12. FEJEZET

Ms. Galvez szélesen elmosolyodott.

– Tudja valaki, miből hangzott el az idézet?

– A Függetlenségi Nyilatkozatból – kiáltották többen is egyszerre.

Bólintottam.

– Miért olvastad ezt fel, Marcus?

– Mert nekem úgy tűnik, hogy az ország alapítói azt mondták ki, a kormányok addig működhetnek, amíg az emberek úgy vélik, azok a javukat szolgálják, és ha már nem hisznek bennük, akkor félresöpörhetik azokat. Erről szól a Függetlenségi Nyilatkozat, nem igaz?

Charles megrázta a fejét.

– Ennek már több száz éve – mondta. – Most már más a helyzet.

– Mennyiben?

– Hát, az biztos, hogy már nincs király. Akik ezt írták, egy olyan kormányról beszéltek, amely csak azért létezett, mert valami vén barom ük-ük-ük-nagyapja azt gondolta, hogy maga isten helyezte ebbe a pozícióba, és kivégeztetett mindenkit, aki ellenkezni merészelt vele. Most már demokratikusan választott kormányunk van.

– Én nem szavaztam rájuk – jegyeztem meg.

– És ez feljogosít arra, hogy épülteket robbants fel?

– Mi? Ki beszélt itt épületek felrobbantásáról? A Yippie-k, a hippik, és a többi ember mind azt gondolták, hogy a kormány már nem hallgat rájuk. Nézd meg, mi történt azokkal, akik a szavazati jogokért küzdöttek. Megverték és letartóztatták őket.

– Néhányukat meg is ölték – mondta Ms. Galvez, aztán felemelte a kezét, és megvárta, míg én is, és Charles is visszaültünk a helyünkre. – Nemsokára vége az órának, és szeretném nektek elmondani, hogy ez volt eddig a legérdekesebb óra, amit valaha tartottam. Remek vita volt, és sokat tanultam tőletek. Remélem, ti is tanultatok egymás gondolataiból. Köszönöm. Akik szeretik a kihívásokat, azok számára van egy szorgalmi feladatom. Írjatok egy fogalmazást, amelyben összehasonlítjátok az akkori háborúellenes és emberi jogi mozgalmak által kiváltott politikai reakciókat napjaink terrorizmus elleni küzdelmével, és emberi jogi mozgalmaival. Érdekel, mit gondoltok erről.

Megszólalt a csengő, és egy pillanattal később már mindenki kifelé indult a teremből. Csak én maradtam, és vártam, hogy ezt Ms. Galvez is észrevegye.

– Igen, Marcus?

– Ez nagyszerű volt – mondtam. – Ezeket a dolgokat egyáltalán nem tudtam a hatvanas évekről.

– A hetvenes évekre is jellemző volt. Mindig is érdekes volt ebben az országban élni a politikailag feszült pillanatokban. Nagyon tetszett, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatra hivatkoztál. Okos húzás volt.

– Köszönöm – feleltem. – Hirtelen eszembe jutott. A mai napig nem igazán foglalkoztatott, hogy mit is jelentenek azok a mondatok valójában.

– Ezt szereti hallani egy tanár, Marcus – mondta, és kezet rázott velem. – Nagyon kíváncsi vagyok a fogalmazásodra.

 

Hazafelé vettem egy Emma Goldman plakátot, és ráragasztottam az íróasztalom fölött lógó régi fekete poszterre. Vettem még egy NE BÍZZ feliratú pólót is, amelyen egy képen Elmo és Fa Janika éppen kirúgja a Szezám utcából Gordont és Susant. Megnevettetett. Később aztán felfedeztem, hogy már vagy hat versenyt is hirdettek a NE BÍZZ szlogenhez kapcsolódó képek tekintetében, és az internet tele volt ilyen képekkel, arra várva, hogy majd egyszer fölkerülnek valamilyen termékre.

Anyu csak felvonta a szemöldökét, amikor meglátta a pólót, de apu a fejét csóválva tartott nekem kiselőadást arról, hogy ne keressem a bajt. Úgy éreztem, ez a reakciója is engem igazol. Az Xneten Ange megint megtalált, és késő éjjelig flörtöltünk a chaten. Az antennákkal teletűzdelt furgon megint elhaladt a házunk előtt, ezért arra az időre lekapcsoltam az Xboxomat. Az utóbbi időben teljesen megszoktuk ezt. Ange nagyon izgatott volt a buli miatt; hatalmas eseménynek ígérkezett, számtalan zenekar jelezte részvételi szándékát, és már arról szóltak a hírek, hogy egy „B” színpadot is fel fognak majd állítani.

> HONNAN FOGNAK ENGEDÉLYT SZEREZNI AHHOZ, HOGY EGÉSZ ÉJSZAKA DÜBÖRÖGHESSEN A ZENE A PARKBAN? A KÖRNYÉK TELE VAN HÁZAKKAL.

> ENGEDÉLYT? AZ MEG MI? MESÉLJ NEKEM ERRŐL EGY KICSIT.

> HOHÓ, SZÓVAL ILLEGÁLIS?

> HALLÓ! ÉPPEN TE AGGÓDSZ A TÖRVÉNY MEGSZEGÉSE MIATT?

> OTT A PONT.

> LOL

Egy kicsit mégis ideges lettem a gondolattól. Egy remek csajjal készültem randizni a hétvégén – vagyis egész pontosan ő volt az, aki elhívott –, egy illegális zenei fesztiválon, egy lakóövezet kellős közepén. Meglehetősen izgalmasnak ígérkezett.

 

Érdekes.

Az emberek szombat délután kezdtek szállingózni a Dolores Parkba, elvegyülve a frizbizők és a kutyájukat sétáltatók között. Néhányuk frizbizett, vagy a kutyáját sétáltatta. Nem igazán volt tiszta előttem, hogyan is fog zajlani ez a koncert, de rengeteg rendőr és civil ruhás nyomozó lődörgött a környéken. Ezeket a nyomozókat könnyen ki lehetett szúrni, mert éppen úgy néztek ki, mint Fika és a társa – köpcös fickók voltak rövid hajjal, és rendezetlen bajusszal. Ide-oda sétáltak, és eléggé bénán festettek a buggyos nadrágjaikban és ingeikben, amelyek alatt minden bizonnyal fegyverek garmadáit rejtegették.

A Dolores Park szép és napos hely, pálmákkal, teniszpályákkal, dombokkal, és sok-sok fával, amelyek körül szabadon kergetőzhet az ember, vagy akár fel is mászhat rájuk. Éjszakánként persze hajléktalanok aludtak a parkban, de ez San Francisco többi részére is igaz volt. Az anarchista könyvesbolt előtt találkoztam Ange-dzsel. Én javasoltam. A hátsó szándékom ezzel az volt, hogy lazának és menőnek mutassam magam, de ha bárki megkérdezte volna miért azt a helyet választottam, azt mondtam volna, azért, mert a legideálisabb hely egy találkozóhoz. Amikor odaértem, éppen az Up Against the Wall Mutherfucker című könyvet olvasta.

– Szép darab – mondtam. – Jó a címe.

– Nem a cím a lényeg – felelte. – Olyanokról szól, mint a Yippie-k, csak a helyszín más, nevezetesen New York. A vezetéknevük helyett használták ezt a kifejezést, mint például Ben M-F. Az volt az elképzelés, hogy létrehoznak egy csoportot, híreket közölnek, de ilyen durva nevek alatt. Csak azért, hogy felforgassák a híradós világot. Nagyon vicces, tényleg.

Visszatette a könyvet a polcra, én meg azon töprengtem, hogy megöleljem-e. Kaliforniában az emberek általában megölelik egymást, amikor találkoznak, vagy elköszönnek. Kivéve, amikor nem. Néha puszit is adnak a másik arcára. Nagyon zavaros ez. A dilemmámat végül Ange döntötte el; megölelt, aztán a fejemet odahúzta az övéhez, adott egy nagy puszit az arcomra, és belefújt a nyakamba. Felnevettem, és eltoltam magamtól.

– Kérsz egy burritót? – kérdeztem.

– Ez kérdés, vagy kijelentés?

– Egyik sem. Ez parancs.

Vettem néhány EZT A TELEFONT LEHALLGATJÁK feliratú matricát, amelyek éppen akkorák voltak, mint a Mission kerület utcai készülékeinek kagylója – itt legalább még voltak utcai készülékek, elvégre errefelé nem mindenki tudta megengedni magának a mobiltelefon luxusát. Kiléptünk az esti levegőre, és elmeséltem Ange-nek, amit a parkban láttam.

– Lefogadom, hogy legalább száz olyan furgon parkol a tömb körül – mondta. – Így könnyen letartóztathatnak mindenkit.

– Hmm – néztem körbe. – Reméltem, azt fogod mondani, á, semmi esélye, hogy ilyesmire vetemednének.

– Nem hiszem, hogy sor kerülne komolyabb beavatkozásra. A koncert lényege, hogy minél több civil gyűljön össze, és a rendőrségnek el kelljen gondolkodnia azon, vajon terroristákként kezelje-e ezeket az embereket. Épp olyan ez, mint az adatkártyák összezavarása, csak mindenféle kütyük helyett a zene erejével. Te is zavarod a kártyákat, igaz?

Néha elfelejtem, hogy egyik barátom sem tudja, hogy Marcus és M1k3y valójában egy és ugyanaz.

– Igen, szoktam.

– Na, hát ez pont ilyen, csak néhány baró zenekar közreműködésével.

– Értem.

A Mission kerületben kapható burritók fantasztikusak – olcsók, hatalmasok, és nagyon finomak. Képzelj el egy bazooka méretű tésztát tele csípős grillhússal, guacamoléval, salsa szósszal, paradicsommal, babbal, rizzsel, hagymával, és korianderrel. A Mission burritói pont úgy viszonyulnak a Taco Bellben kaphatókhoz, mintha összehasonlítanánk egy Lamborghinit egy Hot Wheels játékautóval. A Mission kerületben közel kétszáz burritót áruló büfé található. Mindegyik baromi rondán néz ki, a székeik kényelmetlenek, minimális bennük a dekoráció – többnyire kopott mexikói turista irodai plakátok és világító keretbe helyezett Jézus hologramok –, és állandóan mariachi zene bömböl. Az különbözteti meg őket egymástól, hogy milyen egzotikus hússal töltik meg az ételeiket. A legautentikusabb helyeken agy és nyelv is szerepel az étlapon; én ilyeneket nem szoktam kérni, de jó tudni, hogy a lehetőség megvan.

Ahová mentünk, ott is volt mindkettő, de nem rendeltünk egyikből sem. Én carne asada-t rendeltem, Ange darált csirkét, és mindketten egy nagy csésze horchatát is kértünk. Amint leültünk, Ange széthajtogatta a burritóját, és a táskájából elővett egy kis üvegcsét. Egy kicsi, rozsdamentes acélból készült flaska volt, amely úgy nézett ki, mint valami gázsprayhez hasonlító önvédelmi fegyver. A kibelezett burrito felé tartotta, megnyomta, és lelocsolta valami vörös és olajos anyaggal. Nekem már a szaga is elég volt ahhoz, hogy kaparni kezdjen a torkom, és könnybe lábadjon a szemem.

– Mi a fenét csinálsz azzal a szerencsétlen, védtelen burritóval?

Gonoszul elmosolyodott.

– Imádom a csípőset – mondta. – Ebben a kis flaskában kapszaicin[7] olaj van.

– Kapszaicin…

– Igen, ami a könnygázban is van. Ez pont olyan, mint a könnygáz, csak sokkal hígabb, és finomabb is. Olyan, mint valami csípős szemcsepp.

Már a gondolattól is égni kezdett a szemem.

– Most csak ugratsz – mondtam. – Ugye nem fogod azt megenni?

Felvonta a szemöldökét.

– Kérdőre vonsz? Na figyelj!

Összetekerte a burritót, épp olyan óvatosan, mint ahogy a narkósok bánnak a füves cigivel, aztán visszacsavarta rá a fóliát. Az egyik végén kibontotta, a szájához emelte, és várt egy pillanatot, aztán beleharapott, én meg nem hittem el, amit látok. Hiszen épp most locsolta meg az ételt valamivel, amit emberek ellen szoktak használni. Beleharapott, megrágta, lenyelte, és közben látszott rajta, hogy élvezi.

– Kérsz egy harapást? – kérdezte ártatlanul.

– Persze – feleltem.

Szerettem a csípős ételeket. A pakisztáni éttermekben is mindig rendeltem külön chilit a curry mellé. Lejjebb tekertem a fóliát, és haraptam egy nagyot. Nagy hiba volt. Ismeritek azt az érzést, amikor jó nagyot haraptok tormából, wasabiból, vagy valami hasonlóan csípős dologból, aztán a torkotok hirtelen elszorul, és a fejetekben maradt felhevült levegő egyszerre akar távozni az orrotokon és a szemeteken keresztül? Vagy amikor azt érzitek, hogy a gőz úgy fog kicsapni a fületeken, mint valami rajzfilmfigura esetében? Na, ez sokkal rosszabb volt ezeknél. Olyan volt, mintha a kezedet rátetted volna egy forró sütőlapra, csak esetemben nem a kezemről, hanem a fejem belsejéről és a teljes nyelőcsövemről volt szó, egészen a gyomromig. A testem minden porcikáján izzadni kezdtem, és rám tört a köhögés. Szótlanul elém rakta a horchatával teli poharat, nagy nehezen a számba küzdöttem a szívószálat, és egy szuszra felhajtottam

– Van egy skála, a Scoville-skála, amit mi, chilikedvelők arra használunk, hogy meghatározzuk egy-egy dolog csípősségét. A tiszta kapszaicin nagyjából 15 millió Scoville-t mér. A tabasco körülbelül ötvenezret. A könnygáz spray jó hárommillió körül van, míg ez a cucc, amivel meglocsoltam a burritót, alig kétszázezer. Közel egy évig tartott, mire eljutottam erre a szintre. Az igazán durva dolgok értéke elérheti az egymilliós határt is, azaz húszszor csípősebb a tabascónál. Az már igencsak forró. Az ilyen magas értékű dolgoknál az agyadat teljesen elönti az endorfin. Jobb, mint a hasis, és ráadásul jót tesz a szervezetnek. – Lassan újra érezni kezdtem a nyelőcsövemet, és már fuldoklás nélkül is tudtam levegőt venni. – Persze ezek mind olyan cuccok, amik kétszer csípnek – tette hozzá, és rám kacsintott.

Francba.

– Te bolond vagy – mondtam.

– Épp az mondja ezt, aki szórakozásból laptopokat rak össze, hogy aztán szétzúzza őket? – vágott vissza.

– Egy-egy – ismertem el.

– Kérsz egy kicsit? – kérdezte, és felém tartotta a flaskát.

– Passzolom – mondtam elég gyorsan, és mindketten elnevettük magunkat.

Amikor kiléptünk az étteremből, és elindultunk a Dolores Park felé, átfogta a derekamat, nekem pedig feltűnt, hogy épp olyan magas, hogy kényelmesen átkarolhassam a vállát. Ez újdonság volt nekem. Sosem voltam túl magas, és a lányok, akikkel eddig volt szerencsém randizni, egyáltalán nem voltak alacsonyabbak nálam – tinédzser korban a lányok gyorsabban nőnek, mint a fiúk, ami a természet kegyetlensége. De a mostani helyzet jó volt, és én jól éreztem magam benne.

Befordultunk a 20. utca sarkán, és a park felé sétáltunk. Egy lépést sem kellett tennünk ahhoz, hogy érezzük a zsongást; olyan volt, mintha milliónyi méh körözött volna a fejünk körül. Rengeteg ember igyekezett a park irányába, és amikor arrafelé fordultam, láttam, hogy már most sokkal nagyobb tömeg verődött össze, mint amikor a randira siettem. Ettől a látványtól felpezsdült a vérem. Kellemes, hűvös este volt, és úgy készültünk bulizni, mintha másnap eljönne a világvége. Egyél, igyál, légy boldog, mert holnap mind meghalunk!

Szó nélkül megszaporáztuk a lépteinket. Elég sok feszült arcú zsarut láttunk útközben, de mit tehettek volna? A parkban rengeteg ember volt. Azt nem tudtam jól megbecsülni, hogy mennyien lehettek, de később azt írták az újságok, hogy közel húszezres tömeg verődött össze – a rendőrség azt állította, hogy csak ötezren voltak, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy valójában jó tizenkétezer ember gyűlhetett össze. De mindegy is. Még soha nem álltam ennyi ember között egy váratlan, spontán, és illegális rendezvény keretein belül.

Hamar elvegyültünk a tömegben. Nem mernék megesküdni rá, de úgy láttam, senki sem lehetett idősebb 25 évesnél az egész tömegben. Mindenki mosolygott. Voltak nagyon fiatalok is, tíz-tizenkét évesek, és ez megnyugtatott. Senki sem fog valami hülyeséget csinálni, ha ilyen fiatalok is vannak a tömegben; senki sem akarta, hogy valami bajuk essen. Úgy éreztem, ez egy dicsőséges tavaszi este lesz, tele ünnepléssel. Már csak át kellett verekednünk magunkat az embereken, a teniszpályák irányába. Elindultunk, és hogy ne veszítsük el egymást, megfogtam Ange kezét. Emiatt nem lett volna szükséges, hogy összefonjuk az ujjainkat, az csupán a dolog élvezeti része volt. Mit mondjak, jól esett.

A zenekarok a teniszpályákon belül helyezkedtek el – volt ott gitárerősítő, keverőpult, billentyűk, és még egy dobfelszerelés is. Később, az Xnetet böngészve megtudtam, hogy ezeket mind egyenként csempészték be a résztvevők, sporttáskákban, vagy a kabátjuk alatt. Ezek mellet még láttam néhány hatalmas hangfalat, és közöttük egy halom autóba való akkumulátort. Felnevettem. Zseniális! Ezekkel oldották meg a cucc áramellátását. Ahol álltam, onnan látni lehetett, hogy ezek egy hibrid autó, egy Prius cellái voltak. Valaki kibelezett egy ilyen ökoautót, hogy biztosítsa az este energiaellátását. Az akkumulátorokból még a pályákon kívülre is jutott, felpolcolva a kerítések mentén. Megszámoltam őket – 200 darab volt. Jézus! Az legalább egy tonnányit nyomhatott.

Az nem létezik, hogy ezt e-mailek vagy levelező listák nélkül szervezték meg, és biztos, hogy nem az internet révén tartották egymással a kapcsolatot. Minden az Xneten zajlott, erre a nyakamat mertem volna tenni. Ahogy a zenekarok behangoltak, egy ideig csak lődörögtünk a tömegben. A távolban, az egyik teniszpályán megláttam Trudy Doo-t is; úgy tűnt, mintha egy ketrecbe lenne zárva, mint valami profi pankrátor. Hosszú haja, amelybe élénk rózsaszín tincsek is vegyültek, a csípőjét verdeste. Terepszínű katonai nadrágot, és acéllal futtatott, vaskos gót csizmát viselt. Miközben őt bámultam, éppen egy kopott, nehéz motoros dzsekit öltött magára, mintha az valami páncél volna. Valószínűleg az is volt, jöttem rá. Próbáltam integetni neki, azt hiszem azért, hogy egy kicsit imponáljak Ange-nek, de nem vett észre, és mivel elég hülyének tűnhettem, inkább abbahagytam. A tömegben rejlő energia lenyűgöző volt. Sokszor hallani olyanokat, hogy a tömegben micsoda erő és energia rejtőzik, de amíg ezt személyesen meg nem tapasztalod, többnyire csak üres szófordulatnak tartod.

Holott nem az. Ott van mindenben. A hatalmasra húzódó mosolyban minden arcon. Mindenki ugrál az ismeretlen ritmusokra, a vállak összeérnek, minden csupa mozgás, tréfa és nevetés. A hangok tónusa kissé feszült és izgatott, mint az épp kilövésre szánt tűzijátékok, és te nem tehetsz semmi mást, csak sodródsz az egésszel. Mert a része vagy. Mire a bandák elkezdtek játszani, már teljesen átvettem a tömeg pezsgését. Az első fellépő valami szerbiai, őrült tempójú folkzenét játszott, és sehogy sem tudtam rá táncolni. Pontosan kétféle zenére tudom, hogyan kell táncolni – az egyik a trance (csak dobáld magad, és hagyd, hogy a zene vezessen), a másik a punk (itt csak pogózni kell, amíg ki nem fulladsz, vagy össze nem töröd magad, vagy mindkettő). A következő egy oaklandi hip-hop társaság volt, akiket egy trash metál banda kísért; jobb volt, mint ahogy hangzik. Utána valami rágógumi pop került sorra, aztán végre színpadra lépett a Speedwhores, és Trudy Doo húzta magához a mikrofont.

– A nevem Trudy Doo, és ti mind barmok vagytok, ha bíztok bennem. Harminckét éves vagyok, vagyis nekem már túl késő. Elvesztem. Leragadtam a régimódi gondolkodásnál. Küzdök a szabadságomért, de mégis hagyom, hogy mások elvegyék tőlem. Ti vagytok az első nemzedék, amelyik Amerika gulágjában nő fel, és ti az utolsó centig pontosan tudjátok, hogy mennyit ér a szabadságotok.

A tömeg felhördült. Gyors, ideges, sikálós akkordokat pengetett a gitárján, akárcsak a basszeros, aki egy hatalmas termetű, dagadt nő volt idétlen frizurával, még nagyobb csizmában, és olyan éles mosoly ült az arcán, hogy akár egy sörösüveget is ki lehetett volna nyitni vele. Vadulni akartam. Pogózni kezdtem, Ange is. Izzadtunk a szabad estében, amely az emberek kipárolgásától és a felverődött portól bűzlött. Felhevült testek feszültek egymásnak körülöttünk. Mindenki ugrált.

– Ne bízz senkiben, aki elmúlt 25! – kiabálta Trudy Doo.

Mi ordítottunk. Az egész tömeg egy hatalmas, állati üvöltés volt.

– Ne bízz senkiben, aki elmúlt 25!

– Ne bízz senkiben, aki elmúlt 25!

– Ne bízz senkiben, aki elmúlt 25!

– Ne bízz senkiben, aki elmúlt 25!

– Ne bízz senkiben, aki elmúlt 25!

– Ne bízz senkiben, aki elmúlt 25!

Kemény akkordokra váltott, miközben a másik gitáros – egy vékony lány, akinek az egész arcát elborították a piercingek – valami szólófélét vinnyogtatott a tizenkettedik bund környékén.

– Ez a mi kibaszott városunk! Ez a mi kibaszott országunk! Egy terrorista sem veheti el tőlünk, amíg szabadok vagyunk. Ha elveszik a szabadságunk, a terroristák győznek! Vegyük vissza! Vegyük vissza! Ti még elég fiatalok és bolondok vagytok ahhoz, hogy ne értsétek meg, nem győzhettek, tehát csak ti lehettek azok, akik győzelemre vezethetitek ezt az eszmét. Vegyétek vissza!

– VEGYÜK VISSZA! – ordítottuk.

Belecsapott a gitárjába, és mi visszaordítottuk neki azt a hangot, aztán minden nagyon-nagyon hangossá vált.

 

Addig táncoltam, amíg már olyan fáradt nem voltam, hogy egy lépést sem bírtam tenni. Ange ott táncolt mellettem. Gyakorlatilag órákon keresztül dörzsöltük egymáshoz az izzadságtól bűzlő testünket, de akár hiszitek, akár nem, egyáltalán nem zavart. Táncoltunk, elvesztünk a zenében, az üvöltözésben, és a VEGYÜK VISSZA jelszó skandálásában.

Amikor már nem volt erőm tovább táncolni, megragadtam Ange kezét, mire ő úgy megszorította az enyémet, mintha épp egy épület tetején tartanám, nehogy lezuhanjon. A tömeg széle felé rángatott, ahol egy kicsit szellősebb volt a tér. Itt, a Dolores Park szélén, már nem éreztük a tömeg melegét, és a hűvös levegőben az izzadtság egycsapásra jegessé vált. Remegni kezdtünk, miközben átfogta a derekamat.

– Melegíts fel! – parancsolta.

Nem kellett kétszer mondania, átöleltem. Szívdobogása a színpadon dübörgő ritmus visszhangja volt – gyors, dühös, és szótlan. Éreztem az izzadtsága szagát, de valahogy mégis nagyszerű volt. Tudtam, hogy nekem sincs jobb szagom. Az orrom hegye éppen a feje búbjára szegeződött, ahogy nekidőlt a vállamnak, aztán felnézett, megragadta a nyakamat, és lefelé húzta.

– Gyere lejjebb, nem hozta magammal sámlit – mondta.

Mosolyogni próbáltam, ami meglehetősen nehéz csókolózás közben. Ahogy már említettem, eddig csak három lánnyal csókolóztam. Ezek közül kettőnek én voltam az első, a harmadik meg már tizenkét éves kora óta randizgatott fiúkkal; nem volt teljesen százas. De egyikük sem csókolt úgy, mint Ange. Ellágyította az ajkát, mintha az valami érett gyümölcs belseje volna, és nem beledöfte a nyelvét a számba, hanem finoman belecsúsztatta, mintha az ő szája és az enyém lassan összeolvadna. Hallottam magam felnyögni, és éreztem, ahogy szorosabban ölelem.

Lassan, óvatosan leheveredtünk a fűbe. Oldalt feküdtünk, összeölelkezve és csókolózva. A világ eltűnt, csak a csók maradt. A kezem a fenekére tévedt, aztán a csípőjére. Megérintettem a pólója szélét, a meleg hasát, a puha köldökét. Aztán még feljebb. Ő is felnyögött.

– Ne itt – mondta. – Menjünk egy kicsit arrébb.

Az utca túloldalán magasodó nagy, fehér templomra mutatott. Kézen fogva, az utcán gyorsan átszaladva siettünk a templom felé. Nagy oszlopok voltak előtte. Nekitámasztott az egyiknek, aztán újra lehúzta magához a fejemet. A kezeim pillanatok alatt újra megtalálták a pólóját, és felhúztam a melléről.

– Hátul nyílik – suttogta a számba.

A dákóm olyan kemény volt, hogy üveget lehetett volna vágni vele. A kezeim a vastag nyaka köré fonódtak, és a remegő ujjaimmal nagy nehezen megtaláltam a kapcsot. Vacakoltam egy ideig, miközben azok a hülye viccek jutottak eszembe, amelyek arról szólnak, hogy a fiúk mennyire bénák, ha egy melltartót kell kikapcsolni. Na, én elég béna voltam. Aztán végre engedett a kapocs, és Ange zihálását éreztem a számban. Visszahúztam a kezemet, és éreztem a hónaljának izzadtságát – amit valamiért szexinek gondoltam –, aztán a melleit kezdtem simogatni.

Ekkor szólaltak meg a szirénák.

Hangosabbak voltak bárminél, amit eddig hallottam. Szinte robbant a hangjuk, majdnem ledöntött a lábamról. Olyan erős hang volt, amilyet az ember fülé képes elviselni, aztán még hangosabb lett.

– OSZOLJANAK AZONNAL! – mondta egy hang, mintha isten mennydörgött volna a koponyámban. – EZ EGY ILLEGÁLIS RENDEZVÉNY! OSZOLJANAK AZONNAL!

Az éppen színpadon levő zenekar elhallgatott. Az utca túloldalán lévő tömeg hangja megváltozott; rémült lett, és dühös. Hallottam a kattanást, ahogy a hangfalak és az akkumulátorok bekapcsolnak.

– VEGYÜK VISSZA! – Dacos kiáltás volt, mint mikor az ember beleüvölt a hullámokba, vagy leordít a szakadék széléről. – VEGYÜK VISSZA! – A tömeg úgy morgott, hogy attól felállt a szőr a hátamon. – VEGYÜK VISSZA! – kántálták. – VEGYÜK VISSZA! VEGYÜK VISSZA! VEGYÜK VISSZA!

A rendőrök egy vonalban közeledtek, mindnek műanyag pajzs volt a kezében, és Darth Vader sisakjához hasonlító páncél védte a fejüket. Fekete gumibot volt náluk, és infravörös készüléket használtak; olyanok voltak, mint egy háborús sci-fi film katonái. Egyszerre léptek, és mindegyik ráütött a gumibotjával a pajzsára, ami olyan hangot hallatott, mintha megnyílt volna a föld. Újabb lépés, újabb csattanás. Teljesen körbevették a parkot, és egyre szűkítették a kört.

– OSZOLJANAK AZONNAL! – hallatszott megint az isteni hang.

A park felett helikopterek köröztek, de nem világítottak. Az infravörös szemüvegek, hát persze. A helikopteren is ilyen műszereket használtak. Visszahúztam Ange-t a templom kapujához, hogy kikerüljünk a rendőrök és a helikopterek látószögéből.

– VEGYÜK VISSZA! – ordították a hangfalak; Trudy Doo hangja hasított az éjszakába, amit a zenészeinek akkordjai követtek.

– VEGYÜK VISSZA! – harsogta a tömeg válaszul, és megindultak kifelé a parkból, egyenesen a rendőrök irányába.

Még sosem voltam háborúban, de azt hiszem, most már tudom, milyen lehet. Milyen lehet, amikor riadt kölykök rontanak neki az ellenfélnek, kiáltozva és ordítozva.

– OSZOLJANAK AZONNAL! – hallatszott megint a hang. A park körül álló furgonok irányából érkezett, amelyek az elmúlt percekben érkeztek.

Aztán köd ereszkedett a parkra. A helikopterekből engedték ki, és szerencsénkre, nekünk csak a széle jutott, de még így is nagyon durva volt. Úgy éreztem, mintha a fejem szét akart volna robbanni, az arcüregemben jeges karókat véltem érezni, a szemei könnyeztek, megdagadtak, és a torkom is elszorult. Könnygáz. De nem kétszázezer Scoville, hanem legalább másfél millió. Egyszerűen könnygázt engedtek a tömegre. Nem nagyon láttam, mi történt ezután, csak hallottam, a saját köhögésünk és öklendezésünk hangjait nem számítva. A színpadon a gitár, a dob, és a basszus is elhallgatott. Aztán köhögés, majd kiáltozás hallatszott, amely utána még nagyon sokáig tartott. Amikor újra látni kezdtem valamit, a rendőrök már levették a szemükről az infraszemüveget, és a helikopterekről olyan erős reflektorok világították be a Dolores Parkot, mintha nappal lett volna. Minden figyelem a parkra irányult, ami egyfelől jó volt, hiszen végre látni lehetett valamit.

– Mit csinálunk most? – kérdezte Ange.

A hangja ijedt volt. Egy ideig hallgattam, és nyeltem néhányat, mielőtt megszólaltam.

– Elsétálunk – mondtam. – Ez a legtöbb, amit tehetünk. Elsétálunk. Mintha csak erre jártunk volna. Le a Dolores mentén, aztán balra, és fel a 16. utca felé. Mintha csak erre sétálnák, és nem érdekelne minket, ami itt folyik.

– Nem fog összejönni.

– Nincs jobb ötletem.

– Nem kéne inkább elfutnunk?

– Nem – ráztam meg a fejem. – Ha futni kezdünk, utánunk jönnek. Ha csak sétálunk, talán nekik is úgy fog tűnni, hogy semmi közünk az itteni eseményhez. Amúgy is túl sok embert kell majd letartóztatniuk. Elfoglaltak lesznek egy jó ideig.

A parkban mindenhol emberek fetrengtek – fiatalabbak és idősebbek egyaránt –, és fuldokolva az arcukat kaparták. A rendőrök a hónaljuknál fogva rángatták talpra őket, bilincset raktak a kezükre, és betuszkolták őket a teherautókba, mint valami rongybabákat.

– Készen állsz? – kérdeztem.

– Aha.

Nekivágtunk. Kézenfogva sétáltunk, gyorsan és célirányosan, mint két ember, aki egyszerűen szeretné elkerülni a mások által csinált rendbontást. Épp úgy, mint amikor úgy teszel, mintha nem látnál egy rendőrt sem, és szeretnéd elkerülni a lehetséges utcai harcokat. Nos, ami azt illeti, sikerült. Elértük a sarkot, és siettünk tovább, még egymáshoz sem mertünk szólni. Aztán egyszer felsóhajtottam, ráeszmélve, hogy már egy ideje visszatartottam a lélegzetemet. Elértük a 16. utcát, és ráfordultunk a Mission Streetre. Szombaton, hajnali kettőkor ez egy elég félelmetes környék, de ezen az estén másképp éreztem – jó volt látni a drogosok, részegek, és transzvesztiták ismerős arcát. Rendőr nem volt sehol.

– Hmm. Egy kávét? – kérdeztem.

– Inkább hazamennék – felelte. – Majd máskor kávézunk.

– Rendben – bólintottam. Ange Hayes Valley-ben lakott. Kiszúrtam egy közeledő taxit, és gyorsan leintettem. Ez valóságos csoda volt, hiszen San Franciscóban csak akkor nem találsz taxit, amikor nagyon szükséged volna rá. – Van elég pénzed?

– Aha – felelte.

A taxis az ablakon keresztül figyelt minket, miközben kinyitottam a hátsó ajtót.

– Jó éjt – mondtam.

Átkarolta a nyakamat, és közelebb húzta magához a fejemet. Megcsókolt – vadul, érzelmek nélkül, de mégis valahogy ez sokkal intimebb volt, mint korábban.

– Jó éjt – suttogta a fülembe, aztán beszállt a taxiba.

Szédülve, égő szemekkel indultam haza, miközben szégyelltem magam, amiért a BH és a rendőrség markában hagytam azt a sok Xnetes embert.

 

Hétfő reggel Fred Benson állt Ms. Galvez asztala mögött.

– Ms. Galvez többé nem tartja ezt az órát – mondta, miután leültünk.

Egyből észrevettem, hogy ez némi elégedettséggel tölti el. Charles felé pillantottam. Úgy mosolygott, mintha éppen születésnapja volna, és a világ legjobb ajándékát kapta volna meg. Jelentkeztem.

– Miért nem?

– Az iskola szabályzata tiltja, hogy a tanárok ügyeit az érintetteken kívül másokkal is megosszam – mondta, és még csak meg sem próbálta leplezni, hogy mennyire élvezte a mondat minden egyes szavát. – Ma új leckét kezdünk, a nemzetbiztonsággal kapcsolatosan. A vonatkozó szöveg már elérhető a Tankönyveiteken. Kapcsoljátok be, és nyissátok meg az első oldalt.

A nyitó lapon egy hatalmas BH logó éktelenkedett, a következő cím felett: AMIT MINDEN AMERIKAINAK TUDNIA KELL A NEMZETBIZTONSÁGRÓL.

Legszívesebben a földhöz vágtam volna a Tankönyvemet.