16. FEJEZET

Anyu először rémültnek látszott, aztán dühösnek, végül csak ült, és nézett tágra nyílt szemekkel, miközben én elmeséltem neki a vallatásokat, a bevizelést, a fejemre húzott zsákot, és Darryl esetét. Megmutattam neki az üzenetet.

– Miért?

Ebben az egy szóban benne volt minden; minden pillanat, amikor nem volt elég bátorságom, hogy elmondjam a világnak, miről is szól ez az egész, mi az, ami ellen valójában küzdök, és mi az, ami az Xnet létrehozását ösztökélte. Vettem egy mély lélegzetet.

– Azt mondták, börtönbe zárnak, ha bárkinek is beszélek róla. Nemcsak néhány napra, hanem örökre. Én… Én megijedtem.

Anyu ott ült mellettem egy jó ideig, de sokáig nem szólt egy szót sem.

– Mi lesz Darryl apjával?

Mintha egy kötőtűt szúrt volna a szívembe, olyan érzés volt hallani ezt a kérdést. Darryl apja. Biztos azt hiszi, hogy a fia meghalt. Rég meghalt. És nem így volt? Ha a BH jogtalanul fogva tartotta három hónapig, vajon kiengedi még valaha? De Zeb is kijutott, és talán Darryl is ki fog. Talán én és az Xnet segíthet abban, hogy szabadon engedjék.

– Nem mondtam el neki.

Anyu elsírta magát. Sosem volt az a típus, aki könnyen sírva fakad, ez egy ilyen brit tulajdonság. Ezért is volt nagyon megrázó hallani a szaggatott zokogását.

– El kell mondanod neki – közölte végül. – El kell mondanod.

– El fogom.

– De előbb apádnak is el kell mesélned.

 

Apu már egy ideje elég különböző időpontokban járt haza. Az ügyfelei és a Berkeley-be való hosszú ingázás miatt általában este hat és éjfél között szokott valamikor hazaérni, ma este azonban anyu felhívta, és megmondta neki, hogy azonnal induljon el haza. Valamit magyarázott, hogy még nem tud, de anyu csak egyszerűen megismételte, hogy azonnal. Mire hazaért, mi már letelepedtünk a nappaliban, és az üzenetet leraktuk a dohányzóasztalra. Másodszorra már könnyebb volt beszélni róla, nem volt akkora súlya a titoknak. Nem torzítottam a dolgokat, nem hallgattam el semmit, egyszerűen elmondtam mindent, úgy, ahogy történt. Már hallottam olyasmiről, hogy megtisztulás, de eddig nem igazán értettem, mit is jelent. De most, hogy kiadtam magamból mindent, már tudom. A titok bemocskolt, beárnyalta a lelkemet; féltem és szégyelltem magam. Ez tett azzá, amivé Ange szerint is váltam.

Apu egész idő alatt mereven ült, olyan arccal akár egy faragott kőszobor. Amikor odaadtam neki az üzenetet, kétszer is elolvasta, aztán óvatosan letette. Megrázta a fejét, felállt, és a bejárati ajtó felé indult.

– Hová mész? – kérdezte Anyu.

– Járok egyet – felelte elcsukló hangon.

Anyu és én kellemetlen érzéssel néztünk egymásra, és vártuk, hogy visszajöjjön. Megpróbáltam elképzelni, mi játszódhat le most a fejében. A támadás óta teljesen más ember volt, és anyu elárulta, az változtatta meg ennyire, hogy néhány napig azt gondolta, meghaltam. Az járt a fejében, hogy a terroristák megölték a fiát, és ettől lett ilyen őrült. Őrült ahhoz, hogy azt tegye, amire a BH utasította az embereket, hogy beálljon a sorba, és engedje, irányítsák az életét. Most viszont már tudta, hogy éppen a BH volt az, aki bezárt engem, a BH, aki még ki tudja mennyi San Franciscói gyereket tart fogva. Most, hogy megint eszembe jutott, megértettem. Hát persze, hogy azon a szigeten tartottak fogva, hiszen hova máshova juthattunk volna egy tíz perces hajókázást követően.

Amikor apu visszajött, sokkal dühösebb volt annál, amilyennek valaha is láttam.

– El kellett volna mondanod nekünk! – ordította.

– Ne őt hibáztasd – mondta anyu kettőnk közé helyezkedve. – Nem ő volt az, aki bárkit is elrabolt, vagy megfélemlített.

Megrázta a fejét.

– Nem hibáztatom Marcust, mert tudom, kit kellene. Engem. Engem, és azt az idióta BH-t. Öltözz fel, és fogd a kabátodat!

– Hová megyünk?

– Darryl apjához, aztán Barbara Stratfordhoz.

 

Valahonnan ismerős volt Barbara Stratford neve, de mégsem tudtam hová tenni. Lehet, hogy a szüleim egyik régi barátja volt, vagy valami hasonló, nem emlékeztem rá. Amíg ezen töprengtem, már úton voltunk Darryl apjához. Sosem éreztem magam jól az öreg fickó közelében, aki a tengerészetnél szolgált rádiósként, és úgy vezette a háztartását, mintha az egy hajó lett volna a flotta kötelékében. Megtanította Darrylnek a Morze jeleket, amikor még kisgyerek volt (én ezt mindig baró dolognak tartottam), és amikor Zeb megemlítette ezeket a kódokat az üzenetében, tudtam, hogy bízhatok benne. Azonban minden ilyen remek dologért (mint a Morze jelek) cserébe, Darryl apja megkövetelt valamilyen őrült katonai szokást, leginkább a saját maga miatt – ilyen volt például a napi kétszeri borotválkozás, vagy az ágynemű pedáns eligazítása. Darryl mindig a falra mászott ezektől. Ahogy az anyja is, aki nem bírta sokáig, otthagyta őket, és visszament Minnesotába, amikor Darryl tíz éves volt – Darryl a nyarakat és a karácsonyt mindig ott töltötte.

Hátul ültem a kocsiban, és jól láttam apu tarkóját. Az izmai megfeszültek, az erek kidagadtak, és néha megrándult egy-egy izom a szája szegletében. Anyu a karjára tette a kezét, azonban nem volt a közelemben senki, aki engem megnyugtatott volna. Szerettem volna felhívni Ange-t. Vagy Jolut, vagy Vanessát. Talán meg is teszem majd, ha túl leszek ezen a néhány nehéz napon.

– Lélekben talán már el is könyvelte, hogy a fia halott – mondta az apám hirtelen.

Éppen elhagytuk azokat a hajtűkanyarokat, amelyek felvezettek ahhoz a kis villához, amelyben Darryl lakott. Köd volt, ahogy az esténként elég sokszor megesik San Franciscóban, és az autó fényszóróinak fénye visszatükröződött. Ahogy elhagytunk egy-egy kanyart, letekinthettem a völgyekre alattunk – ködbe burkolózott kavargó fények.

– Ez az?

– Igen – feleltem. – Ez az.

Már hónapok óta nem jártam errefelé, de az elmúlt években elég sokszor megfordultam a házukban ahhoz, hogy egyből megismerjem. Egy ideig csak álltunk az autó körül, és arra vártunk, hogy valaki becsengessen, végül – legnagyobb meglepetésemre – én mozdultam. Becsöngettem, és legalább egy percig lélegzetvisszafojtva várakoztunk. Becsöngettem még egyszer. Darryl apjának a kocsija a feljárón állt, és a nappaliból is kiszűrődött valami tompa fény. Már majdnem harmadszor is megnyomtam a csengőt, amikor feltárult az ajtó.

– Marcus?

Darryl apja egyáltalán nem olyan volt, amilyenre emlékeztem. Szeme vörösen égtek, mezítláb volt, fürdőköpenybe burkolózva, borotválatlanul, hosszúra nőtt lábkörmökkel. Meghízott, és apró toka keletkezett az egykor kemény, katonás állkapcsa alatt. A haja is rendezetlen volt.

– Mr. Glover – köszöntem, miközben a szüleim is odaléptek mögém.

– Hello, Ron – mondta anyu.

– Ron.

– Ti is? Mi folyik itt?

– Bemehetünk?

 

A nappali úgy nézett ki, mint azok a helyek ahol az elcsellengett gyerekeket szokták fogva tartani az idegenek, amíg valamelyik családtagjuk ki nem szabadítja őket – minden tele volt ételmaradékos tálcákkal, üres sörös és üdítős dobozokkal, penészes müzlis kelyhekkel, és rengeteg újságpapírral. Macskavizelet bűzét éreztük, és a szemét szinte ropogott a talpunk alatt. Még a macska vizeletének szaga nélkül is olyan förtelmes bűz ülte meg a házat, mintha valamelyik útszéli, vécének használt buszmegállóban lettünk volna. A kanapén egy foltos lepedő, és néhány zsíros párna havert, a díszpárnák teljesen eldeformálódtak; nyilvánvalóan sokat aludtak rajtuk. Egy hosszú, néma pillanatig csak álltunk zavartan, és próbáltuk megemészteni, amit láttunk. Olyan volt, mintha Darryl apja egyszerűen meg akart volna halni.

Lassan levette a lepedőt a kanapéról, és néhány székről letakarította az ételes dobozokat. Kivitte őket a konyhába, ahol – a hangokból ítélve – csak ledobta mindet a földre. Óvatosan leültünk a letakarított helyekre, aztán bejött Darryl apja is a szobába, és elhelyezkedett velünk szemben.

– Sajnálom – mondta tétován –, de nem tudlak megkínálni benneteket kávéval. Holnap kapok majd élelmiszereket, mostanra kifogytam mindenből.

– Ron – mondta az apám. – Ron, figyelj ide! El kell mondanunk neked valamit, de nem lesz könnyű hallanod.

Míg én beszéltem, úgy ült, mint egy szobor. Lenézett a levélre, és úgy olvasta el, mintha egy szót sem értene az egészből, aztán végigfutotta még egyszer. Visszaadta nekem. Remegett.

– Ezek szerint…

– Darryl él – mondtam. – Darryl él, és Treasure Islanden tarják fogva.

Az öklét a szájába véve felnyögött, de valami rettenetes hangon.

– Van egy barátunk – vette át a szót apu. – A Bay Guardian című lapnak szokott cikkeket írni. Oknyomozó riporter.

Végre beugrott, honnan ismertem azt a nevet. Az ingyenes Guardian újságírói előbb-utóbb mind átváltottak a nagyobb napilapokhoz, vagy valamilyen internetes újsághoz, azonban Barbara Stradford kitartott. Volt egy halovány emlékem róla gyerekkoromból, amikor egyszer nálunk vacsorázott.

– Most épp hozzá tartunk – mondta Anyu. – Eljössz velünk, Ron? Elmondod neki Darryl történetét?

Az arcát a tenyerébe temette, és mélyeket sóhajtott. Apu megpróbálta nyugtatólag rátenni a kezét a vállára, de Mr. Glover durván lerázta.

– Össze kell szednem magam – mondta végül. – Adjatok egy percet.

Amikor lejött az emeletről, már egy teljesen más ember volt. Megborotválkozott, zselével rendbe szedte a haját, és egy élére vasalt katonai egyenruhát öltött magára, amely mellkasán díszes szalagok sorakoztak. Megállt a lépcső aljában, és esetlenül magára mutatott.

– Nincs most olyan tiszta ruhám, amiben megjelenhetnék mások előtt, de ez megfelelőnek tűnik. Tudjátok, ha a riporter fényképet is akarna csinálni.

Ő és apu ültek előre, én pedig éppen mögé kerültem. Ha közel hajoltam, érezni lehetett, hogy sörszag árad belőle, mintha a pórusaiból szivárogna elő.

 

Már éjfél volt, amikor begördültünk Barbara Stratford házának kocsifeljárójára. A városon kívül lakott, Mountain View-ben, és miközben a 101-es úton robogtunk, egyikünk se szólt egy szót sem. A főút melletti high-tech épületek egymás után suhantak el mellettünk. Ez egy egészen más környék volt, nem olyan, amilyenben én laktam, inkább azokhoz az amerikai külvárosi kerületekhez hasonlított, amelyeket olykor a tévében is látni. Rengeteg autópálya, és még több egyforma ház, és település, ahol nem látni egyetlen hajléktalant sem, amint a kopott bevásárlókocsijával mászkál a járdán. Még csak járdák se voltak!

Anyu még akkor felhívta Barbara Stratfordot, miközben arra vártunk, hogy Mr. Glover felöltözzön. Az újságíró már aludt, de Anyu annyira izgatott volt, hogy teljesen megfeledkezett az angolságáról, és még csak elnézést sem kért, amiért felébresztette. Egyszerűen közölte a nővel, hogy van valami, amiről feltétlenül beszélniük kell, és lehetőleg személyesen. Ahogy odaértünk a házhoz, először a Brady Bunch jutott róla az eszembe – az egy földszintes ranch ház, amely előtt tökéletesen négyszögletes gyep található, és egy téglából készült fal. A falon valami absztrakt mintázat látszódott, mögüle pedig egy régimódi UHF tévéantenna emelkedett a magasba. A bejárat felé sétálva láttuk, hogy odabent már égnek a fények.

Az ajtó előbb feltárult, semhogy megnyomhattuk volna a csengőt. Az újságíró körülbelül annyi idős lehetett, mint a szüleim – magas, vékony nő volt, horgas orral és ravaszul csillogó szemekkel, amelynek szélén apró szarkalábak sorakoztak. Divatos farmert viselt, amelyet a Valencia Street üzleteiben is lehetett kapni, és egy combközépig érő, bő indiai gyapjúblúzt. Szemüveget viselt, amelyen megcsillant az előszobai lámpa fénye. Röviden ránk mosolygott.

– Úgy látom, senkit sem hagytatok otthon – mondta.

Anyu bólintott.

– Nemsokára megtudod, miért – válaszolta.

Mr. Glover is előlépett.

– Még a Tengerészgyalogság is?

– Mindent a maga idejében.

Bemutatkoztunk neki; erős kézfogása, és hosszú ujjai voltak.

A lakását japán minimalista stílusban rendezte be; csupán néhány tökéletesen arányos, alacsony bútor, agyagvázákból a plafonig meredező bambuszok, és egy olyan tárgy alkották a berendezést, amely leginkább egy nagy, rozsdás, márvány talapzaton álló dízelmotorra emlékeztetett. Tetszett. A padlót régi, foltos parketta borította, amelyen látni lehetett a lakkozás alatti repedéseket és hézagokat. Ez nagyon tetszett, különösen az után, hogy zokniban végigmentem rajta.

– Tettem fel kávét – mondta. – Kér valaki?

Mindannyian feltettük a kezünket, és én dacosan néztem a szüleimre.

– Rendben – bólintott.

Átment egy másik helyiségbe, de egy pillanattal később már vissza is tért egy durva bambusztálcával a kezében, amelyen egy kancsó, és hat egyforma, könnyeden díszített csésze sorakozott. Ezek is tetszettek.

– Tessék – mondta, miután töltött mindenkinek. – Örülök, hogy újra találkozunk. Amikor utoljára láttalak, Marcus, talán hét éves lehettél. Ahogy emlékszem, nagyon odavoltál az új videojátékodért, és meg is mutattad nekem. – Erre nem emlékeztem, de akkoriban ilyen lehettem; biztos a Sega Dreamcast konzolra gondolt. Elővett egy diktafont, egy jegyzettömböt, és egy tollat. – Meghallgatom, amit el akartok mondani, bármi legyen is az, és biztosíthatlak benneteket, hogy bizalmasan fogom kezelni, ám azt nem ígérhetem, hogy fel is fogom használni, vagy bármilyen formában meg fog jelenni a sajtóban.

Ahogy a szavakat ejtette, megértettem, anyu valami különösen nagy szívességet hajtott be annak érdekében, hogy kiugrassza ezt a nőt – akár barát, akár nem – az ágyból. Néha biztos kellemetlen lehet nagymenő oknyomozó riporternek lenni, mert nyilván milliónyi ember szeretné őt megnyerni az ügye érdekében. Anyu biccentett nekem. Annak ellenére, hogy aznap este már háromszor is előadtam a történetemet, most valahogy nem akart megeredni a nyelvem. Ez egészen más helyzet volt, mint elmesélni a szüleimnek. Vagy Darryl apjának. Ez… Ez teljesen új mederbe tereli a dolgokat.

Lassan beszélni kezdtem, és figyeltem, ahogy Barbara jegyzetel. Egy teljes csésze kávét megittam, mialatt csak arról beszéltem, hogy pontosan mi is az az AVJ, és hogyan lógtam ki az iskolából miatta. Anyu, apu, és Mr. Glover igen élénken figyelték ezt a részt. Töltöttem magamnak még egy csészével, és elkortyolgattam, miközben azt meséltem el, hogyan fogtak el minket. Mire a teljes történet végére értem, megittam az egész kancsót, és baromira kellett tőle hugyoznom. A fürdőszoba is éppen olyan egyszerű volt, mint a nappali, és csak úgy bűzlött a barna színű, sárszagot árasztó természetes szappantól. Ahogy visszamentem, láttam, hogy mindenki engem néz. Ezután Mr. Glover következett. Ahhoz nem tudott sokat hozzátenni, hogy mi történt, de elmondta, hogy ő egy veterán katona, és a fia mindig is jó gyerek volt. Elmesélte, hogy milyen érzés volt halottnak hinni a fiát, és amikor ezt a volt felesége megtudta, összeomlott, és kórházba kellett szállítani. Elsírta magát, de nem szégyellte, ahogy a könnycseppek végigcsorogtak az arcán, és megnedvesítették az egyenruhája gallérját.

Amikor befejeztük, Barbara átment egy másik szobába, és egy üveg ír whiskey-vel tért vissza.

– Ez egy 15 éves Bushmills – mondta, négy kis poharat elővéve; engem nem vett figyelembe. – Tíz éve nem lehet kapni ilyet sehol, de azt hiszem, ez egy megfelelő pillanat ahhoz, hogy felbontsuk. – Megtöltötte a poharakat, aztán felemelte a sajátját, és belekortyolva, félig kiitta. A többi felnőtt gyorsan követte a példáját, míg ki nem ürültek a poharak. A nő újra töltött. – Rendben – mondta. – Megmondom, mi lesz. Hiszek nektek. Nemcsak azért, mert jól ismerlek téged, Lilian. A történet valósan hangzik, és egybevág azokkal a szóbeszédekkel, amiket az utóbbi időben hallottam, de önmagában a ti elmondásotok még nem elég. Meg kell vizsgálnom a nézőpontokat, és tudnom kell, hogy vannak-e olyan dolgok, amiket esetleg nem mondtatok el, amitől hitelét vesztheti a történetetek, miután napvilágot lát. Mindenre szükségem van, és akár hetekig is eltarthat, mire megjelenhet.

– Gondolkodjatok a biztonságotokon is, és Darrylén is. Ha ő tényleg egy „nem létező személy”, akkor a BH-ra nyomást gyakorolva csak azt érhetitek el, hogy még távolabbra viszik őt. Mondjuk Szíriába. Vagy valami sokkal rosszabbat tesznek vele. – Ezt az utolsó mondatot hagyta, had lógjon a levegőben. Tudtam, úgy érti, hogy akár meg is ölhetik Darrylt. – Most megyek, és beszkennelem ezt a levelet. Fényképeket is akarok rólatok. Később kiküldhetünk majd egy fotóst, de szeretném minél alaposabban dokumentálni a dolgokat még ma este.

Követtem az irodájába, hogy megcsináljuk a szkennelést. Egy stílusos, de gyenge gépet vártam, olyat, amely jól illeszkedett volna a lakása berendezéséhez, ehelyett a dolgozószobája – amely afféle tartalék hálószoba is volt egyben – tele volt csúcskategóriás PC-kkel, nagy monitorokkal, és egy akkora lapszkennerrel, amelyre ráfért volna egy kiterített újság mindkét oldala. És értett is a technikához. Elismeréssel nyugtáztam, hogy a gépén a ParanoidLinux futott – ez a nő komolyan vette a hivatását. A számítógépek ventillátorai elég nagy alapzajt csaptak, de ennek ellenére becsuktam az ajtót, és közelebb léptem hozzá.

– Barbara?

– Igen?

– Kérdezhetek valamit azzal kapcsolatban, amit a történetem hitelével kapcsolatban mondott?

– Igen.

– Ugye nem kényszeríthetik arra, hogy másnak is elmondja, amit most én elmeséltem?

– Elméletben, de had fogalmazzak akkor tisztán. Már kétszer is lecsuktak azért, mert nem voltam hajlandó feladni a forrásaimat.

– Értem, értem. Rendben. Hú, börtön. Hú, rendben – hebegtem, aztán vettem egy mély lélegzetet. – Ugye hallott már az Xnetről? És M1k3y-ről?

– Persze.

– Én vagyok M1k3y.

– Ó – felelte. – Babrált valamit a szkennerrel, aztán megfordította a lapot, hogy a másik oldalát is beolvassa. Valami elképesztően nagy felbontással dolgozott, és a képernyőn megjelenő kép olyan volt, mintha egy nagy teljesítményű elektronmikroszkópba néztem volna bele. – Nos, ez egy kicsit más megvilágításba helyezi a dolgokat.

– Igen – bólintottam. – Gondolom.

– A szüleid nem tudják?

– Nem, és nem tudom, hogy akarom-e, hogy tudják.

– Ezt neked kell eldöntened. Gondolkodnom kell ezen. Be tudsz jönni az irodámba? Szeretnék elbeszélgetni veled arról, hogy ez mit is jelent pontosan.

– Van Xbox Universal gépe? Hozhatok egy telepítőprogramot.

– Igen, azt hiszem, ez el tudom intézni. Amikor jössz, csak mondd a portásnak, hogy te vagy Mr. Brown, és hozzám jöttél. Tudni fogja, miről van szó. Jelezni fogom az érkezésed, a biztonsági kamerák aznapi felvételeit törölni fogjuk, illetve be sem kapcsoljuk őket arra az időre, amíg nálam vagy.

– Ejha – mondtam. – Maga pont úgy gondolkodik, mint én.

Elmosolyodott, és megveregette a hátam

– Figyelj, kölyök, én már elég régóta benne vagyok ebben a szakmában. Eddig sikerült megúsznom, hogy ne töltsek túl sok időt rács mögött. A paranoia az én barátom.

 

Másnap olyan voltam az iskolában, mint egy zombi. Aludtam vagy három órát, és a török-féle kávéból három adag sem volt elég ahhoz, hogy életre keltse az agyamat. Az a baj a koffeinnel, hogy túl könnyen hozzá lehet szokni, és mindig egyre több és több kell belőle, hogy elérjük a kívánt hatást. Éjszaka azon gondolkodtam, mit is kellene tennem. Olyan volt, mintha egy ugyanolyan folyosókból álló labirintusban kóvályogtam volna, amelynek minden járata végül ugyanabba a zsákutcába vezet. Ha elmegyek Barbara irodájába, akkor nekem ott véget ér a játék. Mindig erre a végkövetkeztetésre jutottam, bármerről is közelítettem meg a témát. Amikor a tanítás befejeződött, csak haza akartam menni, hogy bebújjak az ágyba, de hát találkozóm volt a Bay Guardian szerkesztőségében. A fejemet lehajtva, az utat bámulva léptem ki az iskola kapuján, és ahogy ráfordultam a 24. utcára, egy pár ismerős cipő került be a látószögembe. Felismertem őket, és megálltam.

– Ange?

Úgy nézett ki, ahogy gondoltam. Kialvatlanul, táskás szemekkel, és szomorú görbülettel a szája szegletében.

– Hello – mondta. – Meglepetés. Meglógtam a suliból. Amúgy sem tudtam volna odafigyelni.

– Hmm…

– Maradj csendben, és ölelj meg, te hülye.

Megtettem. Jó érzés volt, sőt, még annál is jobb. Mintha egy korábban levágott testrészem hirtelen újból kinőtt volna.

– Szeretlek, Marcus Yallow.

– Szeretlek, Angela Carvelli.

– Jól van – mondta, miután kibontakozott az ölelésből. – Tetszett az írásod arról, hogy miért nem zavarod már a jeladókat. Megértem. Kitaláltál már valamilyen új módszert arra, hogyan lehet őket anélkül megzavarni, hogy ne tudjanak elkapni?

– Most éppen egy oknyomozó riporterhez tartok, aki meg fog jelentetni egy történetet arról, hogyan kerültem börtönbe, hogyan indítottam el az Xnetet, és miért tartják jogtalanul fogva Darrylt a BH titkos börtönében a Treasure Islanden.

– Ó – nézett körül óvatosan. – Valami jobb nem jutott eszedbe?

– Elkísérsz?

– Igen, el, és jó lenne, ha elmesélnéd ezt az egészet részletesen.

Az eddigi újramesélések közül ez volt a legkönnyebb, miközben a Potrero Avenue-n sétáltunk, aztán lefelé a 15. utcán. Ange fogta a kezemet, és gyakran megszorította. A Bay Guardian irodáihoz felvezető lépcsőfokokat kettesével szedtük. A szívem a torkomban dobogott. Odamentem a recepcióhoz, és megmondtam az elég unottnak látszó lánynak, hogy Barbara Stratfordhoz jöttem, és a nevem Mr. Green.

– Talán Mr. Brown.

– Ó, igen – pirultam el. – Mr. Brown.

Pötyögött valamit a számítógépén, aztán felém fordult.

– Üljetek le. Barbara nemsokára itt lesz. Hozhatok addig valamit?

– Kávét – feleltük egyszerre.

Még egy ok, amiért szerettem Ange-t; mindketten ugyanazoknak a szenvedélyeknek voltunk a rabjai. A recepciós – egy csinos latin-amerikai nő, aki alig néhány évvel lehetett idősebb nálunk, és olyan ruhákban volt felöltözve, ami már most retrónak számított – bólintott, és kilépett a pult mögül, majd nemsokára visszatért az újság logóját viselő csészékkel. Csendesen kortyolgattuk a kávét, és közben figyeltük, ahogy a látogatók és újságírók jönnek-mennek. Végül megjelent Barbara is. Ugyanazt a ruhát viselte, mint az előző este, jól állt neki. Amikor meglátta, hogy nem egyedül érkeztem, felvonta a szemöldökét.

– Hello – mondtam. – Ez itt…

– Ms. Brown – mondta Ange, és kinyújtotta a kezét. Ó, igen, hát persze, a személyazonosságunkat titokban kell tartani. – Mr. Greennel dolgozom együtt – bökött oldalba a könyökével.

– Akkor menjünk – mondta Barbara, és bevezetett minket egy üvegfalú tárgyalóba, amelynek a sötétítői mind be voltak húzva. Letett maga mellé egy tálca ételt, egy digitális rögzítőt, és egy olyan sárga jegyzetfüzetet, amit a múlt éjjel is láttam nála.

– Akarod, hogy ezt is felvegyem? – kérdezte.

Erre nem gondoltam. Hasznos lehetett, ha később vitatkozni akartam azon, amit Barbara leírt. De ha amúgy sem bízhattam benne, akkor úgyis mindegy volt már.

– Csak nyugodtan – feleltem.

– Oké, akkor kezdjük. Ifjú hölgy, az én nevem Barbara Stratford, és oknyomozó riporter vagyok. Gondolom, tudod, hogy miért vagyok itt, viszont én is szeretném tudni a te ittléted okát.

– Együtt dolgozom Marcusszal az Xneten – felelte. – Szükséges, hogy megmondjam a nevem?

– Egyelőre nem – felelte Barbara. – Névtelen maradhatsz, ha akarsz. Marcus, azért kértem, hogy elmondd nekem ezt a történetet, mert tudnom kell, hogyan függ össze azzal, amit Darryl barátodról, és arról az üzenetről meséltél. Tudom már, hogy lesz ez egy jó adalék, ezt nevezhetném az Xnet eredetének. „Szereztek maguknak egy ellenséget, akit sosem felejtenek el”, vagy valami ilyesmi. De, hogy őszinte legyek, én inkább nem adnám tovább azt a történetet, ha nem muszáj. Inkább egy szép, áttekinthető mesét a karnyújtásnyira levő titkos börtönről, anélkül, hogy említést tennék arról, hogy az ott fogva tartottak olyan emberek, akik kisétálva a börtön kapuján titkos mozgalmat hoznak létre, hogy megrendítsék a szövetségi kormányt. Biztos, hogy megérted ezt.

Hát persze. Ha az Xnet része volt ennek a történetnek, akkor néhányan biztos azt mondanák, hogy az ilyen alakokat börtönbe kell dugni, különben fellázadnak.

– Ez a maga asztala – mondta. – Én azt hiszem, el kell mondani a világnak, hogy mi történt Darryllel. Amikor ezt megteszi, a BH tudni fogja, hogy én tettem nyilvánossá a dolgot, és utánam jönnek majd. Talán rájönnek arra is, hogy én is érintett vagyok az Xnetben. Talán M1k3y alakjával is kapcsolatba hoznak. Vagyis arra akarok kilyukadni, hogy amint Darryl története megjelenik, nekem úgyis befellegzett.

– Ha már homár, legyen kövér – mondta Barbara. – Jól van, akkor ezt megbeszéltük. Azt szeretném, ha most mindketten elmondanátok nekem mindent, amit csak tudtok az Xnet létrehozásáról és működéséről, aztán mutassátok is meg nekem. Mire használjátok? Kik használják meg? Hogyan terjedt el? Ki írta a programot hozzá? Mindent.

– Ez eltarthat egy ideig – mondta Ange.

– Ráérek – felelte Barbara, miközben belekortyolt a kávéjába, és harapott egyet a szendvicséből. – Ez lehet a legérdekesebb történet a terrorizmus elleni háborút illetően. Talán ez lesz az a történet, amely összedönti a kormányt, és amikor az ember egy ilyen sztori közelébe kerül, nagyon óvatosan bánik vele.