4. FEJEZET

Újra megbilincseltek, megint zsákot húztak a fejemre, aztán magamra hagytak. Nagy sokára a teherautó újra elindult, lefelé valami hegyről, aztán valaki talpra állított, de én azon nyomban orra buktam. A lábaim nem engedelmeskedtek, olyanok voltak, mint a jégtömbök, kivéve a térdemet, ami alaposan megdagadt, miután az elmúlt órákat szinte végig ugyanabban a térdeplő pozícióban kellett töltenem. Kezek ragadták meg a vállamat és a lábaimat, és felkaptak, mint egy krumplis zsákot. Elmosódott hangokat hallottam magam körül; valaki sírt, valaki káromkodott.

Egy rövid ideig cipeltek, aztán letettek a földre, és odabilincseltek egy újabb fém sínhez. A térdeim nem tudták megtartani a súlyomat, előrebucskáztam, és olyan pózban kötöttem ki a padlón, mintha perec volnék, miközben továbbra is a bilincsnél fogva lógtam.

Éreztem, hogy megint elindul valami velünk, ám ezúttal nem olyan volt, mint egy teherautó. A padló kellemesen himbálódzott, alóla dízelmotorok tompa remegését lehetett hallani, és ennél több nem is kellett, hogy ráébredjek, egy hajón vagyok! Szinte jéggé fagyott a gyomrom. Távolodtam Amerika partjaitól, úton valahová, de ki tudja, hová. Eddig is féltem, de most egyenesen rettegni kezdtem, ledermedtem, és belém fagyott minden szó. Belém hasított, hogy talán soha nem láthatom többet a szüleimet, és ettől öklendezni kezdtem. A fejemre húzott zsák egyre szorosabbnak tűnt, és alig kaptam levegőt, köszönhetően annak a kicsavart póznak, amelyben hevertem.

De szerencsére nem utaztunk túl sokat vízen. Egy órának tűnt, de most már tudom, hogy alig tizenöt perc volt, aztán lépteket hallottam körülöttem a fedélzeten, ahogy a foglyokat eloldozták és elvezették, vagy elvitték. Amikor én kerültem sorra, megpróbáltam újra lábra állni, de nem voltam rá képes, így valaki megint a vállára vett, és úgy cipelt, durván, személytelenül.

Amikor ismét levették a fejemről a zsákot, egy cellában találtam magam, ami öreg volt, romos, és tengeri levegő szaga töltötte be. Messze a fejem felett volt egy ablaka, amelyet rozsdás rácsok zártak le; odakint még mindig sötét volt. A földön láttam egy takarót, a fal mentén egy fém vécé állt, ülőke nélkül. Az őr, aki levette a zsákot a fejemről elvigyorodott, ahogy behúzta maga után a vastag fém ajtót, mikor távozott. Óvatosan masszírozni kezdtem a lábamat, és többször is felszisszentem, ahogy éreztem a vért visszaáramlani beléjük. Lassan újra fel tudtam állni, aztán meg járni is. Hallottam, ahogy emberek beszélnek, sírnak, vagy kiabálnak. Én is kiáltottam néhányat.

– Jolu! Darryl! Vanessa!

Mások is követték a példámat, és neveket, vagy egyszerű káromkodásokat kiabáltak. A legközelebbi hangok épp olyanok voltak, mint valamelyik utcasarkon ténfergő, ájulás határán levő részegéi. Talán az enyém is pont ilyen volt. Az őrök ránk förmedtek, hogy maradjunk csendben, de ettől mindenki csak még hangosabban kezdett kiabálni. Úgy vonítottunk, mint a farkasok, és rekedtre kiáltoztuk a torkunkat. Miért ne? Mi vesztenivalónk volt?

 

Amikor újra meglátogattak, hogy kikérdezzenek, mocskos, fáradt, éhes és szomjas voltam. Rövidhajú Nő is benne volt ebben az új vallató brigádban, három tagbaszakadt fickó társaságában, akik úgy terelgettek ide-oda, mint valami húsdarabot. Az egyikük fekete volt, a másik kettő fehér, bár közülük az egyik latin származásúnak tűnt – mindegyiküknél fegyver volt. Az egész úgy festett, mintha egy Benetton reklámot összekevertek volna egy kis Counter Strike-kal.

Kirángattak a cellámból, összeláncolták a csuklóimat és a bokámat. Miközben vezettek, igyekeztem megfigyelni a környezetet. Odakintről víz hangját hallottam, és az jutott eszembe, hogy talán az Alcatrazban vagyunk – az egy börtön volt valamikor, most már évtizedek óta turista látványosság, amit azok keresnek fel, akik kíváncsiak arra, hol érte utol a végzet Al Caponét, és a kor többi nagy gengszterét. Én is voltam az Alcatrazban egy iskolai kirándulás alkalmával. Ahogy emlékszem, öreg volt és rozsdás, inkább középkorinak tűnt, ez a mostani hely viszont a Második Világháború idejére emlékeztetett, nem a gyarmati időkre. Minden cella ajtajára vonalkódokat ábrázoló matricákat ragasztottak, és meg is számozták őket, de hogy mi rejtőzött mögöttük, arról fogalmam sem volt.

A vallató szoba modern volt, neonfénnyel, kényelmes székekkel – persze nem nekem, én egy műanyag kertiszéket kaptam – és egy nagy, fából készült asztallal. Az egyik falat tükör fedte, épp ahogy a rendőrös filmekben, és arra gondoltam, valakik biztosan figyelnek a másik oldalról. Rövidhajú Nő és a cimborái töltöttek maguknak egy-egy pohár kávét valami termoszból, ami egy kisebb asztalon állt (jelen helyzetemben képes lettem volna a fogaimmal széttépni a torkát, hogy hozzájussak a kávéhoz), aztán egy vízzel teli műanyag poharat tettek elém – de természetesen a kezemet nem oldozták el, így nem nyúlhattam utána. Haha, de vicces.

– Hello, Marcus – mondta Rövidhajú Nő. – Hogy érzed magad ma?

Nem feleltem semmit.

– A helyzet közel sem olyan rossz, mint, amilyennek látszik – folytatta. – Olyan jó, amilyenné ettől kezdve válhat. Bár még ha el is mondod nekünk, amit tudni akarunk, és ha az meg is győz minket arról, hogy csupán rosszkor voltál rossz helyen, mindig rajtad fogjuk tartani a szemünket. Figyelni fogjuk minden lépésedet, hogy hová mész és mit csinálsz. Úgy viselkedtél, mintha valamit rejtegetned kellene, és ezt mi nem szeretjük.

Hallottam, hogy beszél, de csak egyetlen mondat maradt meg a fejemben: „Hogy meggyőzz minket arról, rossz időben voltál rossz helyen.” Ez volt a legrosszabb dolog, ami valaha is történt velem. Sosem féltem vagy éreztem magam ennyire rosszul. Azok a szavak, „rosszkor rossz helyen”, az a három szó úgy lebegett előttem, mint valami mentőkötél, miközben megpróbáltam a felszínen maradni.

– Hé, Marcus – csettintett az ujjaival az arcom előtt. – Ébresztő, Marcus. – Egy pillanatra elmosolyodott, és én utáltam magam, amiért engedtem, hogy észrevegye a félelmemet. – Marcus, a dolgok még sokkal rosszabbra is fordulhatnak ennél. Nem ez a legelviselhetetlenebb hely, ahová bezárhatunk. – Benyúlt az asztal alá, elővett egy aktatáskát, és felcsapta a tetejét. Kivette belőle a telefonomat, a nyomkövető másolóm, a WiFi hálózatkeresőm, és a memóriakártyáimat, aztán egymás után letette őket elém, az asztalra. – Megmondom, mit akarunk tőled. Ma feltöröd nekünk a telefont. Ha megteszed, kimehetsz a szabadba, és lehetőséged nyílik fürödni. Lezuhanyozhatsz, és szabadon sétálhatsz a gyakorlótéren. Holnap visszahozunk ide, és megkérünk, hogy szedd le az adatokat ezekről a memóriakártyákról. Ha megteszed, ehetsz a kantinban. Holnapután az e-mail jelszavaidat fogod nekünk megadni, amiért cserébe belépést nyerhetsz a könyvtárba.

Ott volt a nyelvem hegyén, hogy nem, de mégsem tudtam kimondani.

– Miért? – nyögtem végül.

– Meg akarunk győződni arról, hogy valóban az vagy-e, akinek látszol. Ez a te biztonságod érdekében történik, Marcus. Azt mondod, ártatlan vagy. Talán így van, de miért viselkedne egy ártatlan ember úgy, mintha temérdek rejtegetnivalója volna, ez számomra felfoghatatlan. De tegyük fel, ártatlan vagy. Akár te is ott lehettél volna azon a hídon, amikor felrobbant. Vagy a szüleid, vagy a barátaid. Nem akarod, hogy elfogjuk azokat az embereket, akik megtámadták az otthonodat?

Talán viccesnek hangzik, de, amikor a különböző „kiváltságokat” hozta szóba, félelmemben úgy gondoltam, megadom magam. Úgy éreztem, mintha tettem volna valamit, ami miatt itt kötöttem ki, és bizonyára én vagyok a hibás érte, ezért kell úgy cselekednem, hogy rendbe hozzam, amit elszúrtam. Ám amint elkezdte magyarázni ezt a lószart az én biztonságomról, már másképp láttam a dolgot.

– Hölgyem – mondtam. – Arról beszél, hogy megtámadták az otthonomat, de egyelőre én csak azt látom, hogy maguk támadtak meg engem. Én azt hittem, olyan országban élek, ahol létezik alkotmány, ahol az embernek rendelkezik jogokkal. A szabadság védelmezéséről magyaráz, miközben semmibe veszi az alapvető jogokat!

Bosszús árnyék futott végig az arcán.

– Nagyon hatásos, Marcus. Senki sem támadott meg téged, csupán őrizetbe vett az ország kormánya, a nemzetünket ért legszörnyűbb terrortámadás részleteivel kapcsolatos nyomozás következtében. Segítségre lehetsz abban, hogy megküzdjünk a nemzetünk ellenségeivel. Meg akarod őrizni a jogokat? Segíts nekünk megállítani a rosszfiúkat, akik felrobbantották a várost. Most pedig pontosan harminc másodperced van arra, hogy feltörd nekünk azt a telefont, mielőtt visszaküldelek a celládba. Ma még sok embert kell kihallgatnunk.

Az órájára nézett. Megzörgettem a láncokat, amelyek visszatartottak attól, hogy elérjem a telefont és beüssem a jelszót. Igen, meg akartam tenni. A nő elmondta, milyen út vezet a szabadságomhoz – a világhoz, a szüleimhez – és ez reménnyel töltött el. Aztán megfenyegetett, hogy visszaküld a cellámba, elveszi a lehetőségemet, és én nem akartam elszalasztani a lehetőséget. Ráztam a láncaimat, el akartam érni a telefont, hogy megadjam neki a jelszavakat, de a nő csak fagyos tekintettel nézett rám, aztán az órájára.

– A jelszó – mondtam, miután megértettem, mit akar tőlem. Azt akarta, hogy mondjam ki hangosan, itt a szobában, ahol rögzítheti, ahol a haverjai is hallhatják. Nem egyszerűen hozzáférést akart a telefonomhoz. Azt akarta, hogy engedelmeskedjek neki, hogy irányíthasson. Hogy adjam fel minden titkomat. – A jelszó – ismételtem, aztán megmondtam. Engedelmeskedtem az akaratának.

Megengedett egy kimért mosolyt, ami valószínűleg a mérhetetlen öröm kifejezése volt nála, aztán az őrök elvezettek. Ahogy az ajtó bezárult, még láttam, amint a nő a telefon fölé görnyed, és bebillentyűzi a jelszót.

Bárcsak mondhatnám, hogy felkészültem az ilyen esetekre, és létrehoztam egy hamis jelszót, amely a telefon egy teljesen ártatlan részéhez enged hozzáférést, de közel sem voltam ennyire okos… vagy paranoiás. Persze jogosan gondolhatjátok, miféle sötét titkokat őrizgettem a telefonomon, a memóriakártyákon, vagy a leveleimben, hiszen csak egy gyerek volnék, vagy mi.

Az igazság az, hogy sok mindent rejtegettem, de az valójában semmi sem volt. A telefonom és a memóriakártyák alapján elég jó képet kaphatott bárki arról, kik is voltak a barátaim, mit gondoltam róluk, és azokról a dolgokról, amiket közösen csináltunk. Elektronikus csevegéseink, vitáink és kibéküléseink minden lenyomata ezekben volt elrejtve. Sose töröltem le semmit. Miért tettem volna? A tárolás egyszerű, és az ember sosem tudhatja, mikor lesz szüksége egy-egy régebbi dologra. Pláne a hülyeségekre. Ismeritek azt az érzést, amikor utazol a metrón, nincs kivel beszélgetned, és hirtelen eszedbe jut valami régi veszekedés, vagy valami szörnyű dolog, amit valakinek mondtál? Nos, ez általában sosem olyan rossz, mint amilyenre emlékszel. A lehetőség, hogy újra lásd ezeket, remek módja annak, hogy emlékeztesd magad arra, nem is vagy olyan rossz ember, mint gondolnád. Darryl és én számtalan vitán jutottunk túl így.

De ez semmi. Tudom, hogy a telefonom magánügy. Akárcsak a memóriakártyáim. Az egész a titkosírás miatt van – az üzenetek összezavarása miatt. A rejtjelezés mögött húzódó matematika elég szilárd, és ti is, én is ugyanazt a rejtjelezést használjuk, mint a bankok, vagy a Nemzeti Védelmi Hivatal. Csak egyetlen titkosírás van, amit mindenki használ: azt, amelyik szabadon használható, és bárki alkalmazhatja. Ez így működik

Van valami egészen felszabadító érzés abban, hogy az életednek van egy olyan része, ami csak a tiéd, és senki más nem láthatja. Mint például amikor levetkőzöl, vagy amikor a vécén ülsz. Mindenki levetkőzik időnként, ahogy mindenkinek kell szarnia is. Egyikben sincs semmi szégyenletes, deviáns vagy bizarr dolog. De mi van, ha kijelentem, hogy mostantól kezdve, amikor el kell végezned a nagy dolgodat, ezt egy üvegfalú budiban kell megtenned anyaszült meztelenül, a Times Square közepén? Még ha nem is volna semmi hiba vagy hiányosság a testeden – és hányan mondhatják ezt el magukról? –, akkor is elég perverznek kéne lenned, hogy elfogadd ezt az ötletet. A legtöbbünk sikítva menekülne, és inkább visszatartanánk, amíg fel nem robbanunk. Nem azért, mert szégyellnénk a dolgot, hanem azért, mert ez privát dolog. Az életed egy olyan része, ami csak rád tartozik.

És ők épp ezt vették el tőlem, darabonként. Ahogy a cellám felé lépkedtem, az a gondolat költözött e fejembe, hogy megérdemeltem. Rengeteg szabályt megszegtem már, és mindig megúsztam. Talán ez az igazság pillanata, és most megkapom a magamét. Talán azért vagyok itt, mert meglógtam az iskolából.

Megkaptam a zuhanyt, és sétálhattam az udvaron. Láttam az eget, éreztem a levegőt, aminek olyan szaga volt, mint a Bay Area környékének, de ettől függetlenül fogalmam sem volt, hol lehetek fogva tartva. Senki mást nem láttam azalatt, amíg a szabadban voltam, és egyedül róni a köröket baromi unalmas volt. Füleltem, hátha elcsípek valami hangot, ami segíthet a tájékozódásban, de csak néha hallottam valami jármű hangját, távoli beszélgetések foszlányait, és egy éppen landoló repülőgép zaját.

Visszavittek a cellámba, és kaptam enni is; egy fél pepperonis pizzát, a Potrero Hillen található Goat Hill Pizzától. A papírdobozon látható ismerős rajz és a 415-ös telefonszám emlékeztetett arra, hogy egy nappal ezelőtt még szabad ember voltam egy szabad országban, most viszont fogoly vagyok. Folyamatosan Darryl és a többiek miatt aggódtam. Talán ők segítőkészebbek voltak, és már elengedték őket. Talán elmondták a szüleimnek, akik most veszettül telefonálgatnak utánam.

De az is lehet, hogy nem.

A cella üres volt, akárcsak a lelkem. Elképzeltem, hogy a priccsemmel szemközti fal egy hatalmas képernyő, amelyet csak meg kell hackelnem, hogy kinyíljon a cellaajtó. Elképzeltem az otthoni munkapadomat, és a félbehagyott terveimet – a régi konzervdobozokat, amelyekből hangberendezést akartam csinálni, a légi felvételek készítésére való papírsárkány kamerát, és persze a házilag összerakott laptopomat. Ki akartam innen szabadulni. Haza akartam menni, hogy visszakapjam a barátaimat, az iskolát, a szüleimet és az életemet. Újra oda akartam menni, ahová kedvem tartotta, nem csak körbe-körbe lépkedni egy cellában.

 

A következő lépésben az USB tárolóim jelszavát szerezték meg. Ezeken már volt egy-két érdekesebb hozzászólás, amit fórumokról töltöttem le, néhány chat átírat, és olyan dolgok, amelyek ahhoz kellettek, hogy megtehessem azokat, amiket meg is tettem. Ezek közül persze mindet meg lehetett találni a Google-n is, de nem hiszem, hogy ez bármit is javított volna a helyzetemen. Délután megint kimehettem a szabadba, és ezúttal már más alakokat is láttam – négy férfit és két nőt, különböző korúak és származásúak voltak. Úgy tűnt, mások is megtettek bizonyos dolgokat, hogy ilyen „kiváltságokat” szerezzenek.

Fél órát kaptam, és megpróbáltam hasznosan tölteni. A legnormálisabb kinézetű alakkal, egy velem egykorúnak látszó fekete fiúval igyekeztem beszédbe elegyedni, de amikor bemutatkoztam, és üdvözlésül kinyújtottam a kezem, a szemével az udvar sarkain felszerelt kamerák felé mutatott, aztán rezzenéstelen arccal rótta tovább a köreit. Aztán szólítottak, és visszavezettek az épületbe, ám amikor kinyílt az ajtó, Vanessa lépett ki rajta. Ennyire még sosem örültem egy ismerős arcnak. Fáradtnak és rosszkedvűnek tűnt, de úgy tűnt, nem bántották, amint meglátott, felkiáltott, és odaszaladt hozzám. Megöleltük egymást, és akkor vettem észre, hogy remegek. Aztán éreztem, hogy Vanessa is remeg.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Igen – feleltem. – Azt mondták, elengednek, ha megadom nekik a jelszavaimat.

– Folyton rólad és Darrylről kérdezgetnek

A hangosbeszélőből valaki ránk üvöltött, hogy fejezzük be a beszélgetést, de nem vettünk róla tudomást.

– Felelj rájuk – mondtam gyorsan. – Mindegy, mit kérdeznek, csak válaszolj! Ha ez segít, hogy kijuss innen.

– Hogy van Darryl és Jolu?

– Nem láttam őket.

Az ajtó kivágódott, és négy megtermett őr rohant ki rajta. Kettő megragadott engem, kettő Vanessát. A földre kényszerítettek, és elfordították a fejemet, de hallottam, hogy Vanessa is hasonló bánásmódban részesül. Műanyag bilincset raktak a csuklómra, aztán felrángattak, és visszakísértek a cellámba. Aznap este nem kaptam enni. Másnap reggel sem. Nem jött senki, hogy elvigyen a kihallgató szobába a titkaim iránt érdeklődve. A műanyag bilincseket se vette le senki, és a vállaim zsibbadni kezdtek, aztán fájni, aztán már nem is éreztem őket, majd újra rámtört a fájdalom. A kezemet sem éreztem.

Hugyoznom kellett, de nem tudtam lerángatni a nadrágomat. Nagyon-nagyon kellett hugyoznom.

Behugyoztam.

Ekkor jöttek értem, miután a meleg húgy kihűlt, ragacsossá vált, és ettől az amúgy is koszos farmerom hozzátapadt a lábaimhoz. Megragadtak, és végigvezettek a hosszú folyosón, amely tele volt vonalkódos ajtókkal, és mindegyik vonalkód mögött egy hozzám hasonló fogoly rejtőzött. A kihallgató szobába lépve egy teljesen más világ tárult elém, ahol a dolgok normálisak voltak, és semmi sem bűzlött a húgytól. Rettenetesen mocskosnak éreztem, és szégyelltem magam, aztán megint eszembe jutottak azok a gondolatok, hogy azt kapom, amit megérdemlek.

Rövidhajú Nő már ott ült az asztal mögött. Tökéletesen festett: rendezett frizura és egy leheletnyi smink. Megéreztem a hajlakkja illatát. Rám fintorgott, és éreztem, ahogy még inkább elszégyellem magam.

– Nagyon rossz fiú voltál, nem igaz? Szörnyen mocskos vagy.

Szégyen. Az asztalt bámultam, képtelen voltam felnézni. Meg akartam mondani neki az e-mail fiókom jelszavát, és eltűnni a szobából.

– Miről beszéltetek a barátoddal az udvaron?

Felnevettem, de csak az asztalt nézve.

– Mondtam neki, hogy válaszoljon a kérdésekre, és működjön együtt.

– Szóval te adod a parancsokat?

Éreztem, ahogy a vérem a fülemben lüktet.

– Ugyan már – mondtam. – Közösen veszünk részt egy játékban, aminek az a neve, hogy Harajuku Fun Madness. Én vagyok a csapatkapitány. Nem vagyunk terroristák, csak egyszerű diákok. Nem adok parancsokat. Azt mondtam neki, hogy őszintének kell lennünk, hogy tisztázhassunk minden gyanút, és végre kiszabaduljunk innen. – Nem válaszolt. – Hogy van Darryl?

– Kicsoda?

– Darryl. Együtt fogtak el minket. Ő a barátom. Valaki megszúrta őt a BART állomáson, ezért voltunk fent az utcán. Hogy segítséget szerezzünk neki.

– Akkor biztosan jól van – mondta.

A gyomrom összeszorult.

– Nem tudja? Őt nem hozták ide?

– Hogy kit hozunk ide, és kit nem, azt nem veled fogjuk megvitatni. Nem tartozik rád. Marcus, tapasztalhattad, mi történik, ha nem vagy hajlandó együttműködni velünk. Tapasztalhattad, mi történik, ha nem engedelmeskedsz az utasításoknak. Egy kis együttműködéssel már majdnem eljutottál arra a pontra, ahol talán szabadon engedünk. Ha ezt a lehetőséget valóra akarod váltani, akkor válaszolni fogsz a kérdéseimre.

Nem mondtam semmit.

– Tanulsz, ez jó. Most pedig, az e-mail jelszavaidat, légy szíves.

Már készültem erre. Megadtam nekik mindent: a szerver címét, a felhasználónevet és a jelszót is. Nem számított. Nem tároltam leveleket a szerveren. Mindet letöltöttem, töröltem, és az otthoni laptopomon tároltam őket, amely minden percben elvégezte ezt a műveletet. A levelesládáimból nem fognak megtudni semmit – az otthoni gépemen volt minden, a szerver üresen tátongott.

Visszavittek a cellámba; a kezemet eloldozták, lezuhanyozhattam, és kaptam egy narancssárga nadrágot, hogy legyen mit viselnem. Nagy volt rám, és úgy lógott rajtam, mintha valami mexikói gengszter lettem volna. Innen ered ez a lógassuk a gatyát a seggünkön divat, tudtátok? Innen a börtönből. De elárulom, ebből a szemszögből nézve közel sem tűnik viccesnek. A farmeromat elvették, és egy újabb napot töltöttem a cellámban. A falak acélrácsozatra húzott cementből voltak. Ezt könnyen meg lehetett állapítani, mert a fém rozsdásodni kezdett a sós levegő miatt, és vörös-narancssárga foltokat hagyott a falon. Az ablakokon túl pedig ott voltak a szüleim… Valahol.

A következő nap megint értem jöttek.

– Egy napja olvasgatjuk az e-mailjeidet. Megváltoztattuk a jelszót, hogy az otthoni géped ne férhessen hozzá. – Hát persze. Magam is ezt tettem volna a helyükben. – Elég tetemes anyagunk van már ahhoz, hogy hosszú időre rács mögé dugjunk, Marcus. E tárgyak birtoklása – mutatott az asztalra kiterített kütyükre – az adatok, amelyeket a telefonodról és a memóriakártyáidról szedtünk le, valamint a feltételezhető további adatok, amelyeket az otthoni gépedről szerezhetnénk, ha átkutatnánk a házatokat. Ezek elegendőek ahhoz, hogy öreg korodig börtönben raboskodj. Felfogod?

Egy pillanatig nem akartam elhinni. Nem létezik, hogy lett volna olyan bíró, aki azt állította volna, hogy azok az adatok bármiféle valós bűncselekményhez felhasználhatók lettek volna. Szabad gondolatok voltak, technológiai barkácsolás, de nem bűntény. De ki mondta, hogy ezek az emberek valaha is bíróság elé visznek.

– Tudjuk, hol laksz, kik a barátaid, mit teszel, és mit gondolsz.

Kezdtem megérteni. El akarnak engedni. A szoba hirtelen sokkal világosabbnak látszott, és hallottam, ahogy lélegzem. Rövid, apró lélegzetek. A nő tovább beszélt. – Már csak egy dolgot szeretnénk tudni. Hogyan kerültek a bombák a hídra?

Elakadt a lélegzetem, és a szoba újra sötét lett.

– Micsoda?

– A híd teljes hosszában tíz robbanótöltet helyezkedett el. Nem autókban, hanem oda helyezték el őket. Ki rakta azokat oda, és hogyan?

– Micsoda? – ismételtem.

– Ez az utolsó esélyed, Marcus – mondta a nő, és szomorúnak látszott. – Eddig jól csináltad. Erre a kérdésre válaszolj még, és haza mehetsz. Fogadhatsz egy ügyvédet, hogy a bíróság előtt is megvédhesd magad. Van jó pár enyhítő körülmény, amelyekkel megmagyarázhatod a tetteidet. Csak válaszolj a kérdésre, és elmehetsz.

– Nem tudom, miről beszél! – Sírtam, de egyáltalán nem érdekelt. Zokogtam. – Gőzöm sincs, hogy miről beszél!

Megrázta a fejét.

– Kérlek, Marcus. Had segítsünk. Mostanra már megtanulhattad, hogy mi mindig megkapjuk, amit akarunk.

Az agyam mélyén egy hang motoszkált. Ezek bolondok. Összeszedtem magam, hogy leküzdjem a könnyeimet.

– Figyeljen, hölgyem, ez baromság. Átnézte a dolgaimat, látott mindent! Én egy tizenhét éves középiskolás diák vagyok, nem egy terrorista! Nem gondolhatja komolyan, hogy…

– Marcus, úgy látom, nem egészen érted, mennyire komolyan gondoljuk. – Megint megrázta a fejét. – Elég jó osztályzataid vannak, azt hittem, okosabb vagy ennél.

Legyintett a kezével, mire az őrök megragadtak a hónom alatt, és visszavittek a zárkámba. Ott aztán rengeteg gondolat tört rám, amelyek általában akkor jutnak az ember eszébe, amikor magányosan kuporog egy cellában. Elképzeltem, hogy odaállok a nő elé, és közlöm vele, hogy én egy olyan állampolgár vagyok, aki szereti a szabadságát, és ez engem tesz hazafivá, őt pedig árulóvá. A gondolataimban szégyelltem magam, amiért fegyveres táborrá változtatták az országot. A gondolataimban ékesszóló voltam, és sírásra késztettem őt. Azonban amikor a következő nap újból előrángattak a cellámból, egyik gondolatot sem tudtam szavakká formálni. Csak a szabadságra tudtam gondolni. Meg a szüleimre.

– Hello, Marcus – mondta. – Hogy érzed magad?

Az asztal lapját néztem. Egy nagy rakás dokumentum hevert előtte az asztalon, az elmaradhatatlan papírpoharas Starbucks kávé társaságában. Ezt valahogy kellemesnek éreztem, egy apró jel volt, amely emlékeztetett arra, hogy a falakon túl azért még létezik egy világ.

– Egyelőre végeztünk a téged érintő vizsgálódással.

Többet nem mondott. Ez talán azt jelentette, hogy elengednek, vagy épp ellenkezőleg, hogy bedobnak valami sötét lyukba, és örökre megfeledkeznek rólam.

– És? – kérdeztem óvatosan.

– És azt akarom, hogy mély benyomást tegyen rád az, hogy mennyre komolyan gondoljuk ezt az egészet. Az országunk az eddigi legsúlyosabb terrortámadást szenvedte el. Mennyi 9/11 szükséges még ahhoz, hogy hajlandó legyél az együttműködésre? A nyomozásunk részletei titkosak, és semmi sem állhat az utunkba, hogy elfogjuk és megbüntessük e szörnyű tett elkövetőit. Megértetted ezt?

– Igen – motyogtam.

– Ma haza engedünk, de szemmel tartunk. Nehogy azt gondold, mentesülsz a gyanú alól, csak azért engedünk el, mert egyelőre végeztünk a kérdezősködéssel. De ettől fogva hozzánk tartozol, és figyelni fogunk. Várni fogjuk, hogy hibát kövess el. Felfogtad, hogy mennyire közelről követhetjük a lépéseidet?

– Igen.

– Jó. Ami itt történt, arról nem beszélhetsz soha senkinek. Ez nemzetbiztonsági ügy. Azt tudod, ugye, hogy háborús helyzetben az árulás halálbüntetést von maga után?

– Igen.

– Jó fiú – dorombolta. – Van itt néhány papírunk a számodra, amit alá kell írnod.

Egy kupac iratot tolt át az asztalon. ITT ÍRJA ALÁ feliratú jelzéseket ragasztottak rájuk több helyen is. Az egyik őr levette a bilincseimet. Átlapoztam a papírokat, és egészen belefájdult a fejem, ahogy próbáltam értelmezni a jogi szöveget. Úgy vettem ki, hogy valami nyilatkozatot kell aláírnom, amelyben kijelentem, hogy önként vállaltam a kihallgatást, a saját akaratomból.

– Mi történik, ha nem írom alá? – kérdeztem. Visszavette a papírokat, és intett az őröknek, akik megragadtak. – Várjon! – kiáltottam. – Kérem! Aláírom őket!

Az őrök az ajtó felé rángattak. Csak az ajtót láttam, ahogy becsukódik mögöttem. Elvesztettem. Sírni kezdtem, és könyörögni, had írjam alá azokat a dokumentumokat. Ennyire közel a szabadsághoz, ami hirtelen elúszni látszott, és ez arra ösztökélt, hogy bármit megtegyek. Nem is tudom hányszor hallottam, amikor valaki azt mondta: „Inkább meghalok, minthogy valamit megtegyek”. Én is mondogattam ezt magamban az utóbbi napokban, de csak most értettem meg igazán, hogy mit is jelent. Inkább meghaltam volna, minthogy visszakerüljek a cellámba. Könyörögtem, ahogy az őrök kivonszoltak a folyosóra. Mondtam nekik, hogy bármit aláírok.

Rövidhajú Nő utánunk kiáltott, mire az őrök megálltak, aztán visszavittek, és leültettek a székbe. Az egyikük egy tollat nyomott a kezembe. Persze, hogy aláírtam, mindent, mindenhol.

 

A farmerom és a pólóm ott várt a cellában, kimosva és összehajtva. Mosóporszaguk volt. Felvettem őket, aztán megmostam az arcom, leültem a priccsre, és a falat bámultam. Mindent elvettek tőlem. Előbb a magánéletemet, aztán a méltóságomat. Bármit aláírtam volna, még azt a nyilatkozatot is, hogy én gyilkoltam meg Abraham Lincolnt. Sírni akartam, de úgy éreztem, a szemem kifogyott a könnyekből.

Aztán megint értem jöttek. Egy őr közeledett felém egy olyan zsákkal, amit akkor borítottak a fejünkre, amikor elkaptak minket napokkal, talán hetekkel ezelőtt. Ki tudja, mikor volt már. A zsákot a fejemre húzták, és összekötötték a nyakánál fogva. Újra teljes sötétségben találtam magam, a levegő állott volt és fojtogató. Talpra rángattak, aztán végigvezettek egy folyosón, fel egy sor lépcsőn, aztán murván, keresztül egy pallón, egészen egy hajó fedélzetéig. A kezemet összeláncolták a hátam mögött, és odakötötték egy vas sínhez. Letérdeltem a fedélzet padlójára, és hallgattam a dízelmotorok dörmögését.

A hajó elindult, és a sós levegő egy fuvallata utat talált a zsák szövetén keresztül. Szitált az eső, és a ruháim hamar átáztak. Kint voltam a szabadban, még akkor is, ha a fejemet egy zsák takarta. Kint voltam, pillanatokra a szabadságtól. Ismét megragadtak, lekísértek a hajóról, három fém lépcsőfokon, aztán eloldozták a kezemet, és levették a zsákot a fejemről. A teherautóban találtam magam. Ott volt Rövidhajú Nő is, és a korábban már megismert asztal előtt ült. Egy zipzáras táska volt nála, benne a telefonommal, a többi kütyümmel, a pénztárcámmal, és a zsebemben talált aprópénzzel. Szó nélkül átadta nekem mindet.

Zsebre tettem őket, és egy pillanatra furcsán éreztem magam, ahogy a dolgok visszakerültek a megszokott helyükre, a megszokott ruhában. A teherautó hátsó ajtaján túl a városom ismerős hangjait hallottam. Az egyik őr odadobta nekem a táskám. A nő felém nyújtotta a kezét, búcsúzóul, de én csak bámultam rá, aztán leengedte, és kényszeredetten rám mosolygott. Elhúzta a szája előtt az egyik ujját, aztán rám mutatott, emlékeztetve rá, hogy nem beszélhetek erről egy szót sem, végül kinyitotta a teherajtó ajtaját.

Odakint nappal volt, az ég sötéten szürkéllett, és szemerkélt az eső. Egy mellékutcára láttam rá, ahol autók, teherautók és biciklik robogtak. A szabadságot látván megbabonázva álltam a kamion lépcsőjén, aztán a térdeim megremegtek. Tudtam, hogy megint csak játszanak velem, és a következő pillanatban az őrök megragadnak, bevonszolnak a teherautó belsejébe, visszahúzzák a zsákot a fejemre, aztán újra a hajón találom magam, úton vissza a börtönbe, hogy véget nem érően megválaszolhatatlan kérdéseket tegyenek fel nekem. Alig tudtam megállni, hogy ne dugjam az öklöm a számba.

Erőt vettem magamon, és leléptem egy fokot. Aztán még egyet, végül az utolsó lépést is megtettem. A cipőm beletaposott az utca szemétjébe – törött üveg, egy tű és törmelék. Tettem egy lépést. Még egyet, és lassan elértem a mellékutca végét, ahol kifordultam a járdára. Senki sem nyúlt utánam.

Szabad voltam.

Aztán erős karok zártak közre, és én majdnem elsírtam magam.