10. FEJEZET

Mit tennél akkor, ha rájönnél, hogy egy kém van közöttetek? Felfedhetnéd, szembesíthetnéd, lebuktathatnád, de ez nem vezetne sehová, csak jönne helyette egy újabb, óvatosabb, akit már egyáltalán nem lehetne ennyire könnyen elkapni. Van egy jobb módszer: meg kell zavarni a kém kommunikációját, hamis információkkal teletömni őt is, és azt is, akinek dolgozik. Tegyük fel, azzal bízták meg, hogy gyűjtsön információkat a mozgalmadról. Engedd, hogy a nyomodban legyen, és lejegyezzen mindent, amit fontosnak gondol, azonban amikor a jelentést küldené a főhadiszállásának, szépen bontsd fel a borítékát, és cseréld ki az információkat hamisakkal. Ha akarod, megteheted, hogy a kém ügyetlennek és megbízhatatlannak tűnjön, és a felettesei leváltsák őt. Olyan helyzeteket idézhetsz elő, amelyek révén újabb kémek lepleződhetnek. Vagyis, te irányítod őket.

Ezt nevezik középső ember támadásnak, és ha belegondolsz, elég félelmetesen hangzik. Ha valaki így intéz támadást a kommunikációs csatornáid ellen, akkor akár ezerféle módon is átejthet. Természetesen remekül ki lehet védeni: titkosítást kell használni. Titkosítás mellett nem érdekes, hogy az ellenség látja az üzeneteidet, mert úgysem tudja megfejteni őket, és a saját módosítása után tovább küldeni. Ez a legfőbb oka a titkosítás használatának. De emlékezz, ahhoz, hogy a titkosítás működjön, azoknak az embereknek is rendelkezniük kell kulcsokkal, akikkel beszélni akarsz. Neked és a társadnak meg kell osztanotok egy-két titkot, egy kulcsot, amelyet arra használtok, hogy az üzeneteiteket kódoljátok, kizárva a középső embert.

Itt jön a képbe a nyilvános kulcsok használatának ötlete. Ez elég rázós, de mégis hihetetlenül elegáns is egyben. A nyilvános kulcsú kódolás esetében mindkét fél két kulccsal rendelkezik. Ezek hosszú, matematikai levezetések, és már-már varázslatos tulajdonságokkal bírnak. Amit az egyik kulccsal bekódolsz, azt a másikkal lehet kikódolni, és persze fordítva. Ráadásul, csak ezek a kulcsok képesek erre – ha az egyik kulcs segítségével kódoltál ki egy üzenetet, akkor biztos lehetsz abban, hogy azt a másik kulccsal titkosították (és fordítva). Tehát, fogod e két kulcs valamelyikét (mindegy, melyiket), és nyilvánossá teszed. Mintha felfednél valami titkot, hogy az a világon mindenki számára ismert legyen. Egyértelmű, hogy ez lesz a te nyilvános kulcsod. A másikat viszont az elméd legsötétebb zugaiban tárolod, és védelmezed az életed árán is. Sosem árulod el senkinek, hogy mi az. Ez a te saját kulcsod. (Hah!)

Most tegyük fel, hogy te vagy a kém, és a főnökeiddel akarsz kapcsolatba lépni. Az ő nyilvános kulcsukat is ismeri mindenki, és a tiédet is. Viszont senki sem ismeri az ő saját kulcsukat, ahogy a tiédet sem. El akarsz küldeni nekik egy üzenetet. Először bekódolod a saját kulcsoddal, aztán elküldöd, és amikor megérkezik, ők tudni fogják, hogy az tőled érkezett. Honnan? Hát onnan, hogy ha meg tudják fejteni a te nyilvános kódodat használva, akkor az üzenet csakis a te saját kulcsoddal készülhetett. Éppen olyan ez, mintha az aláírásod ott virítana az üzenet alján. Szinte ordít róla: „Én írtam ezt, és senki más. Senki sem nyúlhatott hozzá, senki sem változtathatta meg.”

Ez viszont sajnos nem fogja titokban tartani az üzeneteidet. Éppen azért, mert a nyilvános kulcsod elég jól ismert (annak is kell lennie, különben csak azoknak tudnál üzeneteket küldeni, akik ismerik a nyilvános kódod). Bárki el tudja olvasni, akinek a kezébe kerül. Meg tudják változtatni, és mégis úgy fog tűnni, hogy tőled érkezett, azonban ha azt akarod, hogy mások ne avatkozhassanak bele, akkor egy jobb megoldásra van szükséged. Ezért nem csak a te saját kulcsoddal kell titkosítanod az üzeneteidet, hanem a másik fél nyilvános kulcsával is. Így már két lakat is védi. Az első – a másik fél nyilvános kulcsa – csak akkor nyílik ki, ha megfejtik a másik fél saját kulcsát használva. A második – a te saját kulcsod – viszont csak a te nyilvános kulcsod révén értelmezhető. Amikor a másik fél, akivel kommunikálsz, megkapja az üzenetet, mindkét kulccsal kikódolja, és most már biztos lehet abban, hogy te írtad, és csak ő tudja elolvasni.

Ez nagyon remek. Amikor erre rájöttem, Darryl és én azonnal kulcsot cseréltünk, és hónapokat töltöttünk azzal, hogy katonai szintű titkos üzeneteket küldözgettünk egymásnak arról, hol találkozzunk iskola után, és hogy vajon Van valaha is észreveszi-e Darrylt.

Ám ha meg akarod érteni a biztonságot, a legparanoiásabb eseteket is számításba kell venned. Például, hogy mi van akkor, ha én átvertelek, és te azt hiszed az én nyilvános kulcsomról, hogy az a társadé. Az üzenetedet a te saját kulcsoddal, és az én nyilvános kulcsommal fogod titkosítani. Én kikódolom, elolvasom, újra titkosítom, de ezúttal már valóban a társad nyilvános kulcsával, és tovább küldöm. A társad pedig azt fogja gondolni, hogy csakis te írhattad az üzenetet, és rajta kívül senki más nem olvashatta el. És én ott ülök középen, mint egy nagy, kövér pók, és úgy olvasok a titkaitok között, mintha nyitott könyvek volnának.

A legegyszerűbb mód, hogy ezt elkerüld, ha nagyon széles körben terjeszted el a nyilvános kulcsodat. Ha valóban mindenki nagyon egyszerűen megtudhatja a te nyilvános kulcsodat, a középső embernek annál inkább nehezebbé válik a dolga. De tudod mit? A dolgokat elterjeszteni legalább annyira nehéz, mint titokban tartani őket. Gondolj csak bele – hány milliárd dollárt költöttek samponreklámokra, és ehhez hasonló szarságokra csak azért, hogy minél több ember tudjon valamit, amiről a termék gyártói azt akarták, hogy az emberek tisztában legyenek vele.

Van azonban egyszerűbb módja is annak, hogy elbánjunk a középső emberrel – a bizalmi háló. Tételezzük fel, hogy mielőtt eljönnél a főhadiszállásról, te és a felettesed leültök egy kávéra, és megosztjátok egymással a kulcsaitokat. Nincs többé középső ember. Teljesen biztos vagy abban, hogy kinek a kulcsait ismered, mert azokat egyenesen a kezedbe adták. Eddig oké. De van ennek egy természetes határa. Hány emberrel tudsz személyesen találkozni, és kulcsot cserélni? Hány órát tudsz egy nap arra szánni, hogy nagyjából azt tedd, mintha megírnád a saját telefonkönyved? Vajon hány ember hajlandó ugyanezt megtenni?

Ha úgy gondolsz erre, mint egy telefonkönyv, az segít. A világ valamikor egy olyan hely volt, amely tele volt telefonkönyvekkel, és amikor szükséged volt egy számra, csak kikerested. De a legtöbb számot, amit egy adott napon használni akarsz, vagy tudod fejből, vagy van a közeledben valaki, akitől megkérdezheted. Most is, mikor itt lapul a zsebemben a mobilom, gyakran inkább Darryltől, vagy Jolutól kérdezek meg egy-egy számot. Egyszerűbb és gyorsabb, mint a neten kutakodni, és megbízhatóbb is. Ha Jolu tudja a számot, megbízom benne, azaz megbízom a számban is. Ezt nevezik átvitt bizalomnak – olyan bizalom, amely a kapcsolati hálókon keresztül jön létre.

A bizalmi háló ennek egy komolyabb változata. Mondjuk, találkozom Joluval, és megkapom az ő kulcsát. Ezt rátehetem a „kulcscsomómra”, azon kulcsok listájára, amelyeket a saját kulcsommal aláírtam. Ez azt jelenti, hogy a nyilvános kulcsommal el tudod olvasni, és biztos lehetsz abban, hogy én – vagy valaki az én kulcsommal – azt mondja, „igen, ez a kulcs ehhez a fickóhoz tartozik”. Tehát én odaadom neked a kulcscsomómat, feltéve, hogy bízol annyira bennem, hogy személyesen is találkoztunk, és te hozzáadod a tiédhez. Ezután te találkozol valakivel, és az egészet továbbadod neki. A csomó egyre nagyobb és nagyobb lesz, és így – feltéve, hogy mindig megbízunk a soron következő személyben – az egész elég biztonságos.

Ezzel el is érkeztünk a kulcsaláíró partikhoz. Ez pont az, aminek tűnik – egy nagy buli, ahol mindenki összegyűlik, és aláírják egymás kulcsait. Amikor Darryl és én kulcsokat cseréltünk, az is ilyesmi volt, igaz, csak két résztvevővel. De több ember esetében megteremted a bizalmi háló alapjait, amely onnantól fogva szabadon terjedhet, ahogy a jelenlévők járnak-kelnek a világban, új embereket ismernek meg, és egyre több nevet adnak hozzá a hálóhoz. Neked nem kell találkoznod ezekkel az új emberekkel, csak bíznod kell abban, hogy a hálódban lévő emberektől kapott aláírt kulcsok hitelesek.

Ezért van az, hogy a bizalmi háló és a buli ugyanúgy összetartozik, mint a mogyoróvaj és a csokoládé.

– Csak mondd meg nekik, hogy ez egy abszolút privát buli, belépés csak meghívottaknak – közöltem. – Azt is mondd meg nekik, hogy ne hozzanak magukkal senkit, különben nem engedjük be őket.

Jolu rám meredt a kávéja fölött.

– Most hülyéskedsz? Ha ezt mondod nekik, naná, hogy hozni fogják a haverjaikat.

– Ehh… – morogtam.

Mostanában egy héten legalább egyszer Joluéknál voltam éjszaka, hogy naprakészen tartsam az indienet kódját. A Pigspleen egész jó pénzt fizetett nekem ezért, és ez elég bizarr volt számomra. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azért fognak fizetni nekem, hogy forráskódot írjak.

– Akkor mit csinálunk? Csak olyanokkal akarunk találkozni, akikben megbízunk, és amíg meg nem szereztük mindenki kulcsát, hogy titokban üzeneteket küldözgethessünk nekik, nem is áruljuk el, miért.

Jolu nem szólt semmit, én meg elnéztem a válla felett. Korábban úgy nevezték ezt, „extrém programozás”, ami egy kicsit zavaró, mi most csak egyszerűen „programozásnak” hívjuk. Két ember hamarabb észreveszi a hibát, mint egy. Vagy ahogy a mondás is tartja, több szem többet lát. A hibalistát böngésztük, és lassan készen álltunk az új verzió indítására. A háttérben frissült, így a felhasználók semmit sem vettek észre az egészből, és csak annyit tapasztaltak minden héten, hogy egy jobb programot kaptak. Elég fura érzés volt tudni azt, hogy én írtam a kódot ahhoz a programhoz, amit emberek százezrei fognak másnap használni.

– Hogy mit csináljunk? Hát nem tudom. El kell fogadnunk a helyzetet.

Visszagondoltam a Harajuku Fun Madness játékkal töltött napjainkra. Rengeteg társadalmi kihívás volt benne, amely ráadásul emberek nagy csoportjaira vonatkozott.

– Jól van, igazad van. De próbáljuk titokban tartani, amennyire csak lehet. Mondd meg nekik, hogy legfeljebb egy embert hozhatnak magukkal, akit már legalább öt éve személyesen ismernek.

Jolu felnézett a monitorról.

– Ja – mondta. – Ja, ez működhet. Tényleg. Úgy értem, ha azt mondanád nekem, hogy ne hozzak senkit se magammal, azt gondolnám, ki a francnak gondolja magát ez a fickó. De ezzel a kikötéssel, amit mondtál, az egész úgy hangzik, mint valami fasza James Bond ügy.

Találtam egy hibát. Ittunk még egy kis kávét, aztán én hazamentem, játszottam egy keveset a Clockwork Plunderrel, miközben próbáltam nem gondolni a többi játékos bizarr kérdéseire, és végül úgy aludtam, mint a bunda.

A Sutro fürdő nem más, mint valami San Franciscói Aquincum. A világ legnagyobb fedett fürdőháza volt, amikor 1896-ban megnyílt – egy nagy viktoriánus üvegpalota, tele kisebb-nagyobb medencékkel, és még egy korai vízi csúszda is helyet kapott benne. Az ötvenes évekre alaposan lepusztult, aztán a tulajdonosai 1966-ban felgyújtották, hogy megkapják érte a biztosítás összegét. Mára csupán ütött-kopott kövek labirintusa maradt belőle az Ocean Beach közelében. Olyan, mint egy római kori rom – lerombolt és titokzatos –, és mögötte néhány barlang helyezkedik el, amelyek a tengerhez vezetnek. Erős dagály esetén a hullámok áttörnek a barlangokon, és a romokat is nyaldossák – azt mondják, már turisták is tűntek el így.

Az Ocean Beach jóval a Golden Gate Park után következett – ez egy drága házakkal teli hegyoldal, amely lenyúlik egy keskeny tengerparthoz, ahol a vízben hemzsegnek a medúzák és a bátor, vagy inkább vakmerő szörfösök. Van ott egy hatalmas fehér szikla, amely kiáll a sekély vízből. Úgy hívják, Fóka Szikla, mert ott gyülekeztek a fókák, amíg át nem telepítették őket a sokkal inkább turistabarát Fisherman’s Wharf környékére. Sötétedés után senki sem járt errefelé. Rendszerint nagyon hideg van éjjel, amit csak fokoz a tenger felől áradó sós permet. A sziklák élesek, sok a törött üveg, és néha felbukkan egy-egy használt fecskendő is. Ideális hely egy bulihoz.

A vízhatlan ponyva és a kézmelegítők az én ötletem volt, a sörről viszont Jolu gondoskodott – az idősebb testvére, Javier, ismert egy fickót, aki egy valóságos kiszolgáló hálózatot működtetett azok számára, akik még nem érték el az alkohol fogyasztás korhatárát; ha eleget fizettél neki, ellátta a bulidat annyi jéghideg piával, amennyit csak akartál. Erre szántam az indienet programozásából származó pénzem egy részét, és a fickó pont a megbeszélt időben meg is jelent – este nyolckor, jó egy órával napnyugta után, aztán kipakolta a teherautójából a hat hűtőgépet, és elhelyezte a romok között. Még egy üreset is hozott a kiürült üvegeknek.

– Most már nyugodtan játszadozhattok – mondta, és megpöckölte a cowboy kalapját.

Nagydarab, kövér szamoai férfi volt, széles mosollyal és egy olyan atlétatrikóval, amely alól a testén található minden szőr kikandikált. Leperkáltam neki néhány húszdollárost – 150%-os haszonnal dolgozott. Nem rossz bolt. Egy pillanatra megakadt a tekintete a kezemben tartott pénzkötegen.

– Tudod, el is vehetném mindet – mondta, továbbra is mosolyogva. – Végtére is, bűnöző vagyok. – Elraktam a pénzt, és mélyen a szemébe néztem. Hülye voltam, hogy megmutattam neki, mi van a zsebemben, de tudtam, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az ember kénytelen megállni a helyét. – Csak ugrattalak – mondta végül. – Légy óvatos azzal a pénzzel, és ne nagyon mutogasd!

– Kösz – feleltem. – A Belbiztonsági Hivatal úgyis el fog kapni.

– Ha! – nőtt még szélesebbre a mosolya. – Azok amatőrök. Nem tudnak azok szart se!

A teherautója felé néztem. A szélvédője mögött ott díszelgett a FasTrak kártya, és kíváncsi lettem volna, meddig furikázik még vele, mielőtt meg nem állítják a zsaruk.

– Lányok is lesznek ma este? Azért kell a sok pia?

Elmosolyodtam, aztán intettem neki, hogy ideje volna távozni. Megértette, visszaballagott a kocsijához, és elhajtott, de a vigyor egy pillanatra sem hervadt le az arcáról. Jolu segített elrejteni a hűtőket, miközben a fejpántjára erősített LED lámpák adták a fényt. Miután a hűtőket a helyükre állítottuk, mindegyikre tettünk egy-egy kis LED-ekkel telirakott láncot, amelyek világítottak, így jól lehetett látni, hogy mit csinálsz velük éppen. Borús éjszaka volt, és a távoli utcalámpák fénye már nem nagyon jutott el hozzánk. Tudtam, hogy valószínűleg a kis összejövetelünk olyan feltűnő, mint egy tábortűz a hőkamera képén, de esélyünk sem lett volna arra, hogy feltűnés nélkül hozzunk össze egy kisebb társaságot. Úgy készültem, hogy ha rajtunk ütnek, akkor a buli ne látsszon többnek egy tengerparti ivászatnál.

Én nem iszom túl gyakran. Tizennégy éves korom óta jártam különféle partikra, ahol mindig volt pia, fű, és más kábítószerek, de a dohányzást utáltam (bár egy-egy füves sütit nem szoktam megvetni), az extasy túl sokáig hatott – kinek van ideje arra, hogy egy egész hétvégén át repüljön –, a sör pedig, nos, a sör az rendben volt, bár nem igazán értettem, miért van akkora felhajtás körülötte. Az én kedvenceim a nagy koktélok voltak, amelyeket akkora poharakban szolgáltak fel, mint egy vulkán krátere, szépen látszottak a különféle italok rétegei, esetleg lángolt a felszíne, és a pohár peremén egy műanyag majom kapaszkodott – bár ez azt hiszem, mind csak a felhajtás miatt volt.

Az igazat megvallva, szeretek berúgni, viszont a másnaposságot ki nem állhatom, ennek ellenére mindig másnapos leszek. Bár ha belegondolok, a koktélok összetevői miatt ezen nincs is mit csodálkozni. De nem lehet bulit tartani sör nélkül. Az hozzá tartozik, és oldja a feszültséget. Persze sok sör után az emberek hajlamosak hülyeségeket csinálni, de az én barátaimnak nem volt autója, és különben is, az emberek amúgy is elkövetnek ostoba dolgokat – akár sör, akár fű, akár valami egészen más.

Jolu és én kinyitottunk egy-egy üveggel – ő Anchor Steamet én Bud Lightot ittam – koccintottunk, és leültünk az egyik sziklára.

– Este kilencet mondtál nekik?

– Aha – felelte.

– Én is.

Csendesen iszogattunk. A Bud Light volt a leggyöngébb alkoholos ital a hűtőben, de ez rendben is volt, mert később tiszta fejre lesz szükségem.

– Szoktál néha félni? – kérdeztem végül.

– Nem, néha nem – fordult felém. – Folyamatosan félek, mióta az a robbanás történt. Sőt, néha annyira be vagyok szarva, hogy legszívesebben ki se kelnék az ágyból.

– Akkor miért csinálod?

Elmosolyodott.

– Erről jut eszembe – mondta. – Talán már nem sokáig csinálom. Jó érzés segíteni neked, tényleg. Igazán jó. Nem is tudom, mikor csináltam valami ennyire fontosat. De Marcus, tesó, azt kell mondanom…

Itt elakadt a szava.

– Mit? – kérdeztem, bár tudtam, mire akar kilyukadni.

– Nem tudom ezt örökké csinálni – felelte. – Talán még egy újabb hónapig sem. Azt hiszem, nekem ennyi volt. Túl nagy a kockázat. Nem háborúzhatsz a BH ellen. Ez őrültség. Tényleg őrültség.

– Mintha Vanessát hallanám – feleltem, és a hangom keserűbb volt, mint akartam.

– Én nem kritizállak, haver. Szerintem nagy bátorságra vall, hogy képes vagy ezt végigvinni. Én viszont nem vagyok ilyen merész. Nem tudok örök félelemben élni.

– Mit akarsz ezzel?

– Kiszállok. Egyike leszek azoknak az embereknek, akik úgy tesznek, mintha minden rendben volna, mintha a dolgok visszatértek volna a régi kerékvágásba. Használni fogom az internetet, mint régen, és csak játszani fogok az Xneten. Végeztem ezzel az egésszel, és nem akarok többé részt venni a terveidben. – Nem mondtam semmit, Jolu folytatta. – Tudom, hogy ezzel magadra hagylak, de hidd el, nem ezt akartam. Jó lenne, ha te is feladnád velem együtt. Nem szállhatsz harcba az Egyesült Államok kormányával. Nem nyerhetsz meg egy ilyen csatát. A próbálkozásaidat nézve az a madár jut eszembe, amelyik újból és újból nekirepül az ablaknak.

Látszott rajta, azt akarja, hogy mondjak valamit. Legszívesebben ezt mondtam volna: Baszki, Jolu, köszönöm, hogy benne hagysz a szarban! Elfelejtetted, milyen volt, amikor elvittek minket? Elfelejtetted, milyen volt ez az ország, mielőtt a kormány emberei megszállták? De ő nem ezt akarta hallani. Hanem ezt:

– Megértelek, Jolu, és tiszteletben tartom a döntésed.

Kiitta a sörét, aztán elővett egy újabb üveggel, és lepattintotta róla a kupakot.

– Van még más is.

– Mi?

– Nem akartam ezt megemlíteni, de azt akarom, hogy értsd, miért döntöttem így.

– Mi a francról hadoválsz?

– Utálom ezt mondani, de te fehér vagy. Én viszont nem. Ha a fehéreket elkapják egy kis kokainnal a zsebükben, akkor elküldik őket egy rövid rehabilitációra. Ha egy feketénél találnak drogokat, lecsukják húsz évre. Ha a fehérek meglátnak egy rendőrt az utcán, biztonságban érzik magukat. Viszont, ha a feketék látnak meg egyet, az jut az eszükbe, vajon megállítják-e őket. Kicsit hasonlít ez a BH módszereire? Nos, ebben az országban mindig is ilyen volt a törvény nekünk feketéknek.

Ez annyira igazságtalan volt; nem én kértem, hogy fehérnek szülessek. Nem gondoltam, hogy azért vagyok bátrabb, mert fehér vagyok. De értettem, mire gondolt Jolu. Ha a Mission negyedben a zsaruk megállítottak valakit egy gyors ellenőrzésre, az jó eséllyel nem fehér ember volt. Ha én sokat kockáztattam, akkor Jolu még többet. Bármilyen büntetésre is számíthattam, Jolu biztosan a többszörösét kapta volna.

– Nem tudom, mint mondjak – mormoltam.

– Nem kell mondanod semmit – felelte. – Csak azt akartam, hogy tudd, és megértsd.

Láttam, hogy néhány alak közeledik felénk. Jolu barátai voltak, két mexikói srác, és egy lány, akit már láttam korábban is – alacsony volt, és úgy nézett ki a helyes fekete keretes Buddy Holly szemüvegében, mint a tini mozikban látható stréber, kiközösített képzőművész diák. Jolu bemutatott nekik, én pedig sörrel kínáltam őket. A lány nem kért, helyette viszont elővett egy ezüst színű vodkás flaskát a táskájából, és felém nyújtotta. Kortyoltam belőle egyet – a meleg vodka annyira nem volt jó ízű –, és megdicsértem a flaskáját, amit a Parappa the Rapper sorozat karaktereinek képével volt tele.

– Japán – mondta. – Tele vannak ezekkel a gyerekjátékos mintákkal díszített piás cuccokkal. Elég bizarr.

Bemutatkoztam, és ő is.

– Ange – mondta, mikor kezet ráztunk; az érintése száraz volt és meleg, a körmeit rövidre vágta.

Közben még többen érkeztek – öten, tízen, aztán már húszan voltunk. Kezdett szépen lassan növekedni a csoport. Azt mondtuk az embereknek, hogy legkésőbb 21.30-ig érkezzenek meg, de egészen háromnegyedig vártunk, hátha még befut valaki. Az emberek jó része Jolu ismerőse volt. Én csak azokat hívtam, akikben tényleg megbíztam. Vagy szigorúbban válogattam, mint Jolu, vagy közel sem voltam annyira népszerű, mint ő. Most, hogy már tudtam, ki akar szállni, arra gondoltam, hogy ő talán kevésbé válogatta meg, kit hívjon el ma este. Dühös voltam rá, de igyekeztem ezt palástolni, miközben ismerkedtem az emberekkel. De ő sem volt hülye, és tudta, miről van szó. Láttam, hogy szarul érzi magát. Jó.

– Jól van – mondtam, és felmásztam az egyik sziklára. – Hé, hello, halló!

A közelben állók közül néhányan felém fordultak, de akik hátrébb álltak, tovább beszélgettek. Felemeltem a kezem, mint valami sportbíró, de túl sötét volt, és nem lehetett látni. Hirtelen eszembe jutott, hogy bekapcsoljam a LED lámpáimat, és rávilágítottam vele a beszélgetőkre, aztán magam felé fordítottam. A tömeg elcsendesedett. Üdvözöltem őket, megköszöntem, hogy eljöttek, aztán megkértem őket, jöjjenek közelebb, hogy elmondhassam, miért is gyűltünk össze. Izgatta őket a dolog titkossága, és már az alkohol is melengette őket valamennyire.

– Nos – vágtam bele. – Ti mind használjátok az Xnetet. Nem véletlen, hogy az Xnet közvetlenül azután jött létre, hogy a BH megszállta a várost. Akik ezt elindították, egy olyan csoport tagjai, akik elkötelezettek a személyes szabadság mellett, és azon dolgoznak, hogy távol tartsák tőlünk a BH embereit. – Jolu és én előre kitaláltuk ezt. Nem akartuk elárulni senkinek, hogy mi álltunk a dolgok hátterében. Az túl kockázatos lett volna. Helyette úgy állítottuk be magunkat, mintha csak hadvezérek lennénk „M1k3y” seregében, akik épp a helyi ellenállást igyekeznek megszervezni. – Az Xnet sem tiszta – folytattam. – Épp úgy használhatja a másik fél is, ahogyan mi. Tudjuk, hogy a BH kémei ott vannak az Xneten. Mindenféle ügyes trükkel próbálnak minket rávenni arra, hogy felfedjük magunkat, és így le tudjanak kapcsolni minket. Ha az Xnetet életben akarjuk tartani, akkor ki kell találnunk, miként érhetjük el, hogy ne tudjanak kémkedni utánunk. Egy hálózaton belüli hálózatra van szükségünk.

Hagytam, hogy megértsék. Jolu figyelmeztetett, hogy ez kemény lehet – rádöbbenni, hogy éppen valami forradalomra készülő szervezetbe akarnak bevonni.

– Nem azért vagyok itt, hogy rávegyelek benneteket valami akcióra. Nem kell jeladókat megzavarnotok, vagy valami ilyesmi. Azért hívtunk titeket ide, mert tudjuk, hogy van eszetek, és megbízhatóak vagytok. Ma este ezt a megbízhatóságot szeretném kérni tőletek. Néhányan közületek már biztosan hallottak a bizalmi hálóról, és a kódkulcsok aláírásáról, de a többieknek, akik nem tudják, miről van szó, gyorsan elmagyarázom. – Ezt meg is tettem. – Azt kérem tőletek, hogy ma este ismerkedjetek meg az itt összegyűlt emberekkel, és döntsétek el, mennyire bízhattok meg egymásban. Segítünk nektek kulcspárokat létrehozni, amit megoszthattok egymással.

Ez a rész nem volt könnyű. Azt nem kérhettük, hogy mindenki hozza magával a laptopját, mert úgysem tették volna meg, viszont elég komplikált dologra készültünk, amit nem lehetett tollal és papírral megoldani. Felemeltem egy laptopot, amit Joluval együtt raktunk össze az előző este.

– Én megbízom ebben a laptopban. Mi szereltük össze, és a ParanoidLinux legfrissebb verziója fut rajta. Ha van még megbízható számítógép a világon, akkor ez az. Feltöltöttem rá egy kulcsgenerátort. Amikor idejöttök, adtok neki valamilyen véletlenszerű adatot – pötyögtök a billentyűzeten, megrángatjátok az egeret, mindegy –, és a program ezt fogja felhasználni ahhoz, hogy kreáljon nektek egy véletlenszerű nyilvános és saját kulcsot, ami a képernyőn fog megjelenni. A saját kulcsotokat lefotózzátok a telefonotokkal, aztán megnyomtok egy gombot a laptopon, hogy eltűnjön onnan örökre – nem mentődik el sehová. Aztán a gép megmutatja a nyilvános kulcsotokat is. Ekkor odahívjátok azokat, akikben megbíztok, és viszont, aztán ők lefotózzák a képernyőn látható kulcsot azzal együtt, akié, így később is tudni fogják, kihez tartozik.

– Miután hazamentek, ezeket a fotókat kell kulcsokká alakítanotok. Attól tartok, ez rengeteg munkát igényel majd, de csak egyszer kell megtenni. Nagyon óvatosnak kell lennetek, amikor begépelitek, mert elég egyetlen hiba, és már meg is vagy lőve. Szerencsére van rá mód, hogy kiderítsük, jól csináltátok-e. A kulcs alatt látható lesz egy rövidebb számsor, amit úgy nevezünk, „ujjlenyomat”. Amikor beírtad a kulcsot, létrehozol belőle egy ujjlenyomatot, amelyet összevethetsz a tiéddel. Ha megegyeznek, akkor jól csináltál mindent.

Mindenki elég riadtan nézett rám. Jó, ez érthető, hiszen arra kértem őket, hogy csináljanak valami meglehetősen bizarr dolgot, de akkor is.