43 

 

Kendó – a Kard Útja 

 

 

 

– Úgy hisszük, Dokugan Riut azért küldték, hogy megmérgezze Takatomi daimjót – magyarázta Maszamotó másnap éjjel a Hó-oh-no-mában, a Főnix csarnokában. 

 

Az emelvényen ült, szinte keretbe foglalta alakját a fönséges, lángoló főnixmadár. Balján Kiuzó szenszei és Josza szenszei, jobbján Hoszokava szenszei és Jamada szenszei foglalt helyet. 

 

Jack Akikó és a bekötözött Jamató között térdelt lent a padlón. Jamatónak kivételes szerencséje volt. A suriken nem volt méreggel bekenve, s bár a seb a mellkasán mély volt, idővel teljesen meggyógyul majd. 

 

– De ki küldte? – kérdezte Jack. 

 

Maszamotó kortyolt a szencsából, majd elgondolkodva nézte a csészét. 

–  Azt  nem  tudjuk.  Mindez  lehet  eljövendő 

események előjele – felelte komolyan. – Ezért Takatomi daimjó megnövelte személyi testőrei létszámát, és új biztonsági berendezéseket építtetett a palotába. Elnézést kér általam, amiért nem lehet itt ma este. Kötelessége Edóba szólította. De nagyra értékeli az erőfeszítéseteket, melyet a nindzsa megállításáért fejtettetek ki. Megkért, hogy adjam át nektek ezeket az emléktárgyakat, nagyrabecsülése jeleként. 

 

Egy szolgáló lépett be három dobozzal, és a három ifjú szamuráj mindegyike elé letett egyet. Jack szemügyre vette az előtte lévőt. Apró, szögletes doboz volt, vastagon lakkozott fából. Felszínét aprólékos gonddal elhelyezett arany- és ezüstlevelek díszítették, közöttük egy szakura fa finoman vésett képét látta, melynek virágai elefántcsontból készültek. 

 

A doboz tetejéhez kenderből font zsinór csatlakozott, végén egy apró elefántcsont koronggal, mely oroszlánfej alakú volt. Kérdőn nézett a többiekre. 

Ők is hasonló ajándékot kaptak, csak más díszítés volt a dobozokon, Jamató korongocskáját majomfej, Akikóét aprócska sólyom díszítette. 

– Ezeket inrónak hívják, Jack-kun – magyarázta Maszamotó, látva a fiú tanácstalan arckifejezését. – Apróbb dolgokat hordanak bennük, például gyógyszert, pénzt, tollat és tintát. Az elefántcsont oroszlánfej neve necuke. Átbújtatod az obidon, és az inrót hozzá rögzítheted vele. 

Jack kezébe vette a gyönyörűen faragott inrót és az elefántcsont necukét. Mindig kíváncsi volt rá, hogy a japánok, nem lévén zseb a kimonókon, hogyan tartanak maguknál apróságokat. Az inró kis dobozkákból állt, melyek szorosan egymás tetejére csúsztak. Az oroszlánfej necukét átfűzte obiján, és övéhez rögzítette az inrót. 

 

– Takatomi-szama örök időkre meghosszabbította a Niten Icsi Riúnak nyújtott támogatást – folytatta Maszamotó –, és egy új edzőtermet is építtet az iskolának. A neve Taka-no-ma, a Sólyom csarnoka lesz. Ezért magam is nagyon 

hálás vagyok nektek. Ismét nagy dicsőséget szereztetek az iskolának. Szolgálataitok elismeréseként szeretnélek megajándékozni benneteket. 

 

Három szolga jelent meg nagy, lakkozott dobozokkal, melyeket az emelvényen helyeztek el. 

– Jamató-kun, igazi Maszamotónak bizonyultál. Ezúttal véredet ontva is bizonyítottad. Büszke vagyok rá, hogy a fiamnak mondhatlak. Tiszteletem jeléül, kérlek, lépj közelebb, és fogadd el ezt a daisót! 

Jamató nehézkesen meghajolva Maszamotó elé térdelt. Sebesülése akadályozta az ilyenkor elvárt mély meghajlásban. Maszamotó kinyitotta az első dobozt, és kivette, ami benne volt. 

– Talán felismered ezt a daisót, Jamató-kun. Tennóé volt. Ideje hordanod, hiszen kétségkívül méltónak bizonyultál rá. 

Két karját kinyújtva, fájdalomtól megránduló arccal, Jamató átvette a katanát és a rövidebb vakizasi kardot. A két fegyvert együttesen nevezték 

daisónak, ezek egy szamuráj tekintélyét és becsületét jelképezték. Ha valakinek daisót adományoztak, az óriási megtiszteltetés volt. 

Jamató egy percig csupán bámult rá, majd visszatért a helyére Jack és Akikó mellé. Jack észrevette, hogy Jamató tekintete mérhetetlen büszkeségtől ragyog. 

 

– Akikó-csan, kérlek, térdelj Josza szenszei elé! Ő kívánja átadni neked az ajándékodat. 

Akikó felállt, és mélyen meghajolt Josza szenszei előtt. 

– Akikó-csan, szemed, akár a sólyomé, és kecses vagy, mint a sas – mondta Josza szenszei, miközben közelebb húzta magához a dobozt, és gyengéden kiemelt belőle néhány tárgyat. – Méltó vagy rá, hogy hordozd íjamat és nyilaimat. Kérlek, fogadd el őket képességeid elismeréséül, mint kiváló kiudoka. 

 

Akikó annyira meglepődött, hogy majdnem elmulasztotta kimutatni a tiszteletét. Remegő kézzel vette át Josza szenszei hosszú bambuszíját 

és egy tegezben a sólyomtollas nyilait. 

 

– Az íjam sok mindent adhat neked, Akikó-csan. Mint te is tudod, az íjban megtestesül készítője lelkének egy része is. Most az íjam a tiéd lett, és remélem, éppúgy oltalmaz majd téged is, ahogyan engem oltalmazott. 

– Arigató gozaimasita, szenszei – suttogta Akikó, a lehető legnagyobb tisztelettel tartva kezében az íjat és a nyilakat, majd visszatért a helyére. 

– Végül pedig te következel, Jack-kun – mondta Maszamotó ünnepélyesen. – Ki hitte volna, hogy a hajóroncsban fuldokló gajdzsin fiú ilyen sokra viszi? Apád, ha még élne, ma biztosan nagyon büszke lenne rád. 

Jack szemébe forró könnyek gyűltek. Apjának váratlan említése már-már túl sok volt számára, és keményen az ajkába kellett harapnia, nehogy elsírja magát. 

– Megmentetted Jamató-kun életét – folytatta Maszamotó. – Ha nem tévedek, kétszer is. Megtanultad a nyelvünket és megtartod a 

szokásainkat. És meghiúsítottad Dokugan Riu gyilkos merényletét, nem egy, de három alkalommal is. Ha a daimjómnak egy seregnyi ilyen fiú állna a szolgálatában, bármelyik országot meghódíthatná egy szempillantás alatt. Lépj közelebb! 

 

Jack letérdelt, és tiszteletteljesen meghajolt Maszamotó előtt. 

Valamennyi szenszei viszonozta Jack meghajlását, Hoszokava szenszei és Josza szenszei komoly, elismerő bólintás kíséretében. Kiuzó szenszei csak a rá jellemző kurta tiszteletadással, de Jamada szenszei szeretetteljes pillantás kíséretében. 

 

– Még sokat kell tanulnod, Jack-kun – folytatta Maszamotó elkomolyodva. – Csupán aprócska bimbó vagy még. Csak az alapkövet tetted le. Megtetted az első lépést, de még hosszú út vár rád a Harcos Útján, de mint a legelején mondottam, itt vagyunk és segítünk téged ezen az úton. Ezért most neked ajándékozom első kardjaimat. 

A többi szenszei döbbent tekintetéből és Akikó meg Jamató elakadó lélegzetéből Jack úgy ítélte meg, hogy ez igen nagy és váratlan megtiszteltetés. Maszamotó kinyitotta az utolsó lakkozott dobozt, amely előtte pihent, és két félelmetes kardot emelt ki belőle. 

 

A jádekarddal ellentétben Maszamotó daisója nem volt túl díszes. A szaják egyszerű, lakkozott, fekete hüvelyek voltak, egyetlen ékük egy apró arany főnixmadár-berakás a markolat közelében. Ezek nem műalkotások és nem is díszkardok voltak, hanem egy harcos fegyverei. 

 

– Jack-kun! A kard a szamuráj lelke – mondta Maszamotó jelentőségteljesen, és felé nyújtotta a daisót, miközben borostyánszínű szeme szigorúan meredt a fiúra. – Egy ilyen fegyver birtoklásával óriási felelősség jár – folytatta, és még nem engedte el a kardokat, így ő is és Jack is a kezében tartotta őket. – Soha nem kerülhet az ellenségeid kezébe. Ezenkívül mindig a szamuráj Busidó erényeit szem előtt tartva kell élned. Tisztesség, 

bátorság, jóakarat, tisztelet, őszinteség, becsület, hűség. Megértettél? 

– Hai, Maszamotó-szama. Arigató gozaimasita – válaszolta Jack nagyon komolyan. 

Átvette a kardokat Maszamotótól, és azon nyomban érezte, hogy két karja majd leszakad a velük járó felelősség súlyától. Mélyen meghajolt és visszatért helyére, Akikó és Jamató közé, a daisót pedig maga mellé helyezte. 

– Most, hogy végeztünk, kérlek benneteket, távozzatok mindnyájan, kivéve Jamató-kunt. Szeretnék egy kis időt a fiammal tölteni. Sok megbeszélnivalónk van – közölte velük Maszamotó, és arcának ép felét mosoly ragyogta be. 

Mindannyian meghajoltak, és tiszteletteljesen elhagyták a Főnix csarnokát. 

 

 

 

Jack és Akikó a Déli Zen-kertben sétáltak, Jamatóra várva. Két állókő között megálltak, és csöndben néztek fel a sötét égboltra. A hold fényes és kerek 

volt, talán két nappal telihold előtt, és a csillagok fényesen ragyogtak az égbolton. 

– Látod azt a csillagot, a legfényesebbet? Az a Spica, más néven Kalász – szólalt meg Jack néhány perc múlva. 

– Melyik? – kérdezte Akikó. – Én mindet egyformának látom. 

– Indulj el a Göncölszekér rúdjától, éppen fölöttünk van, kövesd az irányát, amely az Arcturushoz, az Ökörhajcsár csillagkép legfényesebb csillagához vezet, aztán újra keresd meg a Spicát! – mutatta Jack, és ujjával vezette Akikó tekintetét. – Balra tőle a Regulust látod az Oroszlán csillagképből, és mellette ott a Bellatrix, az Orion egyik csillaga. Az a pislákoló fénypont amott a Jupiter, de az nem csillag, hanem bolygó. 

 

– Honnan tudod te mindezt? – kérdezte Akikó a fiúhoz fordulva. 

– Apám tanított meg rá. Azt mondta, ha kormányos leszek, mint ő, meg kell tanulnom tájékozódni a csillagok alapján. 

– És tudsz? 

 

– Igen. Be tudok vinni egy hajót a kikötőbe – felelte Jack, majd vágyakozva hozzátette: – Talán még haza is tudnék találni. 

– Még mindig haza akarsz menni? 

 

A fiú Akikó éjfekete szemébe nézett, melyben megcsillant a holdfény, és Jack egész testében megremegett, mintha villám csapott volna belé. 

Igen, még mindig haza akart menni. Hiányzott neki a tavaszi rét Angliában, a szülei háza, a kandalló otthonos melege télen, amikor az apja merész tengeri utazásokról mesélt neki. Hiányzott neki London lármás összevisszasága, a kikiáltók rikoltozása, a nyájak bégetése és a kovácsok kalapácsütéseinek hangja. Marhahúsra, pástétomra és vajas kenyérre éhezett, és majd megveszett azért, hogy angolul beszélgethessen valakivel. De a családja hiányzott neki a legjobban. Már csupán Jess maradt neki. Meg kell találnia, és megbizonyosodnia róla, hogy nincs semmi baja. 

 

De talán most először, miközben Akikó mellett 

állt a csillagos égbolt alatt, Jack úgy érezte, hogy tudna Japánban élni. 

„Bármerre is jársz, a világot a barátok jelentik majd” – mondta neki az anyja, amikor ismét költöztek, Rotterdamból Limehouse-ba, mert az apja ott kapott munkát. Akkor ő még csak hétéves volt, és gyűlölte a költözködést, de most megértette, mit jelentett az, amit anyjától hallott. Itt, Japánban Jack barátokra talált. Igaz barátokra. Szaburó, Jori, Kiku, Jamató és legfőképpen Akikó a barátai voltak. 

 

– Akikó-csan! – szólalt meg egy hang. Josza szenszei volt az. 

– Lenne számomra egy perced? Bizonyos dolgokat el kell mondanom neked az íjadról. 

– Hai, szenszei – mondta Akikó, de mielőtt elindult volna, Jackhez fordult. – Tudom, hogy hiányzik az otthonod Angliában, Jack, de Japánban is lehet majd otthonod. 

Majd kedvesen elmosolyodott, meghajolt, elindult a kerti úton és eltűnt. 

Jack felnézett a csillagos égboltra, és magában 

felsorolta az általa ismert csillagokat, hogy kavargó érzelmeit lecsillapítsa, és el ne sírja magát. Keze öntudatlanul pihent két új kardján, ujjai a markolatot simogatták. 

 

Hirtelen sugallatra kivonta katanáját, és szemügyre vette a holdfényben. Csodálva nézte a penge széles, elegáns ívét. Megforgatta a levegőben, a súlyát próbálgatta, megkereste a súlypontját. Még nem érezte a karja meghosszabbításának, ahogy a könnyebb, fából készült bokkenje azzá vált, de a fiú már eléggé magabiztos volt ahhoz, hogy néhány vágással megpróbálkozzon. 

 

Kettévágta a holdat, átszúrta a Bellatrixot, majd levágott egy hullócsillagot. 

Megpördült, és felemelte a kisszakiját, hogy újabb támadást indítson, amikor meglátta Dokugan Riut. Ott állt a sötétben, mozdulatlanul. Várta a támadást. 

 

„Soha ne tétovázz!” 

 

Jack most nem tétovázott. Magasan a feje fölé 

emelte a kardot, és Sárkányszem felé rohant, hogy lesújtson rá egy gyilkos erejű vágással. 

– Jack-kun! – kiáltott rá mögüle Jamada szenszei. Dokugan Riu kővé dermedt, és Jack megpördült. 

 

– Mit csinálsz? – kérdezte a Zen mester a botjára támaszkodva a sötétben, különös tekintettel. 

– Én csak… – kezdte mondani Jack, és hátrapillantott a jókora kőre. – Egy katát gyakoroltam. 

– A kövön? 

 

– Nem, igazából nem – felelte Jack szégyenkezve. 

 

– Azt képzeltem, hogy a kő Dokugan Riu. Meg akartam ölni. Bosszút akartam állni. 

– A bosszú veszélyes dolog. Addig emészt téged, míg nem marad belőled semmi – figyelmeztette Jamada szenszei, úgy mondva ki ezt a bölcsességet, mintha éppoly látható lenne, akár a hold az égen. 

 

– De megölte az apámat! 

 

– Igen. És kétségtelenül meg is bűnhődik ezért, ha nem ebben az életében, akkor a következőben. De egy percig se hidd, hogy az a kard mindenható 

erőt adhat neked. Soha ne feledkezz meg a Busidóról! A tisztesség, a képességed arra, hogy megkülönböztesd a jót a rossztól, ez a szamuráj életének alapköve! 

 

Karon fogta Jacket, és magával vitte az ösvény mentén a kert sarkában álló vén fenyőfához, melynek ága nehézkesen támaszkodott egy göcsörtös botra. 

 

– A jóakarat, mások szeretete, ez erősíti meg a többi erényt. Az Úton nincs helye haragnak vagy gyűlöletnek. „Egy igaz budóban nincsenek ellenségek. Egy igaz budó a szeretet fészke. A Harcos Útja nem a pusztítás és öldöklés, hanem az 

élet gyámolítása. Az élet védelme.”{9} Megállt a fa alatt, és a fiúra nézett. 

 

– Jack-kun, amint Maszamotó-szama mondta, még épp csak elindultál a Harcos Útján, de meg kell ismerned a Kard Útját is. A Kendót. 

Jamada szenszei titokzatosan elmosolyodott, a szeme úgy ragyogott, mint két csillag, majd alakja eltűnt a fa árnyainak sötét függönye mögött, 

magára hagyva Jacket a japán égbolt alatt. 

 

Amint a fiú felnézett, egy hullócsillag suhant el felette. 

Az apró meteor fényesen felragyogott, majd kihunyt, csillogó ösvénye elhalványult, mint az elalvó tűz parazsa. 

Abban a pillanatban Jacket a szatori, a megvilágosodás járta át, éppolyan fényesen, akár az apró hullócsillag. Ő is úton volt, melynek célját nem ismerte, és amelyen a sorsa bizonytalan volt. De már választott, és nem fordulhatott vissza. 

 

Elindult a Harcos Útján.