15

Jamató

Lucius atya háza egy kis mellékutcában volt, nem messze a főúttól. Taka-szan, aki testőrként kísérte Jacket, megkongatta a kapu felett lógó csengőt, majd válaszra várva nyugodtan álltak a kapu előtt.

Jack kisvártatva csoszogó léptek hangjára figyelt fel, majd a kapu kinyílt, és feltűnt előttük Lucius atya, zihálva, beesett arccal.

– Üdvözöllek otthonomban, eretnek. Lépj be! Jack, miután áthaladt a kapun, egy kisebb kertben

találta magát, amely csak nyomokban emlékeztetett az Uekija gondozta paradicsomra. A sáros földből különféle gyökerek, zöldségek és néhány szál virág kandikált kifelé. A kert a tökéletes, művészi elrendezés legkisebb jelét sem mutatta, közepén egyetlen, magányos almafa állt, amelyen nemrég indultak növésnek a gyümölcsök. A kertet inkább növénytermesztésre, mintsem pihenésre

használták.

Taka-szan most, hogy Jack célba ért, meghajolt és magukra hagyta őket.

Lucius atya egyszerűen bútorozott, kis asztallal, két székkel és egy összetákolt oltárral felszerelt szobába vezette Jacket. A hátsó falat egy nagy fakereszt díszítette.

– Foglalj helyet! – mondta Lucius atya, miközben

• maga is helyet foglalt az asztal túloldalán, és közben olykor beleköhögött a zsebkendőjébe.

– Hogy van ma az ifjú szamuráj? – élcelődött.

– Miért hívatott? – kérdezte Jack, ügyet sem vetve az atya piszkálódására.

– Azért, hogy megtanítsalak japánul.

– Miért? – kérdezte hitetlenkedve Jack. – Tegnap még nem tűnt ilyen segítőkésznek.

– Mert bölcsebb dolog teljesíteni Maszamotó parancsait, mint ellenszegülni nekik – mondta az atya, mélyen Jack szemébe nézve.

– Minden reggel, ugyanebben az időpontban fogunk kezdeni. Azt teszed, amit mondok, ahogyan

mondom, és akkor talán még megválthatlak.

– Nem szorulok a megváltására. Tanítson japánul, de hagyja a szentbeszédet…

– Micsoda arcátlanság! – mondta felháborodva Lucius atya, és tenyerével az asztalra csapott. – Isten irgalmazzon az arcátlanságodért! Kezdjük hát! Minél hamarabb megtanulod a nyelvüket, annál előbb vághatod majd magad alatt a fát!

Megtörölte a száját és folytatta.

– A japánok szívéhez a nyelvükön át vezet az út. Egyedülálló szókinccsel és nyelvi szerkezettel rendelkeznek, amely tökéletesen reflektál gondolkodásmódjukra. Ha megérted a nyelvüket, megérted őket is. Eddig követhető?

– Igen. Úgy kell gondolkodnom, mint egy japán, ha beszélni akarom a nyelvüket.

– Pontosan. Látom, édesanyád legalább figyelni megtanított – mondta az atya, majd hátrafordult, félretolta a fal egy részét, felfedve ezzel egy rejtett szekrénykét. A szekrény egyik fiókjából könyvet, papírt és tintát vett elő, és letette Jack elé, ezzel

jelezve, hogy az óra elkezdődött.

– A beszélt japán nyelv a legtöbb nyelvhez képest a viszonylag könnyen tanulható nyelvek közé tartozik. Ha felszínesen vizsgáljuk, még az angolnál is egyszerűbbnek tűnik. Nincsenek határozott vagy határozatlan névelők, tehát „a”, „az” vagy „egy”. Például a hon szó egyszerre jelenthet „a könyvet”, „egy könyvet”, „könyveket” vagy „a könyveket”. 

Bár csak nemrég láttak neki a tanulásnak, Jack már most tudta, hogy az atya tolmácsolásában még a jezsuita szertartások is szórakoztatóbbak lennének, mint a japán nyelvleckék. 

– Nincs igeragozásuk, nem használnak igeneveket… – Lucius atya hirtelen elhallgatott, majd Jackre pillantott. – Miért nem írod, amit mondok? 

Jack, kelletlenül magához vette a tintát és a papírt, majd bemártotta a tollat, és írni kezdett. 

Mire Taka-szan megjelent, hogy hazakísérje, Jack 

feje már zsongott a japán szavaktól, nyelvtani szerkezetektől és jellemző sajátosságoktól. De nem akarta megadni Lucius atyának azt az örömöt, hogy fáradtnak lássa, inkább bemutatóképpen ünnepélyesen üdvözölte Taka-szant, aki először értetlenül bámult a fiúra. Aztán, néhány pillanattal később, amikor végre sikerült kihámoznia a fiú mondandóját a meglehetősen erős akcentusából, széles mosollyal viszonozta a gesztust. 

Visszatértek Hirokó házába, majd Jack ebéd után azonnal Maszamotó szobájába ment. 

Maszamotó a helyiség közepén felállított emelvényen ült. Első pillantásra olyan volt, akár egy oltáron ülő istenség, akit közrefogtak elmaradhatatlan, felfegyverzett szamurájai. A fekete hajú fiú közvetlenül Maszamotó mellett ült, tűnődő arckifejezéssel, merengve nézett maga elé. 

– Hogy ment az első óra Lucius atyával? – tolmácsolta Maszamotó kérdését az atya. 

– I deszu jo, arigató gozaimaszu – felelte Jack, remélve, hogy helyesen ejtette ki a szavakat, melyek 

jelentése ez volt: „Köszönöm, remekül!” Maszamotó elismerően bólintott. 

– Látom, gyorsan tanulsz. Ez jó! – tolmácsolta kelletlen arccal Lucius atya Maszamotó szavait. – Vissza kell térnem Kiotóba, hogy ellássam vezetői feladataimat. Te itt maradsz Tobában, amíg a kezed meg nem gyógyul. Hirokó húgom majd gondodat viseli, Lucius atya pedig folytatja a tanításodat. Remélem, mire újra találkozunk, már folyékonyan beszélsz Japánul. 

– Hai, Maszamotó-szama – felelte Jack. 

– Terveim szerint még a tél beállta előtt visszatérek Tobába. Most pedig szeretném bemutatni neked másodszülött fiamat, Jamatót. Ő itt marad veled. Minden fiúnak szüksége van egy barátra. Ő pedig már nem csupán a barátod, hanem a testvéred is. 

Jamató kurtán meghajolt Jack felé, miközben mélyen a szemébe nézett. Tekintete félreérthetetlenül tükrözte gondolatait: Jack sosem lesz méltó arra, hogy átvegye a bátyja, Tennó 

helyét, és valószínűleg sohasem lesznek barátok.