Prológus 

Maszamotó Tennó 

Kiotó, Japán, 1609. augusztus 

A fiú felriadt és a kardja után kapott. 

Tennó még a lélegzetét is visszafojtotta. Érezte, hogy van még valaki a szobában. Szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, ahogy a mozgás legapróbb jelei után kutatott, de nem látott mást, csak egymást érő árnyakat. A vékony rizspapír falakon átvilágító holdfény kísérteties derengésbe vonta a szobát. Talán tévedtem, gondolta, de ösztönei az ellenkezőjét súgták. 

Feszülten fülelt a legkisebb neszre, amely elárulhatta volna a betolakodó helyzetét, de nem hallott semmi szokatlant. A kertben magasodó cseresznyefa ágai halkan ropogtak a lágy szélben, míg a kerti forrás vize alig hallható csobogással folyt bele a halastóba. Csak egy tücsök nyugodt 

ciripelése törte meg a ház megszokott csendjét. 

– Túlreagáltam – nyugtatta magát Tennó –, biztosan egy rossz kami szelleme zavarta meg az álmom. 

Az elmúlt hónapban a Maszamotó-házat betöltötték a közelgő háborúról szóló pletykák. Sokan egy készülődő felkelésről suttogtak, Tennó édesapját pedig újra behívták szolgálatba, hogy ha eljön az ideje, útját állja a lázadóknak. A hirtelen jött fenyegetés félelmet ébresztett az emberekben, akik immár tizenkét éve élvezték Japán törékeny békéjét. Így talán már érthető, miért volt Tennó ennyire nyugtalan. 

A fiú leengedte a kardját, és visszafeküdt futonjára. Amint kényelembe helyezte magát, az éjjeli muzsikus tücsök a szokottnál hangosabban kezdett ciripelni, amitől keze önkéntelenül rászorult a markolatra. Eszébe jutott apja mondása: „Egy szamuráj mindig hallgasson az ösztöneire.” Márpedig a zsigereiben érezte, hogy valami nincs rendjén. 

Újra felült az ágyában és körülkémlelt. 

Ekkor vette észre a sötétségből felé suhanó ezüstös villanást. 

Bár földre vetette magát, hogy kitérjen előle, nem volt elég gyors. A suriken mély vágást ejtett az arcán, mielőtt belefúródott volna a futonba, pontosan arra a helyre, ahol ő néhány pillanattal előbb még nyugodtan feküdt. Miközben továbbgurult, megérezte az arcán végigcsorduló vért. Hallotta, ahogy a második suriken a tatamiba fúródik, miközben egyetlen mozdulattal talpra ugrott, és maga elé emelte pengéjét. 

Egy tetőtől talpig feketébe öltözött alak emelkedett ki a sötétségből. A legendás japán bérgyilkosok egyike, egy nindzsa! Lassú, kimért mozgással kivonta rémisztő kardját szajájából. Tennó hosszú, ívelt élű katanájával szemben a nindzsa tantója rövid, egyenes pengéjű kard volt, ideális szúrófegyver. 

Hangtalan lépést tett előre, majd felemelte kardját, amitől úgy magasodott Tennó fölé, akár egy támadni készülő kobra. 

Tennó számított a csapásra, és kardjával lesújtott ellenfelére, ám a nindzsa egyetlen gyors mozdulattal kipördült a penge útjából, és lendületesen mellbe rúgta a fiút. 

A rúgás hátraröpítette Tennót, aki átszakítva a rizspapír ajtót, a sódzsit, kirepült az éjszakába, és keményen ért földet a belső kert füvén. Az eséstől kábultan, levegő után kapkodva igyekezett talpra vergődni. Közben a nindzsa egy macska ügyességével átugrott az összetört ajtó maradványai felett, és könnyedén ért földet a fiú előtt. Tennó megpróbált felállni, de a lába nem engedelmeskedett az akaratának. Zsibbadás kerítette hatalmába a tagjait, amitől elöntötte a pánik. Megpróbált segítségért kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Mindene lángolt, és kiáltásai csupán elfúló hörgések voltak. Közben a nindzsa köddé vált a körülötte felszálló fekete füstben. 

A fiú látása egyre homályosabbá, elmosódottabbá vált, és csak lassan hatolt el zsibbadt tudatáig a felismerés: a suriken mérgezett volt. A méreg hamar szétterjedt a testében és megbénította tagjait. Élete immár támadója kezébe került. 

Vakon hallgatózott, várva, hogy a nindzsa végre előbújjon rejtekéből, de a tücsökciripelésen kívül egy hangot sem lehetett hallani a kertben. Miközben fülelt, felrémlett benne, hogy apja régen mesélt arról, hogy a nindzsák környezetük hangforrásait kihasználva teszik hallhatatlanná mozdulataik zaját. Támadója így juthatott át észrevétlenül az őrségen! 

Ahogy lassanként visszanyerte a látását, észrevette a holdfényben közeledő homályos alakot. A nindzsa olyan közel hajolt hozzá, hogy Tennó érezte gyilkosa forró, olcsó szakétól bűzlő leheletét. Támadója felé fordította tekintetét, így látta a sinobi sozokó csuklya alól rámeredő, gyűlölettől égő, smaragdzöld szemét. 

„Ezt üzenjük apádnak!” – sziszegte a nindzsa. Tennó érezte, ahogy a tantó jéghideg hegye a 

mellkasába fúródik. Egy pillanatra összerezzent a 

húsába szúródó acél jeges érintésétől, majd elöntötte testét a tejfehér fájdalom. 

Aztán zuhanni kezdett, bele a végtelen űrbe…