2 

Mászó majom 

Jack minden idegszálával a becsapódásra koncentrált, ám legnagyobb meglepetésére hirtelen megpördült vele a világ, és a következő pillanatban azon kapta magát, hogy a talpa alatt háborogva örvénylő, sötétkék tengert bámulja. Amint felpillantott, meglátta a csuklójára fonódó erős, tetovált kezet. 

– Ne izgulj kölyök, foglak! – nyögte megmentője, miközben vadul szorította Jack karját, nehogy az ágaskodó, vad hullámok magukkal rántsák a fiút a mélybe. A horgonytetoválás körül kidagadtak az erek, és Jack szinte érezte, ahogy a fedélzetmester válla recsegve-ropogva majdnem kiszakad a helyéből, miközben visszahúzza őt a fedélzetre. Amint szilárd talajt ért a lába, úgy rogyott össze, akár egy kupac rongy, és köhögve köpködte a lenyelt tengervizet. 

– Túléled! Született tengerész vagy, akár az apád, csak eláztál kissé – mondta a fedélzetmester vigyorogva. – Most pedig felelj, kölyök! Mégis mi a fészkes fene ütött beléd? 

– Én csak… üzenetet vittem apámnak, fedélzetmester uram. 

– Kértem én tőled ilyet? Azt mondtam, menj a fővitorlához! – ordította a fedélzetmester. – Lehet, hogy a kormányos fia vagy, de ettől még vígan megkorbácsolhatlak engedetlenségért! Most pedig takarodj fel a főárboc tetejére, és vágd le a vitorlát, vagy esküszöm, szíjat hasítok a hátadból! 

– Igenis, uram! – motyogta Jack, miközben eltántorgott a főárboc irányába. Tudta, hogy az öreg tengerész szava nem üres fenyegetés, így jobbnak vélte nem kísérteni a sorsát, hiszen látott már matrózt ennél kisebb kihágásért is jócskán megbűnhődni. Mégis, ahogy közeledett a hajóorr felé, úgy szállt inába a bátorsága. A főárboc magasabb volt, mint egy templomtorony, és úgy imbolygott a viharban, mint egy misebortól 

megrészegült ministránsfiú. A hidegtől érzéketlenné vált ujjaival alig érezte a kötélzet nedves érintését, ruhái pedig ormótlanná és nehézzé váltak a víztől. Csakhogy minél tovább állt egy helyben, tagjai annál jobban elgémberedtek, és csak idő kérdése volt, mikor válnak használhatatlanul zsibbadttá. Gyerünk – biztatta magát –, bátrabb vagy ennél! De a lelke mélyén tudta, hogy ezek csak üres szavak. Szívét jeges marokkal szorította össze a rettegés. 

Az Angliától a Maluku-szigetekig vezető hosszú út során több ízben bizonyította, hogy egyike a legjobb árbocmászóknak – vagy ahogy ők nevezték: mászó majmoknak. Hihetetlen sebességgel kapaszkodott fel a főárbocon, oldozta vagy vágta el az összecsomósodott köteleket, noha nem magabiztossága vagy kiemelkedő mozgáskultúrája tette képessé minderre. Tehetsége félelemből fakadt. 

Felnézett az égre és belebámult a viharba. Odafent háború dúlt, súlyos, sötét viharfelhők 

kavarogtak a seszínű hold előtt. Végül észrevette Ginselt és társait, akik az árbocrúdon felfelé igyekezve úgy himbálóztak a kötélzeten, mint érett almák, amelyeket le akarnak rázni a fáról az éhes gyerekek. 

„Sose félj a vihartól, fiam!” – csengtek a fülében apja szavai, amelyeket azelőtt mondott neki, hogy ő először mászott fel az árbockosárba. – „Előbb vagy utóbb megtanuljuk, hogyan kormányozzuk a hajónkat a legmostohább időben is.” 

Eszébe jutott, ahogy egykor az előtte próbálkozó tengerészeket figyelte, akik kivétel nélkül megdermedtek félelmükben, vagy felfordult gyomorral okádtak az alattuk ácsorgó tengerészek nyakába. Mire Jackre került a sor, a kötélzet már úgy remegett a szélben, akárcsak a fiú lába. Még utoljára, reménykedve az apjára nézett, aki szeretettel megszorította vállát, és csak azt mondta: „Képes vagy rá fiam. Hiszek benned.” Apja szavaitól felbátorodva nekilódult a kötélzetnek, és addig vissza se nézett, míg átlendülve az árbockosár 

peremén, biztonságban nem tudta magát. Kimerültsége ellenére hatalmas diadalordítást küldött apja felé, aki olyan aprónak tűnt a magasból, akár egy hangya. Bár félelemtől hajtva könnyedén feljutott az árbockosárig, a lefelé vezető út már keményebb feladatnak bizonyult… 

Jack megragadta az ázott kötélzetet és elrugaszkodott a pallókról. Hamar felvette megszokott ritmusát, ami legalább valamelyest megnyugtatta. Egyik fogástól a másikig kapaszkodva könnyedén emelkedett a magasba mindaddig, amíg meg nem látta a hajó oldalát ostromló, fehéren fodrozódó hullámokat. Odafent már nem a víz jelentette a legnagyobb veszélyt. A metsző, jeges szél irdatlan erővel kapaszkodott Jack ázott ruháiba, azon munkálkodva, hogy a mélybe rántsa őt, a fiú mégis rendületlenül mászott tovább. Végül nem sokkal később már ott kapaszkodott Ginsel mellett, a szárnyvitorla rúdján. 

– Jack! – kiáltotta a bevérzett szemű, kimerültségtől elcsigázott Ginsel. – Az egyik 

húzókötél összegubancolódott, nem tudjuk leengedni a vitorlát. Ki kell másznod és el kell oldoznod. 

Ahogy Jack felnézett, észrevette, hogy az egyik kötél belegabalyodott a kötélzetbe, megakasztva az emelőcsigát, ami veszélyesen himbálózott a szélben. 

– Viccelsz velem?! Miért én, mi van a többiekkel? 

– kérdezte magából kikelve Jack, miközben fejével a szárnyvitorlarúd túloldalán görcsösen csimpaszkodó matrózok felé intett. 

– Megkérhettem volna Christian barátodat – válaszolta Ginsel az alacsony, Jackkel egyidős német fiú felé biccentve –, de ő nem Jack Fletcher. Te vagy a legjobb mászó majom, akit csak ismerek. 

– De ez kész öngyilkosság! – ellenkezett Jack. 

– Csak annyira, mint körülhajózni a világot, mi mégis belevágtunk! – felelte Ginsel, és bátorítóan rámosolygott Jackre, ami cápafogaitól inkább fenyegető vigyornak hatott, mintsem lelkesítő gesztusnak. – Enélkül a kapitány nem tudja 

megmenteni a hajót. Valakinek vállalnia kell a kockázatot, és te vagy köztünk a legjobb. 

– Jól van – felelte Jack megadóan –, de ha baj lesz, neked kell elkapnod! 

– Bízz bennem, öcsém, véletlenül sem akarom, hogy bajod essen. Kösd ezt a kötelet a derekad köré! Vidd a késem is, mert lehet, hogy el kell vágnod a csomót. 

Jack a derekára tekerte a kötelet, fogai közé szorította a kést, majd mászni kezdett a csúcs felé. Alig maradt elérhető kötélzet a közelében, így centiről centire kúszott az összecsomósodott kötelek felé. Kínzó lassúsággal teltek a másodpercek, közben a szél hevesen tépte ázott ruháit. A magasból lepillantva Jack tekintetével az apját kereste, és mintha a nehezen kivehető alakok egyike egy pillanatra felé fordult és intett volna. 

– Vigyáááááááázz! – ordította Ginsel. 

Jack, megpördült, és szemben találta magát egy elszabadult csörlővel, amely egyenesen felé száguldott. Reflexből oldalra vetődött, elkerülve az 

ütközést, ám a lendülettől elvesztette a fogást. Zuhanás közben kapaszkodó után kutatva a 

markába akadt egy szabadon himbálódzó húzókötél. Ujjai azonnal rákulcsolódtak az ázott kenderfonatra, mire heves, égető fájdalom hasított a tenyerébe. Dacolva a perzselő kínnal, minden erejével kapaszkodva lengedezett a szélben. Tenger… Hajó… Vitorla… Ég… Úgy forgott vele a világ, mintha körhintán ülne. 

– Semmi vész, foglak! – ordította Ginsel, túlharsogva a tomboló vihart. A fiú derekára kötött kötél szabad végét átvetette a vitorlarúdon, majd felhúzta Jacket. Amint a fiú elérte az árbocot, lábával átkulcsolta a nedves fát, felhúzta magát és leült. Eltartott egy darabig, mire sikerült újra levegőt vennie, de a szájában tartott pengét nem engedte el. Amint a tenyerét perzselő fájdalom alábbhagyott, újra nekiindult veszedelmes küldetésének. Lassan, bizonytalanul haladva végül elérte az összegubancolódott húzókötelet. Óvatos mozdulatokkal kivette szájából a kést, és nekiállt 

elvágni a csomót, de Ginsel kése életlennek, vér és víz áztatta marka pedig túl csúszósnak bizonyult a művelethez, így csak sokadik próbálkozásra sikerült elnyisszantania a kötél külső fonatát. Közben ujjai csontig átfagytak, és a fogása is meggyengült. Végül egy erősebb széllökés kibillentette egyensúlyából, és miközben kapaszkodót keresett, elejtette a kést, amely egyetlen, utolsó villanással eltűnt a tomboló viharban. 

– Neeeee! – ordította Jack a penge után kapva. – Csak a felét sikerült elvágnom! – kiáltotta elgyötört arccal Ginselnek. – Most mi legyen? 

Ginsel egyik kezével a biztosítókötelet markolta, míg a másikkal magához intette a fiút. Jack azonban alig tette meg az első mozdulatot, amikor egy újabb széllökés akkorát rántott a hajón, hogy egy pillanatra azt hitték, zátonyra futottak. A főárboc teljes hosszában megremegett, és a derékvitorla megrántotta a megtépázott húzókötelet, amely csonttörésre emlékeztető fájdalmas reccsenéssel elpattant, szabad utat engedve a leomló 

csúcsvitorlának, amelybe félelmetes erővel kapott bele a szél. 

Miközben a hajó megemelkedett, a legénység üdvrivalgással fogadta, hogy a tajtékzó tenger tomboló hullámai többé nem öntötték el az Alexandria fedélzetét. Jack annyira fellelkesült hirtelen jött szerencséjükön, hogy egy pillanatra még rettegni is elfelejtett. Csakhogy az öröme nem tartott soká. A kibomló vitorla magával rántotta az elpattant húzókötél szabad végén himbálódzó csigát, amely úgy száguldott Jack felé, mint egy óriási kő. És ez alkalommal a fiúnak nem volt hová bújnia. 

– UGORJ! – ordította Ginsel.