BÖDŐK ZSIGMOND

NOBEL-DÍJAS MAGYAROK

Ötödik, javított és bővített kiadás

NAP Kiadó, Dunaszerdahely 2005

S ha valamely tudomány méltó és férfihoz illő, bizonyosan annál dicsőbb nem lehet, s egyszersmind édesb, mint embertársai java s boldogsága okainak nyomozása s kifejtése. Dicsőbb nem, mert az erénynek, mely szó erőbül származik, legnagyobb fénye az, hogy az erős nem egyedül akar megelégedett lenni, örvendeni, szerencsésnek érezni magát, ami magányosan lenni nem is tudna; hanem hogy másokon is segíteni törekedik, jóléte kezet nyújt, s többeket kíván boldogságra juttatni. Csak a gyenge szereti önmagát, az erős nemzeteket hordoz szívében!

(Széchenyi István)

Ajánlom fiaimnak:

Csabának, Gergelynek és Zsigmondnak

TARTALOM

ELŐSZÓ

ALFRÉD NOBEL

NOBEL-DÍJAS MAGYAROK

Lénárd Fülöp

Bárány Róbert

Zsigmondy Richard Adolf

Szent-Györgyi Albert

Hevesy György

Békésy György

Wigner Jenő

Gábor Dénes

Friedman Milton

Polányi János

Wiesel Elie

Harsányi János

Oláh György

Kertész Imre

Avram Hershko

Az irodalmi Nobel-díj és a magyarok Dániel Carleton Gajdusek magyar gyökerei Egy további magyar vonatkozású Nobel-díj

AKIK MEGÉRDEMELTÉK VOLNA...

A marslakók inváziója, avagy a magyar jelenség

Eötvös Loránd

Zemplén Győző

Kármán Tódor

Polányi Mihály

György Pál

Szilárd Leó

Teller Ede

Lánczos Kornél

Neumann János Bay Zoltán Selye János

APPENDIX

A 20. SZÁZADOT BUDAPESTEN CSINÁLTÁK

WOLF-DÍJAS MAGYAROK

AZ AMERIKAI NATIONAL MEDAL OF SCIENCE MAGYAR KITÜNTETETTJEI

A ROYAL SOCIETY MAGYAR TAGJAI

MAGYAR TUDÓSOKRÓL ELNEVEZETT NEMZETKÖZI TUDOMÁNYOS DÍJAK ÉS KITÜNTETÉSEK

MAGYAR TERMÉSZETTUDÓSOK ÉGI GALÉRIÁJA

ELŐSZÓ

A civilizált társadalmak emberének a legrégibb korok óta sajátos tulajdonsága, hogy a megélhetésen és a földi javak gyarapításán túl vágyik a társadalmi megbecsülésre is. A múltban az ilyen indíttatású becsvágy beteljesedését a különböző nemesi és főnemesi rangok, egyházi méltóságok, lovagi, rendi címek, vitézségi kitüntetések stb. elérése jelentette, manapság inkább a doktori, díszdoktori, kandidátusi, akadémiai tagsági fokozatokban öltenek formát - hogy példát itt most a tudományos életből merítsek. De említhetném az olimpikonokat, a művészvilág Oscar-díjasait, azokat, akik csúcsokat hódítanak meg és a mélybe szállnak - vala-mennyiüket olthatatlan sikerszomj serkenti, nemritkán emberfeletti teljesítményekre. Mindent egybevetve azonban aligha vonja kétségbe bárki is, hogy a No-bel-díj messze kimagaslik az összes cím, kitüntetés, tudományos fokozat és titulus közül.

A Nobel-díj kétségkívül világraszóló tudományos elismerést jelent nemcsak a díjazott egyén, hanem nemzete számára is. Annak ellenére, hogy a világon számos tudományos akadémia, nagy múltú egyetem, tudományos társaság, nemzetközi szervezet, sőt magánszemélyek által létrehozott alapítvány oszt ki évről évre vagy időszakonként kutatási eredményt, tudományos munkásságot és életművet elismerő díjakat - melyek túlnyomó többsége jelentős pénzjutalommal is jár -, a legáhítottabb mégis a Nobel-díj. Az immár közel száz éve rendszeresen kiosztott díj mintegy szimbólumává vált a legmagasabb kitüntetésnek; olyan tudományos rangot jelképez, amelyet csak a legkiválóbbak képesek elérni. Így a földkerekség nagy kutatólaboratóriumainak és szakmai műhelyeinek tekintélyes mezőnyében, a kutatási cél mihamarabbi elérése mellett, ha nem is nyíltan, de egyfajta nemes versengés folyik az elsőbbségért, melynek ösztönzői között kétségkívül ott találjuk a legnagyobb dicsőséget és hírnevet jelentő Nobel-díj megszerzését is.

Bennünket, magyarokat, méltán tölt el büszkeséggel, hogy kis nemzetünk igen kiemelkedő szerepet játszott a világ természettudományi fejlődésében, hogy kiváló elméinket mindenütt ott találjuk a tudományok győzelmi emelvényein. Sok kötetnyi könyv kellene ahhoz, hogy számba vegyük mindazokat a magyar kiválóságokat - orvosokat, matematikusokat, fizikusokat, vegyészeket, biológusokat, csillagászokat és geológusokat -, akik felfedezéseikkel, találmányaikkal és technikai fejlesztéseikkel segítették az emberiség haladását. Nem beszélve a nagyszerű magyar tanárokról és professzorokról, akik a világ rangos egyetemein oktatómunkájukkal hatottak termékenyítőleg a természettudományok fejlődésére.

Sajnálatos tény viszont, hogy századunkban a magyar tudósok zöme hazájából elvándorolva, külhonban érte el világraszóló eredményeit. Voltak, akik politikai okból távoztak; Hitler uralomra jutását követően főként a zsidó származású és a nácizmus ideológiáját nyíltan bíráló tudósok emigráltak a tengerentúlra, a kommunista rezsimben pedig a tudós társadalom „osztályidegen” és „politikailag megbízhatatlan” rétege kényszerült az anyaország elhagyására. A magyar szürkeállományt az 1956-os elbukott forradalmat követő nagy kivándorlási hullám csapolta meg igen jelentős mértékben. A nem politikai indíttatású elvándorlást leginkább a tudományos kutatás megfelelő hazai feltételeinek hiánya motiválta. A külföldi, magas színvonalon felszerelt laboratóriumok, tudományos-szakmai munkaközösségek, egyetemi műhelyek vonzották az elméletileg jól felkészült, ám a honi közegben továbbfejlődni képtelen szakembereket. Szépszámú Nobel-díjasaink közül egyedül Szent-Györgyi Albert kapta meg Magyarországon e kitüntető elismerést, majd alig egy évtized múlva ő is külföldre kényszerült.

Ez az egyik oka, hogy ezek a jeles személyiségek még ma sincsenek kellő mértékben jelen a magyarság tudatában. A szocialista propaganda érthető módon nem dicsőítette a nyugati világ tudományos sikereit, főként nem emigráns tudósainak eredményeit. A legáltalánosabb gyakorlat az volt, hogy a honi sajtó egyszerűen nem vett tudomást az „idegenbe szakadt” tudósokról, még a szakfolyóiratok is kínosan tömören tudósítottak egy-egy jelentősebb eredményről. A rendszerváltás ezen a téren is gyökeres változást hozott. A még élő tudósaink közül sokan látogatnak haza, előadásokat tartanak, akadémiai ülések díszvendégei, díszdoktorrá avatják őket és magas állami kitüntetésekben részesülnek. Többségük azonban a hazai társadalom eme megbecsülését sajnos már nem érhette meg, munkásságuk és szellemi hagyatékuk viszont mára méltó helyre került a magyar tudománytörténetben.

Ebben a szerény könyvecskében, melyet kezében tart a tisztelt olvasó, a magyar és magyar származású Nobel-díjasokat sorakoztattuk fel. Mintegy függelékként azonban szót ejtünk azokról is, akiket felterjesztettek erre a díjra, illetve eredményeikért kiérdemelték volna ezt a kitüntetést. Elsősorban a tanulóifjúság figyelmébe szeretném ajánlani a könyvet. Azért, hogy lássanak példát állhatatosságban, kitartásban, alaposságban és pontosságban - ugyanis ez minden siker záloga. Azért, hogy büszkén tekintsenek a nagy elődökre, akiknek nyomdokain haladva erőt meríthetnek a fáradsággal és sok lemondással megszerezhető, ám mindenért bőséges kárpótlást adó tudás megszerzéséhez.

ALFRED NOBEL

(1833-1896)

Az eredetileg Nobelius néven ismert család a 18. század elején költözött Angliából Svédországba, ahol a rövidebb Nobel nevet kezdték használni. Emanuel Nobel 1828-ban vette feleségül Caroline Andriette Ahlsellt. Házasságukból négy fiúgyermek született: 1829-ben Robert Hjalmart, 1831-ben Ludvig Emanuel, Alfred 1833. október 21-én Stockholmban, míg sorrendben a negyedik fiú tíz évvel később, 1843-ban, aki az Oscar Emil nevet kapta. Az apa az üzleti életben vállalkozó szellemű, a technika iránt pedig rendkívül élénk érdeklődést tanúsító férfiú volt, olyannyira, hogy a hadiiparban - főként a torpedókkal és aknákkal kapcsolatban - számos találmány fűződik nevéhez. 1842-ben, a kedvezőbb üzleti lehetőségek reményében és eredményes kísérleteinek jobb kamatoztatása érdekében családjával Szentpétervárra költözik, ahol hamarosan hadiüzemet alapít. Számításai beváltak, mivel az elsősorban robbanóanyagot előállító gyárához, a krími háború okán, az orosz hadvezetéstől jelentős megrendelések érkeztek. A háború után gőzmozdonyok gyártására tért át, azonban a „szerkezetváltás” nem járt sikerrel. Vállalkozásába belebukott, és tönkremenve tért vissza Svédországba. Otthon újból a robbanóanyagokkal foglalkozó kísérletezésekbe kezdett, célja egy, a puskapornál hatásosabb robbanószer megalkotása volt. Ezalatt az ifjú Alfred Nobel 1850-ben az Amerikai Egyesült Államokba utazik tanulmányútra, ahol megismerkedik John Ericssonnal, az akkor már világhírű mérnökkel, akinek gyárában közel két éven át dolgozik. Európába 1852-ben tér vissza, azonban megromlott egészségi állapota miatt először Franzens-badba utazik hosszabb gyógykezelésre, majd Szentpétervárra megy, ahol benyújtja első szabadalmát egy újfajta gázmérőre. Az ifjú, még alig huszonnégy éves Alfred

Nobel azonban apja nyomdokain kíván haladni, és az ő érdeklődése is elsősorban a robbanóanyagok felé fordul. Sikerrel jár egy tőkeszerző körútja, amikor is - III. Napóleon közbenjárására, aki felismerte a modern haditechnikában nélkülözhetetlen robbanóanyagok fontosságát - százezer aranyfrank kölcsönhöz jut. Az addig ismert leghatásosabb robbanóanyag a puskapor volt. Állítólagos feltalálójának Schwarz Berthold szerzetest tartják, bár még az sem bizonyított, hogy valóban élt ez a szóban forgó személy. Valószínűbb, hogy a puskapor ismerete Kínából került Európába. Az első ágyúkat tudomásunk szerint a franciák és angolok közti crécyi csatában (1346) alkalmazták. A 19. század első felében azután a svájci Schönbein alkotta meg a lőgyapot néven ismert nitrocellulóz-robbanóanyagot. Nem sokkal rá Sobrero olasz tudós glicerin nitrálásával egy, az addiginál sokkal hatásosabb robbanóanyagot fedezett fel, a nitroglicerint. A nitroglicerin színtelen, a vízzel nem elegyedő nagy fajsúlyú folyadék, amely meggyújtva nyugodtan elég, ám ütésre vagy rázkódásra rendkívüli erővel robban. Ezen nemkívánatos tulajdonságok miatt ennek a robbanóanyagnak az alkalmazhatósága jelentős mértékben korlátozottá vált. Alf-red Nobel egy véletlen esemény kapcsán felfigyelt arra, hogy a kiömlő nitroglicerint az ott lévő kovaföld felitta. Laboratóriumi vizsgálatai során rájött, hogy az ily módon képződő anyag nem érzékeny a rázkódásra és az ütésre, így az jól szállítható, ugyanakkor gyutacs segítségével ugyanúgy felrobbantható, mint a tiszta nitroglice-rin. Ez a felfedezés forradalmasította a robbanóanyag-gyártást. Jelentősége nemcsak a hadiiparban mutatkozott, hanem békés célú felhasználásában is, nagymértékben megkönnyítve a vasút- és alagútépítést, a kőfejtést és a bányászatot. Az új robbanóanyagot Alfred Nobel 1867. szeptember 19-én szabadalmaztatta, s dinamit néven rövid idő alatt ismertté vált az egész világon. Szabadalmát kiterjesztette szinte az összes számba vehető ipari államra, majd hamarosan megalapította a Nitro-glicerin Részvénytársaságot. A dinamit nagy üzletnek bizonyult. Az első, a svédországi Vintervikenben alapított gyárát újabb és újabb üzemek követték - szinte valamennyi iparilag fejlett országban. Magyarországon 1874-ben Pozsonyban alapított egy dinamitgyárat. Rövid idő alatt hatalmas multinacionális világvállalatot hoz létre, ő maga pedig egy csapásra dúsgazdaggá válik. Belép az olajüzletbe, és nagyon jelentős érdekeltségre tesz szert a kaukázusi olajkitermelésben. Eközben nem hagyja abba kísérletezéseit; Párizsban, majd San Remóban létesít jól felszerelt laboratóriumokat, ahol megszállottként folytatja kutatásait. Feltalálja a robbanógumi néven ismertté vált robbanó zselatint, amelyet elsősorban alagútrobbantásoknál használtak, majd az ammónium-nitrátos ún. extradinamitot, amely még a dinamitnál is nagyobb hatásfokú robbanóanyagnak bizonyult. Bátran elmondható, hogy a világon a robbanóanyagok legnagyobb szakértőjévé vált, e téren 355 szabadalmat jelentett be. Alfred Nobel tulajdonképpen nem végzett egyetemet, viszont élete során több tanulmányutat tett az Amerikai Egyesült Államokban, Olaszországban, Franciaországban, Németországban, és hallgatott egyetemi előadásokat kémiából, de főként irodalomból. Folyékonyan beszélt a svéden kívül oroszul, franciául, angolul, németül és olaszul. Kevésbé tudott dolog, hogy sok verset írt, főleg angol nyelven. 1880-ban a Nordstjarn lovagja, 1884-ben pedig a Svéd Királyi Tudományos Akadémia választja tagjai sorába. Nem sokkal később pedig tagja lesz a világ egyik leghíresebb tudományos társaságának, a londoni Royal Societynek.

Alfred Nobel sohasem nősült meg, gyermeke nem született. Életét Bertha Kinsky grófnőhöz fűződő szerelme kíséri végig, akivel igen kiterjedt levelezést folytatott. Kinsky grófnő - aki később Artur Gudakker Suttner báró felesége lett - világhírű békeaktivista, előadásokat tart (1895 decemberében Budapesten is), békekonferenciákat szervez, cikkeket, könyveket ír a háború ellen. Valószínű, ennek a kapcsolatnak köszönhető: Alfred Nobel úgy végrendelkezik, hogy különdíjjal jutalmazzák azt a személyt, aki a legtöbbet tette a népek testvériségéért, az állandó hadseregek megszüntetéséért, valamint a békekongresszusok megrendezéséért és követeléséért. A sors furcsa játékaként Bertha von Suttner bárónét 1905-ben béke Nobel-díjjal tüntették ki.

Alfred Nobel 1895 tavaszán véglegesíti többször átdolgozott végrendeletét. 1896. december 10-én, egy hideg éjszaka, szívrohamban hal meg San Remó-i lakásán. Végakarata szerint holttestét hazaszállítják Svédországba. Az általa alapított díjat először 1901-ben osztották ki.

ALFRED NOBEL VÉGRENDELETE

Alfred Nobel 1895. november 27-én keltezett végrendelete az alábbi módon rögzíti végakaratát: „...Vagyonomról a következők szerint intézkedem: A hagyatékom gondnokai által biztos értékpapírokba elhelyezendő tőke egy alapot képezzen, melynek évi jövedelme azok közt osztassék szét, akik a megelőző évben az emberiségnek a legnagyobb hasznot hozták. Öt egyenlő részre osztasson, amelyből egy rész azé, aki a fizika területén a legfontosabb felfedezést vagy tanulmányt tette, egy rész azé, aki a kémiában a legfontosabb felfedezést vagy tökéletesítést érte el, egy rész azé, aki a fiziológia vagy orvostudomány területén a legfontosabb felfedezést tette, egy rész azé, aki az irodalomban eszmei értelemben a legkiválóbb művet alkotta, egy rész azé, aki a legtöbbet tette vagy a legjobban működött közre a népek testvériségéért, az állandó hadseregek megszüntetéséért, valamint a békekongresszusok megrendezéséért és követeléséért.

A fizikai és kémiai díjakat a Svéd Tudományos Akadémia, a fiziológiában vagy orvostudományban a díjat a stockholmi Karo-linska Intézet, az irodalmit a Svéd Akadémia, a béke ügyében pedig a norvég storting (parlament) által választott öttagú bizottság adja ki.

Kifejezetten akarom, hogy a díjak odaítélésében a nemzeti hovatartozás kérdése ne merüljön fel, a díjat mindenkor a legméltóbb nyerje el.”

A végrendeletben felsorolt intézmények egy sor bizottságot hoztak létre, hogy kidolgozzák a díj odaítélésének mechanizmusát. Ez a munka négy évig tartott, míg végül 1900-ban a svéd király jóváhagyta a Nobel Alapítvány alapokmányát. Eszerint a díj odaítélésére csak kompetens személyek tehetnek javaslatot. A három tudományos díj (fizika, kémia, fiziológia, ill. orvosi) esetében a Svéd Királyi Tudományos Akadémia hazai és külföldi tagjai, a Fizikai és Kémiai Nobel Bizottság tagjai, a korábban Nobel-díjjal jutalmazottak, hat kijelölt skandináv egyetem (svéd, dán, finn, norvég, izlandi muegyetem, ill. a Karolinska Intézet) fizika-és kémiaprofesszorai, az Akadémia által kiválasztott legalább hat egyetem illetékes tanszékeinek professzorai, végezetül pedig azok a tudós személyek a világból, akiket a Svéd Tudományos Akadémia javaslattételre felkér. Az irodalmi Nobel-díjra a Svéd Akadémián kívül a Francia és a Spanyol Akadémia tagjai is javaslatot tesznek. A békedíj esetében pedig az Interparlamentáris Unió és a Hágai Nemzetközi Bíróság is javaslatot tesz.

Maguk a javaslatok és az értékelésükkel kapcsolatos dokumentumok szigorúan bizalmasan kezelendők, és ötven évig nem hozhatók nyilvánosságra. A díjakat ünnepélyes keretek között, évente, december 10-én, Alfred Nobel halálának évfordulóján adják át. Ekkor kapják meg a kitüntetettek a díjjal járó jelentős pénzjutalmat, az oklevelet és a Nobel képmását ábrázoló aranyérmet.

1968-ban, fennállásának 300. évfordulójára a Svéd Bank igazgatótanácsa úgy döndött, hogy díjat alapít a közgazdasági tudományok terén elért nagy jelentőségű eredmények elismerésére, és ezt a Nobel-díjak keretében kívánják évente kiosztani. A Nobel Alapítvány elfogadta a javaslatot, és 1969-től ezt a díjat is kiosztják, hivatalos megnevezése: A Svéd Bank Közgazdasági Tudományos Díja Alfred Nobel Emlékére.

Első alkalommal 1901-ben osztották ki a Nobel-díjat. A két világháború alatt a díjkiosztás több éven át szünetelt. A béke Nobel-díjat pedig több alkalommal nem adták ki, míg máskor nem személyt, hanem intézményt tüntettek ki vele, így például a Nemzetközi Vöröskeresztet (többször is) vagy az ENSZ Gyermekvédő Szervezetét. Ahogyan azt már említettük, a javasoltak nevei, illetve a javaslatok indoklásai ötven évig nem kerülhetnek a nyilvánosság elé. A Nobel Bizottság 1987-ben adta közre az 1901 és 1937 közötti évekre vonatkozó anyagokat, így csak erről az időszakról vannak információink arra vonatkozóan, hogy kiket terjesztettek fel a díjra és kik voltak a javaslattevők. Ebben az időszakban azokon a magyarokon kívül, akik megkapták a Nobel-díjat (Lénárd Fülöp - 1905, Bárány Róbert - 1914, Zsigmondy Richárd - 1925, Szent-Györgyi Albert - 1937), még Eötvös Loránd volt javasolva, három ízben is: 1911-ben, 1914-ben és 1917-ben. Ennek ellenére a fizika egyik fejedelme, a modern geofizika megteremtője nem részesült a magas kitüntetésben.

Minden évben december 10-e egy kicsit Svédország nem hivatalos állami ünnepe is. Ezen a napon a főváros valamennyi középületére felhúzzák a kék-sárga svéd lobogót. Az 1926-os felavatása óta a stockholmi hangversenypalota a helyszíne az ünnepélyes, külsőségeiben is látványos és méltóságteljes, szigorú etikett alapján koreografált No-bel-díj átadási ceremóniának. A díjakat a svéd uralkodó adja át (napjainkban XVI. Károly Gusztáv), majd a kitüntetettek tiszteletére bankettet ad a királyi palotában.

S abban a percben, amikor a laboratóriumok bonyolult eszközei között és a matematikai képletek kusza világában magabiztos tudósok megilletődve és talán esetlen mozdulatokkal emelik pezsgőspoharaikat, az öröktől tartó ádáz küzdelemben ismét hátrálni kényszerül az ismeretlenség sötét birodalma a szellem ragyogó napvilága elől.

NOBEL-DÍJAS MAGYAROK

LÉNÁRD FÜLÖP

(1862-1947)

A fizika történettudománya az 1895-től 1898-ig terjedő négy évet a fizika négy aranyévének tartja. Méltán. 1895-ben Röntgen felfedezi a róla elnevezett sugárzást (1901-ben az első alkalommal kiosztott Nobel-díjat ő kapja ezért a felfedezéséért), 1896-ban Becquerel a radioaktivitást fedezi fel (1903-ban szintén Nobel-díjjal tüntetik ki), 1897-ben Thomson az elektront (1906-ban veheti át a Nobel-díjat), végezetül 1898-ban a Curie házaspár a rádiumot (1903-ban Becquerellel megosztva kapják meg a Nobel-díjat). Ebben a módfelett tekintélyes mezőnyben az 1905-ös fizikai Nobel-díjat Lénárd Fü-löpnek ítélik oda a katódsugarakkal kapcsolatos munkásságáért.

Lénárd Fülöp 1862. június 7-én született Pozsonyban. Ugyanitt jár iskolába, a magyar nyelvű főreáliskolában tanul. A tehetséges és szorgalmas diákra csakhamar felfigyeltek a tanárok, elsősorban Klatt Virgil (1850-1935), a kiváló oktató, akivel később tudományos kérdésekben is együttműködött. A trianoni békediktátumot követően Klatt Virgilt minden nyugdíj folyósítása nélkül elbocsátották a pozsonyi főreálból - ahol negyven éven át tanított -csupán azért, mert magát magyarnak vallotta.

Önvallomásában Lénárd a pozsonyi évekről így ír: Az iskola szilárd erkölcsi tartást adott, nem találtam ilyet az osztrák iskolákban végzett fiatalemberek között. A magyar irodalom és történelem, ahogy tanították, nagy mélységeket és érdekességeket tartalmazott, egyébként a német nyelv és irodalom szintén tantárgy volt. így azután semmi sem hiányzott nekem az iskolából; a tanárral csak magyarul beszéltünk (különösen körülbelül 1877 után) egymás közt,

egyébként azonban tetszés szerint németül is. Majd így folytatja: Alaposan megtanították a fizikát és matematikát, ezek számomra oázisok voltak a többi tárgy pusztaságában, melyből csak az iskolaigazgató, Samar-jay által tanított magyar irodalom volt kivétel, ami a legfontosabbnak tűnt a számomra. (Sokkal később is szívesen olvasom újra a magyar költőket saját nyelvükön: Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi mellett főleg Jókait.)

Sem Politkeit a matematikában, sem Klatt Virgil a fizikában nem törekedett másra, mint hogy egészen szárazon adjon elő, és nem tett engedményt az átlagos fiatal emberek felületes vágyainak, ahogy a mai iskolai módszer nyilvánvalóan sokszor megteszi... Minden jelenséget egyszerű, gyakran maga Klatt által készített készülékeken mutattak be, és így magát a természeti folyamatot kellett megismerni.

Felsőfokú tanulmányait Budapesten kezdte, majd Berlinben és Heidel-bergben fejezte be. Rövid ideig Eötvös Loránd tanársegédje is volt, ezt követően azonban haláláig Németországban élt. Mély tisztelete a fizika fejedelme, Eötvös Loránd iránt mindvégig megmaradt; 1914-ben, már Nobel-díjas-ként, egyike volt azoknak, akik őt is javasolták erre a díjra.

Lénárd heidelbergi tanulmányainak befejeztével, 1886-tól a világszerte ismert Heinrich Hertz (1857-1894) asszisztenseként a katódsugár (modernebb fogalommal: elektronnyaláb) vizsgálataival kezdett foglalkozni. Ebben az időben a fizikusok már kiterjedt kísérleteket folytattak az elektromos kisülésekkel. Már a 19. század közepétől ismert volt, hogy ritkított gázokon keresztül áramot vezetve élénk fényjelenséget kapunk. A légritkítást tökéletesebbé téve - elsősorban a H. Geissler által feltalált és róla elnevezett légszivattyú segítségével -, az

Lénárd kísérleti eszköze: E - üvegcső, D - higany-légszivattyú, A - sárgarézből való üres henger, az anód, C - az E cső tengelyében az anódból kiálló alumíniumpálca, a katód, G - leföldelt védő fémburkolat, (mellékábra: F - 1,7 mm átmérőjű nyílás az E csövet lefedő fémsüvegben, amely 0,00265 mm vastagságú fémfóliával van lezárva)

üvegcső belsejében a fényjelenségek megszűntek, de a katóddal szemben az üveg zöldes színben fluoreszkálni kezdett, valamilyen láthatatlan sugárzás hatására. Mivel ez a katódból indult ki, elnevezték katódsugárzásnak, és természetének kiderítésére intenzív kutatások kezdődtek. Lénárd vérbeli kísérleti fizikusnak bizonyult. Egy finom kezű aranyművessel leheletfinomra kikalapáltatott egy aranyfóliát, amellyel a kisülési csövet lezárta azon a részen, ahol a katódsugár nekiütközött. Ez a fólia tartotta belül a vákuumot, vagyis rajta keresztül még a legkisebbnek tartott hidrogénmolekula sem volt képes áthatolni. A kísérlet során azonban kiderült, hogy a katódsugarak, áthaladva az aranyfólián, kijutnak a szabad levegőre, vagyis a fólia egyes atomjai között térnek kell lennie. Ugyanakkor, ha a katódsugárzás részecskékből áll, azoknak sokkal kisebbeknek kell lenniük minden addig ismert atomnál. Ezt a kísérletet, amely nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy Thomson 1897-ben felfedezze az elektront, mindmáig Lénárd-ablak néven ismeri a fizika.

Kiváló minőségű kisülési csöveit saját maga tervezte, és elkészítésükben is részt vett. Egyik kísérlete során földalkáli-foszfort helyezett a fémfólián keresztül kilépő katódsugarak útjába. Meglepődve tapasztalta, hogy az világítani kezd. Röntgen

(1845-1923) is vásárolt Lénárdtól katódsugárcsöveket, hogy megismételje Lénárd kísérleteit. Később a róla elnevezett röntgensugarak felfedezése körül ez okozta kettejük között az elsőbbségi vitát. Lénárd észlelte először a lumineszkáló hatást, és szerinte azt a tényt, hogy a láthatatlan sugárzás nemcsak a fémfólián, hanem az emberi testen is keresztülhatol, nem lehet új felfedezésnek tekinteni. A tudományos közvélemény is hasonlóképpen vélekedhetett, ugyanis a bécsi Akadémia 1896-ban a Baumgartner-díjat, a párizsi Akadémia a La Caze-díjat, a londoni Royal Society a Rumford-érmet Lénárd és Röntgen között megosztva ítélte oda. A Nobel Bizottság egyhangúlag a Lénárd-Röntgen-kettőst jelölte erre a díjra, ám a Svéd Tudományos Akadémia döntése alapján mégis Röntgen kapta meg. Ennyi év távlatából már a szakirodalom is alig említi Lénárd szerepét e korszakalkotó felfedezésben.

Lénárd Fülöpöt a Magyar Tudományos Akadémia 1897-ben levelező tagjává választotta. Ekkor még minden bizonnyal magyar állampolgár volt, ugyanis ez a cím csak magyar tudósokat illet meg.

1902-ben egy kísérletsorozatban arra a meglepő felfedezésre jutott, hogy ha valamilyen alkáli fém (pl. nátrium, kálium) felületét fénnyel világítjuk meg, elektronok lépnek ki belőle, melyek energiája azonban nem a fény intenzitásától függ, mint ahogyan az a klasszikus elképzelés alapján várható lett volna, hanem a fény színétől, pontosabban annak hullámhosszától. A kísérlet során Lénárd beépített az áramkörbe egy légüres üvegbúrát két beforrasztott fémlemezzel, melyek közül a negatív feszültségre volt kötve az alkáli fém. Ha a berendezésre nem esett fény, akkor nem történt semmi. Amint azonban fény érte az alkáli fémet, elektronok léptek ki belőle, át a pozitív feszültségen lévő elektródra, ami által az áramkör zárult és abban áram folyt. A kapott eredményt a klasszikus fizika alapján nem sikerült értelmezni. Ugyan ki gondolta volna akkor, hogy milyen nagy horderejű felfedezésről is van szó, amely megreformálja a fizikát és addigi világképünket, valamint, hogy kvantumfizika néven egy új tudományág születik?! A fényelektromos jelenség magyarázatát nem kisebb egyéniség mint Albert Einstein adta meg 1905-ben az Annalen der Physik ugyanazon számában, amelyben a relativitáselméletre vonatkozó tanulmánya is megjelent. Albert Einstein éppen a fényelektromos hatás kvantitatív magyarázatáért kapta meg 1921-ben a fizikai Nobel-díjat. Itt most e jelenség lényegéről csupán annyit: Einstein rájött arra, hogy a sugárzásban az energia nem folytonosan, hanem a térben is „csomókban”, ún. kvantumokban terjed.

Lénárd Fülöpnek tulajdonítják az első strukturált atommodell megalkotását, miszerint az atom nagyobb részét nem anyag, hanem az azon áthatoló éter tölti ki. Erről így vélekedett: „Megdöbbenéssel láttuk, hogy túlléptünk az anyag ősi áthatol-hatatlanságán. Minden anyag atomja betölt egy olyan teret, mely más atomok számára áthatolhatatlan, de az elektromosság finom kvantumai számára minden atom nagyon is áthatolható, mintha finom építőelemekből állna, melyek között üres tér van...”

Lénárd Fülöpöt 1901 és 1905 között minden évben felterjesztették a Nobel-díjra, míg 1905-ben aztán megkapta a katódsugarakkal kapcsolatos munkásságáért. 1907-ben az Akadémia tiszteletbeli tagjává választja. Ez alkalomból írt köszönőlevelét „hazafias üdvözlettel” zárja, de minden valószínűség szerint ekkor már német állampolgár.

A húszas évektől sajnos egyre inkább torzultak politikai nézetei, támogatta a náci ideológiát, sőt éles támadásokat intézett Einstein ellen is. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy

Einsteint Nobel-díjjal tüntették ki a fényelektromos hatás magyarázatáért, noha magát a jelenséget ő fedezte fel. Lénárd Fülöp megítélése a történelem feladata, kétségtelen azonban, hogy a tudomány számára jelentőset és maradandót alkotott. Nyolcvanöt éves korában, 1947. május 20-án halt meg Messelhausenben.

BÁRÁNY RÓBERT

(1876-1936)

Az I. világháború idején nem nagyon volt jellemző a cári Oroszország fogolytáboraira (valljuk meg, később sem), hogy a hadifoglyoknak táviratokat kézbesítettek volna. Az, hogy a Turkesztánban, az afgán határ közelében létrehozott mervi fogolytáborban 1915 októberében erre az addig elképzelhetetlen eseményre mégis sor kerülhetett, annak volt köszönhető, hogy a feladó a stockholmi Nobel Bizottság volt. A távirat szövegéből pedig az derült ki, hogy bizonyos Dr. Bárány - aki ebben az időben a fogolytábor kényszerű lakója volt - tudományos eredményei elismeréseképpen elnyerte a Nobel-díjat.

Bárány Róbert 1876. április 22-én született Bécsben. Nagyapja Várpalotán volt tanító, apja a burgenlandi Rohoncról költözött Bécsbe. A külföldi szakirodalom osztráknak tekinti, de magyar származása kétségtelen. Kellner Dániel a Nobel-díjas orvosokról 1936-ban megjelent könyvében a következőket írja róla: „...magyar származású volt, de ő maga már Wienben született, anyanyelve német volt és nem is tudott magyarul...”

Bárány Bécsben tanult, ahol a Politzer-klinikán (Politzer Ádám a bécsi egyetem magyar származású egyetemi tanára, világhírű fülorvos, e szakterület egyik megteremtője) kezdett dolgozni, majd ugyanitt lett magántanár. Bár eredetileg belgyógyászati és pszichiáteri ismereteket szerzett, klinikai, majd hadikórházi orvosként orr-fül-gégészettel foglalkozott, de tanulmányozta a lőtt fejsebek gyors ellátásának kérdéseit is. Nemkülönben jelentősnek mondható az idült homloküreg-gyulladás gyógyítására kidolgozott műtéti eljárása. 1906-ban felismerte, hogy a fülészeti gyógyítások során alkal-

mazott fülöblítésnél az öblítővíz hőmérsékletétől függ, hogy létrejön-e szédülés és milyen irányú az azt kísérő szemmozgás. Kóros körülmények között ez az ún. Bárány-féle kalorikus reakció hiányzik. Ezzel - a belső fülben elhelyezkedő és a test egyensúlyának fenntartásában nélkülönözhetetlen szerepet betöltő vesztibuláris apparátus (egyensúlyozó szerv) működésére vonatkozó igen jelentős megfigyelésen túl - egyben fontos diagnosztizáló módszerhez is jutott az orvostudomány. Kutatásait világszerte nagy elismeréssel fogadták, 1912-ben a bostoni nemzetközi fülészeti kongresszuson Politzer-dí-jat kapott. További jelentős felfedezései közt tartják számon a szintén róla elnevezett Bárány-féle „félremutatási” kísérletet. Ez a tünet a belső fül, illetve a félkörös ívjáratok megbetegedésekor vagy ingerlésekor észlelhető. Lényege, hogy a beteg az orvos kinyújtott karjának mutatóujjához emeli saját jobb,

majd bal mutatóujját, és ha a mozdulatot nem sikerül becsukott szemmel megismételnie (vízszintes vagy függőleges irányban eltér a kívánt helyzettől, vagyis „félremutat”), akkor a kisagyban levő valamely megbetegedésre lehet következtetni.

Az első világháborúban Przemysl várában működött katonaorvosként, ahol azután hadifogságba esett. Fogsága idején ítélték neki oda az 1914. évi Nobel-díjat, mégpedig a vesztibuláris apparátus élet- és kórtanára vonatkozó kutatásaiért. A Nobel Bizottság közbenjárására engedélyezi az orosz hadvezetés, hogy Svédországba mehessen, és így 1916 szeptemberében a rangos díjat személyesen vehette át a svéd királytól. Bárány Róbert előadásában külön kiemelte a magyarországi Hőgyes Endre kutatási eredményeit az emberi egyensúly-érzékelésre vonatkozóan. Hőgyes valamennyi publikációja csak magyar nyelven jelent meg - így azokat Báránynak magyar eredetiben kellett olvasnia.

Bárány Róbert - élve a minden Nobel-díjasnak felkínált lehetőséggel -felvette a svéd állampolgárságot, és 1926-tól az uppsalai egyetemen a fülészeti klinika igazgatói állását töltötte be egészen 1936. április 8-án bekövetkezett

haláláig. Máig nem csökkenő hírnevét mutatja, hogy Svédországban 1960 óta róla elnevezett társulat működik, amely ötévenként ülésszakot rendez Uppsalá-ban.

Bárány Róbert úttörő munkássága elvitathatatlan érdemeket szerzett számára a modern orvostudományban. A harmincas években Fila-kovszky Béla méltán írta róla: „Joggal vagyunk büszkék arra, hogy (Bárány) dicsőséget szerzett ennek a magyar névnek.”

ZSIGMONDY RICHARD ADOLF

(1865-1929)

Zsigmondy Richard 1865. április 1-jén született egy nagy múltú és neves magyar család Ausztriába szakadt ágának sarjaként. Szülei mindketten magyarok, apja, Zsigmondy Adolf, számos, a fogászatban használatos műszer és sebészeti eszköz feltalálója, anyja, Szakmáry Irma, aki többek közt Aranyt és Petőfit is fordította németre. A magyarországi rokonsággal mindvégig élénk és rendszeres kapcsolatot tartott mind a család, mind később Zsigmondy Richard, aki jól beszélt magyarul. Ebből a rokonságból az egyik legismertebb személyiség Zsigmondy Vilmos geológus és bányamérnök volt, a mélyfúrástechnika magyar úttörője. O fúrta 1866-ban a harkányi hévizes kutat.

Zsigmondynál a kutató, kísérletező ösztön korán megmutatkozott, már diákévei alatt otthon kis laboratóriumot rendezett be, ahol első kezdetleges kísérleteit végezte. A bécsi és müncheni stúdiumok után 1889-ben doktorál szerves kémiából, majd Berlinben fizikát tanul. Életútjának következő megállója Graz, ahol magántanár, végül 1897-től Jénában, a már akkor világhírű üveggyárban találjuk. Itt kezd el a kolloidokkal foglalkozni, amely kutatásait később saját magánlaboratóriumában, majd 1907-től göttingeni professzorként folytatta. A kolloidok (az enyv görög neve után) olyan rendszerek, amelyek egyaránt eltérnek a homogénektől (pl. oldatok) és a heterogénektől (pl. keverékek), és alkotó részecskéik az 1-500 millimikron tartományba esnek. Egyszerűbb megközelítésben a kolloidok olyan „ál-oldatok”, amelyekben rendkívül finom, mikroszkóppal észrevehetetlen, mégsem szűrhető szilárd részecskék vannak szuszpendálva. Zavarosak, de nem ülepíthetők, lehűtve

vagy töményítve kristályok helyett kocsonyákká válnak. Kutatásuk a századfordulón aktuális volt, lényeges áttörés mégsem következett be. Az ilyen jellegű „rendhagyó” oldatok vizsgálatát azután nagyban megkönnyítette a Zsigmondy és Siedentopf által 1903-ban megalkotott és Zsigmondy által 1911-ben továbbfejlesztett ultramikroszkóp, amelynek a segítségével az oldatot oldalról világítják meg és a részecskékben szóródó fényt észlelik optikailag. A kolloidok jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy megismerésük nélkül nem jöhettek volna létre pehelykönnyű habanyagok, lélegző műbőrök, nagy hatású mosószerek, sűrített élelmiszer-készítmények, pillanatszáradó festékek, vízlepergető bevonatok, nagy érzékenységű fotoemulziók, diszpergált gyógyszerkészítmények, kontakt ragasztók - kell-e tovább folytatni a sort? Az ultramikroszkóppal duplájára lehetett növelni a felbontóképességet, így megállapíthatóvá vált a kolloidtartományba eső részecskék száma, mozgása, ill. végérvényesen tisztázni lehetett, hogy a kolloidok nem valódi oldatok, hanem heterogének. Az 1925-ös kémiai Nobel-díjat Zsigmondy Richardnak ítélték oda a következő indoklással: „a kolloid oldatok heterogén természetének magyarázatáért és a kutatásai során alkalmazott módszerekért, amelyek alapvetőkké váltak a modern kolloidkémiában”.

Szintén az ő nevéhez fűződik az ultrafiltrációs eljárás alkalmazása, melynek során töményíteni lehet a kolloidoldatot. Megfelelő membránok (pl. kollódi-ummal kezelt szűrőpapír) áteresztik az oldószert, a kolloidrészecskéket azonban nem. Ily módon az oldat nyomásának következtében az oldószer a membránon keresztüláramlik, s a kolloidoldat töményedik. A membránok és ultraszűrők alkalmazása nagyon elterjedt az orvosbiológiában, ugyanis a különböző méretű részecskéket, így a baktériumokat és vírusokat is el lehet választani egymástól vagy pedig közegüktől.

Zsigmondy Richard Nobel-díjának teljes összegét az első világháború alatt tönkrement és leromlott göttingeni tanszéke felszerelésének felújítására fordította. Három évvel azután, hogy átvehette a tudósoknak járó legrangosabb elismerést, a Nobel-díjat, 1929. szeptember 23-án elhunyt Göttingenben. Tudományos eredményei, újszerű kutatási módszerei és gazdag életműve az egész egyetemes emberi kultúra közkincse. Nevét az utókor a Holdon az É 59⁰ K 116⁰ koordinátájú kráter elnevezésével örökítette meg.

SZENT-GYÖRGYI ALBERT

(1893-1986)

Szent-Györgyi Albert alakja a magyarok szemében a tudomány jelképévé vált, vitán felül legismertebb a magyar természettudósok közül. Ez leginkább annak tulajdonítható, hogy ő még Magyarországon élt, amikor megkapta a Nobel-díjat, de aktív közszereplése a politikai és társadalmi életben szintén növelte népszerűségét, olyannyira, hogy ismertsége 1944-es rejtőzködése során komoly nehézségeket okozott számára. Haladó szellemisége és mély humanizmusa, becsvágyó, de a tekintélyelvűséget elvető szilárd jelleme a legnemesebb értékeket hordozó tudósaink sorába emelte.

Szent-Györgyi Albert 1893. szeptember 16-án született Budapesten, a Kálvin téri református templomban lett megkeresztelve. A Lónyai utcai Református Gimnáziumban érettségizett kitüntetéssel, majd a pesti Tudományegyetem Orvosi Karára iratkozott be. Még tanulmányévei alatt kitör az első világháború, és katonai szolgálatra hívják be. Medikus katonaorvosként megkapja az Ezüst Vitézségi Érmet - sebesült katonákat ment meg életének kockáztatásával. A háború borzalmait és értelmetlenségét látva merész és kockázatos elhatározással átlövi karját, hogy leszereljék és hazakerülhessen.

Otthon befejezte az egyetemet, és 1917-ben megszerezte az orvosi diplomát. Először Pozsonyban kapott állást a Tudományegyetem Farmakológiai Laboratóriumában, de néhány hónap múlva távoznia kellett, mivel Pozsonyt a trianoni békeszerződés értelmében Csehszlovákiához csatolták. A következő évtized tanulmányutakkal telik. Rövid ideig Prága, majd Berlin, Hamburg, Leiden, Groningen, London és Cambridge tudományegyetemei az

egyes állomások „vándorévei” alatt. Az ebben az időben rohamléptekkel előrehaladó atom- és elektronfizika, valamint a kvantummechanika nem hagyta érintetlenül a biológiát és fiziológiát sem, így figyelme egyre inkább a kémia, élettan és biokémia felé fordul. Első komolyabb tanulmánya, amely a sejtlégzés mechanizmusát írja le, felkeltette a szakma figyelmét. Ez idő tájt ádáz vita dúlt a biológiai oxidáció terén két, látszólag ellentmondó szemlélet között. A Wieland kontra Warburg vitában a hidrogén-, ill. oxigénaktiválás konfrontációjáról volt szó. Mai szemmel nézve természetesnek tűnhet fel, hogy ez a két, merőben különböző folyamat - a hidrogén és az oxigén aktiválása - ugyanazon jelenségnek a két különböző oldalról történő megközelítése. Szent-Györgyi ezt a problémát a Kolumbusz tojása feltörésének egyszerűségével oldotta meg, a két elméletet mintegy „összebékítve”. Zseniális kísérletsorozattal igazolta az oxidáció-redukció elektronátadási folyamatát. A tápanyagok hidrogénatomjai és a molekuláris oxigén lépésről lépésre történő átalakulások sorozata újtán egyesülnek. Ha ezt a láncot gátlókkal megszakítjuk, a folytonosságot alkalmasan megválasztott oxidáló vagy redukáló anyag helyreállítja.

Szent-Györgyi Albert még cambridge-i tartózkodása alatt kémiából is megszerzi a doktorátust. 1930-ban Klebelsberg Kunó kultuszminiszter hívására hazatér Magyarországra, és átveszi a szegedi biokémiai tanszék vezetését. A Groningenben elkezdett, de részben már Magyarországon tisztázott sejtlégzéssel kapcsolatos kutatásai során fedezte fel, hogy a fumársav (a Fu-maria officinalis növényben fordul elő) katalitikus hatást fejt ki a mechanizmus egyik lépcsőjén. Ezen az úton elindulva jutott el Szent-Györgyi a C-vi-tamin izolálásához. Még Groningenben megfigyelte egy jellegzetes oxidációs folyamat reakciókésését, ami valamilyen redukáló anyag jelenlétére utalt. Cambridge-ben felismerte, hogy ez a redukáló anyag a mellékvesekéregben és a citrusfélékben egyaránt előfordul, de ahhoz, hogy kémiai szerkezetét is megvizsgálhassa, nagyon kis mennyiségben sikerült előállítania. Az is ismertté vált, hogy az emberi sejtnek szüksége van erre az anyagra, de csak a növények és az állatok tudják előállítani. Mivel „cukorjellegű” vegyület volt, Szent-Györgyi először az „ignose” (magyarul nemismerem cukor) nevet adta neki, de a tudományos folyóirat szerkesztője, ahol ezt publikálni szerette volna, nem fogadta el, így a hat szénatomra utaló hexuron-sav névre keresztelte. Nagyon jelentősnek bizonyult az a felismerés, hogy a szegedi zöldpaprika sokkal többet tartalmaz ebből az anyagból, mint a citrusféle gyümölcsök, így nagy mennyiségű előállítása könnyebben vált lehetővé. A korábbi

grammnyi mennyiség helyett egyszeriben kilónyi állt rendelkezésre, és csakhamar bizonyossá vált, hogy gyógyítani lehet vele a skorbutot (tengerimalacokat gyógyított ki Szent-Györgyi ebből a betegségből), vagyis a hexuron-sav azonos a C-vitaminnal. Ekkor kapta végleges aszkorbin-sav elnevezését.

Szent-Györgyit már 1934-ben is jelölték a Nobel-díjra, végül is 1937-ben kapta meg, „...a biológiai égésfolyamatok, különösképpen a C-vitamin és a fumársavkatalízis szerepének terén tett felfedezéseiért” indoklással. A No-bel-díj meghozta a szakmai elismerést és a világhírnevet. A Magyar Tudományos Akadémia 1938-ban rendes tagjai sorába választja (1935-től levelező tagja volt), majd a szegedi egyetem rektora lett, ahol az izommozgás biokémiájával kezdett el foglalkozni. Szakmai berkekben általános a felfogás, hogy Szent-Györgyi ezen a téren is a Nobel-díjjal értékelt munkájával egyenértékű eredményeket ért el, melyek közül a legjelentősebbnek a mechanikai izommozgás fehérjekémiai hátterének feltárását tekintik.

A második világháború végjátékában kémregénybe illő események szereplőjévé válik. Szent-Györgyi Albertet kitűnő angol kapcsolataira építve a Kállay-kormány Isztambulba küldi. A titkos diplomáciai küldetés célja Magyarország háborúból való kiugrásának az előkészítése volt. A tárgyalásokat lefolytatja, a kiugrási kísérlet mégis meghiúsul, a németek viszont tudomást szereznek Szent-Györgyi útjáról. Az 1944. március 19-i német megszálláskor kénytelen illegalitásba vonulni. Hitler személyesen ad parancsot elfogatásá-ra, s a Gestapo mindent elkövet kézre kerítésének érdekében. Szinte az utolsó pillanatban sikerül őt kicsempészni a svéd nagykövetségről, ahonnan a már szovjet hadsereg által ellenőrzött területre kerül.

Közvetlenül a háború befejezése után nekiáll az Akadémia újjászervezésének, de minduntalan a konzervatív akadémikusok ellenállásába ütközik, ezért egy új Természettudományi Akadémiát hív életre. Elnökéül azt a Bay Zoltánt választják, aki később követi őt az Amerikai Egyesült Államokba és elévülhetetlen érdemeket szerez a fizika területén. Tagjai sorában ott volt Wigner Jenő (Nobel-díjas fizikus), Neumann János (a számítógép atyja), Riesz Frigyes (világhírű matematikus), Hevesy György (kémiai Nobel-díjas) és még sokan mások. Végül is a kormány a két akadémiát összevonta, és bár Szent-Györgyit kérték fel az elnöki poszt elfoglalására, ő maga helyett Kodály Zoltánt javasolta.

Rákosi színrelépését követően a kommunisták fokozódó agresszivitással és egyre leplezetlenebbül kezdtek fellépni az ideológiájukkal nem szimpatizálókkal szemben. Szent-Györgyi 1947-ben éppen a svájci Alpokban tölt néhány hetet, amikor értesül arról, hogy jó barátját, Zilahy Lajos írót otthon letartóztatták. Úgy dönt, hogy nem tér vissza Magyarországra, hanem letelepedik az Egyesült Államokban, és ott folytatja tovább kutatásait. Példáját nemsokára számosan követték a tudományos és művészvilág kimagasló személyiségei közül.

Először a National Institute of Health tudományos munkatársa, nem sokkal később azonban létrehozzák számára a Woods Hole-i Marine Biological Laboratoryban az Institute for Muscle Research (Izomkutató Intézet) részleget, ahol a még Szegeden elkezdett kutatásait folytathatta.

Tudósi tekintélyét is latba veti, amikor az értelmetlen vietnami háború ellen emeli fel szavát, igen keményen bírálva az amerikai kományt. Az őrült majom címmel kiadott könyve, amelyben a civilizáció túlélési esélyeiről elmélkedik, máig a legjelentősebb háborúellenes írások közé tartozik. Az enyhülés éveiben tagja annak az amerikai delegációnak, amely Magyarországnak visszaadta a Szent Koronát.

Élete utolsó két évtizedét a rákkutatásnak szentelte. Bár a rákos sejtek kialakulásáról kidolgozott hipotézisét a biológusok többsége értetlenül fogadta, töretlen alkotókedve és vitalitása élete utolsó percéig megmaradt. Kilencvenhárom éves korában hunyt el, 1986. október 22-én Woods Hole-ban. Az Atlanti-óceán partján lévő házának kertjében van eltemetve.

HEVESY GYÖRGY

(1885-1966)

Rövid összefoglalóban szinte megoldhatatlan feladat Hevesy György sokrétű és igen termékeny tudományos munkásságának, töretlen ívű pályájának és a kora neves tudósaihoz fűződő szakmai-baráti kapcsolatainak ismertetése. Ugyanilyen gond merül fel, ha emberi és tudósi nagyságának méltatására alkalmas jelzőket keresve a szerző szeretné elkerülni, hogy ne essen patetikus felhangú túlzásokba. Abban azonban biztos lehetek, hogy a tudós immáron mennyei magasságból egyetértő bólintással nyugtázza, midőn csak annyit írok róla, hogy a tudomány alázatos szolgája volt.

Hevesy György jómódú család nyolc gyermeke közül ötödikként született 1885. augusztus 1-jén Budapesten. A Piarista Gimnáziumban érettségizett kitűnő eredménnyel 1903-ban. Egyetemi tanulmányait a budapesti Tudományegyetemen kezdi, majd egy év után a berlini műegyetemen folytatja. 1908-ban szerzi meg Freiburgban doktorátusát fizikából, mely oklevelet honosítja Budapesten is. Érdeklődése ez idő tájt egyre inkább a fizikális kémia felé fordul, ezért Zürichbe megy, ahol a magashőmérsékletű kémia legszakavatottabb képviselője, Richard Lorenz mellett vállal tanársegédi állást a Technis-che Hochschulén. Szerencsés döntésnek bizonyul, amikor 1911-ben Ruther-ford világhírű laboratóriumát választja tanulmányai színhelyéül az angliai Manchesterben. Egyrészt Rutherford olyan kutatási feladattal bízza meg Hevesyt, amely elvezeti őt ahhoz a témához, amely később a Nobel-díjat eredményezi számára, másrészt olyan alkotó légkör vette itt körül, amely mély hatást gyakorolt gondolkodására és kutatási módszereinek kialakítására. Rutherford kutatólaboratóriumában az anyagszerkezetre vonatkozó vizsgálatok folytak, és itt olyan fundamentális felfedezések születtek, mint pl. a radioaktív-sugárzás alfa és béta komponenseinek felismerése, az alfa-sugárzás természetének feltárása és mindezek közül a legjelentősebbnek tekinthető atommag felfedezése. Végül, de nem utolsósorban, Hevesy itt ismerkedik meg, dolgozik együtt és köt életre szóló barátságot Niels Bohrral (1922-ben kap Nobel-díjat).

Valamikor 1912 elején Rutherford az osztrák kormánytól ajándékba kapott csaknem egy mázsa radioólmot, amelyből a rádium D komponensével akart kísérleteket folytatni, ám a hatalmas tömegű ólom ezt meghiúsította. Barátja kissé provokáló hangnemben szólította meg Hevesyt: „Ha megérdemli a sót az ételébe, elválasztja a rádium D-t a kellemetlenkedő ólomtól.” Hevesy beveti minden vegyészfortélyát, hogy sikerrel hajtsa végre a megbízatást, azonban azok sorra csődöt mondanak, végül is arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a két anyag különválasztása megvalósíthatatlan. Ugyanakkor zseniális gondolatmenettel, mintegy „talpáról a fejére” állítva az alapkérdést, azt a tételt fogalmazta meg, hogy ha az aktív anyag nem választható el az inaktívtól, akkor a sugárzó rádium D felhasználható az ólom indikátoraként. Ez az elv alapvetőnek bizonyult a nyomjelző izotópok indikátorként való alkalmazásában.

Hevesy György az első világháború kitörése miatt félbeszakítja manchesteri kutatásait, és magyar katonaként teljesít szolgálatot a Monarchia hadseregében

Besztercebányán és Nagytétényben. A világháború befejezését követően rövid ideig kutatásokat végez a budapesti Állatorvosi Főiskola kémia tanszékén, majd a Tanácsköztársaság idején aktív oktatási szerepet vállal. Kármán Tódor (a később Amerikába emigrált világhírű fizikus) felkérésére, aki a Tanácsköztársaság kulturális népbiztosságán a természettudományi felsőoktatás felelőse volt, elvállalta a Műegyetem fizika-kémia tanszékének vezetését.

1919 nyarának végén bekövetkezett a politikai fordulat, és azzal együtt a felelősség-revonások ideje. Bár Hevesy sohasem volt kommunista, aktív szerepvállalásáért és el-

lenlábasai nyomására 1920 tavaszán megvonják tőle a venia legendit, vagyis az előadói jogot. Ekkor kapóra jött számára a régi jó barát, Niels Bohr meghívása az újonnan alapított koppenhágai laboratóriumába.

Jellemző tulajdonságaik alapján a kémiai elemeket már a 19. század végén sikerült logikus rendszerbe foglalnia Mengyelejevnek. A periódusos rendszer óriási jelentősége abban is megmutatkozott, hogy a könnyebb áttekinthetőség mellett lehetővé vált a még hiányzó helyekre várományos elemek kémiai sajátságait megjósolni, illetve eredményesebb kutatásokat folytatni felderítésükre. A táblázat fokozatosan megtelt, ám a 72-es sorszámmal jelölt helyre kitartó kutatással sem sikerült megtalálni a hiányzó elemet. A vegyészek úgy vélték, hogy ez az elem a lantanidák (ritka földfémek) csoportjába tartozik, ezért olyan ásványokban nyomoztak utána, amelyekben gyakori volt az ilyen elemek előfordulása. Hevesy a Bohr-féle atommodellből kiindulva arra a következtetésre jutott, hogy a lantanidák sora a 71-es elemmel lezárul, vagyis a következő, 72-es rendszámú elem az ún. titáncsoportból kell, hogy kikerüljön. Hevesy, bízva elgondolása helyességében, úgy döntött, hogy elkezdi a hiányzó elem keresését, mégpedig cirkónium-, ill. tóriumtartalmú ásványok vizsgálatával. Igen szerencsésen a cirkóniumtartalmú ásványokkal kezdte (ma már tudjuk, hogy a tóriumot tartalmazó ásványokban elenyésző mennyiség fordul elő a keresett elemből). A koppenhágai ásványtani múzeumtól Norvégiából és Grönlandról származó anyagokat kapott kutatási céljaira. Hevesy az oldható részeket eltávolította, majd munkatársa, Coster röntgenspektroszkópiai felvételeket készített a mintáról. Már az első lemezeken megjelentek azok a színképvonalak, melyek csakis az új elemtől származhattak. A felfedezés helyéről, Koppenhága régi latin neve után, hafnium névre keresztelték. Niels Bohrt - akinek atommodelljét a hafnium megtalálása fényesen igazolta - a felfedezés híre éppen azon a napon érte utol, amikor átvette Stockholmban a Nobel-díjat. A tudományos közvélemény - többek között Rutherford is - táviratokban és lelkes levelekben reagál Hevesy és Coster sikeréhez. Hevesynek egy sor állást kínálnak fel, amelyek közül a hozzá mindig közel álló Freiburg egyetemének fizika-kémia tanszékvezetői posztját fogadja el. További kutatásait a Rockefeller Alapítvány támogatta jelentős anyagi hozzájárulással. Termékeny évek következnek: kifejleszti a röntgenfluoreszcenciás analitikai módszert, a ritkaföldfémek vizsgálata közben felfedezi, hogy a szamárium radioaktív alfa-sugarakat bocsát ki, de itt kezdi a radioaktív izotópok alkalmazásával a növények és állatok anyagcsere-folyamatainak vizsgálatát is. Ez utóbbi módszer lényege, hogy kis mennyiségben hozzákeverik a radioaktív izotópot a vele kémiailag azonosan viselkedő elemhez, amely bármely szervezetbe juttatva sugárzással jelzi a megtett útvonalat. A mai orvostudomány ma már elképzelhetetlen lenne e módszer alkalmazása nélkül. Hevesynek ebből a tárgykörből közel kétszáz dolgozata jelent meg. A világ számos egyeteme választja díszdoktorává, a Royal Society tagja lesz, és amire különösen büszke volt: megkapta a Copley Medalt. Ez utóbbiról így nyilatkozott: „A közönség azt hiszi, hogy egy kémikus számára a Nobel-díj a legnagyobb kitüntetés, amit tudós elnyerhet, de nem így van. Nyegyven-ötven kémikus kapott Nobel-díjat, de csak tíz külföldi tagja van a Royal Societynek és ketten (Bohr és Hevesy) kaptak Copley-érmet.”

A második világháború kitörése után még egy ideig zavartalanul tud dolgozni, azután 1943-ban áttelepül családjával Stockholmba. A háborús évek alatt, 1940 és 1943 között, nem adják ki a Nobel-díjakat, de 1944-ben a „radioaktív

izotópok indikátorként való alkalmazásáért a kémiai kutatásban” indoklással Hevesy Györgynek ítélik oda a kémiai No-bel-díjat. 1959-ben pedig az Atoms for Peace Awards (Az Atom Békés Felhasználásáért Díj) kitüntetést veheti át a radioaktív izotópok békés célú felhasználásáért. A világ huszonhárom tudományos társulatának volt tiszteletbeli tagja, a Magyar Tudományos Akadémia 1945-ben választja tagjai sorába. Összesen 397 tudományos publikációja jelent meg a világ valamennyi jelentős szaklapjában. 1966-ban megnyitó beszédet mond a Pápai Tudományos Akadémia sugárhematológiai ülésén Rómában, amikor is a pápa külön audiencián fogadta őt. Nyolcvanéves korában, 1966. július 5-én halt meg Freiburgban.

A család kívánságára 2001. április 19-én szülővárosában, Budapesten, a Fiumei úti nemzeti sírkertben, ünnepélyes keretek között helyezték hamvait örök nyugalomra. A Magyar Tudományos Akadémia részéről Vizi Szliveszter mondott búcsúbeszédet: „... Takarja őt védőn az a föld, magyar föld, amelyből vétetett, melyhez ragaszkodott, s mely iránt elkötelezte magát. Legyen vigasz számunkra, hogy Hevesy György tanításában, felfedezéseiben tovább él: hisz a tankönyvekben, róla elnevezett díjakban, társaságokban ott áll a neve és a gyerekek, a betegek ezrei, milliói, akiknek életét az ő kutatásának eredményeképpen mentik meg, halhatatlanná teszik őt...”

BÉKÉSY GYÖRGY

(1899-1972)

Békésy György személyében a magyar tudomány olyan nemzetközileg is elismert szaktekintélyt tisztel, akinek tevékenysége a modern orvostudományban alapvető jelentőségű. Annak ellenére, hogy elsősorban fizikus volt, az 1961-ben neki ítélt orvosi Nobel-díjat a „fül csigájában létrejövő ingerületek fizikai mechanizmusának felfedezéséért” kapta.

Békésy György fél évvel a századforduló előtt látta meg a napvilágot Budapesten, 1899. június 3-án. Apja az Osztrák-Magyar Monarchia diplomáciai testületében Európa különböző fővárosainak nagykövetségein teljesített szolgálatot, következésképpen a családnak folyton költözködnie kellett. A család otthon magyarul beszélt, de a fiatal Békésy Konstantinápolyban franciául, Svájcban olaszul, Münchenben németül tanult, miközben egyetlen idegen nyelvet sem sikerült tökéletesen elsajátítania. Életrajzírói szinte kivétel nélkül kitérnek arra a körülményre, hogy előadásainak szövegét és szakcikkeit csak gondos lektorálás után lehetett közreadni. Már tizenhét éves korában leérettségizett, és a természettudományok iránti fogékonysága, olthatatlan kíváncsisága döntő módon befolyásolták pályválasztásában. Kezdetben ugyan a kémia foglalkoztatja, de fokozatosan a fizika kezd érdeklődésének előterébe kerülni. Fizikai doktorátusát a budapesti Tudományegyetemen szerzi meg 1923-ban. A vesztett háború és a trianoni sokk, a Tanácsköztársaság és a politikai fodulat okozta káosz nem éppen ígéretes jövőképet festett az ambiciózus és tehetséges, kutatni vágyó fizikus elé, mégis, amikor felkínálják neki a svájci állampolgárságot és egy csábító állásajánlatot, önérzetesen visszautasítja. Saját

Az emberi fül szerkezete:

a)    külső hallójárat

b)    dobhártya

c)    hallócsontocskák (kalapács, üllő, kengyel)

d)    félkörös ívjáratok

e)    hallóideg

f)    csiga

g)    Eustach-kürt

h)    fülkürt

elmondása szerint, osztoznia kell hazája sorsában és részt kíván venni annak újjáépítésében. A Postakísérleti Állomás laboratóriumában kezd el dolgozni, mégpedig a telefonok hangátvitelének tökéletesítésén, ugyanis a recsegő, sípoló háttérzaj nagymértékben zavarta a telefonbeszélgetéseket. Mérései során rájött, hogy az emberi fül sokkal érzékenyebb a telefonkagyló hallgatójának membránjánál, ezért elhatározta, hogy először magának a hallásnak a mechanizmusát próbálja meg kideríteni.

Mint ismeretes, a hangot mechanikai rezgések keltik, s hullámok útján terjed a közeg sűrűségétől függő sebességgel (a hang sebessége a levegőben átlagosan 334 méter másodpercenként). A fül, a természet e csodálatos berendezése a rezgéseket elektromos feszültségingadozásokká alakítja át, amelyek az agyban hangérzetet keltenek. A levegő rezgéseit először a dobhártya közvetíti a fül belsejébe, a neki támaszkodó kalapács, üllő és kengyel csontocs-kák segítségével egy újabb érzékeny hártyára. Emögött helyezkedik el a három félköríves járat (melyeknek egyensúlyérzékünknél van fontos szerepük) és a csiga. A hallás szempontjából igen lényeges szerep jut a csigának, de ennek működéséről Békésy előtt semmi biztosat nem tudtak. A csiga háromszorosan megcsavarodott, mintegy 3-4 centiméteres csövecske, melynek egész hosszában kifeszített hártya fut végig. Ezen négy sorban kb. 16 000 rendkívül finom szőrsejt található. A csigát sűrű folyadék tölti ki, amely a dobhártya rezgéseit közvetíti az alaphártyához úgy, hogy a dobhártyára ható

parányi nyomást a folyadék több mint húszszorosan nagyobb nyomássá növeli, akár egy hidraulikus prés. Hogy elképzeljük, milyen hallatlanul finom mozgásokról van itt szó, összehasonlításul az 1000 Hz frekvenciájú erős hang hatására a kengyel hallócsontocska mindössze 0,000 000 3 millimétert mozdul el. Békésy-nek sikerült nagyon precíz technikával behatolnia a csigába, és közvetlen módon tanulmányozni műkö-

dését. Megfigyelte, hogy a csigát megtöltő sűrű folyadékban rezgés hatására nemcsak longitudinális hullámok, hanem örvények is keletkeznek, és minél magasabb a hang, annál közelebb van az örvény a csiga kezdetéhez. Az alaphártya kimozdulásaira az érzéksejtek csillószálai elhajlanak, ami bioáramok keltését eredményezi. Fontos volt Békésynek az a felismerése is, hogy az alaphártyán a hanghatásnak csupán a durva érzékelése történik, miközben más érzékszerveink működéséhez hasonlóan az ún. oldalirányú gátló hatás - az ingerek közt mintegy válogatva a zörejeket és egyéb zavaró hatásokat elnyomva - csak a lényeges hangingerületeket juttatja további feldolgozásra az agyba. A hangmagasságok szűrésének és osztályozásának végső munkálatai már a „hangstúdió számítógéptermében”, az agy idegrendszerében történnek.

Békésy György egészen új kísérleti módszereket ötlött ki és alkalmazott kutatásai során. A dobhártyára apró tükröket ragasztott, és a róluk visszaverődő fényt felnagyítva vizsgálta a hanghatás magassága és erőssége által kiváltott rezgéseket. Fogorvosi fúróval végzett boncolás közben a belső fület áramló vízben vizsgálta sztereomikroszkóppal, így a fúrás során keletkező finom csonttörmeléket a víz magával sodorta és a látómező mindvégig tiszta maradt. Az állatkísérleteken túl vizsgálataihoz értelemszerűen valódi emberi fülre, ill. koponyákra is szüksége volt. Ám fizikus lévén, enyhén szólva furcsán néztek volna rá, ha amatőr kórboncnokként kopogtat be az egyetem kapuján, a fizikai laboratóriumokban viszont elvétve fordult elő, hogy emberfej hentereg a sarokban. Az egyetemen mégis sikerült egy bennfentes jóindulatát megnyernie, s a hullakamrából időnként kapott egy-egy emberfejet, amelyet villamoson az aktatáskájában szállított laboratóriumába. Önéletrajzában megemlíti, hogy fölöttébb kellemetlen helyzetbe került volna, ha egy rendőr netán érdeklődni kezd a táska tartalma iránt.

Külföldön is egyre inkább felfigyelnek rendszeresen megjelenő tudományos cikkeire, tanulmányaira, sorra kapja a meghívásokat a világ minden részéből. A berni és a münsteri egyetem tiszteletbeli doktorrá avatta, megkapja a német Otológiai Társaság Leibnitz-díját, majd a Guyot-díj nagy aranyplakettjét. A háború után elnyeri az Amerikai Akusztikai Társaság aranyérmét. 1939-ben a budapesti Tudományegyetemen a gyakorlati természettan tanárává nevezik ki. Budapest ostromának idején, egyetemisták segédletével, az intézet műszereinek egy részét elrejtette, így a front elvonultával nála indulhatott meg leghamarabb az oktatás. A háború után formálódó új társadalmi rendszerben nem találja meg a helyét, ezért szívesen fogadja el a stockholmi Karolinska Intézet meghívását, de sokáig ott sincs maradása. Végül is sorsa az Amerikai Egyesült Államokba vetette, 1947-től a Harvard Egyetemen folytatta a még Magyarországon elkezdett kutatásait. Magyar állampolgárságáról azonban sohasem mondott le. Nővére odahaza a népszerű író, Passuth László felesége lett, ő maga nem nősült meg. Saját szavaival: „A tudományt vettem feleségül.” Ebből a „frigyből” született meg 1961-ben az élettani Nobel-díj. Hatvanhét évesen hátat fordít a csendes, visszahúzódó természetétől mindig idegen, nyüzsgő, anyagias és zaklatott amerikai életformának, és elköltözik Hawaii szigetére. Honoluluban a Sensory Sciences (Érzékelési Tudományok) tanára egészen élete végéig. Személyében kétségkívül a halláskutatás egyik legnagyobb egyéniségét tisztelhetjük, rajta kívül aligha volt ember, aki az emberi test eme néhány köbcentiméternyi térfogatú részéről annyit tudott volna, mint ő. Ezzel kapcsolatos tudományos cikkeinek a száma meghaladja a kétszázat, az 1960-ban megjelent 750 oldalas Experiments in hearing (Hallási kísérletek) című munkája még ma is alapműnek számít. 1967-ben egy további könyve jelent meg Sensory Inhibi-tion (Érzékelés-gátlás) címen, amely angolul tartott előadás-sorozatának gyűjteménye. Élete végéig bensőséges viszonyban állt a művészetekkel, ebből a tárgykörből is jelentek meg cikkei és értekezései. A tudományos kutatásról és a sikerhez vezető útról egy helyütt a következőket írta: „...A legegyszerűbb utat a csúcs felé a svájciak Királyi Útnak nevezik. Ezen a tehén is felhajtható. Svájcban úgy tanultam, hogy mielőtt felmászunk a hegyre, körül kell járnunk, megkeresve a legkönnyebb utat. A diákoknak ma ezt nem kell magyarázni, mind a hegy körül járkálnak, annál nehezebb rábírni őket a komoly mászásra. Én azt tapasztaltam, hogyha a hegyet előnytelen oldalon másszuk meg, az sem elveszett munka, mert mászás közben igen sokat tanulhatunk, olyat is, amit emberek, akik hibát nem követnek el, sohasem tudhatnak meg.”

Békésy György Honoluluban hunyt el 1972. június 13-án. Végakaratát teljesítve hamvait a Csendesóceánba szórták.

WIGNER JENŐ

(1902-1995)

Ha netán egyszer az eljövendő korok tudománytörténészei közül valaki játékos kedvében összeállítaná a 20. század történelemformáló atomfizikusainak elképzelt csoportképét, valahol az előkelő első sorban, középtájt, Fer-mi, Szilárd Leó, Dirac, Teller Ede, Planck és Heisenberg társaságában ott szerénykedne egy átlagos külsejű egyén: Wigner Jenő is. Biztosak lehetünk abban, ha eme neves személyiségek véleményt nyilváníthatnának ezen fényképészeti attrakcióval kapcsolatban, Wigner Jenő mellett valamennyien megtisztelve éreznék magukat. Halálakor a New York Times hat hasábon emlékezett meg róla ilyen címmel: Wigner Jenő, aki bevezette az emberiséget az atomkorba. Lejjebb pedig a következő áll: „Ő is egyike volt azoknak a figyelemre méltó képzelőerővel és előrelátással megáldott tudósoknak, akik Budapesten születtek és tanultak, majd Nyugatra jöttek és megváltoztatták a modern világot.”

Wigner Jenő 1902. november 17-én született. Apja, Wigner Antal, aki az újpesti Mauthner bőrgyárban dolgozott az üzem vezetőjeként, fiát a híres Fasori Evangélikus Gimnáziumba adta, ahová annak idején ő maga is járt. Wigner 1920-ban érettségizett és a budapesti Műegyetemre iratkozott be. Rátz László matematika- és Mikola Sándor fizikatanárainak lenyűgöző középiskolai előadásai után az egyetemi oktatás csalódást okozott számára. Tanulmányait a berlini Technische Hochschule hallgatójaként folytatja, ahol vegyészmérnöki diplomát szerez, de már ebben az időben is egyre több időt tölt elméleti fizikával.

Berlinben Polányi Mihály témavezető irányításával A hidrogénmolekula képződése hidrogénatomokból témával védi meg doktori disszertációját. Feltétlenül meg kell említeni, hogy Berlinben találkozik az atomfizika másik magyar lángelméjével, Szilárd Leóval, akihez azután egész életét végig kísérő szoros barátság fűzi. Wigner másik közeli barátja, a 20. század legnagyobb matematikusának tartott Fasori diáktárs, Neumann János volt. Wigner 1925-ben hazatér Budapestre, és beletörődve apja akaratába, ő is a bőrgyárban kezd el dolgozni, de a pezsgő tudományos élet színterét jelentő Berlin egyre inkább hiányzik neki. Érthető volt tehát, hogy amikor Weissenberg, a berlini Vilmos Császár Intézet krisztallográfusa meghívja laboratóriumába, a csábító ajánlatnak nem tud ellenállni. Weissenberg a kristályszerkezet röntgendiffrakciós vizsgálataival foglalkozott, és Wignert azzal bízza meg, derítse ki, hogy az atomok miért tartózkodnak szívesebben a kristály szimmetriasíkjaiban, ill. szimmetriapontjaiban. Ezzel a problémával foglalkozva ő értette meg elsőként, hogy a négydimenziós téridő szimmetriái a kvantummechanikában központi szerepet játszanak. Ez a felismerés vezette Wignert a csoportelmélet megalkotásához, amely azóta is nélkülözhetetlen eszköze az elméleti fizikának. Az elvi alapok tisztázásában Neumann János is közremukö-

dött, végül Wigner 1931-ben jelentette meg könyv formájában Csoportelméleti módszer a kvantummechanikában címmel. Tudományos körökben a könyv igen nagy visszhangot váltott ki és csakhamar bestsellerré vált (magyar fordítása csak 1979-ben jelent meg). A csoportelmélet lényegében a geometriai szimmetriákon túlmutató, a fizikai történéseket (pl. elemi részecskék közötti átalakulások) leíró törvényszerűségek általános alapjait feltáró matematikai módszer.

Ez idő tájt azonban a tudományosság európai fővárosának számító Berlin a német politika egén gyülekező fellegek nyomasztó hatására kezdett elnéptelenedni. A kor jelentős tudósai egyre-másra helyezték át székhelyüket a szabadság országába, Amerikába. Wignert Neumann Jánossal együtt meghívják a princetoni egyetemre. Ekkor még nagyon kevesen foglalkoztak a világon kvantummechanikával, a meghívás hátterében tehát valószínűleg az állt, hogy az ottani kollégákat megismertessék az új fizikával. Princetonban Wignert meglátogatja húga, Manci, aki megismerkedik a világhírű atomfizikussal, Dirackal (1933-ban kapja meg a Nobel-díjat), és 1937-ben feleségül is megy hozzá.

Niels Bohr 1939-ben elviszi a hírt Amerikába, hogy a berlini Vilmos Császár Intézetben felfedezték a maghasadást. Ettől fogva csak idő kérdése volt, hogy megvalósuljon a nukleáris láncreakció, ami Szilárd Leó rögeszméje volt. Senki sem hitt neki korábban, még a neves Rutherford is holdkórosnak titulálta, ezért a láncreakció általa leírt fizikai folyamatára titkosított szabadalmat kért és kapott a brit Admiralitástól 1934-ben (ekkor még Angliában tartózkodott). A fizikusok felismerték, a láncreakcióval felszabadított hatalmas energia iszonyú pusztításra lesz képes, és a lehetőség, hogy esetleg Hit-

ler kezébe kerül ez a veszedelmes fegyver, félelemmel töltött el mindenkit, egyben határozott cselekvésre ösztönzött. Ádáz küzdelem kezdődött a láncreakció megvalósításának elsőségéért. Hogy azt végül is Amerikában sikerült beindítani és a reaktorokban ellenőrzötten működtetni, jelentős mértékben a magyar emigráns tudósoknak is köszönhető: Szilárd Leónak, Teller Edének és Wigner Jenőnek. A helyzet azonban nem volt ilyen egyszerű. Amit a fizikusok előre láttak, arról a politikusoknak halvány fogalmuk sem volt. Szilárd Leó és Wigner Jenő felkereste Albert Einsteint, aki a relativitás elméletének megalkotásával Amerika egyik legismertebb tudósának számított, és felkérték, hogy latba vetve tekintélyét, írjon levelet Roosevelt elnöknek, miszerint ebben az aggasztó helyzetben az amerikai kormány tegye meg a szükséges intézkedéseket. A levelet végül is Szilárd Leó írja meg, melyet Einstein 1939. augusztus 2-án ír alá, egy hónappal a világháború kitörése előtt. A levélhez Szilárd még egy memorandumot is csatolt saját nevével, amelyben a láncreakció fizikai folyamatát és katonai alkalmazhatóságának lehetőségét írja le. Amikor Németország megtámadta Lengyelországot, Roosevelt elnök utasítást ad az atomenergia-program beindítására.

A Manhattan-project fedőnevű titkos kutatási program centruma Chicago lett. Roosevelt létrehozta a Uránium Bizottságot, amelybe a katonákon kívül Enrico Fermit, Szilárd Leót, Teller Edét és Wigner Jenőt nevezi ki. A kutatásokat Fermi vezette, Wigner a chicagói Metallurgia Laboratóriumában egy elméleti fizikai csoportnak lett a vezetője, amelynek feladata az első atomreaktor megtervezése és megépítése volt. Az önfenntartó láncreakció 1942. december 2-án valósult meg egy kis laboratóriumi reaktorban. Wigner a világ első reaktormérnökeként a nagy teljesítményű reaktorok tervezését végezte, melyek meg is épültek Hanfordban. Ezek termelték a kísérleti robbantásokhoz nélkülözhetetlen plutóniumot (az első robbantást Alamogordó-ban hajtották végre 1945. július 16-án).

A második világháború után Wigner Oak Ridge-be megy, ahol reaktorfejlesztéssel, valamint a reaktorok biztonságos működésével foglalkozik. Az Ei-senhower amerikai elnök által alapított Az Atom Békés Felhasználásáért Díjat 1959-ben Szilárd Leó és Wigner Jenő kapta (az elsőt 1957-ben Bohr, a másodikat 1958-ban Hevesy György). A legmagasabb tudományos kitüntetés sem várat sokáig magára. Az 1963-as fizikai Nobel-díjat is elnyeri Wigner Jenő (megosztva Maria Goeppert-Mayerrel és Hans D. Jensennel) „az atommagok és az elemi részek elmélete terén, különösen pedig az alapvető szimmetriaelvek felfedezésével és alkalmazásával elért eredményeiért” indoklással.

A hetvenes években gyakran jár haza Magyarországra, ahol előadásokat tart. 1987-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem, 1988-ban pedig a Magyar Tudományos Akadémia választja tiszteletbeli tagjává. A világ szinte valamennyi jelentős egyeteme díszdoktorává választotta, számos kitüntetést kapott (Medal for Merit, Franklin Medal, Enrico Fermi Award, Max Planck Medal, George Washington Medal stb.), az Amerikai Fizikai Társaságnak 1955-ben alelnöke, 1956-ban elnöke volt. 1994-ben még személyesen veszi át Magyarországon a Szilárd Leó-érmet. Princetonban hunyt el, 1995. január 3-án, 92 éves korában. Egy alkalommal így vallott: „...Egyszerű magyar dalok és versek, amelyeket 1910 előtt tanultam, ma is önként megszólalnak bennem. Az Egyesült Államokban eltöltött hatvan esztendő után még mindig inkább magyar vagyok, mint amerikai, az amerikai kultúra sok vonása mindmáig idegen maradt számomra. Budapesten sokkal több elmélyült beszélgetést hallhat az ember a kultúráról, mint az Egyesült Államokban. A magyar költészet talán a legszebb Európában.”

Wigner Jenő hosszú, csaknem az egész huszadik századot átívelő pályája teljesnek mondható. Minden olyan tudományos probléma feltárásánál, amellyel foglalkozni kezdett, jelentőset alkotott, és még megélhette művének kiteljesedését és gyakorlati megvalósulását. Az elméleti fizika egyik legkiválóbb egyéniségeként tartja meg emlékezetében a természettudósok szellemi közössége.

GÁBOR DÉNES

(1900-1979)

A magyar tudósok mindig is legendásan híresek voltak interdiszciplináris gondolkodásmódjukról. Arról, hogy dogmáknak hitt fizikai, kémiai, biológiai törvényeknek fittyet hányva, egyszerre több tudományág gyepűin kalandozva, néha egymástól egészen távol eső jelenségeket összekapcsolva jutottak elképesztően újszerű megoldásokra. Nem véletlenül állította Enrico Fermi, Nobel-díjas atomfizikus: „Minden magyar, akivel csak találkoztam, eredeti volt vagy szörnyen eredeti.” Pedig neki igazán sok alkalma volt találkoznia magyarokkal, hiszen a nukleáris energia felszabadításán fáradozó tudósok között lépten-nyo-mon beléjük ütközött.

Nos, ami az eredeti gondolkodásmódot illeti, annak nem volt híján Gábor Dénes, Nobel-díjas tudósunk sem, akinek személyében szerencsésen találkoztak azok a tulajdonságok, amelyek néha még a kivételesen tehetséges egyéneknek is csak külön-külön sajátjuk: a problémameglátás képessége, az alapos elméleti tudás, a fáradhatatlan kutatási hajlam, kifinomult technikai érzék és szintézisteremtő elme. Gábor Dénes ilyen értelemben megtestesítette a klasszikus mérnökember típusát. Élete során közel száz szabadalmat jelentett be, melyek mindegyike megérdemelne egy külön tanulmányt. Legjelentősebb felfedezése kétségkívül a holográfia elvének felismerése, amelyhez úgy jutott, hogy szakított a képalkotás tradicionális módszerével és teljesen új felfogásban írta le a fény útján terjedő képi információ rögzíthetőségének módozatát. Gábor Dénes a holográfiával széles csapást vágott a fizika, elektronika és informatika határmezsgyéjén, melynek elágazó ösvényei további új, a tudományok még feltáratlan lelőhelyeire vezettek.

Gábor Dénes 1900. június 5-én született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a Markó utcai főreálban végezte, majd 1918-ban beiratkozott a budapesti Műegyetemre. Két év múlva tanulmányait a németországi charlot-tenburgi Műszaki Főiskolán folytatja, és itt szerzi meg a mérnöki diplomát. Először a nagyfeszültségű távvezetékek műszaki problémáival kezd el foglalkozni. 1927-ben doktorál, majd Berlinbe megy dolgozni a Siemens-Halske céghez. Hitler uralomra jutását követően visszatér Budapestre, és az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumában próbálja megvalósítani egyik szabadalmaztatott találmányát, a plazmalámpát. Az elektrongerjesztéses nátriumplaz-ma-lámpa találmányának elvét még a berlini Siemens vállalatnál dolgozta ki. Ez arra a felismerésre épült, hogy az igen kis nyomású gázokban elérhető a kellő elektronkoncentráció: „...ha egy oxikatód kis nyomású gáztérben vagy gőztérben működik, akkor a katódtérbe ionok hatolnak be és semlegesítik a katód tértöltését, ezáltal megnövekszik az emittált elektronok száma, és tág határok között változhat a plazmában.” Magyarán: a plazmalámpa gyakorlati megvalósításával hálózatra kapcsolható, nagyon energiatakarékos világítóeszközt lehetett volna előállítani. A kísérletekben rendkívül hasznos

segítőtársnak bizonyuló Budincsevits Andorral újabb és újabb konstrukciós javítások révén elérték, hogy a plazmalámpa élettartama már a több száz órát is meghaladta, az Egyesült Izzó azonban elzárkózott a további fejlesztés és a sorozatgyártás elől.

Gábor Dénes 1937-ben átköltözik Angliába, ahol 1948-ig a brit Thomson-Houston elektronikai cég kísérleti laboratóriumában dolgozott. Itt elsősorban elektronoptikával kezdett foglalkozni, azon belül is az elektronmikroszkóp tökéletesítésével. Állandó gondot jelentett ugyanis a lencsék gömbi alakjából eredő, szférikus aberráció néven ismert leképezési torzulás, amely úgy jön létre,

hogy a lencsére beeső párhuzamos fénysugarak a peremen jobban megtörnek, mint az optikai tengely közelében, emiatt a fókuszálás nem egy helyen jön létre, és a kép egy kicsit mindig életlen marad. Gábor Dénest végül is ezek a kutatások vezetik el 1947-ben a legjelentősebb tudományos eredményét adó felismeréshez, a holográfia elvéhez. Úgy gondolta, tökéletesíthető a kép, ha a -nem elegendő a leképezendő tárgyról visszaverődő elektromágneses hullám intenzitását rögzíteni, ahogy azt a fényérzékeny filmre vagy papírra szokták, hanem szükség van a fényhullám fázisának és amplitúdójának a detektálására is. A tárgy térbeli elhelyezkedéséről ez utóbbi

két paraméter hordozza az információt, így ezekkel együtt kialakítható a teljes térbeli kép. Gábor Dénes szóalkotásával: a holográf (görögül holos = teljes, grafo = kép). Kísérletei során a tárgyra vetülő megvilágító fényt egy félig áteresztő tükörrel kettéválasztotta, és az egyik nyalábot magára a tárgyra, a másikat közvetlenül a képet rögzítő lemezre irányította. Ez utóbbi nyaláb referenciahullámként szolgált, amely a tárgyról visszaverődő és ugyancsak a lemezre vetülő szórt hullámokkal keveredett. A képlemezen tulajdonképpen e két fényhullám interferenciájának rögzítése történt. Ekkor azonban még nem léteztek koherens fényforrások (lézerek), ezért Gábor Dénes kísérletei mindössze a holográfia elvi lehetőségeit tárták fel. Jelentősége az első lézerek megjelenésével (1962) derült ki igazán, és egy csapásra az érdeklődés középpontjába került. Különösen előnyösnek bizonyult, hogy a hologram készítésénél nincs szükség képalkotó lencsére. Forradalmasította a rövid ideig fennmaradó térbeli folyamatok rögzítésének a technikáját, például az áramlási jelenségek esetében. A felvételek során a kapott kép olyan nagyítású, mint a hologram készítésénél és a rekonstrukciónál alkalmazott sugarak hullámhosszúságának az aránya. Például a 0,1 nanométeres röntgensugárral készült hologram 600 nanométeres hullámhosszúságú vörös fénnyel történő rekonstruálásánál az elért nagyítás hatezerszeres. De sikerrel alkalmazható a hologram két különböző, akár időben nem együtt rögzített hullámnyaláb interferálásánál is. Alkalmazási területei szinte felsorolhatatlanok.

Gábor Dénes 1949-től az Imperial College elektronoptikai tanszékének professzoraként tovább folytatta kutatásait. Újból a korábbi plazmaelméletének továbbfejlesztésével kezdett foglalkozni, közben kidolgozta a magnetronelméletet, szerkesztett egy Wilson-féle ködkamrát, amelyben a részecskék sebessége is mérhető, épít holográfiai mikroszkópot, majd régi vágya megvalósításához, a lapos képcsövű tévékészülékek kifejlesztéséhez fogott hozzá. Újszerű megoldásában a több-

szőrösen megtört elektronsugár az útját a képernyővel párhuzamosan haladva teszi meg. Mivel az ilyen képcsövek előállítása eléggé bonyolult technikát igényelt, az ipar nem mert vállalkozni sorozatgyártására. A ma slágernek számító lapos képernyőjű tévékészülékek elvét Gábor Dénes már az 1960-as években kidolgozta.

Többszöri fölterjesztés után 1971-ben a fizikai

Nobel-díjat a „holográfiai módszer felfedezéséért és a fejlesztéséhez való hozzájárulásáért” a tudományos közvélemény nagy egyetértése mellett Gábor Dé-nesnek ítélték oda.

Gábor Dénes a nemzetközi tudományos világ elismert és megbecsült tagja lett. A Magyar Tudományos Akadémia még 1964-ben tiszteleti tagjává választotta, tagja lett az USA Tudományos Akadémiájának és a londoni Royal Societynek, és számos nagy múltú egyetem avatta díszdoktorává. A genovai International Institute of Communications Kolumbusz-díjjal tüntette ki, elnyerte az Institute of Electrical and Electronic Engineers érmét, a Royal Society Rum-ford Medallal tüntette ki, a Francia Fizikai Társaságtól a Holweck-díjat kapta meg és a Brit Birodalmi Rend lovagjává avatták.

Idősebb korában filozófiai kérdésekhez is hozzászólt. Elsősorban az emberiség jövője érdekelte. Ezzel kapcsolatban megjelent művei: A jövő feltalálása (1963), Tudományos, műszaki és társadalmi újítások (1970), Az érett társadalom (1972). Szülőhazájába igen gyakran ellátogatott, mindig büszkén vallotta magát magyarnak.

Súlyos agyvérzést követően 1979. február 9-én hunyt el Londonban. Emberi magatartása követendő példa mindazok számára, akik eljegyezték magukat a tudománnyal.

• FRIEDMAN MILTON
• DÁNIEL CARLETON GAJDUSEK MAGYAR GYÖKEREI
• EGY TOVÁBBI MAGYAR
• EÖTVÖS LORÁND
• TELLER EDE
• A 20. SZÁZADOT BUDAPESTEN CSINÁLTÁK
• MAGYAR TERMÉSZETTUDÓSOK ÉGI GALÉRIÁJA