TELLER EDE

(1908-2003)

A huszadik század derekán a földlakók egy maroknyi csoportja olyan elképesztően vakmerő vállalkozásba kezdett, amire előttük még gondolni sem merészelt senki. Azaz, csak egyvalaki: a görög mitológia titánja, Prométheusz. Ez a néhány ember - közöttük Teller Ede - arra tett kísérletet, hogy Prométheusz példáját követve ellopják a tüzet az istenektől.

Teller Ede 1908. január 15-én született Budapesten. Középiskoláit a Kármán Tódor édesapja által alapított Mintagimnáziumban végezte, majd beiratkozott a budapesti Műegyetemre. Az első szemeszter után vegyészmérnöki tanulmányait a németországi Karlsruhéban folytatta. Heisenbergnél (1932-ben kapta meg a fizikai Nobel-díjat) doktorált a hidrogénmolekula-ion gerjesztett állapotainak számításából írt disszertációjával. Hitler hatalomra jutásakor először Dániába megy, azt követően pedig Londonba a University College-ba. Gamow barátja, aki a csillagok energiatermelésével foglalkozott, meghívja Washingtonba, ahol majd később együtt dolgozzák ki az atomok termonukleáris fúziójának elméletét. Együtt alkotják meg az atommag béta-bomlásának az impulzusmomentumra vonatkozó Gamow-Teller kiválasztási szabályát. Ekkor már 1939-et írtak, Németország és a Szovjetunió elfoglalta Lengyelországot. Szilárd Leó, aki nem tudott autót vezetni, megkérte Teller Edét, hogy vigye el Einsteinhez, mert egy levelet akar vele aláíratni (lásd a Szilárd Leó és Wigner Jenő fejezeteket!). Beindult a Manhattan fedőnevű program a nukleáris láncreakció megvalósításáért. Még javában tart a háború és az atomenergia fenevadja is békésen szunnyad atom-

1962-ben Teller Ede vehette át Kennedy elnöktől a Fermi-díjat.

akarat. A helyzet akkor változott meg alapvetően, amikor 1949-ben a Szovjetunió végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását (1950-ben derült ki, hogy Klaus Fuchs atomtitkokat szolgáltatott ki az oroszoknak). Truman ezek után elrendeli a termonukleáris kutatások folytatását és a hidrogénbomba kifejlesztését. Los Alamosban immáron Teller Ede vezetésével indul meg a kutatómunka. Kezdetben a feltételek azonban összehasonlíthatatlanul rosz-szabbak voltak a korábbiaknál, ugyanis a második világháború idején együttműködő, nagyszerű fizikusokból álló csapat szétszéledt, és új emberekből kellett összeverbuválni a kutatócsoportot. Gamow és Teller munkásságának eredményeként elméletileg már tudott dolog volt, hogy ha két könnyű atommag egyesül egy nagyobb atommaggá, nagy mennyiségű energia szabadul fel. Az ún. magfúzió természetesen nem emberi találmány: hosszú milliárd évek óta a világegyetem legfőbb energiaforrása. A csillagok, így a Nap központjában adottak azok a feltételek (nagy nyomás, magas hőmérséklet),

amelyek között az ilyen típusú magreakciók végbemennek és energiát termelnek. A magas hőmérsékletre és nagy nyomásra pedig azért van szükség, mert az ütköző atommagok csak így tudják legyőzni a közöttük fellépő elektromos taszítóerőt. A Földön egyetlen hely van, ahol ilyen viszonyok előfordulnak, éspedig az atomrobbanás közvetlen közelében. A H-bombát (hírlik, manapság inkább lítium-hibriddel készül) úgy készítik, hogy az atombombát alacsony rendszámú anyag rétegével veszik körül, és amikor az atombomba felrobban, teljesülnek azok a feltételek, amelyek a könnyű atommagok egyesüléséhez és ezáltal a még nagyobb nukleáris fúziós energia felszabadításához szükségesek. Ez a reakció, melynek megvalósítását elsősorban hadászati szempontok ösztönözték, óriási távlatokat nyit az emberiség energiaellátása szempontjából. Napjainkban intenzív kutatások folynak a világ legfejlettebb országaiban a termonukleáris fúzió szelídített változatának hőerőművekben történő fenntartására. Általa az energiatermelés igen je-

lentős, fűtőanyagból szinte kifogyhatatlan a Föld, ugyanakkor a magfúzió során nem keletkezik káros sugárzás, így radioaktív hulladék sem. A tudósok 2010-re jósolják az első ilyen reaktorok beindulását.

A Los Alamosban létrehozott első robbanótöltettel a Greenhouse fedőnevű akcióban 1951. május 8-án hajtottak végre először kísérleti robbantást a Csendes-óceán Enwitok szigetén. A kísérlet sikerült. Az emberek ellopták a tüzet az égből. Ettől a dátumtól a tengerészeti térképeken egy szigetet már sohasem rajzolnak be többé, mert eltűnt, viszont ettől a dátumtól számíthatjuk az emberiség atomkorszakba lépését is. Olyan hatalom került az ember kezébe, amellyel elpusztíthatja, de fel is emelheti önmagát.

Teller Edét az egész világ a hidrogénbomba atyjának tekinti, azonban számos fizikai-kémiai felfedezés is fűződik a nevéhez (pl. a BET egyenletben a T betű rá vonatkozik, Jahn-Teller-effektus stb). A második világháború után létrehozták az USA-ban a Reaktorbiztonsági Bizottságot, amelynek Teller lett az első elnöke. Nagyon sokat tett az atomreaktorok biztonságos működéséért, a még működő és biztonságosnak ítélt hanfordi reaktorokat bezáratta. Hogy mennyire igaza volt, azt a csernobili katasztrófa igazolta. Az ezen a téren kifejtett áldozatos munkásságáért 1962. december 2-án vehette át Kennedy elnöktől a Fer-mi-díjat „a kémiai fizika és magfizika területén elért eredmények, a termonukleáris kutatásban játszott vezető szerep és a nemzetbiztonságot erősítő erőfeszítéseinek elismeréséért”.

Teller Edének elévülhetetlen érdemei vannak abban is, hogy a két szembenálló szupernagyhatalom között a fegyverkezési versenyt az enyhülés politikája váltotta fel. A hidegháború éveiben a legnagyobb energiájú kísérleti atomrobbantásokat a Szovjetunió végezte, ugyanis a nagyobb hatóerejű bombáknál kevésbé fontos a pontos célzás. A Szovjetunió elektronikai, számítógépes és repüléstechnikai csúcstechnológiája elmaradt az Amerikai Egyesült Államokétól, ezért a találati pontatlanságot az atom- és hidrogénbombák megnövelt robbanóerejével tudta csak kiegyenlíteni. A lázas fegyverkezési versenyben egyre inkább a katasztrófa felé sodródó emberiség számára a túlélés reményét az űrtechnika és a számítógépek gyors fejlődése ígérte. A kémholdakkal lehetővé vált a ballisztikus rakéták nagyon korai észlelése, nagy teljesítményű számítógépekkel pályáinak elemzése, végül megsemmisítésük még a célba érés előtt. A technika fejlettségének ezen a fokán az előnyt már nem az atomtöltetek nagy száma és hatóereje jelentette, hanem a felderítésükre és elpusztításukra alkalmas hadászati csúcstechnika. Ennek a stratégiának legharcosabb képviselője volt Teller Ede. Tudományos tanácsadóként ő beszélte rá Reagan elnököt a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (Edward Kennedy szenátor elnevezése óta „csillagháborús”) program beindítására. Ma már cáfolhatatlan tény, hogy az amerikai csúcstechnika behozhatatlannak látszó előnye, a stratégiai védelem hatékonysága komoly szerepet játszott abban, hogy Gorbacsov felismerte a további fegyverkezési verseny tarthatatlanságát. Talán ellentmondásosnak tűnhet fel a megállapítás, hogy az atombomba és a fegyverkezési verseny mentette meg a békét, mégis tudósok és politikusok egyre nagyobb tábora hangoztatja ezt.

Kosztolányi André, a sikeres párizsi pénzember mondta a következőket 1997-ben a magyar parlamentben: „... Az atomtudomány legfontosabb oszlopai magyarok: Szilárd Leó, Wigner Jenő, Teller Ede. Közvetlenül a háború után hallottam Amerikában egy nagy rádióvitát Szilárd és Teller között. Parttól partig, az Atlantitól a Csendes-óceánig egész Amerika hallotta ezt. Ok ketten olyan angolsággal beszéltek, mintha éppen Kecskemétről jöttek volna. Képzelhetik, hogy nekünk, magyaroknak, akik a rádió mellett ültünk, ennek hallatára mennyire megdobbant a szívünk. Az A-bomba, a H-bomba kutatásában a legelsők közt jegyzik a magyar neveket. Ha gondolkodom - és logikusan akarok gondolkozni -, Teller Edének köszönheti ma Európa és az egész világ a szovjet rendszer összeomlását. Mert ő volt az, aki Reagan főtanácsadójaként állandóan biztatta: »Elnök úr, nem engedni!« Amikor Reagan Gorbacsovval találkozott és Grobacsov föltétlenül ragaszkodott ahhoz, hogy Amerika a lézersugaras rakétaelhárítás kísérleteit abbahagyja, az úgynevezett csillagháborús kísérleteit elvesse, Teller volt az, aki az elnököt biztatta: nem engedni, az oroszoknak nincs ilyen elektronikájuk és célzórendszerük. Ez volt az oka annak, hogy Gorbacsov beadta a derekát. S a végén mi lett belőle? A szovjet rendszer összeomlása.”

Teller évente többször látogat Magyarországra. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választotta. Egy előadásában így vélekedett az atomenergia és az emberiség kapcsolatáról: „...Egyáltalán nem kételkedem abban, hogy a magenergia az emberi társadalom elidegeníthetetlen és elválaszthatatlan része lett. Szilárdan remélem, hogy ez a rész éppúgy beilleszkedik, mint minden, amit az emberi szellem alkotni képes a technika, politika és minden más veszélyes tevékenység területén. Csak annyira vagyok közgazdász, hogy nem hiszek az ingyenes lakomában. Mindennek, amit megvalósítunk, ára van és veszélyei vannnak. Bizonyos vagyok abban, hogy ebben a tekintetben a nukleáris energia nem különbözik sok más történelmi változástól. A végső biztonságig vezető úton még kiderülhet, hogy borzasztó árat kell érte fizetnünk. De abban is hiszek, hogy nem történik nagy bajunk, ha hajlandók vagyunk megfizetni az olyan lakoma árát, ahol a fizetőeszköz nemcsak a pénz, hanem a tudomány, a technika és a mi egységünk...”

Teller Edét 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrenddel tüntették ki, 1997-ben az elsőként kiosztott Magyarság Hírnevéért, majd az ismét bevezetett Corvin-lánc kitüntetést, 2003-ban pedig az Egyesült Államok elnökétől a legmagasabb civil kitüntetést, a Szabadság-érmet vehette át.

Teller Ede - életének 96. esztendejében -2003. szeptember 9-én hagyta itt a földi világot.

Távozása jelképesnek is tekinthető, hiszen ő volt az utolsó „marslakó”, aki, miután társaival együtt végrehajtotta küldetését, felszállt az utolsó „marsi járatra”. Vagy tán az is csak a véletlen műve lett volna, hogy hetvenezer év után éppen akkor járt e nevezetes planéta ismét ily közelségben a Földhöz?

LÁNCZOS KORNÉL

(1893-1974 )

„. Amikor Lánczos úrral megbeszéltem a relativitáselmélet néhány problémáját, az a benyomásom támadt, hogy a következő évben gyümölcsöző lenne vele együttműködnöm. Kérem Önt, járuljon hozzá, hogy Lánczos úr Frankfurtban egy év szabadságot kapjon, hogy velem itt, Berlinben dolgozhasson.” Ezt a kérést tartalmazó levelet Albert Einstein küldte Madelungnak Frankfurtba, ahol Lánczos Kornél, a klasszikus erőterek, a maxwelli elektrodinamika és a relativitáselmélet ismert szakértője az idő tájt dolgozott.

Lánczos Kornél 1893. február 2-án született Székesfehérváron. Középiskoláit a helyi Cisztercita Gimnáziumban végezte, majd tanulmányait a pesti Tudományegyetemen folytatta, ahol Eötvös Lorándot is hallgatta. Ezt követően a Muegyetem Kísérleti Fizikai Tanszékén volt tanársegéd. Itt készült el doktori disszertációja A Maxwell-féle éter-elmélet függvénytani vonatkozásai címmel. Honi berkekben a kvantummechanika és relativitáselmélete annyira új dolognak számított, hogy doktori munkáját véleményezésre külföldre küldi Einsteinnek, Lauenak, Plancknak és Sommerfeldnek. Einstein levélben dicséri meg munkáját: „derék és eredeti gondolati munka, amelynek alapján Ön méltó a doktorátusra”. Ettől kezdve Einsteinnel folyamatos levelezésben állt.

1921-ben Németországba utazott, ahol először a freiburgi egyetemen, majd a frankfurti intézetben dolgozott.

Heisenberg 1925-ben spektroszkópiai vizsgálatai során felismerte azt a törvényszerűséget, hogy a színképvonalak az atomon belül az elektronok összes lehetséges elhelyezkedéséről árulkodnak. Az atom tulajdonságai, amelyek a ko-

rabban elképzelt bolygómodell alapján eléggé érthetetlennek tűntek, egyszerre világossá válnak a véges térben kialakuló állóhullám ismeretében. Egy véges térbeli hullám csak bizonyos meghatározott alakokat vehet fel, meghatározott frekvenciákon végezhet rezgést ugyanúgy, ahogyan a levegő rezeg egy orgonasípban. Lánczos Kornél egy, akkoriban igen szokatlan, fantasztikusan merész matematikai megoldással dolgozta fel ezt a hullámmechanikát. Ellentétben az addig általánosabb gyakrolattal, az ún. mátrixmechanikát nem differenciál-, hanem integrálegyenletekkel oldotta meg, és eredményeit a Zeitschrift für Physik folyóiratban tette közzé 1925. december 22-én. Ervin Schrödinger differenciálegyenletre alapozott hullámmechanikáját egy hónappal később, 1926. január 27-én publikálta az Annalen der Physik szaklapban. A neves atomfizikus, Pau-li, Lánczos tanulmányában hibát vélt felfedezni, ezért eléggé barátságtalanul írt erről a munkáról. A fizikusok körében, többek közt ezért is, inkább Schrödin-ger egyenletei terjedtek el (ma is Schrödinger-egyenletek néven ismeri a fizika, és szerzője főként ezért a munkájáért kapta meg 1933-ban a fizikai Nobel-díjat). Az utókor azonban egyértelműen Lánczos Kornélnak adott igazat: a nagy Pau-li tévedett, Lánczos egyenletei hibátlanok. Lánczos tehát egy hónappal megelőzte Schrödingert a kvantummechanika analitikus megfogalmazásával. Ezt a hetvenes években Schrödinger is elismerte. Mindezt 1973-ban, a Nemzetközi Elméleti Fizikai Központ Triesztben tartott konferenciáján, Van der Warden, a kvantumelmélet történetének neves kutatója mutatta ki matematikailag, s a tudományos tanácskozáson őszinte ünneplésben részesítették Lánczos Kornélt.

Az első elektronikus számítógépek megjelenésével kiderült, hogy Lánczos matematikai eljárásai bámulatosan jól alkalmazhatók gépi számításokra is. Ez meghozza számára az elismerést és a világhírt.

Lánczos Kornél 1929-től Einstein mellett tanársegéd. A matematikában mérsékelten képzett Einstein arra kéri a ragyogó matematikus Lánczost, hogy matematikai úton tisztázza, vajon a gravitációs mezőt leíró egyenletei magukba foglalják-e a testek mozgástörvé-

nyeit. Lánczos a világon elsőként igazolja a feltevés helyességét, hogy a newtoni axiómák nem független alaptörvények, hanem a gravitációs mező sajátos következményei.

Lánczos Kornél 1931-ben vándorolt ki Amerikába, ahol Lafayette-ben, a Purdue egyetemen kvantummechanikát és relativitáselméletet adott elő. Hatvanéves korában Dublinba költözött, és az Institut for Advanced Studies tudományos munkatársa lett. Életében összesen kilencvennyolc tudományos dolgozata és számos könyve jelent meg. Élete alkonyán leginkább Magyarországon érezte jól magát. Egy otthoni látogatása során érte utol a halál, 1974. június 25-én. Hazai földben, Budapesten a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

NEUMANN JÁNOS

(1903-1957)

Szellemének tág horizontú világa, zsenialitásokra képes energiabősége és a tudásvágy legyőzhetetlen ősereje repítette fel a 20. század nagy sóhaját: Neumann Jánost. Hans Bethe, Nobel-díjas fizikus egy alkalommal így vélekedett róla: „Neumann agyát ismerve elgondolkodik az ember, hogy nem valamilyen magasabb rendű faj egyik egyedével áll-e szemben, akik nem is emberek, hanem félistenek, de olyan alaposan kiismerték az embert, hogy tökéletesen utánozni tudják.”

Neumann János, a matematikai zseni, korának egyik legnagyobb lángelméje, a számítógép atyja, 1903. december 28-án született Budapesten. Az elemi iskolát magánúton végezte, középiskolába pedig a híres Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt. Matematikatanára az a Rátz László volt, aki Wigner Jenőt is tanította. Rátz azonnal felismerte Neumann János kivételes tehetségét, ezért a szülők beleegyezésével a továbbiakban Szegő Gábor egyetemi tanárra (Szegő később az amerikai Stanfordban lett a matematika professzora) bízzák matematikai képzését. Az érettségi után apja tanácsára vegyészmérnöki pályát választ, és Berlinben, majd Zürichben kezdi meg tanulmányait, ezzel párhuzamosan azonban beiratkozik a budapesti Tudományegyetemre is matematikai doktoranduszként. Megszerzi vegyészmérnöki diplomáját és huszonkét évesen „summa cum laude” minősítéssel matematikai doktorátusát. Egy év múlva már Berlinben egyetemi magántanár, de 1926-ben Göttingenbe, Európa matematikai fővárosába megy David Hil-bert mellé tanársegédnek. Idejét főként a kvantummechanika matematikai

tisztábatételének szenteli, s e munkássága legjelentősebb eredményeit A kvantummechanika matematikai alapjai címmel jelentette meg 1932-ben. A fizikusok nem minden alap nélkül tekintették a modern fizika egyik legnagyobb alakjának Neumannt, annak ellenére, hogy elsősorban matematikus volt. A politikai légkör megváltozásakor Wigner Jenővel együtt elfogadja a princetoni egyetem meghívását, és Amerikában telepedik le. Előtte azonban még egy kis kitérőt tesz Budapestre: feleségül veszi Kövesi Mariettát és áttér a katolikus hitre. Ebből a házasságból születik egyetlen gyermeke, Marina. A házasság felbomlása után, 1938-ban vette feleségül Dán Klárát, aki élete végéig hu társa maradt. Amerikában a csodálatos eleganciával és gondolati tisztasággal megtartott előadásait rengetegen látogatták. Időköz

ben megtanult pókerezni, és csak úgy mellékesen megalkotják Morgen-sternnel azt a játékelméletet, mellyel lerakták a valószínűségszámítás alapköveit és amely elmélet a gazdasági tevékenység elemzésének a legfőbb eszközévé vált. Mi sem természetesebb, hogy a világháború kitörésekor Neu-mannt Los Alamosban találjuk. O oldja meg azt a problémát, miként lehet a plutóniummal töltött bombát működésbe hozni a kívánt hatás elérése érdekében, hogy a láncreakció idő előtti beindulása ne szórja szét a töltetet. Az akusztikai lökéshullámot fókuszáló lencsék segítségével irányítja a plutóniumra. Az atombombák azóta is ezen az elven készülnek. Neumann a hadsereg tüzérsége számára ballisztikai számításokat is végzett, amelyek során fontos volt, hogy a numerikus eredmények a lehető leggyorsabban álljanak rendelkezésre. Ekkor gondolt először arra, hogy egyfajta elektronikus számológéppel kellene ezt a monoton és igen időigényes munkát meggyorsítani. A háború alatt Goldstine irányításával már készült egy eléggé robusztusra sikeredett ENIAC nevű számológép, amelybe - csak az összehasonlítás kedvéért - 18 000 elektroncső és csaknem 1500 relé volt beépítve. Elkészülte után is óriási hátrányt jelentett, hogy egy komolyabb számolási művelet előtt a berendezést előbb különböző vezetékek és dugók csatlakoztatásával úgymond be kellett „programozni”, amely ténykedés néha órákat is igénybe vett. Neumannak 1944-ben mutatták be a méreteiben ugyan igen tekintélyes, de nagyon nehézkesen működtethető és gyakran meghibásodó monstrumot. Neumann felismerte - a riasztó hibák ellenére is - a számítógépekben rejlő óriási lehetőséget, és egy teljesen új rendszerű gép megtervezését határozta el. Az ENIAC még el sem készült igazán, amikor Neumann irányításával megkezdődött az EDVAC (Electronic Discrete Variable Automatic Computer) megkonstruálása. Ezzel kapcsolatban Neumann kidolgozta az új számítógép működési elvét, amely a mai modern számítógépek meghatározását is megadja. A szakmai közvélemény még ma is a gépi számításokról és a számítógépekről valaha is megjelent legfontosabb dokumentumok egyikének tartja Neumann János ezzel kapcsolatos tanulmányát. Ebben már olyan fogalmakat is tisztáz, mint az utasításkódok szerepe, logikai rendszerek felépítése, a programok tárolási módja, a számítás programjának a betáplálása és még sorolhatnánk. A háború után az ENIAC-EDVAC-csoport szétesett, és a továbbiakban Goldstine, de főként Neumann folytatja a gépek gondolkodásra való tanítását. Következik egy újabb mérföldkőnek számító módosítás: az eredmények képernyőre kerülnek. Ekkor azonban a már inkább Neumann-gépnek nevezhető masina négy jól el-

különíthető egységre tagolódik: az aritmetikai, memória, vezérlő és in-put/output blokkokra. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a számítógép ekkor „egyenesedett” fel két lábra, és amikor Neumann bevezette a programmal történő programmódosítást, még a bunkósbotot is messzire hajította. A megálmodott számítógép működik. Stratégiai szimulációt végez, melynek eredményeként úgy döntenek, hogy az Egyesült Államok nem támadja meg Kínát. Eisenhower elnök saját kezűleg adja át Neumannak a Szabadság-érmet. Ekkor azonban már menthetetlenül beteg, a gyilkos kór kérlelhetetlen a túl messzire merészkedővel szemben. Halálos ágyánál magas rangú katonák váltják egymást, nehogy lázálmában katonai titkokat beszéljen ki. Felesleges, Neumann János álmában magyarul beszél. A küzdelem 1957. február 8-án ér véget. Amikor a princetoni temetőbe édesanyja és felesége mellé temették, így búcsúztatták: „Ha oda kerül, ahová hitte, hogy megy, akkor fönn most nagyon érdekes beszélgetést folytathat valakivel.”

BAY ZOLTÁN

(1900-1992)

A Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Bizottság 1983 októberében új méterdefiníciót fogadott el: a méter az a hosszúság, amelyet a fény légüres térben a másodpercnek 1/299 792 458 törtrésze alatt fut be. Másképpen kifejezve: a fénymásodperc az a távolság, amelyre a fény 1 másodperc alatt jut el, és amelynek hossza 299 792 458 méter. A nemzetközi bizottság ezzel a határozattal pontot tett annak a törekvésnek a végére, amelyet Bay Zoltán, a magyar kísérleti fizika egyik legnagyobb alakja, közel két évtizeden át szorgalmazott.

Bay Zoltán a gyulavári református parókiában látta meg a napvilágot 1900. július 24-én. Középiskolába a magyar reformáció egyik legelső iskolájába, a Debreceni Református Kollégium gimnáziumába járt, ahol Szabó Lőrinc és Gulyás Pál neves költők voltak osztálytársai. A maturálás után a budapesti Tudományegyetem matematika-fizika szakán folytatja felsőfokú tanulmányait és szerzi meg a tanári diplomát. Már tanárjelölt korában tanít a Mintagimnáziumban, a stúdiumok után pedig az Elméleti Fizika Tanszéken vállal tanársegédi állást. 1926-ban kitüntetéssel ledoktorál és tanulmányútra megy Berlinbe. Laue szemináriumait nem kisebb egyéniségekkel együtt látogatja, mint Békésy, Wigner, Lánczos, Einstein, Gábor, Neumann, Planck, Szilárd, amely nevek puszta felsorolása is alighanem elegendő ahhoz, hogy elképzeljük, milyen alkotó légkör uralkodhatott ezeken a szemináriumokon. Az elméleti fizikában való elmélyülése mellett aktivált gázokkal folytatott kísérleteket. A berlini évek után a Szegedi Egyetem Elméleti Fizika Tanszékének professzorává nevezik ki. 1936-ban meghívták az ország legmodernebb üzemének számító Egyesült Izzólámpa és Villa-

mossági Gyár (Tungsram) kutatólaboratóriumába, amelynek csakhamar vezetője lett. Több szabadalmat nyújtott be az elektroncsövek, nagyintenzitású gázkisülésű lámpák és fluoreszcens lámpák tökéletesítésére. Bay Zoltán a rádiók erősítéséhez a Zworikin által kifejlesztett elektronsokszorozót, egy nagyon hasznosnak bizonyuló ötlettel, a gyors részecskék detektálására próbálta meg felhasználni. Munkatársával, Dallossal kifejlesztették a fotonok, elektronok és alfa-részecskék (héliumatomok) érzékelésére alkalmas elektronsokszorozót, miáltal a részecskeszámlálás időfelbontása a másodperc egymilliárdnyi törtrészére csökkent. Mindezekről az eredményekről a neves Natura folyóiratban is beszámoltak. Az akkoriban Budapesten járt Heisenberg is kért Bay Zoltántól ilyen elektronsokszorozót koincidencia (részecskeimpulzusok igen kis időbeli eltérése) mérésére. A washingtoni Smithsonian Természettudományi Múzeumban is látható a korabeli Tungsramból származó elektronsokszorozó két példánya.

A második világháború alatt Budapest hatékonyabb légvédelmére Bay Zoltán csoportja - a német és angol titkos kutatásoktól függetlenül - kifejlesztette a radart. Közvetlenül a háború után, 1946 februárjában, radarjeleket irányítottak a Holdra, és az onnan visszaverődő gyenge visszhangot detektálták műszereikkel. Hasonló kísérletet a világon elsőként az amerikaiak végeztek mindössze egy hónappal korábban, mint Bay Zoltánék. A nemzetközi tudományos világ De Witt (amerikai) és Bay Zoltán kísérletpárját tekinti az aktív űrkutatás első lépésének.

Bay Zoltán a frekvencia mérésére szolgáló kísérleti berendezésének vázlatrajza

A Magyar Tudományos Akadémia Matematikai és Természettudományi Osztályának elnöki tisztét tölti be 1946-48 között. A kommunisták folyamatossá váló zaklatásai elől menekülve, jó barátja, Szent-Györ-gyi Albert példáját követi és emigrál az Amerikai Egyesült Államokba. A George Washington Egyetem professzora lesz, ahol folytatja korábbi kísérleteit. 1955-ben igazolta, hogy a Compton-szórásnál (a röntgensugarak

Bay Zoltánék holdradarja az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumának tetején

szóródása az atomok külső elektronjain) az energia és lendület megmaradása néhány százmilliárdnyi (10^-11 = 0,000 000 000 01 s) pontossággal teljesül. Ugyanebben az évben kinevezik az USA Nemzeti Szabványügyi Hivatalának (NBS) osztályvezetőjévé. Bay Zoltán itt javasolja először, hogy a szekundum alapállandó mellé a méter definícióját a vákuumban mért fénysebesség adja meg. Ezzel kapcsolatban 1965-ben terjeszt be egy hivatalos jelentést. Ahhoz azonban, hogy ez a szándéka sikerrel valósuljon meg, szükséges volt a fénysebesség nagy pontosságú ismerete is. Uriah Boyden mérnök és feltaláló még 1859-ben alapított egy díjat, amellyel azokat jutalmazták, akik a lehető legpontosabban igazolják, hogy a fény különböző hullámhosszú sugarai (az infravöröstől az ultraibolyáig) a szabad térben (vákuumban) ugyanazzal a sebességgel terjednek-e vagy sem. A díjat a Franklin Intézet először 1907-ben P. Heylnek, másodszor pedig 1939-ben J. S. Hallnak ítélte oda. Bay Zoltán és munkatársa, J. A. White a fénysebesség frekvenciafüggésének kutatásával kísérletileg igazolták, hogy a fénysebesség vákuumban 10^-20 (!) pontosságon belül független a frekvenciájától. Összehasonlításul ez a nagyságrend az atom átmérője és a Föld-Nap távolsága közötti aránynak felel meg. Bay és White ezen eredményét a philadelphiai Franklin Intézet 1980-ban a harmadik alkalommal kiosztott Boyden-díjjal jutalmazta. A Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Bizottság pedig 1983-ban elfogadja Bay javaslatát, és bevezeti a „fényre szabott méter” mértékegységének a meghatározását.

Bay Zoltán magát mindig is magyar fizikusnak tartotta, 1973-tól rendszeresen hazalátogatott Magyarországra. A Magyar Tudományos Akadémia 1981-ben tiszteletbeli tagjává választotta, a Magyar Köztársaság elnöke, Göncz Árpád 1990-ben a Rubinokkal Ékesített Zászlórend kitüntetést adományozta neki. Ez alkalomból mondott beszédében Bay Zoltán önmagának tette fel a kérdést: „Vajon szabad volt-e eljönnöm, vagy inkább vállalnom kellett volna az otthoni sorsot, mely börtönnel, brutálisan elnyomó munkatáborral vagy éppen kivégzéssel járhatott volna? Nem volt könnyű eljönnöm, az volt az érzésem, mintha otthon előbb meg kellene halnom, hogy az életet itt folytathassam. Eljövetelem célja volt egyrészt, hogy ne segítsem az otthoni, szerintem bűnös rendszert tudományos, katonailag is hasznosítható eredményekkel, másrészt, hogy idekinn elmondhassam a rendszer elnyomó voltát és hogy kifejthessem azokat a tisztán tudományos eredményeket, melyek még telnek az életemből..

Bay Zoltán 1992. október 4-én hunyt el Washingtonban. Végakaratát teljesítve, szülőföldjén, a gyulavári református temetőben helyezték végső nyugalomra.

SELYE JÁNOS

/

(1907-1982)

Mindennapi életünk során aligha használunk gyakrabban tudományos szakkifejezést a magyarban jól meghonosodott, de angol eredetű stressz szavunknál. Kedélyállapotunk hirtelen megromlásakor, sokkhatásra, de akár hosszan tartó idegi megterhelésre is alkalmazzuk néha találóan, általában azonban helytelenül ezt a fogalmat. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy magának a stressz fogalmának és az ezzel jelölt elméletnek a megalkotója a magyar származású Selye János.

Selye János 1907. január 26-án született Bécsben. Rá igazán illik a „monarchiagyerek” fogalom, hiszen anyja osztrák, apja, dr. Selye Hugó magyar katonaorvos, az Osztrák-Magyar Monarchia számtalan garnizonjában szolgálatot teljesítő férfiú volt. A háború után az apát Komáromba vezényelték már mint tábornoki rangú főorvost. Csakhamar azonban leveti a katonazubbonyt és civil orvosként praktizál magánklinikáján, amely nagyon népszerű volt a csallóközi és mátyusföldi egyszerű emberek körében is. Selye „Hanzi” már elemi iskoláit is Komáromban végezte, majd nyolc éven át a komáromi bencések kitűnő gimnáziumában tanult, ott is érettségizett. Selye János a családi tradíciót követve a prágai német egyetem orvosi karára iratkozott be, de édesapjával ellentétben nem gyakorló, hanem kutatóorvosként kívánta a tudományt szolgálni. Néhány évet Párizsban, majd Róma egyetemén töltött, végül 1929-ben Prágában doktorál. Rövid ideig ugyanitt a kórbonctani intézetben dolgozott, majd az 1931-ben elnyert Rockefeller-ösztöndíjjal Amerikába utazott, onnan tovább a kanadai Montrealba. Montreal francia McGill Egyetemén biokémikus előadó, néhány év múlva tanársegéd. 1945-től pedig saját intézetének, az Institut de Medicine et de Chirurgie Expérimentale igazgatótanára.

Selye János nevétől elválaszthatatlan a stressz fogalma, melyet hosszas és igen kiterjedt kutatómunka eredményeként határozott meg. Azt, hogy mi is valójában a stressz, a következőképpen fogalmazta meg: a stressz a szervezet nem specifikus válasza bármilyen igénybevételre. Bármely tényező, amely a szervezet egyensúlyi állapotát veszélyezteti, olyan folyamatokat aktivál, amelyek az egyensúly helyreállítását szolgálják. A nem specifikus alkalmazkodási reakciók összességét nevezzük stressznek. Selye felfigyelt arra, hogy a szervezetet érő külső inger hatására (erős hang, fájdalom, extrém hideg vagy meleg stb.) a fiziológiai válasz meglehetősen sztereotip. Vagyis nem az inger jellegétől függ a válasz intenzitása, hanem attól, hogy milyen mértékű alkalmazkodásra kényszeríti a szervezetet. Ha szervezetünket sokféle „préselő” hatás éri, egy idő után kóros, betegséget is kiváltó okozatokat idéz elő, melyek akár a szervezet halálához is vezethetnek. Selye ezt a kóros folyamatot nevezte „általános adaptációs szindrómának”, amely leginkább a mellékvese kéregállományát érinti. Ez fontos hormonok előállításának a helye, amelynek pár milliméteres rétege kezdetben kiszélesedik, majd kimerülve elsorvad. Különösen sokat foglalkozott a korunk betegségének nevezett szívinfarktus tanulmányozásával. Az érelmeszesedést a szervezet kalciumháztartásának zavaraiban látta. Az a tény, hogy közel tíz éven keresztül javasolták Nobel-díjra és azt mégsem ítélték oda neki, talán annak tulajdonítható, hogy túlságosan kiterjedt orvosi területeken próbálta a betegségek okát a stresszel magyarázni.

Tudósi nagysága méltóképpen magasodik a 20. század kutatóorvosainak legjelesebbjei közé. 1982. október 20-án hunyt el Montrealban. Hajdani iskolája, a szlovákiai Komáromban, tiszteletére felvette a Selye János Gimnázium nevet, s ugyanitt évente megrendezik a Selye János Napokat.

APPENDIX

Az Appendix Bolyai János (1802-1860) Scientiam spatii (A tér tudománya) című művének közismert rövid megnevezése, amely 1832-ben apja, Bolyai Farkas Tentamen matematikai könyvének függelékeként jelent meg. Az Appendixben Bolyai a geometria mintegy kétezer éves problémáját fejtette meg, melynek megoldásán megannyi ragyogó elme mindaddig hiába fáradozott. Bolyai Farkas diákkori barátjának, C. F. Gaussnak (1777-1855) egy levél kíséretében ajánlja figyelmébe fia munkáját, remélve, hogy a nemzetközi hírű tudós tekintélye által könnyebb befogadást nyer a geometria merőben új alapokra helyezése a matematikai tudományok művelőinek körében. Nem így történt. Gauss amilyen nagyság volt a matematikában, olyan kicsinyesnek bizonyult emberileg. Talán féltékeny volt a fiatal zseni munkájára, vagy nem ismerte fel a korszakalkotó felfedezést? - nem tudni. Elismerő, bátorító szavak nélküli - inkább csak önmagát dicsérő - hűvös válaszlevele teljesen kedvét szegi az egyébként is nagyon érzékeny lelkületű Bolyai Jánosnak. A mellőzöttség, az elismerés hiánya felborította lelki egyensúlyát, és zaklatott, önpusztító életvitele egyre távolabb sodorta a matematikától. Halálakor utolsó útjára mindössze hárman kísérték. Sírja feledésbe merült, csak később sikerült felkutatni. A korát messze megelőző felfedezésének jelentőségét az utókor felismerte, s Bolyai Jánost szerte a világon minden idők legnagyobb matematikusai között tartják számon.

Nem adatott meg azonban mindenkinek az utókor utólagos elismerése. Pedig „...Hány fényes lélek tépte el magát, virrasztott a szív égő romja mellett...”* anélkül, hogy életükben kivívták volna embertársaik elismerését s halálukban ne lettek volna méltatlanul elfeledve. Nekünk, magyaroknak, bizony, e téren is bőven akad még pótolnivalónk, hogy múltunk tekintélyes számú, elfeledett feltalálóját, tudósát, felfedezőjét illő méltatással felmutassuk a világnak, nemkülönben önmagunknak.

Szinte biztosra vehetjük azonban, hogy ez a tabló már sohasem lesz teljes. Ugyan ki tudná megmondani, hogy mennyi kézirat, számítás, feljegyzés, eszköz, kísérleti berendezés ment veszendőbe a két világháború alatt, a fehérterror, a proletárdiktatúra és az 1956-os forradalom idején. Mennyi ötlet, alapvető felismerés és felfedezés enyészett el azzal, hogy kiötlőik lövészárkokban, munkatáborokban vagy pincebörtönökben végezték?! Példák sokaságából tudjuk azt is,

* Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban hogy mennyi magyar találmány felejtődött el azáltal, hogy a szakma vagy az ipar képviselői nem ismerték fel idejében jelentőségüket. Az érdektelenség miatt elmaradt a találmány megszerkesztése, gyártása vagy annak továbbfejlesztésével felhagyott a feltaláló. Nemritkán hoszszú évek után került sor ugyanannak a dolognak az „újrafelfedezésére” - természetesen már mások által, más néven.

A tudománytörténészekre vár a feladat, hogy szorgos, aprólékos munkával összegyűjtsék a még fellelhető adatokat, feltárják elfeledett feltalálóink, tudósaink munkásságát. Hogy teljesebb és pontosabb képet alkothassunk a 20. század magyar tudománytörténetéről, nem utolsósorban azért, hogy elégtétellel szolgáljunk mindazoknak, akik tudásukat, gyakran életüket nemes küldetéstudattól vezérelve, az emberiség haladásának szentelték. Ennyit megérdemelnek, ennyit megérdemlünk.

A továbbiakban néhány adalékkal szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy ez a kép teljesebb legyen. Cselekedjük ezt anélkül, hogy az el nem ismert érdemek mögött a magyar nemzet sorsüldözöttségét láttatnánk, vagy éppenséggel értelmetlen prioritási vitákat gerjesztenénk. Ahogy az a tudományoknak is a sajátjuk, szigorúan a tényekhez ragaszkodva, tárgyilagos megállapításokkal kívánjuk néhány arra érdemes és teljesen ismeretlen magyar tudományos siker történetét közzétenni.

GAÁL SÁNDOR

(1885-1972)

A Mengyelejev-féle periódusos rendszer 103-as rendszámú elemét lawrencium-nak nevezik, annak az 1939-ben Nobel-díjjal is kitüntetett amerikai tudósnak a tiszteletére, akinek a ciklotron feltalálását tulajdonítják. Sajnos még az 1997-ben megjelent Magyar Nagylexikon 5. kötetének „ciklotron” címszava alatt sem találunk semmiféle utalást arra vonatkozóan, hogy a részecskegyorsítás ilyetén megvalósításának elméleti alapjait az erdélyi Gaál Sándor hamarabb megoldotta.

Gaál Sándor 1885. október 4-én született Gogánváralján (GoganVarolea, Románia). Egyetemi tanulmányait a bécsi hadmérnöki akadémián végezte. Életrajzírója, Bodó Barna (Bodó Barna: Tudományos jelenvalóságunk, Kilátó II, Temesvár, 1982) értekezésében arról számol be, hogy Gaál Sándor az első világháborúban eltöltött katonai szolgálata után Déván műszaki vállalatot nyitott, majd 1950-től Sepsiszentgyörgyön dolgozott. Megrendítő körülmények között, csaknem remeteként, egy szakiskola lomtárszerű helyiségében élt. 1929-ben juttatta el a Die Kaskadenröhre. Ein Beitrag zum Problem der Atomkern-Zerstrümmerung (A kaszkádcső. Hozzájárulás az atommagroncsolás problémájához) című tudományos dolgozatát a Zeitschrift für Physik fizikai szaklaphoz. A tekintélyes folyóirat 1929. május 6-i dátummal nyugtázta a dolgozat kézhezvételét, majd alig egy hónappal később azzal küldték vissza Gaál Sándornak, hogy a szóban forgó kérdést már 1928-ban Wideröe megoldotta, ezért a tanulmány közlése tárgytalanná vált. A szerkesztőség azonban tévedett. Wideröe nem a ciklotron, hanem a lineáris gyorsító elvét ismerte fel, ezért Gaál Sándor felismerése teljesen eredetinek tekinthető. Tudományos dolgozatában csaknem tökéletesen felvázolta a ciklotron elvét, amelyet azután később, tőle függetlenül Lawrence (1901-1958) is megoldott.

Gaál Sándor dolgozata az ötvenes években T. Vescannak, a Bolyai Tudományegyetem professzorának a kezébe került, aki egyik publikációjában közli, hogy a ciklotron elvét Gaál Lawrence előtt ismerte fel.

A közölt és az ez idáig előkerült dolgozataiban többek közt a relativitás elméletének igazolásával foglalkozott, A lineáris áthelyeződés fizikai jellemzői című tanulmányában pedig annak kimutatására vállalkozott, hogy a Lorentz-transzformáció független a relativitáselvtől.

Gaál Sándor 1972. július 28-án hunyt el Csernáton (Cernatu, Románia).

Csak remélhetjük, hogy az erdélyi Gaál Sándor fennmaradt tudományos munkássága mihamarabb teljes feldolgozást nyer, s elfoglalhatja méltó helyét a magyar tudománytörténetben.

FRANK GÁBOR

(1908-1944?)

Felfedezését követően a röntgensugárzás szinte azonnal alkalmazást nyert az orvosi diagnosztikában. Kezdetben csak a csontok törésének és idegen testek (pl. lövedékek, lenyelt tárgyak) felderítésénél alkalmazták sikerrel, azonban csakhamar kiterjesztették a belső szervek kóros elváltozásainak, megbetegedéseinek vizsgálataira is úgy, hogy különböző kontrasztanyagokat juttattak a szervezetbe. A röntgensugarakat nem lehet lencsével összegyűjteni, ezért a röntgenfelvételek készítése teljesen eltér a hagyományos fényképezéstől. A röntgenkép az átvilágított testrész árnyképe, amely úgy jön létre, hogy a röntgencsőből kilépő és a vizsgált szerven jobban, illetve kevésbé áthatoló sugarak nyomot hagynak a röntgenfilmen. Az így nyert felvételek fogyatékossága, hogy a vizsgált belső szerv képére rávetítődik az előtte és mögötte található testrészek árnyéka is. A zavaró árnyékokat úgy lehetett volna kiszúrni, ha a testrésznek egyszerre csak egy bizonyos rétegéről készül röntgenfelvétel. Ezt a problémát elsőként a világon a magyar Grossman Gusztáv (1878-1957) oldotta meg. Az 1935-ben megjelentetett értekezéseiben a modern rétegröntgen-ké-szülékek működésének elvi alapjait rakta le. Az elgondolása nyomán elkészített és tomographnak nevezett berendezések immáron megfeleltek a gyakorlati kívánalmaknak, és hamarosan az egész világon elterjedtek. Az eljárás lényege abban áll, hogy az emberi test vizsgált területe felett a röntgencső, a vele átellenes oldalon pedig a röntgenfilm körbefordult, miáltal a felvételen minden elmosódott, kivéve az előre kiválasztott réteget. A korabeli röntgentechnika ezzel az eljárással fejlődése csúcsára jutott. Annak ellenére, hogy a tomográfok technikailag tovább tökéletesedtek, növekedett az automatizálás foka és javult a röntgenfilmek minősége is, a rendszer alapelve által szabott határokat nem lehetett átlépni. Különösen az agy vizsgálatánál jelentkeztek nehézségek, még ezzel a módszerrel sem lehetett fokozni az árnyékot alig adó agyállomány finom részleteinek képi megjelenítését.

Az áttörést egy újabb magyar mérnök, Frank Gábor találmánya jelentette. Frank Gábor 1931-ben szerzett gépészmérnöki diplomát a budapesti Muegye-temen, majd a Philips egyik magyarországi leányvállalatának kutatólaboratóriumában vállalt állást. Jelentősnek tekinthetők az elektroncsövek oxidkatódjá-nak fejlesztésében elért eredményei. O javasolta elsőként a rétegfelvétel ama módszerét, mely elv alapján a mai CT (komputertomográf)-berendezések is működnek. Lényege, hogy a szervezetet egy meghatározott síkban vékony sugárnyalábbal több irányból „letapogatják”, miközben mérik az egyes sugárnyalábok elnyelődésének mértékét. Ebből a vizsgált keresztmetszet minden egyes pontjának sűrűsége, vagyis a teljes profil röntgenképe kialakítható. A röntgencső és a vele átellenes oldalon elhelyezett detektor körbejárja a kiválasztott testrészt, de az eredményt már nem röntgenfénykép, hanem hatalmas adathalmaz formájában kapjuk meg. Frank Gábornak a harmincas években természetesen még nem állt rendelkezésére számítógép, ezért nem digitális, hanem analóg, fototechnikai eljárással rögzítette az adatokat. Találmányára szabadalmat nyújtott be, melyet 1940-ben a német, 1941-ben pedig a magyar szabadalmi hivataltól meg is kapott. További kísérleteit csak 1944-ig folytathatta, munkaszolgálatra vitték, ahonnan sohasem tért vissza. Halálának sem az időpontja, sem a körülményei nem ismeretesek.

Zseniális találmánya feledésbe merült (1978-ban bukkant rá dr. Jensen, a C. H. F. Müller vállalat főmérnöke).

Három évtizeddel később Hounsfield dolgozta ki újból a rétegröntgen-vizs-gálási eljárást, amely már számítógépes adatfeldolgozásra épült.

1979-ben Hounsfield és Cormack megosztva kapták a Nobel-díjat a számítógépes rétegröntgen kifejlesztéséért.