FRIEDMAN MILTON

(1912)

A II. világháború után a chicagói egyetemen egy olyan közgazdasági irányzat bontakozott ki, melynek eszmei alapját a gazdasági liberalizmus alkotta. Képviselői ellenezték az államnak a gazdasági életbe való beavatkozási törekvéseit, hittek a szabad versenyre épülő gazdaság önszabályozó képességében, s azt hirdették, hogy a gazdasági élet saját piaci automatizmusai, tör-vényszeruségei alapján fejlődik a legjobban. A chicagói iskola néven híressé vált elméleti közgazdászok csoportjának vezéralakja Friedman Milton volt, akinek a fentiekről alkotott, híressé vált véleményét, miszerint „A kormány megoldása a problémára rendszerint van olyan rossz, mint maga a probléma”, még napjainkban is gyakorta idézik. Friedman Milton 1976-ban a „fogyasztói analízis, pénzügytörténet és -elmélet terén elért eredményeiért, valamint a stabilizációs politika komplex voltának megmutatásáért” közgazdasági Nobel-díjat kapott.

Friedman Milton 1912. július 31-én született New Yorkban. Szülei - Friedman Jenő és Landau Sára - mindketten magyarok, Beregszászon születtek és az 1890-es években vándoroltak ki Amerikába. Családi gyökereiről így vallott egy interjúja során (Fizikai Szemle, 2002/4): Édesapám és édesanyám is magyarul beszélt, mert egy kis magyar városban, Beregszászon születtek, ami az I. világháború előtt Magyarország része volt. Akkor sokkal nagyobb volt az ország kiterjedése. Csináltak is ebből egy viccet. Egy beregszászi ember mondhatja: „Magyarországon születtem, Csehszlovákiában jártam iskolába, Oroszországban nősültem, és most Ukrajnában élek. Folyton költözködöm. ”

Apám 12 évesen Budapestre ment tanulni. Eredeti neve nem Friedman volt. De mivel sógorával lakott, „Friedman testvéreként” emlegették, így maga is a Friedman nevet kezdte használni. (Eredeti nevében nem vagyok biztos, Grün-berg, esetleg Grünstein lehetett, vagy valami ezekhez hasonló.) Apám 16 évesen emigrált Amerikába. Anyám Beregszászról közvetlenül New Yorkba emigrált, amikor 14 éves volt. Szüleim tehát Magyarországon nem ismerték egymást, de Amerikában egymásra találásukban biztosan volt szerepe hasonló etnikai eredetüknek. Fiatal huszonévesekként házasodtak össze. A családban általában angolul beszéltek, de ha azt akarták, hogy mint gyerek ne értsem, miről beszélnek, akkor magyarul beszéltek.

Friedman mindössze tizenöt éves volt, amikor elveszítette édesapját, de a szukös anyagiak ellenére egy évvel később beiratkozott a Rutgers Egyetemre. A Columbiai Egyetemen matematikát és közgazdaságtant hallgatott, majd 1933-ban megszerezte a doktori fokozatot. 1937-ben Washingtonban a Nemzeti Gazdaságkutató Intézet (National Bureau of Economic Research) munkatársa lett. Karrierje a második világháború után kezdett meredeken felfelé ívelni, amikor kinevezték a Chicagói Egyetem tanárává. Itt alapította meg a monetarizmus alapelveinek a kidolgozásával az ún. chicagói iskolát, amely síkra szállt a globális piac teljes szabadságáért. A monetarizmus az az elméleti irányzat, amely szerint a makroökonómiai ingadozások fő oka a pénzkínálat változásaiban rejlik. E nézet szerint rövid távon mind a reálkibocsátás, mind az árszínvonal alakulásában a pénzkínálat változása a fő meghatározó tényező. Friedman szerint a gazdasági problémák legfőbb oka az infláció, ami pedig arra vezethető vissza, hogy az állam adók formájában túlságosan sokat von el a vállalkozói szférától és juttat a költségvetésen keresztül kevésbé hatékony állami vállalatoknak.

Friedman elméleti felkészültségének köszönhetően jelentős gazdaságpolitikai szerephez jutott, és hosszú ideig a republikánus jobboldal egyik legbefolyásosabb tanácsadójaként komoly hatást gyakorolt több nemzet gazdaságának fejlődésére. Friedman tanai irányelvet szolgáltattak Ronald Reagan amerikai elnöknek és Margaret Thatcher brit miniszterelnöknek egyaránt, akik az állami költségvetés és a szociális kiadások megkurtításával, egy-idejuleg adócsökkentéssel élénkítették a gazdaságot.

Friedman Milton ért magyarul, 1990-ben járt Magyarországon. A Stanfor-di Egyetem Hoover Intézetének emeritus professzora. Kaliforniában él.

POLÁNYI JÁNOS

(1929)

Polányi János (Polanyi, John Charles), a Nobel-díjas magyar kémikus, szociológus és filozófus Polányi Mihály és Kemény Magda fia. Polányi Mihály feleségével 1922-ben hagyta el Magyarországot, és a németországi Kaiser Wilhelm Ins-titut (Vilmos Császár Intézet) tudományos munkatársa lett. Fia, Polányi János már itt születik Berlinben, 1929. január 23-án. A család a nácizmus előretörésekor, 1933-ban elhagyja Berlint, s az angliai Manchesterbe költözik. János még csak hároméves, amikor megjelenik apjának az atomok reakcióiról írott könyve, amely szakmai körökben rendkívül nagy elismerésnek örvend. Polányi János a manchesteri egyetem elvégzése után, huszonhét évesen, a kanadai Torontóban telepedett le, és az egyetem kémia tanszékén vállalt munkát. Apja tradícióját követve, aki a reakciókinetika terén jelentős eredményeket ért el, bekapcsolódik a reakciódinamikai kutatásokba. A szakma legrangosabb folyóirataiban szép számban megjelent publikációi korán felkeltették a figyelmet.

A reakciódinamika tulajdonképpen a kémiai reakciók időbeni és minőségbeli lefolyásának vizsgálatával foglalkozó tudományág. A vegyipar szempontjából nem elhanyagolható az a körülmény, hogy egy kémiai reakció vagy folyamat milyen sebességgel játszódik le. Ipari méretekben gondolkodva egyáltalán nem mindegy, hogy a gyógyszerek, növényvédő szerek vagy bármiféle vegyszer előállítása során mondjuk a 100 ⁰C hőmérsékletet és a 30-40 atmoszféra nyomást egy-négy vagy akár tizenöt óráig kell fenntartani, hiszen a hosszabb reakcióidő jóval több energiát igényel, ami viszont a termék árában mutatkozik meg kedvezőtlenül. A gyakorlati reakciókinetika a vegyi reakciók sebességének mé-

résén túl vizsgálja azt is, hogy az adott reakció milyen lépésekben, részfolyamatokban játszódik le.

Polányi János elsősorban annak vizsgálatával foglalkozott, hogy miként változnak a molekulák energiaállapotai a reakciók folyamán. Az elemi, atomi és molekuláris kölcsönhatások (ütközések) során bekövetkező energiaátadási folyamatok mibenlétét kutatta a kémiai lézereknél. A lézerek eme különleges családjában a vegyi reakció energiája közvetlenül alakul át lézerfénnyé. Ugyancsak jelentős eredményeket ért el annak kutatása során, hogy a molekulák mozgási és rezgési energiája miként hat a kémiai reakciók kimenetelére.

A legmagasabb tudományos elismerést D. R. Herschbachhal és Yuan T. Leevel megosztva „az elemi kémiai folyamatok dinamikájával kapcsolatos felfedezéseiért” vehette át 1986-ban.

Polányi János 1962 óta a Torontói Egyetem professzora.

WIESEL ELIE

(1928)

Wiesel Elie (eredeti nevén Eliezer) az erdélyi Máramarosszigeten született 1928. szeptember 30-án. Középiskoláit magántanulóként végezte, Szigeten és Debrecenben vizsgázott. A magyar nyelven kívül jól beszélt románul, a héber pedig másik anyanyelvének számított. Az északkelet-erdélyi kisvárosból tizenöt éves korában, 1944-ben deportálták egész családjával. Megjárta a birkenaui, az auschwitzi, a monowitzi és a buchenwaldi haláltáborokat, anyja és nővérei gázkamrában pusztultak el, apja a buchenwaldi haláltáborban mellette halt meg. Neki sikerült túlélnie a koncentrációs táborok borzalmait, és ettől kezdve az irodalom eszközével a lelkiismeret ébrentartója lett. Több tucat könyvben, esszében, novellában és drámában írja meg annak a kornak a retteneteit. Közvetlenül a második világháború után Párizsban telepedik le, és az ott eltöltött tizenhat év alatt megbecsült helyet vívott ki magának a modern francia irodalomban. 1961-ben átköltözik az Amerikai Egyesült Államokba, ahol két év múlva megkapja az állampolgárságot. A bostoni egyetem társadalomtudományi tanszékén dolgozott, majd a Holocaust Emlékbizottság elnökévé választják. Bár Wiesel Elie író, nem irodalmi munkásságáért kapott kitüntetést, hanem a hivatalos indoklás szerint mint az „egyik legfontosabb vezéralak és szellemi vezető azokban az időkben, amikor az erőszak, az elnyomás és a fajgyűlölet rányomta bélyegét a világ arculatára”, a béke Nobel-díjat vehette át 1986-ban.

Napjainkban számos előadást tart, és a fajgyűlölet elleni küzdelem világszerte ismert, fáradhatatlan alakja. Legutóbb a volt Jugoszlávia területén lezajlott etnikai gyilkosságok ellen emelte fel tiltakozó szavát.

HARSÁNYI JÁNOS

(1920-2000)

Az Egyesült Államok Fegyverkorlátozási és Leszerelési Hivatala (U. S. Arms Control and Disarmement Agency) 1964-70 között egy tíz főből álló, fiatal, a játékelmélethez értő matematikuscsoportot alkalmazott a szovjet-amerikai leszerelési tárgyalások előkészítéséhez. Feladatuk egy olyan stratégia kidolgozása volt, amely alapján az USA eredményes tárgyalást folytathat a Szovjetunióval. A csoport egyik tagja ezen a programon dolgozva alkotta meg a „korlátozott vagy nem teljes információjú játékok elméletét”, amiért 1994-ben neki ítélik oda a közgazdasági Nobel-díjat. Az illetőt Harsányi Jánosnak hívják.

Harsányi János 1920. május 29-én született Budapesten. A híres Fasori Gimnázium diákjaként 1937-ben az országos középiskolai matematikai verseny első helyezettje lett. Érettségi után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte meg tanulmányait, melynek befejeztével 1942-ben vette át gyógyszerészi oklevelét. A háború alatt munkaszolgálatra hívták be, de nem sokkal később, a nyilas rémuralom alatt, rákerül a deportálandók listájára. A pályaudvarról sikerül megszöknie, de a háború végéig bujkálni kényszerül. A háború után beiratkozik a bölcsészkarra, ahol filozófiából szerez doktorátust 1947-ben. A filozófiai tévedések logikai alkata című disszertációját az Athenaeum folyóirat is leközölte. A szociológiai tanszéken kap tanársegédi állást, de a kommunisták politikai kurzusával szemben gyakorta hangoztatott véleménye nem sokáig marad megtorlatlan. Le kellett mondania állásáról, és amikor tudomására jutott, hogy a tulajdonában lévő patikát is hamarosan államosítják, úgy döntött, hogy elhagyja Magyarországot. 1950

áprilisában, a zöldhatáron át a Fertő-tó mocsárvidékén, háromnapi bolyongás után sikerül csak Ausztriába jutnia. Néhány hónapos menekülttábori kényszertartózkodás után menedéket kap Ausztráliába. Itt azonban magyarországi diplomáit nem ismerik el, így kénytelen Sydneyben kétkezi munkásként dolgozni. Egy váratlanul felkínálkozó alkalmat kihasználva beiratkozik a sydneyi közgazdasági egyetemre, ahol a négy évre szóló stúdiumot két év alatt végzi el. Megjelennek első publikációi, majd megkapja a Rocke-feller-ösztöndíjat, és 1956-ban Amerikába utazik. A kaliforniai Stanford Egyetemen közgazdaságtanból megszerzi a Ph. D. tudományos fokozatot. Kenneth Arrow, Nobel-díjas professzor mellett dolgozik, aki ismervén kollégája matematikai adottságát, rábeszéli, hogy foglalkozzon matematikai statisztikával is. Ösztöndíjas évei után visszatér Ausztráliába, és Canberrában elfogadja egyetemi tanárrá történő kinevezését. 1961-ben újból, de már véglegesen, Amerikába utazik, a berkeleyi Business Schoolban tanít és végzi kutatásait egészen nyugdíjba vonulásáig. Itt kérik fel, hogy vállaljon szerepet annak a kutatócsoportnak a munkájában, amely az USA leszerelési és fegyverkorlátozási tárgyalásait segítené. Mindez Johnson elnöksége idején, a kubai válságot követően történt, amikor a két szuperhatalom között rendkívül feszült volt a viszony.

Harsányi, eleget téve a felkérésnek, a taktikai-stratégiai csoporton belül foglalkozni kezdett a Neumann (Neumann János)-Morgenstern matematikusok által kidolgozott klasszikus játékelmélettel. Állítólag ennek az elméletnek a megszületéséhez az is nagyban hozzájárult, hogy mindketten lelkes pókerjátékosok voltak. A póker bonyolult kártyajáték, melyet ők matematikai úton leegyszerűsítettek és elemezhetővé tettek. A klasszikus játékelméletre talán mégis a legegyszerűbb példa a sakk, melyben eleve meghatározott szabályok, logikai rendező elvek, feltételek (pl. megnyitás) és taktikák érvényesülnek. Harsányi János korlátozott információjú játékelméletében a legmarkánsabb különbség az, hogy a vetélkedő játékos csak korlátozott mértékben ismeri ellenfele célját és a rendelkezésére álló stratégiai eszközeit. Az elmélettel, amely olyan stratégiai helyzeteket elemez, ahol az egyes résztvevők nem vagy csak korlátozott mértékben ismerik egymás szándékait, éppen a szovjet-amerikai tárgyalások jelentettek analóg helyzetet. A szovjet tárgyalódelegáció stratégiai céljain és taktikáján kívül még az sem volt ismert, hogy milyen emberekből áll maga a

küldöttség. Olyan modellt kellett tehát kidolgozni, amelynek minden eleméhez hozzá lett rendelve egy valószínűségi érték. Ebből azután matematikai módszerekkel, az alaphelyzet meghatározása után egzakt módon lehet a problémát megoldani. Ma már a gyakorlatban igen elterjedt Harsányi korlátozott informá-ciójú játékelmélete, leginkább a gazdasági életben. Az amerikai állam például az olajkutak árverésein alkalmazta sikerrel. Az elmélet alkalmazásával a korábbiakhoz képest az állam nyeresége megtízszereződött.

Harsányi Jánosnak a Svéd Tudományos Akadémia a Svéd Állami Bank Alfred Nobel-emlékdíját a közgazdasági tudományok területén Dr. John Nash és Dr. Reinhard Selten professzorokkal megosztva 1994-ben ítéli oda „a nem kooperatív játékok elméletében az egyensúly-analízis terén végzett úttörő munkásságáért”. Harsányi Jánost a Magyar Tudományos Akadémia 1995-ben tiszteleti tagjává választotta. Az ekkor adott nyilatkozatában a következőket mondta: „A magyarok általában nem tisztelik a tudományok határait... A magyar iskola nagyon jó volt, remélem, most is jó. Amikor én jártam iskolába, mindenkinek kellett latint, matematikát, fizikát tanulnia. Budapesten volt egy speciális intellektuális tradíció, a kávéházi kultúra. Ennek volt a terméke Karinthy Frigyes is, akit sok minden érdekelt, sok mindenben volt tájékozott. Ha az ember egy magyar mérnökkel vagy orvossal beszél, nem meglepő a zenei vagy filozófiai érdeklődése. Amerikában az ilyen nem fordul elő. Az általános muvelt-ség Magyarországon sokkal magasabb. Szerencsém volt, hogy pesti gimnáziumba jártam.”

Harsányi János 2000. augusztus 9-én szívroham következtében hunyt el Berkeleyben.

OLÁH GYÖRGY

(1927)

A Svéd Tudományos Akadémia az 1994-es kémiai Nobel-díjat az arra legméltóbbnak talált kémikusnak, Oláh Györgynek ítélte oda a karbokationok kémiájában elért alapvető eredményeiért.

Oláh György 1927. május 22-én született Budapesten, a Piarista Gimnáziumban érettségizett 1945-ben. Itt a fizikát az elmés kísérleteiről híressé vált, nagyszerű pedagógus, Öveges József oktatta, aki felébresztette Oláhban az érdeklődést a tudományos pálya iránt. Vegyészmérnöki oklevelét a budapesti Műegyetemen szerzi meg, ahol le is doktorál. Az egyetemen Zemplén Gézának, a szerves kémia neves professzorának lett az asszisztense. (Zemplén Géza Berlinben Emil Fischer tanítványa volt, aki 1902-ben kapott kémiai Nobel-díjat.) Nem sokkal később vezetője lett a Szerves Kémia Tanszéknek, és már huszonhét éves korában megszerzi a kémiai tudományok doktora címet. Ezután a Magyar Tudományos Akadémia Központi Kémiai Kutató Intézetének igazgatóhelyettese lett. A forradalom leverését követően, az első emigrálási hullámmal, 1956 decemberében elhagyja az országot, és Kanadában telepedik le. Először a Dow Chemical Company tudományos főmunkatársa lett, ahol a stabil karbokationokra vonatkozó kutatásokkal kezd foglalkozni. 1965-től az USA-ban a Case Western Reserve University professzora, 1977-ben pedig kinevezik a kaliforniai University of Southern California Szénhidrogénkutató Intézetének tudományos igazgatójává. 1991-től napjainkig a Loker Szénhidrogénkutató Intézet (Los Angeles) igazgatója.

Oláh György a legjelentősebbnek tartott eredményét a karbokationok kutatásával érte el. A karbokationok a szerves vegyületek olyan származékai, amelyekben pozitív töltésű szénatom található. Ezek hosszú ideig csupán feltételezett átmeneti termékeknek számítottak, mivel úgynevezett elektronhiányos rendszerek és így erős elektrofil tulajdonsággal rendelkeznek. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy nagy a reaktivitásuk és élettartamuk néha csupán néhány nanoszekundum (10^-9, a másodperc ezermilliomod része). A rövid élettartam miatt nem alakulhat ki számottevő koncentrációjuk, ezért a vegyészek úgy gondolták, hogy megfigyelésük, izolálásuk, netán előállításuk

gyakorlatilag lehetetlen. Oláh úgy próbálta megzabolázni a heves reakciókészséget, hogy a kar-bokationok előállításához használt reakcióelegyből a tovább-alakuláshoz szükséges nukleofilo-kat kivonta. A folyamat bonyolult volta és terjedelme miatt eltekintünk részletes ismertetésétől, ám mindenképpen szót kell ejtenünk gyakorlati jelentőségéről. Elsősorban azt kell hangsúlyozni, hogy Oláh György munkái döntötték meg a szén négyvegyértékuségének dogmáját. De ezek a kutatások vezettek az ólommentes benzin előállításának egy igen gazdaságos eljárásához is, ugyanakkor új utakat nyitottak a szupersavak által katalizált karbokationok, valamint a szén cseppfolyósításának eljárása felé.

Oláh György a kémia más területein is jelentős eredményeket ért el. Erről meggyőzően tanúskodik több mint ezer (!) tudományos publikációja, közel

száz benyújtott és elfogadott szabadalma és azon tudományos szakkönyvei, amelyek a szerves kémiának fontos területeit ölelik fel. A Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben választotta tiszteleti tagjává. A magyarországi kutatókkal állandó a kapcsolata. 1995-ben, egyik magyarországi látogatása során tartott előadásában mondta el, hogy mindig büszkén vallotta magát magyarnak, majd hozzátette: „...igaz, hogy Magyarországon jelenleg rossz a gazdasági helyzet, és hogy az ország szegény természeti kincsekben, de tele van tehetségekkel, és a jövőt rájuk kell építeni.”

Kedves hagyomány, hogy a magyarság kiváló tudósai Balatonfüreden emlékfát (tiszafát) ültetnek a jövőbe vetett hit bizonyságául. Oláh György az ünnepi ceremóniát követően rövid beszédet tartott: „Nagy öröm és megtiszteltetés most számomra történelmi fasorukban egy fát elültetni. Azt kívánom, hogy ez a kis fa jól növekedjen és - miután a környezetében elég hely van - meg vagyok győződve, hogy a nem túl távoli jövőben más fák fogják körülvenni, szintén magyar származású Nobel-díjasok által ültetve.”

KERTÉSZ IMRE

(1929)

Egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben indoklással ítélte oda a Svéd Akadémia a 2002-es irodalmi Nobel-díjat a magyar Kertész Imrének. A részletes méltatásban a következőt olvashatjuk: „Kertész Imre írói müve annak a lehetőségét vizsgálja meg, lehet-e még egyénként élni és gondolkozni egy korszakban, melyben az emberek egyre teljesebben alávetették magukat a társadalmi hatalomnak. Könyveiben szüntelenül visszatér eletének döntő élményéhez, az auschwitzi tartózkodásához, ahová mint fiatal fiút a magyarországi náci zsidóüldözések idején vitték el. Auschwitz számára nem egy kivételes esemény, amely akár egy idegen test a Nyugat rendes történelmén kívül létezne. Auschwitz a végső igazság az ember lealjasodásáról a modern létben.”

Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. 1944-ben Auschwitzba deportálták, majd onnan Buchenwaldba, ahonnan a lágerek felszabadulása után 1945-ben tér haza. 1948-ban Budapesten szerez érettségit. Ezt követően 1950-ig a Világosság, majd az Esti Budapest munkatársa, 1951-től gyári munkásként keresi kenyerét. 1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító.

Kertész első regénye, a Sorstalanság, amelyet csaknem tizenhárom évig írt, az első visszautasítások után csak 1975-ben jelent meg. Könyvének hőse egy pesti zsidó fiú, akinek az apját munkaszolgálatra hurcolják, majd ő maga is táborba kerül. A részletező pontossággal, szenvtelenül hűvös stílusban megírt könyvet a legjobb magyar holokauszt-műnek tartják. A gye-

rek főhős alkalmazkodik a haláltábor valóságához, s azt teljesen természetesnek veszi, akár a hétköznapokat. Sőt számára, úgy tűnik, még boldog pillanatok is akadnak. Talán épp ez a sokszínű láttatás adja a regény hitelességét.

„Olyan világnak leszünk tanúi, amelynek poklában nemcsak a való életről s a történelemről való tudás, hanem még a mindennapi tájékozódó készség is csődöt mond. A totalitárius állam lidércnyomásos, abszurd világa ez. Aki elszenvedőjévé kénytelen válni, annak nincsen többé egyéni sorsa. Ez a sorsvesztés is hozzátartozik a nácizmus sátáni valóságához.”

Az 1990-ben megjelent Kaddis a meg nem született gyermekért mintegy folytatása a Sorstalanság regényének, amelyben a főszereplő gyermektelen-séget választva a befejezett sors mellett dönt (kaddis a neve annak az imának, amelyet a zsidók halottaikért mondanak).

További prózaművei A nyomkereső című elbeszélés (1977) és Az angol lobogó című novelláskötet (1991). Az 1992-ben megjelent Gályanapló című kötete egy szépirodalmi formában megírt napló, amelyben Kertész az 1961-1991-es éveit írja meg. A változás krónikája (1997) folytatja ezt a belső monológot, 1991-1995 között vezetett jegyzetek formájaban. Előadásai és esszéi a következő három kötetben láttak napvilágot: A holocaust mint kultúra (1993), A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt (1998), valamint A száműzött nyelv (2001). Könyveit több nyelvre lefordították, és nagyon népszerűek külföldön.

Kertész Imre számos jelentős irodalmi kitüntetést és díjat vehetett át az elmúlt években: 1989-ben József Attila-díjjal, 1996-ban Márai-díjjal, 1997-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1995-ben Brandenburgi irodalmi Díjat, 1997-ben a lipcsei könyvvásáron nagydíjat kapott, elsősorban a Sorstalanság című művéért. 1997-ben a német kultúra külföldi terjesztéséért megkapta a Német Nyelvészeti és Költészeti Akadémia fődíját, a Friedrich Gundolf-díjat, 2000 májusában pedig a Herder-díjat. 2001-ben tagja lett a német Becsületrendnek (Pour le Merite), amely a művészeknek adható legmagasabb németországi kitüntetés. (Ennek harmincnyolc külföldi tagja van, közöttük Kertészen kívül még két magyar, Ligeti György és Kurtág György a tagja.)

Hivatalos jelöltlista ugyan nincs, de kiszivárgott hírek alapján némelyek tudni vélik, hogy az amerikai John Updike és Philip Roth, a perui Mario Var-gas Llosa, a mexikói Carlos Fuentes, az Angliában élő Salman Rushdie és a cseh Milan Kundera alkották a tekintélyes mezőnyt, amelyből ezúttal Kertész Imre került ki győztesen.

Kertész Imre Nobel-díját szerte a világon nagy ünnepléssel fogadták. Nem akadt kritikus, aki ne tartotta volna a díjazottat erre méltónak. Döntés született arról is, hogy Magyarországon Koltai Lajos rendezésében megfilmesítik a Sorstalanság című regényét. Kertész Imre, akinek egyik kedvenc írója Krúdy Gyula, egy vele készült interjúban jegyezte meg: magyarnak lenni, magyar nyelven, egy szép titkos nyelven írni, különleges kiváltság.

Bízunk abban, hogy magyar íróknak és költőknek e kiváltságos nyelv közvetítette műveit más nyelvekre ültetve egyre többen olvashatják majd a világban. És akkor talán nem kell újabb száz évet várnunk a következő magyar irodalmi Nobel-díjra.

AVRAM HERSHKO

(1937)

A 2004. évi kémiai Nobel-díjat az izraeli Aaron Ciechanover (1947), az ugyancsak izraeli, de magyar származású Avram Hershko és az amerikai Ir-win Rose (1926) kapta azon biokémiai mechanizmusok azonosításáért, amelyek során a sejtek likvidálják a számukra feleslegessé váló fehérjéket. A svéd királyi akadémia indoklásában egyebek között az áll, hogy a kutatók kísérleteinek köszönhetően „ma már molekuláris szinten megérthetjük, miként ellenőriznek a sejtek központi folyamatokat az emberi szervezetben”. A három kitüntetett tudós kutatási eredményei sokféle betegség - közöttük a daganatos megbetegedések - kialakulásának és lefolyásának megértésében is sokat segítenek.

Az emberek döntő többsége nincs tudatában annak, hogy szervezetében milyen fontos szerepet játszanak a fehérjék. Legfeljebb arról vannak némi ismereteink, hogy a táplálék nélkülözhetetlen alkotóelemei, illetve ajánlatos a fehérjében gazdag étrend, de hogy pontosan miért is, arra valószínűleg kevesen ismernék a helyes választ. Pedig a fehérjék szervezetünk meghatározó építőelemei, kis túlzással azt mondhatnánk, az egész szervezetünk fehérjemolekulák halmaza, és életünk fenntartását fehérjemolekulák bonyolult, összehangolt működése biztosítja. A fehérjék rendkívül összetett molekulák, amelyek aminosavegységekből épülnek fel. Az élőlényekben összesen 20-fé-le aminosav fordul elő, míg egy-egy fehérjemolekulát akár több tízezer összekapcsolódó aminosav alakít ki. A fehérjék fáradhatatlan perpetuum mobileként bontják le a szervezetünkbe kerülő tápanyagokat, de a lebontás során

keletkező kis molekulákból testünk fehérjéinek felépítését is ők végzik. Ugyancsak a fehérjék másolják örökítő anyagunkat, a DNS-t, pusztítják el a szervezetünkbe kerülő ellenséges mikroorganizmusokat, szállítják vérünkben az oxigént, és teszik lehetővé, hogy izmaink összehúzódjanak. Szorgalmasan végzik a dolgukat anélkül, hogy tudomást vennénk róluk.

A „halálos csók”, azaz a felesleges fehérjének ubikvitinnel történő megjelölése

Avram Hersh-ko, azaz Herskó Ferenc 1937. december 31-én

látta meg a napvilágot a Jász-Nagykun megyei Karcagon. A második világháború alatt édesapja munkaszolgálatosként orosz fogságba került, ahonnan csak 1947-ben térhetett haza. Herskó Ferenc családja többi tagjával a szolnoki gyűjtőtáborba került, majd valamennyiüket egy Bécs melletti kis faluba deportálták. A háborút követően, 1950-ben szüleivel együtt Izraelbe emigrált. 1965-ben szerzett orvosi diplomát a Jeruzsálemi Héber Egyetem Hadas-sah Orvosi Karán, majd ugyanitt a Biokémiai Intézetben kapta meg 1969-ben a PhD-fokozatot is. Ezt követően két évet az Egyesült Államokban

töltött posztdoktori ösztöndíjjal, ahol kutatásainak középpontjában egy bizonyos enzim szintézise állt. Úgy látta azonban, hogy túl sokan dolgoznak ezen a témán, ezért Hershko akkori főnökének, Gordon Tomkins tanácsára hallgatva a fehérjék lebontásával kezdett el foglalkozni. Ez nemcsak kihívás, hanem úttörő feladat is volt számára. Addig ugyanis, amíg a biokémikusok hada évtizedeken át tanulmányozta a sejtek kulcsfontosságú építőköveinek, a fehérjéknek a felépülését, azok lebomlásával vajmi keveset törődtek. Pedig a sejtek fehérjekészletének dinamikus egyensúlyát többek között az a folyamat biztosítja, amelyben a szükségtelenné váló fehérjemolekulák lebomlanak, azonban ennek pontos lefolyásáról nem voltak számottevő ismereteink. A sejtben végbemenő fehérjeszintézis során gyakorta előfordul, hogy selejtes molekulák keletkeznek, vagy különböző környezeti hatások miatt (pl. hőhatás) az ép fehérjék meghibásodnak. Értelemszerűen a sejtnek valamilyen módszerrel meg kell szabadulnia a meghibásodott vagy a szükségtelenné vált fehérjéktől. A Nobel-díjjal kitüntetett három tudós éppen e lebontási folyamatnak tárta fel alapvető mechanizmusát, amellyel közelebb kerültünk a sejtciklus, a DNS-molekulák hibáinak kijavítása és számos betegség kialakulásának mélyebb megértéséhez is.

Irwin Rose, Avram Hershko és munkatársa, Aaron Ciechanover felismerték, hogy a szükségtelenné vált fehérjék egy speciális, ubikvitin nevű molekulával jelölődnek meg, amelyek azután már gyorsan lebontásra kerülnek az erre szolgáló sejtszervecskékben, az ún. proteoszómákban. A kutatók a hibás fehérjék ubikvitinnel történő megjelölését találóan „halálos ítéletnek”, ill. „halálos csóknak” nevezték el. A „kivégző” proteoszó-ma maga is egy fehérjekomplex, legegyszerűbb henger alakúnak elképzelni, amelynek belsejébe egy szűk szájszervecskén jutnak a lebontandó fehérjék.

Avram Hershkónak és két kollégájának felfedezése rendkívül fontos az olyan folyamatok megértésében, amelyek az idegsejtek tömeges pusztulásával fellépő Alzheimer-kór, Parkinson-kór vagy a szivacsos agyvelősorvadás

betegségekhez vezetnek. A három tudós eredményeire építve immáron gyógyszerek is készülnek. A Velcade-nek nevezett gyógyszert a csontvelőrák egy nagyon súlyos fajtájának a kezelésére használják. Av-

ram Hershko jelenleg a haifai Technion (az izraeli Műszaki Egyetem) professzora, és a B. Rappaport Orvosi Kar Biokémiai Laboratóriumában dolgozik, de évente több hónapot tölt az Egyesült Államok kutatólaboratóriumaiban is. 1990-től évente hazalátogat szülővárosába, Karcagra, legkisebbik fia pedig negyedéves hallgatója a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemnek.

AZ IRODALMI NOBEL-DÍJ ÉS A MAGYAROK

Mi, magyarok nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy nemcsak a tudományokban számítunk nagyhatalomnak, hanem az irodalomban is. „Irodalmi nagyhatal-miságunk” azonban sajnálatos módon saját „börtönébe” van zárva. A magyar nyelv ugyanis idegen minden más nyelvtől, s rokonok nélküli társtalan-ságra ítélve tartja fenn magát immáron egy évezrede Európa nagy nyelvcsaládjainak határán.

Abban, hogy a magyar nemzet vérzivataros évszázadai során egyáltalán fennmaradt, fontos szerepet játszott a nyelve, mely sokszor és sokáig egyetlen átörökíthető értéke és mentsvára volt.

Csak mi tudjuk, mily csodálatosan hajlékony, érzékletes, finom árnyalatokat festeni képes, páratlan szógazdagságú, ugyanakkor tömör és pergő ritmusú nyelv a miénk. Ezen a mérhetetlen kincsen manapság mindössze tizenöt-millióan osztozunk a világban. Ami Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Madách Imre, Ady Endre, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Tamási Áron, Márai Sándor, Nagy László - de hosszasan sorolhatnánk még! - tollából valaha is papírra került, annak minden ízét, zamatát csak az tudja igazán élvezni, akinek bölcsője felett magyarul szólt az altató.

A fordítás sohasem adja vissza egy irodalmi alkotás hu mását; zökken a ritmus, erőtlen lesz a szókép, torzul a rím, megtörik az íve a versnek s vele együtt a gondolatnak is. Mert a gondolat és a hozzá szervesen illeszkedő nyelv egy helyen fészkelnek az agy valamely rejtett zugában, s csak együttesen képesek tökéletest alkotni.

Jó néhány példát tudunk felhozni arra, hogy más nemzet fiai, akik felnőttkorban sajátították el a magyart, mily elragadtatással nyilatkoznak nyelvünkről. Az észt Tonu Kalvet, aki önszorgalomból tanult meg magyarul, ezt írja hitvallásában:... a magyar csodálatos varázserővel feltöltött nyelv, amelynek „menthetetlenül” a hatalmába kerültem. Minden, a magyar nyelven egy kicsit már tudó ember mintha egy addig fel nem fedezett aranybányára bukkanna. Olyan kincseket nézegethet - saját szemével —, melyekről korábban a legjobb esetben is csak hallott, a legtöbbször pedig a valódi függönyként szolgáló nyelvi akadály miatt halvány fogalma sem volt. Az ilyen ember ha megis-

merkedik a magyar irodalom nagyjainak alkotásaival, nemsokára látja, hogy ez semmivel sem alacsonyabb színvonalú az ismertebb világklasszikusokénál; elmélyül a magyar gondolkodók müveiben - és csaknem szájtátva gyönyörködik azok tartalmának a mélységében. Szemléli a magyar tudósok, feltalálók kiváló felfedezéseit - és nem tud semmi magyarázatot adni arra a hihetetlennek tűnő jelenségre, hogyan tudta ez a világviszonylatban kicsinek számító nép a világ tudományos kincstárát olyan aránytalanul sok találmánnyal, új dolgokkal gazdagítani...

Az ötvennyolc nyelvet beszélő Giuseppe Mezzofanti bíboros (1774-1849) Frankl Ágoston cseh nyelvésznek 1836-ban a magyar nyelvről a következőket írta (Watts Transaction of the Philosophical Society, 1855): Tudjátok-e, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív képessége és ritmusának harmóniája miatt az összes többi elé, a göröggel és a latinnal egy sorba helyezek? A magyar! Az új magyar költők verseit ismerem, ezeknek dallamossága teljesen magával ragadott... A magyarok maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában.

Sir John Bowring (1792-1872) műfordító és politikus sok nyelven beszélt, tudott magyarul is. Kapcsolatban állt Vörösmartyval s járt Magyarországon is. A Poetry of the Magyar's (A magyarok költészete) címen 1830-ban egy antológiát jelentetett meg, amelyben 64 népdal és 28 magyar költő csaknem száz versének angol nyelvű fordítását is közreadta. 1832-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, 1870-ben pedig a Kisfaludy Társaság választotta tagjai közé. Tőle származik a magyar nyelvről írt alábbi vallomás: A magyar nyelv a messzi múltban gyökerezik. Sajátos módon fejlődött ki, és szerkezete oly régi időkből ered, amikor a ma beszélt európai nyelvek még nem is léteztek. Olyan nyelv, amelyik önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött, és amelyben mély logika rejlik, párosulva az erő és a hangzás alkalmazkodóképességével és rugalmasságával. Az angol büszke lehet arra, hogy nyelve magában hordozza az emberiség történetét. Eredete kimutatható, láthatóvá tehetők benne az idegen rétegek, amelyeket a különböző népekkel való érintkezések során olvasztott magába. Ellenben a magyar olyan, mint egy egyetlen darabból álló terméskő, amin az idők viharai még csak karcolást sem ejtettek. Nem naptár ez, amely a korok változásaihoz alkalmazkodik. De nincs is szüksége erre: nem vesz kölcsön, nem ad senkinek, de nem is vesz el senkitől. Ez a nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok nem tudnak megoldani, azt mellőzik. A nyelvészetben éppúgy, mint a régészetben. A régi egyiptomi templomok mennyezete is egyetlen sziklából készült, és erre sincs magyarázat. Senki sem tudja, honnan származnak, vagy hogy melyik hegyből vették a csodálatos sziklatömeget. Azt sem tudni, hogyan szállították és emelték fel a templomok csúcsáig. A magyar nyelv eredetisége még ennél is bámulatosabb. Aki ennek titkát valaha is megoldja, az isteni titkot fog megfejteni...

Nyelvünk minden szépsége és gazdagsága ellenére külországi elismerésre, nemzetközi sikerre csak az a tollforgató számíthatott, akinek műveit más nyelvekre is lefordították. Szinte már beletörődtünk, hogy a világ legrangosabb kitüntetésére, a Nobel-díjra hiába áhítozunk. A várva várt pillanat azonban száz év után - az első irodalmi Nobel-díj odaítélését követően - mégis bekövetkezett, Kertész Imre magyar író kapta a 2002-es irodalmi Nobel-díjat.

E rangos díj elismerés az egyénnek, de elismerés a magyar irodalomnak is. Remélhetőleg ez a nagyszerű esemény felkelti a külföld figyelmét a magyar irodalom iránt, és talán a magyarországi kultúrpolitika is felismeri annak fontosságát, hogy értékeinknek a világban való felmutatása a leghatékonyabb formálója az országról és rólunk alkotott képnek. És mi elmondhatjuk, hogy bővelkedünk olyan irodalmi nagyságokban, akiknek művei méltán tarthatnak számot érdeklődésre a világban, s amely jeles alkotások mindmáig nem lettek átültetve más nyelvekre.

Jóllehet a Nobel-díjra felterjesztettek névsorát titkosan kezelik és ötven évig nem hozható nyilvánosságra, tudomásunk van arról, hogy Kertész Imrét megelőzően több magyar író is várományosa volt e kitüntetésnek. Irodalmi berkekben köztudott volt, hogy a két világháború között Móricz Zsigmond és Herceg Ferenc szerepelt a jelöltek között, 1957-ben pedig Füst Milán került felterjesztésre. Ezt követően Weöres Sándort és Illyés Gyulát egyazon évben jelölték - a vélemények szerint ezáltal esélyeiket gyengítve. Az 1973-as irodalmi Nobel-díjra a külföldön is nagyon népszerű Mécs László pap költőt jelölte a kanadai Watson Kirkconnell. A Széchényi Művészeti Akadémia Szabó Magdát két alkalommal is felterjesztette, míg a Magyar Írószövetség néhány éve Mészöly Miklóst, az ezredfordulón pedig Nádas Pétert jelölte e kitüntetésre.