EÖTVÖS LORÁND

(1848-1919)

Ha egyszer megépítenék a magyar természettudósok panteonját, aligha kétséges, hogy a díszes csarnok főhelyén Eötvös Lorándnak, a fizika egyik legnagyobb alakjának a szobra állna. Amikor 1919-ben elhunyt, Albert Einstein, a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Szövetségének ülésén elmondott nekrológjában ily szavakkal jelentette be a szomorú hírt: „A fizika egyik fejedelme halt meg.” Eötvös Loránd teljes életművet hagyott hátra; tudományos és emberi értékei széles körű megbecsülést vívtak ki világszerte.

Eötvös Loránd a magyar szabadságharc évében, 1848. július 27-én született Budán. Apja, Eötvös József író, költő, államférfi, korának jelentős reformpolitikusa az 1848 áprilisában megalakult első alkotmányos magyar kormányban, a Batthyány-kormányban mint vallás- és közoktatásügyi miniszter vállalt tárcát. A tekintélyes vagyonnal bíró arisztokrata család társadalmi és politikai hagyományai azt tették volna valószínűvé, hogy a dinasztia szépreményű sarja, az ifjú Eötvös Loránd is ezen a pályán keresi érvényesülését. Nem így történt. Korán hátat fordít a főúri életformának, és a természettudományi kutatásoknak szenteli életét. Kezdetben ugyan jogot tanul a budapesti egyetemen, de azt abbahagyja és Heidelbergben folytatja tanulmányait, ahol kora legjelentősebb vegyészeinek és fizikusainak (Bunsen, Kirchhoff, Helmholtz) előadásait hallgatja. Itt szerzi meg bölcsészdoktori diplomáját, melyet a pesti Tudományegyetemen is honosít. A Magyar Tudományos Akadémia 1873-ban levelező, 1883-ban rendes tagjává választotta, majd annak elnöki tisztségét 1894-től tizenhat éven át tölti be.

Az Eötvös-inga

Eötvös Loránd a klasszikus fizika utolsó igazi mestere volt. Mind a kísérleti fizika, mind pedig az elmélet terén örök értékű felismerésekkel gazdagította a természetre vonatkozó ismereteinket, amelyek a huszadik század modern fizikájának ragyogó fényében sem halványultak el. Nevét híres gravitációs kísérletei tették világszerte ismertté. A később róla elnevezett Eötvös-ingával végzett kísérleteivel igazolta a súlyos és tehetetlen tömeg egyenlőségét. A tehetetlen tömeg egyszerű megfogalmazásban: a testnek az elmozdításával szemben tanúsított ellenállásának a mértéke. Kicsit fizikusab-ban: a tehetetlen tömeg a testre ható erő és a létrehozott gyorsulás hányadosa (ha ugyanolyan erővel hatunk egy nagyobb tömegű testre, érthetően kisebb lesz a kiváltott gyorsulás mértéke is). A másik, a súlyos tömeg fogalmát két tömeg kölcsönhatásából, a

gravitációs vonzerő mértékeként definiáljuk (a test tömegének és a gravitációs gyorsulásnak a szorzata adja a test súlyát). E két tömeg egyenlőségét, ún. ekvivalenciáját Eötvös előtt senkinek sem sikerült kísérletileg igazolni, bár abból a jelből, hogy a szabadon eső tárgyak anyaguktól függetlenül azonos gyorsulással esnek, erre lehetett következtetni. A probléma horderejét mi sem igazolja jobban, mint az, hogy a göttingeni egyetem pályázatot írt ki ennek a feltevésnek az igazolására.

Eötvös elgondolásának az volt az alapja, hogy a súlyos tömeget a Föld vonzereje, a tehetetlen tömegét pedig a Föld forgásából származó látszólagos „centrifugális erő” adja. A feladat az volt, hogy e két erő eredőjének az irányát minél pontosabban tudja megmérni. Megtervezte, majd elkészíttette ún. torziós ingáját, amelynek lengő részén, egy vízszintes rúd két végén, egy-egy azonos tömegű test volt elhelyezve, miközben maga a rúd egy nagyon vékony, de erős fémszálon függött. Abban az esetben, ha a súlyos és tehetetlen tömeg nem egyenlő nagyságú, akkor azok más irányba térnek ki, és a létrejövő erőkülönbség elcsavarja a vékony fémszálat, melyet tükörleolvasással észlelt. Ahhoz, hogy kiküszöböljön minden külső zavaró hatást (rezgést, mágnesességet), a méréseket Eötvös Loránd a Balaton jegén végezte. Végül is sikerült a két tömeg azonosságát kétszázmilliomod (!) pontossággal kimutatnia. Ezt több évtizedig nem tudták túlszárnyalni, így jogosan érdemelte ki Eötvös a göttingeni egyetem pályadíját. Albert Einstein, az általános relativitás elméletének egyik fő támaszát látta Eötvös alapvető jelentőségű kísérletében. Különösen fontosnak bizonyult Eötvös azon felismerése, hogy torziós ingája alkalmas a nehézségi gyorsulás helyi változásainak a mérésére is. Ezeket az eltéréseket a hegyek és a földfelszín alatti rétegek sűrűségváltozásai okozzák. A torziós inga igen pontosan tudta mérni a gravitációs tér gradiensét, amiből pedig következtetni lehet a mélyben lévő rétegek tömeg- és sűrűségviszonyaira. A tudományos alapkérdést tisztázó műszer egyszeriben nyersanyagkutató eszközzé lépett elő, és igen fényes karriert futott be. A magyar kutatók a Föld legtávolabbi részeit is bejárták vele: 1930-ban megtalálták a texasi olajat, majd dolgoztak vele a venezuelai olajmezőkön, végül pedig az iraki és iráni olajat tartalmazó rétegek feltárásában végeztek eredményes méréseket. Eleinte valamennyi torziós ingát Magyarországon készítették, később külföldön is kezdték gyártani. Eötvös ugyanis szándékosan nem szabadalmaztatta műszerét, mondván, hogy az tudományos eszköz, és felajánlotta, hogy az emberiség szabadon használja.

Eötvös Loránd nevéhez további igen fontos természeti törvények felismerése is fűződik. A róla elnevezett ún. Eötvös-törvény azt fogalmazza meg, hogy a folyadékok felületi feszültsége miként csökken a hőmérséklettel. Az Eötvös-ef-fektus pedig a kelet-nyugati irányba mozgó testeknek a Föld forgása következtében fellépő súlyváltozási mértékét adja meg.

Eötvös Lorándot minden szerénysége mellett fűtötte az egészséges becsvágy, saját szavaival: „Kecsegtettek azok a babérok, melyek e pálya mentén elég ma-gassan teremnek ahhoz, hogy csak az igazán erős szakíthassa le..A tudomány azon útjain, amelyen elvonult, bőven szakíthatott a babérkoszorúkból, és bár háromszor is felterjesztették a Nobel-díjra, mégsem neki ítélték oda. Sic transit gloria mundi!

Nevét a Magyar Tudományegyetem, a Fizikai Társulat és a Geofizikai Intézet, valamint a Holdon a D 37⁰ K 134⁰ koordinátájú kráter őrzi. Budapesten hunyt el 1919. április 8-án.

A tudományok ama folytonosan épülő fellegvárába, melynek felvezető lépcsőin egyre magasabbra jutva a következő nemzedéknek mind szélesebbre tágul a szellemi horizontja, Eötvös Loránd nem téglákat, hanem vaskos, évszázadokra szóló tartóoszlopot épített be.

ZEMPLÉN GYŐZŐ

(1879-1916)

Az olasz hadszíntéren 1916. július 29-én a Monte Dolorto magaslatára telepített magyar lőállásba becsapódott srapnel kioltotta Zemplén Győző tüzér hadnagy életét. Az esztelen háború alig harmincnyolc éves áldozatát gyalulatlan koporsóban, a tábori kórház közelében temették el. Alighanem még a hozzá legközelebb álló bajtársak sem sejtették, hogy halálával milyen ígéretes tehetségét veszítette el a magyar fizika.

Zemplén Győző 1879. október 17-én született Nagykanizsán. Négyéves korában a család elköltözött Fiumébe. Itt végezte alap- és középiskoláit, majd 1896-ban felvételt nyert az Eötvös József Kollégiumba. Beiratkozott a budapesti Tudományegyetemre, ahol tanulmányait 1901-ben a Sub auspiciis Regis aranygyűrűs bölcsészdoktori cím megszerzésével fejezte be. Ragyogó fizikusi tehetsége már korán megmutatkozott. Még csak tizenkilenc éves, amikor A gázok belső súrlódása címen megjelentetett tanulmányával elnyerte az egyetem Pasquich-díját. A számos algebrai és számelméleti dolgozata pedig igazolta imponáló magabiztosságát a matematikai tudományok terén is. Zemplén fiatalos lendülettel veti magát tudományos vitákba, melyekben rendszerint felülkerekedik partnerein. Negyedéves egyetemi hallgató, amikor Burbury angol tudósnak a kinetikus gázelméletet tárgyaló könyvében kifejtett álláspontjával vitába száll. Mindezt az Annalen der Physik hasábjain teszi, ami a tudóst igen érzékenyen érinti. Kezdetben ugyan mereven elutasítja a fiatal Zemplén észrevételeit, de idővel elismerte Zemplén igazát. Könyvének második kiadásában már Zemplén-féle felfogásban tárgyalta a

kinetikus gázelméletet. Ugyancsak élénk tudományos vitába bocsátkozik W. Ostwalddal, akinek az energiaforgalomról megfogalmazott tételét veti el, igazolva, hogy nem általános érvényű, így az elvként nem alkalmazható. Ekkor Zemplén 23 éves s már Boltzmann és Planck felfogásában vitatkozik a századfordulón azzal a W. Ostwalddal, aki majd 1909-ben Nobel-díjat kap. Az egyetem befejeztével Eötvös Lorándhoz kerül tanársegédnek, akinek javaslatára először Göttingenben, majd pedig Párizsban folytatja tanulmányait. Zemplén Győző Göttingenben kezdett el foglalkozni a nem folytonos, robbanásszeru folyamatokkal, a lökéshullámok fizikai értelmezésével és a szakadási jelenségekkel. Ezek a területek nagyon komoly matematikai felkészültséget igényeltek. Zemplén új, variációs elvével egységesen tudta tárgyalni a folytonos áramlásokat és a lökéshullámokat, ami előtte a legkiválóbb szakembereknek sem sikerült. A lökéshullámokra az energiamegmaradás elve helyett a termodinamika II. főtételét alkalmazta, melyben bebizonyítja, hogy a hidrodinamikai lökéshullámok csak kompressziósak (sűrítőek) lehetnek. Ezt az elvet Zemplén-tételként ismeri a fizika tudománya, és ma is sikerrel alkalmazzák a plazmajelenségek kutatói.

Zemplén Győzőt a Tudományegyetem 1905-ben, a Műegyetem 1907-ben magántanárává habilitálta, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 1910-ben levelező tagjává választotta. A gázok belső súrlódásáról írt értekezését az Akadémia 1911-ben Rózsay-díjjal jutalmazta. Neki sikerült először meghatároznia a víz, a száraz és a nedves levegő súrlódási együtthatóját. Tevékeny szerepet vállalt a modern fizika hazai meghonosításában, különösen azután, hogy 1912-ben kinevezték a Műegyetem elméleti fizika tanszékének élére.

Az első világháború kitörésekor először a szerb harctéren szolgált, majd pedig a komáromi tüzérönkéntesek kiképzését vezette. Mi sem bizonyítja jobban fizikusi mivoltát, mint az, hogy kidolgozott egy eljárást, amellyel megállapítható az ellenséges ütegek helye az ütegek hangjának három helyről történő regisztrálásával. Súlyos tífuszba esett, és bár lehetősége lett volna leszereltetnie magát, nem élt a lehetőséggel. Felépülése után az olasz hadszíntéren tüzér hadnagyként folytatta katonai szolgálatát. Itt érte a vég, fájdalmasan fiatalon. A döbbenetes hírt így tudatta a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye: „... noha fiatalsága dacára az igaz tudást és az igaz lelket megillető minden megtiszteltetésben, elismerésben már része volt - úgy élt közöttünk, mint biztató ígéret a jövőre, aki egykor kiforrott tudásának gazdag termésével fogja megtermékenyíteni tudományos világunkat.

Hirtelen letűnésével mérhetetlen szellemi értékek semmisültek meg.”

KÁRMÁN TÓDOR

(1881-1963)

„1963. február 18-án Kármán Tódor, a repüléstudománynak a világon akkor legnagyobb alakja, a földkerekség minden részéről összegyűlt barátaitól körülvéve a Fehér Ház rózsakertjében várakozott. Azért volt ott, hogy elsőként vegye át azt a kitüntetést, melyet amerikai tudós megelőzően még soha nem kapott: a National Medal of Science-t. A nyolcvanegy éves Kármánt a jelöltek sokaságából választották ki kiemelkedő műszaki és tudományos eredményeinek, valamint oktatásügyi munkásságának elismeréséért.

A kitüntetést Kennedy elnök adta át. Amikor az elnök és kísérete megérkezett, az egybegyűltek az ünnepség helyére indultak. A köszvénytől szenvedő Kármán, vélhetően a fájdalmak miatt, a lépcső tetején tétován megpihent. Az elnök ekkor gyorsan hozzálépett és karját nyújtotta. Kármán felnézett az ifjú államfőre, és nyájasan elhárította a felajánlott segítséget. - Elnök úr - mondta halvány mosollyal - lefelé nincs szükség segítségre, csak felfelé..(Lee Edson: Örvények és repülők, Kármán Tódor élete és munkássága)

Kármán Tódor Budapesten született 1881. május 11-én. Középiskoláit a pesti Tudományegyetem Gyakorlógimnáziumában, az ún. Mintagimnáziumban végzi, amelyet édesapja, Kármán Mór író, kiváló tanár és pedagógiai szakíró alapított. A Mathematikai és Physikai Társulat évente megrendezett tanulóversenyén 1898-ban első helyezést ért el. Érettségi után a József-Műegyetem gépészmérnöki karára iratkozott be, ahol 1902-ben szerzi meg kitűnő minősítéssel gépészmérnöki oklevelét. Először gyakornokként, majd mint tanársegéd dolgozik Bánki Donát (többek közt a benzinmotorok szívós porlasztójának, a

Kármán-féle örvények

aŰM - vV

Az első helikopter

karburátornak a feltalálója) mellett az egyetem hidrogépek tanszékén. 1906-ban Göttingenbe megy tanulmányútra a híres Prandtl Intézetbe, de az egyetemen is tart előadásokat a mechanika és aerodinamika tárgykörében. Ekkor azonban már nem tud szabadulni az új csoda, a repülés bűvköréből. Ehhez kapcsolódik az első igen figyelemreméltó tudományos publikációja, amelyben lerakja az áramlásba helyezett testek mögött támadó örvénysor elméletének alapjait. Az általa felismert jelenség - amelyet a tudomány azóta is Kármán-fé-le örvénysorként ismer - igen széles körben nyert alkalmazást a repülőgépek, hajók, versenyautók, de magas épületek, tornyok, hidak tervezésénél is. Eközben, „csak úgy mellékesen”, Max Bornnal (az 1954-es év fizikai Nobel-díjasa) közösen publikálnak egy tanulmányt a kristályos anyagok fajhőjének számításairól. 1913 elején Kármánt kinevezték az aacheni Technische Hochschule ae-ronautikai tanszéke professzorának, de a világháború kitörése félbeszakította itteni ténykedését. A Monarchia hadseregében, a Bécs melletti Fischamend katonai reptéren kutatómérnökként a harci repülőgépek fejlesztésével foglalkozott. Javaslatára egy aerodinamikai laboratóriumot és szélcsatornát építenek. Fischamendben merült fel a gondolat, hogy az ellenség megfigyelésére használt, helyben lebegő, ezáltal könnyű célpontot jelentő léghajók helyett egy helyből felemelkedni képes repülőeszközt kellene konstruálni. Kármán Asbóth Oszkárral és Zurovetz Vilmossal megoldották ezt az akkor még nagyon bonyolult technikai feladatot, és elkészítették 1917-ben (!) a mai helikopterek ősét, a PKZ típusú helikoptert. Ez ugyan nem volt képes helyváltoztatásra és manőverezésre, de a maga idejében technikai újdonságnak számított. A háború után, a Tanácsköztársaság idején, bár Kármán nem volt kommunista, a Közoktatási Népbiztosság oktatásügyi és tudománypolitikai osztályát vezette. A politikai fordulatot követően a fehérterror bosszúja elől bujkál, majd emigrál és újból Aachenbe megy.

Az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződés értelmében a vesztes országokban tiltva volt a repülőgépgyártás és még a fejlesztés sem kerülhetett szóba, ezért Kármán ugyancsak megörült, amikor barátja, Robert Millikan, a kaliforniai CalTech vezetője Amerikába hívja. Feladata a pasadenai Műegyetem aerodinamikai kutatólaboratóriumának a megszervezése; létrehozását Guggenheim nagytőkés (rézkirály) erre a célra létrehozott alapítványa támogatta. Kármán 1930-ban végleg Amerikában telepedik le. A Guggenheim-labo-ratóriumban a hangsebességnél gyorsabb repüléssel kezd el foglalkozni, de egyéb tudományos kutatásai is annyira sokrétűek és szerteágazóak, hogy felsorolásuk is nehézségbe ütközne. Több száz értekezése, tanulmánya és dolgozata jelent meg a termodinamika, szilárdságtan, rugalmasságtan és turbulencia tárgykörében. A repülőgépek fejlesztésénél számtalan újítást, technikai ötletet valósított meg, amelyek számbavétele meghaladná e könyv kereteit. A termokémia új ágát hívja életre, az aero-termokémiát, de

foglalkozik a folyadékok áramlási jelenségeivel és megalkotja az izotropikus turbulencia statisztikus elméletét is. Igazi lángelme volt, kiteljesedésében legfőképp ragyogó matematikai tudása segítette. Sokszor a repülőgépek szárnyán végezte el pillanatok alatt számításait, amelyekre másoknak órákra lett volna szükségük. A repüléstudományok iránt a hadsereg egyre fokozottabb érdeklődést kezdett tanúsítani, végül is Kármán és a katonaság között szoros együttműködés alakult ki. Kármán adta az észt és az ötleteket, a hadsereg pedig finanszírozta a kutatásokat. Kármán 1939-től hivatalos tanácsadója lett az US Air Force-nak (Amerikai Légierő) és sok más katonai intézménynek. A hadsereg a második világháborúban szerzett tapasztalatok alapján felismerte, hogy a jövő légi erőfölényét nem a repülőgépek számának növelésével, hanem az egyre gyorsabb és tökéletesebb gépek kifejlesztésével lehet elérni. Így Kármán nagy álma, a hangnál gyorsabb sebességtartomány elérése, kellő támogatást kapott. Ezzel párhuzamosan Kármán a harmincas évek végétől kezd el komolyabban foglalkozni a rakétatechnikával. Létrehoz egy kutatócsoportot, tagjaival azután 1944-ben megalapítja a Jet Propulsion La-boratory-t (Sugárhajtás-laboratórium), amely hamarosan önálló intézetté nőtte ki magát, és napjainkban a világ legnagyobb ilyen tudományos intézményének számít. Még tartott a háború, amikor Kármánt felkérik, hogy hozza létre és vezesse a légierő tudományos tanácsadó testületét. Az 1949-ben megalakult NATO katonai szakértője és az USA elnökének tudományos tanácsadója volt. Segítette a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia létrehozását, amelynek elnöki tisztét elsőként ő töltötte be. 1959-ben a Tennessee állambeli Tulla-homában az amerikai légierő hiperszonikus kutatóintézetet létesített, amelyet még életében Kármánról neveztek el.

Kármán - egyedül vagy szerzőtársakkal - közel kétezer (!) tudományos dolgozatot publikált, a világ harminc egyeteme választotta díszdoktorává, nyegy-venöt tudományos kitüntetést és díjat vehetett át, a Holdon a D 45⁰ K 177⁰ koordinátájú krátert róla nevezték el, de a Marson is őrzi egy kráter a nevét. 1963. május 7-én hunyt el Aachenben, Hollywoodban temették el.

Életrajzírója, Lee Edson így emlékezik róla:    . A Pentagon folyosóin gyak

ran lehetett hallani vaskos magyaros kiejtését, amint éppen műszaki tanácsokat adott, és megszokott látvány volt a kongresszusi hivatalok és a tábornoki előszobák fogasára dobott baszk sapkája is. A tábornokokat és a tengernagyokat elbűvölte a Budapest és Göttingen hagyományain nevelkedett és a bölcsesség más távoli, az amerikai katonák számára teljesen ismeretlen forrásaiból táplálkozó óvilági intelligenciájával. mai életünkre gyakorolt hatása talán nagyobb, mint nemzedékünk tudományos és műszaki világának bármely más képviselőjéé. Az óránként 3000 kilométert meghaladó sebességgel haladó sugárhajtású repülőgépek és az ellenséget 12 000 kilométerről is elérő, valamint a távoli bolygókat kutató rakéták, mind azon láncszemek által valósulhattak meg, melyeket ő kovácsolt azzal a céllal, hogy az ember uralkodjék a levegőben is.”

POLÁNYI MIHÁLY

(1891-1976)

Aki bővebb ismeretekre kíván szert tenni Polányi Mihály munkásságával kapcsolatban s könyvtárnyi szakirodalmat forgat át, az csalódottan veszi tudomásul, hogy alig bukkant egy-egy méltató írásra, összegző-elemző tanulmányra. Pedig személyében egyik legnagyobb kémikusát, nem kevésbé rangos filozófusát tisztelheti a magyarság. Tanítványa, Wigner Jenő gyakran hangoztatta, hogy Polá-nyit mindig egy fejjel maga fölött érezte. Nem tartozott azoknak a tudósoknak a csoportjához, akik egész életükben egy kiválasztott szűk tudományterületen búvárkodnak és jutnak ott új felismerésekre. Polányi a fizikai kémia több, egymástól távol eső területein is maradandót alkotott.

Polányi Mihály 1891. március 12-én született Budapesten. Édesanyja rendkívül művelt asszony volt, aki az idő tájt Budapest legszínvonalasabb társasági szalonját vezette, melyet nem kisebb személyiségek látogattak mint Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Lukács György, József Attila vagy Karinthy Frigyes.

A családi környezet természetessé tette, hogy a fiatal Polányi értelmiségi pályát válasszon, így nem véletlen, hogy középiskolai tanulmányait a kitűnő Tre-fort utcai Mintagimnáziumban végezte. Ennek sikeres elvégzése után a budapesti egyetem orvosi karára iratkozott be, ahol 1914-ben doktorált. Már egyetemi évei alatt erős vonzalmat érzett a laboratóriumi kutatások iránt, miáltal egyre közelebb került a fizikai kémia tudományához. Első komoly tudományos sikerét mindössze huszonegy évesen, 1912-ben érte el az akkor teljesen újnak számító, a termodinamika III. főtételére* vonatkozó értekezésével, amelyről * A termodinamika III. főtétele: Abszolút nulla fokon (-273,15 ⁰C) minden termikus egyensúlyban lévő test entrópiája nulla.

Einstein is igen elismerően nyilatkozott. Az 1913-14-es éveket Karlsruhéban tölti fizikai kémia tanulásával, amely tárgykörből az adszorpcióra vonatkozó tanulmányával doktorál 1918-ban. Ez a munkája komoly tudományos teljesítménynek tekinthető, és méltán keltette fel a szakma érdeklődését.

A Károlyi-kormány alatt rövid ideig az egészségügyi minisztérium tisztségviselője volt, de a fehérterror elől menekülni kényszerül. Először a németországi Karlsruhéba utazott, majd elfogadva a Nobel-díjas Fritz Haber meghívását, hamarosan a berlini Vilmos Császár Intézetben helyezkedett el. Tudományos munkássága itt teljesedett ki igazán. Az eredmények, felfedezések, felismerések puszta felsorolása a jelen írás keretein belül teljességgel lehetetlen. A gázok adszorpciójára vonatkozó elméletében feltételezte az adszorpció polimolekuláris jellegét. Az erre vonatkozó számítását a szakirodalom Polá-nyi-féle adszorpciós potenciálnak nevezi.

Jelentős tanulmányai láttak napvilágot szilárdtestfizikai témákban, az anyagok mechanikai sajátságairól, a képlékeny tulajdonságok vizsgálatairól, a kristálynövesztésről, rácshibákról, törési tulajdonságokról, a rekristallizáci-óról és még hosszasan sorolhatnánk. Röntgendiffrakcióval végzett vizsgálataival megállapította a cellulóz szálszerkezetét. Kidolgozta az anyagok vizsgálatánál széles körben elterjedt forgókristály-módszert. Egyik úttörője volt az akkor kialakuló új tudományterületnek, a reakciókinetikának. Wigner Jenő doktori témavezetője volt, és egy életre szóló barátság alakult ki közöttük. 1925-ben közösen publikálták az asszociációs és disszociációs reakciókról szóló tudományos értekezést, melyben már kvantummechanikai elgondolások is megjelentek.

Jelentősnek tekinthető az „átmeneti állapot elmélet” általa történt kidolgozása, amely fontos előrelépést jelentett a reakciómechanizmusok értelmezésében.

A fasizmus németországi térhódítása láttán elfogadja a felkínált professzori állást Manchesterben a Victoria Universityn. A meghívás hátterében leginkább az állt, hogy Polányi honosítsa meg az egyetemen a fizikai kémia tudományát. Polányi nem okozott csalódást. Csakhamar jó nevű laboratóriumot indított be, ahová kitűnő szakembereket toborzott (közülük Melvin Calvin 1961-ben nyerte el a Nobel-díjat).

Polányi továbbra is termodinamikai és reakciókinetikai kérdésekkel foglalkozott. Többek között az ő nevéhez fűződik a reakcióhő és a reakciósebesség közötti összefüggés felismerése, melyet Polányi-szabályként tárgyal a szakirodalom.

A sikeres kémikus 1948-ban váratlanul hátat fordít a fizikai kémia tudományának és társadalomtudományi, valamint filozófiai kérdésekkel kezd foglalkozni. Ugyan továbbra is saját egyetemén marad, de immáron a Social Studies tanszéken. Természettudósoktól nem szokatlan, hogy tudományuk művelésén túl társadalomtudományi, gazdasági vagy tudománypolitikai kérdésekkel is foglalkoznak (lásd Szilárd Leó, Szent-Györgyi Albert, Békésy György, Gábor Dénes, Teller Ede ilyen jellegű tevékenységét), ám az már egészen ritka, hogy egy vérbeli kutatót a laboratórium bűvköréből teljesen elhódítson a filozófia tudománya. Polányi munkássága ezen a téren is rendkívül termékenynek és jelentősnek bizonyul. Vég nélkül sorolhatnánk azokat a filozófiai, esztétikai, etikai, politikai, jogi, szociológiai, tudomány- és társadalomfilozófiai témaköröket, melyekhez publikációk sokaságában hozzászólt. Közülük az 1958-ban megjelent Personal knowledge (A személyhez kötött tudás) című könyvét a tudományfilozófia egyik alapművének tartják ma is, benne szembefordult a logikai pozitivizmus uralkodó eszméjével. Bár kiterjedt vitákat eredményezett, mégis nagy jelentőségűnek tartják a „tudósok köztársasága” elméletét, amelyben a tudósközösségek szociológiai együttműködését fejtegeti. Felismerte a marxista eszmék torzulásait, támadta a rendszer ideológiai alapját és ádáz harcot vívott eluralkodása ellen. Mindezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a kilencvenes évekig megjelentetett hazai szakirodalomban még véletlenül sem találkozhatunk a nevével. A legfőbb ideje, hogy visszahelyezzük közgondolkodásunkba, az őt megillető helyre, megbecsült nagy tudósaink közé.

Tudományos munkásságát fia, Polányi János folytatta, akit 1986-ban tüntettek ki Nobel-díjjal.

Polányi Mihály 1976. február 22-én hunyt el az angliai Northamtonban.

GYÖRGY PÁL

(1893-1976)

Az Egyesült Államok egyik legnagyobb tudományos elismerésének számít a National Medal of Science, amelyet ünnepélyes keretek között az amerikai elnök ad át. Az 1975-ös díjazottak között ott szerepelt a világszerte nagy elismertségnek örvendő, magyar származású kutatóorvos, György Pál is. A díjátadó ünnepségen azonban már nem lehetett jelen, ugyanis néhány hónappal korábban elhunyt. A tudományos körökben felettébb nagy presztízsnek örvendő kitüntetést 1976-ban György Pál özvegye vette át Gerald Ford elnöktől.

György Pál Nagyváradon született 1893. április 7-én. A budapesti Tudományegyetemen szerzett orvosi diplomát 1915-ben. Az első világháború alatt katonaorvosként praktizált, de már ebben az időben is jelentek meg tudományos cikkei. 1920-tól Németországban lett a heidelbergi egyetem gyermekklinikáján asszisztens. Az ambiciózus orvos a gyógyítás mellett tudományos kutatással is foglalkozott, elsősorban a csecsemőkori táplálkozás, a vitaminhiány kiváltotta betegségek, az anyatej és a béltractus flórájának problémaköre vonzotta. Tudományos karrierje szokatlanul meredeken ívelt felfelé, mindössze 34 éves, amikor kinevezték a gyermekgyógyászat tanárává. Első könyve, az Avitaminosen und verwandte Krankheitszustande 1927-ben jelent meg Berlinben, amelyben a vitaminhiány okozta betegségek mibenlétével foglalkozott.

Első, világszerte nagy figyelmet felkeltő eredményét két kutatótársával, Richard Kuhnnal (1938-ban elnyerte a kémiai Nobel-díjat) és Wagner-Jau-regg-gel érte el, akikkel izolálta a riboflavin-t, vagyis a B2-vitamint. Közös

munkájuknak jelentősége leginkább abban rejlik, hogy felismerték a B-vita-min komplex voltát. Azt, hogy annak egyik alkotóeleme a hőre labilis neuro-tic factor, amely a thiamine, azaz a B1-vitamin elnevezést kapta, a másik pedig a hőhatásnak ellenálló riboflavin, melyet ma B2-vitamin néven ismerünk.

György Pál a fasizmus előretörésekor elhagyta Németországot, és Angliában, a Cambridge-i Egyetem Táplálkozástudományi Laboratóriumában (Nutrition Laboratory of Cambridge University) folytatta tudományos munkásságát. Itteni kutatásai eredményeként fedezte fel az emberi szervezetben rendkívül fontos szerepet játszó B6-vitamint (piridoxin), ami meghozta számára a világhírnevet.

1935-ben áthajózott az Atlanti-óceánon, és a clevelandi Western Reserve University professzora lett, miközben a kutatásaival egy pillanatra sem hagyott fel. Többek között itt sikerült pontosan meghatároznia a piridoxin struktúráját és izolálnia harmadik vitaminját, a biotin-t. Ez a vitamin többek között a szervezet anyagcseréjében részt vevő különböző enzimek nélkülözhetetlen alkotóeleme. György Pál a biotint H-vitaminnak nevezte el a német haut (bőr) szóból, ugyanis különböző bőrbetegségek megelőzésében és gyógyításában van fontos szerepe.

1944-ben elfogadta a pennsylvaniai egyetem meghívását, ahol professzorként tovább folytatta kutatásait. Visszatért kedvenc témájához, az anyatej hatásainak vizsgálataihoz a csecsemők bélbaktérium-flórájára. Felismerte, hogy az anyatejjel táplált csecsemők bélrendszerében főként a jótékony bifi-dus és lactobacillus flóra kolonizálódik, szemben a tápszerrel etetett csecsemőkével, akiknél vegyes flóra alakul ki, a pathogén baktériumok nagyobb előfordulásával. György Pál kimutatta, hogy a bifidobaktérium és a lactoba-cillus túlsúly képes a káros baktériumok elszaporodásának a megakadályozására, ami viszont segíti az anyatejjel táplált csecsemők fertőzésekkel szembeni védekezését és a szükséges immunrendszer fenntartását. György Pálnak az e témában végzett kutatásai és idevágó tudományos értekezései ma is alap-vetőek a gyermekgyógyászatban. Ezen a területen kifejtett munkásságát az Amerikai Táplálkozástudományi Intézet 1951-ben Borden-díjjal, 1958-ban pedig Osborne-Mendel-díjjal jutalmazta. 1956-ban megkapta a Modern Me-dicine Award of Distinction kitüntetést, 1957-ben pedig a patinás Goldber-ger-díjat vehette át.

Az amerikai orvosszövetség tíz pályadíjat tűzött ki György Pál nevével azok számára, akik a legjobb munkát nyújtják be a táplálkozás terén végzett kutatásokban.

Lewis Barness nevű tanítványa, aki később az amerikai gyermekgyógyászat jelentős alakja lett, a következőket írta róla: „Majdnem tíz évig dolgoztam együtt dr. Györggyel, akiben végtelen ösztönző, didactikus orvost ismerhettem meg, s akinek fantasztikus volt a tudása mind a pediatriában, mind a laboratóriumban...”

S noha György Pál olyan világraszóló eredményeket ért el, melyekkel méltán büszkélkedhetünk a világban, a Magyar Nagylexikon szerkesztői mégsem tartották érdemesnek arra, hogy szerepeljen benne. Ha viszont a feledé-kenység lenne az oka a mulasztásnak, tegyünk róla, hogy visszakerüljön a magyar nemzet szellemi leltárába.

SZILÁRD LEÓ

(1898-1964)

„Hosszú életem folyamán, amit tudósok közt töltöttem el, senkivel sem találkoztam, akiben több lett volna a képzelőerő és eredetiség, akinek a gondolkodása és véleménye olyan önálló lett volna, mint Szilárd Leóé. Amikor ezt mondom, kérem, gondoljanak arra, hogy Albert Einsteint is jól ismertem.” (Wigner Jenő)

Szilárd Leó Budapesten született 1898. február 11-én. Gyenge fizikumú, sokat betegeskedő gyerek volt, így eleinte az édesanyja tanította odahaza. A budapesti VI. kerületi Reálgimnáziumban tette le az érettségit, majd beiratkozott a Műegyetemre. Tanulmányait a világháború kitörése miatt félbe kellett szakítania, és az osztrák-magyar hadseregben mint hivatalnok teljesítette katonai szolgálatát. A Tanácsköztársaság idején a forradalmi ifjúsági mozgalomban propagálja közgazdasági reformeszméit, ezért annak leverése után 1919 decemberében emigrál. Eredeti elképzelése alapján elektromérnök szeretett volna lenni, de a kibontakozó atomfizika magával ragadja és a berlini Műegyetemre iratkozik be. Doktori disszertációját Laue (1914-ben kapott fizikai Nobel-díjat) irányításával a termodinamika tárgykörében írta. 1929-ben lát napvilágot igen figyelemremétló dolgozata Entrópiacsökkenés termodinamikai rendszerben intelligens lény hatására címmel, amelyben az entrópia és az információ közötti kapcsolatot írja le. Ez a dolgozat tekinthető a modern informatika kiindulópontjának. Szilárd Berlinben több szabadalmat adott be, melyek közül legjelentősebb az, amit Einsteinnel együtt nyújtott be egy, hűtőfolyadékok áramoltatására alkalmas mágneses szivattyúra. A különös szivattyú működése az

elektromágneses indukción alapul. A zárt rendszer folyékony halmazállapotú, elektromosan vezető fémmel van feltöltve (pl. higany, nátrium, Wood-fém - bizmut, ólom, kad-mium és ón ötvözete), amelyben a váltakozó mágneses mező elektromos feszültséget indukál, s ez a folyékony fémet mozgásba hozza. Az Einstein-Szi-lárd-féle szivattyú óriási előnye, hogy nincsenek benne könnyen meghibá-sodó alkatrészek

Einsten és Szilárd közös szabadalmának sematikus rajza

(dugattyú, forgórészek), ezért egyebek között atomreakto-

rokban hasznosították. Úgyszintén több szovjet atom-tengeralattjáró reaktorában is alkalmazták ezt a megoldást, amely során a primer hűtőkörben ólomolvadékot keringtettek mágneses szivattyúkkal.

A Szilárd Leó életútját tárgyaló tanulmányokban ritkábban emlegetik, hogy a részecskegyorsítókkal kapcsolatban is több szabadalmat nyújtott be. Szilárd Leó zsenialitását bizonyítja, hogy a lineáris gyorsítóra, valamint a ciklotronra 1928 és 1934 között benyújtott szabadalmaiban a részecskegyorsítás több alapvető tézisét fogalmazta meg elsőként, ill. másoktól függetlenül.

1933-ban Hitler hatalomra jut Németországban, ezért elhagyja Berlint, és Angliába utazik. Úgy gondolta, biológiával kezd el foglalkozni, a sors azonban közbeszólt. A Royal Societyben meghallgatta Rutherford előadását, aki arról be-

szélt, hogy milyen hatalmas energiákat rejt magában az atommag, de igyekezett gyorsan hozzátenni: aki ennek az energiának a gyakorlati felhasználásáról beszél, az holdkóros. Több se kellett Szilárdnak, aki sohasem tisztelte a korlátokat, és mindig is irritálták azok a személyek, akik valamit lehetetlennek tartottak. Foglalkoztatni kezdte a probléma, és csakhamar arra a következtetésre jutott, hogy ha a maghasadással neutronkibocsátás is jár és azok száma egynél több, akkor lehetséges az energiatermelő láncreakció. Elméletét írásban is rögzítette, amelyben úgy gondolta, hogy a számításba vehető elemek a berillium, bróm és uránium, valamint arra is kitért, hogy az elszökő neutronok miatt csak egy kritikus tömeg felett indulhat be a láncreakció. Ezt a neutron által kiváltott nukleáris láncreakciót tartalmazó leiratot 1934-ben szabadalmaztatta a Brit Admiralitásnál. Közben újból és újból előhozakodott szakmai körökben ezzel a „rögeszmével”, de a tekintélyes atomfizikusok csak elnézően mosolyogtak. Egészen 1939-ig. Ekkor Berlinben Hahn és Strassmann felfedezték a maghasadást. Szilárd (aki már egy éve Amerikában tartózkodott), Fermi és Zinn, majd Joliot Curie kísérletileg igazolták, hogy egy neutron által kiváltott maghasadásban két új neutron keletkezik. Ezzel karnyújtásnyira került az önfenntartó láncreakció megvalósítása, egyúttal azonban egy minden addiginál pusztítóbb fegyver, az atombomba megalkotásának a lehetősége is. A Wigner Jenővel foglalkozó fejezetünkben már írtunk a Roosevelt elnökhöz írt híres Einstein-Szilárd-féle levélről, amelyben sür-

getik az amerikai kormányt a megfelelő lépések megtételére, mielőtt még Hitlernek sikerül kifejlesztenie az atombombát. Beindul a Manhattan-project a láncreakció megvalósítására, melynek egyik motorja a „Generálisnak” titulált Szilárd Leó. Számtalan javaslatával igyekszik magát hasznossá tenni az első atommáglya megépítésénél. Ő javasolja, hogy a maghasadásban keletkező gyors neutronokat grafitban lassítsák le, mielőtt újból uránba érnek, és az uránt rudak formájában helyezzék a grafit közé. Végül is az erőfeszítéseket siker koronázza, 1942. december 12-én a chicagói atommáglyában megvalósult az 1,0006 sokszorozású önfenntartó nukleáris láncreakció. A szellem kiszabadult a palackból. Amikor azonban Németország kapitulált 1945 májusában, de Japánnal még hadban állt Amerika, Szilárd Leó előtt világossá vált, hogy az atombombákat a távol-keleti országban fogják bevetni. Látszólag ugyan Japán térdre kényszerítése lesz a cél, de a szörnyű demonstráció nem kevésbé a Szovjetunió elrettentésére is szolgál. Ekkor Einsteinnel egy újabb levelet fogalmaznak meg Roosevelt elnökhöz, amelyben határozottan ellenzik az atomfegyverek emberek elleni bevetését. Az ügynek megnyerik Roosevelt feleségét, akinek közbenjárására az elnök hajlandó volt fogadni Szilárd Leót május 8-án. Roosevelt azonban néhány nap múlva, április 12-én váratlanul elhunyt. Szilárdék lázas igyekezete, hogy kapcsolatot teremtsenek Trumannal, az új elnökkel, sajnos nem járt sikerrel. Ennek legnagyobb akadálya a hierarchia közbülső lépcsőfokán álló, a külügyminiszteri posztra kiszemelt Byrnes volt, aki nem értett egyet Szilárd álláspontjával. Miután egyértelművé vált, hogy aligha sikerül a kormányt megakadályozni az atombomba japánok elleni bevetésében, Szilárd megfogalmazott egy tiltakozó petíciót és azt aláíratta a legjelentősebb tudósokkal. Bár Szilárdot folyamatosan fenyegette a katonaság, hogy vád alá helyezik a titoktartás megszegése miatt, mégis sikerül 53 aláírást összegyűjtenie. Hirosima és Nagaszaki nem kerülhette el a sorsát, de Szilárd Leó a hadvezetés erős nyomása ellenére is nyilvánosságra hozta a tiltakozó petíciót, bizonyítékául annak, hogy a tudósok zöme ellenezte az atomfegyverek bevetését.

A 2708656-os számú szabadalmat 1955-ben kapta meg Szilárd Leó és Enrico Fermi, amikor a benne foglalt információk titkosságát feloldották

Szilárd és Fermi 1955. május 17-én megkapták az atomreaktor szabadalmát, amelyet tőlük az amerikai kormány jelképes egy dollárért vásárolt meg.

A háború után hátat fordít az atomfizikának és biológiai, valamint biofizikai kérdésekkel kezd el foglalkozni. Rendkívüli tehetségét bizonyítja, hogy ezen a téren is jelentős eredményeket ért el, és a molekuláris biológia egyik megalapozójának tekintik. Kifejlesztette a chemosztátnak keresztelt berendezést, amely változatlan körülményeket biztosít egy folyamatosan szaporodó baktériumpopuláció fenntartására úgy, hogy az egy térfogategységre jutó baktériumok száma időben változatlan marad. Ezáltal lehetővé vált a mutációk számának regisztrálása különböző szaporodási gyorsaságok mellett. Ezenkívül foglalkozott az öregedés folyamatával és az emlékezet funkciójával is. Mikor szervezetét megtámadta a rák, saját maga számítja ki a sugárzási dózis értékeit, és kigyógyítja magát a betegségből.

Ideje java részét a politikának szenteli. Felismerve a tudósok felelősségét a civilizáció fennmaradásáért, energiái jelentős hányadát a nukleáris fegyverkezés megakadályozására fordítja. Ennek érdekében még Hruscsovval is tárgyal. A Delfinek hangja című szellemes tudományos-fantasztikus novellája a földi élet el-pusztíthatóságának témájára épül. 1958-ban megkapja az Einstein-díjat, egy év múlva Az Atom Békés Felhasználásáért Díjat. 1961-ben a Nemzeti Adakémia (National Academy) tagjai sorába választotta.

Szívroham következtében hunyt el a kaliforniai La Jolla-ban 1964. május 30-án. A Holdon az É 34 K⁰ 106⁰ koordinátájú krátert nevezték el tiszteletére.

1998. február 11-én Budapesten a hazai és nyugati tudósvilág színe-javának részvételével bensőséges ünnepségen emlékeztek meg Szilárd Leó születésének századik évfordulójáról. Ekkor hozták haza hamvait végső nyughelyére, a Kerepesi temetőbe.

Tudvalévő, hogy Chicagóban a láncreakció beindításában közreműködő magyar tudósokat (Wigner, Szilárd, Teller, Neumann) az amerikai kollégák magyar maffiának hívták. Ha ez így igaz, akkor közöttük minden bizonnyal Szilárd volt don CorLEÓne.

Az Egyesült Államokban 1974-ben Szilárd Leó-díjat alapítottak, amellyel évente azokat a fizikusokat tüntetik ki, akik a legtöbbet tették az emberiség haladásáért.