7. fejezet

Jóllehet pedig egy ő,103 neve sok van,104 melyeket azon újabb és újabb hatások alapján

kap, amelyeket ő vált ki.105 Mert Zeusznak és Diosznak is hívjuk, egymás mellett

használván a két nevet, mintha azt mondanánk: {15} [205]

„aki által élünk".106 Kronosz, illetve az Idő107 gyermekének mondják, mert határtalan

korszakból korszakba lép; villámlónak, mennydörgőnek, derűsnek és éterinek,

mennykőszórónak, esőfakasztónak az esők, mennykövek meg a többi miatt hívják.

Gyümölcsérlelőnek meg a {20} gyümölcsökről, városvédőnek viszont a városokról

nevezik; szülésznek meg házőrzőnek, családinak és atyainak, mert ezen szférákhoz is

köze van; a „társulást és barátságot védő", a „vendégszerető", a „harcias" és „diadalmas-

kodó", a „megtisztító" és „vérbosszuló", az „oltalomadó" és „mézes" – {25} ahogy a költők mondják -, a szó igaz értelmében „megőrző" és „szabadító", összefoglalva a „mennyei" és

„földi" nevet kapta a különféle természetek és sorsok összességéről, minthogy

99 Odüsszeia VII I 16; XI 590.

100 Uo. V 64, Devecseri Gábor fordítása.

101 Uo. VII 115; XI 589, Devecseri Gábor fordítása.

102 Hérakleitosz, 22 B11 DK egyetlen lelőhelye. A kódexek szövegét fogadtam el, jóllehet Diels és Lorimer

Sztobaiosz (és a legjobb örmény kódex) alapján javítják a szöveget, s így más értelmezés tulajdonítható

neki: „Minden élőlényre az, aki pásztora, sújtva ügyel" (Kerényi Károly fordításában).

103 Korábban szerzőnk isteneknek nevezte a csillagokat (2, 391b14-18), isteninek az aithért (2, 392a 4),

ezek a kijelentései azonban inkább peripatetikus közhelyek maradványainak, semmint saját

meggyőződésének tudhatók be. A világrend egésze a monoteizmus kifejtésének van alárendelve.

104 Vö. Aiszkhülosz: Prométheusz 210: „sok névhez egyetlen alak tartozik" - mondja Prométheusz, amikor Gaiát és Themiszt azonosítja, és anyjaként nevezi meg. Xenophón: Lakoma VIII 9: Zeusz míg ugyannak

lenni látszik, sok megnevezést visel.

105 Az etimológiákhoz a párhuzamos helyeket összegyűjti: G. Rudberg: Forschungen zu Poseidonios.

Uppsala- Leipzig, Akademiska Bokhandeln, 1918,102-108; Lorimer kiadásának apparátusában; J. P.

Maguire: „The Sources of Pseudo-Aristotle De mundo", Yale Classical Studies 6 (1939), 110-167, 162-164.; A.-J. Festugiére: Le dieu cosmique II, 491, j. 510-1; Strohm, 350-2.

106 A „Zeusz" kétféle tárgyesetét magyarul nehéz visszaadni, még reménytelenebb feladatnak látszik a

magyarázat olyan fordítása, amely magyarul is működik, hiszen szerzőnk a két névváltozatból (Dia, Zéna)

egy hasonló hangzású mondatot formál: di' hon zómen - „aki által élünk". Forrása feltehetően Platón: Kratülosz 396A-B. Érdekes egybeesés, hogy fentebb (399bl3) szerzőnk a „lélek - első mozgató"

hasonlatban a lélekkel kapcsolatban használta azt a kifejezést, hogy „amely által élünk".

107 Görögül: khronosz.

Arisztote lé sz: A vilá g rend

Oldal: 20

mindennek az oka. Ezért mondják - nem is helytelenül - az orphikus szövegek is:

Zeusz első, aki lett, Zeusz villámával utolsó,

Zeusz maga fő, Zeusz törzs, Zeuszból született vala minden, {401b}

Zeusz az alapja a Földnek, alapja a csillagos égnek,

Zeusz lett férfiuvá, Zeusz nemvérző hajadonná,

Zeusz mindenki lehellete, s oltatlan heve tűznek,

Zeusz tenger gyökere, Zeusz isten a Nap, meg a Hold is {5}

Zeusz a király, Zeusz villámló ura, kezdete mindnek, mert mindent

elrejtve örömteli fényre hoz ismét

tiszta szívéből fel, félelmeseket cselekedvén.108 [206]

Úgy vélem, Szükségszerűségnek109 sem valami mást neveznek rajta kívül, mivel mintegy

„győzhetetlen okként" szolgál;110 Végzetnek, mert „megköt" és akadálytalanul halad,111

Jussnak, mert mindent {10} „lehatárolt",112 és a létezők közt semmi sem határtalan,113

Sorsnak abból, hogy „részekre oszlik",114 Igazságszolgáltatásnak abból, hogy

mindenkinek „része lesz benne",115 Kikerülhetetlennek, mert természete szerint kikerül-

hetetlen ok,116 Rendelésnek, mert „örökké létezik".117 A Moirák és az {15} [207] orsó

tevékenysége is valamiképpen ugyanarra utal: hárman vannak ugyanis a Moirák, és az

időviszonyok szerint oszlanak meg, az orsó által mozgatott szálak pedig a kidolgozott, a

kidolgozandó és a pörgetett.118 A Moirák közül pedig egyet a múlthoz rendelnek,

108 Orphicorum fragmenta 21a Kern.

109 A sors ilyenfajta abszolutizálása igen távol esik Arisztotelész elképzeléseitől, aki a determinizmus ellen hevesen érvelt (pl. Hermeneutika 9). Zeusz és a sors azonosítása az Ósztoára jellemző mindenek előtt (vö.

kül. Khrüszipposz, SVF I 102: egy Zeusz sok névvel; SVF II 914: a sorsszinonimák és a Moirák etimológiája; SVF II 913: sors, természet, igazság stb. azonosítása etimológiai fejtegetések kíséretében, a Moirák elemzése; a sztoikus teológia Zeusz és a sorsfogalmak azonosításával jellemezhető: Areiosz Didümosz fr.

29; Cornutus, c. 13 - etimológiai magyarázatokkal). Poszeidóniosz ugyanakkor a Végzetet rangban Zeusz

és a Természet után a harmadik helyre helyezte (fr. 382ab, Theiler).

110 A szerző itt az Ananké (Szükségszerűség) és az anikéton („győzhetetlen") szavak közti hangzásbéli hasonlóságra apellál. Szó szerint ugyanez az etimológia (anikéton aitia): SVF II 976.

111 A Heimarmené (Végzet) név származtatása az eirein („megköt") igéből az ókorban bevett (SVF II 915; 918; 920; Khrüszipposz, SVF 914; Kritoláosz Philónnál, De aeternitate mundi 75; [Plutarkhosz]: De Fato 4, 570b; Areiosz Didümosz fr. 29: Zeuszra vonatkoztatva). A helyes etimológia (a meiromai = „kioszt" igéből) csak egyszer bukkan fel: Cornutus, 13. p. 12,17. Az „akadálytalanul halad" (khórem akólütósz; Usener javítási javaslatával: khórein akolúthósz = „következetesen halad") az oksági láncra vonatkozik, és nem része az etimológiának.

112 Peprómené és peperatószthai. A mediális ige használata kétértelművé teszi a mondatot, de a fenti fordítás nyilvánvalóan jobban illik a szövegösszefüggésbe, mint a „minden le van határolva" megoldás. Az (egyébként hibás) etimológia szintén elterjedt volt az ókorban, és kétféle változata is volt: (1) a Végzet

határol: SVF II 997, Plutarkhosz fr. 19., Sandbach [Sztobaiosznál 15,19]; (2) a Végzet határolt, azaz meghatározott: Khrüszipposz, SVF II 914.; Theodorétosz: Graecorum affectionum curatio VI 11.

113 Az arisztotelészi tétel itt sztoikus értelmet nyer.

114 Moira és memeriszthai. Itt az etimológiai összefüggés tényleges. Hasonlóan magyarázzák a sztoikusok is: Khrüszipposz, SVF II 913; SVF II 914; Theodorétosz: Graecorum affectionum curatio VI 11. Ezzel ellentétben Cornutus a 'nem látható' (mé horaszthai) szintagmából származtatja.

115 Nemeszisz istennő neve egyébként „jogos felháborodás"-t jelent mint köznév, és az ókorban tévesen

hozzák összefüggésbe a nemó - „részül juttat" igével (vö. Cornutus, 13. p. 13,17; Schol, in Plato, R esp. V

451A p. 342,3-4, Hermann; [Jamblikhosz]: Theologoumena arithmeticae 31. p. 40,19, De Falco).

116 Adraszteia. Vö. SVF II 528; Plutarkhosz, fr. 21; Cornutus, 13. p. 13,12-17 (Cornutus még két magyarázatot hozzáfűz: „amitől igencsak menekülnek" (az alpha mint intenzívumképző), illetve „amitől

mindig menekülnek" [aei = „mindig"]. Ezt átveszi a fentebb említett Platón-szkholion is.)

117 Aisza és aei úsza. Cornutus (13. p. 12,14-16.) ezt a régiek magyarázataként említi, míg maga inkább a

„kiismerhetetlen ok" (aisztosz aitia) etimológia mellett foglal állást.

118 Ugyanígy Platón, Állam X 617B-C, csakhogy ott Lakhesziszt rendeli a pamphüliai Ér a múlthoz és

Atroposzt a jövőhöz (vö. Törvények XII ) 60C, ahol annyit tudunk meg, hogy Atroposz teszi

Arisztote lé sz: A vilá g rend

Oldal: 21

Atroposzt, mert minden, ami elmúlt, {20} az „megfordíthatatlan",119 a jövőhöz meg

Lakhesziszt - hiszen mindenekre a természetes „vég"120 vár - a jelenhez pedig Klóthót,

aki kikövetkezteti és „kifonja"121 mindenki számára a saját sorsát. Nem hangzik el pedig

a mítosz sem véletlen,122 hiszen mindezek nem mások, mint az isten - ahogy a nemes

Platón is mondja:

{25} Az isten pedig, miként azt az ősi mondás állítja, kezében tarja az összes

létező kezdetét, közepét és végét, és így egyenesen halad, természetes

járással; mindig igazságszolgáltatás kíséri, amely az isteni törvényt el-

hagyókat bünteti", „s amelynek az, aki áldott és boldog kíván lenni, már

rögvest kezdettől fogva részese legyen.123 [208]

Utószó a világrendhez*

Bár A világrend (De mundo) című kozmológiai-teleológiai értekezés Arisztotelész neve

alatt hagyományozódott - az Andronikosz által megszerkesztett arisztotelészi corpusban

a természetfilozófiai tárgyú művek sorában utolsóként, a Meteorológia után szerepel —

csaknem biztosra vehető, hogy nem a sztageirai filozófus munkája. Ennek ellenére

népszerűségében a keresztény időszámítástól kezdve a reformációig talán felül is múlta

Arisztotelész hiteles írásait. Erről tanúskodik a kéziratok hatalmas mennyisége (100

fölött, szemben a legtöbb Arisztotelész-mű alig tucatnyi kódexével), valamint a számos

fordítás, kezdve Apuleius latin parafrázisával, melyet több új fordítás követett a

középkor folyamán, de korán elkészült szír,1 örmény, majd arab változata is, a

későközépkorban pedig átültették számos európai nyelvre, és egy arab rövidített

változat alapján törökre is. E népszerűség oka az volt, hogy A világrend teológiai tanítása

sokkal közelebb állt a kereszténységhez és általában a késő hellenisztikus vallási-

filozófiai köznyelvhez, mint az arisztotelészi pragmatiák teológiája. Az Arisztotelész-

kommentátorok ezzel szemben feltűnően ritkán emlegetik, a keresztény Philoponoszon

felbonthatatlanná a testvérei által font szálat). Vö. még Isidorus: Etymologiae 11,92-93, ahol megtaláljuk a másik elképzelést is, miszerint az egyik Moira feladata az emberi élet száljának megkezdése, a másiké

vezetése, végül a harmadiké az elvágja (vö. Lactantius: Az isteni gondviselésről II 10).

119 Atrepta - itt tényleg átlátható beszédes nevekkel van dolgunk. Az etimológiára utal Platón is (Állam X

620E: Atroposz elcsavarhatatlanná teszi a szálat). A sztoikusok gyakran említik ezt a névmagyarázatot:

Khrüszipposz, SVF II 913-914; 1092; Cornutus, 13. p. 13,9-10; vö. Türoszi Maximosz V 5. 60,2-5.

120 A léxisz kétértelmű szó, egyaránt jelent „vég"-et és „osztalék"-ot. Az utóbbi esetben az etimológia helyes; ilyen értelemben használja Cornutus is (13. p. 13,8-9), és Lakheszisz nevét az Ókorban rendesen is

a lankhanein („osztályrészül juttat") igével hozzák kapcsolatba (Khrüszipposz, SVF II 913, 914, 1092; Porphüriosz Sztobaiosznál, II 8, 42. 168,20-22, Türoszi Maximosz V 5. 60,2-5; vö. [Plutarkhosz]: De fato 508E). Nem így érti azonban a szöveget az azt parafrazáló Apuleius (De mundo 38,374), és

meggyőződésem szerint a tagmondat fent megadott fordítása a természetesebb.

121 Klóthúsza: vö. Khrüszipposz idézett töredékei, Cornutus idézett szöveghelye.

122 Vö. Platón: Állam 621B.

123 Platón: Törvények IV 715E-716A és V 730c.

* A szöveg eredetileg „Bevezetés Pseudo-Aristotelés A világrend című művéhez" címen jelent meg a Magyar Filozófiai Szemlében (41 [1998], 299-337); a jelen kötetben néhány kisebb változtatással kerül közlésre.

1 Resainai Sergios (VI. sz.) tollából, az arisztotelészi Kategóriákkal, A lélek egy változatával és Porphüriosz Eiszagógéjával együtt, mutatva A világrend központi helyét a késő antik, illetve kora középkori keresztény filozófiában. Sergios egyszersmind egyike volt azoknak, akik az Aeropagita Dénesnek tulajdonított iratokat

először népszerűsítették.

Arisztote lé sz: A vilá g rend

Oldal: 22

és Dávidon kívül jóformán csak Proklosz idézi, aki egyúttal először vonja kétségbe a mű

szerzőségét.2 Az arisztotelészi eredet feletti kételyt Erasmus elevenítette fel élénk vitát

váltva ki,3 s az értekezés tekintélye ezzel el is halványult. [209]

A századforduló környékén a Poszeidóniosz-kutatás fellendülésével fordult újból a

figyelem A világrend felé. Számos kutató a késő hellenisztikus kor e jelentős, ám rosszul

dokumentált gondolkodójával hozta kapcsolatba, összhangban azzal a kísérlettel,

melyben a platonizmussal és némi arisztotelészi hatással átszínezett késő hellenisztikus

és kora császárkori sztoicizmus közhelyeit Poszeidónioszra vezették vissza, mai

szemmel nézve kellő kritika nélkül.4 Így született meg William Lorimer keze alatt a mű

mind a mai napig a filológia történetében példaértékű kiadása, mely a kéziratok és

fordítások nagy száma miatt monumentális vállalkozás volt. Az általa megállapított

szöveg szolgál a további kutatások, fordítások, köztük a jelen magyar változat alapjául

is.5 A kiadását kísérő tanulmányok egyikében a szöveghagyomány vizsgálatán túl a

görög filozófiai irodalom emlékei és A világrend közötti párhuzamok egy, a

megelőzőeknél teljesebb listájával és néhány részletkérdésben alaposabb vizsgálatával

is megalapozta a további kutatásokat.6

Az értekezés az elmúlt két évtizedben más szempontból is próbára tette a modern

filológia eszköztárát, ismét csak példaértékű vizsgálatokra adva alkalmat. Miután a nagy

tekintélyű olasz filozófiatörténész, G. Reale az értekezésnek szentelt monográfiájában

ismét védelmébe vette az arisztotelészi szerzőséget,7 és legalábbis egy követőre talált a

szakirodalomban,8 gomba [210] módra szaporodtak a művel foglalkozó írások. A

filológia szinte minden hagyományos és új eszközét bevetették a szerzőség kérdésének

eldöntésére. A mű filozófiai kontextusa mellett részben természettudományos

2 Proklosz: In Platonis Timaeum Commentaria III, 272, 21 Diehl.

3 Lásd Jill Kraye (szerk.): „Aristotle's God and the Authenticity of »De mundo«: An Early Modern

Controversy", Journal of the History of Philosophy 28 (1990), 339-58; uő: „Daniel Heinsius and the Author of the »De mundo«", in A. C. Dionisotti - Anthony Grafton - Jill Kraye (szerk.): The Uses of Greek and Latin: Historical Essays. London, Warburg Institute, 1988, 171-197.

4 Pl. Eduard Zeller: „Über die Ursprung der Schrift von der Welt", Sitzungsberichte der königlich-

preussischen Akademie der Wissenschaften zu Göttingen 23 (1885), 399-415; W. Capelle: „Die Schrift von der Welt: Ein Beitrag zur Geschichte der Griechischen Popularphilosophie", Neue Jahrbücher für das

klassische Altertuml5 (1905), 529-568; U. von Wilamowitz-Möllendorf: Griechisches Lesebuch. Berlin, Weidmann,19266, vol. 1/2, 2/2. A poszeidónioszi eredetet több ponton cáfolta J.-P. Maguire: „The Sources

of Pseudo-Aristotle De mundo", Yale Classical Studies 6 (1939), 110-167.

5 William Laughton Lorimer: Aristotelis quifertur libellus De mundo. Paris, Société d'Edition 'Les Belles Lettres', 1933. A szöveghagyományról lásd még uő: The Text Tradition of Pseudo-Aristotle's De Mundo Together with an Appendix Containing the Text of the Medieval Latin Versions. Oxford, Oxford University Press, 1925. Néhány többé-kevésbé elfogadható szövegjavítást javasol D. Holwerda: „Textkritisches und

exegetisches zur pseudo-aristotelischen Schrift περὶ τοῦ κόσμου", Mnemosyne 46 (1993), 46-55.

6 William Laughton Lorimer: Some notes on the Text of Pseudo-Aristotle »De mundo«. Oxford, Oxford

University Press, 1925.

7 Giovanni Reale: Aristotele: Trattato sul cosmo per Alessandro. Napoli: Loffredo, 1974. A bibliográfiai fejezetben Reale rendkívül hasznos áttekintést nyújt a vita történetére vonatkozólag a 70-es évekig

bezárólag, számos általam nem említett szerző véleményét áttekintve.

8 Abraham P. Bos: „Notes on A.'s De mundo concerning the discussion of its autenticity", Philosophical Inquiry 1 (1979), 142-147; uő: „The Theological Conception in »De mundo« and the Relation between this Writing and the Work of Plato and Aristotle", Tijdschrift voor Filosofie 39 (1977), 314-30; uő: „Greek Philosophical Theology and the De mundo", in Th. G. Sinnige (szerk.): On and off the Beaten Track: Studies in the History of Platonism. Nijmegen, Centrale Interfaculteit, 1986; uő: „Considerazioni sul De mundo e analisi critica dele tesi di Paul Moraux", Rivista di filosofia neo-scolastica 82 (1990), 587-606; uő:

„Supplementary Notes on the »De mundo«", Hermes 119 (1991), 312-332; uő: „Clement of Alexandria on Aristotle's (Cosmo-)Theology", Classical Quarterly 43 (1993), 177-188; uő: „La Metafisica dei Aristotele alla luce del trattato de mundo", Rivista di filosofia neo-scolastica 85 (1993), 425-454.

Arisztote lé sz: A vilá g rend

Oldal: 23

ismereteit,9 sőt művészettörténeti10 utalásait vizsgálva, részben nyelvészeti úton próbál-

tak végleges megoldást találni az írás eredetének talányára. Nemcsak az értekezés

stílusát,11 szóhasználatát,12 de szintaktikai szerkezeteit,13 preferált kötőszavait14 és

címét15 is elemezték különböző'' kutatók, s ezáltal mintegy kísérleti nyúl vált az írásból,

jól példázva az ilyenfajta vizsgálódások eredményességének határait a jelen technikai

szinten.

Alig volt olyan filozófiai irányzat, mellyel ne hozták volna kapcsolatba a művet.

Arisztotelész mellett peripatetikus,16 középső platonista,17 [211] Poszeidóniosz utáni

sztoikus,18 alexandriai zsidó,19 a hellenisztikus püthagoreizmus befolyása alatt álló,20

vagy egyszerűen „eklektikus"21 szerzőnek egyaránt tulajdonították. Hasonlóképpen

datálására is Arisztotelész és Apuleius közt, az i. e. IV. századtól az i. sz. II. századig

mindenre volt példa. Felvetődött az a szélsőséges nézet is, hogy a mű nem más, mint

Apuleius De mundójának „visszafordítása" a sohasem létezett görög eredetire.22

A kortárs szakirodalomban ha konszenzusról nem is, de legalábbis néhány tendenciáról

beszélhetünk. Egyrészt a szakma túlnyomó többsége egyetért abban, hogy a mű nem

származhat Arisztotelész tollából, ugyanakkor minden idegen hatás ellenére a szerző

alapvetően a peripatetikus hagyományokhoz igyekszik hű maradni. Ennek jele a műben

az égi és földi szféra oppozíciója, a transzcendens mozdulatlan mozgató elmélete, az

9 Lorimer mellett legalaposabban Paul Moraux: „Die Schrift von der Welt", in Der Aristotelismus bei den Griechen von Andronikos bis Alexander von Aphrodisias. Berlin-New York, Walter de Gruyter, 1984, vol. II.

10 Jaap Mansfeld: „Two Attributions", Classical Quarterly 41 (1991), 541-543.

11 Gunnar Rudberg, Gedanke und Gefühl: Prolegomena zu einer hellenischen Stilbetrachtung. Oslo, A. W.

Brogger, 1953, suppl. vol. 14, 8-12; 35-36.

12 Reale felhívását követte a nyelvi vizsgálódás elindításával Rudberg megjegyzéseiből kiindulva Jonathan

Barnes: „Review of Aristotele, Trattato sul cosmo per Alessandro, by Giovanni Reale", Classical Rewiew 27

(1977), 40-43.

13 P. Boot: „An Indication for the Date of the Pseudo-Aristotelian Treatise »De mundo«", Mnemosyne 34

(1981), 139-140.

14 D. M. Schenkeveld: „Language and style of the aristotelian De mundo in relation to the question of its

authenticity", Elenchos 12 (1991), 221-255.

15 Jaap Mansfeld: „ΠΕΡΙ ΚΟΣΜΟΥ: A Note on the History of a Title", Vigiliae Christianae 46 (1992), 391-411.

16 Th. Bergk: „Der Verfasser der Schrift »ΠΕΡὶ ΚΌΣΜΟΥ«", Rheinisches Museum für Philologie, n. F. 37 (1882), 50-53. Bergk a szerzőt Nikolaosz Damaszkénoszban vélte felfedezni, akinek a neve alatt fennmaradt egy

Peri tú pantosz (A mindenségről) műcím - amely alcím alatt Sztobaiosz A világrendet hozza -, és Heródes egyik fiát, akinek udvarában Nikolaosz dolgozott, Alexandrosznak hívták. Antonius és Cleopatra

Alexandrosz nevű fia szintén kortársa volt. Bírálatához vö. Moraux, Aristotelismus Vol. I, 464. Peripatetikus a szerző M. J. Lagrange szerint: „Les Péripatéticiens jusqu'à l'ère chrétienne", Revue Thomiste 32 (1927), 196-213; hasonlóan Barnes, Schenkeveld (250 előtti), H. B. Gottschalk (Andronikosz utáni, i. sz. I. sz),

„Aristotelian Philosophy in the Roman World from the Time of Cicero to the End of the Second Century

AD", in Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt. Berlin-New York, Walter de Gruyter, 1987, vol. II. 36.

2, 1132-1139, és lényegében Mansfeld is arisztoteliánusnak tartja a szerzőt. Moraux szintén az

arisztotelészi örökséget hangsúlyozza a műben, de ez részben célkitűzéséből következik, hiszen az

arisztoteliánus filozófia történetét írva tárgyalja A világrendet.

17 H. Strohm: „Studien zur Schrift von der Welt", Museum Helveticum 9 (1952), 137-175; uő: Aristoteles: Meteorologie, Über die Welt. Berlin-Darmstadt, H. Flashar, 1970.

18 Lásd fent, 4. jegyzet.

19 F. Ravaisson: Essai sur la Métaphysique d' Aristote. Tome II, Paris, Imprimerie royale, 1846. Legalábbis Philon ismeretségi köreivel hozza összefüggésbe Max Pohlenz: „Appendix: Die Schrift von der Welt", in

Philon von Alexandria. Göttingen, Vandenhoeck und Ruprecht, 1942,480-487; reprint in K leine Schriften.

Heinrich Dörrie G. (szerk.): Olms, Hildesheim, 1965, vol. 1.

20 J. P. Maguire: „The Sources", 110-167.

21 Eduard Zeller: Philosophie der Griechen III. I. p. 660-663.

22 F. Adam: De auctore libri pseudo-aristotelici "peri kosmou" dissertatio. Berlin, Schade, 1861.

Arisztote lé sz: A vilá g rend

Oldal: 24

aithér mint ötödik elem jelenléte,23 és különösen a világ örökkévalóságának hangsú-

lyozása.

A világrend programadó első fejezete szerint az értekezés célja a világ egészéről

„teológus módjára" átfogó képet nyújtani.24 E nézőpontot a szerző szembeállítja a

részletekben való elmerüléssel: a világ vizsgálata az isten felismerése szempontjából

értékes. Szemben Arisztotelésszel, aki számára a természet kutatása öncél,25 A világrend

beállítódása elsősorban a középső [212] platonizmusra jellemző,26 ám ugyanakkor

Festugière egyfajta „koiné spirituelle"-ként definiálja.27 A „kozmosz-vallás", írja, egy

másfél évszázados fogyatkozás után - Khrüszipposz28 halálától Cicero Somnium

Scipionisáig - újra megjelenik az i. e. I. században,29 és kialakul az a beszédmód, amelyet

a teológia dominanciája jellemez a filozófia fölött. Az új koiné hitvallása - Seneca

szavaival -: deum colit qui novit;30 reprezentánsai pedig: Cicero, Philón, Plinius,

Epiktétosz, türoszi Maximosz vagy a Corpus Hermeticum monista rétege. Talán

kiegészíthetjük a listát Poszeidóniosszal, Plutarkhosszal, Attikosszal. E környezetben

látja a helyét Festugière A világrendnek is, és megjegyzi, hogy filozófiai tartalma alapján

nehezebb is lenne ennél pontosabban behatárolni keletkezési körülményeit. E koiné

egyéb képviselőitől azonban A világrend annyiban elhatárolható, hogy, mint említettük,

Arisztotelészhez marad hű: nemcsak azáltal, hogy istenét mint mozgás-princípiumot

fogja fel, de szemléletmódjában is elkülöníthető a Sztoa emberközpontú31

panteizmusától, és az egyéni lélek sorsával foglalkozó platonizmustól.32 Amikor

Vergilius az Aeneis VI. énekében33 Anchises szájába adja sztoikus színezetű filozófiai

credóját, ebből sem hiányzik a lélekvándorlás püthagoreus-platonikus tanítása.34

Világnézetének kifejtését a szerző a „világrend" két alternatív definíciójával kezdi meg.

Az első a világot részeinek összességeként definiálja, az égi és a földi szféra

megkülönböztetését hangsúlyozva.35 E részek szerkezetét [213] írja le a 2-4. fejezetben,

felülről lefelé haladva. A második definíció a k oszmosz „elrendezés" jelentését emeli ki,

melyet szerzőnk kiegészít a maga teológiai szemszögéből. E kozmikus összhangot

23 A világrend-beli és az arisztotelészi aithér-elmélet problémáiról lásd: Ernst-Otto Onnasch: „Die

Aitherlehre in »De mundo« und ihre Aristotelizitat", Hermes 124 (1996), 170-191.

24 Vö. Platón: Törvények 643A, a programot illetően pedig Phaidrosz 247 skk.

25 Moraux: Aristotelismus vol. 2,10. Mindazonáltal az általa említett Arisztotelész-hely (Metafizika XII 10, 1075a12-24) - mely szerint a világ számára a legjobb vagy immanens, vagy transzcendens, vagy a kettő

valahogy kombinálható - nagyon is jól egybevág a A világrend dünamisz-elmél etével, amely épp ezt az egyeztetést szolgálja.

26 Vö. Albinosz: Didoszkalikosz 7. p. 161 Hermann.

27 A.-J. Festugière: Le dieu cosmique. Paris, Société d'Édition 'Les Belles Lettres', 1951, 478.

28 Megemlíthetjük, hogy Khrüszipposz szerint is a teológia a tudományok sorrendjében az utolsó, a

beteljesülés: SVF II 42 (Plutarkhosz: A sztoikusok ellentmondásai 1035a).

29 Uo. 343.

30 „Aki az istenséget megismeri, tiszteli"; Erkölcsi levelek 95, 47; Idézi Festugière: Le Dieu cosmique, 500. n.