1. fejezet
Bizony sokszor tűnt fel nekem úgy, Alexandrosz,1 hogy a filozófia {391a} valamiféle
isteni és emberfeletti szerzet, különösképpen pedig azért, mert egyedül emelkedett fel a
létezők szemléletéhez,2 és törekedett megismerni a bennük rejlő igazságot, s míg mások
erről letettek a tárgy terjedelmes és {5} magas volta miatt, ez nem ijedt meg a feladattól,
s a legszebb dolgokra magát méltatlannak nem ítélte, hanem úgy vélekedett, hogy ezen
dolgok tanulmányozása őhozzá áll legközelebb és illik leginkább. Minthogy ugyanis a
test az égi helyre el nem juthatott, s a Földet elhagyva ama szent vidéket szemügyre nem
vehette - ahogy azt az esztelen Alóadák3 {10} tervezték -, így hát a filozófia révén, maga
mellé vezetőnek az értelmet vévén a lélek kelt át a határon és vándorolt ki, mivel talált
egy utat, mely nem jár fáradsággal, és a térben egymástól legtávolabb esőket
gondolatban összegyűjtötte azáltal, hogy a magával rokon dolgokat, úgy vélem,
könnyedén [177] {15} megismerte, s az isteni dolgokat a lélek isteni szemével
megragadta - és közben mindezeket az embereknek is kinyilatkoztatta.4 Mindez pedig
azért esett meg vele, mert a birtokában lévő értékeket irigység nélkül - amennyire
lehetséges volt - mindeneknek tovább szándékozta adni. Ezért azok felett, akik valamely
vidék természetrajzát készítették el nagy {20} buzgalommal vagy egy város képét, folyó
nagyságát, hegy szépségét ecsetelték - ilyesféléket már papírra vetett néhány író:
egyesek az Osszáról, mások a Nüsszáról beszéltek, ismét mások pedig a kórükoszi
* A fordítás eredetileg a Magyar Filozófiai Szemlében (41 [1998], 299-337) jelent meg (repr. in Bugár István [szerk.]: Kozmikus teológia: Források a görög filozófia istentanához a kezdetektói a kereszténység színrelépéséig. Budapest, Kairosz, 2005); a jelen kötetben szereplő változat a korábbihoz képest kisebb módosításokat tartalmaz. A fordítás William Laughton Lorimer kiadása alapján készült: Aristotelis qui
fertur libellus De mundo. Paris, Société d'Édition 'Les Belles Lettres', 1933 (lásd még Utószó, 5. jegyzet).
1 A hellenisztikus kor különösképpen érdeklődött a levelezés műfaja iránt, számos régi híresség
levelezését is „legyártották". A hagyomány természetesen Arisztotelész és Alexandrosz levelezéséről is
tudott: lásd Diogenész Laertiosz katalógusa (V 27); Plutarkhosz: Alexandrosz 7,7.
2 Vö. Theophrasztosz: Metafizika I 6.
3 Otosz és Ephialtész, Alóeusz (vagy pedig Poszeidón) és Iphimédeia ikergyermekei. A félelmetes
tempóban növekedő két fiú azt tervezte, hogy az Olümposzra ráteszi az Ossza-hegyet, s erre a Péleiont, és
így eljutnak az egekbe. Apollón azonban megölte őket, mielőtt tervüket valóra válthatták volna (Odüsszeia XI 315; Platón: Lakoma 190B-C; Lukianosz: Kharón 3,494; Hyginius: Fabula 28; Bábel tornyával párhuzamban: Philón: De confusione linguarum 4-5; Órigenész: Contra Celsum IV 21). Szidóni Antipatrosz (DL VII 29; i. e. II. sz.) a sztoikus Zénónnal, Attikosz (fr. 2,45.7) Platónnal, Ovidius (Fasti I 3 05-8) az emberiség egészével kapcsolatban él ugyanezzel az összehasonlítással.
4 A lélek repüléséhez vö. R. M. Jones: „Posidonius and the Flight of the mind", Classical Philology 21 (1926), 97-113; E. R. Dodds: The Greeks and the Irrational. Berkeley (Calif.), The University of California Press, 1951, 135-78; C. Colpe: „Die 'Himmelreise der Seele' als philosophie- und religionsgeshichtliches
Problem", in U. Bianchi (szerk.): The Origins of Gnosticism. Leiden, Brill, 1967,85-104; H. Koller:, Jenseitsreise der Philosophen", Asiatische Studien 27 (1973), 35-57; és különösen A.-J. Festugière: Le dieu cosmique. Paris, Société d'Édition 'Les Belles Lettres', 1951,441-459, kül. 444 skk. A motívum szinte egyidős a görög filozófia történetével (lásd Parmenidész, 28 B1 DK), de különösen népszerű a késő
hellenisztikus, kora római korban: lásd Philón: De opificione mundi 69-71; De aeternitate mundi 63k; De specialibus legibus 36 skk; a Corpus Hermeticum V 5-ben; Türoszi Maximosznál XI 10; XVI 6; vö. kül.
Seneca: Quaestiones naturales I praef., 7-13. Sejtésem szerint a téma Arisztotelész A filozófiáról c. művéből származik, és benne Arisztotelész hasonlóan formálja át Platón Phaidrosz- beli képét (246a skk), mint teszi azt a Barlang-hasonlattal (Platón: Állam VII 514a skk; vö. Arisztotelész: A filozófiáról fr. 13a RUW), vagy a Nap-hasonlattal (Állam VI 506d skk, vö. Arisztotelész: A lélek III 5).
Arisztote lé sz: A vilá g rend
Oldal: 2
barlangról,5 vagy éppenséggel akármiről a rész szerint való dolgok közül, amibe csak
belebotlottak - mindezek felett csak szánakozhatunk kisszerűségük miatt, mert
akármilyen közönséges tárgy bámulatba ejtette őket, és kicsinyes vizsgálódásaik közben
azt gondolták, nagyot visznek véghez. Ez {25} pedig azért esik meg velük, mert
képtelenek a különb dolgok szemléletére - gondolok itt a világrendre, s a világrenden
belül a legnagyobb dolgokra.6 {391b} Hiszen, miután figyelmüket igazán ezekre
irányították, soha a többi dolgok közül semmit meg nem csodálnának, hanem minden
egyéb apróságnak és eme tárgyak magasabbrendűségéhez mérten semmire sem érde-
mesnek tűnne őnekik. Szóljunk hát mi, és amennyire elérhető, elmélkedjünk mindezen
dolgokról a teológia szemszögéből,7 hogy miként is állnak [178] természet,
elhelyezkedés és mozgás tekintetében. Úgy illik pedig, {5} véleményem szerint, hogy Te
is, fejedelmek legkiválóbbika, kísérd figyelemmel a legnagyobb dolgokkal kapcsolatos
vizsgálódást, s a filozófia se irányítsa figyelmét holmi hitványságokra, hanem efféle
ajándékokkal tisztelje meg a legkiválóbbakat.8