vetve hátát. Bizonyára unta már a várakozást, és sokal otta késedelmünket. Nos, ezen

csakhamar változtattunk, igaz, ebben vajmi kevés öröme telt.

Fönt, ahol lapultam, tőlem kissé balra kődarabokból összerakott, hevenyészett

keresztfonna tűnt föl. Bizonyára Gomara bátyja pihent ott. A sírtól nem messze vezetett le a hegyi ösvény a tóhoz. Leereszkedtem az úton addig, amíg nem találtam megfelelő

helyet, ahol a tobaok majd biztonsággal verhetik vissza a csiriguánók támadását.

Levittem őket oda, és megbeszéltem velük: ne ontsunk fölöslegesen vért. Ha

közelednének, először csak lövésekkel igyekezzenek elriasztani őket; ha mégis

rohamoznának, akkor ne kíméljék őket, kivéve a Sendadort, akit legföljebb csak

megsebesíteni szabad. Ezután az aymarával együtt a már ismert úton visszatértem a

többiekhez, magunkkal \dttük a két őrt is.

Társaink a sziklák fedezékébe húzódtak, és már izgatottan vártak minket. Most úgy

gondolták, elérkezett a leszámolás ideje, ám az aymara közbeszólt:

- Még várjunk, senor! Mondtam önnek, hogy a Sendador még további két utat is őriztet.

El kel fognunk azokat a harcosokat is.

- Fölösleges. Nem árthatnak nekünk.

- A lövésekre előjönnek, és a Sendador segítségére sietnek.

- Ugyan miként? Mögöttünk lesznek, és boldogan elinalnak, örülnek, ha ép bőrrel

szabadulhatnak! Ha elkapnánk Őket, csali ter-hi nkre lennének, őrséget kel ene hagyni

mel ettük, ezzel is gyöngítenénk saját erőinket. Hogy mennyire tartok ezektől a

csiriguánóktól, azt tüstént megmutatom neked...

Kioldoztam a foglyok kötelékeit, és minden szó nélkül, ám jól érthető mozdulatokkal

tudomásukra hoztam, hogy menjenek, ahová akarnak, tűnjenek el nyomban. Ok sem

mondtak semmit, mégis pompásan megértettük egymást. Úgy iramodtak az ösvényen

fölfelé, mintha ördög szánkázna a hátukon, és néhány perc múlva már nyomukat sem

láttuk. Ezekre ugyan aligha számíthatott a Sendador...

Most már elérkezett az ideje, hogy kezdődjék a tánc. Lóra ültünk, és benyomultunk balra,

a tó kiöblösödő partja és a sziklafal által határolt ék alakú térségbe, amelynek

összeszűkülő végében tanyázott embereivel a Sendador.

16. A Sóstó pampáján

El lőhúztam a távcsövemet, és lovaglás közben a táborra szegeztem. Rövidesen

észrevettem, hogy fölfigyeltek ránk. Talpra ugráltak, fölkapták fegyvereiket, és csöndben, feszülten várakoztak.

Mg embereim lassan haladtak előre, hátramaradtam, hogy nyugodtan szemügyre

vehessem az el enséget. Tisztán láttam a Sendador arcvonásait. A vörösök fegyverzete

íjból, nyílból és lándzsából ál t. Vajon hogyan akart ilyen szegényes fegyverekkel győzni

el enünk?!

Mozdulatlanul nézett felénk. Egyelőre nem láthatta, kik vagyunk. Ahogy azonban

közeledtünk, végül észrevettem, hogy élénk mutogatás kíséretében riasztja embereit.

Föltehetően ránk ismert...

Ekkor előrerúgtattam, egészen addig, hogy szabad szemmel megfigyelhessem a

vörösöket. Könnyűszerrel megölhettem volna a Sendadort, mert fegyverem

hatótávolsága lényegesen messzebbre ért. Természetesen még csak nem is gondoltam

rá. Fölegyenesedett, és messze hangzó, harsány hangon üvöltött felém:

- Végre hát megérkeztél, te kutya! Am ezúttal már nem harapsz, csak ugathatsz! Tüstént

gondoskodom róla!

Vál hoz kapta a fegyverét, és már dörrent is a lövés. A golyó nem messze tőlem vágódott

a talajba, és föltépte a tó áradásakor lerakódott vékony sókérget. Ezek

szerin^meglehetősen jó fegyvert sikerült szereznie útközben.

- Senor, válaszoljak neki hasonlóképpen? - kérdezte Pena felbőszülten.

- Ne! Élve akarom kézbe keríteni!

- A gazfickó még nem jött rá, hogy téves a számítása. Nyilván úgy tervezi, hogy csapata

felét a hegyi ösvényen a hátunk mögé küldi, a többivel pedig védekezik, amíg azok meg

nem érkeznek.

- Jószerint ez lehet a szándéka, s ezzel magyarázható magabiztossága is...

- Hát majd alaposan elcsodálkozik, ha rájön, hogy mi már lezártuk az ösvényt, és

túljártunk az eszén: ő esett abba a csapdába, amelyet nekünk ál ított. Még néhány perc,

és meghal juk a tobaok lövéseit.

A Sendador eddig a táborhelyen várakozott embereivel, most azonban \dsszahúzódtak a

hegyi út torkolatához, ahol a sziklák közt fedezéket találtak golyóink elől.

Leszál tam a nyeregből, társaim követték példámat. Nem akartuk veszélynek kitenni a

lovakat, ezért felügyelet mel ett hátrahagytuk őket a sziklafal tövében.

- Senor, most aztán már lőjünk! -buzgólkodott Pena. - Onnan, a sziklák mögül másképp

aligha füstöljük ki őket!

- Talán mégis!

- Hogyan? A világ minden kincsével sem tudnák előcsalogatni őket!

- Azért csali próbálkozzunk!

- Vérontás nélkül nem meg}'! Néhány jól célzott lövéssel olyan derekas üdvözlést kapnak,

hogy gondolkodás nélkül megadják ma-gukat!

- Ezt elérhetjük úgy is, ha nem lőjük halomra őket.

- Már megint ez a híres emberbaráti szeretet?! Lássa be, nem férkőzhetünk közelebb

hozzájuk! Végső soron nem történhet minden az ön elképzelése szerint...

- Igaza van! - mordult föl Gomara haragosan. - Itt lapulnak a fickók egy rakásban a

fegyvereink előtt! Ki kel használnunk a pil anatot, különben egyenként elil annak a sziklák közt! Az ördög vigye a humanitást! Azt teszem, amit jónak látok! Enyém a bosszú!

Fölkapta fegyverét, megcélozta a Sendadort, és lőtt. A golyó azonban célt tévesztett, az

egyik vöröst találta el, mégpedig a fején. Mindez olyan gyorsan történt, hogy nem tudtam

megakadályozni. Most azonban hatalmába kerített a harag; a grabancánál fogva

megragadtam Gomarát, durván megráztam, és ráförmedtem:

- Mit csinált? Nem látja, hogy egy ártatlan embert ölt meg?! Ón közönséges gyilkos!

- Ugyan! - válaszolt fölényesen. - Ez csali afféle vad bennszülött!

- Ugyanolyan ember, mint ön, meglehet, még sokkal értékesebb!

- Ohó! Már megint kötekedik velem?!

- Szó sincs róla... Itt vitának helye nincs! Megtiltom önnek, hogy engedélyem nélkül

használja a fegyverét! Megértette?!

- Es ha én fütyülök az engedélyére? - sziszegte szikrázó szemmel.

- Egyszer már megismerte az öklömet, bár akkor csak megsimítottam. Másodszor nem

kímélem, és higgye el, nem fog álmatlan éjszakát okozni, ha soha többé nem kel föl a

földről. Az olyan ember, aki ártatlan csiriguánókat lövöldöz le, és vadalmák nevezi őket,

miközben maga is indián, rosszabb a vadál atnál!

Úgy látszott, a fenyegetés megtette a hatását. Megértette, hogy ezúttal komoly a dolog,

és nem válaszolt egyetlen szóval sem. Nem ringattam azonban hiú ábrándokba magam,

mert tudtam, hogy a társaság nagy része neki ad igazat. Az egymásra vetett pil antások,

a fogak közt elmorzsolt szavak mind ezt bizonyították. Hiába, túl sokat szenvedtek a

Sendador miatt, és most, hogy elérkezett a lehetőség, bosszúra szomjaztak. Egyvalaki

azonban mel ém ál t, Hilario fráter.

- így a helyes! Talán túl indulatosan hangzottak a senor szavai, ám keresztényi

lelkiismeret diktálta őket. Akkor is elérjük a célunkat, ha nem kegyetlen banditák módján

járunk el...

- Főleg, ha nem töltjük ostoba fecsegessél az időt! - helyeseltem. - Figyeljünk, és tüstént cselekedjünk, ha alkalom adódik rá!

Az el enség magával cipelte a sebesült indiánt, és följebb kapaszkodtak a meredek úton.

Lassan nyomultunk utánuk. Ekkor a magasból lövések hangzottak. Vad kiáltozás harsant

föl, amire újabb fegyverdörrenések válaszoltak.

- Ez már komoly! - jegyezte meg a barát. - A tobaoink előzőleg csak a levegőbe lőttek?

- Igen, így beszéltük meg. A második üdvözlet már bizonyára áldozatokat is követelt. A

csiriguájok nem ál hatják soká az ostromot...

- Visszanyomulnak, és ránk támadnak. Mégsem sikerül elkerülnünk a vérontást...

- Talán mégis. Eddig kíméltem a Sendadort, ám ennek most már vége. Megsebesítem,

liarcképtelemié teszem. Emberei ennek láttán megrémülnek, és inkább kegyelmet

kérnek, csakhogy megmeneküljenek a csapdából.

Ismét eldördültek a puskák, és nem csöndesedett a harci lárma sem. Úgy látszott, a

csiriguánók megpróbálják a kitörést. Újfent vérfagyasztó halálsikoly hasított a levegőbe,

majd hirtelen teljes csönd támadt. Tobaoink nyilván sortüzet zúdítottak a csiriguánókra,

úgyhogy azoknak nem maradt más választásuk: kénytelen-kel etlen vissza kel ett

vonulniuk.

- Gondolhattam volna! - mordult föl dühösen Pena, akinek combját eltalálta egy felénk

küldött nyílvessző. Isten őrizz, hogy az el enségnek egyetlen csöpp vére is csorduljon,

míg a miénk folyhat, mint a patak...

- Mit dörmög itt nekem? Megkarcolta egy tüske, már ez is baj?

- Tüske?! Megkarcolt?! Hal játok ezt, emberek?! A csodával határos, hogy nem mérgezett

a nyíl! - füstölgött, miközben kipiszkálta a nyílhegyet a lábából. - Hogyan akarja elkapni a vörösöket, ha nem üldözzük őket?

- Tüstént meglátja! Különben nem történt itt semmi csoda. Ha kissé figyelmesebb,

észrevehette volna, hogy az elfogott indiánoknál sem találtunk mérgezett nyilat. No de

lássunk hozzá!

Nem messze tőlem jókora sziklatömb hevert a parton. Intettem a kormányosnak, és

segítségével az ösvény nyílásához hengerítettük a követ, úgyhogy közte és a sziklafal

közt kicsiny rés maradt, amelyben elfért a puskám csöve. A résen át remek kilátás nyílt a

magasba kapaszkodó ösvényre, szemmel tarthattam, úgy, hogy engem nem találhattak

el.

Jobbra és baka is csiriguánók lapultak az ösvényen, fölajzott íj al a kezükben, és várták, hátha fölbukkan valaki közülünk. Többen folyamatosan eregették felém nyilaikat, ám

fedezékem tökéletesnek bizonyult. Fönn, távolabb ál t a Sendador, és hevesen

hadonászva beszélt ahhoz a vöröshöz, aki letörten mutogatott a magasból aláereszkedő

harcosaira: többen megsebesültek közülük, sőt, holtakat is hoztak magukkal. Az élénk

taglejtések világosan jelezték, hogy a két beszélgető véleménye igencsak eltér

egymásétól. Az indián a harc befejezését kívánta, míg a Sendador a küzdelem folytatását

erőltette.

Ügy gondoltam, itt az ideje, hogy támogassam a vörös kívánságát. Vál amhoz emeltem a

karabélyt, hogy megsebesítsem a Sendadort. Meg is ölhettem volna, ám most még élve

kel ett nekünk, egyébként sem akartam a lelkemre venni ennek a gazembernek a halálát.

Pontosan céloztam, talán kissé hosszabb ideig, mint ahogy szoktam. Úgy terveztem,

hogy a jobb karján találom el, mert ezzel harcképtelenné teszem. Élénk mozdulatokkal

kísérte szavait, majd váratlanul fenyegetően a magasba emelte a kezét. Meghúztam a

ravaszt. A kar lehanyatlott, és a Sendador fájdalmasan följajdult. Bal kezével

megmarkolta sebesiÜt karját, és - gonosz pil antást vetve kőfedezékemre - felém üvöltött,

olyan hangerővel, hogy a távolság el enére tisztán hal ottam minden szavát:

- Kutya, tudom, hogy te lőttél! Légy átkozott, te német bitang! Ostobán viselkedett. Már

előbb föl kel ett volna ismernie, hogy

semmi esélye sincs a győzelemre, és a sértegetéssel csali ront a helyzetén.

Úgy rémlett, támogatásra szorul, mert két indián elvezette oldalra, ahová én már nem

láttam. Az a vörös, akit az imént meg akart győzni, szintén vele ment, ám rövid idő múlva

visszatért. Társai körbevették, és élénk tárgyalásba kezdtek. Hamar végeztek. Egyikük

tarka kendőt kötött a lándzsája hegyére, és ezt a hevenyészett békezászlót fennen

lobogtatva elindult lefelé a lejtőn.

Arckifejezésén láttam, hogy azt parancsolja társainak: ne lőjenek. Fölemelkedtem a kő

mögül, előléptem az út közepére, ott vártam a követet. Amikor odaért hozzám, tört

spanyolsággal így szólt:

- Senores, a főnök küldött engemet. Ha békét kértek, ő kímélni fog titeket...

Társaim hangos hahotára fakadtak válasz gyanánt, és én is csak nagy nehezen bírtam

megőrizni komolyságomat. A követ éktelenül zavarba jött, ám nem mondhatott mást, mint

amit utasításban kapott.

Kurtán így feleltem:

- Menj vissza, és mondd meg a főnöködnek, ha nem adjátok meg azonnal magatokat,

halomra lövöldözünk benneteket!

- Senor, ön bizonyára...

- Indulj! Fecsegésre nincs idő! Megmondtam, mi a követelésem, tovább egyetlen szót

sem akarok hal ani. Inkább lövök, mint beszélek!

Ugyancsak megrettent, mert gyors léptekkel indult visszafelé.

Amint fölért a főnökhöz, lesétáltak az úton, s közben bizonyára átadta neki üzenetemet.

Ahol megál tak, onnan nyílegyenesen tartott felénk az ösvény. Gondoltam egyet, intettem

társaimnak, akik vál hoz kapott fegyverrel sorakoztak föl körülöttem. Amikor a két indián

ezt meglátta, visszaugrottak, fólrohantak a kanyarig, amely mögé elrejtették a Sendadort,

és ők is eltűntek. Jó idő múltán kerültek csak elő. A főnök még néhány utolsó utasítást

adott emberének, aki indult le, hozzánk.

- Senor! - szólalt meg a harcos, amikor hozzám ért. -A főnök békét akar, ha elengedtek

mindannyiunkat.

- Magatokkal vinnétek a Sendadort is?

- Igen.

- Mondd meg a főnöködnek, hogy mi a barátai vagyunk a csiriguánóknak. Elfogtunk

közületek négy őrszemet és még kettőt, akik a lovakra vigyáztak. Már valamennyit

sértetlenül szabadon is bocsátottuk. Nem akarunk harcolni el enetek, nem kívánjuk a

csiriguánók életét, szabadságát, semmilyen javát. Békében akarunk élni veletek. A

Sendadort azonban ki kel adnotok! Számtalan bűn terheli a lelkét, amiért lakolnia kel !

Hozzátok le, és akkor szabadok vagytok, mehettek, ahová akartok! Tíz perc időt kaptok!

Ha addig nem kapunk választ, támadunk, és akkor hírmondó sem marad közületek, hogy

megszámolja a halottakat! Menj hát! Tíz percetek van! Ezt mondd meg a főnöknek!

Szó nélkül, csüggedten fordult vissza.

- Mit remél ettől a tíz perctől? - kérdezte a fráter.

- A vörösök a saját érdekükben szívesen kiadnák a Sendadort, ám akkora a tekintélye,

hogy csak úgy egyszerűen nem merik. A gazember ráveszi őket, hogy addig húzzák a

béketárgyalást, ameddig csak lehet. Ezt akarom kihasználni. A tíz perc leteltével zárt

tömegben, vál hoz emelt fegyverrel íolnyomulmik az ösvényen. A vörösök tanácstalanok

lesznek, nem tudják, mit csináljanak: lőni nem mernek, hiszen ezt megtiltotta a főnökük,

tehát visszahúzódnak arra az egészen kicsiny területre, ahol kénytelenek lesznek belátni,

hogy ostobaság minden el enál ás...

így is történt. Eltelt a tíz perc, nem jelentkezett a követ, és mi megindultunk. Az indiánok, akik megszál va tartották az ösvényt; elszörnyedve néztek ránk. Kitérni nem tudtak, tehát

hasonló ütemben hátráltak előttünk fölfelé, míg végül hangos kiáltozásban törtek ki. A

hangzavar előcsalta a főnököt is. Nem kevésbé döbbent meg, mint a harcosai, amikor

meglátta a könyörtelenül fölfelé nyomuló, tüzelésre kész hadrendet. Visszaugrott, és

szempil antás alatt eltűnt a sziklák mögött.

Ahogy túljutottunk a kanyaron, szabad kilátásunk nyílt az egész területre, és világossá

vált fondorlatos tervük is, amelyet bizonyára a Sendador ötlött ki.

Innen a hegyi ösvény már nyílegyenesen vezetett fölfelé egy hasadékban, amelynek falai

megmászhatatlanul törtek a magasba: tehát csak a felső végén remélhettek szabadulást.

Láttuk a tobaokat is, és lándzsás békezászlóval a kezében ott ál t köztük egy csiriguánó

is. Bizonyára azt igyekezett elhitetni az utat őrző tobaokkal, hogy béketárgyalás folyik, és amíg nem jön létre megegyezés, addig fegyverszünet van. Ha sikerül elaltatnia

éberségüket, akkor a Sendador egyetlen rohammal ki tudott volna törni, mert a

csiriguánók még mindig túlerőben voltak a húsz tobaoval szemben.

Am reményeik pil anatok alatt szertefoszlottak. Magasba emeltem a medveölőmet, és

mély döreje a visszhangoktól sokszorosan fölerősödve dübörgött végig a keskeny

kanyonban. A tobaok fölfigyeltek, meglátták támadó alakzatunkat, és már tudták is, mi a

teendő.

A követet tüstént leütötték, és a csiriguánók felé fordították fegyvereiket. Az el enség

soraiból ekkor utasítás hangzott föl, ám a nagy távolság miatt nem értettünk belőle

semmit. Felülről válasz érkezett, és a tárgyalás így folytatódott tovább. Ekkor Pena

felüvöltött a tobaoknak, hogy szó sincs semmiféle megegyezésről. Azt válaszolták, hogy

megértették, és fedezékbe húzódtak. A csiriguánók pedig - kétoldalt az égnek törő

sziklafalak, elől-hátul a kérlelhetetlen tóba harcosok - kicsiny területre összezsúfolódva tanácstalanul topogtak. Ekkor soraik közül kilépett a korábban már nálunk járt békekövet,

hozzám jött, és jelentette:

- Senor, a Sendador beszélni afar önnel.

- Jöhet!

- Nem, ön jöj ön mihozzánk!

- Eszem ágában sincs!

- Azt mondta, nem esik semmi baja, sértetlenül visszatérhet.

- Nem hiszek neki. Már többször becsapott engem, hazudott nekem. Képes elfogni, és

mint túszt kijátszani a társaim el en. Én viszont nem hazudok. Ő nyugodtan jöhet, és

megígérem, hogy a tárgyalás után akadálytalanul visszamehet. Erre szavamat adom...

- Megmondom neki.

Kiment, ám rövidesen azzal az üzenettel tért vissza, hogy a Sendador a két csapat közti

terület közepén akar találkozni velem. Kísérőt egyikünk sem visz magával, úgyszintén

fegyvert sem. Elfogadtam javaslatát, és már indultam is a küldönc után. Kísérőim

azonban bosszankodtak ezen a fordulaton. Azt hihették, hogy valami külön egyezséget

kötök a Sendadorral, mert zúgolódás támadt, majd Pena utánam kiáltott:

- Senor, azért lenne néhány kérdésünk!

- Majd később - válaszoltam. - Lesz még idő rá.

- Nem! Mi most akarunk megtudni egyet-mást.

- Ne tartsanak fel! ígérem, semmiféle megál apodást nem kötök az önök beleegyezése

nélkül. Egyébként, ha nem bízik bennem, jöj ön, és tárgyaljon ön a Sendadorral!

- Az ördögbe is, ahhoz semmi kedvem! Akkor már csak intézze ön!

Nem maradt időm arra, hogy bosszankodjam társaim viselkedésén, mert előbukkant a

Sendador. Sajátos érzés fogott el, amikor ismét megpil antottam ezt az embert:

agyonhajszolt, űzött vad, sem Istentől, sem embertől nem várhat kegyelmet...

Jobb karján hevenyészett kötés díszelgett. Sötét pil antásokkal méregetett, mintha

gondolataimat akarná kifürkészni. Be kel val anom, megsajnáltam. Ez a jobb sorsra

érdemes, jó képességekkel megáldott ember akár jelentős ál ami hivatalt is betölthetett

volna, ha nem tér le a tisztesség útjáról, és nem válik bűnözővé. Am most úgy ál t

előttem, mint rettegett, félelmetes bandita, aki már nem számíthat irgalomra, és sorsa

kérlelhetetlenül sodorja magával a sokszorosan megérdemelt végső büntetés, a

könyörtelen halál felé. Szántam ezt az embert, és ha a körülmények engedik, ígéretem

el enére is legszívesebben futni hagytam volna.

- Ismét találkoztunk tehát - szólalt meg bizonytalan hangon, miközben mosol)! akart

erőltetni az arcára, ám csak torz, görcsös vi-csorgás telt ki tőle. - A körülmények

hasonlóak... Ugyanolyan sí-mán egyezségre jutunk, mint a múltkor?...

- Azt bajosan hiszem, mert azóta megváltozott minden. Legutóbb sikerült a karmai közé

kaparintania, most viszont ön az, aki a hatalmamba került...

- Még nem!

- Csak idő kérdése. Nézzen körül, csapdába estek. Reménytelen a helyzetük!

- Védekezni fogunk ám az utolsó emberig!

- Mit használ ez önnek?

- Vagyunk hozzá elegen, hogy emberei jó részét átküldjük a más-világra!

- És aki túléli, még mindig jókora csapat, kiirtja önöket, hogy hírmondójuk sem marad.

Szemét lesütve sötéten nézett maga elé; nem válaszolt. Én pedig folytattam:

- Amel ett mindez csak önáltatás... Hasonlítsa össze fegyvereinket az önökéivel!

- A csiriguánók azonban legalább olyan vitézek, mint a tobaok...

- Lehetséges, bár kétlem. Legalábbis ebben a kilátástalan helyzetben aligha. Már belátták

ugyanis, hogy elfogadható békekötéssel többet nyernek, mint az értelmetlen harccal. Ezt

meg is mondtam a főnöknek, és azt is, hogy abban az esetben mehetnek békén, ahová

akarnak, és megtarthatják mindenüket...

- Szóval ezért biztatott a vörös, hogy adjuk meg magunkat! - kiáltott föl bosszankodva.

- Nos, belátja végre, hogy az én indítványom az egyedüli helyes? Nézzen az

embereimre! Egyetlen kiáltás, és eldördülnek a fegyverek. A második üdvözlet után pedig

már nincs kire lőniük. Ón nem tehet mást, mint hogy föltétel nélkül megadja magát.

Vártam, hogy megszólaljon. Gondoltam, valami kiutat próbál keresni, ám eredmény

nélkül. Be kel ett látnia, hogy erőszakkal nem meg}'' semmire. Ha egyáltalán

reménykedhetett valamiben, az csak valamilyen ügyes csel lehetett.

- Viselkedjék okosan! - szóltam rá. - Értelmetlen vérontás nem segít a helyzetén!

- Hogy kiszolgáltassam magam az ön kényének-kedvének?! Köszönöm! Ebből nem

kérek! Bár ne ismertem volna meg sohasem!

- Ami azt il eti, én is meglettem volna ön nélkül! Sajnos, a sors másképp intézkedett...

- Mondja meg őszintén, mi történik velem, ha elfogadom a javaslatát, és megadom

magam?

- Hm! Azt hiszem, erre választ adhat saját maga is, nem kel hozzá az én segítségem.

- Tehát a halál! Az ön parancsára?

- Nem.

- Gondoltam... Talán még szabadon is engedne?

Kutatólag nézett rám, én azonban a fejemet rázva válaszoltam:

- Ne ámítsa magát! Igaz, az ön halálából nekem semmi hasznom, ám akkora

ostobaságot, mint amekkorát az Erdei Keresztnél elkövettem, meg nem ismétlek még

egyszer, az biztos! Segítettem a szökésében! Mivel hálálta meg? Csapdába csalt és

foglyul ejtett minket! Ernám többé nem számíthat!

- Talán mégis! Én meg vagyok győződve arról, hogy ebből a kutyaszorítóból is

kiszabadít...

- Óriási tévedésben van. Ón olyan veszélyes, gátlástalan bűnöző, hogy vétkeznénk az

emberiség el en, ha szabadlábra helyeznénk!

- Ugyan már, mit vétettem én ön el en?! Vagy azt hiszi, hogy az életére törtem?

- Ez aligha lehet kétséges.

- Téved. Az ön személyét mindvégig kíméltem, ami érthető is, hiszen komoly terveim

vannak önnel. Jó tudja, hogy a kipukkal kapcsolatban Önben van minden reményem.

- És ha ezt valóra váltanám, mi törteimé velem?

- Gazdagon megjutalmaznám.

- Engem ugyan nem tesz lóvá! Jól tudom, milyen sorsot szánt nekem.

- Rosszul ítéli meg a helyzetet. Hiszen látja, hogy nem bántottam a társait sem! Nem

gyilkoltam meg egyiküket sem, hanem a mbocovikhoz vitettem valamennyit!

- Hogy később annál nagyobb váltságdíjat csikarjon ki értük! Ha megkapja a pénzt, akkor

hagyja őket, hadd pusztuljanak el nyomorultan, ahogy ez idáig a többi foglya is...

- Szó sincs róla. Nekem csak önre van szükségem, ők útban lettek volna. Azért fogtam el

és dugtam a szigetre őket, hogy ne legyenek láb alatt. Ón azonban megszökött! Ha nem

teszi, már régen a kincsek birtokában lennénk! Akkor meggyőződhetett volna arról, hogy

mindig csak a javát akartam. Az volt a tervem, -hogy amint elrendezünk mindent,

utasítom a mbocovikat, engedjék szabadon a társait... És lám, mit tesz ön?! Az életemre

tör!

- Kár a szóért... Annyi álnokság után ne várja, hogy higgyek önnek...

- Színtiszta igazság minden szavam! Hogy valóban jót akarok önnek, tüstént

bebizonyítom...

- Hát ezt kötve hiszem.

- Javaslatot teszek önnek...

- Mi lenne az? - kérdeztem, bár teljes bizonyossággal tudtam, mit akar mondani. Nyilván

el akar csalni a rejtekhelyre, hogy a kipuk és a feljegyzések birtokában fölkutassuk az

elásott kincseket. Eddig is visszafogott hangon beszélt, ekkor azonban lehelethalkan

suttogta:

- Társuljon velem! Hagyjuk itt ezt a bandát, és megosztozunk a kincsen fele-fele

arányban.

Tekintete feszült figyelemmel tapadt rám, látszott rajta, hogy kedvező választ remél. Am

csalódnia kel ett. Teljes nyugalommal, komolyan válaszoltam neki:

- Ön már tett egyszer ehhez hasonló ajánlatot nekem, és én majdnem el is fogadtam. Kis

híján életemmel fizettem a jóhiszeműségemért, ám nemcsak én, hanem a társaim is...

- Mit törődik azokkal az emberekkel? Ön a szemükben csak afféle jöttment idegen, akihez

semmi közük...

- Hasztalan fáradozik! El tudná képzelni, hogy árulója lennék társaimnak?! Alattomos

módon becsapnám, magukra hagynám őket?! Társulnék azzal a bitanggal, akit már

csaknem két hónapja üldözünk?! Segítenék, hogy elérje a célját?! El is nyerném érte a jól

megérdemelt jutalmamat: golyót a fejembe! Hát valóban ennyire ostobának néz?!

- Senor! - kiáltotta. - Hát már nem akarja megszerezni a kipukat?!

- Ilyen áron nem.

Halkan maga elé nevetett, maja így folytatta:

- Senor! Az ördögbe is, az egyetlen ok, amiért ilyen szívósan a nyomomba szegődtek

árkon-bokron keresztül, ezek az átkozott zsinórok! És tudom, annyira sóvárog utánuk,

hogy ennek köszönhetem majd az életemet és a szabadságomat is...

- Légvárakat épít!

- Jól tudja, hogy nem! Ha megölnek, titkaimat magammal viszem a sírba! Bármi áron meg

kel védenie Gomara és Pena bosszújától!

- Hibás a számítása! Gomara nem mond le arról, hogy megtorolja a bátyja halálát, nekem

pedig sem kedvem, sem időm nincs arra, hogy erről lebeszéljem.

- Akkor mondjon le a lapukról!

- Megszerzem azokat ön nélkül is...

- Rajtam kívül senki sem ismeri a rejtekhelyet...

- Gomara nagyon jól tudja, hol találhatók.

- Ilyen ostobának tart? A palackot máshová rejtettem. Szeretném én azt az embert látni,

aki csak úgy vaktában megtalálja!

- Gomara elvezet a korábbi rejtekhelyhez, és biztosra veszem, hogy a nyomait követve

eljutunk az újhoz...

- Ezt nevezem én önbizalomnak! - kiáltott föl gúnyosan.

- Csak csúfolódjék! -válaszoltam egykedvűen. -Azt azért el kel ismernie, hogy néhány

rejtekhelyre sikerült ráakadnom...

- Ugyan, és mik lennének azok?

- Kiszabadítottuk társainkat a Bambusz-lagúnából... Végtére is föl kel ett derítenünk,

merre keressük őket, nem gondolja?

- Nos, ön némelykor valóságos ördög! Odamerészkedett egyedül a mbocovik közé?!

- Velem tartottak a derék tobaok.

- A kutyák! Sejthettem volna, amikor ma megláttam őket önökkel!

- Ezek nem azok... Velük csak most találkoztunk. A kiszabadításban az öreg Desierto és

az emberei segítettek.

- Képtelenség! - kiáltott föl döbbenten, és szikár arca elvörösödött.

- Uram - nevettem föl -, akár egy gyerek is rájöhetett volna, hogy mi a Laguna de

Carapától el átogatunk a Circulo-szigetre, és megszemléljük az ön szolidan berendezett

búvóhelyét is!

- Nem értem, miről karattyol! Még sohasem jártam azon a tájon...

- Valóban? Pedig a Yerno és a mbocovik szerint gyakran megfordul arra. No de hagyjuk,

ennek már nincs jelentősége. Tagadja viszont, hogy amikor a Karapa-lagúnánál éjszaka

körbezártuk a tábort, az életemre tört?

- Pusztítsa el a hóhér! - csikorogta. - Nem bírok önnel! Mindig kicsúszik a kezemből,

mintha ködöt markolnék...

- Mégis újra meg újra próbálkozik? Nos, fogjuk rövidre ezt a szó-cséplést! Megadja

magát?

- Nem.

- Akkor végeztünk! Megfordultam, és faképnél hagytam.

- Senor! - kiáltott utánam - Védekezni fogunk az utolsó emberig! A társaimhoz mentem.

Pena érdeklődött, mit intéztem. Őszintén

elmondtam neki mindent. A győzelmünket il etően semmi kétség sem merülhetett föl.

Mind a fehérek, mind a tobaok lövésre készen tartották a puskájukat, hogy össztűzzel

válaszoljanak, ha csak egyetlen csiriguánó is fegyverért nyúl.

Láttuk, hogy a Sendador igyekszik rávenni a vörösöket valamire, nyilván a harc

folytatására. Kisvártatva azonban ismét föltűnt a követ, kezében a békezászlóval.

- Senor! - szólított meg, amikor hozzánk ért -, a főnök szeretne beszélni önnel.

- Jöj ön, ám ez az utolsó alkalom!

A vörös visszatért, majd ezután szinte azonnal megjelent a főnök. Lassú, méltóságteljes

léptekkel közeledett, és amikor elém ál t, azt kérdezte:

- Ti valóban csak a Sendadort akarjátok?

- Igen, veletek semmi dolgunk.

- Ha átadjuk őt, visszatérhetünk a falvainkba?

- Ahogy már mondtam! Csak a fegyvereket kel leraknotok, ám azokat is visszakapjátok,

ha elválunk egymástól.

- Rendben, akkor megkapjátok a Sendadort!

- Természetesen élve!

- Igen! Ő azt akarja, hagyjuk magunkat lelövöldözni... Helyzetünk azonban reménytelen,

a halálunk nem használna neki semmit. Ő azonban mégis erőszakoskodik. Őrjöngő

haragjában olyan szavakkal sértegetett, amelyek el enséggé változtatják a

leghűségesebb szövetségest is... Néhány j il anat, és idehozzuk őt!

Visszament az embereihez, majd eltűnt a tömegben, ahol kavarodás támadt, és dühös

szitkozódás harsant föl. Fölismertük a Sendador rikácsolását. Aztán megnyílt a csoport,

és néhány csiriguánó felénk vezette a megkötözött Sendadort.

- Itt van, a tiétek! - kiáltotta messziről a csiriguánók főnöke. -Teljesítettem az ígéretemet!

Remélem, ti is ál jatok a szavatokat!

Ezalatt a hat indián odaért hozzánk a Sendadorral. Még sohasem láttam a dühtől ennyire

eltorzult arcvonásokat! Gyűlölködve sziszegte felém:

- Elkaptak tehát! Ezek a hűtlen kutyák elárultak! Bezzeg nem bírtak volna velem, ha ön

meg nem sebesít! Tehát ismét kivágta a rezet, ám ezért egyszer, ha más nem, az ördög

megfizet önnek! A hatalmában vagyok, ám még nem érte el a célját!

Válaszra sem méltattam, figyelmemet inkább a csiriguánókra fordítottam. Mindenekelőtt

le kel ett fegyverezni őket. Néhány vörös már hozta is a késeket, íjakat, nyilakat és

lándzsákat, halomba rakták mindet, s végezetül a főnök is ráfektette a puskáját. Ezután a

hegyi csapáson valamennyien fölkapaszkodtunk a sziklafennsík-ra. Oldalra, egy

viszonylag zárt részre vezettük a foglyokat; meghagytuk, hogy néhány emberünk

vigyázzon rájuk.

Pompás kilátás nyüt innen, a hegylapályról. Elénk tárult az egész Sóstó, teljes

pompájában, és a partjait övező, végtelenbe vesző, tágas pampával, az Andok látóhatárt

lezáró, félelmetesen tornyosuló vonulataival. A főnök megmutatta, hová ál ítottak még ki

őröket. Emlékeztettem, hogy négyet közülük elfogtunk, majd a lovakra vigyázó két

emberével együtt szabadon is bocsátottuk.

- A megmaradt négy őr valahol a közelben bujkálhat - felelte a főnök. -Ám velük

kapcsolatban sincs okotok az aggodalomra: rájuk is vonatkozik az ígéretem. Mit csináltok

a Sendadorral? Megölitek?

- Minden bizonnyal ez a sors vár rá.

- Megérdemli! Engem gyáva kutyának nevezett, ezért a vérét kel ontanom. Ha életben

hagyjátok, akkor én számolok le vele!

Kijelentése még reménytelenebbé tette a Sendador helyzetét, bár ő roppant önuralmat

tanúsított, és dölyfös, megvető pil antásokat vetett ránk. Kihívó viselkedése ugyancsak

bosszantotta Penát, ám még inkább Gomarát, aki haragos szavakkal fordult hozzám:

- Nézze ezt a gazembert! Hát nem olyan arcot vág, mintha mi lennénk az ő foglyai, és

nem ő a miénk?! Ám most már a hatalmunkban van, és ezúttal a poklok minden ördöge

sem bírja megszabadítani! Vagy netán suttyomban valami egyezséget kötött vele?

- Semmit.

- Akkor tehát az enyém?

- Még nem.

- Nékem van a legtöbb jogom a bosszúra, mindenkit megelőzök önök közül!

- Ezt nem vitatja senki, csakhogy nincs ám egyedül! Mindannyian részt vál altunk az

elfogásában! Azért vál alkoztunk erre a nehéz, fárasztó és hosszú útra, hogy

megszerezzük a Sendador birtokában lévő kipukat és régi följegyzéseket, majd

eljuttassuk a jogos tulajdonosuknak. Ezeket meg kel kapnunk, utána azt csinál ezzel a

gazemberrel, amit akar. Most azonban meg kel tárgyalnunk a további teendőket.

- A hóhér tárgyalgasson önökkel! Ő az enyém, ezért rövid úton végzek vele! Ez az utolsó

szavam!

Olyan fenyegetően, szenvedélyes indulattal beszélt, hogy ezúttal már én is komolyra

fordítottam a szót:

- Csak semmi ostobaság! Ha valaki egyetlen ujai is megérinti az engedélyem nélkül, az

golyót kap a fejébe!

- Tehát mégis?! Látja ott, azt a keresztet? Alatta porladnak a meggyilkolt fivérem csontjai.

Ez a gaztett tehát büntetés nélkül marad?!

- Erről szó sincs, a bűnösnek lakolnia kel ! Itt azonban nem lesz újabb gyilkosság,

megértette?

- En a pampák törvényei szerint járok el!

- En úgyszintén! Éppen ezért kötelez minket az a szokás, hogy mielőtt a gaztett

elkövetője elnyerné büntetését, az érintett személyeknek törvényt kel ülniük!

- En csak egy törvényt ismerek: szemet szemért, fogat fogért! Önben viszont nem bízom!

Jól tudom, hogy ön legszívesebben futni hagyná a gazembert, sőt, lovat és élelmiszert is

adna neki az útra!

- Tüstént összeül a tanácskozás, és ott kiderül, mi a véleményem.

- En az azonnali halálbüntetésre szavazok!

- Ón ugyan nem szavaz semmire sem...

- Ezt meg hogy érti?

- Mivel ön a vádló, a döntésben nem vehet részt.

- Senor, ebbe nem nyugszom bele!

- Elég, fejezzük be a vitát! A társaság határozatot hoz, és az kötelezi önt is! Ha kel ,

ennek akár erőszakkal is érvényt szerzek!

- Én pedig a saját akaratomnak!

Ezzel a fenyegetéssel félrevonult, és nekitámaszkodott az egyik sziklának. Mi, fehérek pedig összeiUtünk, hogy döntsünk a

Sendador sorsáról. Csak a barát és én javasoltuk, hogy a bűnöst adjuk át az il etékes

hatóságnak. A többiek ezt egységesen elvetették, mondván, ezen a vidéken nincs erre

lehetőség, és mire eljutunk a legközelebbi városig, előfordulhat, hogy valamilyen módon

elszökik tőlünk a bitang. Mmdegyikük a halálbüntetésre voksolt, ám abban

megegyeztünk, hogy előbb meg kel szereznünk tőle a kipukat és a feljegyzéseket.

Ahogy végeztünk a tanácskozással, körbefogtuk a Sendadort, és magunkhoz hívtuk

Gomarát, hogy közöljem velük a döntést. A Sendador reménykedve pil antott ránk. Jó

jelnek vette, hogy nem legádázabb el enségének szavai döntöttek sorsa felől.

- Nos - vigyorgott felém -, mit sütöttek ki a bíró urak?

- Hagyja ezt az idétlen nevetgélést! A helyzete halálosan komoly! Ón sok ember

halálában vétkes, és mi rövid eljárással úgy határoztunk, hogy a pampák törvénye szerint

golyót kap a fejébe...

Elsápadt, és nagy nehezen felkönyökölt fekvő helyzetéből.

- Golyót? Mikor?

- Most rögtön.

- Az ördögbe is! Mire való ez a nagy sietség?

- Mert nem érdemli meg, hogy egyetlen perccel is tovább éljen!

- No de... no de... akkor - dadogta elrettenve -, akkor elvesztik a kipukat!

- Az ön egyetlen, utolsó mentsvára! Látom, sok reményt fűz hozzájuk... Nos, valóban nem

szívesen mondanék le róluk, ezért a következő ajánlatot teszem: adja át nekünk a kipukat

a hozzájuk tartozó írásokkal, és akkor elmarad a kivégzés!

- Szabad leszek? - kérdezte fölcsil anó szemmel.

- Hát, nem egészen! Gomarával sem bánhatok igazságtalanul... Látja azt a sírt? Ott

nyugszik a bátyja, az ön áldozata! Úgy véli, az ön szörnyű gaztettének ilyen

közelségében rávehetnénk arra, hogy mondjon le a bosszújáról?! Ha azonban mindent

kiszolgáltat, ami a kincsekkel kapcsolatban a birtokában van, akkor futni hagyjuk, ám

fegyver és élelmiszer nélkül... Aztán negyedóra múlva követi önt Gomara, és a többit a

sorsra bízzuk...

- De hisz ez biztos halál! Ha nincs fegyverem, hogyan védekezzek Gomara el en?

- Ez már az ön dolga! Nem jutalmazhatjuk meg gyilkoló szerszámmal a gaztetteiért!

- A puszta élete is ajándék! - vágott közbe dühösen Gomara. -Sejtettem, hogy valami

ehhez hasonló következik! Szabadon engedjük, és csak negyedóra múlva indulhatok

utána?! így soha nem kapom el! Nem, ebbe én bele nem egyezem!

- Én sem! - harsogta a Sendador. - A karomat szétzúzta a lövés, és a sebláz hamarosan

levesz a lábamról. Ahhoz, hogy átadjam a kipukat és a feljegyzéseket, valódi

szabadságot követelek!

- Ez a döntésünk, és ezen sem Gomara, sem pedig az ön véleménye nem változtat. Ha a

javaslat nem tetszik, főbe lőjük!

- Legalább gondolkodási időt kérek! Egy órahosszát... addig hagyjanak megkötözve itt, a

helyemen...

- Legyen!

- Ha elfogadom ajánlatukat, kié lesz a kincs?

- Azé, akinek a legtöbb joga van hozzá. A meggyilkolt szerzetes atya bizonyára a

tucumáni kolostorba akarta eljuttatni a leletet. Értesítjük a helybeli hatóságokat is, és ha nem tudják eldönteni, ki a jogos tulajdonos, akkor marad az ál ami igazgatás kezében.

- Tehát nékem semmit... semmit sem szánnak?

- Nem. Az ön sorsa már beteljesedett. Egy órán belül választania kel : azonnali golyó

általi halál, vagy találkozás Gomarával...

- Könnyen beszél! Lenne csak a helyemben, én pedig az ön bőrében!

- Azt elhiszem! Am ön az, akinek viselnie kel tetteinek következményeit!

Csak a két csuklóját kötöztük meg, ezért két tobaot odaál ítottunk őrnek, és rájuk

parancsoltunk, hogy le ne vegyék róla a szemüket.

- Ez a gazember már nem szökhet meg - szólalt meg Jaguár testvér. - Gomarára viszont

annál inkább ügyelnünk kel .

- Csakugyan - helyeselt Pena -, mert ő a saját kezével akar bosz-szút ál ni, és valahogy

nem is ítélem el ezért...

- Jó ötletem van, hogy ezt megakadályozzuk -jelentettem ki. -Gomarát levisszük

magunkkal a tóhoz. Megmutatja azt a helyet, ahová eredetileg elásták a palackot. Majd

csak rábukkanunk valami nyomra, ami elvezet az új rejtekhelyig...

- Ez pompás lenne!

- És milyen hasznos! Ha a Sendador meglátná, hogy a kipukat megtaláltuk, mindjárt

engedékenyebb lenne a feljegyzésekkel is. Egyébként motozzuk meg, hátha találunk

nála valami fontosat!

Eredménytelenül kutattunk, pedig végigturkáltuk a zsebeit és az övét. Amikor végeztünk,

gúnyos nevetéssel szólt ránk:

- Hogy önök milyen okosak, senores! Csak én lennék olyan tökkelütött, hogy értékes

dolgaimat magammal cipeljem! Úgy látom, semmi okom az aggodalomra, önök meg

akarják szerezni a kincset, én viszont csak akkor adom oda a kipukat, ha visszanyerem a

teljes szabadságomat!

Nem akartam bosszankodni az arcátlanságán, pedig jobb lett volna, ha több figyelmet

szentelek neki, mert akkor talán megsejtem, hogy szavaiban a pimaszságon kívül még

valami más is bujkál, és ismét átkutatom, gondosabban, mint az imént. Sajnos, nem ez

történt.

Amikor Gomarát fölszólítottam, hogy jöj ön velünk, csak vonakodva engedelmeskedett.

Bizonyára azt remélte, hogy távol étünk alatt leszámol fivére gyilkosával.

leereszkedtünk a sziklaösvényen. Szóltam Gomarának, hogy ha megtaláljuk a helyet,

hagyjanak elsőként engem odamenni, hadd vizsgáljam át egyedül a területet. Amikor

elértük az út torkolatát, Gomara jobbra tartott, és jó darabig haladtunk a függőlegesen

magasba törő sziklafal mentén, majd megál t, előremutatott, és így szólt:

- Látja azt a tekergő ágú kúszókaktuszt, ahogy körbeöleli a sziklát? Két lépéssel előtte

van a palack helye. Odamehetek?

- Igen, ám csak utánam.

Araszonként óvakodtam előre, átvizsgáltam minden talpalatnyi helyet, olyan

alapossággal, hogy semmiféle nyom sem kerülhette el a figyelmemet. A talajt, ahová

korábban a palackot elrejtették, fölástak, ezt világosan láttam. A gödör mel ett valaki

hosszasan üldögélt, jobbra-balra izgett-mozgott, és tömörebbé nyomta a homokot. Előtte

félkörben mintha csizmasarok túrta volna föl a talajt.

Ezután azt kutattam, merre távolodott el innen a Sendador. Am ez nehéznek ígérkezett.

Jó idő eltelt azóta, hogy itt járt, és sokat rontottak a helyzeten saját nyomaink is,

amelyeket idefelé jövet hagytunk.

Alaposan szemügyre vettem a környező térséget. Előttem húsz lépés távolságban

húzódott a tópart. A vizet sókéreg borította, amely összetöredezett; a táblák úgy torlódtak egymásra, mint télen a befagyott tavakon. Beljebb, a tó közepe felé a felszín

higanyszerű, opálos ragyogással tündökölt.

Az egyik tábla szélén föltűnt valamilyen sötét, kör alakú tárgy. Elővettem a távcsövemet,

és némi vizsgálódás után rájöttem, hogy egy palack letört darabja; a homorú oldalával

feküdt a sókérgen. Körülötte homok szóródott szét az egyébként mindenfelé ragyogóan

tiszta, csil ogó sótáblán.

Visszatértem a palack eredeti helyéhez, és ismét alaposan átkutattam, ám a földön nem

találtam semmit. Utána a kaktuszbokrot vettem szemügyre, és itt már találtam valamit:

egy tizenöt-húsz centiméteres cérnaszálat.

Eddig nem szóltam egyetlen szót sem. A társaim csöndben figyelték vizsgálódásaimat.

Ekkor azonban hozzájuk fordultam:

- Ostobák vagyunk. A kipuk a Sendadornál vannak.

- Az lehetetlen! - szál t "vitába Pena. -Aprólékosan átkutattam...

- Pedig magával vitte. Eldughatta a lovának szánt takarmányba, vagy éppen a ruhájába.

- Ugyan már! Micsoda képtelen ötlet!

- Nono! Fogja csak meg a távcsövet, és vizsgálja meg azt a csil ogó tárgyat a sótáblán!

- Semmi kétség, egy eltört palack darabja.

- És mi van elszóródva körülötte?

- Homok. t

- Helyes. És hogyan került oda a homok, amikor körülötte tiszta minden tábla? Csak egy

magyarázat lehetséges: valaki megtöltötte az üveget homokkal, hogy ha a vízbe esik,

elsül yedjen, aztán bedobta a tóba. Éjszaka lévén azonban rosszul mérte föl a távolságot,

az üveg a kéreghez csapódott, összetört, tartalma pedig szétszóródott körülötte. A többi

része bizonyára belecsúszott a tóba, és alámerült...

- Vajon miért tett így az il ető?

- Mert tudta, hogy mi jövünk,^keresni fogjuk a palackot, és azt a hitet akarta kelteni

bennünk, hogy máshová ásta el.

- Még mindig nem értem.

- Pedig világos: a Sendador jól tudta, hogy Gomara ismeri a rejtekhelyet, máshová kel ett

tehát elrejtenie a kipukat. Az új hely azonban, bármilyen gondosan választják is ki,

magában hordozza a veszélyét, hogy fölfedezik. Ezért ez a pokolfajzat nagy ravaszul azt

eszelte ki, hogy magához veszi a kipukat, a palackot pedig eltünteti: így mi azt hisszük,

máshová ásta el, tehát tovább fogjuk keresni. Azonban itt, ahol a sókéreg miatt nem lehet

megközelítem a vizet, egy üveg elmentése korántsem egyszerű dolog. Hogy elsül yedjen,

meg kel ett töltenie homokkal, az húzza magával a tó fenekére. A dobás az éj eli

sötétségben azonban rövidre sikerült. Mint már mondtam, a palack összetört, a homok

szétszóródott, és csak a darabjai repülhettek a vízbe. A cselfogás első része tehát nem

sikerült. Nézzük a folytatást! Azt mondtam, magához vette a kipukat. Igen ám, de hová?

Hiszen az imént kutattuk át, és nem találtunk semmit nála. Pontosabban szólva a zsebeit

forgattuk ki, ott nincsenek. Marad tehát a ruházata. Belevarrta őket valahová, ebben a

tudatban kel folytatnunk vizsgálódásainkat. Nem lesz nehéz megtalálni őket, mert éjnek

évadján dolgozott, és nem hiszem, hogy gyakorlott szabó lenne.

- No de miből következtet erre az egészre?

- Itt látható ez a mélyedés a homokban, ahol ült valaki, mégpedig ugyancsak

nyugtalanul, vagyis munkálkodott valamin, mert ha egyszerűen letelepszik a földre, nem

marad utána ilyen benyomódás. És nézzék, a csizmája sarka a sok mozgolódástól

félkörben fól-túrta a homokot.

- Igaza lehet - bólogatott Pena. - Azt vajon miből gyanítja, hogy az il ető bevarrt valamit?

- Főleg ebből! Nézzenek csak ide!

Levettem a vékony cérnaszálat a kaktuszról, és átadtam Penának.

- Cérnaszál! Sötétkék! Való igaz! - kiáltott föl a barátom. - Egy egész gombolyagot láttam az övében, tűvel együtt!

- Igen, valóban lennie kel nála. Itt tehát semmi dolgunk tovább, menjünk vissza, és

Gomarával... Hé, hol van Gomara? ! Nem látom!

- Csakugyan, hová tűnhetett? Fölment volna a magaslatra?

- Akkor rohanjunk utána! Valami ördögi gaztettre készül!

17. Istenítélet

Nyomozás közben, sajnos, nem figyeltem az indiánra; élt az alkalommal, félrehúzódott,

majd suttyomban elinalt. Nyilván azért, hogy távol étemben leszámoljon a Sendadorral.

Futva eredtünk utána a keskeny ösvényen, ám nem láttuk, mert a kanyar eltakarta

előlünk. Már nem járhattunk messze a sziklafennsík párkányától, amikor pokoli

hangzavar harsant föl előttünk.

- Kutya! - hal ottam a Sendador üvöltését. - Te nem bíráskodhatsz fölöttem! Várd meg,

míg jön a német!

- Ál j, ne tovább! Nem nyúlhat hozzá egyetlen uj al sem! - csattant föl a kormányos. - Nem bánthatja őt!

- Vissza! - hördült föl Gomara, szinte már nem is emberi hangon. - Vissza, mert leszúrom!

A késem mérgezett!

- A pokolba is! - kiáltottaelszörnyedve a kormányos.

- Igen, senor, mérgezett! És havalaki az utamba ál , abba én beledöföm! A Sendadomak

pusztulnia kel , most rögtön, mégpedig ott, ahol elkövette bűnét! A pokolba vele!

Az őrjöngő Gomara tehát le akarta taszítani a mélybe a megkötözött Sendadort! Most

már lélekszakadva rohantunk, ám, sajnos, követnünk kel ett az út kanyarulatait, nem

juthattunk föl eléggé gyorsan.

A bérctetőn leírhatatlan zűrzavar tombolt. Mindenki torkaszakadtából üvöltözött. Amikor

fölértem, megpil antottam Gomarát: jobb kezével a Sendadort rángatta a sziklaperem

felé, míg baljában a szúrásra kész mérgezett kést vil ogtatta, hogy távol tartsa a

többieket. Áldozata teljes erejéből védekezett, ám akadályozta a sebesülése; félelmében

úgy bömbölt, mint valami fenevad.

- Ál j! - kiáltottam. -Ál j! Gomara, azonnal engedje el, mert különben szitává lövöm!...

Megismerte a hangom, felém fordult, és meg sem várva, míg befejezem, ordítozni

kezdett:

- A német! A pokolba vele is! Itt most az történik, amit én akarok! Le ezzel a kutyával! Ez a gyilkos már a kárhozaté!

Mindkét karjával átkarolta a Sendadort, és el enál hatatlanul tolta a szakadék felé. Láttam, hogy elkésem... Egy lépés... még egy fél lépés... és Gomara teljes súlyával mel be lökte

áldozatát. A Sendador elvesztette egyensúlyát, ám az utolsó pil anatban gáncsot vetett

Gomarának. Félelmetes ordítás szakadt föl a Sendador szájából, el enfele pedig még

annál is rettenetesebb hangon jajveszékelt. Mindketten átbil entek a peremen, eltűntek

mögötte; akkor zuhantak le a szédítő mélységbe, amikor én már-már odaértem, és

Gomara felé nyújtottam a kezem.

Jó kétölnyire lehettem a szakadék szélétől, ám nem a mélység, hanem a szemem előtt

lejátszódó iszonyú tragédia okozhatta, hogy megszédültem. Mindkét kezemmel a

fejemhez kaptam, téptem a hajam, és teljes erőmből igyekeztem fékezni lendületemet. A

világ kavargott körülöttem, a szakadék szinte szívott magába, ám végül sikerült úrrá

lennem lelkiál apotomon, és néhány lépéssel a perem előtt támolyogva megtorpantam.

Senki sem figyelt rám. A többiek meg sem kísérelték, hogy lenézzenek, ugyan mi történt

a két szerencsétlennel. Rohantak a sziklaösvényre, hogy mielőbb leérjenek a tóhoz, a két

lezuhant ember holttestéhez.

Csak néhányan maradtunk fönn, mélyen megrendülve; a kormányos mint valami

sziklaszirt magasodott köztünk. Ott maradt ál va, ahol Gomara megfenyegette a késével.

- Szörnyű látványt nyújthat az a két szerencsétlen... - szólaltam meg, majd lehasaltam, és óvatosan a perem felé kúsztam, a kormányos azonban megragadta a karomat:

- Maradjon, uram, maradjon! Ne kísértse a sorsot! Magam is képtelen vagyok arra, hogy

lenézzek!

- Szédül?

- Eddig soha nem szédültem a világ legmagasabb főárbocán sem, ám ez a szikla maga a

borzalom!

- Látnom kel , hová zuhantak...

Hosszan elnyúltam a talajon, és centiméterenként csúsztam előre. A sziklafal jó nyolcvan

méter magas lehetett, és függőlegesen bukott alá a tóba. Szorosan a tövében, a parton

alaktalan csomó sötétlett: mint később megtudtam, Gomara fólismerhetetlenné zúzódott

teteme. Ebben a pil anatban tobaok tűntek föl a sziklaösvény alján, ám csak ezt a

holttestet találták meg, a másikat nem.

Folytatták a kutatást, a fölöttük tornyosuló sziklafalat is vizsgálgatták, majd hangos

kiáltozással a magasba mutattak. Még egy parányit előremerészkedtem, és hamarosan

fölfedeztem izgalmuk okát. Emberi test függött a látszólag csupasz sziklához tapadva,

ínintlia odaragasztották volna. Első pil antásra úgy rémlett, hogy halott, ám aztán mintha megmoccant volna. Viszszahúzódtam, talpra ugrottam, és a kormányos felé kiáltottam:

- Egyikük fönnakadt a sziklán, és még él! Fusson le, hozza föl a többieket, segíteni kel

rajta!

- Talán az ördög bújt önbe? Hogyan képzeli?

- Majd meglátja! Most siessen, rohanjon!

Odaugrottam hozzá, vál on ragadtam, az út felé fordítottam, és alaposan meglöktem. Erre

már mozgásba lendült, és úgy robogott alá a sziklaösvényen, akár a förgeteg.

A legfontosabbat azonban elfelejtettem. Ismét előrekúsztam a párkány széléig, és

lekiáltottam társaimnak:

- Jöj ön fel mindenki! Hozzanak magukkal lasszókat, köteleket és lándzsákat!

Rövidesen megérkeztek, ám tervem hal atán heves vitába bocsátkoztak velem.

- A Sendador akadt fönn, Gomara lenn fekszik holtan - újságolta Turnerstick kapitány. -

Alig lehet fölismerni. Miért kéri a kötelet, Charley?

- Azért, mert föl kel hoznunk a Sendadort - válaszoltam.

- Még csak az kel ene! Ugyan mi jut az eszébe! - kiáltott föl Pena haragosan.

- Csak az, ami mindenkinek, aki embernek érzi magát! - mordultam rá. - Nem hagyhatjuk

ott, hiszen még él!

- Képtelenség! Hogy maradt volna életben? Fönnakadt valamin. Ha más nem, a zuhanás

lendülete megölte. Ez az ember egyébként is a keselyűk számára termett; az ő hul ájáért

Iri szködjünk, kockáztassuk az életünket?! Azt már nem!

- Senor Penának igaza van! - ál t a barátom mel é Monteso. -Hagyja csak ott, úgy, ahogy

van! Én régebben barátomnak tekintettem a Sendadort, ám az utóbbi időben

megismertem, milyen ember is valójában, úgyhogy a kisuj amat sem mozdítom érte, még

ha él is...

- És még ön nevezi magát kereszténynek?

- Igen, mert az is vagyok, ám ennek az elvetemült rablógyilkosnak a lelke már rég

kárhozatra jutott!

- Senor Monteso, már-már sajnálom, hogy a bizalmamba fogadtam. Tegyenek azonban,

amit akarnak, én tudom a kötelességemet. Ne vitatkozzanak, hanem valaki biztosítsa a

lábamat!

Kezembe vettem a távcsövet, és most már harmadszor csúsztam előre, a mélység fölé.

Közben éreztem, hogy két vasmarok ragadja meg a bokámat; a szorításból ítélve a

kormányos lehetett.

A Sendador és a köztem lévő távolságot nem egészen húsz méternek ítéltem. Alaposan

szemügyre vettem, és láttam, hogy háttal a falnak függ, valamilyen kiál ó tárgyon akadt

fönn. Lábai időnként megmozdultak, sőt, mintha halk nyöszörgés is felszűrődött volna

hozzám.

A kormányos segítségével visszahúzódtam.

- Él még? - kérdezte Hilario fráter.

- Igen, néha megmoccan...

- Isten legyen hozzá irgalmas! Mi nem segíthetünk rajta.

- Tudunk, ha akarunk...

- Ugyan, ki vál alkozik közülünk olyan őrült vakmerőségre, hogy leereszkedjék?!

- Márpedig azt kel tennünk. Megpróbálhatná valaki...

- Én ugyan nem! -jelentette ki Pena. - Ha a legjobb barátom vagy a rokonom lenne, még

akkor is nehezen szánnám rá magam! Ezért a hétpróbás csirkefogóért pedig a kisuj amat

sem mozdítom!

- Gondolja meg, eszméleténél van, és ott lóg a sziklán, összekötözött kézzel és átlőtt

karral, fennakadva valami hegyes fatuskón, amely ki tudja, milyen mélyen szúródott a

testébe! Ennél borzalmasabb halált elképzelni sem lehet!

- Többszörösen rászolgált!

- Meglehet, mégsem hagyhatom, hogy ilyen nyomorultan pusztuljon el! Én magam

ereszkedem le a szerencsétlenért...

- Megőrült? Szükségünk van önre, és nem hagyjuk, hogy a nyakát törje olyan gazember

miatt, aki sokszorosan akasztófára termett!

- Ne vitatkozzunk! így határoztam, tehát megyek! Elő a lasszók-kal, kötelekkel!

- Azok nem érnek semmit, csiga nélkül szétfoszlanak a szikla éles peremén!

- Nyerget teszünk alájuk, és a bőrön simán csúsznak.

- Lehet, hogy mire leér, a Sendador már halott!

- Akkor a holttestét hozom föl. Nem maradhat ott a keselyűknek!

Penához hasonlóan a többiek is igyekeztek lebeszélni a veszélyes vál alkozásról, ám

hasztalan.

A lasszókból két jó erős, háromszálas kötelet sodortunk. Ezután több lándzsát jó

szorosan összekötöztünk, hogy ez a köteg szolgáljon majd ülőhelyül. A végeikre

rácsomóztuk a két összesodort kötelet, majd átemeltük a hintaszerű alkalmatosságot a

párkány peremén, úgy, hogy a tartókötelek a peremhez helyezett nyergek vájatában

csússzanak. Következett a beszál ás. Hogy milyen érzés az, amikor az ember átfordul a

szirt szélén, nagy nehezen elhelyezkedik e lengő hintán, és ott függ a mélység fölött

néhány összekötözött, vékony lándzsán ülve? Nos, ezt nem kívánom senkinek.

Biztonsági tartaléknak készítettünk egy harmadik kötelet is: az övemre csomóztam, és

odafönt ugyanúgy erősen tartották ezt is, mint a másik kettőt.

Utánam a barátvál alta a legnehezebb feladatot. Hosszan elnyújtózott, fejét kidugta a

sziklafal elé, úgy tartott szemmel mindvégig az utam során, és utasításom szerint

vezényelte, hogyan engedjék le a köteleket, amelyekbe szmte mindenki

belekapaszkodott.

Szerencsére a sziklafal olyan függőlegesen és simán emelkedett, mintha kőművesek

építették volna. A leereszkedés akadálytalannak ígérkezett.

A kötelek lassan, egyenletesen csúsztak lefelé. Bár én akartam, hogy így történjen, mégis

örökkévalóságnak rémlett, mire leértem a szerencsétlenhez.

A Sendador ijesztő látványt nyújtott. Véraláfutásos szempárja mozdulatlanul meredt

üregében, nyitott szájából kilógott a nyelve. Alig hal hatóan nyöszörgött, máskülönben az

életnek semmi nyomát nem észleltem rajta.

Intettem a föntieknek, hogy ál janak meg. Mindenekelőtt meg kel ett vizsgálnom, mi tartja

a testet. Előttem keskeny, mintegy negyven centi széles, függőleges hasadék nyílt a

sziklafalban; az alsó vége fokozatosan szűkülve összezáródott. A rést kőzetmál adék és

szélhordta por töltötte ki. A hevenyészett talajban egy fa eresztett gyökeret. Ahogy

azonban növekedett, és mindjobban eltávolodott a sziklafaltól, az orkán letéphette a

koronáját, és a törzséből is leszakíthatott egy darabot. A fa maradéka szilárdan tartotta

magát a hasadékban: csak hegyesre tört torzsa türemlett ki. Ezen akadt fönn a Sendador.

Összetákolt ülőhelyem inogva lengett, alattam pedig iszonyú mélység ásított. Hintám a

legcsekélyebb mozdulatra is megperdült, és félő volt, hogy a sziklafalnak ütődöm. El sem

tudtam képzelni, hogyan emelem le a fatörzsről a csaknem élettelen testet. Míg ezt

véghezviszem, nemcsak kettőnk súlya terheli a köteleket meg a lándzsaköteget, hanem

az erőfeszítés is! Ha a lándzsák megroppannak, eltörnek, mindketten menthetetlenül a

mélybe zuhanunk.

Megmondom őszintén, felötlött bennem, hogy sorsára bízom a szerencsétlent, ám

sikerült gyorsan leküzdenem gyengeségemet. Látva halálos kínlódását, nem követhettem

el ekkora kegyetlenséget. Bizonyára életem végéig kísértett volna a lelkifurdalás: nem

teljesítettem emberbaráti kötelességemet. Hiszen még élt, és ha sikerül fóljuttatnom

társaimhoz, még megbánhatja vétkeit, ám ha itt hagyom nyomorult helyzetében, akkor

magával viszi bűneit is a sírba, és elveszem tőle a lehetőséget, hogy kegyelemért

könyörögjön a Mindenhatóhoz!

Hogy átemeljem magamhoz, csupán egyetlen lehetőség kínálkozott, amelynek már a

puszta gondolatától is elszörnyedtem. A hintáról át kel ett lépnem a hasadékba! Ezt még

valahogy el tudtam képzelni. Ám mi történik alíkor, ha a korhadt tuskó letörik kettőnk

súlya alatt, vagy egyszerűen csak kifordul a hasadékból? Nem láttam ugyanis, milyen

mélyen ágyazódott be a kőmál adékba, hiszen a rajta lógó test teljesen eltakarta.

Mindazonáltal cselekednem kel ett. Ha már eddig lejöttem, nem maradhattam tétlen.

A Sendador háttal zuhant a fatörzsre, a csonk beleakadt az övébe, és ezen keresztül a

mel énybe és a zekébe szúródva szilárdan tartotta a testét. Ruhájának iszonyú szorítása

összepréselte a mel ét, szinte lélegezni sem tudott, és talán ez okozta eszméletlen

ál apotát.

Az ülőhelyen feszengve leoldoztam övemről a föntről lelógó tartalék kötelet, és

áthurkoltam két karja alatt, vigyázva, hogy mennél szabadabban hagyjam a mel ét.

Ezután késemmel fölhasítottam a zekéjét és a mel ényét is. Ekkor végre levegőhöz jutott.

Hal ottam, hogy lélegzik, rövideket, akadozva... Aztán följajdult, és vérfagyasztóan

hörgött. Amikor kinyitotta a szemét, zavarodottan nézett rám, majd ismét üvölteni kezdett, mintha lándzsával nyársalták volna föl.

- Maradjon csöndben! - szóltam rá. - Nagy fájdalmai vannak?

- Rettenetes! - nyöszörögte kínlódva.

- Megismer?

Egy pil anatra elcsöndesült. Fogai összecsikordultak, és leírhatatlan tekintetet vetett rám.

- A német! A német! - üvöltött föl ismét. Aztán lebámult a szakadékba, és fölmérte

helyzetének borzalmas voltát. Kiáltásai rimánkodó szavakká váltak, ahogy könyörögve

nyögdécselte:

- Szabadítson meg! Gyorsan, gyorsan! Ez a tuskó széttépi a testemet! Alattam a

kárhozat, a pokol ásít! Gyorsan, gyorsan, vigyen innen! Segítsen már! Megkap mindent,

csak le ne zuhanjak!

- Azért jöttem, hogy segítsek, de ne mozogjon, csak fölösleges fájdalmat okoz magának!

Ha lehet, maradjon csöndben!

Ordítása nyöszörgéssé, vagyis inkább valamilyen veséig ható, sípoló hörgéssé halkult.

Összehajtogatott lasszóm egyik végét az ülőalkalmatosságra csomóztam, a másikat

pedig az övemre erősítettem. Aztán talpra ál tam a lengő hintán, és... Istenem, most

segíts!... beugrottam a hasadékba.

Ettől a pil anattól tartottam leginkább. Ha a fatuskó nem bírja a kettős terhet, és kifordul a helyéből, akkor mindketten menthetetlenül a mélybe zuhanunk. A szemem káprázott, a

fülem pedig úgy zúgott, mintha örvénylő méhraj közepébe kerültem volna. Elragadott a

szédülés, ful adoztam, szörnyű rosszul ét fogott el. Behunytam a szemem, és úgy

éreztem, itt. a vég!

Aztán kinyitottam a szemem, összeszedtem minden akaraterőmet, és görcsösen

gondolkodni kezdtem. Úgy véltem, hogy egyedül a józan racionalitás az, ami legyőzheti a

félelmet. Vizsgálni kezdtem a sziklafalat. Szürke andezit volt, mint az Andok egész

vonulata. Aztán véletlenül megint lenéztem. Majdnem elkezdtem ismét szédülni, ám most

sikerült úrrá lennem a tériszonyon. Alattunk, a sziklafal tövében láttam Gomara

összezúzódott holttestét és a csil ogó sókérget, majd pil antásom átfutotta az egész tavat.

Tekintetemmel követtem az ösvényt, amelyen ideérkeztünk, és lám, a túlsó végén

megpil antottam két indiánt, akik azonnal el is tűntek a sziklák mögött. A csiriguánó Őrök lehettek, akiket a kíváncsiság hajtott a közelünkbe.

Talpam alatt halk zizegéssel folyt ki a kőzetomladék, sőt kisebb szikladarabok is

lehul ottak a mélybe. A fa gyökerei azonban még szilárdan tartottak. Bal kezemmel jól

megkapaszkodtam a hasadékban, a jobbal pedig megragadtam a Sendador gal érját, és

kiáltottam a barátnak, hogy húzzák meg a Sendadorra erősített tartalék kötelet.

Ugyanakkor összeszedtem minden erőmet, és leemeltem a tuskóról a nyomorultat. Ott

lógott előttem a kötélen, majd lassan körbeforgott. Torka szakadtából üvöltött: iszonyatos fájdalmai lehettek

Ekkor megroppant alattam a tuskó. Félelmetes zörgéssel gyűrte ki maga alól a

szikladarabokkal kevert mál adékot, és éreztem, hogy meginog. Az iménti túlterhelést már

nem bírta el, gyökerei egymásután szakadoztak ki a sovány termőtalajból. Éreztem, hogy

sül yedek: még egy pil anat, és a rönk kiborul alólam. Az övemhez erősített lasszóval

magam felé húztam a hintát, ám már nem tudtam megragadni. Recsegve-ropogva borult

ki a fatönk, én pedig a lasszón függve kilódultam, és vadul pörögtem a szakadék fölött.

Kísérőim mindent láttak felülről, és aggódva kiáltoztak. A Sendador üvöltött, akár a

vadál at, nekem viszont cselekednem kel ett. Följebb kúsztam a lasszón, majd bal

kezemmel fömyúltam, és sikerült elkapnom a hfntát. Ezután, mint artista a lengő trapézra,

föltoniásztam magam a lándzsákra.

Elmúlt a veszély.

Magam mel é húztam a Sendadort, és átkarolva tartottam. Búcsúpil antást vetettem a

félelmetes hasadékra, amely most már üresen tátongott.

Meg kel ett ál ítanom a hinta lengését, mert már aggasztó méreteket öltött. Attól féltem,

nekicsapódunk a sziklafalnak. A kel ő pil anatban nekilódultam, és rugózó mozdulatokkal

lefékeztem a himbálódzást. Ezután még szorosabban fogtam a Sendadort, aki ismét

elveszítette az eszméletét, és élettelenül himbálódzott. Fölkiáltottam a barátnak, hogy a

harmadik kötelet tartsák mindig feszesen: ez hordozta ugyanis a Sendador súlyát.

A vérfagyasztó emelkedés közben ide-oda lengtünk, többször körbefordultunk a

tengelyünk körül. Mivel egyik kezemmel magamat, a másikkal meg az ájult embert

tartottam, csak a lábammal akadályozhattam meg, hogy a sziklafalnak csapódjunk.

Mondanom sem kel , hogy ez nem sikerült mindig, és nemegyszer nekivágódtunk a

sziklának. Ilyenkor már csak azt igyekeztem kivédeni, hogy a magatehetetlen Sendadort

ne érje további sérülés.

Társaim egyenletesen húzták fölfelé mindhárom kötelet. Mire fóljutottunk a sziklaperemig,

úgy éreztem magam, mintha összemorzsoltak, kerékbe törtek volna. Elsőként az ájult

embert emelték be a kötélről, míg én a sziklának feszítettem a lábam. Ezután

következtem én. Talpra ál tam bizonytalan ülőhelyzetemből, bal kezemmel elengedtem a

kötél egyik szárát, és megmarkoltam a sziklaperemet. Ekkor már biztonságban éreztem

magam: súlyos tenyér markolta meg ugyanis a csuklómát. Föltekintettem, és a

kormányos vigyorgó arca nézett rám. A másik kezemmel rosszabbul jártam; csak isteni

csoda mentett meg, hogy nem szakadt ki a helyéről, amikor nem tudom, hányan

megragadták. Nekirugaszkodtam a hintáról, és máris a sziklaormot éreztem a talpam

alatt. Négy-öt lépés után azonban összecsuklottani. Valahonnan távolról uj ongó

kiáltásokat hal ottam, mintha túlvilági fúvószenekar harsonázott volna, majd elsötétült

előttem a világ.

Amikor föleszméltem, a fejem Jaguár testvér ölében pihent, és ő nedves ruhával

törölgette az arcomat. Amikor meglátta, hogy kinyitom a szemem, megkönnyebbülten

fölsóhajtott, a mel éhez szorított, és arcomon éreztem, hogy örömkönnyeket hul at.

- Magához tért! - kiáltotta. - Hála a Mindenhatónak! Micsoda vakmerőség! Soha, soha

többé nem engedek meg effélét! Láttam, amikor a rönk a mélybe zuhant, és ön a

hintához erősített lasszón himbálódzott! Úgy éreztem, megfagy ereimben a vér!

A többiek is megil etődve ál tak körülöttem. Amikor fölültem, Monteso hozzám hajolt, és

magához ölelt, ám a meghatottságtól egyetlen szót sem tudott szólni. Pena is odalépett,

és meghatottan így szólt:

- Senor, én gyakran igazságtalanul vitatkoztam önnel, ígérem, ez többé nem fordul elő.

Meg tud nekem bocsátani?

- Igen, nagyon is szívesen, mert magam is követtem el hibát, nem is keveset, és bizony

türelmetlen viselkedésemmel nemegyszer bántottam meg ezeket a derék embereket,

ezeket a remek barátokat, pajtásokat, akikről most derült ki, mennyire szeretnek, milyen

mélyen a szívükbe zártak!

A csiriguánók kissé távolabb ál tak, ám feszült figyelemmel követték az eseményeket.

Ekkor előlépett közülük a főnök, hozzám jött, kezet nyújtott, majd így szólt:

- Ez nem lehet igaz, senor! A Sendador el ensége önöknek, sőt, az életükre is tört!

- Sajnos, így történt.

- És ön mégis az életét kockáztatta miatta, hogy megmentse a biztos haláltól?! Ilyet csak

keresztény tehet, alá a gonoszságért is jótéttel fizet. Mi el enségei voltunk a tobaoknak és önnek is, mostantól kezdve azonban megváltozik minden. Ettől a pil anattól kezdve béke

és barátság uralkodjék köztünk, és megkérem önt, beszéljen társaival meg a tobaokkal,

hogy fogadják el békejobbunkat! Ezután az önök barátai a mi barátaink, és el enségeik a

mi el enségeink.

- Szívesen teszek eleget kérésének...

Az események ezúttal is azt bizonyították, hogy a jó példa menynyivel hatékonyabb, mint

a hosszú lére eresztett, fennkölt szavaktól hemzsegő tanítás. Természetesen az idő most

nem volt alkalmas arra, hogy holmi kiengesztelő beszédet tartsak. Sajgott minden

porcikám, testem-lelkem pihenés után sóvárgott, ám láttam, hogy ott hever a Sendador

mozdulatlanul, előbb tehát őrá kel ett gondolnom. Hozzáléptem, és megvizsgáltam. A

fatörzs maradéka a hátába fúródott, és csúnya, nagyon fájdalmas, ám nem életveszélyes

sebet okozott. Ál apota ennek el enére igencsak aggasztónak látszott. Félig nyitott

szemhéja alól a szeme fehérje kifordulva meredt ránk, a nyelve kilógott, és olyan

rekedten, szakadozottan hörgött, mintha a tüdeje bármelyik pil anatban felmondaná a

szolgálatot.

- Belső sérülése lehet - vélte a barát.

- Minden bizonnyal - bólintottam. - Gondolja csak meg, több mint húsz métert zuhant, míg

a kőkemény tuskón fönnakadt. Nekem is az a véleményem, hogy nem a külső sérülések

okozzák majd a halálát, ami szerintem nem várat sokáig magára.

- Legyen meg Isten akarata! Talán még magához tér annyi időre, hogy megbánja bűneit,

és kegyelemért könyörögjön a Mindenhatóhoz. Kíséreljük meg magához téríteni...

Fáradozásunk eredményesnek bizonyult. Lélegzetvétele ugyan még mindig akadozott,

szemét azonban teljesen kinyitotta, és tekintetében értelem csil ant. Pil antása

egyikünkről a másikra vándorolt. A barát mel éje térdelt, majd így szólongatta:

- Jerónimo Sabuco, hal engem? Fölismer minket?

A kérdezett ekkor már teljesen magához tért. Nem vártam hálálkodó szavakat, még

valami barátságos megnjilvánulást sem, csak emberi hangot, azt, hogy tudomásul veszi:

el enségei a biztos halál torkából mentették meg... Am csalódnom kel ett. Fogai

összecsikordultak, és a hang rekedt sziszegéssel tört elő szájából:

- A pokolba önnel! Hagyjon békén!

- Ne viselkedjék így! Nagyon közel már a halála. Vessen számadást az életével, és

forduljon közbenjárásért a Megváltóhoz, hogy Isten irgalmazzon önnek!

- Csak ne reménykedjenek! Eszem ágában sincs még meghalni!

- Pedig az ön sorsa bevégeztetett! Ha kiheverné ezt a rettenetes zuhanást, önnek akkor

is befel egzett, mert a pampa törvényei szerint halálra ítéltük, és azt végre is hajtjuk!

- Ki merészel itt vádat emelni el enem? Milyen jogon? Az az indián kutya, Gomara, halott!

Saját maga okozta pusztulását! Önök közül senkinek sincs oka bosszúra. Ha agyonlőnek,

az gyilkosság! Nem is beszélve arról, hogy akkor örökre lemondhatnak a ki-pukról!

- Téved! - vettem át a szót. - Igaz, ön kinevetett, amikor elindultunk, hogy a nyomai után kutassunk. Mégis éppen eleget találtunk ahhoz, hogy pontosan tudjuk, hol vannak

elrejtve a csomózott zsinórok.

- Ugyan már, ne mondja! Bolondnak néz?

- Csak óvatlannak. Egyszer már kigúnyolt minket, amikor nem kel ő alapossággal kutattuk

át. Ezt a hibát nem követjük el még egyszer. Tudjuk, hogy kivette a palackból a kipukat,

azután megtöltötte homokkal, hogy elmerüljön a vízben, és a tóba dobta. A csomózott

zsinórokat a ruhájába varrta, meg is keressük tüstént...

A Sendador arckifejezése hirtelen megváltozott. Eltűnt róla a fölényes gúny; viharvert

vonásain aggodalom és félelem rajzolódott ki. Bal kezével önkéntelenül a mel éhez

kapott, és fölkiáltott:

- Álmodozik! Ha magammal hurcolnám a zsinórokat, az a legnagyobb ostobaság lenne!

- Való igaz, mégis egyiket a másik után követi el. Ebben a pil anatban azt is megmutatta,

merre található a ruhájában: a jobb oldali mel zsebe táján...

Amikor arrafelé nyúltam, el ökte a kezem, és fölüvöltött:

- Nem igaz, tévednek! Hagyjanak békén, nincs ott semmi! Miért bántanak egy

magatehetetlen halálos beteget?!

- Maradjon veszteg, mert ha el enkezik, csak növeli a fájdalmait!

- Ne merészeljenek hozzám nyúlni! Ha elveszik a kipukat, az rablás! Hilario fráter ilyen

gaztettben nem lehet bűntárs!

- Ön nem birtokolhatja őket, mert gyilkosság útján tett szert rájuk! Mi viszont mindkettőt eljuttatjuk a jogos tulajdonosának. Ideadja önként?

- Nem, és még egyszer nem! Menjenek a pokolba!

- Akkor magára vessen, amiért most megmotozzuk! Intettem a yerbateróknak, akik

lefogták, és alaposan átkutatták

a ruházatát. Védekezni akart, ám elhagyta minden ereje. Jól sejtettem. A kabát béléséből

előkerültek a keresett kipuk, a maguk jel egzetes formájukban: vastagabb, hosszan

elnyúló főág és számtalan, sűrűn csomózott mel ékág. A Sendador hosszan elnyúlva

feküdt, lélegzete ismét akadozóvá vált. Hangos átkozódásban, fenyegetésben akart

kitörni, ám csak néhány gyűlölettel teli, ziháló hang hagyta el a torkát.

Társaim még sohasem láttak kiput. Kézről kézre jártak az összebogozott zsinórok.

- Ezek a bogok vajon betűk, vagy szótagok lennének? - nézett rám Pena hitetlenkedve.

- Nem, csupán jelölések, ez maga a közlési mód. Egyébként a kipu szó kecsua eredetű,

és csomót jelent. Mint látja, mindegyik olyan vezérfonalból ál , amelyre vékonyabb,

sokszínű oldalzsinórokat csomóztak. Minden színnek és csomónak külön jelentése van.

- És ön ki tud hámozni belőlük valamit?

- Legalábbis megpróbálom. Egyébként önmagában a kipu nehezen fejthető meg.

Mindegyikhez tartozik egy-egy szóbeli közlés, csak azok segítségével lehet igazán

kibogozni az üzenet értelmét.

A Sendador feszülten figyelte beszélgetésünket, és utóbbi szavaimnál káröröm vil ant föl

arcán, majd csúfondárosan elvigyorodott.

- Ez tehát a helyzet! A szóbeli magyarázat nincs meg önnek! Tehát nem is tud velük mit

kezdeni!

- Korán uj ong. Magyarázaton azt értem, hogy a megfejtőnek tudnia kel , miről szól a

zsinórköteg.

- Szerencsére erről fogalma sincs!

- Azt valóban nem tudom, hogy az elrejtett kincsek hol találhatók. Azt azonban tudom,

hogy miről szól ez a két kipu, tehát bízom a sikerben!

- Lásson hát hozzá!

Mohó várakozással nézett rám. Bizonyára úgy vélte, hogy rövid úton értékes tudnivalók

birtokába juthat.

- Sor kerül rá, amint már mondtam, ám lehet, hogy nem itt és nem most. A zsinórok

színezése ugyanis erősen megfakult. Egy jó vegyész, aki kel őképp fölszerelt

laboratóriummal rendelkezik, képes arra, hogy szinte eredeti élénkségükben tegye

láthatóvá őket. Ilyen régmúltból származó üzenet kibetűzése különben is megfontolt,

alapos munkát igényel...

- Gracias a Diós! Vagyis feladja! Nem teljesül semmi az ígérgetésből. Kiraboltak ugyan,

ám ez nem hozza meg önök számára a várva várt eredményt.

- Már mondtam, hogy ha megtalálnánk is a kincset, nem tartunk rá igényt. Az teljes

egészében a jogos tulajdonosait il eti meg, és mondanom sem kel , hogy ön igazán nem

tartozik közéjük. Ha próbálkozásom nem sikerül, akkor szakemberek kezébe juttatjuk el a

kipukat. Ok majd tudják, mi a teendő, és olvashatóvá teszik a zsinórokat.

- És akkor mennyivel jutnak előbbre? Semmivel, az égvilágon semmivel! A vázlatok és

följegyzések nélkül, vagyis nélkülem nem jutnak semmire, mert ezek az én birtokomban

vannak!

- Igen, azokat csakugyan meg kel még szereznünk.

- Na végre, hogy belátja. Am csak akkor kaphatják meg őket, ha szabadon bocsátanak.

- Erről szó sem lehet! Bűntett lenne embertársainkkal szemben. Egyébként, ahogy

megtaláltam a kipukat, majd csak rábukkanok a jegyzetekre is.

Félig lezárt szempil ája alól hosszú, leírhatatlan pil antást vetett rám. Azt gondolhatta, hogy tudok valamit, ám, sajnos, ezúttal tévedett. Nem is sejtettem, hogyan juthatnék eme

valóban nélkülözhetétlenül fontos irományok birtokába. Csaknem biztosra vettem, hogy a

Sendadort már csak a fölfokozott izgalom tartja eszméleténél. Fájdalmait csodálatra

méltó önuralommal próbálta legyűrni.

- Ördög vagy! - hörögte. - Mégsem fogsz diadalmaskodni, mert tudom... - kínlódva

fölemelkedett, és vad gyűlölettel fejezte be a mondatot: - ...a bosszú közeleg! Utolér a

vég! Halálfia vagy, hamarabb, mint gondolnád!

- Fenyeget? Aggodalmat akar kelteni berniem? Ez aligha sikerülhet!

- Bízzál csak, reménykedj! Most azonban csalódni fogsz! Nemsokára fűbe harapsz,

hírtelen, váratlanul! Nos, szaba... don... en... gedsz?

A legnagyobb erőfeszítéssel bírta csak kinyögni ezeket a szavakat.

- Nem - válaszoltam komor arccal. - Igaz, Gomara halott, és mi nem vagyunk olyan

vérszomjasak, ezért nem ölünk meg... Ha sebesülésed nem végez veled, akkor átadunk

a legközelebbi hatóságnak.

- Próbál... játok... csak meg... - suttogta fogcsikorgatva, majd gúnyos vigyorral

próbálkozott. Felső testét már alig bírta tartani. Szemei lecsukódtak. - A vázlatok jó... jó kezekben... vannak - lihegte. Visszazuhant fekvő helyzetébe, ám sértetlen bal kezére

támaszkodva megint föltápászkodott, és már alig érthető, elhaló hangon folytatta: -A

bosszú közeledik! Már... itt is van! Fömi, a... a Roca de la Yentanán! Onnan hozza ő... az írásokat! Ő jön... ide, és ha... itt talál... jaj neked! Véged!

Ismét elvesztette az eszméletét. Szemhéja lecsukódott, ajka szorosan összezárult, arca

beesett: halottnak látszott...

- Rettenetes! - sóhajtott föl a barát. - Magával vitte a sírba a bűneit! Nem használta föl ezt a rövid időt, hogy beval ja, megbánja őket! Meghalt?

- Nem - válaszoltam, miközben megtapintottam az ütőerét. -Vagy nem igazán súlyosait a

sérülései, vagy olyan szívós a szervezete, hogy még hosszú szenvedés vár rá...

- Megkötözzük? - tétovázott a barát.

- Ne mozdítsuk meg! Pil anatnyilag nem vérzik a sebe, és ha ismét magához tér,

megtudhatunk még tőle egyet-mást. Már az is nagyon fontos, amit eddig mondott. Nem is

értem, hogyan szólhatta el magát! Talán a benne fölgyülemlett, mindent elnyomó

bosszúvágy tehette ilyen könnyelművé. Tehát valaki érkezni fog a tervekkel...

- Bizony, a Roca de la Yentanáról.

- Yagyis az Ablakszirtről. Hol lehet ez?

- Én tudom - szólt közbe Pena. - A Roca de la Yentana magányos, csupasz, magasba

törő sziklafal, amelyben ablakszerű üreg sötétlik.

- Milyen messze van tőlünk?

- Jó félnapi lovaglás fölfelé.

- Elképzelhető, hogy ott rejtette el a följegyzéseket?

- Hogyne, nagyon is.

- Vajon ki lehet az, akiben annyira megbízik, hogy beavatja féltve őrzött titkába? Hogyan

tudhatnánk meg, kiről van szó, és mikorra várható? Vagyis... megvan! A csiriguánók csak

tudnak róla valamit!

Intettem a főnöknek, aki hozzánk sietett.

- Ismernek a csiriguánók olyan sziklát, amelyet Roca de la Yentanának hívnák? -

tudakoltam.

- Igen, senor, nagyon is jól... -válaszolta.

- Odaküldött valakit a Sendador?

- Igen, a fiát.

-No csak! Tehát fia is van neki, nem csak lánya. Mik derülnek ki! És a fia egyedül lovagolt föl az Ablakszirthez?

- Nem, tizenöt harcosom kísérte el.

- Olyan sok? Látnom kel ett volna a nyomaikat!

- A Sendador fia már tegnapelőtt elvált tőlünk, mert elfogyott az élelmiszerünk, és két

kisebb különál ó csapat könnyebben gondoskodik magáról, mint egy nagy.

- Tudod, mikor érkeznek vissza?

- Legkésőbb ma este.

- Hát ez veszélyes lehet! Ébernek kel leírnunk! A magas hegyek közül, fentről

ereszkednek majd alá$

- Nem, senor. Az rendkívül fárasztó út. Arról jönnek, amerről ti is érkeztetek - mutatott le a tóra, majd a sziklaszoros irányába.

- Tehát abban a hasadékban kel előbukkanniuk az érkezőknek?

- Ahogy mondod, uram.

- És ma estére, vagy talán már ebben a pil anatban is várhatók?

Most jut eszembe: amikor a sziklahasadékban ál tam, két indiánt pil antottam meg az út

torkolatában! Gyorsan el is tűntek a szemem elől. Azt hittem, hogy a te őreid. A főnök

elgondolkodva nézett maga elé, majd így szólt:

- Uram, már mondtam, a ti barátotok szeretnék lenni, és most bebizonyítom, hogy

őszintén beszéltem. Mert most elpusztíthatnálak benneteket...

- Nos, ezt kétlem. Minket ugyanis nem lehet csak úgy eltenni láb alól. Egyébiránt sejtem,

mit akarsz közölni velünk!

- Aligha!

- De bizony! A Sendador fia visszatért az egész csapattal együtt, mégpedig lóháton. Mivel

azonban számítottak jövetelünkre, a biztonság kedvéért előreküldte két emberét az út

torkolatához. Azok észrevettek engem, amikor a mélység fölött csüngtem, ám meglátták

lovainkat is, amelyeket lenn hagytunk az orom tövében. Azonnal visszasiettek tehát,

jelentették, hogy megérkeztünk, és fogságba ejtettük a Sendadort.

- Uram, te olvasol a gondolataimban! - kiáltott föl elámulva.

- Ugyan! Arait eddig mondtam, ahhoz nem kel ett valami nagy éleselméjűség. A fő az,

hogy a Sendador fia itt van, és bizonyára ki akarja szabadítani az apját. A tó mel etti úton nem férkőzhet hozzánk, mert úgy gondolja, hogy a lovak közelében tanyázunk, marad

tehát e hegyi ösvény, amerről mi is a csiriguánók hátába kerültünk...

- Magam is úgy vélem.

- Mielőbb el kel torlaszolnunk azt az utat! Senor Pena, vegyen maga mel é öt tobát, és

kapaszkodjanak föl azon a lejtőn, hogy...

Amikor odafordultam, elakadt a szavam. A dombhát élén ál ig fölfegyverzett férfi bukkant

föl, és mögötte legalább tucatnyi indián loholt. Gyors pil antással fölmérte a helyzetet,

meglátta a lefegyverzett csiriguánókat és a földön heverő, eszméletlen apját.

- Mira, que desverguenza! - üvöltötte. - Előre, üssük agyon a kutyákat!

A tagbaszakadt kormányost nézhette csapatunk vezérének, mert futtában őt célozta meg

elsőként, puskája másik csövét pedig Penára sütötte, szerencsére egyik golyó sem talált.

Aztán megfordította a mordályt, és magasra emelt puskatussal rontott ránk. Az hitte, hogy

indiánjai majd egy emberként követik. Ez meg is történt, csak épp másként, mint ahogy

elképzelte. A főnök ugyanis néhány parancsszót harsogott feléjük a nyelvükön, ők pedig

nem miránk támadtak, hanem a ránk törő férfit ragadták meg, és pil anatok alatt

lefegyverezték, mielőtt még egyetlen csapást is mérhetett volna a fennen lóbált flintájával.

Azonnal belátta, hogy értelmetlen bármilyen el enál ás, éppen ezért meg se kötözték,

csak körülfogták, és odavezették hozzánk. Amikor elhaladt az apja mel ett, lehajolt hozzá, nem szólt egyetlen szót sem, csak féltő gonddal vizsgálta meg. Kisvártatva

fölegyenesedett, sápadt arccal és dühtől izzó szemmel, ám hangja nyugodtan csendült:

- Önök közül melyik senor a német?

- Valószínűleg énrám gondol - válaszoltam.

Tekintete szinte a szemembe fúródott, amikor megkérdezte:

- Tudja-e, ki vagyok?

- Csak sejtem. On a Sendador fia.

-És ön, ön micsoda? Megmondjam? Ön alattomosan lopakodó fenevad, vérszomjas

ragadozó! Addig hajszolja zsákmányát, amíg csak el nem kapja, szét nem tépi, és...

Elhal gatott, mert meglátta, hogy apja kinyitotta a szemét. Úgy rémlett, mintha a fiú

hangja hívta volna vissza az életbe a Sendadort. Tekintete ismét élénken csil ogott,

egyikünkről a másikra vándorolt. Jó ideig időzött a baráton, aki még mindig a kezében

tartotta a kipukat, majd a fiára tapadt.

- Gyere ide! - suttogta alig hal hatóan. A fia letérdelt mel éje.

- Tedd a füledet a számhoz! Nem tudok hangosan beszélni...

A fiú engedelmeskedett. A Sendador hosszan sugdosott neki valamit. Emberbaráti

kötelességemnek tartottam, hogy ne zavarjuk őket, ám, ahogy később kiderült, alaposan

mel éfogtam. Szó sem esett köztük holmi végső búcsúról vagy családi ügyekről. A fiú

csak hal gatott, nem szólt egyetlen szót sem. Amint a Sendador befejezte, beleegyezően

bólintott, fejét szomorúan lehajtva megszorította apja kezét, és talpra ál t.

- Uram - fordult hozzám -, úgy hal om, megszerezte a mi kipuinkat. Tudja-e, hogy azok a

följegyzések nélkül értéktelenek?

- Nekem más a véleményem.

- Én fölajánlom önnek őket.

- És mit kér ezért?

- A kettőnk szabadságát, és a kincs felét, ha megtaláljuk...

- Ez, sajnos, nem megy, mert az nem az én tulajdonom.

- Tehát megtagadja?

- Meg, és az önök szabadon bocsátásáról sem lehet szó. Ón minden ok nélkül ránk lőtt,

ezért felelnie kel ! Az apját pedig bíróság elé ál ítjuk, és majd ott felel elkövetett bűneiért...

Olyan képet vágott, mint aki elvesztett mindent, és belenyugszik a sorsába.

- Ön kegyetlen, senor! Ón azonban nem lehet a mi bíránk! Nézzen csak le a mélybe,

amely itt ásít mehettünk! Tekintsen csak le, és mondja meg nekem, hogy...

Ez a ravasz fickó a bolondját járatta velünk. Azt hittük, képletesen akar valamit mondani, és amikor a mélységről beszélt, önkéntelenül a sziklapárkányra pil antottunk. Ezt

kihasználva kitépte a közelben ál ó barát kezéből a kipukat, félrelökte a mel ette ál ó

indiánokat, és öles léptekkel rohant lefelé a sziklaösvényen, ami a Sóstóhoz vezetett.

Társaim annyira megdöbbentek, hogy senki sem vette üldözőbe a szökevényt.

Odakiáltottam nekik, hogy vigyázzanak a Sendador-ra, és a menekülő nyomába eredtem.

Mindenképp meg kel ett akadályoznom, hogy elérje a lenn ál ó lovakat. Vagy negyven

lépéssel loholt előttem, és most már azon múlt minden, melyikünk a jobb futó. Az első

kanyarig tíz lépéssel, a másodikig pedig már jó hússzal jutottam közelebb hozzá. Amikor

az ösvény torkolatából kiugrott a szabad térségre, már csak tíz-tizenkét lépésre lehetett

tőlem. A lovakhoz igyekezett, ám belátta, hogy én előbb utolérem. Hal ottam szaggatott

lihegésén - már-már köhögésnek hangzott -, hogy erősen fárad, míg én lankadatlan

iramban, szabályos légzéssel szaladtam. Már csak az a lehetősége maradt, hogy nekivág

a lagúna sópáncéljának. Elég erősnek látszott, hogy megtartsa a súlyát. Nem is habozott

sokáig, nekilódult, és már a fényes sórétegen loholt.

Én a parton maradtam.

Nem félelemből, hiszen több alkalommal vágtam át a félelmetes tuniszi sottok, a sóstavak

kérgén, lóháton is, nemcsak gyalogosan. Ezúttal azonban jobb lehetőség is kínálkozott: a

lovamhoz siettem, és nyeregbe pattantam. Vágtatva indultam tova a Sóstó mentén,

egyetlen pil anatra sem tévesztve szem elől a menekülőt.

Akárcsak a jégtakaró, a sókéreg színe is elárulja, merre húzódnak a veszélyes részek,

amelyek beszakadnak a teher alatt. Egyébként a só sokkal rugalmasabb a jégnél,

nagyobb a szakítószilárdsága is.

Esős évszak idején a Sóstó feltöltődik vízzel, majd az aszályos évadban a víz jórészt

elpárolog, a sókéreg lesül yed, a partoknál pedig jégturzásokhoz hasonló vonulat alakul

ki. A táblák szélei összetöredeznek, a lapok egymásra torlódnak. A tó területén foltokban

víztükrök is csil ognak, ám ezek helye és nagysága ál andóan változik.

A Sendador fia egyelőre még a parti turzásokon bukdácsolt át. Egyik tábláról a másikra

ugrott, és bizony többször megingott, ám mindig visszanyerte egyensúlyát. En közben

megkerültem az öblöt, és befordultam a túloldali partszakaszra. A jó fele utat már magam

mögött hagytam, míg ő a negyedével sem végzett, tehát megelőztem. Fölismerte

helyzetét, és megtorpant. A kipukat még mindig a kezében tartotta.

Háta mögött a társaim egymásután bukkantak elő a hegyi ösvény torkolatából, előtte én

zártam le a partot, erre tehát nem menekülhetett. Ismét futásnak eredt, ezúttal bal kéz

felé. Eddig a keskeny öböl felületén mozgott, ám most már teljes terjedelmében megnyílt

előtte a tó, és a sókéreg szélessége talán a tízszerese is lehetett az eddiginek. Túloldalt meredek sziklafal tört a magasba a tóból, ám járható útnak a nyomát sem lehetett

fölfedezni a tövében. Aki követni akarta a menekülőt, annak alaposan kel ett ismernie az

óriási terjedelmű sómezőt. Társaim óvakodtak is rálépni; többen a lovakhoz rohantak,

nyeregbe pattantak, és utánam ügettek.

Tovavágtattam a keleti parton, hogy erre is elzárjam a menekülés útját. Amint észrevette,

visszafordult nyugatnak, neki a sziklafalnak, nyilván abban reménykedve, hogy majd csak

talál a fölkapaszkodásra alkalmas helyet. Párhuzamosan haladtunk; úgy döntöttem, hogy

semmiképp sem hagyom elszökni, és ha elkanyarodna, akkor követem a sókérgen,

mégpedig lóháton.

A sópáncél színe szép, tiszta, fehér ragyogású. Elég szilárd ahhoz, hogy elbírja egy lovas súlyát, főleg ha az ál at egyenletes iramban halad. Nem szabad hagyni, hogy a lovas és a

ló súlya néhány másodpercnél tovább terhelje ugyanazon a helyen a kérget.

Ekkor a szemközti sziklafalon sötétebb, csaknem függőleges csíkot fedeztem föl: ott

keskeny hasadék nyílt rajta. Fölfigyelt rá a menekülő is, és ismét balra kanyarodva feléje tartott. Nem maradt más választásom: követnem kel ett az alattomos sókérgen. A pej-kóm

tiltakozott, nem akart engedelmeskedni. Fújtatott, rúgkapált, dobrakolt, ám amikor

sarkantyúmat a szügyébe vágtam, szilaj, haragos nyerítéssel fölugrott az első sótáblára,

majd a következőre, míg el nem értük a nyugvó vízszintet takaró szilárd sókérget. Itt már

kissé megnyugodott, és egyenletes ütemben emelgette lábait. A túloldalt ál dogáló

társaim elszörnyedve kiáltottak föl. A menekülő meghal otta a lármát, odanézett, látta,

hogy integetve mutogatnak mögéje, és hátrafordult. Meghökkenve meredt rám, meglepte,

hogy lóháton követem. Am nem vesztegette az időt, és ismét teljes erőből futásnak eredt.

Én nemcsak Őt tartottam szemmel, hanem még inkább a kéreg színváltozásait is.

Ameddig ragyogó, kristályosan csil ogó fehérséggel nyúlt el, nem kel ett tartanom

semmitől.

Az ifjabb Sabuco jó harmincmétemyire futott előttem, és körülbelül hasonló távolságra

nyílhatott előtte a sziklahasadék. Ezen a területen a só hirtelen szürkésbarna, tompa

árnyalatot öltött.

- Ál j! Ál j! - üvöltöttem utána. - Be fog szakadni!

Nem hal gatott rám, csak rohant tovább. Kímélni akartam az életét, viszont semmi áron

nem hagyhattam, hogy elmeneküljön, ezért ismét rákiáltottam, még hangosabban:

- Jobbra, jobbra, ahol fehér a só! A sötét részek nem tartják meg! Értse már meg, az Isten szerelmére!

Ezúttal engedelmeskedett. Kitért jobbra, és rohant tovább. Gyorsan közelítettem feléje.

Az ereje a végét járta, hal ottam fuldokolva ziháló lélegzését. Még harminc, még húsz

lépés... és észrevettem, hogy ismét balra fordul, neki az alattomos, vékony kéregnek.

Ilyen helyzetben nem lehet sokat töprengeni, azonnal cselekedni kel , az élet múlhat rajta.

A prériket megjárt vadászember szokásához híven, amikor a Sendador megmentését

követően eszméletre tértem, azonnal kibogoztam és szabályosan fóltekertem a lasszó-

mat, majd a vál amra erősítettem. Most viszont egyetlen mozdulattal lekanyarítottam, a

végén lévő karikát a nyereggombra akasztottam, bal kezemmel erősen megragadtam a

kantárt, fölegyenesedtem a kengyelben, és jobb kezemmel megcsóváltam a hurkot, majd

magasan elröpítettem a fejem fölött. Egyetlen lépést sem tehettem tovább, mert a

sókéreg elvesztette világos színét.

Suhanva repült a hurok a levegőben, és kivédhetetlenül fonódott a menekülő testére. A

Sendador fia alatt ebben a pil anatban félelmetes reccsenéssel beszakadt a sókéreg. Ha

szilárd talajon vagyok, akkor megtorpantani volna, hogy feszesre rántsam a szíjat, és ne

hagyjam elsül yedni a fiút. Itt, a sókérgen azonban nem tehettem így, mert a lovammal

együtt elpusztultam volna. Ha megál ok, a pejkó patái belefúródnak a sóba, és a kéreg

beszakad; mozgásban kel ett tehát maradnom. Feszesen tartva a lasszót, kis kor mentén

lovagoltam. Újra meg újra megrángattam a lasszót, ám a sókéreg könyörtelenül fogta

áldozatát, míg pejkóm két hátsó patája törte-zúzta maga alatt a sót. Előkaptam késemet

az övemből: ha nincs más választás, el kel vágnom a szíjat. Aztán még egyszer

próbálkoztam. Ismét megsarkantyúztam szegény hátasomat, a derék ál at nagyot ugrott...

és... Istennek hála, feszes lasszóval rúgtatott visszafelé. Nem szakadt el tehát az erős

szíj, kitépte a szerencsétlen fiatalembert a kéreg alól, a biztos halál szorításából.

Am még mindig nem ál hattam meg. Ha csak egyetlen pil anatra is megtorpanok,

mindhárman odaveszünk. Amilyen lassan csak lehetett, hátrálni kezdtem, úgy vonszoltam

magammal a fuldoklót, közben újabb és újabb fogásokkal egyre közelebb húztam

magamhoz. A lasszó mind rövidebb és rövidebb lett, ám sietnem kel ett, mert a parton

összetorlódott éles peremű sótáblákon nem vonszolhattam keresztül a magatehetetlen

testet. A vad összevisszaságban egymásra csúszott üvegkemény, töredezett tömbök

biztos halált jelentettek volna számára. Még egy fogás, újabb lendület, és az eszméletlen

fiatalember ott hevert előttem, keresztben a nyergen, biztonságban. Ekkor értem a parti

turzásba, ahol a pejkóm óvatosan lépkedett a zegzugos sótáblák közt. Abban

reménykedtem, ha betörnek is alattunk, itt már nem lehet olyan mély a víz. Szerencsére

nem történt baj.

A barát, Pena és Turnerstick már vártak rám; amint odaértem hozzájuk, elvették tőlem az

alélt embert. Leszál tam a nyeregből, magamhoz vontam lovam fejét, éaíbecéző

szavakkal simogattam, nyugtattam a vérfagyasztó jelenet főszereplőjét. Tudtam: az ő

kitartása nélkül mindhárman a tó fenekén hevernénk. Pejkóm egész testében remegett,

lihegve fújtatott. A kedveskedés lassan éreztette hatását. Már nem kel ett magamhoz

szorítanom a fejét, hanem apró nyihogásokkal ő dörzsölte arcomhoz a pofáját.

Míg az események lejátszódtak, ha csak rövid pil anatokra is, de azért íbl-fölpil antottam a sziklaorom peremére. Amikor a lasszó kirepült a kezemből, és rácsavarodott a

menekülőre, szívszaggató kiáltás hangzott a magasból. Ott csoportosultak az indiánok,

tobaok és csiriguánók vegyesen, és előttük, csaknem kinn, a párkány szélén teljes

magasságában kiegyenesedve ott ál t a Sendador is, aki az imént még föl sem bírt

tápászkodni fekvő helyzetéből. Am az apai szeretet erősebbnek bizonyult, és kötelékei

dacára látni akarta, mi történik. Amikor leszál tam a lovamról, még mindig ott ál t

mozdulatlanul, mintha kővé dermedt volna.

A fia ijesztően festett. A Sóstó nehezen engedte el áldozatát. Amikor kihúztam, a lék

szélén lévő táblák összevagdalták arcát, kezét, leszaggatták felső ruházatának csaknem

a felét, és hiányzott az öve is. A sópajzs felszínén történő szánkózás további csúnya zú-

zódásokat okozott neki. Mi azonban megkönnyebbülten láttuk, hogy él. Nemsokára

magához tért. Hosszas tekintettel, látható zavarodottsággal méregetett, majd tétova

mozdulattal felém nyújtotta a kezét, és így szólt:

- Senor, ha nem ment meg, már holtan lebegnék a kéreg alatt. Mondja meg, hogyan

hálálhatnám meg ezt önnek?

- Viselkedjék becsületes emberhez méltóan, és ne énnekem bizonyítsa, hogy jó útra tért,

hanem azoknak, akikkel eddig gonoszul bánt!

- Úgy lesz, senor, ígérem. Éreznie kel azonban a hálámat: öné mindkét kipu minden

tartozékával együtt...

A zsebéhez nyúlt.

- A kezében tartotta őket, amikor beszakadt a sókéreg... - emlékeztettem.

- A kezemben?! - kiáltott föl csalódottan. - Ó, desdichado de mi! Igaz, valóban! Ezek

szerűit a vízbe vesztek!

- És már soha senki nem veszi kézbe őket!

- Am a följegyzések, a vázlatok! Ha azokat megkapja, talán ki tud okoskodni belőlük

valamit. Az övem... hol van az övem?

- A tóban van az is, sajnos...

- Jaj nekem! Abba rejtettem mindent!

- Hát akkor azokat szintén elveszítettük mindörökre...

- Kár, pótolhatatlan kár! Mit tegyünk? Visszamegyek, bármi áron kihalászom őket!

Fölugrott, hogy ismét berohanjon a sókéregre.

- Maradjon, ne legyen ostoba! - parancsoltam rá. - Egyedül semmit sem tehet. Együttes

erővel talán sikerül találnunk valamilyen megoldást... Csónak vagy tutaj kel ene, ám efféle nincsen, és a közelben még alkalmas faanyag sem található. No de valakinek majd csak

eszébe jut valami jó ötlet. Most azonban hagyjuk, erre ráérünk később is. Jöj ön, menjünk

föl az apjához!

Készséggel beleegyezett, nekünk pedig eszünkbe sem jutott, hogy megkötözzük. Úgy

éreztük, már aligha akar megszökni tőlünk. Amikor felérkeztünk a sziklafennsíkra, a

tobaok és a csiriguánók egyaránt olyan pil antásokat vetettek rám, mintha valami csodát

vittem volna véghez. Hiába, a bátorság, még ha ilyen csekély is, sokat jelent minden nép

szemében.

A Sendador ismét a helyén feküdt. A szeme tüzesen csil ogott... Vajon a láz okozta? Vagy

talán szerencsés tásszatérésünk? Kitárt karral hívta magához a fiát, aki mindent

elmondott neki. Hátrahúzódtunk. Biztosra vettem, hogy irántam táplált gyűlölete csak

növekedett, hiszen meghiúsítottam a fia menekülését, kis híján a vesztébe hajszoltam, és

a kipuk is elvesztek, minden hozzájuk tartozó értékkel együtt.

A veszteség egyébként közelről érintett rnindannjiunkat. A legtöbben ugyanis titokban

csak reménykedtek, hogy megtaláljuk a kincset, és valami jutni fog nekik is belőle.

Mennyire csodálkoztam, amikor a Sendador magához kéretett engem meg a barátot,

mégpedig olyan hangon, amit föl sem tételeztünk volna róla. Amikor odaléptünk, így szólt:

- Senores, amikor láttam, hogy a fiam elmerül a tóban, azt hittem, megszakad a szívem.

Egyszerre fölrémlett bennem, milyen ember is vagyok én! Önök azt hiszik, ismernek,

pedig nagyon is tévednek. Jól tudom, hogy meg kel halnom. Könnyíteni akarok azonban

a lelkemen, ezért elmondom, milyen rossz cselekedeteket, bűnöket követtem el.

Hal gassák meg tehát életem történetét...

- Nem! -vetettem el en. -Az ön életútja valóban a végéhez közeledik. A sors rendelte így,

az el en pedig ember nem küzdhet. Am az ön utolsó órái már a Mindenhatót il etik meg,

nem pedig a halandó, bűnös embereket. Itt van a mi istenfélő, kegyes Hilario testvérünk.

Bízza rá titkait, bűneit, és meglátja, tőle vigasztalást nyer...

- Igaza van. Előbb azonban mondja meg nekem, hisz annyit vétettem ön el en, meg tud

nekem bocsátani?

- Őszintén, teljes szívemből.

- Mi történik a fiammal?

- Semmi... Mehet, ahová akar. Remélem, élete végéig emlékezik majd az itt történtekre!

Isten igazságos, ám végtelenül könyörületes is!

- Akkor gyere ide, fiam! Add a kezed, és jegyezz meg minden szót, amit mondok neked!

Sokat vétkeztem én már a születésed előtt is, majd később veled együtt követtem el

bűnöket! Bár Isten az ő végtelen kegyelméből megbocsátja nekünk, mégis magunknak

kel jóvátennünk vétkeinket. Kárpótolnunk kel mindazokat, akiket kiraboltunk. Ez már a te feladatod lesz. Teljesíted utolsó kívánságomat?

Ez a velejéig romlott, megátalkodott gazember olyan megindtü-tan beszélt, hogy szavai a

szívemig hatoltak. A fia csaknem szörnyethalt a szeme előtt, és ez megtörte ezt a rideg,

kegyetlen, szívtelen bitangot. Összefüggéstelenül beszélt, lassan, nagy kihagyásokkal,

egyre fáradtabban. Belső fájdalmai igen nagyok lehettek, és ahogy igyekezett leküzdeni

rosszul étét, a megerőltetéstől óriási iz-zadtságcseppek csordultak le a homlokán.

Mindemel ett hangja szelíden suttogott, mint bármely aggódó, gyermekét féltő szülőé.

Bizony, másképp alakul minden, ha nem lép a bűn útjára! Micsoda kiváló ember lehetett

volna, köztiszteletnek örvendő ál ampolgár, jó családapa, akire tisztelettel néznek föl

gyermekei! Ilyen szívhez szóló hangon még sohasem beszélhetett a fiával, mert szavai

mély, nagyon mély hatást tettek rá: a fiatalember ajka megremegett. Szólni sem bírt, a

válasza abból ál t, hogy fejét mélyen lehajtva térdelt apja mel ett, és a kezét szorította mindvégig.

- Te gazdag vagy - folytatta a haldokló. - Tudod, hogy vagyonunkat hol rejtettük el, ám azt is, hogy legnagyobb részéhez bűn útján jutottunk hozzá. Add vissza a részüket azoknak,

akiktől erőszakkal elvettük, akiket megil et: nekik vagy örököseiknek. így, ha te is

hozzájárulsz a lelki üdvösségemhez, talán sikerül a Mindenható haragját irgalmasságra

változtatnunk, és te a továbbiakban a becsület útját járhatod, amitől eddig én tartottalak távol. Bízom benne, hiszem, hogy az égi Atya megbocsát, és befogad az örök szeretet és

kegyelem hónába! Am, ha a kárhozottak közé sorol, abban a tudatban viselem

büntetésem, hogy téged sikerült megmentenem, az igaz útra térítettelek. És most

válaszolj apádnak őszintén, minden kényszer nélkül! Akarsz-e tisztességes, becsületes

emberként élni?! Hátat fordítasz-e a bűn, a gonoszság világának, ahová apád csábított?

Aggodalommal teli pil antásokkal vizsgálta a fia arcát, úgy várta a választ. Ám az késett, mert a fiatalember nem bírt megszólalni, annyira meghatódott. Átölelte az apját, magához

szorította, csókolgatta, majd könnyes szemmel így szólt:

- Tudod jól, hogy milyen sokszor kárhoztattam a terveidet, és legtöbb esetben, bizony,

csak kényszer hatására vettem részt bennük. Amikor odalenn a Sóstó hul ámai

összecsaptak fölöttem, hirtelen minden megvilágosodott előttem, és belém nyilal t a tudat: nem érdemlem meg az életet, hiszen csak bajt, veszélyt hozok másokra! Halálom nem

szomorít el senkit, sőt, inkább örömmel veszik majd tudomásul mindenki. Ettől a

pil anattól kezdve azonban megváltozik minden: csak azon munkálkodom, hogy

tiszteljenek, szeressenek az emberek, erre esküszöm neked!

Az öreg arcvonásain végtelen megnyugvás, boldogság áradt el. Megszorította fia kezét,

és akadozó, halk hangon suttogta:

- Ismerlek, tudom, hogy teljesíted az ígéretedet. Most menj! Gyónnom kel Hilario

testvérnek...

Magára hagytam én is, abban az elégedett tudatban, hogy ez a már-már elveszettnek hitt

bűnös lélek megtért az őt szeretettel váró, mindent megbocsátó Atyához. Úgy éreztem

magam, mintha székesegyházban, az oltár előtt térdelnék, járnék-kelnék, nem pedig itt,

távol a világtól, a vad Pampa de Salinason. Érthető, hogy különösebben nem lelkesedtem

az ötletért, amikor társaim fölszólítottak, induljunk, és keressük meg az elveszett kipukat, följegyzéseket. Mindazonáltal zokszó nélkül csatlakoztam hozzájuk. Csak abban

reménykedhettünk, hogy a keresett értékek mégsem sül yedtek el a tóban, hanem

valahogyan a sófelszínen maradtak.

Leereszkedtünk a Sóstóhoz. A fiatal Sabuco velünk tartott. Hárman mentünkbe a tóra: az

ifjú, Pena és jómagam. Csatárláncot alkotva haladtunk a csil ogó sómezőn, hosszú

szíjakkal biztosítottuk egymást. Lépésről lépésre átkutattuk a területet, ám hasztalan.

Nem találtunk semmit; körös-körül az üvegkemény, kristályos sókérgen egyetlen kődarab,

porfolt sem szakította meg az egyhangúságot. Körbejártuk a beszakadás helyét is, és

bizony gyakran megreccsent alattunk a sópáncél, ám a keresett tárgyaknak nyomát sem

leltük.

Éles vonalként húzódott előttünk a sófelszínen az a sáv, ahol a Sendador fiát

végighúztam, ám itt sem találtunk semmit. Be kel ett látnunk, hogy mind a kipuk és a

följegyzések, mind a hozzájuk tartozó kincsek egyszer s mindenkorra elvesztek az utókor

számára. Le kel ett tehát mondanunk az inkák örökségéről. Társaink a vártnál nagyobb

csalódással fogadták a hírt. Annyira bíztak a sikerben, hiszen utunk során sikerült

leküzdenünk a legveszélyesebb akadályokat is! Bíztak a szerencsénkben, bennünk,

bennem, ám, sajnos, bele kel ett nyugodniuk a helyzetbe, el kel ett fogadniuk a tényeket.

Ámbár hiszen akad még kincs számtalan, amely a tó mélyén fekvő értékeiméi talán még

becsesebb is: az emberi jel em! Rozsda nem marja, moly nem rágja, és beletörik az idő

vasfoga is. .

Visszatértünk a fennsíkra. Közben előkerültek a csiriguánó őrök is, akik távolról figyelték az eseményeket, és belátták, hogy nyugodtan csatlakozhatnak társaikhoz, nem fenyegeti

őket veszély. A Sendador aludt, a barát mel ette ült. Kérdő pil antásomra így válaszolt:

- Megbánta bűneit, és a Mindenható haragja nem tart örökké... Az alvón látszott, hogy a

végét járja. A halál már fölrajzolta jeleit arcvonásaira. Elheveredtünk a közelében, és

halkan beszélgettünk. Nemsokára fölébredt, és tompa, bágyadt hangon a fiát szólította.

- Bocsáss meg nekem! Teljesítsd az ígéretedet, és légy boldog!

Csöndesen imádkoztunk. A maguk módján az indiánok is követték példánkat. Röviddel

utóbb ismét fölhangzott suttogó, erőtlen hangja, miközben a meggyilkolt indián sírjára

nézett:

- Ott fekszik Jüan Gomara. Hozzátok föl ide a fivére holttestét, és temessétek el mel éje

az enyémmel együtt Ilyen közelségben hamarabb találunk megnyugvásra...

Ezután behunyta szemét, és elhal gatott. Jobb keze a barát tenyerében pihent, balját

pedig a fia fogta. Még egyszer megpróbált föltámaszkodni, ám erőtlenül visszaesett...

már holtan.

$. társaság éjszakára levonult a tóhoz. Hilario testvér, az if)ú Sabuco és én

fönnmaradtunk a halott mel ett, és imádkozva virrasztottunk. Másnap reggel eltemettük, a

kívánsága szerint, Gomara holttestével együtt. Mély szomorúsággal ál tuk körbe a most

már hármasra növekedett halmot: a balsors, a szeszélyes véletlen, a kapzsiság és a vak

bosszúvágy hal gatag síremlékét. Ezután fölszedelődzködtünk, és elhagytuk a Pampa de

Salinast.

Korábban egjikünk sem tudott a Sendador fiáról, ezért megjelenése ugyancsak meglepett

bennünket. Hogy részt vett apja üzelmeiben, azt sejtettük, ám semmi többet nem tudtunk

róla. Rejtély lengte körül, amit szívesen megfejtettünk volna, ám ebben a helyzetben,

ilyen szomorú körülmények közt semmi kedvet sem éreztem ahhoz, hogy faggassam.

Társaim azonban nem bántak vele ilyen kíméletesen. Első éjszakai táborozásunk során

Pena kérdésekkel kezdte ostromolni; ő hosszú hal gatás után, komor arccal így válaszolt:

- Senores, nagyon kérem önöket, ne firtassák a titkaimat. Ha elbeszélném önöknek,

semmire se mennének velük... A történteken már úgysem változtathatunk. Hadd

maradjon az is az én titkom, hogy miért éppen most, az utolsó pil anatban bukkantam föl

itt, a Pampa de Salinason. Sok bűnt követtem el, az apám úgyszintén. Most oda

készülök, ahol ő élt, és igyekszem jóvátenni mindent, amennyire csak erőmből telik.

Kérem, érjék be ennyivel!

Több kérdés nem is hangzott el. A Rio Saladónál elváltunk a tobaoktól és a

csiriguánóktól: velük együtt el ovagolt az üjú Sabuco is.

Tucumánban megkerestük az öreg Desiertót, Unicát és az ő Adolf Hornját. Itt Monteso és

a yerbaterók is elbúcsúztak tőlünk, és útra keltek, hogy folytassák fáradságos, veszélyes

hivatásukat.

Közép-Németország egyik kisvárosának közelében jókora, gondozott birtok terül el; nevét

most mel őzzük. Tulajdonosa a Desierto, és itt él Adolf Horn meg aranyos kis felesége is:

ők az egyedüli örökösök. Ha egy kis beszélgetésre vágynak, befogatnak, és fölhajtanak a

közeli várdombra, ahol az évszázados fák alatt igencsak barátságos, vendégmarasztaló

fogadó bújik meg. A fogadóst Rentir Kummernek hívják, bár olvasóink előtt senor Pena

néven bizonyára ismertebb. Az említettek itt, a vendégszobában szoktak összeülni egy

kis meghitt társalgásra, amikor is egy-egy korsó sör mel ett fölidézik a multat, a

kalandokat, a történteket. Ilyenkor gondolatban el átogatnak a Pampa de Salinasra, a vad

viharok járta sziklafennsíkra, ahol némán domborul a kődarabokból emelt három

sírhalom, s egymás mel ett keres örök megnyugvást az áldozat... a gyilkos... és a

bosszúál ó...