kétségtelenné vált előttem, hogy a Sendador megtorpanás nélkül egyenesen az erdőbe

tartott, ezért hát visszafordultam.

A tűz már égett, a társaim húst sütöttek. Követtem példájukat. A vacsora után, amint ránk

esteledett, négy őrt ál ítottam, akiket időről időre váltottunk.

Olyan csönd honolt körülöttünk, hogy aligha várhattunk látogatót. Vacsora után azonnal

lefeküdtem, hogy aludjak néhány órát. Éjfélkor ébresztettek. Eddig nem jelentkezett

senki, és Pena, aki ébren volt, meg is jegyezte:

- Várhatunk mi itt akár az ítélet napjáig!... A Sendador ugyancsak óvakodni fog attól, hogy mutassa magát. Mindezt az ön emberbaráti érzelmeinek köszönhetjük.

- Legyen csak nyugodt, jönni fog - válaszoltam.

- De akkor mint el enség!

- Az is elképzelhető. Én most ébren maradok napkeltéig. Az elülső őrséget veszem át.

Amint elhagytam a tábort, még láttam, hogy Pena és Gomara összedugják a fejüket, és

halkan sugdolódznak. Az utóbbi óráról órára kevésbé tetszett nekem. Az elmúlt két nap

során szinte szavát sem hal ottuk, és mogorva, baljós pil antásai ismét fölkeltették

gyanakvásomat. Attól féltem, rátámad a vezetőre, amint megérkezik.

Az őrségben a kormányost váltottam le. Panaszos szavakkal fogadott:

- Pocsék egy árbockosár!... Órák hosszat hever itt az ember, és nem történik semmi.

Sehol egy vitorla, semmi mozgás!... Már azt is szívesebben venném, ha ránk támadna

egy csapat vörös, legalább elbajlódnék velük egy ideig. No de, sajnos, az én vágyaim

sohasem teljesülnek.

- No csak ne fesse az ördögöt a faira! Még nem múlt el az éjszaka. A másik fele bőven

elég, hogy olyasmi történjék, ami egyáltalán nem tetszik nekünk.

- Történjék bármi, én most megyek aludni. Jó éjszakát! Kedvetlenül lépdelt visszafelé, én

pedig elfoglaltam a helyét. Talán igaza van, gondoltam, mert eltelt egy óra, majd egy

másik, és semmi sem történt. Mögöttem néha bágyadtan fölparázslott a tábortűz, előttem

pedig áthatolhatatlan sötét éjszaka feketél ett. Jobbra tőlem, a látóhatár mögül alig

kivehető derengés rajzolódott ki, majd előbukkant a hold vékony sarlója, és kezdett

fólkúszni a koromfekete égboltra.

Ekkor mintha valami megmozdult volna előttem. A földre szorítottam a fülemet, és

csakugyan, test súrlódását hal ottam a magas fűben, amint közeledik. Most már láttam is

a sötét alakot: mélyen meggörnyedve, csaknem kúszva tartott felém. Ha tartja az irányt,

közvetlenül ama bokor mel ett megy el, amely mögött meghúzódtam. Az, hogy az il ető a

Sendador nyomán közeledett, jó jelnek látszott: ha el enség lenne, bizonyára oldalról

kerülne meg minket.

Odaért hozzám, majd továbbhaladt. Fekve maradtam, és csak akkor emelkedtem föl,

amikor láttam, hogy egyedül van. Fölismertem a Sendadort. Jó húsz lépésen át követtem,

de nem figyelt föl rám. Nem akartam, hogy továbbmenjen, ezért halkan köhögtem.

Megtorpant, hirtelen visszafordult, és fojtott hangon így szólt:

- Kicsoda ön?...

- Nem ismer meg, senor Sabuco?

- Most már igen - mondta megnyugodva. - Hogyan sikerült mögém kerülnie?...

- Láttam, hogy közeledik. Hagytam, hadd osonjon el mel ettem, majd a nyomába

szegődtem, amikor meggyőződtem róla, hogy egyedül van...

- Talán őrt ál t?

- Természetesen. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk a biztonságunk érdekében.

- Fölösleges. Nem fenyegeti önöket veszély. Én komolyan veszem az ígéretemet. Kiket

hozott magával, a teaszedőket?

- Igen, és rajtuk Irívül a két tengerészt, a barátot, Penát és Gomarát.

- Az ördögbe is! Őt igazán otthagyhatta volna!

- Nem kel aggódnia miatta. Szent esküvel fogadta, hogy nyugton marad, legalábbis

egyelőre.

- Nos, akkor várhatom, hogy rám támadhat bármikor, amikor kedve tartja.

- Nem. Ameddig ön velünk lesz, addig a védelmem alatt ál .

- Ezt megígéri?

- Már régebben megígértem, és ál om is a szavamat.

- Hogy ön tisztességesen viselkedik velem, afelől nincsenek kétségeim. A többieket pedig

majd meglátjuk. Sejtik, hogyan szabadultam meg?

- Igen, elmondtam nekik.

- Senor, ez önre nézve veszélyes lehet!

- Számoltam vele. Gomara az első dühében rám is lőtt...

- Átkozott! Ugye, nem találta el?

- Nem. Viszont alaposan helybenhagytam, és azóta igencsak respektál...

- Tehát elhárította a veszélyt? Ezt megjegyzem magamnak, senor! El enségeivel

szemben ön veszélyes fickó lehet, ám adott szavát megtartja, ez már biztos. Olvassa el a

kipukat, segítsen megfejteni az írásokat, és meglátja, hogy elégedett lesz velem! Látom a

tüzüket. Itt vannak mindannyian, tehát megtalálták az üzenetemet?

- Igen, és a szerint jártunk el.

- Kísérői tüstént ráál tak, hogy kövessenek?

- Igen... noha számukra ez nem veszélytelen dolog.

- Ugyan mitől félnek?

- Például attól, hogy ön, mint el enségeit, egyszerűen tőrbe csalja őket.

- Ugyan, hogy tehetném? Hiszen minden fegyverem önnél van!

- Valóban fegyvertelen?

Egy pil anatig kutatóan vizslatott, majd így szólt:

- Természetesen, nem. Itt van ez a kés - mondta, miközben előhúzta az övéből, és az

arcom elé tartotta.

- Kitől kapta? - érdeklődtem tovább, mintha semmit sem tudnék.

- Egy indiántól, akivel véletlenül találkoztam. Ő ajándékozta nekem.

- Itt van ő is a közelben?

Ismét kutatóan vizsgálta az arcomat, ám ezúttal kissé hosszabb ideig, és csak azután

válaszolt.

- Igen, senor, velem van.

- Többedmagával?

- Igen, azzal a baráti törzzsel, amelyet iderendeltem. Ő is hozzájuk tartozik. Ha önök

tisztességesen bánnak velem, ezek a vörösök békén maradnak. Amennyiben viszont

megszegik a szavukat, vagy rám támadnak, rövid úton elintézik önöket, kioltják az

életüket!...

- Milyen törzshöz tartoznak?

- Majd megtudják, ha teljesen bizonyos leszek önökben.

- És hányan vannak?

- Be kel látnia, hogy erre is csak később adhatok választ.

- Rendben van, nem erőszakoskodom. Én nyíltan, őszintén közeledek önhöz, minden

hátsó gondolat nélkül, és ezt várom el öntől is. Egyébként nem félek ezektől az

emberektől. Ha látom, hogy nem akar megcsalni, és tisztességgel jár el, akkor

mindketten jó együttaűködésre számíthatunk.

- Ó - nevette el magát félhangosan -, ami azt il eti, senor, velem kapcsolatban nem

föltétlenül szükséges tisztességről beszélnie. Inkább a józan ész diktálja tetteimet, mint a becsület.

- Hogyhogy?

- Elkövettem egy nagy könnyelműséget, amire csak később figyeltem föl, ám akkor már

késő volt. Gomez... ő most hol van? Nincs önökkel?

- Visszamaradt a karavánnál. Főnökei békét kötöttek a kivándorlókkal.

- Csodálkoznék, ha ez nem az ön közreműködésével történt volna.

- Valóban, én is igyekeztem hatni rájuk.

- Úgy! Egyre több oldaláról ismerem meg... Tehát Gomez sokat beszélt önről. Azóta

biztos vagyok benne, hogy az ön figyelmét nem kerüli el a legparányibb apróság sem, és

ember legyen a talpán, aki lóvá teszi. Észrevette, hogyan erősítettem a fa törzsére a

cédulát?

- Természetesen. Tisztán látszott a kés nyoma, és ahhoz sem kel ett nagy fantázia, hogy

kitaláljam: találkozott valakivel, akitől kapta.

- És tovább?

- Visszalovagoltunk a nyomain, egészen a találkozás helyéig. Igaz, ott elváltak, de csak

azért, hogy az indián törzséhez siessen, és iderendelje őket.

- Ezért ál ítottak ki tehát strázsákat?...

- Szokásommá vált, hogy gondoskodnom kel a biztonságunkról, főleg ilyen

helyzetekben...

- Főleg, mivel nem is bízik berniem teljesen!

- Igaz. Elismerésre méltó, ahogy igyekszik őszintének látszani. Elárul sok mindent,

látszólag kényszer nélkül, ám önnek semmi kára sem származik abból, hogy ezeket

tudomásomra hozza. Már csak azért sem, mert ismertek előttem, és számítottam rájuk.

Azt mondta, a józan ész előbbre való, mint a becsület, és az irányítja tetteit. Remélem, a későbbiek során is tartja magát ehhez, és belátja, hogy ostobaság lenne bármit is

terveznie el enem, mert ezzel csak saját magának ártana. Ha észreveszem, hogy

társaimnak vagy nekem káromat akarja, attól a pil anattól kezdve nem kímélem tovább!...

Nos, ezzel tisztáztuk a Irapcsolatunkat, megbeszéltük, hogyan is ál unk egymással. Most

már indulhatunk a többiekhez. A tűzhöz közeledve beszélgettünk, előbb csak halkan,

majd han-gosabban, hogy fölfigyeljenek ránk. Visszatért a táborba a három őr is, akik

eddig még a posztjaikon silbakoltak.

Hogy a Sendadort ezekben a pil anatokban milyen érzés töltötte el, hogy szégyenkezett-e

vagy sem, nem tudtam eldönteni. Fölemelt fővel lépett az emberek elé, és kihívóan így

szólt:

- Mint látják, itt vagyok! Ál om tehát a szavamat, és ezt elvárom önöktől is. Elhatároztuk, hogy nyélbe ütünk egy üzletet a Gran Chacón. Utána mindenki azt tesz, amit akar, de

addig a közös érdek összeköt bennünket. Egyetértenek?

- Igen - hangzott a válasz társaimtól.

Csak Gomara hal gatott. Tekintete izzó gyűlölettel tapadt a Sendadorra, aki így folytatta:

- Sejtik, hogy indiánok vannak velem. Nem tévednek, ez igaz. Ezt azért mondom el

önöknek, hogy megmutassam: nem futottam védtelenül a kezük közé.

- Milyen vörösek ezek? - kérdezte a barát.

- Majd meglátják.

- Ezek szerint találkozunk velük?

- Igen, mivel elkísérnek a Pampa de Salinasra, hogy ne maradjak védtelenül, ha a

jelenlegi fegyverszünetet felmondanák.

- Azt nem is kérdezi tőlünk, hogy ez a társaság tetszik-e nekünk vagy sem?

- Nem, mert senki sem kényszeríti önöket arra, hogy érintkezzenek velük. Én náluk

maradok, önök pedig maguk közt lesznek. Két csoport lovagol tehát a hegyekbe, és

semmi szükség arra, hogy egymás dolgát nehezítsük.

- Tehát ön nem lovagol velünk?...

- Nem. Csak azért jöttem, hogy megbeszéljük a további utat, amin haladnunk kel . Azután

visszamegyek az indiánjaimhoz, ám az utunk során végig oly közelségben maradok,

hogy bármikor láthatnak, és ha okát látják, beszélhetnek velem...

Gomara a szája elé tette a kezét, és halkan köhögött. Olyan természetel enesen hatott,

hogy ettől kezdve még éberebben tartottam rajta a szememet.

- Ön a megbeszéltekkel el entétesen cselekszik! - mordult föl Pena. -Az indiánokról szó

sem volt, tehát önnek velünk kel maradnia!

- Ez az ön véleménye, én viszont úgy cselekszem, ahogy nekem tetszik. A biztonságom

mindennél fontosabb, és nem teszem ki magam annak, hogy a legváratlanabb

pil anatban törjenek az életemre. Zárjuk le ezt a kérdést, kérem vissza a fegyvereimet,

amelyeket még a romoknál vettek el.

- Visszakapja, ha megígéri, hogy nem használja el enünk - szólaltam meg.

- Természetesen kivéve, ha valaki el enségesen lép föl velem szemben.

- Rendben van, ez így elég.

- Szó sincs róla! - kiáltott föl Pena. - Követelem, hogy...

- Maradjon már csöndben! - szakította félbe a barát. - Csak újabb nehézségeket támaszt.

Ha a Sendadort nem tekintjük többé el enségünknek, milyen jogon tartjuk magunknál azt,

ami az övé?

- En továbbra is annak tartom, és nem tűröm, hogy némelyek közülünk önliatalmúlag

tárgyaljanak vele, az én tudtom nélkül!

- Pena! - szóltam rá. - Rólam beszél?

- Igen, önről!

- Hát altkor vegye tudomásul: az ördögöt sem érdekli, hogy mit tűr, vagy mit akar. Itt

fekszik mel ettem senor Sabuco fegyvere, és én...

Mialatt beszéltem, a puskához léptem, és lehajoltam, hogy fölvegyem. A mondatot

azonban félbeszakította Gomara, aki dühödt üvöltéssel ugrott föl.

- Még hogy fegyvert adjunk a kezébe, és visszaengedjük az indiánok közé?! Hagyjam

ismét megszökni?! Soha! Itt és most pusztulsz el, te átkozott!...

A fegyverrel a kezemben fölegyenesedtem, és megfordultam. Gomara azonban olyan

félelmetes gyorsasággal ugrott áldozatára, hogy nem tudtam közbeavatkozni. A

Sendadort is annyira meglepte, hogy nem bírt teljes egészében kitérni előle. Annyit

azonban elért, hogy a kés nem a mel ébe fúródott, hanem a karjába. Gomara ismét

szúrni akart, ám most már én következtem. Minden mérgemet beleadva sújtottam a

fejére a kezemben lévő puska tusával. Egyetlen hang nélkül roskadt össze.

- így ál unk tehát?! -dörögte a Sendador, miközben jobb tenyerét a sebre szorította. - És

ezek után még maradjak? Nem, most elmegyek, ti hazug, szószegő bitangok, de

rövidesen találkozunk!...

Gyorsan oldalra ugrott, és már rohant a sötétségbe. Nem tudtuk visszatartani.

- Maradjon, kérem, senor Sabuco, maradjon! - kiáltottam utána, ám minden eredmény

nélkül.

- Ott menekül a kutya! - rikoltott Pena dühödten. - No, majd én visszahozom! Ha önként

nem jön, akkor néhány golyót eresztek a testébe!

Fölkapta fegyverét a földről, és a menekülő után rohant. A barát vissza akarta tartani, ám én megakadályoztam.

- Hagyja! Viselje ez a két őrült tetteinek következményét. Nagyobb baj, sajnos, hogy

ebből mi sem maradunk ki. A Sendador talán először viselkedett életében tisztességesen!

És mi lett a jutalma? Egy késszúrás! Biztos, hogy ezek után a legveszettebb haraggal fog

ránk zúdulni.

A barát Gomara mel é térdelt, hogy megvizsgálja.

- Diós! - kiáltott föl elrettenve^ - Agyonütötte!...

- Saját magának köszönheti! Én figyelmeztettem. Nem valami nyári mulatságon

szórakozunk, hanem a Gran Chacón vagyunk, életveszélyes körülmények közt.

Egyébként az ilyen megátalkodott embernek tízszeres élete van. Megrepedt a

koponyacsontja?

- Nem.

- Akkor túléli. Ha magához tér, kiadom az útját, t mehet, ahová akar, de velünk egyetlen

percig sem maradhat tovább. Ál ítsunk ismét őröket. Én is elfoglalom a helyemet, önök

pedig legyenek nagyon óvatosak! Nem hiszem ugyan, hogy a Sendador első haragjában

a bosszúra gondoljon, ám lehetséges, saját vére láttán elvakítja a düh...

A bokorhoz mentem, ahol az imént őrködtem, majd tovább és tovább, követve a nyomot.

Nem észleltem semmi zavarót. Végül is, amikor már túljártam a táborunk és az erdő

széle közti út felén, megál tam, és visszafordultam. Nem lett volna tanácsos

továbbhaladnom. Az őrhelyemre érve meghúzódtam a bokor ágai mögött, és feszülten

hal gatództam, ám hasztalan. Parányi zörej sem árulkodott semmiféle veszélyről.

Talán tíz perc telhetett el, amikor meghal ottam valamit. Nem holmi aprócska zörejt,

neszt, hanem féktelen üvöltést, mintha ezer ördög. szabadult volna ki a pokolból.

Megrohanták a táborunkat. Talpra -.ugrottam, és futva indultam a tűz felé, mindkét

revolveremet előhúzva az. övemből. Puskát nem hoztam magammal.

Amint közelebb értem, leírhatatlanul vad jelenet tárult elém. Egész falkányi vörös, akiknek a számát fölbecsülni sem tudtam, viaskodott társaimmal. Annyian voltak, hogy hat-nyolc

csüngött egy-egy fehéren. A táborozókat olyan váratlanul érte a támadás, hogy nem

tudták használni fegyvereiket. Csak a barát és a kormányos küzdött talpon ál va, a

többieket már leteperték a földre; rajtuk is lógtak indiánok, ha egyet leütöttek, öt ugrott a helyébe.

Fegyvert nem láttam a vörösöknél. Jobbraj az egymással küzdő tumultuson túl, ott ál t

valaki, aki hangos, parancsoló módon, kiáltozva ismételt néhány szót, számomra

ismeretlen nyelven.

Nem tudom, miért, talán a puszta kézzel harcoló vörösök látványa miatt, de revolvereimet

visszadugtam az övembe, és ökölbe zárt kézzel rohantam a tömegbe, amelynek a

mélyén még talpon ál t a barát. Súlyos ütéseim utat nyitottak, testek zuhantak jobbra-

balra, míg végül eljutottam Hilario testvérhez. Ez ugyan sikerült, ám mögöttem azonnal

összezárult a kör. A vörösök egyre többen lettek. Egy-egy csoport, ahogy áldozatával

végzett, rohant hozzánk; a gyűrű szorítása már-már elviselhetetlenné vált. Elől-hátul, és

mindkét oldalon támadó indiánok ütlegeltek, igyekeztek lefogni mindkét karomat, hogy a

földre rántsanak. Széles terpeszál ásban igyekeztem tájol tartani őket, védekeztem

minden erőmből.

Láttam, hogy elterült a barát is, hat-nyolc indián fogta le, vil ámgyorsan megkötözték, és tovahurcolták. A kormányos még ál ta a sarat, ugyancsak csépelt roppant ökleivel, az

embergyűrű még csak lazán fogta körbe, most kiélhette magát. Erről álmodozott, és

vágya most beteljesült, igaz, kissé túlzott mértékben. Sejtettem: rövidesen legyűrik őt is.

Rádöbbentem, micsoda ostobaságot műveltem. A támadás láttán biztos távolságban

kel ett volna maradnom, hisz az annyira sikeres volt, úgy meglepte társaimat, hogy az

eredmény nem lehetett kétséges: győznek a vörösök.

Ehelyett elvakultan a vesztembe rohantam! Ha szabad maradok, talán tudok valamit tenni

társaimért, ám ha foglyul ejtenek, akkor nem segíthetek. Elhatároztam, megkísérlem a

kitörést.

Nem válogathattam immár, és a puszta két öklömön túl hatásosabb fegyverhez kel ett

nyúlnom. Az övemhez kaptam, ám késemet, revolvereimet nem találtam ott. A küzdelem

hevében téphették ki őket. Ez történhetett társaimmal is, mert. nem láttam sebesült vagy

holt indiánt körülöttünk.

Bizonyossá vált, hogy nem tudom már sokáig tartani magam. Már a kormányost is

legyőzték. Az indiánok irányítója, alá idegen nyelven parancsokat osztogatott, közelebb

jött. Ráismertem a Sendadorra.

- Senor, adja meg magát! - kiáltott felém. - ígérem önnek, hogy semmi bántódása nem

esik! Lássa be, esztelenség tovább küzdeni!

Sajnos, igaza volt. Fölhagytam a dulakodással. Tüstént a földre tepertek, és

összekötözték kezemet, lábamat. A vörösök féktelen győzelmi ordításba törtek ki. Talán

még órányi járóföldre is elhal atszott. A Sendador odajött hozzám. A karját már

bekötözték. Úgy rémlett, már a támadás előtt megbeszéltek mindent, mert a kalapomat,

amelyet a harc hevében lesodortak a fejemről, egy intésére az egyik vörös odahozta, és

a Sendador az arcomra tette, úgy, hogy semmit sem láttam, majd szorosan odakötözték.

A diadalmámor elült. Fölemeltek, és magukkal vittek. Önkéntelenül számoltam a lépteiket:

meghaladta a kétszázat, mielőtt letettek a földre.

Hosszú, hosszú idő telt el, talán több óra is, amikor lépteket hal ottam. Lovakat vezető

emberek közeledtek felém. Velük jött a Sendador is. Fölismertem a hangját, amint

megszólalt:

- Senor, megígértem, hogy nem lesz bántódása. Am szavamat csak akkor tartom, ha

beletörődik a helyzetébe, és nem kísérel meg szökést!... Ha mégis megtenné, leszúrom

önt!

- Hol vannak a barátaim?

- Legyen nyugodt, jó kezekben.

- Tehát élnek?

- Igen, legalábbis azok, akik nem léptek föl el enem. Alak a halálomat akarták, azokat

rövid úton átsegítettük a másvilágra.

- Szörnyeteg!

- No, csak több tiszteletet! Ne feledje, a hatalmamban van!...

- Ha meghagyja az életemet, bajtársaim halálát számon kérem Önön! Ebben biztos lehet!

- Ugyan, mit tehetne? -nevetett. -Mái* gondoskodtam róla, hogy a szökésnek még a

gondolata se jusson eszébe. Most elhagyjuk ezt a helyet. Lóra fogják kötni. Javaslom, ne

el enkezzék, mert az nem használna semmit, sőt, csak rontana a helyzetén.

- Vegye le a kalapot az arcomról!

- Nem őrültem meg! Nem tudhatja meg, milyen vidékeken vezet át az utunk..,

Leoldották lábamról a köteléket, lóra ültettek, majd az ál at hasa alatt ismét összekötözték a két bokámat Lépésben haladva indultunk tovább.

Rövidesen rájöttem, hogy nem a pejkómon ülök: azt bizonyára a Sendador szemelte ki

magának. Hogy milyen irányba tartottunk, azt természetesen nem tudhattam, igyekeztem

viszont megjegyezni a legkisebb apróságot is, hátha később hasznomra lesz. Azt nyomon

tudtam követni, milyen területeken haladtunk át. Az erdőt elhagyva tágas síkságra értünk,

amelynek homokos talajába mélyen sül yedtek a lópaták. Ezután füves területen vezetett

át utunk. Később kisütött a nap. Sugarai a bal kezemet érték jobban, tehát nyugatnak

lovagoltunk. Egy idő után ismét erdőbe értünk. Eloldozták a kezemet, és húst, majd vizet

adtak. Elfogadtam mindkettőt, bár a víz poshadt volt, és a kalap, amelyben fölnyujtották,

hagyott némi kívánnivalót tisztaság szempontjából. A lovakról le sem szál tunk, és rövid

pihenő után indultunk tovább. A kötelékeket természetesen visszarakták.

Ismét szabad térségre €rtünk. A nap heve jelentősen alábbhagyott, noha alig múlt el még

dél. Bizonyára beborult. Csil apodott a hőség, és a föltámadt szel ő kel emesen hűsítve

suhant körülöttem.

Nem tudtam, hányan lehetünk. A paták dobogásából ítélve any-nyian csatlakoztak

hozzánk, amennyi lovunk volt. Fölfigyeltem viszont arra, hogy elég sokan követnek

gyalog is. Már kezdett alkonyodni, amikor ismét fák közt haladtunk. Gondoltam, itt verünk

tábort. Eltaláltam, mert rövidesen megál tunk, lábaimat kioldoztak, lesegítettek a

nyeregből, és egy bokorhoz vezettek. Itt leültettek a földre, ismét összekötözték a két

bokámat, viszont a kezemet, amelyről levették a szíjakat, hátravonták, s egy korhadt

fatörzshöz béklyózták. Kísérőim közt élénk beszélgetés folyt a már említett, számomra

ismeretlen nyelven. Azután lángok sistergése hangzott föl. Kibontották a kalapomat

rögzítő szíjakat, és a fejfedőt elvették az arcom elől.

Végre ismét láttam.

A fák és a bokrok közt kicsiny tisztás bújt meg; alig adott elegendő helyet a tűznek és a

körülötte kuporgó mintegy húsz indiánnak. Köztük láttam a Sendadort is. A vörösök nem

tettek rám különösebb hatást. A déli indiánok semmitmondó arckifejezésével bámulták a

lángokat, felsőtestüket szabadon hagyták, és lábbelit sem viseltek. Fegyverzetük késből,

lasszóból, fúvócsőből és az ahhoz tartozó nyilakból ál t.

A Sendador egészen a közelemben ült. Puskám, revolvereim és a késem közöttünk

hevertek a földön.

Meglátta, hogy fölfigyeltem rájuk, mert megszólalt:

- Ezek a gyönyörű dolgok most már az enyéim. Remélem, nem bosszankodik ezen?

- Sokat nem használnak önnek, hiszen nem tud bánni velük!

- Nono, csak ne legyen olyan önhitt és goromba! Tudok én másképpen is beszélni!

Büntetésül nem kap ma este enni, és így marad éjszaka is, a fához kötözve!...

Mindamel ett, hogy tudja, milyen jó szívvel vagyok ön iránt, nem hagytam az indiánoknak,

hogy teljesen kifosszák. Hogy ezt később megengedem-e vagy sem, az kizárólag öntől

függ. Amennyiben udvariasan, engedelmesen viselkedik, erre nem kerül sor.

- Tudnom kel , mi történt társaimmal, addig nem tárgyalok önnel!

- Majd megtudja, ha én jónak látom. Egyébként vegye tudomásul, hogy ön itt nem

követelhet semmit! A foglyom! Azt teszek önnel, amit akarok!... No de most hagyjuk ezt.

Látom, fáradt, rossz kedvében van. Holnap reggel megismétlem az ajánlatomat, és

remélem, sikerül jobb belátásra bírnom...

Elfordult, és nem szólt hozzám többet. A vörösök fiúst sütöttek, elfogyasztották, majd

lefeküdtek aludni, kettő kivételével, akiket őröknek ál ítottak ki.

A Sendador még egyszer megvizsgálta a kötelékeimet. Rendben talált mindent. Még

váltott néhány szót az őrökkel, bizonyára óvatosságra intette őket, majd aludni tért ő is. A fegyvereim köztünk hevertek. Csak az egyik kezem lett volna szabad!

A tüzet már nem táplálták olyan szorgalmasan, mint eddig. Magába roskadt a farakás, és

csak időnként parázslott föl halvány, vörös izzással. A pislákoló fény ezerféle kísérteties, fenyegető árnyat vetett a koromfeketére sűrűsödött lombok közé.

Egyik óra telt a másik után. Az őrök egy darabig halkan beszélgettek, ám mind kevesebb

szóval, míg végül elhal gattak. Csöndben üldögéltek, szemük le-lecsukódott, majd

rövidesen elaludtak. Kis idő múlhatott el, amikor alig kivehető neszt hal ottam magam

mögül. Valamilyen éjszakai ál atkára gondoltam, amely a közelembe lopakodott. Am

néhány pil anat múlva valaki suttogva ezt kérdezte németül:

dezte németül: - Alszik?

Uj ongó érzés futott át rajtam. Talán mégis van remény? Alig észrevehetően megráztam a

fejemet. A mögöttem lapuló tovább folytatta:

- Én vagyok az... Pena!... Elvágom a kezén a szíjakat, odaadom a kést, és ön a lábán

metéli el őket... Ezután ragadja meg fegyvereit, és utánam, ahogy csak erejéből telik!...

Amennyire tudtam, hátrafordítottam a fejemet, és súgva kérdeztem:

- Hová?

- Egyenesen a háta mögé mutató irányba...

- Hol lehetnek a lovak?

- Fogalmam sincs róla.

- Nagyon nagy kár! Ezek a vörös gazemberek pil anatokon belül a nyomunkban lesznek.

No d€ mit tehetünk? Szeretném tudni, alszanak-e az Őrök...

Halkan köhögtem, fölhúztam Összekötözött két lábamat, de az őrszemek nem mozdultak.

Tőlük tehát nem kel ett tartanunk. Ereztem, hogy késpenge csúszik végig a kötelékeken,

és ahogy a kezem szabaddá vált, már föl is kaptam a saját késemet. Elvágtam a lábamon

a szíjakat, vártam még egy-két pil anatig, hogy a vérkeringés helyreál jon, majd fölvettem a puskámat, a vál amra akasztottam, a revolvereket pedig az Övembe dugtam. A kalapot

erősen a fejembe nyomtam, nehogy az ágak lesodorják, és lassan, végtelen

óvatossággal talpra ál tam.

Szabad lettem tehát, legföljebb a mérgezett nyilaktól kel ett még óvakodnom.

Nesztelenül húzódtam vissza a bokrok mögé, ahol Pena megragadta a kezemet, és

magával húzott. Ő azonban kevesebb óvatossággal járt el, mert egy ág megreccsent a

lába alatt. Abban a pil anatban fölébredtek az őrök, és hangos üvöltésben törtek ki.

Szerencsére már túljutotti nk a látókörükön.

- Jöj ön! Gyorsan, gyorsan! -húzott magával Pena. -Jól ismerem az utat... Fogja szorosan

a kalapját!...

Valóban ismernie kel ett, mert egyetlen fának sem rohantunk neki, amíg kiértünk a

sűrűből a szabad mezőre. Mögöttünk az erdőből dühödt kiáltozás hangzott.

- Tovább, tovább! - sürgetett Pena. - Mindig csak egyenesen! Most már ne hagyjuk

elfogni magunkat!...

- De hát a lovak! Próbáljuk visszaszerezni a hátasainkat!...

- Hagyja már őket, az Isten szerelmére! Ismét elkapnak berniünket!... Tűnjünk el innen

mielőbb!...

Igaza volt. Ez esetben az iÜdözőinktől való távolság jelentette a biztonságot. Jó

negyedórán át rohantunk a pampán, majd futólépésben tovább, amíg kapkodó

lélegzetvételünk lassításra nem kényszerített.

- Voltaképpen hová vezet? - kérdeztem Penát.

- Vissza a táborhelyünkre, ahol megrohantak minket...

- Fölismeri az utat?

- Igen, hiszen onnan kezdve követtem önöket. A mennydörgős mennykő, hogy csapna

bele, átkozott egy éjszaka volt!

- Köszönhetjük ezt ön és Gomara ostobaságának!... De hagyjuk most már, ezen túl

vagyunk. Egyébként ön jóvátett mindent, legalábbis velem szemben...

- Ostobán \dselkedtünk, valóban, ám most már hagyja abba ezt a szemrehányást. Azért

meg, hogy kihoztam a kezük közül, nem jár elismerés, kötelességem volt! Este, amikor

elrohantam a Sendador után, nem értem utol... Egyszerűen kámforrá vált!... Még az erdő-

ben is kerestem, mint aki az eszét vesztette, hiszen várható volt, hogy indiánokba botlok.

Ok azonban ekkorra már elhagyták az erdőt. Kint, a mezőn gyülekeztek a támadáshoz.

Röviddel később fölhangzott harci üvöltésük, ekkor támadtak rá önökre. Megfordultam, és

rohantam vissza: ahogy a tábor közelébe értem, láttam, hogy a harc már eldőlt. Társaink

közül már senki sem maradt talpon, önt pedig éppen akkor rántották le a földre. Nem

tehettem okosabbat, minthogy elrejtőztem... Semmi értelme sem lett volna közéjük

rohanni, hogy elfogjanak engem is!... így szabadon csak többet segíthetek... Megkötözött

társainkat az erdő közelébe cipelték. Utánuk lopakodtam, ám önt nem láttam köztük.

Visszaoson-tam a tűzhöz. Az indiánok hosszasan tanácskoztak, majd a Sendador húsz

vörössel és a lovakkal eltávozott. Követtem őket, mert úgy véltem, hogy önt is magukkal

viszik. Sejtésem bevált. A földön kúszva egészen a közelükbe merészkedtem, és akkor

láttam, hogy önt nyeregbe ültetik, majd el ovagolnak. Nyomukba szegődtem. Nem

haladtak túl gyorsan, mert gyalogosok is kísérték őket. Mindig tisztes távolban követtem a csapatot, mégpedig úgy, hogy én szabad szemmel még láthattam a lovasokat, ők viszont

engem, mint gyalogost, nem vehettek észre... Utunk addig tartott, amíg ők a rejtekhelyre

nem kanyarodtak. Ezután már csak arra kel ett várnom, hogy ránk sötétedjen, és

elaludjanak...

- Útitársaink sorsáról tud-e valamit?...

- Az égvilágon semmit! De ha tudnám is, hogy hol vannak, igazi segítséget csak öntől

várhattam. Ezért határoztam úgy, hogy előbb megszabadítom, és ketten majd csak

kisütünk valami okosat...

- A Sendador azt mondta, megölték őket. Én azonban nem hiszem. Bizonyára csak meg

akart téveszteni. Egyébként nem követnek minket... A szememet ugyanis lekötötték, és

azt hiszik, fogalmam sincs, merre jártunk. Megvárják a reggelt, és csak akkor erednek a

nyomunkba. Addig viszont még jókora utat megtehetünk. Igyekezzünk, ha nem fáradt

túlságosan...

A beszélgetés alatt kissélassítottuk az iramot, most azonban igencsak megfojtottuk

lépteinket, mintha valósággal a halál torkából menekülnénk, ami ez esetben igaz is volt.

Időnként futva, ám némelykor rohanvást hagytunk mögöttünk jelentős szakaszokat. Jó

két órája lehettünk úton, amikor esni kezdett, mégpedig úgy, ahogy ezen a vidéken

szokott: vagyis zuhogott, mintha dézsából öntötték volna az égi áldást. Pil anatok alatt

bőrig áztunk, és gyakran bokáig gázoltunk az iszapban, míg a víz a térdünket verdeste.

Ennek el enére derekasan igyekeztünk tovább. Azt pedig egyszerűen csodálatosnak

tartottam, hogy Pena nem tévedt el.

Reggel felé alábbhagyott az eső, ám jó óra múltán ismét rákezdte, és csak akkor maradt

abba, amikor éppen kiléptünk a sűrű erdőből, ahol este az indiánok rejtőztek. Tisztán

ráláttunk volt táborhelyükre, a támadás színhelyére. Akárhogy is kutattunk, egyetlen

nyomot sem találtunk. A tábortűz maradványaitól kiindulva egyre tágulóbb körökben

pásztáztuk a területet, végig a mezőségen, a homokos részeken, bent, az erdő

sűrűjében, ám hasztalan. Semmit sem találtunk, az eső mindent eltakart, összemosott.

Amikor estefelé szinte földre roskadtunk a fáradságtól, úgy éreztük, fel kel adnunk

minden reményt, hogy társaink nyomára bukkanjunk.

- Van még valami lehetőség, hogy megtaláljuk őket, ha egyáltalán élnek még? - dörmögte

Pena.

- Még egyvalamivel próbálkozhatunk. Túl sok eredménnyel ez sem biztat, de meg kel

kísérelnünk. Menjünk vissza az éjszakai táborhelyre, ahonnan megszöktem. Úgy

gondolom, hogy mivel a Sendador engem elszalasztott, fölkeresi társainkat, hacsak meg

nem ölte már őket.

- Jó, ám most pihenjünk, aludjunk egy kicsit, utána majd folytatjuk

így is tettünk. Testünk követelte a pihenést, ám a gond, az aggódás elrabolta álmunkat.

Már éjféltájt fölriadtunk, és nyomban útnak is indultunk. Amint kivilágosodott, láttuk, hogy nyomainkat tökéletesen elmosta az eső.

- Pompás - vélekedett Pena. - A Sendadornak fogalma sem lehet, merre járunk.

- Az igaz - válaszoltam kedvetlenül -, de az eső ugyanúgy eltörölte ^az ő nyomait is!...

- Ő jóval később indult. Meg kel ett várnia a hajnalt, míg önt jóval éjfél előtt szabadítottam ki.

- Emlékezzék csak, majdnem délig esett, kisebb megszakításokkal!... Egyetlen lábnyomot

sem fogunk találni!...

Félelmem beigazolódott. Amint a környékre értünk, összeszedtük minden prérijáró- és

vadásztudomá^yunkat, s végtelen óvatossággal közeledtünk a vészt jósló hely felé.

Aggodalmunk jogos volt, hiszen semmi jel sem mutatott arra, hogy a Sendador már

elhagyta az éjszakai táborhelyet. Amint azonban a tisztáshoz értünk, azonnal láttuk, hogy

üres. Az itt táborozók korán eltávoztak, mert a letaposott fűszálak már fölegyenesedtek.

Hosszas kutatás után rátaláltunk arra a helyre, ahol a lovak tanyáztak. Letépett ágak,

friss hajtások tanúskodtak erről.

Elkezdtük itt is róni a köröket, egyre nagyobb sugárban, szinte fűszálanként kutatva át a

területet, ám egyetlenegy nyomra sem bukkantunk. Amikor az esti szürkületnél

csalódottan, holtfáradtan hevertünk egymás mel ett, Pena szomorúan megszólalt:

- Hogyan tovább? Az én tudományomnak vége. Már ötletem sincs...

- Valahogy én is így érzem magamat...

- Azért nem feküdhetünk itt az Örökkévalóságig!...

- Nincs is szándékomban. Alszunk egy nagyot, kipihenjük magunkat, és reggel folytatjuk

a kutatást. Most ne töprengjünk. A fáradtság rossz tanácsadó. Nem létezik, hogy két ilyen

sokat tapasztalt ember ne találjon valamit, bármilyen csekélységet, ami nyomra

vezethet...

- Én már föladtam minden reményt. Útitársaink halottak. Gondolja csak meg, a Sendador

mennyire gyűlöli Gomarát!...

- Mutasson akár egyetlen holttestet!... Amíg nem találunk, bíznunk kel , hogy

vdamennyien életben vannak. A Sendador barátja a yerbateróknak. Miért ölné meg őket?

Vagy Hilario atyát, a kapi-tányt, a kormányost? Gomarát valóban gyűlöli, talán el is teszi láb alól... De miért bántaná a többieket? Ez már olyan értelmetlen gonoszság lenne, amit

nem tételezek föl róla...

- Én, sajnos, igen, és belefáradtam a kutatásba... Legszívesebben indulnék haza...

- És ne ál junk bosszút a társainkért?...

- Merre keressük őket?! rfol van a Sendador? Mindörökre elvesztettük a nyomát!...

- Túloz... Most csakugyan elvesztettük, pil anatnyilag... De majd rábukkanunk a Pampa

de Salinasra vezető úton.

- Azt hiszi, hogy továbbra is odatart?

- Biztos vagyok benne, egyszerűen nem tehet mást.

- Szerintem semmi értelme, hiszen ön kicsúszott a markából, így nincs vele senki, aki

segíthetne titkai megfejtésében.

- Ebben igaza van. Mi viszont pontosan ismerjük a helyet, ahol a palackot elásta, és ő

tudja ezt. Bizonyára föltételezi, most igyekszünk följutni oda, hogy megszerezzük. Ón úgy

véli, ez nem elegendő ok arra, hogy mindenképpen előbb akarjon a Salinasra érni, mint

mi?

- Különös föltevés, de igaza lehet. Én azonban szeretnék otthon lenni, hogy rendbe

tegyem a dolgaimat...

- Érdekes, nem sokkal ezelőtt még égett a bosszúvágytól! Hogy gyűlölte a Sendadort!

Most meg föladja? Hol marad a következetesség? Folytassuk csak tovább a kutatást,

keressünk valami lakott helyet, aztán menjünk egyenesen az Andoknak, és tartsuk nyitva

a szemünket! Bízzék abban, hogy megtaláljuk és épségben kiszabadítjuk társainkat!

Bízzék magában meg bennem, és meglátja, az ég is segítségünkre siet majd, s a

legalkalmasabb időben mutatja meg a helyes utat...

5. A Gran Chaco vad pampáin

Már két nap telt el a fogságból való megszabadulásom óta; elkezdődött a harmadik, és mi

továbbra is szótlanul meneteltünk az elhagyatott, végeláthatatlan tájon. Eddig nyeregben

ülve kóboroltam be a világ számtalan vidékét, az észak-amerikai prériktől az afrikai nagy

sivatagokig, most pedig csak a két holtfáradt, botladozó lábamra hagyatkozhattam.

Társaimat elvesztettem, engem pedig megfosztottak csaknem mindentől, ami ilyen úton,

az ismeretlen, ezer veszélyt rejtő vadonban föltétlenül szükséges lenne. Igaz,

fegyvereimet sikerült elhoznom, ám a lőszer a lovam nyeregtáskájában maradt. Még

szerencse, hogy a töltényövemben tartok magamnál kisebb mennyiséget.

Pena és én a Gran Chaco legfélelmetesebb részén vándoroltunk. Az Argentin

Köztársasághoz tartozó terület sokat szenved a szub-tropikus zóna aszályos időjárásától,

míg az esős évszakban a folyók kilépnek medrükből, és óriási területeket öntenek el.

Nem csoda, hogy nagy kiterjedésű mocsarak követik egymást. Éppen ezért elképesztően

változatos a növényvilág. A szélesre táruló, ám sekély lagúnák partjait széles erdősávok

koszorúzzák. A vegetáció nemritkán behatol az ál óvizekbe, sőt, gyakran a folyók

medrébe is, és járhatatlan dzsungelt képez. Nemcsak fák alkotják ezeket a sűrűket,

hanem mérföldnyi területeién a számtalan változatban termő kaktuszok, mimózák is,

amelyeket mindenféle futónövények indái szőnek át, úgy, hogy talpalatnyi hely sem

marad szabadon köztük. A szélesen elterülő füves mezőkön vagy az eső nem járta

homokos, kietlen pusztaságokon viszont csak elvétve bukkan az ember egy-egy tüskés

bokorra, pozsgás növényre...

Akadnak kiterjedt, sík területek, amelyeket az ember az arab sivatagokhoz hasonlíthat Itt

travesiasnak nevezik őket. Az ál andóan fújdogáló déli szél dombokba halmozza a

homokot, ezeket medanosnak hívják. Északi oldaluk meredeken bukik alá, és a dű-nék

éles szélű, kifli alakú taréja ál andóan vándorol a szél irányának megfelelően.

Vannak nagy kiterjedésű, éles peremű, életveszélyesen süppe-dékeny sziklakatlanok,

amelyeket szinte súlytalan, lebegő futóhomok tölt ki. Adolf von Wrede írta le először

ezeket a helyeket, amikor ismeretes fölfedező útja során 1843-ban a Hadhramautban járt,

és az Ahkaf sivatagban ilyen katlanra bukkant. Amint belemarkolt a homokba, a

szemcsék alig érezhető fuval atként csordultak ki uj ai közül, akár a víz, csak még

félelmetesebben. Amikor von Wrede hosszú rudat eresztett a homokingoványba, hogy

megmérje a mélységét, a kísérlet csaknem halálos balesettel végződött. A pózna

súlytalanul merült a homokba, olyan hirtelen, hogy kis híján magával rántotta a geológust.

Ezután már óvatosabban járt el. Súlyt kötött egy hosszú zsinór végére, és bedobta

messze a katlanba. Mivel azonban a homok a legkisebb el enál ást sem tanúsította, a

nehezék kitépte a zsinórt a kezéből, és magával vitte a mélybe. Arab kísérői annyira

rettegtek a mindent magába záró sírtól, ahogy ők nevezték, hogy a közelébe sem mertek

menni. Humboldt kételkedett a történet hitelességében, Leopold von Buch pedig

egyenesen hazugnak nevezte Wredét, egyedül a geológus Fresnel ál t ki mel ette.

Az arabok azt mesélik az arra utazóknak, azért nevezik ezeket a katlanokat Bálír esz

Szaft néven, mert hajdanán bizonyos Száfi nevű uralkodó harcosaival a Hadhramaut

sivatagon át vonult Vadiánból Beled esz Szába, és csapatának nagy része beleveszett

egy ilyen futóhomokkal kitöltött sziklakatlanba. Ám nemcsak a Hadhramautban élő

törzsek, hanem az argentínai Dél-Mendoza lakói is ismernek ilyen helyeket, sőt, a Gran

Chaco indiánjai még nevet is adtak ezeknek a futóhomokkal teli, félelmetes, és szerintük

feneketlen gödröknek: quadalversálnak hívják őket.

A harmadik nap délelőttjén végtelenbe vesző füves pampán haladtunk át; leginkább talán

az észak-amerikai prérikhez hasonlított, annyi eltéréssel, hogy nem a jól ismert

bölényfűben tapostuk az utunkat. Ez a fűtakaró vékony szálakból ál t, el enál ás nélkül

merült el benne a lábunk, és lépteink nyomán szinte kel emesen simogatott. Ennek

el enére rendkívül fárasztott, ahogy gázoltunk benne: az ember leginkább könnyű

porhóhoz hasonlíthatná, amelyet gyönge szel ő is képes halomba kotorni, viszont egy

tömegben föl tud tartóztatni akár egy gőzmozdonyt is.

Pena törte előttem az utat. Jó óra eltelte után, amint inkább vergődtünk, mint lábaltunk a futengerben, lihegve megál t, és így szólt:

- Cseréljünk, senor! Még tíz perc, és összeesek... Hol vannak azok a csodálatos idők,

amikor az északi prériken törtünk magunknak utat!... És fogadok, ha ezen a szavannán

túl leszünk, újabb következik, talán még rosszabb!... Meglehet sivatag, vagy tüskés

mimózarengeteg...

- Elveszítené a fogadást - mutattam előre. - Látja azt a sötét csíkot, mélyen a látóhatár

síkjában? Az nem lehet mimóza- vagy kaktuszmező, mert azt ilyen távolról nem

láthatnánk. Egész biztosan erdő, mégpedig magas növésű fákkal...

A szeme fölé ernyőzte a kezét, hogy védje a tűző naptól, és hosz-szasan szemlélődött a

megadott irányban.

- Igaza lehet, senor... Istennek hála! Erdő, levél, árnyék!.... Bizonyára akad valami vad is.

Sejtlieti, milyen éhes. vagyok!... Tegnap egyetlen szegényes tengeri malac kettőnknek...

Ón nem érez semmit a gyomra táján?...

- Fölfalnék szőröstül-bőröstül egy egész jávorszarvast!... El is határoztam, ha nem

találunk mást, papagájokat lövök ebédre...

- Brrrr! Arról lebeszélném. Ismerem jól ezt a húsféleséget.

- Talán nem ínyére való?

- Hát nézze, a legpuhább részét, a mel ét a széj eltaposott bakancstalphoz

hasonlíthatnám... A combja már szárazabb, alíár a padlásra földobott vén koffer bőrszíja,

a szárnya pedig... gondoljon egy végnapjait élő rinocérosz bőrére...

- Akkor megpróbálunk elejteni egy pampanyulat. Majd csak be-lebotlunk egybe...

- Ezen a vidéken aligha. Jávai nyugatabbra tanyáznak. -Akkor maradunk az af§arroba

termésénél. Hisz csaknem

olyan, mint a szentjánoskenyér, és az indiánok körében kedvelt csemege...

- Úgy véli? Próbálja meg, ám engem hagyjon ki a lakomából! No de ne találgassunk

tovább, irány az erdő, mert összeesek az éhségtől...

Elfoglaltam a helyét, és jó háromnegyed órán át tapostuk tovább a fi vet. Ekkor már

erdővé alakult a vékony, sötét csík: rövid idő múlva már egyes fafajiakat is meg tudtunk

különböztetni. Ceibo, chanar és mesquite vagy algarroba jól megtermett példányai törtek

a magasba. Furcsa módon az erdő átmenet nélkül emelkedett ki a fűtengerből, és

elmaradt a szokásos bokros, csalitos kísérő sáv. Talán százlépésnyire közelítettük meg a

szélét, amikor meglepődve torpantam meg. Semmi kétség, korábban itt emberek

vonultak, mégpedig sokan.

- Mit talált? - tudakolta Pena. - Nekiment talán valaminek?

- Nézze csak azt a sötét vonalat a fóben, itt húzódik előttünk keresztben, és követi az

erdő szélét. Kik hagyhatták maguk után ezt a csapást?

- Szarvasok. Kár, hogy nem érkeztünk korábban. Egész csorda!... Micsoda pecsenyét

szalasztottunk el!

- Ha itt szarvasok vonultak, akkor megehet engem szőröstül-bőröstül.

- Akkor mik?

- Emberek, nem is kevés.

- Aligha. Akkor a csapás sokkal szélesebb lenne. Különben is, honnan tudja? Még meg

sem vizsgáltuk közelebbről.

- Hogy szarvasok voltak-e vagy emberek, azt innen is megál apíthatom... Az ál atok

könnyű patáikkal nem tapossák le annyira a füvet, hogy az fekve maradna a földön...

Jöj ön, vizsgáljuk meg...

Amint a nyomhoz értünk, még le sem hajoltam, hogy alaposan szemügyre vegyem, Pena

máris hangosan fölkiáltott:

- Valóban, igaza van! Itt emberek jártak előttünk! Nagy szeren-cse, mert...

- Halkabban! - vágtam közbe. - Még nem tudhatjuk, hogy örül-hetünk-e ezeknek a

számunkra teljesen idegen embereknek.

- Úgy gondolja? - mondta ezúttal már sokkal csöndesebben. -Akkor lássuk hát!... Igen,

semmi kétség - szólalt meg alapos vizsgálódás után -, emberek... mégpedig legalább

tízen...

- Mondhatná azt is, hogy húszan, harmincan, talán negyvenen... Én még ennél is többre,

ötven körülire becsülöm a számukat, és jó két órája haladtak itt el...

- Az ördögbe is! Ezt miből sütötte ki?

- Mi sem könnyebb ennél... Nekünk azonban most az a legfontosabb, hogy vörosek-e

vagy fehérek. Próbáljuk megtudni ezt is...

- Képtelenség!

- Ne higgye, és ez esetben nem is túl nehéz...

Rövid darabon végigsétáltam a nyomon, fölvettem néhány letépett, földre taposott

fűszálat, majd visszatértem, és így szóltam:

- Ezek a fűszálak mintegy harminclépésnyire hevertek a földön, és remélem, választ

adnak minden kérdésünkre. Ha ezek a nyomok fiatalabbak lennének, és kétórásnál nem

idősebbek, akkor már szóltam volna, hogy legyünk óvatosalt, és négykézláb kúszva

kutassunk tovább... Ugyanis indiánok vannak előttünk...

- Ezek a szálak árulkodnának önnek? - kérdezte hitetlenkedve.

- Minden bizonnyal. Mi a különbség a cascaril ero és egy vörös lábbelije közt?

- Az utóbbi mezítláb jár, az előbbi viszont soha.

- Nos, ezek az emberek mezítláb voltak, és ezeket a fűszálakat a lábuj aikkal tépték le,

amikor azok közéjült nyomódtak.

- Vagy úgy! Lehetséges, bár szerintem leszakíthatta őket bármi, legyen az csizma, cipő,

egyáltalán valami kemény tárgy...

- Ezeket nem. Ha letépünk egy ránk tapadó fűszálat, az a törés helye fölött végig

egyenes, sértetlen marad. Nézzen csak ide! -mondtam, és leszakítottam egyet.

A különbség szemmel látható volt. Az ösvényről fölszedett szálak több helyen megtörtek,

öszszegyűrődtek, míg az általam letépett, mint ahogy mondtam, végig sértetlen maradt.

Nem lehetett tehát kétséges, hogy mezítlábasak, vagyis indiánok jártak erre.

- Hm! - dörmögött Pena. - Erre soha nem jöttem volna rá. Mindenesetre hihetőnek

tetszik...

- Az is, annyira, hogy én biztosra veszem.

- Azt honnan tudja, hogy ilyen sokan vannak?

- A letaposott fűszálak mélyen nyomódnak a talajba, és ezt sugal ja a keményre taposott

csapás is. Sok embernek kel ett itt végighaladnia mezítláb, hogy, utánuk ilyen csapás

maradjon...

- Igaza lehet ebben is. Am hogyan ál apította meg, hogy milyen idős a nyom?

*

- A letépett fűszálak foimyadtságából lehet következtetni rá. No, nem percnyi

pontossággal, de meggyőződésem, hogy negyedóránál többet nem tévedek, és

elgondolásom mindenben megfelel a valóságnak.

- Egyet kel értenem önnel. Tehát indiánok jártak előttünk, és legalább ötvenen. Most már

csak az a kérdés, mi célból csavarognak erre.

- Hadiösvényen járnak. Ari t nem cipeltek magukkal, a nyomok ezt mutatják, mert

el enkező esetben szabálytalanabbak, szélesebbek leimének. Al atokat sem hoztak

magukkal; szabadon, lazán meneteltek, legföljebb fegyver volt a kezűidben.

- És most hogyan tovább? A nyomukba szegődünk?

- Természetesen nem hagyhatjuk őket figyelmen kívül. Nem vehetjük félvál ról, hogy

rablóbanda kószál előttünk. El kel kerülnünk bármilyen váratlan találkozást.

- Ettől aligha kel félnünk. Egyenesen nyugatnak tartanak, míg mi északnyugatnak.

- Igen, ezen a helyen valóban arra mutat a csapás, de ön is tudja, pontosan olyan jól,

mint én, hogy itt, a Gran Chacón nem lehet nyílegyenesen a célnak tartani. A vörösök úgy

ismerik a vidéket, mint a tenyerüket; kikerülik tehát a nehéz terepeket, akadályokat,

vagyis időnként eltérnek a tervezett iránytól, ám még így is gyorsabban haladnak, mint

mi. Gondolja meg, ha erről a csapásról jobbra fordulnak, mi pedig tartjuk eredeti

irányunkat, valósággal a markukba futunk! Inkább húsz lőfegyverrel, tomahawkkal

fölfegyverzett sziúval ál nánk szemben, mint egyetlen itteni el enséges vörös alattomos,

mérgezett nyilaival! Amíg nem győződünk meg a dolgok ál ásáról, veszélyben érzem

magam! Utánuk kel mennünk...

- Akkor ismét elbúcsúzhatunk a vadpecsenyétől és a pihenéstől! Fáradtan, letörten

éhezünk tovább!

- Higgye el, én sem érzem magam különbül. Lássa be viszont, hogy kitaposott csapás

húzódik előttünk, kényelmesen sétálhatunk végig, ezért nem lesz olyan fárasztó, mint

eddig...

Folytattuk félbeszakított utunkat. Jó negyedórán át végig az erdő mel ett vezetett, majd

hirtelen, éles kanyarulattal befordult a fák közé. Messze nyúló, széles sávon haladtunk,

amely szinte kettévágta az erdőt.

- Ismét igaza volt az imént - morgott Pena. - A vörösök valóban jól ismerik az utat.

Ahelyett, hogy nekivágtak volna a sűrűnek, kis kerülővel szabad úton haladhattak

tovább...

Rövid ido múlva a hosszanti tisztás észrevehetően szűkült. Hirtelen félénk, finom

nyüszítés hangzott föl balról. Megtorpantunk.

Egy mókus ugrott ki elénk a sűrűből, majd teljes erejéből továbbrohant, és eltűnt a

túloldali fák közt. Két másik ál at üldözte, ám a vadászat lázában minket sem a menekülő,

sem pedig két követője nem vett észre. A mókus a harmadik vagy negyedik fát szemelte

ki, fólkúszott a törzsén, üldözői pedig követték.

- Két soncho mona! - kiáltott föl Pena. - Micsoda pecsenye! Megragadta a fegyverét, én is

követtem példáját. Itt, a Gran

Chacón a helybéliek soncho monának nevezik az ormányos medvét, más néven a koatit.

Az ál atot nemcsak pompás bundájáért, hanem ízletes, finom húsáért is vadásszák.

A mókus egy messzire kinyúló ágon futott végig, kimerészkedve egészen a hegyére. Ott

megtorpant, majd bátor ugrással átlendült egy távolabbi fára; bozontos farkát vitorlának

használta. Üldözői még követték a kinyúló ágra, ám az ugrásra már nem vál alkoztak, és

csalódottan nézegettek a fürge ál atka után.

- Ön a hátsót, én az elsőt! - súgta Pena.

Bólintottam. A két lövés szinte egyszerre csattant. Az egyik koati azonnal lezuhant, a

másik még meg akart kapaszkodni, de erőtlen karmai megcsúsztak a fa kérgén, és ő is

követte társát. Mire odarohantunk hozzájuk, már nem mozogtak. Azt szokták mondani,

hogy a koatinak sok élete van, mint a rókának, amel yel nagysága is körülbelül

megegyezik, ám golyóink pontosan találtak.

- Ennivalónk már van! -jelentette ki Pena elégedetten. - Méghozzá milyen! A papagájról

pedig többé szó se essék! Fogja az önét, és indulhatunk tovább.

Ki-ki fölvette a zsákmányát, és folytattuk utunkat. A fák kezdtek elmaradozni, és mi

hamarosan ismét magas fűvel benőtt pampán találtuk magunkat.

A csapás nyílegyenesen vezetett tovább, mintha zsinórral húzták volna, újabb

bizonyítékául annak, hogy az indiánok alaposan ismerik a vidéket. Helyzetünk kedvezően

alakult. Járt csapáson haladhattunk, valamint szabad küátás nyílt, tehát kel ő

óvatossággal követhettük a vörösöket. #

Már jó két órája gyalogoltunk, amióta elhagytuk az utolsó fát, amikor ismét sötét csík

rajzolódott ki előttünk.

- Megint egy erdő? - tűnődött Pena.

- Ugy látszik...

- Talán a vörösök megpihennek a fák közt. Sokat nem időznek, ha rablóportyára vagy

törzsi háborúba indultak. Ám akkor is lefaraghatnánk valamit a kétórányi előnyükből...

- Már nincsenek annyival előttünk... Gondolja meg, ők ebben a fűtengerben törték az utat,

tehát sokkal lassabban haladhattak, mint mi a szabad, nyílt csapáson. A két óra

előnyükből legalább egyet elvesztegettek.

- Úgy gondolja?

- Igen, ez látszik a nyomokból is. Nézze csak meg alaposabban!

- Valóban, frissebbek. Akkor hát gyorsan utánuk! Miközben pihennek, veszély nélkül

becserkészhetjük őket.

- Én nem sietnék annyira, senor! Vagy netán az a szándéka, hogy félórán belül

meghaljon? Egyenesen a kezükbe rohannánk!

- Hm! Ügy véli, látnak minket?

- Most még nem, ám ha továbbmegyünk a csapáson, néhány száz méter után már igen,

amennyiben az erdő szélén táboroznak, ami várható.

- Itt akar várakozni, amíg továbbmennek?

- Eszem ágában sincs! Igyekszünk mi is elérni az erdőt, ám nem a csapáson. Teszünk

egy kis kerülőt oldalvást...

- Vesztegetjük az időt!

- Meglehet, ám inkább áldozzunk egy negyedórát, mint az életünket.

Letértem jobbra, és Pena szó nélkül követett. Belátta tehát, hogy igazam van.

Hamarosan elértük az első fákat, számításom szerint jó tízpercnyi járásra attól a helytől, ahol a vörösök tanyázhattak.

A fák itt ritkásan nőttek, és csak elvétve akadt köztük aljnövényzet, egy-egy bokor,

úgyhogy nem akadályoztak továbbhaladásunkban. Balra fordultunk, hogy ismét elérjük a

csapást, ám rendkívül óvatosan haladtmik, hiszen bármelyik pil anatban indiánokba

ütközhettünk. Ugy lopakodtunk tovább, hogy minden fát, bokrot fedezéknek használtunk.

Jó felét megtehettük a távolságnak, amikor hangokat hal ottunk.

- Itt vannak! - suttogta Pena. - Most aztán vigyázzunk! Megvárjuk, amíg elmennek, vagy a

közelükbe lopódzkodunk?

- Az utóbbi! Tudnunk kel , kicsodák! Ereszkedjék le a földre, és kúszva kövessen! Ott,

oldalt látok néhány mimózabokrot. Ha észrevétlenül elérjük őket, nyert ügyünk van...

Szorosan a földre lapulva kúsztunk a bokrok felé; oda is értünk szerencsésen. Sikerült jól elhelyezkednünk köztük: a vörösök mintegy harrninclépésnyire üldögéltek tőlünk.

Könnyen megláthattak volna, ha csak egy ágat is megmozdítunk.^Az is nehezítette

helyzetünket, hogy a mimóza rendkívül tüskés. Érthető tehát, hogy centiről centire

csúsztunk előre, és jó félórába telt, amíg elértünk a nekünk megfelelő helyet. A sűrű

lombozatú bokor alatt oly szorosan tapadtunk a földre, hogy teljes biztonságban

érezhettük magunkat. Hason csúszva kimerészkedtünk egészen a szélső ágak alá, így

teljesen beláthattuk a pihenő csoportot. Az indiánok és mi köztünk mindössze három fa

ál t, ám ezek sem zavartak bennünket. A vörösök több tüzet is gyújtottak, a sült hús il ata jószerint betöltötte az erdőt.

- Hát nem dühítő? - bosszankodott Pena. - Mi legföljebb nyersen láthatnánk hozzá az

ormányosoknak, míg ők finom sült húsban tobzódnak!

- Hagyjuk most a pecsenyét! Inkább azt próbáljuk kideríteni, milyen törzshöz tartoznak.

- Hát az nehéz lesz. u

- Azt mondta, jól ismeri a Gran Chacót. Akkor hát csak meg tudja különböztetni az egyik

törzset a másiktól.

- Ne higgye. Vagy úgy gondolja, hogy észak-amerikai indiánok közt vagyunk? Mert akkor

óriásit téved! 'Ott megtalálhatók a törzsek sajátos jel emzői: harci festéseik, miegymás,

össze sem lehet téveszteni őket. Itt azonban másképp van minden. Nézze csak meg

ezeket a fickókat! Kezdjük a ruházatukkal! Mezítláb jár mind. Fehér lenvászon- vagy

kalikó-nadrág, valami hasonló anyagból ing, és foszladozó, öreg kalap vagy hasonló korú

és tisztaságú rongydarab átkötve a fejükön. Mindegyik dél-amerikai indián törzs hasonló

módon öltözködik. Föl tud fedezni köztük valami különbséget?

- Az égvilágon semmit... No de hal gassunk csak, a beszédjükből talán sikerül

következtetni valamire.

- Ebben bízom én is... Füleljünk...

A vörösök jó kedvükben tehettek, mert élénk társalgás folyt köztük, igaz, nem túl

hangosan. Csak időnként hangzott föl egy-egy örömteli vagy csodálkozó kiáltás, amit már

tisztán hal ottunk, és igyekeztünk ezekre mennél jobban odafigyelni. Ám ezek a hangulati

kifejezések, indulatszavak csak a több nyelvjárást ismerő ember számára jelenthettek

volna segítséget a törzsi hovatartozás eldöntésében. Ekkor azonban úgy tetszett, hogy

az egyik rézbőrű történetet kezd beszélni, és a hal gatóság lelkesedése mindinkább

magával ragadja. Most már nemcsak egy-egy szó, hanem a teljes beszéd érthetővé vált.

Pena halkan súgta:

- Megvan, most már tudom. Mbocovik.

- Ismeri ezt a törzset?

- Igazi törzsről nem beszélhetünk, ez a népcsoport több ágra szakadozott. Öt-hat évvel

ezelőtt eltöltöttem néhány hónapot az egyik falujukban, a környéken ugyanis pompás

kínafakéreg-lelőhe-lyek találhatók. A szókincsük nem jelentős, úgyhogy csakhamar egész

jól megértettük egymást. A beszéd kissé nehezebben ment, de amit mondtak, szinte

mindent értettem.

- A Gran Chaco harciasabb népcsoportjai közé tartoznak?

- Szmte mindig háborút viselnek. Éppen eme összeférhetetlen természetük miatt gyorsan

fogynak, ezért létszámuk már most sem túl nagy. Nem adok hosszú időt, és csak az

emlékük marad meg a pampákon.

- Valahol olvastam és hal ottam is, hogy a tóba indiánoknak különösen el enségei. Igaz

ez?

- Jól tudja. A tóba törzs békeszerető, szívesen barátkoznak fehérekkel, és akad köztük jó

néhány, aki letelepedett, és, bár még kezdetleges formában, földművelést is folytat. Ha

azonban támadás éri Őket, a férfiak vitézül védelmezik családjukat. A legszebb fajta a

Gran Chaco indiánjai közül, míg ezek a mbocivik, akik előttünk heverésznek, elsatnyult,

lezül ött csapat. Ok... az ördögbe is, kijön ott?...

Szava elnémult a csodálkozástól. Ezt az a két férfi okozta, akik a velünk szemben lévő

oldalon léptek ki a fák közül, a vörösökhöz mentek, majd leültek közéjük. Az egyik, az

indián csöppet sem öltözöttjobban, mint a többiek, a fején azonban tol díszt viselt, a

kezében pedig puskát tartott, míg eddig látott társainak fegyverzete csak késből,

lándzsából és a félelmetes fúvócsőből ál ott.

Kísérőjének, az alacsony, testes, igencsak tagbaszakadt fehér embernek tömött, fekete

szakál övezte az arcát, amelyre öreg, viharvert sombrero vetett árnyat.

Ő is puskát tartott a kezében, és a piros vál kendőből, amelyet öv gyanánt a derekára

csavart, egy kés és két pisztoly markolata kandikált elő.

- Ismeri a fehéret?

- Azt nem, ám a vöröset igen. Egyszer Paso de los Torosban láttam, és néhányszor

találkoztam vele Cordobában is. El Venenoso, a mbocovik főnöke.

- Sohasem hal ottam ezt a nevet.

- Mert csak rövid ideje tartózkodik a vidékünkön. Kóborolna csak egy hétig a Salado-folyó

környékén, sokkal többet megtudna majd róla.

- El Venenoso? Ez valami dühödtet, méreggel telit, könyörtelent jelent?

- Pontosan. Kérlelhetetlen el ensége a fehéreknek, éppen ezért roppantul csodálkozom,

hogy magával hoz egyet az emberei közé. Ez az indián főnök a Gran Chaco legnagyobb

csirkefogója. Vérszomjas, mint a párduc, és egyetlen pil anatig sem marad nyugton.

Gaztetteiről rengetegen tudnak, ám olyan ravasz, furfangos és annyira óvatos, hogy

semmit sem lehet rábizonyítani...

- Megvan hozzá a bátorsága is?...

- Korántsem. Egyáltalán, ne mérje a Gran Chaco indiánjait az észak-amerikai

komancsokhoz, sziúkhoz vagy apacsokhoz. Az itteniek lopnak, rabolnak, még gyilkolnak

is, ám a veszélyt nagy ívben elkerülik. Lesből támadnak, alattomosan. Ha el enál ást

tapasztalnak, pil anatok alatt eltűnnek a semmiben. Silány a jel emük, egyszóval

kárhozatra ítélt, elkorcsosult népség...

A vörösök lakmároztak, mi pedig hal gatagon szemléltük őket. Ahogy végeztek az

evéssel, fölál tak, összeszedték a fegyvereiket, és továbbindultak. Még csak a tüzeket

sem oltották el. A csapat élén a főnök és a fehér haladt.

- Hát ez pompás! - szólalt meg Pena. - Akkor mi is lakmározhatunk?

- Egyelőre ne. Nem tudhatjuk, hogy visszatérnek-e. Utánuk lopó-dzom. Ón várja meg itt,

amíg visszatérek...

Előkúsztam a bokor alól, és a vörösök nyomába szegődtem. Addig settenkedtem, amíg

me§ nem győződtem, hogy nem várható a visszatérésük. Ezután visszabal agtam a

táborhelyig. Pena már nem a mimózabokor ágai alatt lapult, hanem az egyik tűz mel ett

ült, és nagy odaadással sütötte ormányos medvéje egyik felét.

- Derék fickók ezek a vörösök - fogadott nevetve. - Még a tüzüket sem oltották el, hogy

azzal se bajlódjunk... Elmentek?

- El... Ón viszont már egyáltalán nem lelkesedne, ha helyettem ok térnek vissza!...

Hogyan lehet ilyen könnyelmű? Idetelepszik a tűz mel é asadót sütni, meg sem győződik

arról, hogy valóban tiszta-e a levegő!...

- Elnézést, ám az éhség győzött az óvatosság fölött... Jöj ön, kövesse a példámat, és ne

zsémbelődjék... Fél medve mostanra, a másik pedig estére. Mondja valaki, hogy rosszul

élünk...

- Ki tudja, hogyan alakul még a vacsoránk! Többet kel megtudnunk ezekről az

indiánokról! Hová készülnek? Mi a szándékuk? Ez a fehér is gyanús nekem. Az efféle

csavargó banditák gonoszabbak az indiánoknál. Követjük tehát őket, és igyekszünk

belátni a kártyáikba. Sötétben könnyebben boldogulunk, mint fényes nappal. Azt mondja,

érti a beszédüket, tehát a feladatunk az, hogy mennél közelebb férkőzzünk hozzájuk...

- Ezek szerint estére nem gyújtunk tüzet? Nos, gondoskodjunk akkor a vacsoránkról,

süssük meg az egész húst. És mivel ismerem szívósságát, tudom, hogy ha egyszer

nyomra bukkan, el nem téríti senki, ezért mindjárt megeszem az étel nagyobbik felét.

Követtem a példáját, az elfogyasztott húsmennyiséget il etően is, ám így is maradt bőven

a pecsenyémből vacsorára. Ezután fölkerekedtünk, és az indiánok nyomába szegődtünk.

Talán nem lett volna föltétlenül fontos követnünk őket, ám útjuk egybeesett a miénkkel.

Éppen ezért vigyáznunk kel ett, nehogy váratlanul ütközzünk beléjük.

Nyomuk az erdőben nem rajzolódott ki olyan élesen, mint kinn, a füves pampán, de azért

nem járt különösebb nehézséggel a követése. Az erdő ezúttal lényegesen nagyobb

kiterjedésű volt, mint a korábbiak. Már jó három órája róttuk lépteinket, ám a végét még

nem láttuk, és még sűrűbbé is vált, mint kezdetben. A fák közti szabad területeket

aljnövényzet töltötte ki, tömötten, áthatolhatatla-nul. Ugyancsak próbára tett volna

bennünket, ha elsőként vágunk neki a rengetegnek, ám így, a vörösök kitaposott

csapásán, kényelmesen haladtunk, úgyannyira, hogy vissza kel ett fognunk lépteinket,

nehogy balszerencsénkre beléjük botoljunk Időnként amiyira megközelítettük őket, hogy

a szavukat és a lépteik nyomán letöredező ágak reccsenését is hal ottuk.

Egyszer azért csak vége szakadt az erdőnek. Bokrok közt folytatódott az út, majd ismét

kivezetett a füves, tágas mezőre. Itt megtorpantunk, és behúzódtunk a bokrok

fedezékébe. Csak azután folytattuk utunkat, amikor már nem tudtuk szemmel követni a

távolban mozgó alakokat. Elmaradt a fu, kopár homoksivatag váltotta föl. A finom

szemcséjű fövenybe mélyen belenyomódtak az előttünk haladók nyomai, ezért, még ha

akarjuk, akkor sem tudtuk volna szem elől téveszteni őket.

Éhségünket csil apítottuk, ám most annál erősebben jelentkezett a szomjúság. Reggel

óta egyetlen csöpp vizet sem találtunk. Igaz, ahol erdő van, fö nő, ott lennie kel víznek is.

Csakhogy az élettelen homokdombok közt, ahol a kiégett, forró homoklisztben nyoma

sincs az életnek, nem lehet vízre bukkanni...

Érthető tehát, hogy igencsak megöriUtünk, amikor a távolban lagúnát pil antottunk meg.

Kristálytiszta vízre ugyan nem számíthattunk, de egy-két folyót leszámítva ilyen a Gran

Chacón nem is fordul elő. No de ittunk már mi számtalanszor iszapos, zavaros

pocsolyából, mégsem történt semmi bajunk. Ahogy azonban közeledtünk, reményeink

lassan szertefoszlottak. A pozsgás növények, színes virágok messziről jelezték: itt ugyan, nem oltjuk a szomjunkat. A lagúna nem volt nagy, teljes partvonulatát át tudtuk tekinteni.

Pena hosszasan vizsgálgatta, olyan feltűnő módon, hogy meg is kérdeztem:

- Mi a csodát keres olyan odaadással? Talán járt már erre, ismeri ezt a sós tavacskát?

- Igen, semmi kétség... Nem tévedek, ez az!...

- Biztos benne?

- Már hogyne lennék! Jó régen történt. Egy kínafakérget gyűjtő társasággal ütöttünk

tábort itt, a lagúna partján, és az indiánok ránk támadtak. Elzavartuk ugyan a

csirkefogókat, ám többen közülünk megsebesültek, és egyikünk meg is halt. Mérgezett

nyíl találta el. Az északi parton temettük el, és mivel itt, a Chacón nem találni követ,

földből hantoltunk nagy halmot a sírja fölé. Nézze csak, ott emelkedik a túlsó parton.

Követve a kezével jelzett irányt, valóban észrevettem a dombot.

- Ezek szerint ismeri a környéket?

- Meglehetősen. Igaz, hosszú évek teltek el azóta, ám itt, a pampán nem változik semmi.

Maga a tó, mozdulatlan víztükrével, a partokat övező bokrokkal, virágokkal, a sivatag

vándorló buckái, az Örökké mozgó, pergő homok: jel egében, összhatásában mind-mind

mintha kővé dermedt volna. Ott, balra vezet az út a folyónak, amely mel ett Isla de

Taboada fekszik, majd visz tovább Santiago felé. Akkor jobbról érkeztünk ide a Vermejo-

folyótól, és nyílegyenesen folytattuk utunkat a Laguna de Carapához.

- Ez a lagúna attól a fától kapta a nevét, amelyből a karapazsírt nyerik?

- Pontosan. Rendkívül értékes fajta. A zsíron kívül a kérge és a levélzete váltóláz el eni szert is tartalmaz. A zsírt a tjaiktojás nagyságú termésből sajtolják, és abból főzik az

ismert tolicuna-olajat is. Az említett lagúnánál valóságos erdőt alkotnak ezek a fák.

- Járt már ott?

- Nem. Köztudott, hogy az a tóba indiánok területe; szigorúan őrzik, mert ott lakik a nagy tiszteletben ál ó, szent főnökük. Sajátságos hírek keringenek róla. Azt beszélik, a régi

inka uralkodók sarja, és fehér bőrű, mintha európai lenne. Népét sohasem hagyja el,

tőlük távol még soha nem látta senki. Az ő jótékony hatásának köszönhető, hogy a tóba

indiánok barátsággal fogadják a fehéreket és a civilizációt. Már említettem önnek, hogy a

mbocov;k esküdt el enségeik. Most pedig itt csavarognak ezek a gazfickók,.. Csak nem

terveznek a tobaok el en valamit?!...

Még az ebédnél megszámoltam a mbocovikat, ezért így válaszoltam:

- Ötvennyolc ember egy egész törzs el en? Nem tudom elképzelni.

- Az a kérdés, mit terveznek, mi a szándékuk. Hogy rátámadjanak a tobaokra, ahhoz

valóban kevesen vannak. Ahhoz viszont, hogy csak lopjanak, elemeljenek valamit, bőven

elegendő a létszámuk.

- Lopni? No de van velük egy fehér is!

- Ugyan! Ezek a fehér csavargók nagyobb csirkefogók, mint a vörösök! Vannak, akik

ál ítják, hogy az indiánokat a fehérek tanították meg lopni, és én óvakodom attól, hogy

véleményük megváltoztatására bírjam őketv Egy fehér lelkiismerete többet elbír akár tíz

indián főnökénél is. Ám csak ál dogálunk, vesztegetjük az időt. Induljunk, ha utol akarjuk érni őket...

A nap már jó harmadrészét megtette napi járásának, amikor a sivatag kezdett elmaradni.

Először csak egy-egy fűszál bújt elő a homokból, majd lassan szigeteket, aztán pedig

már tömött fűszőnye-get alkotott. Eltűnt tehát a kopár, kiégett homok, és szélesen elterülő

prérin haladtmik tovább, aznap már a harmadikon. A nyugati látóhatár már erőser!

színesedett, amikor ismét erdőt pil antottunk meg előttünk. Pena megkérdezte, hogy

hasonlóképp járunk-e el, mint korábban, vagyis oldalra kitérve érjük el a fákat.

- Ez esetben nem - válaszoltam. - Itt maradunk, amíg teljesen be nem sötétedik.

- Nem lenne jobb odaérni még világosban?

- Megtehetnénk éppen, ám biztonságosabbnak érzem az általam javasolt megoldást.

Legföljebb félórával járhatnak előttünk. Amint az erdőhöz érnek, első dolguk az lesz, hogy alkalmas táborhely után néznek. Nem hiszem, hogy túl messzire bemennének a fák közé.

Inkább az erdőszélen, vagy annak közelében maradnak, tehát könnyű lesz felderíteni

őket már táborozás közben.

- Egyetértek. Ha már megál apodtak, valóban könnyebben boldogulunk, mintha

mozgásban lennének.

Letelepedtünk tehát a puha föbe, és megvártuk, míg ránk sötétedik. Ekkor folytattuk

tovább utunkat. Rövid idő múlva igazolódtak sejtéseim. A fák közül tűz fénye vil ant elő.

Az élénken lobogó lángok sötét alakokat világítottak meg. Ekkor a hátukba kerültünk a

vörösöknek, mert céljainknak ez jobban megfelelt. Vastag fatörzs mögé húzódtunk, és a

földön hasalva figyeltük a mozgalmas tábori életet.

Egyelőre nem merészkedtünk közelebb. A tábor közepén kicsiny vízfelület csil ogott, alig

tócsányi. Vékony, arasszal átfogható erecske szivárgott el belőle, valami hilietetlen

szerencse révén pontosan felénk, majd elhaladva mehettünk, bizonyára rövidesen

elenyészett a talajban. Mondanom sem kel , micsoda mennyei élvezet volt, hogy

enyhíthettük a szomjunkat.

Az indiánok húsdarabokat szedtek elő összehajtogatott kendőkből, és a tűzhöz telepedve

hozzáláttak, hogy megsüssék. Vidám, derűs hangulatban folyt az étkezés, majd amikor

befejezték, takarókba burkolództak, és a tábor elcsöndesült.

Ketten nem követték példájukat, nevezetesen a főnök és a fehér. Kissé távolabb ültek a

többiektől, háttal az egyik nagy fatörzsnek, amely oly közel volt hozzájuk, hogy szinte

kézzel elérhették volna. Élénken beszélgettek. #

- Mögéjük kel jutnunk - mondtam. - Osonjunk át a másik oldalra, arról könnyebb lesz

odalopódzkodni...

Mivel én nem értettem a mbocovik nyelvét, előre engedtem Penát, ám biztos távolságból

figyeltem, készen arra, hogy azonnal a segítségére siessek, ha valami baj adódik.

Meg kel azonban mondanom, nem végezte rosszul a dolgát. Nesztelen szel emként

kúszott a fához, s ahogy mögéje ért, arcát a földre szorított karjára fektette. A nyugtalanul táncoló tűz fénye kísértetiesen suhanó árnyakat vetett a fák, bokrok közé, és a földön

lapuló társamat kicsiny földbuckának gondolhatta az ember. Ott maradt a helyén,

hosszasan, én pedig türelmesen várakoztam. A beszélgetők már nem társalogtak olyan

élénken, mint korábban. Szüneteket tartottak, mintha elálmosodtak volna. Hogy Pena

meddig marad, azt nyilván neki kel ett eldöntenie.

Végre, jó háromnegyed óra eltelte után elhagyta helyét, és ahogy kúszva hozzám

érkezett, felém súgta:

- Jöj ön! Nem tudok ugyan mindent, ám ennyi is elég! Hátrahúzódtunk, kel ő távolságra,

ahol már úgy gondoltuk, nem

láthatnak meg, majd talpra ál tunk, és visszaosontunk a korábbi helyünkre.

- Nos, beszéljen! - sürgettem, ahogy megérkeztünk. - Képzelheti, milyen kíváncsi vagyok!

- Még nem. Fogja a fegyvereit, a húst, és kövessen! Pil anatnyi vesztegetni való időnk

sincs! Indulnunk kel , ha idejében akarunk érkezni, hogy egy fehér embert, aki talán még

európai is, megmentsünk a biztos haláltól!...

Azonnal engedelmeskedtem. Szorosan a nyomában haladva követtem, szótlanul, nem

zaklattam további kérdésekkel. Nagy ívben megkerülte a tábort, ki, az erdő szélére, és

azt követve haladt tovább. Óvakodott attól, hogy kimenjen a füves prérire, mert ott jól

látható nyomok maradtak volna utánunk. A szélső fák közt ritkás aljnövényzet húzódott; a

bokrok közt biztonságosan osonhattunk. Ha le is tapostunk egy-egy ágat, zöld hajtást, az

reggelre várhatóan fölegyenesedik. Bár a sötétségben nem haladtunk oly gyorsan, ahogy

szerettük volna, de azért ilyen körülmények közt is megtettünk másfél óra alatt akkora

utat, amekkorát napvilágon egy óra alatt tehettünk volna meg. Végül egy hosszan elnyúló

nyiladékhoz értünk, amely mélyen vágódott az erdőbe, haladási irányunkra merőlegesen.

Befordultunk. Jó mélyen beljebb hatoltunk, és aztán Pena megál t.

- Most már beszélgetlietünk - szólalt meg. - A vörösök holnap reggel az erdőn át indulnak

tovább. Mi viszont ezen a füves tisztáson folytatjuk utunkat, így elkerüljük egymást, nem

bukkanhatnak a nyomunkra...

- Tudott erről a nyiladékról?

- Eddig nem. A fehér beszélt róla. Két utat javasolt a főnöknek, a Könyörtelennek, és az a rövidebbet választotta, amely az erdőn át vezet. Éri erre természetesen a másikat

választottam, vagyis ezt, ahol most haladunk.

- Nem hal ott semmit, amiből kitalálhatnánk, ki ez a fehér?

- Sajnos, nem.

- A főnök egyszer sem szólította a nevén?...

- Dehogynem, ám ez olyan furcsán hatott, hogy aligha lehetett a fehér neve. Legalábbis

én még soha sem hal ottam, hogy valakit így hívjanak.

- Hogyan hangzott?

- El Yerno.

- Hát, ez valóban különös név, mert a yerno vőt jelent.

- Úgy bizony. Nyilván van a fickónak rendes neve is, ám az indiánok így hívják.

Szokásuk, hogy a sokszor nehezen kimondható idegen nevek helyett valami szembetűnő

sajátosság vagy különleges adottság, tulajdonság alapján formálják a megszólítást.

- Kiegészíteném még azzal, hogy a vörösöknél az idősebb emberre utaló megnevezés

nagyobb tiszteletet jelent, mint a fiatalra vonatkozó. A „vő" megszólítás föltételez egy apóst is, aki, öregebb lévén, nyilván nagyobb megbecsülésnek örvend a mbocoviknál.

- Nos, tőlünk lehet egyelőre bárki, nem érdekel minket. Számunkra a terveik a fontosak.

Gyanúja beigazolódott: valóban a Lagúna de Carapához készülnek, hogy rátámadjanak a

tóba indiánokra.

- Jó, jó, no de azok is vörösök, ön pedig valamilyen fehérről beszélt!

- Nem véletlenül. Ennek a törzsnek a főnöke az az ál ítólagos inka leszármazott, akiről

beszéltem.

- Vajon mit akarnak tőle?

- A fehér azt ál ította, hogy a főnöknek töméntelen sok kincse van. Saját szemével látta,

amikor több napon át ólálkodott a lagúna környékén, sőt, egy alkalommal

bemerészkedett az indiánok táborába is. Ekkor kihal gatta őket, és megtudta, hogy hadba

vonulnak a csiriguánó indiánok el en, akik megtámadták őket, és több harcosukat meg is

ölték. A lagúna őrzésére tehát kevés harcos maradt hátra, akikkel most könnyen el

tudnak bánni. Ám még ezek el en is lesből akarnak támadni: a közelükbe lopakodnak, és

mérgezett nyilakkal halomra lövik őket. Az asszonyokat meg a gyerekeket foglyul ejtik, és

magukkal hurcolják. Előbb azonban, akár kínzással is, kicsikarják tőlük, hogy hol rejtegeti kincseit a fehér törzsfőnök, vagyis hol van a lakóhelye. Egyébként a mbocovik is El Viejo

Desiertónak nevezik maguk közt a magányos, öreg remetét, mint széles e vidéken

mindenki.

- Tehát ez a Viejo Desierto az, akiről ön gyanítja, hogy európai, és nem inka

leszármazott?

- Nem én, hanem az a fehér csirkefogó beszélt róla.

- Meg is magyarázta, hogy miből gondolja?

- Igen. Azt ál ította, az öreg remete évenként egyszer Santiagó-ba utazik, hogy ott

bizonyos üzleteket nyélbe üssön. Egy ilyen alkalommal találkozott és beszélt is vele. A

kifejezésmódjából, elejtett megjegyzéseiből gyanítja, hogy európai származású az öreg.

- Úgy! Nem az első eset, hogy európai fehér ember vad indián törzs főnöke lesz.

Számtalan példa akad erre északon is. Nos, ezek után akár európai, akár nem, a

segítségére sietünk.

- Ezzel a legteljesebb mértékben egyetértek.

- Mert a vörösök intézzék el vitáikat egymás közt, ehhez semmi közünk. Ha azonban

ezzel egy fehér embert veszélyeztetnek, akár európai, akár itteni, kötelességünknek

érzem, hogy közbeavatkozzunk. Megtaláljuk a Laguna de Carapához vezető utat?

- Föltétlenül. A „vő" olyan pontosan leírta a főnöknek, hogy el sem tévedhetünk, mivel én minden szót gondosan megjegyeztem.

- Milyen messze vagyunk tőle?

- Az éjszakai táborhelytől mintegy nyolcórányi járásra van.

- Nos, akkor, ha az út nem válik különösen nehézzé, napvilágra odaérünk. Mikor tervezik

a támadást?

- Holnap estére. Ez a „vő" nevezetű fehér gazember valamilyen eldugott tisztásra vezeti a mbocovikat, oda dél tájban érnek el, majd ő egyedül körbelopódzik, földeríti a tobaok

táborát. Megvárják a rejtekhelyen, amíg visszatér, és sötétedés után, még éjfél előtt,

rátámadnak a lagúnára.

- Semmi olyat nem mondott ez a „vő", ami esetleg az ő körülményeire utal?

- Az égvilágon semmit.

- Az apósáról sem beszélt?

- Nem... de, igen, mégis, most már emlékszem. A Könyörtelen azt kérdezte tőle, hogy

merre jár most a suegrója, vagyis az apósa. Azt válaszolta, hogy Keletre ment, jó üzlet

reményében.

- Azt nem említette, hogy mikorra várja vissza?

- Dehogynem. Azt mondta.- rövidesen. Idegen utazókat szimatol a Paraná táján, alkalmat

teremt, hogy további zsákmányt szerezhessen...

Amikor Pena először beszélt a vővel kapcsolatos észrevételeiről, homályos gyanú támadt

bennem, ami az após említésénél teljes bizonyságot nyert.

- No de barátom, ezt miért csak most mondja? - kiáltottam föl. -Ez az após elutazott a

Paranához, és most jött vissza. Kire il ik ez? Gondolkozzék egy kicsit!

- Kire is hát? Ejnye, nékem ugyan eszembe nem jut senki! Kire kel ene valójában

gondolnom?

- Ez az ember elhagyta a Paranát, egy mel ékfolyón haladt tovább, és röviddel előttünk

érkezett meg.

Pena meghökkenve torpant meg. A sötétség el enére láttam rajta, hogy.kerekre tárt

szemmel bámul rám, majd végül kitört belőle:

- Ördög és pokol!... Ön talán Jerónimo Sorbucóra gondol?

- Természetesen.

- Ez azért túl merész föltevés! Megértem, hogy ugyanúgy, mint nekem, önnek is ez az

átkozott fickó jár az eszében, ám higgye el, ez esetiben nem lehet semmi kapcsolat közte

és a csirkefogó vő között!...

- Gondolkozzék csak... Jól tudjuk, hogy a Sendadornak titkos búvóhelye van itt, a

Chacón, és az indiánok a szövetségesei...

- Ez valóban így van.

- Továbbá, hogy az Andok és a pampák, puszták leghíresebb vezetője.

- Kétségkívül.

- Első találkozásunk alkalmával megvádoltuk, és vádoljuk továbbra is, hogy az utazók,

akik szerződtették, soha az életben nem kerültek többé elő, ha eltűnésükből valami

hasznot remélhetett.

- Teringettét! Kezdi fölcsigázni az érdeklődésemet...

- A „vő" azt mondta, hogy az apósa idegen utazók után szimatol a Paranánál, és jó

üzletre számít...

- Carajo! Most már világos minden, senor! Csak magamon csodálkozom, hogy nem

figyeltem föl a beszélgetés eme részletére! Igaz, sok idom nem volt, és a várható

támadás lekötötte minden figyelmemet, s amúgy is mel ékes dolognak tartottam.

- Bizonyára így történt. Már régebben észrevettem, hogy ha ön valami fontos dologgal

foglalkozik, a kisebb jelentőségű apróságokat egyszerűen elhagyja. Pedig sok esetben,

mint ezúttal is, a jelentéktelen, szinte figyelmet sem érdemlő epizódokból ál nak össze a

lényeges, számunkra létfontosságú dolgok.

- Valóban azt gondolja, hogy ennek az ál ítólagos „vőnek" a Sendador az apósa?

- Igen. És nemcsak gondolom, hanem már bizonyossá is lett előttem.

- Sohasem hal ottam, hogy lánya is lenne!

- Ki beszél itt családról meg lányról! Könnyen elképzelhető, hogy a Sendador azt a

fehéret, aki most a mbocoviknál tartózkodik, egyszerűen csak mint El Yerno szólítja, az

indiánok pedig átvették tőle ezt a nevet.

- Egyre hihetőbb a gondolatmenete!

- Tehát most már belátja, hogy igazam volt akkor is, amikor nem adtam föl a reményt, és

ál ítottam, még semmi sincs veszve? A mbocovik csapdába akarják csalni a tobaokat,

hogy elkapják az öreg Desiertót; mi azonban megfordítjuk a játszmát, és velük együtt

elfogjuk a Sendadort is.

- Legyen igaza, rám számíthat! Most azonban lépjünk ki, hogy mielőbb odaérjünk!

- Menjünk, bár átkozottul fáradt vagyok, ám ki törődik most ezzel! Napkeltére a Laguna

de Carapa partján kel lennünk...

A sötétség el enére is olyan gyors léptekkel vágtunk neki az útnak, mintha hetek óta

pihentünk volna. Csodálatos, mire képes a szel em, a lelkesedés: legyőz kimerültséget,

fáradtságot, sőt, mint ahogy a tapasztalat bizonyítja, képes erőt venni még a beteg testen is! Röviddel ezelőtt alig bírtam behajlítani megmerevedett lábamat, most pedig futni,

ugrani tudtam volna, és hosszú, mázsányi súlyú csizmáim pehelykönnyű topánkáknak

tetszettek...

Utunk követte a nyiladék vonalát, amely néhol összeszűkült, majd ismét kitárult. Egy idő

után a magas fák bokrokká szelídültek, majd azok is mind ritkásabbá váltak, amíg

teljesen el nem maradtak, hogy ismét átadják az uralmat az élettelen, sivár homoknak.

- Kissé balra vagyunk a lagúnához vezető egyenes úttól - szólalt meg Pena. - Nem

akarom, hogy reggel a vörösök megtalálják nyomainkat...

6. A titokzatos sziklaotthon

Noha jó három óra hosszát gázoltunk a laza, süppedős homokban, szinte szántottuk a

csizmánkkal, eszünkbe sem jutott, hogy fáradtságról panaszkodjunk. Ismét füves mező

következett. Pena bebizonyította, hogy kiváló cascaril ero, mert a csil agok ál ását

figyelve megál apítottam, hogy nyílegyenesen követte a pontos irányt Hangot is adtam

elismerésemnek, mire ő öntudatosan válaszolt:

- Legalább belátja, hogy nem iskolás gyerekkel szövetkezett, pedig az utóbbi napokban

néha-néha már annak tartott. Most letérünk a lagúnához vezető útra. Jó másfél óra alatt

érjük el.

A megadott idő eltelte után megál t, és így szólt:

- Most kénytelen vagyok kérni öntől valamit, amit nem szabad rossz néven vennie.

- Mi lenne az?

- Vesse le a csizmáját!

- Ohó, tehát elértük az indiánok vonulási útját?

- Igen, és nyomaink majd világosan rajzolódnak ki előttük, mert ismét homokba éri nk. Ha

fölfedezik csizmánk lenyomatát, tüstént rájönnek, hogy fehérek járnak előttük. Ha viszont

mezítláb megyünk, indiánoknak tartanak bennünket.

- Jó nyomkeresőt aligha téveszthetnénk meg. Az mezítlábas nyomból is el tudja dönteni

fehérekkel vagy vörösökkel van-e dolga.

- Ezt azért kétlem. Mínaen lábnyom egyforma.

- Ne higgye! Járás közben a fehér a lábuj ait kissé kifelé fordítja, míg a vörös inkább

párhuzamos lábfej el lépked. Ez a testfelépítés különbözőségéből adódik, ami főleg a

csípő táján mutatkozik meg. Azután a vöröst, éppen mert itt, Dél-Amerikában meztéláb

gyalogol, északon pedig könnyű, sarkatlan mokaszint hord, lúdtalppal áldotta meg a

természet, míg a fehér lábfeje sokkal boltozatosabb. Ebből következik, hogy az indiánok

lábuj ai kevésbé nyomódnak a talajba, mint a fehéreké, mert teljes talpfelülettel lépnek,

egyenletes terheléssel, míg a fehérek az uj akra, a sarokra és a lábfej külső peremére

támaszkodnak.

- Ha ilyen alaposan elemzi, akkor már előttem is világos a dolog, ám kétlem, hogy az

indiánok mindezzel tisztában lennének. Elég, ha most átváltunk mezítlábra...

Levetettük a csizmánkat, és a vál unkra akasztottuk. Azután eszünkbe jutott a finom koati-

sült, és fenséges lakomát csaptunk, csak úgy, menet közben. Sivár, élettelen

homoksivatagon vágtunk át. Szélesebbnek mutatkozott, mint a korábbiak, s bizony már

szürkülni kezdett a hajnal, amikor a végéhez értünk, és a talaj agyagosra változott. Itt-ott ritkás növényzet is mutatkozott. Az alacsony növésű bokrok ágain elszáradt fűszálak

lógtak, köztük növénycsomók és mindenféle más hordaléknyalábok, biztos jeleként

annak, hogy nagy folyóvízhez közeledünk, amely a lezúduló esőzések hatására kilépett a

medréből, majd a levonuló árvíz mindenfelé nyomot hagyott maga után. Nemsokára már

fák mel ett haladtunk el. Nem ismertem föl őket, mivel még sohasem láttam hozzájuk

hasonlót.

- Ezek a karapák, amelyekről a lagúna a nevét nyerte - magyarázta Pena. - Úgy vélem,

rövidesen vízhez érünk.

- Legalábbis a bokrokon fönnakadt uszadék ezt sejteti... Tartsunk arrafelé, ahol a

vegetáció a legbujábban tenyészik, ott biztosan rábukkanunk.

- Nekem is ez a véleményem - helyeselt társam. - Fölhúzhatjuk a csizmánkat is, nem kel

tovább titkolódznunk. Itt már megtalálhatják nyomainkat a vörösök.

- A vörösök... már korábban kel ett vokia kérdeznem, ám valahogy elkerülte a

figyelmemet. Ért a tobaok nyelvén?

- Ön talán igen?

- Olyan idegen számomra, mint a hold túlsó oldala.

- No végre, sikerült valamiben lefőznöm! Jobban beszélem ezt a nyelvet, mint a

mbocoviékét.

- Ez megnyugtató. Most már bármelyik pil anatban találkozhatunk tóba indiánokkal, és ha

nem magyarázzuk meg nagyon gyorsan, hogy barátként jövünk, könnyen mérgezett

nyilakkal fogadhatnak.

- Módfelett respektálja ezt a fegyvert!

- Nem is tagadom. Egy alattomos nyíl vagy mérgezett lándzsa szúrásával nem lehet

tréfálni. Ilyen sérülés után nem marad sebesült!

Lassítottuk lépteinket, úgy haladtunk tovább. Tekintetünk éberenjárt körbe, hogy az

esetleg fölbukkanó indiánt azonnal észrevegyük. Ám nem mutatkozott senki sem.

Az elszórtan ál ó fák erdővé sűrűsödtek, és tömött lombkoronák borultak fölénk.

Karapafák, kivétel nélkül. A puha, süppedős talajban számtalan lábnyomot találtunk,

kicsit, nagyot, régebbit, frissebbet, ám akik maguk után hagyták, nem mutatkoztak.

Egyszer csak víztükör csil ant meg a távolban, és rövidesen egy lagúna tárult elénk.

Nagyságát tekintve inkább tónak nevezném, mert a mozdulatlan vízfelszín jobbra-balra

messze elterült, és nem láttuk a szemben lévő partot.

- Különös! -jegyezte meg Pena. -A vörösök ilyenkor szoldák váltani őreiket, és mi

egyetlen embert sem látunk!

- Ez kevésbé aggaszt engem, mint az a körülmény, hogy egyetlen kunyhót, sátrat sem

találunk.

- Követnünk kel a nyomokat!

- Melyiket? Hová? Annyi van, és összevissza, minden irányban vezetnek. Ezektől ugyan

nem leszünk okosabbak. Én azt mondom, kövessük a partot! A táborhely minden

bizonnyal a víz közelében fekszik, és akkor előbb vagy utóbb csak rábukkanunk.

Am hasztalan kutattunk. Végül, nagy sokára olyan hangos zajt hal ottunk, amely

egyértelműen emberi jelenlétre utalt. Rablómadár vij ogott rekedt kiáltással, és nyomban

utána puskalövés csattant.

Pena megtorpant. Tanácstalanul lépett egy-kettőt, majd töprengve így szólt:

- Jobbra vagy balra?

- Balra - válaszoltam. - Igáz, a fák közt a lövés döreje rendszerűit megtréfálja az embert, ám ezúttal biztosra megyek.

Elindultunk balra, rövidesen azonban ismét megtorpantunk. Olyan geológiai jelenségbe

ütköztünk, amire legvadabb álmunkban sem számíthattunk. Óriási szikla tornyosult

előttünk: függőleges fala elérte a tizenöt métert.

- Kő! - csodálkozott Pena. - Itt, a Chacón, valóságos kőhegy!... Hogy az ördögbe

kerülhetett ez ide?

- Fogalmam smcs! Ha bárki arról beszélne, hogy a Gran Chacón ekkora sziklaalakzatra

bukkant, igencsak kinevetnék...

- Milyen kőzet lehet?

- Ki tudja! Hisz látja, hogy teljesen betakarják a finom kúszónövények. Ezeknek a levelei

lekötik a levegőben úszó porszemcséket, és így szinte termőfölddel vonják be a szikla

felületét. Talán ha lepattintanánk egy darabkát, a törési felület sok mindent elárulna. Most azonban sokkal fontosabb dolgunk van ennél. Kerüljük meg a tömböt, hátha találunk

valamit.

- Jó, menjünk. Fölfigyelt rá, hogy errefelé egyetlen lábnyom sincs?

- Úgy bizony. Furcsának is tartom, hogy röviddel ezelőtt még tömegével találtunk, most

pedig semmit. No de talán választ kapunk erre is. Osszuk meg a munkát: önanduljon

jobbra, én pedig balra. A sziklaszál túloldalán találkozunk.

Így is cselekedtünk. Ahogy lassan lépdeltem a kőfal mel ett, egyetlen másodpercre sem

vettem le pil antásom a földről, ám hasztalan kutattam nyomok után. Úgy rémlett, a szikla

elriasztja az erre járókat. Talán ezt a Viejo Desiertót szentnek tartják, és annyira tisztelik a tóba indiánok, hogy még a lakóhelyétől is távol tartják magukat?... Elértem az első sarkot, befordultam... ám a helyzet nem változott. Bizonyos távolságban, nem túl messze,

tömegével jelentkeztek a mezítlábas nyomok, a szikla közelében viszont semmi.

A sziklaalakzat durván rajzolt négyszöget mutatott. Hossza huszonöt méter lehetett, és a

szélessége is hasonló. Oldalfalai függőlegesen emelkedtek a magasba körös-körül, és

alig hihető, hogy valaki föl tudott volna kapaszkodni rajtuk. A fák olyan közel nőttek

mel ette, hogy ágaik több helyen súrolták a falakat. Amikor befordultam a második

sarkon, megláttam velem szemben Penát. A kőfal közepe táján találkoztunk. Bosszúsan

fakadt ki:

- Egyetlen lábnyom sincsen a falak mel ett, és semmi jele annak, hogy emberek lennének

a közelben!...

Válaszolni akartam, ám torkomon akadt a szó, megláttam ugyanis valamit, ami teljesen

váratlanul ért. ••

Két ember jól látható nyoma bukkant elő a fák közül, és nekivezetett egyenesen a

sziklafalnak, amelyben éppen ott nem túl mély hasadék nyílt, ám olyan szabályos, mintlia

mesterségesen vésték volna ki. A sziklarepedés előtt algarroba fa ál t, amelynek törzsénél a lábnyomok egyszerűen megszakadtak, visszafelé már nem vezettek. Pena is fölfigyelt a

nyomokra, fölnézett a fára, hosszasan fürkészte a lombokat, majd megcsóválta a fejét, és

így szólt:

- Itt járt két ember.

- Minden bizonnyal! Mégpedig két indián.

- No de hová lettek? Nem fordultak vissza, talán a fára másztak?

- Eszerint nyilván fölkapaszkodtak.

Ismét átvizsgáltuk a fát, ám hamarosan beláttuk, hogy annak lombjai közt két ember nem

bújhat el. Igaz, a külső részen zárt sátrat alkottak a levelek, ám belül szabadon beláttunk az ágak közé, és szemünkbe ötlött volna akár egy jól megtermett mókus is.

- Megtévesztésnek szántak ezeket a nyomokat - tűnődött Pena.

- Nem, nem, szó sincs róla. Ez a két ember idejött a fához, és föl is másztak rá. Nézze

csak a lábnyomukat, közvetlenül a törzs előtt már eltűnt a sarok lenyomata. A lábuj ak

viszont mélyebben nyomódtak a talajba, vagyis azokra nehézkedve nyújtózkodtak föl,

hogy elérjék az alsó ágakat. Nincsenek azonban odafönn, tehát tovább mentek... Hová?

Egyetlen hely marad: át a sziklára.

- Nem látszik rajta nyílás!

- Talán van ott valamilyen ajtó, amelyet bezártak maguk után. Vizsgáljuk csak meg ezt a

fát még egyszer, alaposabban. Jó idős lehet: a kérge száraz, repedezett. Ez a helyzet a

vastagabb ágakkal is, de nézze csak, az az egy mintha kivétel lenne - mutattam a

magasba, és valóban az egyik vaskos ág, amelyik csaknem vízszintesen nyújtózkodott a

megszakadt nyomok fölött, közvetlenül a törzsnél simára kopott...

- Aha - bólintott Pena elégedetten. - Megvan a létra.

- Igen, és ha minden igaz, a híd is - folytattam. - Nézze csak azt az erős ágat, amely jóval magasabban a fal felé nyúlik ki: ezen átjárnak be a sziklába. Nos, próbáljuk meg, ami

nekik sikerült, nekünk sem okozhat gondot.

Meggyőződtem, hogy puslUim biztosan ül a vál amon, és az alsó ág felé nyújtózkodtam.

- Az ég szerelmére! - kiáltott rám Pena. - Ón valóban föl akar mászni?! Ki tudja, mi vár

ránk ott, fönn, és hogyan fogadnak?!...

- Ha itt maradunk lenn, sohasem tudjuk meg. Egyébként teljesen biztos, hogy ez a Viejo

Desierto itt lakik, mi pedig őt keressük. A két indián, akik előtte fölmásztak, a szolgái

lehettek.

- Nem kel ene inkább kiabálással előcsalogatni őket?

- Félek, hogy bajt okoznánk. Az indián falu itt lehet valahol a közelben. Ha lármát

csapunk, idecsődítjük őket, és aligha hagynák, hogy két idegen, akik szent főnökük

lakóhelyének közelébe merészkedtek, holmi békés szándékról magyarázkodjanak!...

Közvetlenül a Desiertóhoz kel fordulnunk!

- Ez talán még veszélyesebb, mint az előbbi megoldás.

- Nem hiszem. Am ha fél, várjon meg itt, lent.

- Félni? Mi jut eszébe! Csak számolok a lehetőségekkel. Önnel tartok, csak nem hagyom

magára?!...

Az algarroba fák nem túl magasak. Ez azonban kivételesen óriási példánnyá fejlődött. Az

említett ág a sziklafal félmagasságában ágazott el róla, tehát olyan hét-nyolc méter

magasságban. En kapaszkodtam elöl, Pena pedig a nyomomban mászott. Amikor elértük

az ágat, fölötte, vele párhuzamosan erős kötelet pil antottunk meg kifeszítve; egyik végét a fa törzséhez, a másikat pedig a sziklához erősítették. így módunk nyílt rá, hogy

kényelmesen, talpon tehessük meg azt a néhány lépést, ami a falat a fától elválasztotta,

és ne kényszerüljünk arra, hogy lovagolva kel jen végigcsúszni az ágon. A kötél a földről

nem látszott.

- No látja - szóltam társamhoz -, micsoda praktikus, kényelmes bejárat! Ki tudja, milyen

főúri módon rendezték be ezt a furcsa sziklát belülről...

- Hogy megyünk be? Nem látok ajtót.

- Lennie kel , mivel itt járnak be lakói is. Vizsgáljuk meg a falat közelebbről!

Megragadtam a kötelet, és végiglépdeltem az ágon a sziklához, melynek felületét itt is

vastagon takarta a szürkészöld kúszónövény és a moharéteg. Nyílásnak semmi nyomát

sem találtuk. Már-már úgy éreztem, zsákutcába jutottunk. Már másodszor tapogattam

végig azt a falfelületet, amelyet az ágról elértem, amikor találtam valamit, ami nem volt

odavaló: kicsiny, elszáradt gal yat. Azért látszott különösnek, mert a növénytakarót nem

ágak tartották, hanem hajszálvékony, sűrű szövésű indák. Nem töprengtem sokáig,

hanem megragadtam, és jó erősen megrántottam... És valóban, halkan, finoman

csendülő harangocska szólalt meg valahol.

Hátrébb léptem két lépést, hogy legyen hely, hátha kifelé nyílik az ajtó. Pena szorosan

mögöttem ál t. Az ág elég erős volt: biztonságosan megtartott mindkettőnket.

Megnyírt a sziklafal. Széles faajtó tárult ki, külső felületét művészi módon álcázták:

észrevétlenül simult bele a sziklafalba. A szabaddá vált nyílásba két ember kényelmesen

beléphetett.

Indián bukkant föl előttünk. Hosszú, bő lenvászon nadrágot viselt, és hozzá uj as

mel ényt, mást nem. Bizonyára azt gondolta, hogy valamelyik törzsbeli társa kér

bebocsátást. Amikor meglátott minket, csaknem összeesett a rémülettől. Bármire

számíthatott, csak két fehér idegenre nem, akik kíváncsian ácsorognak a féltve őrzött

szent hely bejárata előtt. Szólni vagy kiáltani akart, ám nem jött ki hang a torkán. Nyitott száj al, ránk meresztett szemmel ál t, és egész testében reszketett.

Pena szólt neki néhány szót, amit én nem értettem, ám választ nem kapott. Az indián

még mindig mozdulatlanul bámult ránk. Úgy gondoltam, valakinek cselekednie kel , ezért

három határozott lépéssel beléptem az ajtónyílásba. Pena azonnal követett.

No végre! Az indián megtalálta beszédkészségét, még inkább a hangját, mert amit

elkövetett, alig nevezhetjük beszédnek, még csak kiáltásnak, üvöltésnek sem. Nincs

kifejezés, amely találó lenne arra a hangra, amit az indián magából kiadott, miközben

berohant mel ettünk a szikla belsejébe. Az ember arra gondolt, hogy egy rezesbanda

rosszul hangolt trombitáit egyszerre fújták meg, méghozzá viharos hangerővel, és a

melódiát mel őzve egyetlen cél lebeg szemülí előtt: mennél nagyobb, mennél

eszeveszettebb lármát csapni. A szűk, sötét folyosóban, ahol ál tunk, ez az üvöltés

sokszorosan fölerősödött, mintha ketrecbe zárt ördögök százai tomboltak volna

segítségért.

- Jöj ön gyorsan, meneküljünk! - ragadta meg a karomat Pena. -Ezek nem hogy szívesen

látnának bennünket, hanem valósággal a vesztünket akarják!

Én azonban jobbnak láttáig, hogy fejezzük be a dolgot, ha már elkezdtük, ezért -

amennyire a sötétség megengedte - gyors léptekkel előrerohantunk a folyosón. Újabb

ajtóhoz értünk. Egyetlen mozdulattal belöktem. A látványtól, ami fogadott, földbe

gyökeredzett a lábam, úgyhogy ál va maradtam az ajtónyílásban. Kicsiny szobácskát

láttam, falait feketére mázolták, és kifehérített emberi koponyákkal „díszítették". A szintén fekete mennyezetről tíz-tizenkét szárított, természetes ál apotban hagyott fej függött alá vékony zsinórokon, jó embermagasságig. Balra fekete vászonnal letakart imazsámoly

ál t, rajta, két koponya társaságában, kereszt és pislákoló lámpácska. Jobbra nyers

szalmával töltött nyomorúságos heverőt láttam, azon kívül semmi mást. Velem szemben

is ajtó nyílt a falban, abban a pil anatban nyitották ki, amikor én az innenső oldalit

szélesre tártam. A nyílásban megjelent egy ember, akinek látványát, amíg élek, el nem

felejtem.

Hosszú, csontvázszerű alakját fekete, talárhoz hasonló köpönyeg borította, amelynek alja

meztelen bokáját verdeste. Csil ogó, teljesen kopasz koponyáján a hajnak még csak a

nyomát sem lehetett fölfedezni. Szeme oly mélyen ült az üregében, hogy már-már kétely

fogott el, vajon lát-e egyáltalán. Beesett arcán a bőr rászáradt a csontjaira. Csak övig érő, tömött, ezüstszürkén csil ogó szakál a utalt rá, hogy aggastyán ál előttem. Arcáról

végtelen nélkülözés tükröződött. Vonásain mély szomorúság, kimondhatatlan

szívfájdalom borongott, mint aki feladott minden reményt, és már nem is számit

semmiféle gyógyulásra. Ez tűnt föl első pil antásra, noha most a meglepetés, a harag

uralkodott el rajta. Úgy ál t a nyitott ajtóban, mint a halál öldöklő angyala, és fojtott, kongó, tompa hangon spanyolul ránk rival t:

- Ti hontalan csavargók, betolakodtatok a hajlékomba! Tudjátok-e, hogy ez a végeteket

jelenti?

- Nem - válaszoltam teljes nyugalommal. - Nem tudjuk, ám nem is hisszük...

Fenyegető pülantásokkal méregetett, majd így folytatta:

- Ki hozott titeket a Laguna de Carapához?

- Senki. Megtaláltuk egyedül, magunk is.

- Ám az algarroba fán fölfelé vezető utat csak megmutatta valaki?

- Az égvilágon senki.

- No de ti betörtetek a lakóhelyemre! Valaki csak beszélt róla!

- Téved. Senki sem mondta nekünk, hogy itt bárki is lakik. Nem találkoztunk egyetlen

emberrel sem, akivel beszélhettünk volna róla.

- Fölmásztatok a fára, tehát tudhatok róla, hogy az szolgál létra gyanánt?

- Csak lábnyomokat találtunk, amelyek a fáig vezettek, vissza azonban nem. Akik a

nyomokat hagyták, nem tűnhettek máshová, csak a fára mászhattak föl. Viszont a lombok

közt nem találtunk senkit, tehát tovább kel ett menniük, be, a sziklába, vagy pedig a

tetejére. Emberek nem tűnhetnek el csak úgy, a semmibe.

- Úgy látom, vakmerő, veszedelmes emberek vagytok! Idejöttök egy ismeretlen vidékre,

és első pil antásra fölfeditek titkaimat, ám ezzel nem elégedtek meg, hanem be is törtök

hozzám, még engedélyt sem kértek rá!... Egyetlen idegen sem tudhatja meg, hogy én itt,

ebben a sziklában lakom!... Mert a titok nem arra való, hogy tovább adják, ez tehát nem

történhet meg!... Aki engedélyem nélkül, csel el vagy erőszakkal behatol ide, azt

ártalmatlanná kel tennem, örökre el kel némítanom! Tehát ezt a helyet ti sem

hagyhatjátok el élve!...

Hogy fenyegetésének nagyobb súlyt adjon, utóbbi szavainál mindkét kezét a magasba

emelte; ennek el enére én békítő, bizakodó hangon válaszoltam:

- Úgy gondolom, nem fogja valóra váltani fenyegetését, hisz a kijárat nyitva, pár lépés, és szabadok vagyunk.

- Nem jutnátok messzire, mert ha talajt is érnétek sértetlenül, a harcosaim azonnal foglyul ejtenének benneteket. Csak jelet kel adnom, és már itt is teremnek...

- Kétlem, hogy ez ilyen gyorsan menne, mivel ők a csiriguá-nókhoz mentek...

- Ali! Tehát erről is tudsz?

- Igen. Úgy hal ottam, kivonultak el enük.

- Igaz, és ezzel bebizonyítottad, hogy kémek vagytok, és a titkaim után kutattok. Jól

sejtettem tehát, hogy veszedelmes emberekkel ál ok szemben. Am azért ne bízzatok oly

nagyon az értesüléseitekben! Igaz, erős csapat lovagolt ki a kutyák el en, ám elég harcos

maradt itthon is. Könnyűszerrel legyűrnek titeket!

- Azért az nem megy olyan egyszerűen. Védekezni fogunk, vannak fegyvereink!

- Nem lesz időtök használni, még az algarroba fát sem érhetitek el...

- Elfelejti, hogy az ajtó tárva-nyitva?

A hátam mögé mutattam; erre ő gúnyosan fölnevetett, és így válaszolt:

- Most még igen, de már nincs! Figyelj csak!

Gyors mozdulattal megrántotta a zsinórt, amely mel ette lógott az ajtónyílásban. Abban a

pil anatban hangos csattanás hangzott föl mögülünk, jelezve, hogy az ajtó máris bezárult.

Nem ismertük az ajtókat működtető gépezetet, ezért abban az irányban semmiképpen

sem menekülhettünk, ám ez egyébként sem ál t szándékunkban.

- Most már beláthatjátok, hogy a foglyaim vagytok! Adjátok át a fegyvereiteket, nincs más

lehetőségetek!

- Úgy véli? Hát téved, méghozzá alaposan! Nagyon is jó helyen vannak azok nálunk, és

egyébként sem szokásunk, hogy mi ketten egyetlen szál embernek megadjuk magunkat.

- Nem vagyok egyedül. Győződjetek meg róla!

Oldalvást lépett, s így beláthattunk mel ette a következő helyiségbe. Az ajtón túl nyíló

szélesebb szobában két indián ál t. Az egyiket fölismertem: ő engedett be minket. Egyik

kezükben mindketten fúvócsövet tartottak, a másikban pedig a belevaló pici nyilacs-kát,

bizonyára mérgezettet. No, ennek már a fele sem tréfa! Ezt komolyan kel ett vennünk...

Amikor észrevették, hogy figyeljük őket, a halált hozó kicsiny tüskéket becsúsztatták a

csövekbe.

- Nahát, ha ezek biztosítják az ön védelmét, akkor meg kel gondolnia, meddig

merészkedhet. Az idősebb nyitott ajtót nekünk, ám amikor megpil antott berniünket,

hanyatt-homlok viszszarohant! Pedig társam megpróbálta elmagyarázni a helyzetet.

Sokkal bátrabbnak a másik sem látszik.

- A rémület hatására menekült el. Megijedt a két fehér idegentől, azt hitte, szel emeket lát.

Most azonban már tudják, hogy halandók vagytok, és nem félnek tőletek. Amel ett

pompásan tudnak bánni mérgezett nyilaikkal. Úgyhogy engedelmeskedjetek a

parancsomnak, rakjátok le a fegyvereket!

- Előbb hal gasson már meg minket! Még azt sem kérdezte, mit akarunk, miért törtünk be

önhöz!

- Nem érdekel! Kémek vagytok, úgy bánok veletek, ahogy gonosz betolakodókkal szokás!

- Pedig a mi szándékaink barátiak!

- Hal gass! Ismerem én az ilyen népséget. A fehérek csak azért kóborolnak a Gran

Chacón, hogy el entéteket szítsanak az indiánok közt, s közben a saját pecsenyéjüket

sütögessék. Nem tudom elviselni a fehéreket, és nem is tűrök meg köztünk egyet sem!

Csirkefogó mind, sőt, még rosszabbak! És amelyik még ilyen vakmerő is, mint ü, az

tízszeresen veszélyes!

- Pedig mi igazat mondunk. Azért jöttünk, hogy figyelmeztessük!...

- Figyelmeztetni engem? - nevetett föl gúnyosan. - Megválogatom, kitől fogadok el

bármilyen értesülést. Erre megvannak a megbízható embereim. Baj esetén pedig egyedül

is meg tudom védeni magam.

- Nem túlzott az ön magabiztossága? Váratlanul bekövetkező szerencsétlenségre vagy

alattomos támadásra nem lehet fölkészülni!

- Bármilyen helyzetben rendelkezem a megfelelő eszközökkel. Ha valakik rám akarnának

törni, azok már a közelünkben lennének, és tudnék róluk. Földerítőim kinn portyáznak a

környéken, és ha szükségesnek látják, időben figyelmeztetnek, még tielőttetek,

megbízható módon.

- Senor, ön valóban életveszélyben van! Alig félnapi járásra táboroznak a mbocovik, és az

éjei megrohanják a falut!

- Köszönöm! - nevetett föl ismét gúnyosan. - Nem is rossz magyarázat... Kár, hogy

hazugság!

- Téved! Ez a teljes igazság!

- Tudod valamivel bizonyítani?

- Becsületszavamat adom ömiek!

- Ugyan, ilyen ember és a becsület! Mit tudtok ti az emberi jel emről, tisztességről! Még

hogy becsületszó!

- Uram, Ön folyton-folyvást sérteget bennünket! Hogy barátságtalanul fogadott, azért

csak magunkat okolhatjuk, mert valóban betörtünk önhöz. Mentségünkre szolgál, hogy

nagyon kevés az idő, ezért kel ett eltekintenünk a formaságoktól. Am hogy így viselkedjék

velünk, ehhez nincs joga! Mi olyan szolgálatot akármik tenni Önnek, ami köszönetet

érdemel. Utóbbi szavait pedig kereken visszautasítjuk, és kikérjük magunknak!...

Tettem előre két lépést. Pena, aki szorosan mel ettem ál t, követett. Most már a közepén

fúltunk annak a helyiségnek, amelynek minden zugából a halál lehelete áradt.

- Ne hazudjanak! - emelte magasba mindkét kezét az aggastyán, hogy megál ásra intsen

bennünket. Iménti kifakadásom azonban hozhatott némi eredményt, mert ezúttal már

nem tegezett, bár hangjában továbbra is hitetlenség, megvetés csengett. -

Döntésem végleges, önök a foglyaim! Egyébként honnan tudnak a mbocovik

szándékairól?

- Kihal gattuk őket.

Hosszasan nézett rám oldalról, és így válaszolt:

- Meggyőződésem, hogy az egészet csak kitalálták...

- Senor, végképp nem értem önt! Ón az a személy, akit El Viejo Desiertónak neveznek?

- Minden bizonnyal.