- Akkor jó helyen járunk, ha valóban ön az, és higgye el, igazat beszélünk. A mbocovik

ma éj elre tervezik a támadást a falu és ön el en...

- Ó, azt én elhiszem, hogy ezek a vörösök szívesen rám támadnának, hiszen a

legádázabb el enségeim. Afelől sincs kétségem, hogy ez esetben önök figyelmeztetnének

engem.

- No, végre belátja, milyen igazságtalan velünk szemben. Most még ismerje el azt is,

hogy ezzel a figyelmeztetéssel nagy szolgálatot tettünk önnek, amiért köszönet jár

nekünk!

- Meg is köszönném, ha nem lennék meggyőződve, hogy ezt a szolgálatot nem nekem,

hanem saját maguknak tették. A róka is óva inti a jércét, mielőtt széttépi.

- Senor! - ripakodtam rá. - Ón túlmegy minden határon!...

- Csak ne játssza a sértődöttet! Jól tudom, kikkel ál ok szemben! Igen, talán be is

sétáltam volna a csapdájukba, ám önök számára sajnálatos módon, röviddel ezelőtt egy

fehér ember csúnyán becsapott engem! Alig bírtam kilábalni a bajból!... Nem, nem!

Tanultam az esetből, ezért minden fáradozásuk eredménytelen.

- Mondja, igazságosnak tartja, hogy minket első látásra csirkefogóknak tart, csupán azért, mert régebben valaki becsapta önt?! Én az ön helyében lehetőséget adnék a

bizonyításra!...

- Szükségtelen! Első látásra fölismerem az önök fajtáját!

- A mennydörgős mennykőbe! - tört ki a derék Pena. - Ez azért már sok!

- Elég! - csattant föl az öreg. - Jó emberismerő vagyok! Ónok tehát foglyok, azonnal

rakják le a fegyvereiket! Engedelmeskednek a felszólításomnak?

- Én ugyan nem! - mordult föl határozottan Pena. -És ön?

A kérdés természetesen nekem szólt. Jószerint engedhettem volna: ha megadjuk

magunkat, azzal bizonyítottuk volna jóhiszeműségünket. Ám sértő, udvariatlan

magatartása, értelmeden, csökönyös hitetlensége a végsőkig fölbosszantott. Továbbá ki

tudja, mikor térne jobb belátásra, maradna-e még elég időnk a várható támadás

kivédésére?! Bezárna valahová, és közben megérkezne a vő az indiánjaival!

Megrohannák a falut, fölfednék a lakás titkát, és az Öreggel együtt a védekezés

lehetősége nélkül jutnánk a kezükbe! Mindezt végiggondolva eszembe sem jutott, hogy

önként megadjuk magunkat, és ilyen csökönyös, megátalkodott vénemberre bízzuk a

sorsunkat.

- Nem - válaszoltam tehát én is röviden.

- Tehát védekezni fognak?

- Ha ránk támadnak, igen!

- Akkor elvesztek! Lépjetek elő!...

–Jl. . jaj; avcjj c ven, eio!... A két indián eléje ál t, és ránk szögezték a fúvócsöveket.

- Nos, még ezután is hősködnek? - szólt ránk az Öreg fölényesen.

A helyzet valóban aggasztónak látszott. Egy könnyű fúvás a csőbe, és a sorsunk

megpecsételődött! Am fölfigyeltem rá, hogy az indiánok még nem il esztették a szájukhoz

a fúvócső végét.

- Ugyan miért ne? - kérdeztem vissza. - Ne higgye, hogy fölénybe került!...

- Itt a tények beszélnek! Lényegtelen, ki hogy vélekedik. Látja ezt a kést? A hegye

mérgezett. A legkisebb seb a boron, és ön halott!...

Erős kést húzott elő a talárból, és nekem szegezte. Ritka komisz körülmények közé

csöppentünk, mégis éreztem bennük valami színpadiasságot. Körben a fekete falak a

koponyákkal, a mennyezet úgyszintén, minden a halálra emlékeztetett; velünk szemben

pedig ez a földühödött ember a mérgezett késsel, nem is beszélve a ránk szegeződő

mvócsövekről. Lehet, hogy könnyelműségnek látszik, így utólag föltétlenül, ám úgy

éreztem, szégyenteljes dolog lenne meghátrálnunk. Nem, látniuk kel ett, hogy nem félünk

tőlük. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy fej el megyünk a falnak, és elhibázott,

meggondolatlan lépéssel veszélyeztetjük életünket. Bár beszélgetés közben egykedvűen

ácsorogtam, ugyanakkor feszült figyelemmel vártam a megfelelő alkalomra.

- Ugyan - pil antottam a késre. - Lehet, hogy ez a szerszám Önre veszélyesebb lesz, mint

rám.

- Ember, ön megbolondult!

- El enkezőleg! Csak kezdem magam olyan jó hangulatban érezni, mint ön az ünént.

- No, mindjárt megszabadítom ettől a pompás kedvétől. Figyeljen rám! Háromig

számolok. Ha addig a fegyverek nincsenek a padlón, kirepülnek a nyilak, és azonnali,

biztos halált okoznak!...

- Fúj ák csak, ki törődik azokkal a tüskékkel!... Meghökkenve méregetett. Most már

valóban bolondnak tartott.

Pedig ha sejtette volna, hogy hányaveti viselkedésemmel csak színházatjátszom... Mert

azzal, hogy háromig akart számolni, már lehetőséget nyújtott nekem. Biztosra vettem

ugyanis, hogy emberei az utolsó szám kimondásáig nyugton maradnak. Abban a

pil anatban kel tehát cselekednem, amikor elkezdi.

- Hát legyen, ahogy akarja - és az öreg nyújtott hangsúl yal számolni kezdett. - Egy...

ket...

A szó második fele már belérekedt. Három lépésre ál tam tőle, köztünk kétoldalt az

indiánok, akik szájukhoz emelték a fúvócsövet. Vil ámgyorsan a vörösök közé ugrottam,

kitéptem kezükből a fegyverüket, és messze hajítottam őket; majd megragadtam

egyiküket, és hátrarántottam Pena elé, a másikat pedig hatalmas csapással a földre

sújtottam. Társam is értette a dolgát, mert akkorra már az ő indiánja is mozdulatlanul

hevert előtte.

Ezután a remete felé fordultam. Dermedten ál t a helyén. A támadás olyan gyorsan zajlott

le, hogy a megdöbbenéstől szóhoz sem jutott. Ekkor azonban szúrásra emelte kését, és

láttam, hogy kiáltani akar. Oldalt szökkentem, rácsaptam a csuklójára, úgyhogy a kés

messze repült, mindkét kezemmel torkon ragadtam, lerántottam a földre, majd tarkón

vágtam, mire csukott szemmel terült el az indián mel ett.

Ekkor Pena után néztem. Az áldozatán térdelt, és erősen fogta a torkát. Úgy látszott, az

iménti ütése nem sikerült olyan tökéletesen.

- Eszméleténél van? - kérdeztem.

- Igen - válaszolta. - Leszúrjam?

- Dehogyis! Kötözzük meg mind a hármukat. Csak találunk valami kötélfélét...

- Semmi baj, van nálam is...

Szíjakat vett elő a zsebéből, és elsőként az ő foglyát kötöztük meg. így jártunk el az

öreggel és a másik indiánnal is. Föl kel ett használnunk az én lasszómat is, sőt, az egyik indián zekéjét is fölhasogattuk.

- Pompás! - mondtam. - Most már mi vagyunk az urai ennek a furcsa helyzetnek...

- Hát ezt aligha gondolta az öreg, ám őszintén szólva én magam sem...

- Nem?... Hiszen ön sem akarta megadni magát!

- Reméltem, hogy jobb belátásra bírjuk, talán módosítja ál áspontját. Am amikor ránk

szegezték a fúvócsövet, és a Desierto számolni kezdett, lehet, hogy mégis engedtem

volna az erőszaknak...

- Most mondja ezt, miközben éppen az el enkezőjét bizonyítottuk?

- Igen, hiszen olyan gyorsan történt minden, hogy szóhoz sem jutottam. Még most is

hihetetlen előttem... No de most hogyan tovább?...

- Átvizsgálunk minden helyiséget. Ki tudja, hátha bujkálnak még bennük indiánok.

Mindenekelőtt azonban biztosítsuk a menekülés útját. Próbáljuk meg kinyitni a bejárati

ajtót. Hozza a mécsest!

A szorosan záródó deszkatáblával azonban nem boldogultunk. Sehol zár, kilincs vagy

látható retesz...

- Hát, itt rekedtünk a sziklában! - szólalt meg Pena tanácstalanul. - Ez még veszélyes

lehet!

- Még ne adjuk fel! Ha nem jövünk rá a nyitás fortélyára, majd kényszerítjük az öreget,

hogy árulja el. Világítson ide még egyszer a sarokba, föl, egészen a mennyezetig!...

A pislákoló fénynél két huzal villant meg, az egyik jobbról, a másik balról. Bizonyára az

ajtólap mozgatására szolgáltak. Az öreg Desierto mindkettőt tudta kezelni a másik

szobából. Megpróbáltuk mi is. A bal oldalit húztuk meg, mert az ajtó balra nyílt. És

valóban, a bejárat halk csattanással szélesre tárult. Működött a jobb oldali is: egyetlen

rántással bezárulta nehéz ajtó. Nem bajlódtunk tovább a szerkezettel, mert sürgetett az

idő. Visszatértünk az előző szobába, és hamar megtaláltuk a zsinórokat: a belső ajtó két

oldalán lógtak.

Pena indiánja eszméletre tért.. Aggódó pil antással követte mozgásunkat. Pena föltett

neki néhány kérdést, ám nem kapott választ. Másik két foglyunk mozdulatlanul feküdt.

- Hal gat a fickó -jegyezte meg a társam -, de sebaj! Boldogulunk nélküle is. Megtaláljuk

magunk is, amit keresünk...

Elhagytuk a holtak termét, és a másikba léptünk, amely nagyobb volt. Középütt asztal ál t, mel ette több szék. A falakon fegyverek lógtak, a legkülönfélébbek: kések, pisztolyok,

puskák, majd két revolver, nyilak, tegezek, lasszók, pajzsok és fúvócsövek.

Ezután még nagyobb terembe léptünk. Óriási asztal uralta, körülötte legalább húsz szék

kapott helyet. Úgy látszott, ez a tárgyalóhelyiség. Az asztalt bizonyára darabokban hozták föl, és itt, a helyszínen ál ították össze.

A nagy teremhez egy kisebb csatlakozott, amelyben nyersen megmunkált szekrény ál t,

mel ette asztal, rajta írószerszámok. Továbbhaladva a konyhába jutottunk. Edények

hevertek mindenfelé, ám nemcsak főzéshez szükségesek, hanem különféle eszközök,

tégelyek, üvegek: csupa olyan dolog, amelyeket az ember kémiai kísérletekhez használ.

- Valami gyógyszerész az öreg? - tűnődött Pena.

- Lehetséges! Vagy legalábbis kuruzsló. Menjünk tovább!

- Nem találja különösnek, hogy milyen tiszta a levegő? Nem dohos, nem áporodott!...

Pedig ezt várná az ember!

- Mesterni rnkának tetszik ez az egész lakóhely. A szel őztetésre pedig különös gondot

fordított a gazdája. Nézze csak a mennyezeten azokat a nyílásokat! - mutattam a fejünk

fölé.

- Szép munka, valóban. Jó pár ember dolgozhatott egy-két évig, amíg kivésték ezeket a

helyiségeket a sziklából!

- Igen, ha valóban vésni kel ett. Elképesztő, micsoda feladat lehetett, már ha ez valóban

szikla...

Megkopogtattam a fehérre meszelt falat.

- Hal gassa csak meg! Szó sincs itt kőről!... Nagyon is könnyű építőanyagból rakták össze

ezt a műodút. Úgy kong, mintha farácsokat tapasztottak volna be agyaggal... Számunkra

azonban ez most aligha érdekes, legalábbis pil anatnyilag. Tovább kel haladnunk.

A helyiségek ajtajai gyalult deszkából készültek, tolóretesszel, küinccsel el átva. Igazi

csoda volt ez itt, a Gran Chacón, méghozzá ilyen sziklának látszó építmény belsejében.

Újabb helyiségbe léptünk. Magas polc simult az egyik falhoz, rajta mindenféle edény,

kicsik, nagyok, mindegyiket gondosan lekötötték. Láttunk számos bedugaszolt, címkével

el átott üveget is; miközben Pena világított, levettem egyet, hogy kibetűzzem az írást.

Gyógyszerre utaló latin szöveget olvastam. Ügy látszott, hogy ez a terem az öreg

gyógyszertára. Nemcsak az indiánok vezetője tehát, hanem az orvosuk is.

A polccal szemben keskeny, szilárd építésű asztal ál t, rajta erős acél emez láda, amelyet három lakattal zártak le. Megpróbáltam fölemelni a dobozt, ám hajszálnyit sem sikerült

mozdítanom rajta, noha összeszedtem minden erőmet. Alaposabban megvizsgáltam, és

akkor láttam, hogy lecsavarozták az asztal lapjához. Pena is körbesimította, majd így

szólt:

- Erre fáj tehát a foga a vőnek! Ki gondolta volna, hogy ebben a labirintusban pénzes

ládára is bukkanunk!...

Szavai nevetve, csúfondárosan hangzottak, mint aki jó tréfának tartja a dolgot. Én

azonban komolyan válaszoltam:

- Pedig igaza lehet.

- Képtelenség! Mit keresne itt holmi páncélszekrény?...

- Bizonyára papírpénzt és ezüst pesót tartanak benne, és még ki tudja, mit. Nézze csak

meg, milyen remek díszítmények vannak az oldalain: valóban művészi darab. Nem

lehetett olcsó, és azt sem hiszem, hogy tüzelőt tartanának benne. Egyébként ön hal otta,

hogy a Viejo Desierto évenként egyszer Santiagóba utazik. A vő említette, hogy egy

alkalommal ott találkozott vele.

- No de miből csinál az öreg pénzt?

- Ki tudja! Ezzel azonban most. semmi dolgunk, haladjunk tovább. Később majd

\isszatérünk rá.

A következő ajtó óriási, tágas terembe nyílt. Első látásra valamiféle raktárnak tetszett. A mennyezetet vastag fadúcokkal támasztották alá. Pislákoló mécsesünk fénye csak egyik

részét tudta bevilágítani. A falak mel ett körben háncsba burkolt, gondosan összekötözött

bálák halmozódtak föl, egészen a mennyezetig. A belső teret is ugyanolyan egyiftásra

rakott bálák töltötték meg, keskeny utak vezettek közöttük. Külön-külön is számtalan

köteg hevert a padlón. Egyet megemeltem. Csikorgó, surranó hangot adott, és a

nagyságához képest igen könnyűnek találtam.

- Fakéreg! - mondtam. - Semmi más nem lehet, csak kéreg.

- Aha! Szóval kol éga az öreg?... Cascaril ero?...

- Miért ne?

- Érdekes! Mekkora mennyiséget halmozott itt föl! Ezreket érhet pesóban!

- Amel ett nem is kerülhet túl nagy fáradságába a gyűjtés. Körös-körül adott az erdő, a

munkaerő pedig szüitén kéznél van, hiszen az indiánok bizonyára segítenek neki.

- Igen, ezután már csak el kel száUítaniuk az összegyűjtött kérget a Salado-folyóhoz, ott összeál ítanak egy tutajt, amelyen eljut az áru a kereskedőkhöz.

- Innen származik tehát a pénz, és ezt őrzi a trezorban. Bár minden mást is ilyen

könnyen meg tudnánk magyarázni!... No de lássuk, mit találunk még!

- Még nagyobb lenne ez a sziklalakás? Ki gyanította volna mindezt, amikor még lenn

tapogattuk körbe a hideg, megmászhatatlannak rémlő kősziklát. És még mondja valaki,

hogy nincsenek többé csodák!...

Mi tagadás, jómagam is egyik ámulatból a másikba estem. Ez a Viejo Desierto valami

egészen különleges ember lehetett, aki más körülmények között talán jelentős szerepre

tehetett volna szert. Ki tudja, hogy a sors miért űzte ide, a vad Chacóra?! Mert hogy nem

itt született, azt biztosra vettem, bármilyen határozott el enál ást tanúsított is az

idegenekkel, a fehérekkel szemben.

Ismét raktárhelyiségbe léptünk, ám ez jóval kisebb volt az előbbinél. Itt azonban nem

kéregbálákat találtunk, hanem jószerint legalább ötven nyerget, amelyek a falra akasztva

lógtak.

- Ennek az embernek lovai is lennének? - csodálkozott Pena.

- Bizonyára. Aligha az indiánjait nyergeli föl, ha sétalovaglásra indul.

- No de lovak és a Gran Chaco indiánjai? Amel ett ilyen nyergek?

- Miért ne! Én már bármit föltételezek az öregről. Köztudott továbbá, hogy a tóba indiánok műveltség tekintetében messze megelőzik az egyéb vörös népeket. Nem kétséges, hogy

ezt jórészt a remetének köszönhetik. Kutassunk tovább! Nézze csak, ott, hátul mintha

lépcsőt látnék...

Tovább vezető ajtót nem találtunk, ám a sarokban fokokkal el átott, szabályszerűen

megépített falépcső vezetett a magasba. Fölkapaszkodtunk rajta, és a mennyezeti

nyíláson át kicsiny fakalyibába értünk, amelynek ajtaját épp hogy csak betámasztották.

Kicsit meglöktük, kitárult, mi pedig Méptünk rajta.

Most lepődtünk csak meg igazán. Nem a sziklát körbeölelő erdő látványa fogadott

bennünket, mint ahogy vártuk, hanem körös-körül a szikla peremén emelt jó hatméteres

fal, amelytől nem lehetett kilátni a zöldel ő lombrengetegre. Ám nem is a fal láttán

ámultunk el igazán, csodálkozásunkat valami más keltette föl... Ugyanis egy kertben

találtuk magunkat! Kertben! Gondosan ápolt, szabályosan kirajzolt ágyások közt,

amelyekben virágok il atoztak, dinnye folyondárjai kígyóztak, és pompás konyhakerti

zöldségek virultak.

Az ágyások széleit rózsabokrok szegélyezték. A falak által zárt terület mind a négy

sarkában lugas emelkedett. A velünk szemben lévő mel ett kicsiny, deszkából

összeszögezett fészer ál t. Az ágyások között a kis építmény felé indultunk. Ásókat,

lapátokat, különféle kerti szerszámokat találtunk benne, és még sok más egyebet, amit

zöldségtermesztésnél aligha használnak. Tanácstalanul nézegettem őket, ám Pena

kisegített: a kínafa kérgének gyűjtéséhez használatos fölszerelések voltak. Innen a

legközelebb ál ó lugashoz mentünk. Volt benne pad, amelyre kényelmesen le is

telepedtünk. Pena ismét körbetekintett, összecsapta a kezét, és ámulva kérdezte:

- Gondolta volna? Számított valami hasonlóra?...

- Nem, a legkisebb mértékben sem!

- Hát én sem! Az Isten háta mögötti Chaco közepén itt ez az il atozó virágoskert! Olyan,

hogy Buenos Aires városának is díszére válna! Elképesztő, maga a csoda!...

- Nem kevésbé bámulatos ez az egész rezidencia. Az öreg a portyázásai során

fedezhette föl ezt a sziklát, és aztán a céljainak megfelelően beépítette. Hogy milyen

geológiai eseményeknek köszönheti létét, azt nem tudhatjuk... És ugyancsak fogas

kérdés az is, hogyan varázsolták ide ezt a kertet. Egy biztos: a sziklavár ura, amíg

emberek közt élt, nagy tekintélynek örvendhetett, ám bizonyára megtapasztalta az élet

kíméletlen oldalát is. Lenyűgöző ez a virágpompa, ezek a növények... nézze csak,

micsoda kilátás!

A lugas falán jobbra és balra négyszögletes, ablakhoz hasonló nyílások bukkantak elő,

amelyeket a növényzet sűrű levéltömege csaknem teljesen leíi ggönyzött. Félrehúztam a

zöld takarót, és a nyíláson át a lenti fák lombkoronái fölött messzire kiláttunk.

- Ezek az ablakok is azt bizonyítják, hogy a ház ura nem bízott semmit a véletlenre,

tervszerűen alakított ki mindent, gondosan megtervezte az egész lakóhelyet. Am hogy ezt

a magas falat köröskörül miből építette föl, az értehetetlen számomra, hiszen a Chacón

nincs kő - tűnődött Pena.

- Az valóban nincs - helyeseltem -, található viszont rengeteg agyag. Emlékezzék csak,

ahogy közeledtünk a sziklához, végig agyagos talajon át vezetett az utunk.

- Hm! Az indiánok mint téglavetők és kőművesek?... Nehezen képzelhető el...

- Miért? Ők sem ügyetlenebbek más népeknél, főleg, ha akad valaki, aki megmutatja

nekik, hogyan csinálják. Lassan össze is ál a kép. Az öreg megtalálta a sziklát, a külső

részeket téglával megmagasították, belül agyaggal betapasztott farácsolíból válaszfalakat

alakítottak ki, a födémek pedig fagerendák, szintén sárborítással. Amikor minden

elkészült, belülről jó vastagon lemeszelték az egészet. Mindez jó régen történhetett, mert a repkény és a moha úgy átszőtte a külső felületeket, hogy eltakar mindent, és nem lehet

megál apítani, hol végződik a természetes kőzet, és hol kezdődik a téglafal. Vizsgáljuk át a többi lugast is! Talán valamelyikről rálátunk alagúnárais...

7. A tóba indiánok királynője

Továbbindultunk az ágyások közti utakon, ezeket homok helyett finom kéregforgáccsal

szórták föl. Lépteink zaja elveszett a puha, ruganyos forgácsrétegben. A lugast, amelyhez

közeledtünk, teljesen eltakarták az óriási levelek; köztük csodálatos

színharmóniát alkotva kék, lila árnyalatú és fehér tölcséres virágok pompáztak. Oly sűrűn

burjánzott a lombsátor, hogy messziről nem láthattunk be a lugasba. Amint a közelébe

értünk, meghökkenve torpantunk meg, mert váratlanul női hang ütötte meg a fülünket

- Kedves 'Tío, kiküldtél valakit? Nagyon szeretném megkapni azt a madarat... Egész

biztosan eltaláltam!...

A hang finoman csengett. Némán ál tunk egymás mel ett, és csodálkozva figyeltünk a

virágsátor felé.

- Az ördögbe is! - suttogta Pena. - Ez senora!...

- A hangja után ítélve inkább senorita! - súgtam vissza mosolyogva. - Vigyázzon a

szívére!

- Pah! Én már foglalt vagyok, várnak odahaza... No de egy asz-szony ott, egy lány?!...

Nem térek magamhoz a csodálkozástól!

- Valóban különös. A hölgy úgy szólította, hogy „bácsikám", ámbár én idősebbnek néztem az öreget...

- Ó, egek! Ugye, nem megyünk be hozzá?

- Dehogynem! Hisz már^ind rólunk...

- Húzódjunk inkább vissza! Nem alkalmas a megjelenésünk arra, hogy tiszteletünket

tegyük egy hölgy előtt...

Kis híján fölnevettem. Ez a derék Pena fél a nőktől?! Rám nézett, és így folytatta:

- Képzelje csak el, egy fiatal, tiszta senorita! Mit gondol rólunk, ha meglát ebben az

ehryűtt, koszos ruhában!

- A jelzői találóak lehetnek, ám az biztos, hogy ez a hölgy nem holmi rózsaszínű

leányszobában nevelkedett törékeny virágszál.

- Úgy véli? Miből gondolja?...

- Mindjárt abból, hogy itt találjuk a Gran Chacón; indiánok közt él, és a lőporíi sttől sem idegenkedik...

- Ezt honnan tudja?

- Az űnént hal ottuk, hogy lövés csattant... Ő lőtt rá egy madárra, és el is találta. Azt kérte a nagybácsitól, hogy hozzák föl néki...

- Igaza lehet, és az a sei orita, aki madarakra vadászik, csak nem veszi rossz néven,

hogy nem frakkban, kesztyűvel a kézben csatangolunk a Chacón át... Előre tehát,

bátran!...

- Tío! - hangzott föl ismét a lugasból. - Miért nem válaszolsz?...

- Mert nem az van itt, akire ön gondol - mondtam, miközben öthat lépéssel közelebb

mentünk a lugashoz, úgyhogy elértük a bejáratot. Mesebeli szépségű, lombbal átszőtt

virágpavilon tárult elénk. Odabenn ifjú hölgy vagy inkább leányka ült. Amint meglátott

bennünket, szinte kővé meredt, és rémülten fölsikoltott. Pena úgy gondolhatta, hogy én

már eleget beszéltem, ezért most ő következik. Mélyen meghajolt, és nyugtató hangon

így szólt:

- Végtelenül sajnáljuk, sei orita, hogy így rátörtünk önre... Nem sejtettük, hogy tartózkodik valaki a lugasban. Ne féljen! Szándékaink tisztességesek...

A leányka jobb kezével a bejáratot alkotó egyik oszlopot fogta, a másikat pedig a szívére

szorította. Még mindig reszketett a megdöbbenéstől.

Egyszerű, földig érő kartonruhát viselt, voltaképp hosszú uj ú inget; a derekát vörös

selyemkendővel kötötte át. Tömött, éjfekete haja két vastag varkoesba fonva hul ott a

vál ára. Szív alakú arcocskája bronz árnyalattal barnál ott, de nem torzították el a legtöbb indiánra jel emző kidudorodó pofacsontok. Szépség tekintetében nem maradt el Buenos

Aires legcsinosabb kisasszonyai mögött...

Nem a veleszületett félelemérzet miatt ijedt meg. A legmélyebb magányban élt, indiánok

közt, és ki tudja, fehérekkel mikor találkozott, látott-e egyáltalán magunkfajta férfiakat.

Amel ett ide, a sziklavár kertjébe bizonyára nem merészkednek föl még az indiánok sem,

nemhogy idegenek!... Most pedig teljesen váratlanul eléje toppantunk mi ketten, elnyűtt,

szakadozott, bizalmat egyáltalán nem keltő ruházatban. Érthető tehát, hogy az első

pil anatban mozdulni sem tudott a megdöbbenéstől.

A padon, ahol ült, ott hevert a kilőtt fegyver. Finom kicsiny keze lecsúszott az oszlopról, majd hirtelen mozdulattal fölkapta és ránk szegezte a puskát. Sápadt arca ekkor

visszanyerte természetes színét, szeme pedig fölparázslott, mint a zsákmányra leső

jaguáré. Fenyegető hangon szólalt meg:

- Önök kicsodák? Mit keresnek itt?

- Kérem, tegye le a fegyvert! -válaszoltam. -Jó barátként érkeztünk önökhöz.

- Találkoztak már a nagybácsival?

- Természetesen!

- Igen, akkor rendben van - mondta, és visszatette a fegyvert a helyére. - Egyébként sem

lehetnének itt, ha nem beszéltek volna vele. No de ő miért nincsen önökkel?

- Éppen akkor indult, hogy elintézzen valamit, amikor megérkeztünk. Azt mondta, mindjárt

jön.

- Miért nem hagyták lenn a fegyvereiket?

- Mert úgy terveztük, hogy körülnézünk idefönn... Most azonban lerakjuk őket, mert úgy

érzem, zavarják önt.

- Zavarnak? - kérdezte merész mosol yal az arcán. - Ón bizonyára a városi dámák után

ítél meg engem! Nem félek a fegyverektől, a barátaimnak tekintem Őket, és tudok is

bánni velük. Nélkülük nem élhetnénk... Kérem, foglaljanak helyet...

Fegyvereinket a fal mel é raktuk, majd beléptünk a lugasba, amely akár hat személynek

is kényelmes helyet nyújthatott Amikor leültünk vele szemben, hosszas, elgondolkodó

pil antásokkal vizsgálgatott berniünket

- Tío nagyon megbízhat önökben, hogy szinte minden titkát föltárta... Ebbe a kertbe

mindeddig csupán egyetlen idegen fehér léphetett be...

Utóbbi szavainál arca elkomorult, sötétté vált. Önkéntelenül megkérdeztem:

- Nem volt tisztességes ember?

- Honnan tudja? - riadt föl.

- Csak gyanítom.

- Nem, ön tudja ezt!

- Téved, senorita, higgye el!

- Ismeri őt, látta! Ne is tagadja! Hol van most?

Szeme ismét fölparázslott, és az jutott eszembe, hogy ezzel a hölggyel nem szívesen

húznék uj at...

- Nyugodjék meg, senorita, valóban fogalmam sincs, ki lehet az il ető.

- Akkor miért beszélt róla?

- Ön említette.

- Ón viszont azt ál ította, hogy nem tisztességes ember!

- Mert láttam, hogy ön annak tartja őt. Csodálkozó pil antást vetett rám, majd így folytatta:

- Ezt az arcomból olvasta ki? Nos igen, hazug, hitszegő senkiháziról beszélünk!...

Gyűlölöm!

Ökölbe szorította kicsiny kezét, és az ajka szorosan összezárult. Még alig két percet

beszélgettünk, de már megismertem azt a fájdalmat, ami ifjú szívét marcangolta. Ilyen

mély érzelmet csak a természet gyermekei képesek átélni.

Ebből a lugasból is nyílt két ablak a szabadba. Az egyik előtt nem volt repkény, úgyhogy

szabadon ráláthattunk a lagúnára. A leányka kimutatott a nyíláson, és így szólt:

- Erről kel ene jömúe annak a fehér embernek, a lagúna keleti partja mentén. Figyelem

nap mint nap, de hiába... Gyűlölöm!...

- Ámítod magad, kislány-gondoltam magamban. -Épp el enkezőleg: szereted, nagyon

is!... Es ha fölbukkamia ott, a fák közt, haragos arcod fölragyogna, mint a hajnali

napsugár...

Mi ketten csöndben, hal gatagon ültünk. Úgynevezett előkelő társaságban az ember

igyekszik elkerülni az ilyen hosszú szünetet, ám itt ez semmi feszültséget sem okozott,

sőt, a csönd az együttérzésünket fejezte ki. Az ifjú leány egészen sajátos hatást tett rám.

Mintha szíve-lelke minden gondját megosztotta volna velünk, mégis valami rejtély lengte

körül, magába zárt titok, amelybe az ember óvakodik behatolni, mert fél, hogy valami

iszonyatosat, szörnyűt tár föl... Kisvártatva úgy folytatta, mintha csak magának beszélt

volna:

- Igen, gyűlölöm, mert gonosz, mint minden fehér...

- Ezek szerint gyűlöl minden fehért, senorita?

- Igen, mind hazugok, csalók, hitvány szószegők!...

- Elhamarkodottan ítélkezik, senorita. Hisz azon a néhány fehéren kívül, akikkel

érintkezett, még sok-sok mil ió él. Úgy gondolja, hogy egytől egyig mind ilyen gonosz?

- Igen mind, mind! Megismertem őket San Antonióban, ahová Tío elvitt, hogy dámát

neveljenek belőlem...

- Ez sikerült is, senorita!...

Reméltem, hogy ezzel a kezdetleges bókkal kissé jobb kedvre hangolom, ám alaposan

csalódtam, mert haragosan rám förmedt:

- Nem, nem vagyok az, nem is akarok az lenni, és nem is leszek soha! Akartam... miatta,

ám ő nem jött...

- Ezek szerint nem érezte jól magát San Antonióban?

- Nem, de azért maradtam volna, hajók az emberek. Látszólag olyan barátságosan, olyan

kedvesen viselkedtek, ám a hátuk mögött mindenféle rosszat mondtak egymásról. Álnok,

hamis mind, gonosz! Otthagytam őket, elmenekültem...

- Hogyan? Bizonyára a nagybátyja hozta haza...

- Nem, egyedül jöttem.

- No de hogyan vál alkozhatott ilyen hosszú útra a vadonon keresztül, egyedül? Ilyen ifjú

dáma... aki...

- Nem vagyok dáma! - vágott közbe haragosan. - El akartam jönni, vissza a törzsemhez,

de nem engedtek!... Hogy merészel egy keresztény megtiltani valamit nékem, aki a tóba

indiánok uralkodónője vagyok?!... A legközelebbi éjszaka, amikor mindenki aludni tért,

fogtam a házigazdám fegyverét, kését, fölnyergeltem a legjobb lovát, és elvágtattam. Ot

nap múltán megérkeztem az enyéimhez, és nem is hagyom el őket soha...

A derék Pena teljesen elképedt a beszámoló hal atán. Először csak szótlanul bámulta a

hölgyet, majd kitört:

- No de senorita, ismerte az utat?

- Igen, hiszen Tíóval végiglovagoltuk, amikor a városba vitt.

- Es ennek alapján neki mert vágni?

-Miért ne? - Miből élt? Vadásztam

- Ezek szerint ért hozzá, és rá is merte bízni magát a fegyverére?

- Természetesen. Az imént épp sólymot ejtettem el... A bácsikám azért ment le, hogy

fölhozassa...

Az öreg ezek szerint azért nem küldte el a szolgát a madárért, mert időközben érkeztünk

meg mi. Szerettem volna még többet megtudni a nagybácsiról, ezért tovább faggattam:

- Önt a nagybátyja bizonyára kisgyermek kora óta gondozza?

- Nem. Csalc akkor ismertem meg, amikor hozzánk jött.

- Ezek szerint nem igazi rokonok?

- Nem, ám szívesen veszi, ha Tíónak szólítom, bár annyira szeret, hogy inkább apámnak

nevezném, de azt nem engedi...

- Mennyi idő telt el azóta, hogy a bácsikája letelepedett itt?

- Tizenegy év. En akkor hatéves múltam.

- Honnan jött?

- Európából.

- Tudja, melyik országból származik?

- Igen, ám nem beszélhetek róla, megtiltotta!...

- Arról tud, hogy miért titkolódzik?

- Semmit. El kel ett hagynia a szülőhazáját, mert az életére törtek...

- Ön a tobaok úrnőjének nevezte magát. Voltaképp ki a főnökük?

- A tóba nép számtalan törzsre szakadt, és mindegyiknek van főnöke. A királynő azonban

én vagyok valamennyiük fölött, ám jelenleg Tío kormányoz a nevemben.

- Hogy lehet az, hogy nem férfi tölti be az ön tisztségét?

- A korábbi uralkodó a nagyapám volt, ám Ő már meghalt. Aki őt követte, az itt hagyott

rrrinket, és nem is tért soha többé vissza.

- Miért, mi történt?

- Elbeszélhetem, ha érdekli. A királyi család, amely a tobaok fölött uralkodik, olyan idős, mint a nép maga. Az utolsó leszármazott a nagyapám volt. Fia nem született, csak lánya.

A törvények szerint neki kel ett betölteni az uralkodói tisztséget, vagy annak a férfinak, aki őt feleségül veszi. Törzsünk fiataljai egymással versengve igyekeztek elnyerni kegyeit,

ám hasztalan, mert anyám beleszeretett abba a fehér emberbe, aki az idő tájt érkezett

hozzánk. Ő lett a férje. Ekkor az Öregek összeültek tanácskozni, és megválasztották

uralkodónak. Amikor megszülettem, vadászatra indult, onnan azonban soha nem tért

vissza. Vele együtt eltűnt népünk közös kincse is: az a sok arany, amelyet a tobaok a

hegyekben gyűjtöttek...

- Talán szerencsétienüljárt vadászat közben?...

- Ki szokott magával hurcolni több kiló aranyat, ha vadászni megy?

- Valóban különös... No de nem látták nála?

- Nem.

- Akkor lehetett más is a tolvaj...

- Nem. Ha valamelyik tóba lopta volna el az aranyat, utóbb csak észrevettük volna, hogy

gazdagabban él. Az apám vitte el, mert ő fehér ember. Az imént azt mondtam, hogy senki

sem hal ott azóta róla. Ez igaz is, valóban nem tudtunk róla semmit... Látták azonban

abban a nagy városban, amelyet Montevideónak neveznek. Egyik harcosunk, mint vezető

járt ott, és meglátta apámat, az elszökött uralkodót: épp pompás kocsiban ült...

- Nem tévesztette össze valaki mással?...

- Ez esetben szó sem lehetett erről. A harcos követte a fogatot, egészen addig, amíg meg

nem ál t egy szép ház előtt. Amikor apám kiszál t, törzsünk embere hozzálépett, és a

nevén szólította. Apám azonnal fölismerte, és behívta a házba. Pénzt akart adni neki,

hogy hal gasson, ám a tóba nem fogadta el. Közben kiderült az is, hogy apám ismét

megnősült. Amikor a harcos eljött, véres volt a kése.

- Iszonyatos! No de hogyan tehette?

- Bármelyik tóba ugyanúgy tett volna a helyében...

- Uramisten! leszúrták az édesapját! Nem borzad el, ha erre gondol?

- Nem! A csaló, hűtlen, áruló kutya azt kapta, amit megérdemelt!...

Oly hidegen ejtette ki e szavakat, mintha valami idegen emberről beszélt volna. Tompa

hangon folytatta tovább:

- Anyám nagyon szerette őt... Amikor apámnak nyoma veszett, megbetegedett, és

nemsokára elhmryt... Nos, így lettem én a királynő.

- És akit ön férjéül választ, az népének uralkodója lesz?

- Igen, de a tobaoknak nem lesz többé királyuk...

- Tehát nem akar férjhez menni?

- Nem. Engem is elhagyott valaki, és azóta sem jött vissza. Örülök, hogy nem lettem az

asszonya. Tío azt mondta, még fiatal vagyok a házasságra, ám azért hozzá adott volna,

ha ő az emberem akart volna lenni.

- Mivel foglalkozott az il ető?

- Cascaril ero volt.

- Fiatal?

- Igen. Szép, erős, bátor. Minden lány szerette, ám Ő engem választott, és hozzám

tartozott, amíg el nem tűnt...

- Még visszatérhet.

- Nem, mert a megbeszélt idő már kétszer is eltelt.

- Ő is meglopta a törzset? -Meg...

- Hm! Mit vitt magával?

- Aranyat, méghozzá sokat. Tío és a törzs tulajdonát.

- Tehát éppoly lelkiismeretlen ember, mint az ön édesapja volt. Mennyi ideig tartózkodott

önöknél?

- Több évig. Tío bukkant rá az erdőben, ahol sebesülten feküdt, és elhozta a lagúnához,

hogy meggyógyítsa. Egy idő után elnyerte a nagybátyám teljes bizalmát, és Tío

megengedte, hogy ide költözzék hozzánk. Mindig magával vitte, ha arany után kutatott,

vagy cascaríl át gyűjtött. Megszerettük egymást, és az Öregek tanácsa ismét összeült,

mint hajdanán, az anyám asszonnyá válása előtt. Először megtagadták a

beleegyezésüket, és kényszeríteni akartak, hogy a harcosaink közül válasszak... Tío

azonban közbelépett, védelmébe vett mindkettőnket, és végül is sikerült megszereznie a

jóváhagyásukat. Épp arra az időre esett az összegyűjtött fakéreg elszál ítása. Az idegen

vezette a teherhordókat. Amint elérték a folyót, tutajt építettek, fölrakodtak, és a

szükséges csáklyás létszámmal útnak indultak Santa Fébe. Hamar találtak kereskedőt,

aki átvette a száUítmányt. Az emberek visszatértek, ő pedig ott maradt, hogy az

elszámolást intézze. Azóta nem láttuk.

- Ebből, amit elmondott, még nem következik, hogy az il ető tolvaj. Bármi történhetett

vele, vagy egyszerűen csak akadályok merültek fel, amiket el kel rendeznie, és csak

azután térhet vissza.

- Eleinte én is ebben reménykedtem, ám most már egyre kevésbé hiszem. Tío elküldte

egyik emberünket Santa Fébe. Megtudta, hogy az üzletet megkötötték, az áruért járó

pénzt kifizették. Ez már csak elég bizonyíték, hogy meglopott és faképnél hagyott minket!

- Egyáltalán nem. Azokon a vidékeken polgárháború dúl, és ha ezt még sikerül is

szerencsésen átvészelnie, az útja el enséges indiánok lakta területeken vezet keresztül.

Ki tudja, nem esett-e fogságba, hol sínylődik, egyáltalán él-e még?

Szótlanul nézett ki az ablaknyíláson a messzi tóra. Kernén}', dacos arcvonásai

megszelídültek, és amikor megszólalt, valami finom lágyság ömlött el rajtuk.

- Senor, úgy gondolja, ne adjam még föl a reményt?

- Igen, ez a véleményem. Pusztán az a tény, hogy eddig még nem tért vissza, senkit sem

jogosít föl arra, hogy hitszegőnek, tolvajnak tartsa őt. Csak akkor mondhatják ezt, ha

meggyőződtek róla, hogy él, és a lopott pénzt saját céljaira használja...

- Köszönöm, senor! Visszaadta az életkedvemet, a belé vetett hitemet. Már nem

gyűlölöm. Reménykedem, hogy mielőbb visszatér... De hol van már Tío? Nem azt

mondták, hogy mindjárt jön? Vendégeink vannak, il ik foglalkozni velük... Szeretnénk

megvendégelni önöket...

Fölvettem a mel ettem heverő fegyvert, mintha csak meg akarnám nézni. Kilőtték, és nem

volt újra töltve. Megnyugodtam, mert ettől az akaratos vadvirágtól kitelt, hogy hirtelen

felindulásában ránk lő.

- Még nem jöhet - szólaltam meg, miközben letettem a fegyvert

- Miért?

- Elkövetett egy hibát, amit azonnal helyre kel hozni. Ezért várat még magára.

- Micsoda hibát?

- Elmondom, remélve, hogy ön okosabban viselkedik, mint Ő... Ugye, harcosaik

kivonultak a csiriguánók el en, ezért a falu védtelen, ha nagyobb számú el enség támad

rá?...

- Épp elég harcosunk maradt itt.

- Nem ismeri a támadók létszámát.

- Visszaverjük őket!

- Azzal a néhány emberrel?

- Egyéb lehetőségeink is vannak.

- Kik lehetnének még, akik majd küzdenek a férfiak mel ett?

- Mi, leányok!

- Csakugyan?... Az ön törzsének az asszonyai olyan harciasak?

- Jószerint nem, és szerencsére nem is került még erre sor... Mivel azonban népemnek

nincs királya, én, mint királynő, a fegyverrel bánni tudó legügyesebb, legrátermettebb

hajadonokból olyan erős, ütőképes csapatot ál ítottam föl, amely, ha szükséges, a férfiak

helyébe lép... Biztos vagyok benne, hogy éppoly vitézül, bátran megál ják helyüket, mint a harcosaink...

- Még a mbocovik el en is?...

- El enük főképpen! Jöj enek csak, ők sebesítették meg a kedvesemet, akit szeretek!...

- Inkább köszönettel gondolhatna rájuk, nem pedig gyűlölettel - mosolyodtam el -, hiszen

az ő érdemük, hogy megismerhette... No de fordítsuk komolyra a szót, én nem véletlenül

beszélek a mbocovikról... Valóban arra készülnek, hogy lerohanják a lagúnát...

- Micsoda? Mit mond? Honnan tudja ezt?

- A közelükben lapultunk, és kihal gattuk a beszélgetésüket.

A leányka nyugodt lassúsággal fölál t ültéből, felém fordulva nekitámaszkodott a falnak,

két karját keresztbefonta a mel én, és így szólt:,

- Önnek most el kel mondania az egészet, szóról szóra! Tudni akarok mindent, a

legkisebb részletet is, hogy eldöntsem, mit tegyünk!

A helyében bárki más rémülten ugrott volna föl, hogy félelemtől remegve kérdezősködjék.

Nem úgy a mi kis hercegnőnk! Amikor meghal otta, milyen veszély fenyegeti a falut,

továbbra is olyan nyugodt, higgadt maradt, mint valami öreg harcos, aki tudja, hogy

győzelmük az ő intézkedéseitől függ.

Elbeszéltem mindent, egészen addig, míg fölkapaszkodtunk az algarroba fára; szótlanul

hal gatott, csak akkor szakította meg az események fonalát, amikor a csengő húzójának

megrántásához értem:

- Ön ezt meg merte tenni?

- Meg.

- És azelőtt soshasem látták Tíót, és nem is beszéltek vele?

- Ma találkoztunk vele életünkben először.

- Senor, akkor végtelenül csodálkozom, hogy önöket élve látom! Ha nem saját maguk

beszélik el ezt a történetet, úgy meg mertem volna esküdni, hogy már halottak. Azzal,

hogy fölfedték Tio rejtekhelyének titkát, eljátszották az életüket...

- Valóban olyan szigorúan veszi?

- Még annál is szigorúbban!... Ismétlem, valóságos csoda, hogy önök élnek, és

sértetlenül jutottak el idáig.

- Nos, ha csak rajta ál t volna, valóban nem lennénk már életben...

- Ki engedte be önöket?

Gondoltam, elejét veszem a további kérdezősködésnek, és elbeszéltem mindent, ami

velünk történt, sorjában.

Szótlanul hal gatott, mel én karba font kézzel. Amikor odaértem a történettel, hogy

mindhármi kat megkötöztük, aggódva kérdezte:

- Nem haltak meg?

- Dehogyis! Élnek mind a hárman...

- Akkor folytassa!

Minden látható izgalom, érzelernnjólvánítás nélkül hal gatta tovább a történteket, csak a

szeme parázslott föl időnként, jelezve, hogy belsőleg azért nem ai nyira nyugodt. Amikor

befejeztem, jobbját a vál amra téve így szólt:

- Senor, a nagybácsinak teljesen igaza van abban, hogy önöket veszélyes embereknek

ítélte, mert valóban azok, mármint az el enségeikkel szemben... Hozzánk azonban

barátként jöttek, és nagyon remélem, azok is maradnak!...

- Az a szándékunk, ha véget ér az eddigi sértő, barátságtalan fogadtatás...

- E perctől kezdve önöket a legkedvesebb vendégeinknek tekintjük! ,

- Am mi történik akkor, ha a nagybátyja továbbra is el enségesen viselkedik?

- Beszélni fogok vele, és nemcsak a szavaimra kel hal gatnia, hanem a saját józan

eszére is...

- Akkor menjünk érte...

- Igen... azaz önök inkább maradjanak itt. Egyedül szeretnék lenni, amikor

megszabadítom a kötelékeitől. Büszke ember, ne a legyőzőitől nyerje el a szabadságát...

A kis hercegnő egyre több figyelemreméltó tulajdonságot árult el magáról, ezúttal komoly

diplomáciai érzéket.

- Nem kíván tőlünk sokat, senorita? Mi még nem ismerjük teljes egészében ennek a

búvóhelynek a titkait. Ki tudja, hogy különböző helyiségekben hányan rejtőzködnek.

Rövid idő alatt olyan túlerőt vonhatnak össze el enünk, amivel szemben már nehezen

tudnánk védekezni.

- Fölöslegesen aggódik! Szavamat adom, hogy itt teljes biztonságban vannak. Nem

történhet önökkel semmi baj, mert az én védelmem alatt ál nak. Elég ez, és bízik bennem

a továbbiakban?

- Igen, senorita, menjen cslík nyugodtan.

Fegyverét a padon hagyva gyors léptekkel elsietett. Pena követte tekintetével, amíg a

lépcsőházban el nem tűnt.

- Ördögadta leányzó! Az életben nem találkoztam még ilyen erélyes indián amazonnal!

Mit gondol, hogyan tovább?

- Visszatér az öreggel, aki, remélem, bocsánatot kér tőlünk...

- Hm! Azt hiszem, ön hiú ábrándokba ringatja magát. Az öreg bizonyára átkozottul dühös

lesz!

- Szerintem inkább zavart és szégyenkező. Nem lehet számára valami kel emes, hogy

ilyen gőgös várúri viselkedés után egyszerűen foglyul ejtik...

- A leányka sokkal értelmesebb. Milyen nyugodtan, bátran végighal gatta önt! Egyetlen

pil anatig sem lehetett kétséges, hogy valóban ő a tobaok Idrálynője!

- Kedves barátom, Pena, majd tapasztalni fogja, hogy azok a hölgyek, akik karba font

kézzel hal gatják önt, különleges jel emek. Sokkal energikusabbak a többieknél,

célratörőbbek, és tűzön-vízen át keresztülviszik akaratukat... Nos hát, reméljük a

legjobbakat...

8. Az öreg Desierto

Csaknem félóra telt el, amikor az indián leány a Desierto kíséretében megjelent a

teraszon. Az öreg arca sajátságos kifejezést öltött: szégyent, bosszúságot és kevéske

megbánást olvashattunk le róla. A lányka már messziről kiáltozott:

- Itt hozom a nagybátyámat!... Megbocsát önöknek...

Csaknem fölkacagtam, ám uralkodtam magamon. Mért ne hagyjam meg ezt a szegény

embert abban a hiszemben, hogy ő az események irányítója? Nekünk ez nem kerül

semmibe, őt pedig nem sértjük meg ismét méltóságában. Finom meghajlással szólalt

meg:

- Unica részletesen tájékoztatott, hányadán ál unk valójában... Ezt én nem sejthettem. Ha

önök közlékenyebbek, minden másképpen alakul...

Nos, korábban neki is elmondtunk mindent, ugyanúgy, mint az ifjú hölgynek, úgyhogy a

kifogás nem ál ta meg a helyét. Mindazonáltal igyekeztem megkönnyíteni a dolgát, ezért

némi bocsánatkéréssel hozakodtam elő.

- Engedély nélkül törtünkbe önhöz, és ez nyilván felbőszítette... Ezért utólag elnézést

kérünk...

- Rendben van, senor, ám azért szeretném, ha az önök által elbeszélt események

igazolására valami bizonyítékot is adnának. Számíthatok erre? #

- Fogalmam sincs, senor, mit válaszoljak a kérdésére. Mi figyelmeztettük önt, teljesítettük a kötelességünket. Ha hisz nekünk, akkor jó, amennyiben nem hisz, akkor készületlenül

éri a mbocovik támadása.

- Ez az, amiben kételkedem!

- Tartson itt minket, és ha hazudtunk önnek, két golyóval rövid úton lezárhatja az ügyet.

Könnyű, futó mosoly vil ant meg arcán, amikor válaszolt:

- Még hogy önök lennének azok, akikre csali úgy lövöldözhet az ember?... Senor, önök

átkozottul vakmerő kalandorok! Még soha életemben nem találkoztam hasonlókkal!

Egyszerűen hihetetlen, ami velem történt, a saját búvóhelyemen, két bikaerős indián

jelenlétében! Jaj az önök el enségeinek!

- Akkor jaj a mbocoviknak!...

- Mit követtek el önök el en?

- Semmit.

- Akkor miért ál nak hadilábon velük?

- Kihal gattuk őket, és megtudtuk, hogy rablótámadásra készülnek. Meg akarják rohanni a

falut, hogy önt kirabolják, mert sok kincset gyanítanak a lakásában. Az a véleményünk,

hogy minden tisztességes embernek a fenyegetettek mel é kel ál nia.

- rím! Ha szavai valóban őszinték, igazat kel adnom önnek. Nos, ugye, megértik, amiért

biztosítékot szeretnék önöktől. A szavukat adják-e, hogy a továbbiakban megőrzik a

titkaimat?

- Nyugodt lehet, senor! - szólalt meg a társam, mivel már kezdte unni az öreg

bizalmatlanságát. - Bennünk megbízhat, higgye el! Engem Penának hívnak, Portó

Al egréből jöttem, és cascaril ero vagyok...

- Cascaril ero! - dörmögte komoran az öreg. - Es az ország mely részein gyűjt?

- Mindenfelé, ahol éppen kedvem tartja.

- A Gran Chacót is szabad vadászterületnek tartja?

- Természetesen! - válaszolt társam, aki titokban jól szórakozott a remete aggódásán,

- Sokáig akar maradni a környékünkön?

- Lehetséges. Attól függ, találok-e alkalmas cimborákat.

- Óva intem önt! A Gran Chaco indiánjai nem tűrnek meg fehéreket a közelükben.

- Ugyan! Indiánok mindenütt vannak. Legalábbis amerre eddig gyűjtöttem, találkoztam

velük mindenhol. Őszintén szólva, sohasem kértem tőlük engedélyt. Már csak nem

teszem függővé üzletemet a vörösök akaratától! Amikor a területükön lehántottam néhány

fát, njnigodtan tűrték, hiszen ezzel semmi bajt sem okoztam nekik. Nem hiszem, hogy itt,

a Chacón félelmetesebbek lennének az indiánok, mint bárhol másutt...

- Szörnyen téved! A Gran Chaco a mérgezett nyilak hazája! Ezek el en az európai

fegyverek nem nyújtanak védelmet.

- Az ilyen nyilak megtalálhatók Brazíliában is, ám szerencsére eddig sikerült elkerülnöm,

őket.

Az öreg belátta, hogy alig rejtett célzásai süket fülekre találnak, ezért.hozzám fordult,

velem próbálkozott:

- Ön is cascaril ero?

- Nem. Afféle világjáró vagyok, az önök nyelvén viqjero... Egyébiránt Németországból

származom...

És már mondtam is a nevemet.

- Micsoda?! Ön német? Hisz akkor minden rendben van! Hazámbéli nem akarhatja bajba

sodorni a földijét...

- Földim? - kiáltottam föl meglepődve.

- Igen! Mert hogy német vagyok magam is!

- Hát ez nem lehet igaz! - kurjantott föl Pena. - El Viejo Desierto a honfitársunk! Ki

gondolta volna?!

Most az öreg nézett rá elképedve.

- ön szintén? - kérdezte sürgetve. - No de ez nem lehet, önt Penának hívják...

- Fordítsa le a nevemet...

Eddig spanyolul beszéltünk, ám ekkor az öreg átváltott németre.

- Hát nézzük csak! Pena jelentése lehet: Schmerz, Qual, Sorge, Kummer...

- Ál j! -vágott közbe a társam. - Ez az, Kummernek hívnak, ez a nevem..'

- Ön tehát az óceánon túlról, a jó Öreg Európából vándorolt Portó Al egrébe?

- Ugy bizony, Boroszlóból...

- Es ön? - kérdezte tőlem az öregúr.

- En szász vagyok.

- Istennek hála! Akkor örpk nem tudják, hogy...

Ijedten elhal gatott. Az utóbbi két percben mintha kicserélték volna. Szavai határozottan, világosan csöngtek, mozgása élénkebb, fiatalosabb lett, sötét arcvonásai földerültek, és

Öröm vil ant meg rajtuk. Valóban sajátos helyzet: három német találkozik a Gran Chacón.

Még >edig hol? Itt, a féltve őrzött, titokzatos búvóhely mélyén. Az öröm olyan kijelentésre ragadtatta, amit jószerint szeretett volna elkerülni. Az utolsó pil anatban közbelépett a

józan megfontolás, és az öreg nem fejezte be a mondatot, nyilván a legfontosabbat, a

magyarázó részt hagyta el. Ám az a mód, ahogy elkezdte, majd hirtelen félbeszakította a

mondatot, sejtette velünk, hogy a folytatást nem szívesen kötné az orrunkra.

Őszintén szólva már első szavainál felötlött bennem, hogy bizonyárajóleső, biztonságos

érzéssel tölti el, hogy ilyen messze élhet szülőhazájától. Már a koponyákkal fölékesített

halottas szoba azt jelezte, hogy a múltjában sötét, gonosz események történliettek, és ő

azt szeretné, ha ezekre a feledés örök fátyla borulna. Ez a felismerés fokozatosan alakult ki bennem, és csak az utóbbi szavainál világosodott meg teljesen a dolog. Abban a

pil anatban, amint mondata félbeszakadt, már válaszoltam is:

- Igen, Istennek hála, hogy mi hárman, honfitársak találkoztunk! Ne támadjon többé

bizalmatlanság köztünk, és fogjunk össze közösen az el enséggel szemben...

Azért siettem a válasszal, nehogy a remete észrevegye: esetleg főügyeltünk

félbeszakított mondatára. Ám Pena tapintatlanul tovább kérdezősködött: - Megtudhatjuk,

hogy a német nyelvterület mely részéről származik?

- Ter... mé... szetesen, miért... ne? - válaszolt az öreg szemmel látható zavarban. -Én...

én...

Szavai ismét megszakadtak. Am rövidesen összeszedte magát, súlyos pil antásokkal

vizsgálgatott minket, majd így folytatta:

- Nem, az igazat akarom mondani. Német vagyok, német testes-től-lelkestől, és ez az én

szerencsétlenségem. Azonban eredetileg dán felségterületen láttam meg a napvilágot

Szülőföldem ma már a birodalomhoz tartozik. Most már nem... nem történhet meg velem

az, ami... ám erről majd később... Ismerik Schleswig-Holstein történetét?

Mindketten bólintottunk.

- Hal ottak vagy olvastak valamit vele kapcsolatban Ahred Herbst nevéről? "

Eltűnődtem, majd tagadólag ráztam meg a fejem, Pena úgyszintén.

- Ez a Herbst én vagyok, és ha a névre nem emlékeznek is, a történetet bizonyára

hal ották. Arra, hogy elmondjam önöknek, most nincs idő, és különben is, előbb kissé

jobban meg kel ismernünk egymást... Beszéljünk hát az indiánokról. Ám előbb még egy

apróság. Unica, most már tudod, hogy az urak kicsodák. Nem akarod üdvözölni őket?

Németül szólt hozzá, és a leány, a legnagyobb csodálkozásunkra, csaknem folyékonyan

válaszolt, miközben kezet nyújtott nekünk.

- Önök nagy Örömet szereztek nekem, ezért legyenek kétszeresen üdvözölve!

- Teringettét! - rikkantott föl Pena. - Ez ám a meglepetés! Ón beszél németül, Unica

kisasszony?! Még a végén kiderül, hogy nem is indián, hanem hazánk szülötte, aki

valósággal Münchenből vagy Wiesbadenből származik!

- Nem, ez azért már túlzás! - mosolyodott el az Öreg. - Egyszerűen beteggé tett, hogy

hazámtól elzárva, remetei magányomban olyan hosszú időn át nem hal ok német szót.

Unica volt olyan kedves, és a segítségemre sietett. Meg kel mondanom, pompás érzéke

van a nyelvtanuláshoz, és már-már csaknem folyékonyan beszél németül. Reméltük,

hogy valaki más lép a helyembe, mint tanító, de hát-Nem fejezte be a mondatot.

- Folytasd, bácsikám! - szólt rá türelmetlenül Unica.

- Neked okozok vele fájdalmat!

- Egyáltalán nem. Az urak már tudnak egyet-mást.

- Nem kel ett volna beszélned róla!

- Csak annyit mondtam, hogy gyűlölöm a fehéreket...

- Egyedül csak őt kel ene, és nem mindet, kivétel nélkül! Ugyanis önök előtt, uraim, járt

már itt német. Sebesülten bukkantam rá egyik gyűjtőutam során az erdőben, és

magamhoz vettem. Fölgyógyult, és itt is maradt nálunk. Elnyerte teljes bizalmunkat, hogy

azután aljas módon elszökjön, és becsapjon minket. Német a gazfickó, ezért

sokszorosan fájdalmasabb a csalódás!

- Hogy hívták ezt a ^atalembert?

- Megfogadtuk, hogy nem ejtjük ki többé a nevét.

- A szülővárosáról azért csak mondhatnak valamit!

- Igen. Grazból érkezett...

- Tehát osztrák-német! Nagyon kérem önöket, ne ítélkezzenek könnyelműen fölötte!

Mennyi idő telt el azóta, hogy vissza kel ett volna térnie?

- Teljes hat hónap.

- Hát, itteni körülmények között ez még nem maga az örökkévalóság! Ha évekről lenne

szó, talán azt javasolnám, nyugodjanak bele, így rendezte a sors... Hat hónap azonban

nem olyan nagy idő! Santa Fé innen iszonyú messze van, és az út olyan vidékeken vezet

keresztül, amelyeken egymást érik a zavargások, fölkelések! Mindenki harcol mindenki

el en. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy az indiánok lakta igen veszélyes

területeken is át kel utaznia az iljú osztráknak! Volt vele kísérő?

- A visszafelé vezető úton? Nem, tudtommal senki, ha csak útközben nem szegődött

hozzá valaki...

- Egyedül jött tehát? Egyes-egyedül? És önök csalónak, szószegőnek mondják? Rövid itt-

tartózkodásom során keresztühovagoltunk ezen a részen, és regénybe il ik, mi minden

történt velünk! Akinek nincs akkora szerencséje, mint nekünk, az vagy a földben pihen

már, vagy a pártok, politikai erők malomkövei közt őrlődik, a soraikba kényszerítve harcol, esetleg súlyos sebesülés tartja vissza! Önök pálcát törnek szegény fiatalember fölött,

kikiáltják csalónak, gazembernek, noha a legparányibb bizonyíték sincsen a kezükben?!

Unica hálás pil antást vetett rám, az Öreg pedig zavartan topogott. Kis idő múlva szólalt

meg, hangjában már csaknem bocsánatkérés érződött.

- Érdeklődésemre megtudtam, hogy fölvette a pénzt Santa Fében.

- Ezt nem is kétlem, hiszen ez volt a feladata. No de arról is kapott értesítést, hogy nem akar visszatérni önökhöz, és a pénzt saját céljaira használja föl?

- Nem. Ilyen hírek nem érkeztek hozzánk... Csak mivel késik, gondolom, vagyis inkább...

gondoltam...

- Egyelőre felejtkezzék meg a gyanakvásáról, igyekezzék hiteles bizonyítékokat szerezni,

és csak azok birtokában ítélkezzék... Sok emberről, akiket társaik gonosznak, bűnösnek

tartottak, utóbb kiderült, hogy becsületesebbek, tisztességesebbek azoknál, akik

vétkesnek kiáltották ki őket... Jómagam kötelességemnek érzem, hogy segítsek azon az

emberen, aki ugyan elbukott, vagy legalábbis a látszat azt mutatja, ám föl akar

emelkedni. Idézem a Megváltó szavait: „Az vesse a bűnösre az első követ, aki még

sohasem követett el hibát."

Unica hozzám lépett, kezet nyújtott, majd így szólt:

- Uram, ön megszabadított a lelkemet gyötrő, iszonyatos kíntól... Köszönöm!

A Yiejo Desierto hal gatagon nézett maga elé.

- Önnek igaza van - suttogta. - Nem tarthatom őt becstelennek, és jogom sincs hozzá,

mert lehet, hogy saját magam még súlyosabb ítéletet hozok vén fejemre. Most ismét

reménykedem, talán mégis visszatér... Hagyjuk azonban ezt, és foglalkozzunk inkább

azzal, ami számunkra most a legfontosabb: a várható támadással. Ám hogy simán

menjen minden, élnék egy javaslattal: ha megengedik, olyan meglepetésben részesítem

önöket, amelyre itt, a Gran Chacón aligha számíthattak... No de mindenekelőtt

foglaljanak már helyet! - szólt ránk sürgetően. - Azonnal jövök - mondta még, és

magunkra hagyott bennünket.

A felszólítást helyénvalónak találtam, mert amióta Unicával visz-szatért, csak úgy

ál dogálva beszélgettünk. A lány sejthette, miért sietett el az öreg, mit akar hozni, mert átment a szomszéd lugasba, és egy kis asztal al bukkant elő. Pena a segítségére sietett.

Kisvártatva visszatért a remete is, és borospalackot meg egy szivaros dobozt cipelt

magával.

- Látom, csodálkoznak! -jegyezte meg mosolyogva. - Bor és szivar a Gran Chacón! Az

előbbi öszvérháton került ide, az utóbbi viszont saját termés és saját gyártás is...

- Ön termel dohányt? - álmélkodott Pena.

- Méghozzá első osztályút! Ha önök huzamosabb ideig maradnak nálunk, amit tiszta

szívből remélek és kívánok, majd látni fogják, mi mindent megtanultak az indiánjaim. A

vörösök sokkal tanulékonyabbak, mint ahogy általában az emberek hiszik. El kel fogadni

szokásaüíat, törvényeiket, hagyományaikat, és nem késsel meg puskával kel rájuk

erőltetni az újat, a fejlődést, hanem szép szóval, s akkor meg lehet tapasztalni, hogy mire képesek. Higgye el, az én tobáim oly természetességgel gyújtanak rá a szivarra,

méghozzá egészen kiváló minőségűre, mint bármelyik angol gentleman. A legfontosabb

az egészben még az, hogy ők művelik a dohányültetvényeket, és a szivarokat is ők

göngyölik... Tessék, tessék, vegyenek, gyújtsanak rá!

Elénk tolta a szivaros dobozt, Unica pedig poharakat hozott, az öreg teletöltötte őket.

- Hal ottuk már, hogy a tóba a legértelmesebb törzs - szólaltam meg kedélyes füstölés

közben.

- Ugyan már! Csak arról van szó, hogy olyan tanítót kaptak, aki csakugyan az ő

boldogulásultat akarja, és nem a saját hasznára dolgozik, nem csapja be őket. Merem

ál ítani, hogy megfelelő vezetés mel ett bármelyik törzs képes lenne ilyen fejlődésre. Mi

most kezdünk szőlőt termelni. A lagúnában akad több sziget, azok pompásan

megfelelnek a célnak. A talajuk alkalmas, és védve vannak a nem kívánt látogatóktól is.

Néhány szigeten már termelünk burgonyát, zöldséget és konyhakerti növényeket... No de

most már valóban térjünk vissza a mbocovikhoz. Úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha

szóról szóra elbeszélnék a velük való találkozás minden részletét.

Pena vette át a szót. Pontosan elmondott mindent, amit hal ott; a remete nem szakította

félbe. Csak azután szólalt meg, amikor társam befejezte.

- Tehát ez az úgynevezett „vő" itt járt nálunk, és korbeszaglá-szott! Ez nagyon fontos...

Meg kel erősítenünk az őrséget, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő. Mindamel ett

ügyes, vakmerő ember lehet, ha sikerült kijátszania embereim éberségét. Továbbá

rendkívül veszélyes, tehát ártalmatlanná kel tennünk...

- Van valami elképzelése, hogy ki lehet?

- Fogalmam sincs róla! Én önnek?

- Csak sejtéseink vannak, amelyek azonban lehet, hogy igazak. Bizonyára ismeri azt a

híres Andok-hegyi vezetőt, akit úgy általában csak Sendadornak neveznek?

- Hal omásból ismeri mindenki, bár én még sohasem láttam. Gazember, csirkefogó, akire

nem bíznék még egy rozsdás sarkantyút sem...

- Van rá oka, hogy így vélekedik róla?

- Több, mint kel ene. Közülük a legsúlyosabb az, hogy ő az indiánok gonosz szel eme,

egymás és a fehérek el en uszítja őket, miközben ő a zavarosban halászik, legádázabb

szövetségesei a mbocovík, és ez a pokolfajzat valóságos rókalyukat épített magának a

törzs szál ásterületén: onnan rajzanak ki rablóportyáikra... Számtalanjelét tapasztalom

ennek, úgyhogy korábbi gyanúm már rég bizonyosságot nyert. A Sendador kapcsolatban

ál más törzsekkel is, és esetenként azokat is igénybe veszi gyalázatos tetteihez. Igazi

hátországát azonban a mbocovik jelentik neki. De miért kérdezősködik felőle? Ismeri

talán?

- Sajnos! Am erről majd később: ocsmány történet. Előbb végezzünk ezzel az alattomos

bandával. Még csali azt szeretném önnek mondani, hogy ezt a bizonyos Yernót én a

Sendador vejének tartom.

- Az ördögbe is! Bárcsak igaza lenne!

- Miért?

- Egyszerű. Elkapnánk, és kényszerítenénk, árulja el, merre csavarog most az apósa, és

akkor az is hurokra kerülne.

- Ugy rémlik, nem lenne egyszerű szóra bírni.

- Ohó! Majd kicsikaniánk belőle a titkot... A Sendadort ártalmatlanná kel tenni!

Mindenekelőtt tehát ki kel hozni ezt a „vöt" a vörösei közül!

- Ehhez a vál alkozáshoz szívesen csatlakoznánk. Azt gyanítjuk ugyanis, hogy mostam

nyomorúságos helyzetünket ennek a mbocovi törzsnek köszönhetjük.

- Hogyhogy?

- Erről majd később, ahogy az imént is mondtam. El kel kapnunk ezt a „vőt"! Ennek

érdekében mindketten megteszünk mindent, ami csak erőnkből telik.

- Köszönöm, mert szükség is van a segítségükre. Ugyanis csak harminc emberemet

tartottam itt, az úgynevezett testőrségemet, akiket sohasem engedek eltávozni a faluból.

El áttam őket jó fegyverekkel, értik a dolgukat. A legderekabb harcosaim, akikben teljes

mérteidben megbízok. Az önök segítségével talán képesek lesznek megvédeni a falut, az

otthonomat.

- Harminc fő! Nem is olyan rossz! A mbocovik nincsenek egészen hatvanan, a „vőt" nem

számítva.

- Úgy gondolja, elegen leszünk? Hiszen csaknem két el enség jut egy emberemre!

- Mindazonáltal az a véleményem, hogy félelemre semmi okunk. Igaz, minden előny a

támadj kezében van. Ő választhatja meg az időpontot, a helyet, a támadás módját,

egyszóval fölhasználhat mindent, ami számára kedvező...

- Igazat adok önnek! És ez esetben, az ön szavaival élve, minden előny a mbocovik

kezében van.

- Amennyiben ők maradnak a támadók. Műiden megváltozhat azonban, ha megfordítjuk a

játékot.

- Úgy? Lehetségesnek tartja?...

- Természetesen! Csak nem várjuk ölbe tett kezekkel, hogy ránk támadjanak?

- Miért ne? Tudjuk, mire számíthatmik, ismerjük a támadás időpontját, föl tudunk tehát

készülni, hogy il ő fogadtatásban részesítsük őket.

- Ha még a támadás helyét is meg tudná határozni, akkor talán igaza lenne. Nem

ismerem az önök települését, annak formáját, elhelyezkedését. Nagy?

- Meglehetősen, és hosszan emyúló.

- És hogyan akar biztonsággal megvédeni ekkora területet ilyen kis létszámú őrséggel?

Harminc emberrel! Járőrözni is kevés! Amel ett sejtelme sem lehet, milyen irányból törnek

a falura!

- Nagyon téved! Pontosan tudom, sőt, képes vagyok rá, hogy kényszerítsem

el enségeimet, csak onnan támadhassanak, ne másfelől...

- Hogyan?

- Amikor itt letelepedtem, azonnal gondoskodtam a település biztonságáról, és ehhez a

vidék pompásan megfelelt. A falu két oldalán ugyanis mély fekvésű terület húzódik,

amelyeket egy csatornával összekötöttem a tóval, Az árkot nyitható zsilipgáttal láttam el, amelyet tetszés szerint tárok ki vagy zárok el. Összekötöttem a talajsül yedés két végét

is, ezért ha akarom, néhány óra leforgása alatt széles vízöv veszi körbe a falut.

- Nem rossz, ám hol van az a pont, amelyről beszélt?

- Az egy keskeny töltés, amely kiemelkedik a vízből. Az el enség csak azon át érhet el

minket.

- Gondolt arra, hogy azok úszni is tudnak?

- Igen.

- Nos, akkor onnan támadhatnak, ahonnan nekik tetszik.

- Ön szerint igen. Megfeledkezik azonban a krokodilokról.

- Beúsznak a csatornába is?

- Rengeteg ilyen förtelmes csúszómászó nyüzsög a lagúnában, éppenséggel a védelem

céljából nem hagytam kiirtani ezeket a fenevadakat. Magától értetödilí, hogy birtokba

vesznek minden vízfelületet, tehát a falut övező csatomat is. Nyugodt lehet, hogy

egyetlen indián sem úszik be olyan vízbe, ahol krokodilra számíthat.

- És ha tutajt ácsolnak? Fa van bőségesen.

- Aligha cipelik magukkal az ehhez szükséges szerszámokat, köteleket.

- És ha mégis? Itt van az egyik gyönge pont a védelmi rendszerében. Ám tételezzük föl,

hogy az ön elképzelése szerint történik minden, és az indiánok a töltésen támadnak, az

ön harcosai pedig levadásszák őket a puskáikkal, mint a legyeket. Én lennék az első, aki

megakadályozná ezeknek a félrevezetett embereknek a lemészárlását, nem is beszélve

arról, hogy ily módon nem foghatjuk el a „vőt". Ha agyonlőjük, bottal üthetjük a Sendador nyomát.

- Hát, ebben van valami.

- Még egy dolog, amivel föltétlenül számolnunk kel ! A Yerno itt járt, és el enőrzött

mindent. Azzal a tudattal ment vissza embereiért, hogy minden kedve szerint alakul. Ha

viszont ma éj el megérkeznek, mit fognak látni? Azt, hogy a falut széles vízfolyás fogja

gyűrűbe. Ugyan mi lesz az első gondolatuk?

Az öreg nem válaszolt, csali tanácstalanul vakargatta a tarkóját.

- A „vő" azomial rájön - foljiattam -, hogy a tobaok valami úton-módon tudomást szereztek terveiről. Kevés emberével nem merészkedik támadásba, elál tehát a szándékától, vagy

kedvezőbb időpontra halasztja. Visszafordulnak, nem is mutatkoznak, és úgy eltűnnek a

sötét éjszakában, hogy csak pisloghatunk utánuk.

- Hát, bizony, ez megtörténhet - dörmögte a Desierto. - Valahogy másképpen kel ene

hozzáfognunk, hogy elkapjuk a gazembert... No de hogyan?

- Javasolnék valamit. Vonuljunk ki el enük, és zárjuk körbe azt a helyet, ahol sötétedésig megbújnak.

- Igen ám, de hol lehet az?

Pena leírta azt az erdőrészietet, pontosan úgy, ahogy a Yerno elbeszéléséből kihal gatta.

- Tudom, tudom már! - kiáltott föl az öreg. - Kicsiny talajmélyedés, az alján mocsaras

ingovánnyal... Ismerem jól. Szülte észrevétlenül búvik meg az erdő fái közt. Peremét sűrű

bokrok szegélyezik, teljesen eltakarják, és csak az találja meg, aki tud róla. Tehát ott

akarnak táborozni?! Igen, ebben a gödörben elkaphatjuk őket.

- Végtelenül óvatosan kel azonban eljárnunk, nehogy megsejtsék közeledésünket. Ne

feledje, létszámuk kétszerese a mienké-nek, ezért amikor támadunk, a vörösöknek

legalább a felét az első pil anatban ártalmatlanná kel tenni, azután pedig ember ember

el en küzdhet tovább...

- Kedves barátom, ön visszatér eredeti aggályomhoz, nevezetesen ahhoz, hogy az

el enség jelentős túlerőben van, és ha közelharcra kerül sor, a főszerep a mérgezett

nyilaké és késeké lesz. Ha győznénk is, komoly veszteségeink lennének. Nem, zárjuk

csak körbe a bozótost, és lőjük halomra őket.

- Mindezt harminc emberrel?

- Magunkkal visszük leányainkat is, akik remekül bánnak a nyíl al és a lasszóval is.

- Nőkkel férfiak el en?! Nem, köszönöm, nem! Ez már igazán nevetséges lenne. Amel ett

hogyan képzeli? Úgy ötletszerűen pufogtatnánk a bokrok közé? Mázsányi ólmot

elpazarolhatnánk eredmény nélkül!

- Jó, akkor körbezárjuk őket, és megvárjuk, amíg kivirrad. Akkor már látjuk a célt.

- Ok is minket! Elbújnak a bokrok közt, mi pedig fedezék nélkül szabad prédáivá válunk a

nyilaiknak.

Az öreg fölál t, kiment a lugasból, és elkezdett le és föl járkálni a bejárat előtt, majd

csaknem mulatságos haraggal fölkiáltott:

- A csodába önnel, uram, meg az el envetéseivel! Oly büszke vagyok a

hadtudományomra, Ön pedig egyetlen mozdulattal sutba dobja!

- Hagyja is egyelőre ott! - nevettem el magam -, bár ne higgye, hogy nem értékelem

eléggé. Egyébként a jó hadtudomány jel emzője, hogy számol az adott körülményekkel.

- Ugy gondolom, ezt megtettem én is.

- Nem teljesen. Ismételten megfeledkezik a „vőről", akit mindenáron el kel kapnunk,

mégpedig élve. Ha elkezdünk vaktában lövöldözni, kútba esik minden tervünk.

- Ón tehát a közelharcot javasolja?

- Csak ez esetben lehetünk biztosak a dolgunkban. Megpróbálom a „vőt" kicsalni a

harcosai közül. Magamra vonom a figyelmét, és amikor már azt hiszi, hogy hatalmába

keríthet, a földre sújtom, mint, már elnézést, az imént önt is.

- Micsoda ütés volt, uram! Nem kívánom a legádázabb el enségemnek sem. Csaknem

félóráig hevertem eszméletlenül! Am tegyük föl, hogy sikerül a terve, és hatalmába keríti

a fickót. Igen ám, de akkor még mindig ott vannak a mbocovik, akik védekezni fognak.

Kettő jut mi idegyiküi kre! Hát, azért ez elgondolkoztató! Megmondom őszintén, az

elképzelése ugyanúgy nem tetszik nekem, mint az enyém önnek.

- Ne siesse el, kérem. Nem föltétlenül fontos, hogy veszélynek tegyük ki magunkat. Attól

függ minden, hogyan kezdünk hozzá. Ha sikerül úgy irányítani a körülményeket, hogy

egyenként fogjuk le az indiánokat, már nyert ügyünk van.

- Ugyan, ez képtelenség!

- Talán mégsem. Hogy mi módon, azt nem tudom most megmondani. Ismernem kel

hozzá a területet, a helyszínt. Ha ön megmutatja a falut, és bejárjuk a környéket, csak

akad valamilyen jó gondolat...

- Semmi akadálya, hogy megmutassak mindent, szívesen teszem. Kétlem azonban, hogy

ettől sokkal okosabbak leszünk...

- Majd meglátja, menni fog a dolog...

- Indulhatunk, ahogy kívánja, akár azonnal is. Az alatt, amíg mi körbesétálunk, Unica

asztalt terít önöknek. Eddig még nem is gondoltunk erre, pedig önök bizonyára éhesek is,

nem csak fáradtak. Kérem, jöj enek!

Kiüiítettük poharunkat, majd elhagytuk a lugast, és visszatértünk az építmény belsejébe.

A már ismert úton haladtunk visszafelé. Unica ment elöl, a remete pedig zárta a sort. Az

öreg a halottas szobában egy pil anatra hátra maradt, közben az indián leány szabaddá

tette a kijáratot. Amikor a Desierto ismét előbukkant, sötét, széles karimájú sombreró volt a fején. Mivel érkezésünkkor nem láttam kalapot a helyiségben, föltételeztem, hogy

oldalszoba nyílik belőle, annak az ajtaját azonban nem tudtuk fölfedezni.

Unica a megszokás biztonságával lépdelt végig a hidat képező ágon. A kezében lévő

dolgokat magához szorította, és ágról ágra lépkedve ügyesen siklott le a földre. Amint

leért, nem várt ránk, hanem azonnal indult a falu fiáé.

Amikor mi is leereszkedtünk, az öreg így szólt:

- A falut hagyjuk utoljára. Előbb a tóhoz vezetem Önöket.

Rövidesen elértük azt a helyet, ahonnan Penával megpil antottuk a lagúnát. Tovább

haladtunk baka, a part mentén. Sűrű lombsátor alatt vezetett utunk. Egy idő után a part

csaknem derékszögben elkanyarodott balra, és nagy ívet leírva tért vissza az eddigi

irányba. A kanyar tágas öblöt rajzolt ki a lagúnából, amelyben meglehetősen nagy sziget

sötétlett. Dús levélzetö, magas fákból ál ó erdő borította. Mögötte újabb és újabb kisebb

szigetek bukkantak elő; ezek közelebb feküdtek a parthoz.

Utunk Összeszűkült, és keskeny, hídszerű domborulaton vezetett át. Bal kéz felől a

terület hirtelen lesül yedt, és a mély horpadás messze benyúlt a fák közé.

- Itt kezdődik az árok - szólalt meg az Öreg -, amely a mély fekvésű részt összeköti a

lagúnával. Most a lefedett részen ál unk. Később majd alaposan megismerik.

Röviddel a híd után ritkulni kezdtek a fák, és nemsokára hatalmas tisztás tárult elénk.

Különböző építésű és formájú, inkább kunyhónak, mint háznak nevezhető építmények

sorakoztak egymás mel ett, köztük mozgalmas élet zajlott: emberek jöttek-mentek,

hangosan zsivajgó gyermekek szaladgáltak. Ebben a pil anatban dobszó hangja hangzott

föl.

- Nos, ez a falu - mondta az öreg.

- És miért dobolnak? - kérdeztem.

- Bizonyára Unica intézkedett. Összehívja az embereket, közli velük, hogy támadás

várható, továbbá azt is, hogy önök hozzánk érkeztek. Ünnepi fogadtatásra számíthatnak.

Utóbbi szavainál könnyű, elégedett, magabiztos mosoly futott át arcán: - Most menjünk át

a szigetre. Előbb azt nézzük meg.

Több kisebb-nagyobb csónak hevert a parton. Az egyiket vízre engedtük, beszál tunk, és

Pena meg én megragadtulí az evezőket. A szigetetjó öt perc alatt végig lehetett járni, sem embereket, sem ál atokat nem találtunk rajta. A keleti partszegélyen árnyékos fák alkottak keskeny erdősávot, a sziget belseje felé pedig megművelt földek húzódtak. Az öreg

elvezetett bennünket a fák közé. Az égre törő lombkoronák alatt kicsiny téglaépület

húzódott meg, a teteje nádból készült. A gerincen kereszt emelkedett a magasba, az ajtó

fölött a fehérre meszelt falra fekete betűkkel a következő szavakat írták:

Soli Deo Glória

- A templomunk - magyarázta a remete.

- Pap is van?

- Sajnos, nincs - válaszolta. - Lefordítottam az evangéliumból néhány példabeszédet, és

abból szoktam fölolvasni az itt összegyűlt híveknek...

Ezután körbesétáltunk a kicsiny táblák közt, amelyek inkább kertekhez hasonlítottak,

majd áteveztünk a következő szigetre. Azon és a következőkön is lovak és

szarvasmarhák legelésztek.

- A ló ritka itt, a Gran Chacón - magyarázta az öreg. - Nehezen tűrik a moszkitók

támadásait. Mi azonban olyan területen lakunk, ahol sok a nyílt, szabad térség, a

homokos, füves pusztaság, ezért nagy szükségünk van a lovakra. Arról nem is beszélve,

hogy ezek az ál atok nagy előnyt jelentenek harcosaimnak más indián, törzsekkel

szemben.

Visszatértünk a partra, és besétáltunk a faluba. Amikor kiszál tunk a csónakból,

észrevettem egy indián gyerkőcöt, aki az egyik fal mel ett ácsorgott, ám különösebben

nem figyeltem föl rá. Amint azonban elindultunk a település felé, a kölyök futásnak eredt

előttünk, és olyan éktelen kiabálásban tört ki, hogy már-már aggódni kezdtünk torka

épségéért.

- Mi ütött ebbe a lurkóba? - kérdeztem. - Megijedt talán tőlünk?

- A, dehogy! - nevette el magát a Desierto. - Ő az őr, akinek jelentenie kel az önök

érkezését a falu parancsnokának, vagyis Unicának. Látványos parádéra számíthatnak...

Utóbbi szavait bizonyos büszkeséggel ejtette ki, egyébként sötét, komor arca szinte

fölragyogott.

A falu házai közt széles utca húzódott. Az épületek fából, agyagból, elvétve téglából

készültek, és szinte mindegyiket náddal fedték be. Egyet sem láttunk, amely előtt, mel ett vagy mögött kicsiny kert ne zöldel t volna. Emberekkel nem találkoztunk. A rejtély

azonban rövidesen megoldódott, mert az utca hirtelen kiszélesedett, és jókora térbe

torkol ott. Itt gyülekezett mindenki, aki a faluban élt és mozgott Csevegő lányok,

asszonyok, gyerekek ál dogáltak, férfiakat azonban nem láttunk, hiszen ők már korábban

kivonultak a csiriguánók el en. Csak néhány idős aggastyán ácsorgott a zajongó

tömegben.

Amerre elhaladtunk, mély meghajlással és hangos szóval üdvözöltek berniünket. A tér

közepén két katonai alakulat várakozott... mezítláb! Az egyik hanninc derék harcosból ál t, akik két sorban csoportosultak. Fegyverüket lábhoz szorítva a földre engedték, kivéve a

dobost, akinek szíjon lógott le a puska a vál áról, hogy kezével ütögethesse a hangszerét, a bőrrel bevont fazekat.

A másik csoportot amazonok alkották, létszáma sokkal nagyobb volt, mint a férfiaké. A

leányok is két sorban ál tak, hátukon a tegez, kezükben pedig a fúvócső és az

összegöngyölt lasszó.

A két csapattest előtt ál t Unica, szintén lábhoz tett fegyverrel, jobbjában pedig

fúvócsővel. Amikor úgy vélte, hogy már elég közel vagyunk, fölemelte és meglengette a

fúvócsövet. A dobos azonnal munkához látott, mégpedig hogyan! Szinte harsogott az

egész tér. Ekkor vezényszavak hangzottak föl, és a két zászlóalj katonái puskával,

fúvócsővel és lasszóval tisztelegtek. Közben néhány ismétlődő szót harsogtak. Az öreg

rám nézett, és megkérdezte:

- Érti, mit kiáltanak?

- Nem én, egyetlen kukkot sem...

- Pedig nagyon is ismerős szavak, nagyon is!

- No de mit akarnak mondani? - sürgettem türelmetlenül.

- Azt, hogy „Deutschland hoch"! Figyelje csak! Az indián kórus ismét rákezdte, azaz abba sem hagyta igazán; néha a hangzavarból bizonytalanul kicsengett a „hoch", ám, sajna, a

„Deutschland"-dal sehogyan sem boldogultak! Egyetlen harcos vagy amazon sem tudta

kiejteni ezt a szót, sőt, ahogy ismételték, mindinkább eltorzult. Am mindez nem

csökkentette a pil anat ünnepélyességét. A közönség lelkes uj ongással üdvözölte a

produkciót, s ez a katonák harso-gásával zűrzavaros zsivajban olvadt össze. A pil anatnyi

szünetekben, mert azért lélegzetet csak kel ett venniük, öntudatos pil antásokat vetettek

ránk, mintha azt mondták volna: látjátok, a saját anyanyelveteken üdvözlünk benneteket!

Unicához léptem, hogy köszönetet mondjak neki. A féktelen üvöltés egyetlen intésére

abbamaradt.

- Nagyszerű munkát végzett -jelentettem ki elismerően. - Hogyan sikerült rávennie indián

testvéreit ilyen általuk sohasem hal ott szavak kimondására? Erre legvadabb álmunkban

sem gondoltunk volna!

- Tehát megértették? - kérdezte bizonytalanul.

- Hát persze! - feleltem magabiztosan. - Csak első hal ásra nem hittünk a fülünknek.

Kérem, dicsérje meg az embereit! Szívből köszönjük az ünneplést...

- Rendezzek egy kis katonai szemlét? - kérdezte reménykedve.

- Igen, kérjük! - válaszoltam gyorsan, nehogy csalódást okozzunk. - Ugyancsak

szeretnénk látni, hogy mennyire jutottak a kiképzéssel. A hölgyekre pedig kifejezetten

kíváncsiak vagyunk!

Pena csodálkozó, a Desierto pedig hálás pil antást vetett rám.

Ekkor jobbra át, balra át, hátra arc, majd díszlépés következett. Az alakulatok elkövettek mindent, hogy egyszerre lépjenek, ám ezen menetelés feltalálója, az öreg Dessauer

ugyancsak elszörnyedt volna, ha véletlenül épp mel ettünk ál . Ám. egyszer vége lett

ennek is. Az egységek felsorakoztak, és mi ismét gratuláltunk, ezúttal Pena is, minden

csodálkozás nélkül.

Ezt követően kisétáltunk, és a meder vonulatát követve megtekintettük a vizesárkot.

Fával ritkásan benőtt partjai észrevétlenül simultak az erdővel borított részekhez. Ahogy

haladtunk tovább, jó negyedórán át, megkerültük a falut, majd a zsilip érintésével visz-

szatértünk.

Az iménti katonai parádé helyszíne, a nagy tér mel ett tetszetős külsejű, kedves, apró

házacska ál t. Unicának építették az öreg útmutatásai alapján az udvartartás székhelyéül.

Az ajtó előtt, a szabadban terítettek meg számunkra.

A nyers deszkából összerótt, hosszú asztal szinte roskadozott a különböző méretű tálak

súlya alatt. A nagyokban óriási húsdarabok gőzölögtek, körülöttülí a kicsikben zöldségek,

gyümölcsök tarkál tak tetszetős összeál ításban. Kanalat, vil át természetesen nem raktak

az asztalra, hiszen mindei kinek volt saját kése. Székek helyett bőrrel bevont jókora

tuskók szolgáltak ülőalkalmatosság gyanánt.

Engedtünk a kedves mvitálásnak, helyet foglaltunk, és hozzá is láttunk, egy pil anatig

sem kérettük magunkat. A lelkes közönség ezúttal körülöttünk csoportosult, a testőrség

pedig ünnepélyes méltósággal menetelt le és föl a téren. A dobos elképesztő

szorgalommal végezte dolgát, és rövidesen még ifjú, igyekvő tehetségek is csatlakoztak

hozzá.

A nézősereg látni akarta, hogyan fogyasztjuk el a rengeteg ételt. Egyre közelebb

nyomakodtak, végül már szoros gyűrűt alkottak mögöttünk. A királynő időnként egy-egy

mozgékony csöppséget intett magához, és húsdarabot qpúsztatott a szájába. Én is

követtem példáját, meg is lett az eredménye. Pil anatok alatt két apróság ficánkolt a

térdemen, és akkora copákokat gyömöszöltek magukba, hogy nekem a lélegzetem is

elakadt aggodalmamban, bár nekik meg se kottyantak az ökölnyi falatok.

Az emberek már tudták, hogy el enséges támadás fenyegeti őket.

Ha európaiak lettek volna, aligha ál dogáltak volna még mindig körülöttünk ilyen

egykedvűen. A tobaok figyelmét azonban teljesen lekötötte az ünnepi lakoma, és

láthatóan nem aggódtak a várható veszély miatt.

A Viejo Desierto már hosszú évek óta köztük élt, mégsem tudta letagadni fehér mivoltát.

Nyugtalanul izgett-mozgott, alig várta, hogy a díszlakoma véget érjen. Amint befejeztük,

közölte az emberekkel, hogy most tanácskozást tartunk. A nézőközönség azonnal

elszéledt, elhal gatott a zene is, és olyan csönd borult ránk, mintha kihalt volna a falu.

Tanácskozás kezdődött tehát, mégpedig németül, amire ezen a tájon aligha akadt még

példa. Az idegen környezet el enére olyan hangulatom támadt, mintha valami kis bajor

sörözőben ülnék, előttem színig telt, jókora korsóval.

- Látta tehát a szigeteket meg a falut is - szólalt meg az öreg. -Azt. remélte, ezek után

támad majd valami jó ötlete. Jutott már valamire?

- Igen - bólintottam. - Maradjunk annál a tervemnél, hogy az el enséget kis csoportokra

bontva tesszük ártalmatlanná.

- Uram, minden tiszteletem az öné, ám engedje meg: ez képtelenség!

- Ne higgye. Ha Pena is osztozik az elképzelésemben, biztosra veszem, hogy sikerülni

fog.

- Én? - hökkent meg társam. - Természetes, hogy támogatom.

- No, csak óvatosan! Meglehetősen veszélyes szerepet szánok önnek.

- Idővel ezt is megszokja az ember. Ebben az országban egyébként minden tett

veszélyes. Részt vesz benne ön is?

- Hogyne. Közösen vál aljuk a veszélyt, bármi történjék is...

- Megnyugodtam. Beszélje el, mit talált ki.

- A következőképp gondoltam a dolgot: Desierto úr átevez a harminc harcosával a nagy

szigetre, és ott elrejtőzködnek. Behúzódnak a fák alá, közel a parthoz, én pedig Penával

együtt ötösével-hatosá-val szál ítom majd a mbocovikat, ahogy sikerül. Desierto úrnak

nem lesz más dolga, mint fogadni, és ártalmatlanná tenni őket, persze a legnagyobb

csöndben.

Az öreg megzavarodva nézett rám. Nem tudta, komolyan vegye-e szavaimat. Végül is

hitetlenkedve kiáltott föl:

- Hát, a mbocovik ugyancsak óvakodni fognak az efféle csónakázástól! Mi lehetne az,

ami éppen a szigetre csábítja őket?...

- Tudomásukra hozzuk, hogy ön ott tartózkodik. Már említettem, hogy jószerint az ön

személye fontos a számukra, és az otthonát akarják kifosztani...

- Úgy! Tehát én odaát vagyok? Ezt akarja velük közölni? Eszerint az a szándéka, hogy

elmegy hozzájuk, és beszél velük?

- Ahogy mondja! Közvetlen harcra nem kerülhet sor, mert akkor elkerülhetetlen, hogy

tőlünk is áldozatot fog követelni. Ezt pedig el kel kerülnünk, ám a „vőt" mindenáron el kel kapnunk, tehát cselhez folyamodunk. Megosztjuk, szétválasztjuk az el enséget, és

egyesével ejtjük őket foglyul, nem kockáztatva semmit. Érti már?

- Úgy nagy vonalakban... Viszont el sem tudom képzelni, hogyan adja be nekik ezt a

mesét! Mert hogy én a szigeten vagyok, az még megmagyarázható, ám az, hogy a falu

apraja-nagyja utánam jött, már aligha!

- Van rá okuk: félnek attól, hogy megtámadják őket a csiri-guánók, akik el en éppen

kivonultak a harcosaik. Ugyanis olyan hírt kaptak, miszerint szétverték őket, és az

el enség arra készül, hogy megrohanja a falut.

- Nem rossz, ám részleteiben még mindig nem tudom áttekinteni a tervét.

- Jó, akkor most már teljes egészében elmondom önnek, figyeljen tehát! Pena és én

cascaril erók leszünk. Amikor önökhöz érkeztünk, barátsággal fogadtak, ám később

megromlott a kapcsolat köztünk, annyira, hogy a tobaok fogságba vetettek bermünket, és

kifosztottak mindenünkből.

- Ez miért szükséges?

- Meg kel nyernünk a bizalmukat, és az a legegyszerűbb megoldás, ha azt mondjuk:

önök az el enségeink, akiket halálosan gyűlölünk. Természetesen ezt a helyzetet

bizonyítékokkal is alá kel támasztani. #

- így már értem. Mondja tovább!

- Tehát önök bezártak bennünket, és elég gonoszul ís bántak velünk. Közben

megérkezett a felderítő, mondván, hogy csi-riguánók közelednek. Le akarnak számolni

önnel, ki akarják rabolni a települést, lakóit pedig rabként akarják elhurcolni magukkal.

Menekülniük kel ett tehát... Mégpedig hová? A tóra, a szigetekre.

Nekünk pedig a nagy fölfordulásban sikerült kereket oldanunk. Tud követni?

- Hát persze. Előadják ezt a dajkamesét a mbocoviknak, és ezzel csalják őket a

szigetre....

- Nemcsak előadjuk, hanem végre is hajtjuk!

- Ezt hogyan gondolja? Miért lenne erre szükség?

- Biztosra kel mennünk. El enőrizhetik, hogy valóban igaz-e a történet, és a Yerno

várhatóan meg akar győződni arról, hogy ön csakugyan átvonult-e indiánjaival a szigetre,

vagyis üres-e a falu.

- Hm! Ez rengeteg munka, vesződség!

- Ezt, sajnos, el kel \dsekiiük. Mi pedig, két szegény ördög, mindenünkből kifosztva,

reményvesztetten mentjük a puszta életünket. Érthető, hogy bosszúra szomjazunk, és

akkor véletlenül rábukkanunk a mbocovikra...

- Az irgalmát! Most már világos előttem minden! - kiáltott föl az öreg. - Pompás terv! Önök tehát csatlakoznak el enségeinkliez, és velük együtt támadnak ránk, hogy bosszút

ál janak...

- Pontosan így gondolom. A kis csónakot, amel yel az imént jártunk a szigeten, itt hagyjuk egy bokor alatt elrejtve. Majd azt mondjuk, hogy ezzel szöktünk meg. Öt, legföljebb hat

személy kelhet át vele egyszerre. A mbocoviknak tehát legalább tíz-tizenkétszer kel

fordulniuk. Ahogy érkeznek a csoportok, önök sorban elbánnak mindegyikkel.

- Am ha csak egyvalaki is kiált, veszélybe kerül az egész terv!

- Ez csak akkor fordulhat elő, ha önök rosszul végzik a dolgukat. Azért intézzük így az

egészet, hogy önök többszörös túlerőben legyenek. Ügyesen és a legnagyobb csöndben

tegyék majd a dolgukat!

- Nemde úgy, ahogy ön kapta el a torkomat?!... Talán sikerülni fog nyolcnál-tíznél... Am mi lesz, ha a következőnél valami hiba csúszik be, és elkezd segítségért kiabálni?!

- Hm! Bárcsak önökkel lehetnék! Ez azonban nem megy. Mi lenne, ha... hm, ha ön a

beleegyezését adná...

- Mihez?

- Hogy fölhasználjuk céljainkra a sziget egyetlen epületét, a templomot. Ha oda

becsalhatnánk a mbocovikat!...

- Isten házába?!

- Nem tudok okosabbat, és ez esetben nem is tartom bűnnek. Sok ember élete,

szabadsága forog kockán. Túl nagy a tét! És gondolja meg azt is, hogy bármely háború

során mi minden történik az igazi, fölszentelt templomokkal! Mi mindenre használják

őket!... Ezt a templomot különben sem vette birtokába az egyház.

- Azt hiszem, igaza van. Hogy elérjük céljainkat, áldozatot kel hoznunk! Beleegyezem.

- Helyes! A részleteket később beszéljük meg. Az imént említettem, hogy a mbocoviknak

támadhat olyan ötletük, hogy meg akarnak győződni arról, a lakosok csakugyan

elhagyták-e a falut. Tehát nem találhatnak ott senkit. Kezdjék meg az átköltözést a kisebb szigetekre, és estig fejezzék be. Ön pedig a harminc harcossal a nagyot foglalja el.

Intézkedjék is, kérem, az után nekünk is még egyszer át kel eveznünk, hogy kiválasszuk

az alkalmas táborhelyet.

- Rendben van, csak még tiltakozni szeretnék valami el en, amit ön olyan egyszerűen,

magától értetődően sző bele a tervébe.

- Éspedig?

- Önök olyan szerepre vál alkoznak, ami ugyancsak életveszélyes.

- Tud jobbat?

- Nem.

- Tehát maradunk ennél. Már csak az a kérdés, Pena barátom mit szól hozzá.

- Természetesen önnel tartok! - vágta rá határozottan.

- Jószerint egyedül is eljátszhatnám a szerepet, ám nagyobb biztonságban érzem

magam, ha velem van. Ki tudja, mikor szorulok a segítségére, vagy valami jó ötletre.

- Ami az ötletet il eti, az önnél mindig kéznél van, ám ha bajba kerül, jól tudja, rám mindig számíthat.

- Még más okom is van, amiért szeretném, ha elkísérne. Ón érti a mbocovik nyelvét, én

azonban nem. Csak öntől tudhatom meg, hogy egymás közt miről beszélnek.

- Ebben nem lesz hiba.

- Nagyon kel azonban vigyáznunk. Ön már járt a mbocoviknál, amikor elsajátította a

nyelvüket Könnyen előfordulhat, hogy fölismerik. Ezért az első pil anatokban ne figyeljen

különösebben az indiánokra. Tartson velem, miközben a „vővel" spanyolul beszélünk.

Ezalatt majd kiderül, van-e a vörösök közt ismerőse. Ha nincs, és bízzunk benne, hogy

így történik, akkor ön egyetlen szóval, arcmozdulattal sem árulja el, hogy érti a nyelvüket.

- Igen, legyenek óvatosak, amennyire csak lehetséges! - helyeselt az öreg. - Ha önök

hibáznak, vagy közbejön valami váratlan dolog, mi nehéz helyzetbe keriUünk. En azt

szerettem volna, ha úgy kapjuk el a fickót, ezt az ál ítólagos „vőt", hogy önöket nem tesszük ki ekkora veszélynek! Mindenesetre én nemcsak eligazítom a harcosaimat,

hanem gyakoroltatom velük, hogyan kapják el el enfelüket a torkánál fogva, egyetlen

hang nélkül.

A Viejo Desierto előszólította embereit, és kiadta a szükséges parancsokat. A harcosok

aztán újabb intézkedéseket foganatosítottak. Rövidesen láttuk is, hogy a lakosok

előcipelik a házakból szegényes holmijukat, és a csónakokba rakodnak. A vízi járművek

nem merültek mélyre: a Gran Chaco indiánjai szegény emberek. Ezután csónakba

szál tunk mi is, és gyors evezőcsapásokkal indultunk a nagy szigetre.

Az úgynevezett templom csak négy falból meg a mennyezetből ál t. Egyik oldaltól a

másikig padok húzódtak; földbe vert cölöpökre hosszú deszkákat erősítettek. Az ajtón

nem volt zár, csak fakal-lantyú. A falak meglehetősen masszívnak látszottak. Minden

oldalon erős deszkatáblákkal lezárt ablak nyílt. Az egész belső kialakítás tökéletesen

megfelelt tervemnek. Elégedett arcot vághattam, mert a remete megkérdezte:

- Alkalmasnak találja?

- Tökéletesen. Most már csak arról kel gondoskodnunk, hogy az el enség besétáljon a

csapdába.

- Hogy akarja rávenni őket?

- Kis csoportokban érkeznek a csónakkal, tehát várakozniuk kel egymásra. Ha kint, a

szabadban bújnak meg, önök könnyen fölfedhetik őket. Ezért majd javasolni fogom, hogy

itt, ebben a lds épületben rejtőzzenek addig, amíg meg nem érkezik az utolsó emberük is.

- Nekünk mit javasol?

- Azt, hogy tíz harcosa húzódjon be a padok közé. Amikor egy csoport megérkezik, és az

utolsó behajtja maga után az ajtót, akkor, de ne előbb, rohanják meg őket. Kettő egy

el en, ez nem okozhat gondot. Ötnél többen nem lesznek a mbocovik, mert a hatodiknak

vissza kel vinnie a csónakot. Gondoskodjanak kötelekről, és fenyegetéssel bírják rá

foglyaikat, hogy bármilyen körülmények közt is maradjanak csöndben. Egyébként csak az

első csoportnál kel különös óvatossággal eljárniuk, a következőknél a behatolók már a

saját embereiknek tartják az ön harcosait. A segélykiáltás, főleg csukott ajtón át,

véleményem szerint nem hal atszik át a túloldalra, ha nem túl hangos. A legfontosabb

tehát, hogy az emberei csak az ajtó bezárása után támadjanak. Szeretném úgy intézni a

dolgot, hogy Pena és én az első csoporttal érkezzünk. Tehát az emberei nagyon

figyeljenek, mert látszólag a mbc>covikhoz fogok beszélni, ám szavaim valójában

hozzájuk szólnak majd. Legyen tehát harcosai közt egy-kettő, aki ért spanyolul.

- Van két emberem, akik elég jól beszélik a nyelvet. No de miért csak tíz emberemmel

számol? Harminc van...

- Erre is megvan az okom. Az egymás után érkező öt-öt el enség ártalmatlanná tételére

elég a tíz, sokkal több el sem férne itt. Továbbá vélhetően a „vő" csak akkor evez át a szigetre, ha meggyőződik arról, hogy történetünk megfelel a valóságnak, és emberei

veszély nélkül várhatják be egymást. Amikor megérkezik az utolsó mbocovi is, és a

Yernóért megy vissza a csónak, eljátszuk az ön foglyul ejtését. Ehhez kel a további húsz

harcosa, akiket a „vő" túlsó partról nem tud megkülönböztetni; saját embereinek véli őket.

Am gyanakvását csak úgy tudjuk végképp elaltatni, ha köztük ön is föltűnik...

- Ebben a sötétben nem fog fölismerni.

- Megkönnyítjük a dolgát, ezért tüzet gátunk. Majd a lángok körül zajlanak az események.

Ön, akit a Yerno különben is ismer, magas, szikár alakjával meg talárszerű öltözékével

élesen el fog ütni a többiektől. Alkalmas helyet kel kiválasztanunk, amelyet a gazfickó jól fog látni a partról, és ha megérkezik, könnyen megtalálja. Amel ett ez a hely távol legyen a templomtól, mert akkor sejtelme sem lesz arról, hogy ott gyülekeznek a mbocovik...

- Tehát én teszek-veszek a tűz körül, amikor megrohannak, és a Yerno szeme láttára

foglyul ejtenek, mármint a saját harcosaim...

- Pontosan. Ezután már átjön ő is, és itt majd elkapjuk.

- Menjünk, keressünk megfelelő helyet a tábortűznek. Elhagytuk a templomot, éf jó

darabon elsétáltunk a part mentén,

míg végül rábukkantunk arra a kis tisztásra, amely megfelelt céljainknak. A víz felől ritka növésű, magas fák határolták, a törzseik közt szabad kilátás nyílt a tóra, ami

természetesen igaz fordítva is. Biztosak lehettünk benne, hogy a túloldalról az éjszakai

sötétség el enére is szemmel lehet majd tartani a tábortűz fényében fürdő tisztást.

Titokzatos vendéglátónk több alkalommal is elgondolkodva nézett maga elé. Pena

fölfigyelt erre, és azt gondolhatta, hogy hibát talált a tervünkben, mert megtudakolta:

- Olyan arcot vág, mintha savanyú almába harapott volna! Tud talán valami okosabbat?

- Nem, sajnos, nem - hangzott a válasz. - Jó az elképzelés, csak kissé túl bonyolult, és

nem is könnyű végrehajtani. A templomba irányított tíz emberem pedig kimondottan

nehéz feladatot kap.

- Válogasson ki rátermett harcosokat! A támadás ön el en irányul, nem mi el enünk...

- Jól tudom én, és fogadják is köszönetem mindenért. Csak olyan sok mindennek kel

sikerülnie, hogy aggódom kissé. Az önök küldetése pedig olyan veszélyes, hogy pokoli

félelmet ál ok ki miatta.

- Velünk ne törődjék! - vettem át a szót -, csak arra ügyeljen, hogy saját területén rendben menjen minden, alkalmas emberek kerüljenek a megfelelő helyre, tudja és tegye a dolgát

mindenki. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy a „vő" az embereivel már elérte a rejtekhelyet, sőt, talán már a lagúna közelébe is osont. Kezdjék el az átköltözést a

szigetre, mennél föltűnőbb módon: hadd figyeljen föl rá mielőbb. Továbbá, mivel ön

kirabolt bennünket, mint foglyokkal brutálisan bánt velünk, és csak életünk

veszélyeztetése árán tudtunk megszabadulni, ennek látszódni kel a ruházatunkon is. Tud

ebben segíteni?

- Micsoda? - fortyant föl Pena. - Csak nem képzeli, hogy valami mocskos indián

gúnyában fogok itt összevissza rohangálni?

- Pedig ez a tervem. Mennél nyomorultabbnak, toprongyosabbnak néznek minket, annál

könnyebben megnyerjük bizalmukat.

- Hát legyen! Ha egyszer farsang, akkor legyen mennél tarkább! Felőlem akár

szalmakalapban is bevonulhatunk hozzájuk. Már csak valami jó frizurát kel ene kitalálni...

- No csak, félre minden mókával! A legkisebb hiba, és tüstént gyanút fognak! A meséhez

il eni kel a megjelenésünknek is.

- No de fegyvert csak viszünk!

- A puszta öklünket! Arra elegendők, hogy szerezzünk valami fegyvert, ha veszélybe

kerülünk.

- Nem lehetne ezt valahogy másképpen megoldani? Úgy érzem magam fegyvereim

nélkül, mint a csiga, amikor elveszti a házát...

- Gondolja meg! A tobaok fogságba ejtenek bennünket, elszednek tőlünk mindent, és mi

csak titokban, életünk kockáztatásával tudunk megszökni, ám furcsa módom azért a

fegyverek nálunk maradnak, épp azokat nem szedték volna el tőlünk? Elhiszi ezt valaki?

- Igaza van. Pokolian sokat kockáztatunk. No, azért remélem, megússzuk!

- A remény kevés, biztosra kel mennünk! Növeljük az esélyeinket!

Ekkor törzsbéli férfiak bukkantak föl a parton, és csónakokat készítettek elő. Az

asszonyok és a gyerekek berakodták a magukkal hozott holmit. A falubeliek használatba

vettek egy tutajt is, amely egyébként az ál atok partra szál ítására szolgált. Többször

fordultak a part és a sziget közt, és akkora ricsajt csaptak, hogy aki a fülén ült, az is

meghal otta volna őket. Közben mi visszatértünk a partra. Amint kikötöttünk, így szóltam

az öreghez:

- Nyissák ki a zsilipet!

- Micsoda?! - csodálkozott tágra nyílt szemmel. - Hiszen ön tiltakozott a legjobban el ene!

Azt mondta, hogy eláruljuk vele magunkat!...

- Megváltozott a helyzet. Most már mindent elkövethet a falu védelmére, hiszen

támadástól tart, persze nem a mbocoviktól, hanem a csiriguánóktól. Legalábbis ők így

értesülnek róla.

Fölhúzták a zsilipet, és a víz szélesen hömpölyögve áramlott a csatornába.

Föltételeztem, hogy ha órák alatt nem is, ám estére megtelik a vízgyűra.

Eljött az ideje, hogy ruha után nézzünk, és további fontos dolgokat is elintézzünk.

Ismételten megbeszéltük a tervet, aprólékosan, kitérve a legkisebb részletre is, sőt,

átgondoltuk azt is, hogy véletlen események bekövetkeztekor mi a teendő. Végezetül az

indiánokatvettük szemügyre, főleg a templomban elrejtőző tízet, hogy biztosak-e a

dolgukban. A kapott válaszokból és a lelkes hangulatból ítélve úgy éreztük, nem lesz

semmi baj.

Közben jól eljárt az idő. A délután nagyobbik fele már elmúlt, gondolnunk kel ett az

indulásra. Az öreg nagy csomó új ruhát tartott raktáron emberei számára, ám ezek nem

feleltek meg céljainknak. Kopott, használt gúnyákra volt szükségünk. Végül is ócska

vászonnadrág és indián ing mel ett döntöttünk. Ezután visszatértünk a sziklarezidenciába,

hogy lerakjuk fegyvereinket, mert úgy éreztük, hogy csak ott lesznek biztonságban.

Amikor fölmentünk a virágoktól il atozó kertbe, és végignéztem magunkon,

megál apítottam, hogy nálunk ágrólszakadtabb alak aligha található ezen a vidéken. Már

csak úgy szokásból kinéztem az egyik falnyíláson a tóra, majd egy másikon arra a

partszakaszra, amerről társammal megérkeztünk a lagúnához. A Desierto mel ettem ál t,

pontosan leírta, hogyan jutunk el legegyszerűbben ahhoz a talajmélyedéshez, ahol

várhatóan a mbocovik rejtőznek.

- Az ördögbe is! - bosszankodtam. - Most jó szolgálatot temie a távcsövem! Azzal

bizonyára föl tudnánk deríteni a leselkedő Yernót.

- Éppenséggel kisegíthetem - szólalt meg az öreg. - Nekem is van.

- Komolyan mondja? Hisz ez pompás! Hozza fel, kérem!

Amikor megkaptam a távcsövet, gondosan végigpásztáztam vele

a tó partját, ám hasztalan. Néhány vízimadáron kívül semmi érdekeset nem találtam.

- On bizonyára téved - vélte az öreg. - Ez a fickó óvakodik attól, hogy fényes nappal a

lagúna közelébe merészkedjék, mert ott köny-nyen elkaphatják.

- Vagy kitíínő búvóhelyet talált, és jól álcázza magát. Fogadni mernék, hogy itt lapul

valahol.

- Ebben továbbra sem hiszek. Ön hasztalan fáradozik. Sejtettem, hogy heves, kirobbanó

vérmérsékletével a derék Pena

nem tűri sokáig a Desierto tétovázó, borúlátó el envetéseit; eddig szótlanul ál t mel ettünk, ám a remete utóbbi szavaira türelmetlenül nyúlt felém.

- Adja már ide azt a csecsebecsét, hátha én szerencsésebb leszek!

Szeméhez emelte a távcsövet, arcán feszült ügyelem, rajzolódott ki, és... és... valósággal megdermedt. Látott valamit? Kimért mozdulattal vette el szemétől a műszert, majd

fölényes nyugalommal közölte:

- Pontosan, ahogy mondta! Ott lapul az átkozott a nádasban, közvetlenül a parton! Olyan

közel, hogy csaknem ráejtettem ezt a játékszert...

- Hol? Mutassa! - szóltam rá türelmetlenül.

Néhány szóval rávezetett a kérdéses helyre, és valóban: fehér férfi feküdt a parti süniben, a torzsák közt.

- Ő az, semmi kétség! -kiáltottam föl örömmel. -Jól sejtettem. Eljött, hogy fölmérje a

körülményeket, és csak utána akar támadni. Óvatos ember, bár ezúttal, igaz, akaratán

kívül, mégiscsak a kezünkre játszik. Jöj enek, menjünk le hozzá, amilyen gyorsan csak

tudunk...

- Én is? - csodálkozott a Desierto. - Mit talált már ki megint? Most akarja elkapni?

- Isten őrizz! De majd útközben elmondok mindent. Induljunk! Vigyünk magunkkal

szíjakat...

Gyors léptekkel indultam le, a bejárathoz. A partra mentünk, és magunkhoz intettünk két

indiánt. Penának összekötözték kezét-lábát, nekem csak az utóbbit, majd mindkettőnket

lefektettek a csónakba. Az öreg mel énk ült, az indiánok pedig megragadták az evezőket.

A csónak elhagyta a kikötőhelyet, és arrafelé tartott, ahol a „vő" lapult a nád közt.

Eddig nem láthatott minket, mert a sziget közénk ékelődött. Most azonban, hogy

megkerültük az alsó végét, föltétlenül észlelnie kel ett a csónakot. A hasamon fekve,

szememen a távcsővel kitekintettem a csónak pereme fölött, hogy megtudjam, mit csinál.

Észrevette, hogy a kicsiny vízi jármű valósággal feléje tart, ezért hátrébb húzódott a

sűrűbe. Néhány pil anatra eltűnt a szemem elől, takarta a nád, ám nemsokára ismét

fölfedeztem. Az egyik karapafa törzsének támaszkodott, úgy figyelt a tóra, majd

megragadva az alsó ágát, ügyes mozgással föltornázta magát a lombok közé. Eleget

láttam. Átadtam a távcsövet az öregnek, és fölszólítottam, hogy most már az én kezemet

is kötözzék össze.

- Sikerült a csel! - mondtam még neki. - A Yerno visszahúzódott, és most fent kuporog

azon a fán - mutattam a karapa felé.

- Elég nagy ostobaság a részéről! Akár meg is láthatnánk!

- Takarják a levelek. Még távcsővel is csak sejteni lehetett, hogy ott lapul. Éz a gazember látni akar mindent, no meg főleg kihal gatni, hogy miről beszélünk. Teljes biztonságban

érzetheti magát, mert közeledtünkre nem menekült el, hanem elrejtőzött a fán. Ügy

tetszik, nagyon fontos számára, hogy megtudja, mi dolga van itt a csónaknak. Ezért

maradt tovább, vál alva még az esetleges veszélyt is. Minket, „foglyokat" még nem

láthatott, ám most már rövidesen föl fog figyelni ránk...

Gyorsan közeledtünk a partlioz, és ahol kikötöttünk, az jó húsz lépés távolságra lehetett a búvóhelyétől. Hal hatta tehát minden szavunkat.

Az egyik indián a partra ugrott, és kikötötte a csónakot. Ezután egymás után mind a

kettőnket kiráncigáltak, és a földre löktek, meglehetősen kíméletlenül. Az öreg föloldozta a kezemet, majd hangos szóval rival t rám:

- Most tűnjetek el, de gyorsan, hitvány csirkefogók, és soha többé ne merészkedjetek a

tobaok földjére! Ha még egyszer találkozunk, az a halálotokat jelenti! Takarodjatok,

mocskos gazemberek!

Még végigvágott rajtam az evezővel, és beszál t a csónakba. Az indián eloldotta a

csónakot, és követte. Vízbe merültek a lapátok, és a kicsiny jármű gyorsan tovasiklott.

Ökölbe szorított kézzel fenye-getődztem utánuk, majd kibontottam a csomókat a

lábamon, és kioldoztam társamat is. Talpra ál tunk, és hosszasan dörzsöltük a kötelékek

helyét, mintha lelassult vérkeringésünket akarnánk fölgyorsítani; egyáltalán igyekeztmik

úgy \iselkeóhü, mintha hosszabb ideig lettünk volna megkötözve. Közben suttogva

váltottunk néhány szót Penával, majd elindultunk a nád köziÜ haragoszöld lombozatával

kiemelkedő karapafa felé, amelyen a Yerno lapult. Amint közeledtünk hozzá, megtaláltuk

a nyomait, ám természetesen ügyet sem vetettünk rájuk. Már csaknem a fa alá értünk,

amikor még egyszer \isszatekintettünk a tóra. A csónak éppen akkor tűnt el a sziget

mögött.

- Végre! - kiáltottam föl, nagyot lélegezve. Kikecmeregtünk ebből a kutyaszorítóból is! Már azt hittem, a vízbe dobnak, úgy, megkötözve...

- Valami hasonlóra számítottam én is - tódította Pena. Hangosan beszéltünk, hogy a

Yerno értsen mindent, és ez nem is

lehetett feltűnő, hiszen a biztos halálból szabadultunk.

- Elég ostobán tette az öreg, hogy szabadon eresztett - folytattam. - Vagy te nem úgy

gondolod?

- Hát, a helyében én bizony jól akattam volna velünk a tóban lubickoló krokodilokat...

Vagy nem arra gondolsz, hogy rövidesen lesz még szerencséje hozzánk?