körülöttünk mulato-zókból párok alakultak, és a falu apraja-nagyja több-kevesebb

eredménnyel valcert járt. A Desierto pompásan mulatott az ötleten, miközben nem titkolt

büszkeséggel figyelte népét.

Leszál t az alkony, ám a vigasság töretlenül zajlott tovább. Pihenésről aligha lehetett szó ebben a lármás dáridóban. A zene harsogott, a táncosok fáradhatatlanul ropták az

ugrabugrát, majd ismét ettek-ittak. Folyt a mulatozás a késő éjszakában; a diadalmas

uj ongás hangjai messze szál tak a vadonban, a Gran Chaco csil agokkal teleszórt

végtelen ege alatt...

13. A Bambuszliget lagúnájában

Alig színesedett az ég alja, a lovak már készen ál tak, mel ettük hetven jól fölfegyverzett harcos; az említett hatvan, és további tíz, akik elkísérnek majd minket a Pampa de

Salinasra.

A Desierto pompás lovakkal ajándékozott meg rri nket. Bennem természetesen föl sem

vetődött a csere gondolata, maradtam a pej-kóm mel ett. Mindenesetre sokat jelentett

számunkra, hogy esetenként váltott lovakkal haladhattunk.

Nos, elérkezett a búcsú ideje. Körmöltünk tolongott a falu apraja-nagyja, és bár nem

értettük egymás szavát, a szívélyesség nem ismert határt. A Desierto megnyugodhatott,

mert a másik tóba törzsből segítségül hívott harcosok egy része már meg is érkezett, és

már messze jártak a csiriguánókat megfigyelő kémek is.

Amikor elköszöntem Unicától, különös gondjaimba ajánlotta a jegyesét:

- Ön a legóvatosabb, legkörültekintőbb ember! -mondta fátyolos tekintettel a kis indián

királynő. - Önre bízom senor Hornót. Szabadítsa meg, kérem, ám arról hal gasson, hogy

milyen végtelenül vágyakozom utána!

Megölelt, megszorította a kezem, majd elvegyült a tömegben. Ereztem, hogy örökre

szívembe zártam.

A faluban maradó harcosok és az amazonok fölsorakoztak, élükön a kürtössel. Mondtam

néhány búcsúmondatot, Unica tolmácsolta szavaimat. Amikor lóra ültünk, a tömeg

ékesszóló németséggel fölharsant:

- Lebtwohl... lebtwohl... lebtwohl!

A derék harcosok és amazonok fülhasogató hangzavarából csak a két szó e és o

magánhangzója harsogott kivehetően. Ez persze nem akadályozta meg, hogyjlelkes

karlengetéssel köszönjük meg a szívből jövő istenhozzádot. Útnak eredtünk. Amikor

elhagytuk a titokkal teli palotát rejtő sziklát, egyre halkabb lett a lárma, majd a mögöttünk összezáródó sűrű őserdőben végleg elenyészett.

Amikor elkocogtunk a táborhely mel ett, ahol a tegnapi harcok lezajlottak, kérdéssel

fordultam az Öreghez:

- Döntött már a mbocovik sorsa felől, meg arról, hogy mi történik az itt maradt holtakkal?

- Ami kérdésének első részét il eti, akkor határozok majd az eredménytől függően, ha

visszatérünk. Amennyiben épségben, egészségben ki tudjuk szabadítani Hornt, a

foglyoknak egyetlen hajuk szála sem görbül meg. Visszaadom a szabadságukat, ám

előbb elintézem, hogy békét kössenek a tobaokkal.

- És ha Horn halott, vagy nyomát sem találjuk?

- Az első esetben megkeresem a bűnösöket, és halál al lakolnak! Amennyiben nincs a

mbocoviknál, addig kutatok utána, amíg teljes bizonyossággal meg nem győződöm sorsa

felől: él, meghalt, vagy gálád módon itt hagyott minket... Es ön, ön meg akarja büntetni a mbocovikat? Van rá oka bőven. Foglyul ejtették az önök egész csapatát, társait rabságba

hurcolták. Futni hagyja a vétkeseket?

- A legnagyobb bűnös, az egész gaztett értelmi szerzője a Senda-dor! Ha majd elkapjuk,

nemcsak ezt kérjük tőle számon, mert sok, ennél súlyosabb vétek is terheli a lelkét!

Semmi dolgunk tehát az indiánokkal...

- Az elesettekkel kapcsolatban már intézkedtem - folytatta a Desierto. - Ahogy mi

elhagytuk a falut, embereim megetetik, megitatják a foglyokat, és a kacikával az élükön

fölhoznak közülük tízet, akik eltemetik elhunyt társaikat, és megadják nekik a

végtisztességet. Ez a bozótos talajmélyedés alkalmas temetőnek, a tobaok pedig

vál alják a sírok gondozását. Remélem, ezt a barátság jeleként fogják föl a mbocovik, és

kedvező hatással lesz a béketárgyalás kimenetelére...

Elhagytuk a szomorú helyet, és egyenesen északnak lovagoltunk. Szabad mezőségeken

és ritkás erdőkön haladtunk át; ezeket aztán nyitott prérik váltották föl, időnként sűrű

bokorcsoportokkal és erdőkkel, amelyeken csak üggyel-baj al tudtunk keresztülvergődni.

Majd homokpuszták is közbeékelődtek, amelyeken egyetlen fűszál sem nőtt, noha több

lagúna vize is megcsil ant a kopár buckák közt, sótartalmuk azonban kiölt minden növényi

életet Az öreg, ígérete szerint, nem kerülgette az akadályokat: toronyiránt vágtattunk, árkon-bokron keresztül. Alaposan meghajszolta az ál atolíat, és csak kora délután

engedélyezett egyórányi pihenőt.

Amikor ránk esteledett, egy kis erdő szélén letáboroztunk, és a magunkkal hozott

elemózsiából megvacsoráztunk. Ezután nyugovóra tértünk, ám pitymal atkor már

fölkerekedtünk. A második nap hasonlóképp telt el, csak ezúttal több volt a sivatag, mint

az erdős, fás szavanna. A harmadik nap délelőttjén az öreg irányt változtatott, nyugatnak.

Előtte kelet felé mutatott, ahol a látóhatár peremén hosszan elnyúló csík sötétlett, és így szólt:

- Járhatatlan mocsárerdő húzódik ott... Csak késsél és baltával tudnánk áttörni.

Veszélyes maga az ingovány is, ráadásul szúnyogok mil iárdjainak felhője borítja...

Valósággal megőrjítik a lovakat. Inkább elkerüljük...

- Mikor érünk a Laguna de Bambi hoz?

- Délután. Eredetileg csak estére számítottam, ám nagyon jól haladtunk.

- Akkor ideje, hogy óvatosak legyünk, mert nagy baj lenne, ha idő előtt fölfigyelnének

ránk.

- Ezzel még ráérünk. A hátrahagyott negyven mbocovinak az az egyetlen feladata, hogy

hússal lássa el a falut. Vadászterületük északra fekszik, nem a felénk eső részen, ahol

csak sivatag és átlá-bolhatatlan posvány található. Bízzák csak rám a dolgot, szólok

időben, amikor már vigyáznunk kel ...

Pontosan délben északnak kanyarodtunk, és kelet felől, tehát tőlünk jobbra nemsokára

bokrok tűntek föl. Homoksivatagban lovagoltunk, és egy órán át tartott, amíg átértünk

rajta. A puszta közepén keskeny, ám hosszan elnyúló, több ágra szakadt lagúna feküdt;

partjain vagy a közelében ál ati vagy növényi életnek még csak a nyomát sem lehetett

fölfedezni. Partvonulatai fehéren ragyogtak a lerakódott sörétegektől.

- Nem a Laguna de Serpiente ez? - szólalt meg Pena.

- De igen. Furcsa, kígyóhoz hasonló alakjáról kapta a nevét.

- Most már kiismerem magam - folytatta a barátom. - Rövidesen keskeny mezőségre

érünk, majd egy nagy erdőn át, szélesre táruló szavannára jutunk: annak a túlsó szélén

fekszik a Bambuszliget lagúnája... A mbocovi falu az erdő és a tó közt van, közelebb a

vízhez.

- Pontosan - bólintott a Desierto. - Emlékszilt a település alakjára is?

- Hogyne, mert indiánoktól szokatlan módon szabályos négyzet alakúra építették.

Jezsuita szerzetesek alapították, valamikor régen. Közepén még ma is ott ál a templom...

- Templom? - csodálkozott az öreg. - Erről nem tudok semmit.

- Pedig van - erősködött a barátom. - Persze ne gondoljon valami nagy épületre,

toronnyal a homlokzatán. Kunyhó, akár a többi, de talán a legterjedelmesebb a faluban.

- Található rajta kereszt, esetleg val ásra utaló jelölés?

- Semmi.

- Akkor az nem imaház -jelentette ki a Desierto. - Igaz, akad a mbocovik közt sok

keresztény, ám csak színleg. Biztos, hogy az nem templom. Vagy talán lenne

prédikátoruk is?

- Erről nem tudok.

- Akkor valami más célt szolgál az az épület. Járt benne?

- Nem. Szigorúan megtiltották. Amikor megkíséreltem, azt mondták, az a Casa de nuestro

senor, abba a házba idegennek belépni nem szabad.

- Casa de nuestro senor, a mi urunk háza. Hát ez valóban úgy hangzik, mintha

csakugyan imaház lenne... - tűnődött Herbst.

- Nekem is ez a véleményem - helyeselt Pena. - Mindazonáltal valami titok lebeg

körülötte! Mert holmi szokásos templomba miért ne mehettem volna be?!

- Talán megmagyarázható - szóltam közbe.

- Hogyhogy? - hökkentek meg társaim.

- Abban az esetben, ha a „nuestro senor" megszólítás alatt nem a Mindenhatót vagy a

Megváltót, hanem a Sendadort értik.

- Vagy úgy! No de hogyan támadt ez a fura ötlete? - kérdezte Pena.

- Nagyon is helyénvaló kifejezés. A senor ugyanis nemcsak „urat" jelent, hanem a

közösség legfőbb parancsolóját, vezetőjét is jelentheti, vagyis olyan személyt, aki

tiszteletet parancsolóan magaslik ki a többiek közül, és gyakorolja is hatalmát.

- Ez igaz, ám önmagában nem elég ok, hogy nyomban a Sendadorra gondoljunk.

- Talán mégis. Egyre több jel mutat arra, hogy itt van a székhelye... A kacika is mondta,

hogy sokat tartózkodik náluk, és mint fehérnek bizonyára nagyobb a tekintélye a vörösök

közt, mint magának az elöljárónak. Szükségük van rá a rablóhadjárataik során, és ezzel

köztiszteletet vívott ki magának. Hisz hal ottuk azt is, hogy a Sendador még sohasem

csapta be őket. Nem lenne tehát csoda, ha őt a spanyol „nuestro senor", a „mi urunk"

névvel il etnék. Amel ett igaz is, hogy valóban uruk és parancsolójuk.

- Hm! Az okfejtés önmagáért beszél.

- No, ugye? Így az is érthető, a vörösöknek megtiltotta, hogy belépjenek a házba, il etve

mindenki másnak is, főleg idegeneknek, fehéreknek. Bizonyára látható és található ott

sok minden, ami fényt vet sötét, alattomos üzelmeire, az ő vezetésével elkövetett

gaztettekre. Egyébként ne fárasszuk magunkat fölösleges találgatásokkal, hisz

remélhetőleg rövidesen beléphetünk abba a misztikus épületbe, és akkor

megbizonyosodhatunk föltételezéseinkről.

Időközben magunk mögött hagytuk a homokos területet, és a keskeny szavannán

vágtunk át. Előttünk, nem túl messze sötétlett az erdő. Veszélyessé vált a helyzet, mert

ha csak egyetlen mbocovi is arra vetődik, azonnal észrevesz berniünket a fák közül, és

riasztja a falut, mi pedig gyanútlanul besétálunk a karjaikba. Egyet tehettünk: laza

kantárral vágtatva mielőbb el kel ett érnünk az erdőt, hogy ha fölfedeznek is, ne legyen

idejük összevonni erőiket. Ahogy beértünk az első fák közé, leugrottam a nyeregből, és

átkutattam a talajt. Nem találtam nyomokat, tehát bízhattunk benne, hogy jövetelünk ez

idáig észrevétlen maradt.

- Milyen mély az erdő? - kérdeztem a Desiertót.

- Lépésben egy jó órányi lovaglás.

- Akkor ideje óvatosabbnak lennünk. Változtatunk a felál áson. Ón halad középen, a

tobaok pedig libasorban követik, olyan távolságban, hogy a legelső éppen csali lássa önt,

tehát intéssel jelezni tud neki. Jobbra lovagol Pena, balra pedig én, szintén látási

távolságban. Mi hárman egyenes vonalflt alkotimk, és jó széles területen szemmel

tarthatjuk az erdőt. Lépésben haladunk, kerülve minden zajt... Ha hármunk közül bárki

fölemeli a karját, a menet megál , hangtalanul, egészen addig, amíg a zavaró dolgot föl

nem derítettük...

Átrendeződtünk, és indultunk tovább. Mi hárman fürkésző pil antásokkal kutattuk az

erdőt; szerencsére ritkásan nőttek a fáit, és alig zöldel t aljnövényzet is. A puha, süppedős talaj elnyelte a paták zaját. Lassan haladtunk tovább, egyelőre minden zavaró esemény

nélkül.

Félóra múltán már arra gondoltam, meg kel ene ál nunk, hogy gyalog lopakodjunk tovább.

Ekkor megakadt a szemem azon a vastag törzsű fán, amelyhez valaki vékony, lehántolt

kérgű, egyenes ágat támasztott. Elsőként a fadarab helyzete tűnt föl. Alaposabban

szemügyre vettem, majd a jobb kezemet magasba emeltem. Szememmel a Desiertót

kerestem, a többieket nem láttam. Az öreg azonnal megál t, intett Penának és az

embereinek. Mindez egyetlen hang nélkül ment végbe.

Leszál tam a nyeregből, egy bokor ágához kötöttem a kantárt, majd minden fát fedezékül

használva a vastag törzsű fa felé osontam. Mennél közelebb értem hozzá, annál

bizonyosabbá vált, hogy az ág nem a fáról tört le. Bár zsinórt nem láttam rajta, mégis arra gondoltam, hogy íj, mert ezen a tájon az indiánok nem fúvócsőből lövik ki nyilaikat.

A törzs mögött, a fűben emberi térdet vettem észre, amelyhez bizonyára láb és test is

tartozott. Nem kerestem tovább fedezéket, hanem zajtalan léptekkel a fához surrantam,

és mögéje néztem. Egy indián hevert előttem. A kiaszott, sovány vénember feltehetően

aludt. A nyíltartó puzdrát használta fejpárnául. Lenvászon ágyékkötőjéből kés nyele

kandikált elő; óvatosan kihúztam, és az övembe dugtam.

Sajnáltam szegény öreget, ám nem ébreszthettem föl a szokásos módon. Fölkiáltott

volna, és azzal odacsalogatja közelben kóborló társait. Bal kezemmel megfogtam a

nyakát, a jobban pedig átöleltem a vál ánál, magamhoz szorítottam, és elcipeltem a

Desiertóhoz. Eleinte rugdalódzott, majd elhagyta magát, és szinte élettelenül lógott a

karomban. Olyan könnyű volt, akár egy gyerek. Amikor lefektettem a talajra, és elvettem

a nyakáról a markomat, hosszasan, mélyen lélegzett néhányat, közben rémült pil antást

vetett rám. Bármennyire megdöbbent, egyetlen hang sem hagyta el a torkát.

- Egy indián - szólalt meg a Desierto, miközben leszál t a nyeregből, és hozzánk intette

Penát. - Hogyan bukkant rá?

- Egy fa mögött aludt a szerencsétlen, és én a legszebb álmából riasztottam föl, nem

valami gyöngéd módon... -válaszoltam.

- Pompás! Tőle mindent megtudhatunk! A válaszait majd lefordítom.

Erre azonban nem került sor, mert a vörös megelőzte; felkönyökölt az egyik kezére, a

másikat pedig kérőén nyújtotta felém, és... megszólalt spanyolul.

- Kegyelem, senor! Nem vagyok el enség. Madarat akartam lőni, ám nagyon elfáradtam,

és lefeküdtem aludni.

- Halkabban beszélj! - szóltam rá. - Melyik törzshöz tartozol?

- A mbocovikhoz, a faluból, amely itt fekszik nem messze, a la-gúnánál.

- A Laguna de Bambúra gondolsz?

- Igen. Oda akarnak menni? Szívesen elvezetem önöket, csak ne öljenek meg! Egyszer,

valamikor régen mérgezett nyíl al lőttek meg, és akkor sokáig beteg voltam. A sebesülés

óta néha bekúszik a fejembe egy jaguár, és ott üvölt naphosszat. Beteg vagyok,

nyomorult, ne bántsanak!

Remegett a félelemtől. Nyilvánvaló volt, hogy az eset, amelynek nyomát még mindig

gennyedzö seb formájában viselte a vál án, nem csak testileg viselte meg. A mbocovik

teljes biztonságban érezhették magukat, mivel hagyták, hogy ez az ember minden

felügyelet nélkül ilyen messze elcsatangoljon a falutól. Úgy látszik, biztosra vették, hogy a rablótámadásra kivonult társaik majd zsákmánnyal megrakodva, győztesen térnek vissza.

Azt föl sem tételezték, hogy a közelben el enség bujkál.

- Nem lesz semmi bajod - nyugtattam meg -, ne aggódj!

- No de kis híján megfojtott! Kicsoda ön?

- Idegen vagyok ezen a tájon, és hozzátok készülök.

- Mint barát, vagy el enség?

- Ez attól függ, hogyan beszélsz velem.

- Én beteg vagyok, és barátnak tekintek mindenkit, aki nem bánt. Barátságom sokat ér,

mert én voltam törzsünk hechicerója. Mióta azonban megsebesültem, már nem hisz

nekem senki.

- Társaid közül van valaki a közelben, itt, az erdőben?

- Senki, egyedül vagyok.

- Tudják, hogy erre jöttél vadáüzni?

- Honnan tudnák? Nem törődik énvelem senki! Enni is csak hosszas könyörgés után

adnak. Heteken át kóborlók az erdőben, és csak nagy ritkán sikerül elejtenem egy

madarat, aztán szétmetélem a késemmel, és csak úgy nyersen...

Az öreg varázsló mondata félbeszakadt, mert szavai közben önkéntelenül az övéhez

nyúlt, keresve kését, ám hiába. Előhúztam az övemből, és feléje nyújtottam.

- Tessék, fogd... Azért vettem el, mert nem tudtam, hogy barátként vagy el enségként

viselkedsz-e. Most visszaadom neked. Ebből is láthatod, hogy nem akarunk neked

semmi rosszat.

- Igen, ön jó ember, senor! Kés nélkül éhen pusztulok. Ön barátként viselkedik.

- Igyekszem, sőt, gondoskodom arról, hogy ne éhezz tovább! Kapsz gyümölcsöt, lisztet

és sült húst, ha őszintén válaszolsz kérdéseimre. Együtt vannak a harcosaitok a faluban?

- Nem, senor. Elvonultak...

- Hová?

- Azt nem tudom. Nekem nem mondanak meg semmit. Azt azonban hal ottam, hogy a

Yerno vezeti őket, és találkozni akarnak a nuestro senorral, és majd gazdag zsákmánnyal

térnek viszsza.

- Ismered ezt a nuestro senort?

- Természetesen!

- Másképpen is hívják?

- Igen. Sebesülésem előtt gyakran jártam el vele a városokba, a fehérek estanciáira, ahol

megtanultam spanyolul is. Ha harcosaink zsákmányszerzésre indultak, én lelkesítettem

föl őket. Ő ezért sok pénzt és minden más jót ígért, s adott is nekem. Amikor azonban a

törzs kiközösített, ő mindent elvett tőlem, és azóta semmit sem ad nekem...

- És hogy hívják ezt. az embert?

- Eredetileg Jerónimo Sabuco névre keresztelték, mi azonban, mint a környéken

mindenki, csak Sendadornak nevezzük...

- Tudod, hol lakik?

- Mindenfelé, hol itt, hol ott.- A legszívesebben azonban a falunkban tanyázik. Van neki

szép nagy háza

- Ezt hívják casa de nuestro senornak?

- Igen, mert az övé, és ő a mi senorunk.

- Üres a ház?

- Dehogy üres! Tele van áruval, amit utazásai során hozott magával, hogy kereskedjen

velük. Azonkívül van ott még rengeteg más dolog, amelyeket részesedésként kapott a

fehérektől rabolt zsákmányból, továbbá sok pénz, a fehér foglyok után bezsebelt

váltságdíjak...

- Tehát szoktak lenni fehér foglyaitok?

- Gyakran. A Sendador vagy a veje hozzák őket. Vagy harcosaink ejtenek foglyokat az ő

vezetésükkel.

- Most hány foglyotok van?

- A sebesülés óta nem tudok számolni, mindjárt eltévesztem.

- Van köztük valaki, akit Pardunának hívnak?

- Kettő is, apa és fia Goya városából.

- Hát Horno nevű? ,

- Igen, Adolfo Homo. A híres Desiertónak kel érte fizetnie, mert ha nem, akkor kiraboljuk a faluját, senor Homo viszont továbbra is fogságban marad.

- Vannak még mások is?

- Sokan. Mostanában jöttek. Köztük van Jaguár testvér

- Hol találhatók?

- Az Isleta del Circulón.

- Sokan őrzitek őket?

- Nem. Három őr elég, mert elszedtük a fegyvereiket, és a fehérek nagyon félnek a

mérgezett nyilaktól...

- Ezek az őrök mindig a szigetecskén vannak?

- Éj el-nappal, ám váltjuk őket.

- Hogyan jutnak át a szigetre?

- Csónakon, amelyet eldugnak a sűrűben.

- Meg tudod mutatni azt a helyet?

- Önnek igen, mert visszaadta a késemet.

- Összesen hány harcos tanyázik a faluban? f

- Már mondtam, hogy nem tudok számolni. Úgy hal ottam azonban, hogy negyvenen...

- Jelenleg hol vannak a harcosok?

- A falu közelében, a mezőn.

- Mit csinálnak ott?

- Gyakorolják a nyíl al való lövést. Ezen a napon tanítják a fiatalokat is.

- Mikor fejezik be? *

- Ha besötétedik. Akkor megvacsoráznak, és aludni térnek.

- Hol alszanak a harcosok?

- A kunyhókban, mert künn, a szabadban sok a szúnyog.

- Mikor váltják a szigeten az őröket?

- Déltájban...

- Éj el mit csinál a három strázsa a szigeten?

- Ülnek a tűz körül, vigyáznak. Egyikük néha körbemegy, megnézi a foglyokat, nehogy

bambusztutajt ácsoljanak.

- Téged nem keresnek, ha nem térsz vissza estére a faluba?

- Ugyan, ki törődik énvelem! örülnének, ha megszabadulnának tőlem.

- Ez gonoszság tőlük. Nem élnél-e szívesebben olyan emberek közt, akik el átnak

mindennel?

- Én boldogan élnék, de olyanok nincsenek...

- Erről még beszélünk. Mindenekelőtt azonban azt szeretném tudni, van-e a közelben

olyan hely, ahol biztonságban elrejtőzhet száz harcos ugyanennyi lóval?

- A környéken nincs. A fák túl messze ál nak egymástól. Ki elől akarja elrejteni azokat az embereket?

- A harcosaitok elől. El enségnek nézhetik őket, és rájuk lőnek. Értetlenül bámult rám,

megcsóválta a fejét, majd így szólt:

- Ne féljenek! Ma valamennyien a faluban maradnak, mert ez a nap a gyakorlás napja, és

nem jönnek az erdőbe. Már tegnap és tegnapelőtt összeszedték az ehető gombákat is.

Én mondom, senki sem jön ide. És ha mindnyájan jönnének is, akkor sem hagynám

bántani önt, mert ön jó hozzám, visszaadta a késemet...

Szavai szívből fakadó őszinteséggel hangzottak. Mennyit szenvedhetett ez az ember, min

mehetett keresztül, hogy ilyen csekélység ekkora hálára kötelezi! Néhány szót váltottam

a Desiertóval németül, majd így folytattam:

- Utóvégre nem kel tartanom semmitől. Lehet, hogy én védelek meg téged, mert

nemcsak mi hárman vagyunk, hanem jöttek velünk harcosok is. Idehívjam őket?

- Ne, ne! - kiáltott föl riadtan. - Még rám lőnek mérgezett nyilaikkal!

Szinte reszketett a félelemtől.

- Ne aggódj! -nyugtattam meg. -Barátaid ők, és inkább enni adnak neked, minthogy rád

támadnának. Olyan finomságokat kapsz, amelyekhez már régen nem jutottál hozzá...

- Akkor jöj enek, jöj enek! Szörnyen éhes vagyok!

A Desierto ekkor intett a tobaoknak, akik előlovagoltak, és félkörben megál tak

körülöttünk. A mbocovi félelemmel kevert kíváncsisággal vizsgálgatta őket. Egyikük

leszál t a nyeregből, és a szegény öreget megkínálta ennivalóval. Az előhúzta a kését,

letelepedett a földre, majd elkezdett enni... De hogyan! Mint a kiéhezett koldus, aki hetek óta nem kapott tisztességes falatot. A Desier-tóhoz fordultam:

- Pena meg én most ehnegyünk, földerítjük a környéket. Ezt az embert hagyják enni,

amíg nem térünk vissza; ha nem szükséges, ne is beszélgessenek vele. A harcosok

szál janak le a lovakról, ám fegyvereiket tartsák készen, mert ki tudja, mi történhet. Ha

lövést hal anak, akkor veszélybe kerültünk, siessenek a segítségünkre.

Gyorsan haladtunk a fák közt; negyedóra múlva elértük az erdő szélét. Előttünk, a

szabad réten feküdt a falu, mögötte pedig a la-gúna; partjait az a magas bambuszliget

szegélyezte, amelyről a nevét is kapta. Lóháton tíz perc alatt oda lehetett érni.

A falu tehát köztünk és a lagúna közt terült el. A kunyhók a téglalap alakú település

közepén kis szabad teret zártak közre, ahol fák, bokrok nőttek; bizonyára üdítő vizű

forrást árnyékoltak be lombjaikkal. A téren gyerekek játszadoztak, az ajtók előtt pedig

asszonyok dolgoztak, ki ál va, ki ülve, ám egyetlenegy harcost sem lehetett látni. Viszont künn, a réten, a falutól balra igencsak férfias munka folyt: lándzsát dobáltak, birkóztak, a legtöbben azonban a nyíl övést gyakorolták.

A falutól jobbra, a nyílt mezőn legelésztek a csordák. Néhány indián és egy csomó kutya

vigyázott rájuk. A csendélet fölé felhőtlen kék ég borult, amely lassan elszíneződött a

lenyugvó nap aranyló sugárkévéitől.

- Hm! - dörmögte Pena. - Azonnali támadásra aligha gondolhatunk.

- Nem bizony. Most igazán kéznél vannak a nyilaik, ostobaság lenne njdlt támadást

intézni el enük...

- Másképp hogyan képzeli?

- Majd kitalálunk valami ötletes megoldást.

- Csel és megint csak csel! Az ördög sem tud ennyi ravasz tervet kieszelni! Minden

alkalommal uj fortélyt!

- Figyelembe kel vennünk a körülmények változását, és az előnyös tényezőt kel

megragadnunk...

- Hát csak markolássza! Én akárhogy töröm a fejemet, csak azt látom, hogy tehetünk

bármit, az alattomos mérgezett nyilak el en nem tudunk védekezni...

- Akkor csak bízza rám a terv készítését!

- Talán már van is használható ötlete?

- Még finomítani kel . Mindenekelőtt szabadítsuk ki társainkat a szigetről.

- Miért olyan sürgős ez? Előbb foglaljuk el a falut! Nem hiszem, hogy barátainkat

kitehetnénk a harc veszélyének, bizonyára legyöngültek...

- Nekem viszont az a véleményem, hogy nagy veszélybe sodornánk őket, ha alíkor

támadnánk meg a falut, amikor még a szigeten vannak. A három őr azonnal leöldöshetné

őket, ha másért nem, hogy ne maradjon tanú... Továbbá, biztos vagyok abban is, hogy a

foglyok ismerik a helyi körülményeket, és akkor nem kel beérnünk ennek a szegény

bolond indiánnak a szavaival...

- Igazat adok önnek... Ám hogy akarja elhozni a társaságot a szigetről?

- Két megoldás is kínálkozik. Vagy lefegyverezzük az őröket, és akkor nyíltan,

könnyűszerrel evezünk ki a partra, vagy pedig titokban szöktetjük meg őket.

- Egyik nehezebb, mint a másik! Hej, ha azok a fránya mérgezett nyilak nem lennének!

- Ártalmatlanok, ha olyan gyorsan és váratlanul rohanjuk meg a vörösöket, hogy ne

használhassák őket.

- Hiszen ez az! Épp ez a gyorsaság a legveszélyesebb. Űrnek a tűznél, és meglátják a

sajkánkat, amint közeledik. Amel ett járőröznek is. Mi úgy gondoljuk, hogy a parázs

mel ett kuporognak, és közben a bokrok közül már röpülnek is a nyilaik!

- Nézze, én a világért sem akarom önt rábeszélni; utóbb bizonyára megjelenne a

szel eme, és szemrehányást tenne, hogy én hajszoltam a mérgezett nyíl okozta halálba...

Inkább egyedül hajtom végre a vál alkozást. Körbe is zárhatnánk a három fickót, és

lelövöldözhetnénk őket, mint varjakat a fáról. Ehhez azonban semmi kedvem. Ha

egyáltalán lehetséges, ne ontsunk egyetlen csöpp vért sem... Holnap reggel be kel

fejeznünk a dolgot, és legkésőbb délben útnak kel erednünk...

Még elővettem a távcsövet, és végigpásztáztam vele a lagúnát. Am a parti

bambusznádas oly sűrűn burjánzott, hogy szigetnek még csak nyomát sem láttam.

Tudtam, amint besötétedik, föl kel derítenem azt a környéket.

Ahogy visszatértünk a tobaokhoz, láttuk, hogy a szegény, kitaszított indián még mindig

eszik, és ahogy Herbst elbeszélte, egy pil anatra sem hagyta abba, és nem szólt egyetlen

szót sem.

- Ez a jóember nemsokára éhen halt volna - mondta részvéttel a Desierto németül.

-Törzsbeli társai kizárták maguk közül, hogy elpusztuljon. Szívesen gondoskodnék róla.

Rendkívül sokat segített nekünk, ezért hálásnak is kel lennünk. Ha végeztünk a

mbocovikkal, velünk jöhet, és a tobaok élete végéig gondoskodnak

majd róla...

- Helyeslem az elgondolást, jószerint nem is vártam mást öntől. A tőle kapott értesülések

értékesebbek, mint ahogy gondolná...

- Csakugyan? Ezek szerint sikerrel járt az útjuk? Elmondtam mindent, amit

megfigyeltünk, ezután leültünk, hogy tanácskozzunk. En az eredeti elképzelésemet

hangoztattam, vagyis hogy a támadás előtt meg kel szabadítanunk társainkat, Pena

viszont elsőként a falu lerohanását erőltette, és a Desierto neki adott igazat. A többség

tehát leszavazott, ezért engednem kel ett. Mindazonáltal elhatároztam, hogy nem adom

föl, hanem saját szakál amra hajtom végre a vál alkozást...

Ok ketten azzal érveltek, milyen könnyen, veszélytelenül tettük ártalmatlanná a tobaok

falujára támadó mbocovi csapatokat; a telep lerohanása még ennél is egyszerűbb

feladat. A Desierto meg is

jegyezte:

- Itt biztonságban megvárjuk a hajnalt, és akkor körbezárjuk Őket. Puskáinkkal az egész

falut tűz alatt tarthatjuk. A vörösök tehát vagy megadják magukat, vagy nyomorultan

elpusztulnak...

- Történhet másként is - vetettem el ent. - Barátaink a mbocovik hatalmában vannak! Mit

csinálunk, ha azzal fenyegetődz-nek, hogy megölik őket?

- A szigeten csak három indián van, a nyolc fehérnek nem kel

tartania tőlük...

- Lelőhetik a barátainkat, hiszen azok fegyvertelenek!

- ön elfeledi, hogy az őrök ugyanúgy a foglyaink lesznek, mint társaik a faluban.

Megfenyegetjük őket, hogy az életükkel fizetnek, ha csali egyetlen hajszála is meggörbül

a foglyoknak. Óvakodni fognak, nehogy magukra haragítsanak minket...

- Ez elég tetszetősen hangzik, ám a véletlen fejre ál íthat mindent! El enőrzésünk alá

tudjuk vonni az egész lagúnát?

- Nem, ahhoz Kevesen vagyunk.

- No látja, már itt is van a gyönge pont. Amikor a vörösök látják, hogy vesztettek, leöldösik a fehéreket, és titokban megszöknek a maguk ácsolta tutajon...

- Erre az esetre elegendő bármelyikünk, aki a parton golyóval fogadja a menekülőket.

- No de nem érti? Mit használ az már nekünk?! Lelövöldözhetjük őket, mint a verebeket,

ez biztos, ám társaink akkor már holtan hevernek a sziget homokján! Miért tesszük

függővé a sikert egyedül a fegyverektől? Ha csel el élünk, vérontás nélkül is elérjük

célunkat! Legyünk emberségesek! Ha van lehetőség az erőszak nélküli megoldásra, én

azt választom.

- Viseljük is a következményeit! - vágott közbe Pena. - Én úgy általában elfogadom az

emberbaráti elveit, ám azért néha berzenkedem el enük, mint ahogy most is. Gondoljon a

Sendadorra: ha lelőttük volna, mennyi bajtól mentesülünk! Egyébként miért kel

kímélnünk a vörösöket, amikor ők könyörtelenek velünk szemben? Nem! Bűnhődjenek,

megérdemlik, legalábbis ezúttal mindenképp! Mennél szigorúbban járunk el, annál inkább

meggondolják a jövőben, hogy garázdálkodjanak. Ha kesztyűs kézzel bánunk velük, csak

vérszemet kapnak, és azt hiszik, hogy büntetlenül packázhatnak velünk!

- Úgy van! - helyeselt a Desierto. - Olyan leckét kel adnunk nekik, amit egyhamar nem

felejtenek el. Fölösleges kímélettel csak rontunk a helyzetünkön...

- Meggyőztek, alkalmazkodom önökhöz - bólintottam közönyösen. - Most azonban

gondoskodnunk kel arról, hogy ne vegyenek észre bennünket. ÁUítsunk ki őrt az

erdőszegélyre, legalábbis amíg be nem esteledik. Ámbár talán jobb lenne, ha magam

mennék... A legkisebb hiba is veszélyezteti az egész vál alkozást. Magammal viszem

foglyunkat is, hátha megtudok még tőle valami fontosat...

Helyeseltek, ezért az öreg varázslóval elindultunk a már ismert úton. Szívesen követett,

még csak eszébe sem jutott, hogy megkísérelje a menekülést. Amikor elértük a szélső

fákat, letelepedtünk egymás mel é a fűbe, és faggatni kezdtem. Mindenekelőtt azt

akartam megtudni, hol rejtették el a csónakot, hisz csupán ezért hoztam magammal.

Olyan pontosan leírta a környéket, hogy nem téveszthettem el még sötétben sem. Ahogy

megtudtam mindent, elnyújtózkodott, és teli gyomorral álomba merült.

Mikor beesteledett, titánunk jött a Desierto is. A mbocovi harcosok visszatértek a faluba, és behúzódtak a kunyhókba. Jobbra, künn, a csordáknál több tűz is föl ángolt.

Valószínűleg csak a pásztorok virrasztottak, ám olyan távolságra a falutól, hogy teivünket nem veszélyeztették.

- Azt hiszem, elpihent a falu - vélekedett a Desierto. - No, ezek sem találnak ilyen békés hangulatot, amikor fölébrednek. Fölösleges itt tovább leselkednünk, aligha készül

egyetlen mbocovi is az erdőbe...

- Nekem is ez a véleményem, menjünk tehát vissza. Napkelte előtt kel ébrednünk, és

szeretnék lefeküdni én is.

Fölébresztettük a varázslót, aki úgy jött velünk, mintha mindig hozzánk tartozott volna. A tobaok közben már lovaikat lazán a fákhoz kötötték, hogy legelészhessenek. Ketten őrt

ál tak; vigyáztak ránk, és a hozzánk csapódott szegény bolondra. Én is elnyújtózkodtam,

kissé távolabb a többiektől, és beburkolóztam a takarómba.

14. Többet ésszel, mint erővel

Rövidesen teljes sötétség borult ránk. Nyugovóra tért mindenki, és végtelen csönd,

nyugalom honolt a fák közt. Amikor már úgy gondoltam, hogy mindenki alszik, kibújtam a

takarómból, magamhoz vettem a karabélyt, és tovaosontam. Tüzet nem gyújtottunk, ezért

nem kel ett attól tartanom, hogy az örök fölfigyelnek rám. Nemsokára elértem az erdő

szélét.

Éjhomály lepett el mindent. Csak távolban, a csordáknál világítottak a tüzek. Igyekeznem

kel ett, hogy még holdfölkelte előtt elvégezzem a dolgom. Hogy elérjem a lagúnát, meg

kel ett kerülnöm a falut, nehogy belebotoljak valami tekergő mbocoviba: ez

megnehezítette a sötétben való tájékozódást. Szerencsére alaposan megfigyeltem a

csónak rejtekhelyének irányát, amit az öreg mutatott meg, és az pontosan egybeesett a

falu erdő felőli oldalának legszélső házával.

Óvatosan megközelítettem az említett kunyhót, és innen indultam nyílegyenesen a parti

bambuszsáv felé. Tudtam, hogy ha nem térek le se jobbra, se balra, akkor találnom kel

egy keskeny, kitaposott ösvényt, amely levezet a vízhez. Fáradozásomat rövidesen siker

koronázta.

Elindultam, és jó Öt perc múlva víztükör csil ant meg előttem a bokrok közt. A túlsó parton pedig pislákoló tűz fénye vöröslött. Belopakodtam a bokrok közé, és húsz lépés után két

vízben ál ó, tömött bokorcsoportot láttam, itt kel ett lennie valahol a ladiknak.

Az úton lépésről lépésre puhábbá vált a talaj, majd olyan ingoványos lett, hogy

esetenként bokáig süppedtem bele. Végül is minden baj nélkül odaértem a bokrokhoz.

Puskám csövével igyekeztem kitapogatni, melyik rejti a csónakot; egyszer csak valami

keménybe ütközött a fegyver, és előbújt a kis vízi jármű orra. Óvatosan beleültem, és

átkutattam. Háncskötél el erősítették a bokorhoz, és elfért volna benne akár nyolc ember

is. Fakéregből készült, az alján két hosszú bambuszrúd hevert, ezeket használták csák-

lyaként. Eloldoztam, és a növényzetbe kapaszkodva kibukkantam a bokrok közül.

A nyílt vízen a tűz szolgált útmutatóul. Most már a csáklyák segítségével haladtam

tovább. Erős lökésekkel, halkan hajtottam a csónakot, kerülve a vízcsobbanást, a

nagyobb hul ámverést. Hamarosan fölfedeztem, hogy nem vagyok egyedül. Félelmetes

kíséretként hosszan ehiyúló sötét testek siklottak a nyomomban. A krokodilok csöndben,

minden nesz nélkül követtek, meg sem rezdült a víz utánuk. Szerencsére nem

merészkedtek a csónak közelébe.

Ahogy közeledtem, egyre óvatosabbnak kel ett lennem, hátha a három vörös el enőrző

körútra indult, és meglátnak a sötét bokrok közül. A parttól néhány ölnyire megál tam, és

hosszasan fi leltem. Nem észleltem semmi zavarót, úgyhogy kikötöttem. Odacsomóz-tam

a csónakot az egyik bokor ágaihoz, a rudakat lefektettem az aljára, és kiszál tam. Attól

azonban óvakodtam, hogy fölegyenesedjem, guggolva hal gatództam jó darabig. Csak

ezután indultam végtelen vigyázattal előre, még mindig görnyedt testtartásban.

Nyolc-kilenc lépést tettem meg, amikor valami megzörrent a hátam mögött. Hirtelen

megfordultam, és nagy, sötét alakot láttam, éppen rám vetette magát. Olyan hevesen

ütközött nekem, hogy elbuktam. Két súlyos kéz markolta meg a nyakamat, és nehéz térd

feszült a mel emnek.

Támadóm olyan iszonyatos erővel sajtolta torkomat, hogy egyetlen szót sem bírtam

kinyögni; éreztem, néhány másodperc, és elveszítem az eszméletemet, s talán

elbúcsúzhatom az életemtől is. Összeszedtem minden erőmet, és óriási ütést mértem

fölfelé, a karja alá. Az eredmény tüstént megmutatkozott: enyhült a szorítás, és most én

ragadtam meg a torkát. .Erre két karjával átölelt, és magához szorított, mintha óriási

présbe kerültem volna. Hüvelykuj ammal fokoztam a nyomást az ádámcsutkáján,

satuszerű ölelése meglazult, és támadóm lomha mozdulattal oldalra hemperedett.

En is elengedtem a nyakát, és igyekeztem megtudni, jószerint kivel dulakodtam ilyen

elszántan. Vörös lett volna? Akkor miért nem kiáltott? Fenemód szívós természete

lehetett, mert ahogy szabadnak érezte magát, mély lélegzetet vett, és ismét felém nyúlt.

Eddig nem hangzott el egyetlen szó sem. Mindkettőnk érdeke az lehetett, hogy a

küzdelem zaj nélkül menjen végbe. Ekkor azonban el enfelem megtörte a csöndet, és

miközben nekem rontott, gyűlölködve sziszegte:

- Vörös kutya! Nem rázol le még egyszer! Megkaparintalak téged is meg a csónakodat is!

Le akart teperni, ám szavai nyomán én már kitörő örömmel konstatáltam, ki akar ízzé-

porrá zúzni. Megragadtam izmos karját, nehogy ismét megtalálja a nyakamat, és

suttogva rászóltam:

- Az ördög vigye el magát, kormányos! Éppen azt akarja megfojtani, aki a segítségére

siet?

Elengedett. Egy ideig mozdulatlanul ál t, majd hangos zihálással így szólt:

- Ó, egek! Lehetséges?! On az, valóban? És én indiánnak néztem!

- Ostobaság! Gondolja csak meg, ha valóban az lennék, akkor miért kötnék ki

suttyomban ezen a félreeső helyen? Miért nem szál tam ki a tűz fényénél a parton?

- Hm! Ebben van valami!

- Csaknem megfojtott! Szerencsére nem történt semmi baj, épségben megúsztuk mind a

ketten. Most azonban lássunk munkához! Mindenekelőtt, hol van a három őr?

- A tűznél.

- Itt tehát biztonságban vagyunk?

- Igen.

- Akkor most fölál hatunk?

Ugyanis még mindig a földön ültünk, a meglepetéstől nem is gondoltunk arra, hogy talpra

ál junk.

- Igen, nyugodtan. Szemrehányása pedig csak részben jogos... Ember, hogyan kerül ön

erre a szigetre? Mégiscsak igaza volt a barátnak, ön fölkutat bennünket, bárhová

rejtenek, még akkor is, ha a mbocovik minden nyomot eltörölnek maguk után. Mi

ugyancsak kételkedtünk a szavaiban! Azt sem tudtuk, ön él-e még, vagy meghalt. Napról

napra csüggedtebbek, szótlanabbak lettünk, csak Hilario atya tartotta bennünk a lelket...

- Látja, az ál hatatosság elnyeri jutalmát. Hol vannak?

- Nem messze innen. Jöj ön, jöj ön gyorsan! Hej, de boldogok lesznek, hogy ismét

láthatják!

Valóban nem lehet leírni azt az örömmámort, ahogy társaim fogadtak. Ismételten

figyelmeztetnem kel ett őket: csöndesebben! Egyéb sem hiányzik, mint hogy fölhívjuk

magunkra a figyelmet. Átöleltek, szorongatták a kezemet, és csak hosszú idő után

sikerült úgy-ahogy elcsitítanom őket.

Elárasztottak kérdéseikkel, tudni akartak mindent, ami elválásmik óta történt, ám én

türelemre intettem őket, és már indultunk is vissza a csónakhoz. A vízi jármű azonban

kicsinek bizonyult eny-nyi ember számára. El kel ett döntenünk, ki megy át elsőként, ki

marad a második fordulóra.

- Ha már ön itt van -jelentette ki Monteso -, akkor biztos a szabadulás... Én maradok a

yerbateróimmal, és megvárjuk a csónak visszatértét. Jó volna, ha addig kölcsönözne

valami fegyvert. Hátha erre kujtorog valamelyik vörös, legalább el átjuk a baját.

Természetesen igyekszünk meghúzódni mennél csöndesebben...

- Rendben - válaszoltam. - Maradjanak tehát. Itt hagyom a késemet és a két

revolveremet. Csak akkor használják, ha föltétlen szükséges, és inkább csak az előbbit. A

parton vigyáznunk kel -szóltam a többiekhez. - Ingoványos, és számíthatunk krokodilokra

is... Néhány elkísért ide, a szigetre.

- Valóban, ez az átkozott lagúna hemzseg tőlük - szólalt meg Hilario fráter. - Hisz ha nem lennének, már régen elszöktünk volna...

Beszál tunk. A kormányos megragadta a két bambuszrudat, és vízbe merítette őket. A

csónak nekilendült; szinte siklottunk a tó mozdulatlan víztükrén.

A fráter egy homokos partszakaszhoz irányított bennünket, és rövidesen kikötöttünk.

Társaim boldogan lélegeztek föl, amikor kiszál tak: vége a fogságnak, ismét szabadok!

En csöndre, nyugalomra intettem őket, nehogy az utolsó pil anatban rontsuk el a dolgot,

majd indultam vissza a yerbaterókért.

A társaság beszál ásra készen várakozott rám. Egymásután helyezkedtek el az ingatag

ladikban, és már csak néhányan ál tak a parton, amikor véletlenül a tűz fele pil antottam.

Az egyik vörös éppen fölkelt, és lassú léptekkel az el enkező part felé indult.

- Őrjáratot tart - mondta Monteso, amikor fölhívtam rá a figyelmét. - Tűnjünk el mielőbb,

nehogy meglepjen itt minket!

- Hm! Talán inkább maradnunk kel ene.

- A pokolba! Még mit ki nem talál?! Elfelejti a mérgezett nyilait!

- El enkezőleg. Nagyon is respektálom ezt a fegyvert, ám önök azért túlzásba viszik az

aggódást. Ártalmatlanná kel tennünk ezt az embert, és ha lehet, magunkkal kel \^iünk...

- Már amennyiben hagyja magát!

- Megpróbáljuk, Remek szolgálatot tehetne, mint békekövet... Várjanak itt rám; a Jegjobb

lesz, ha elheverednek a földön.

- Hová készül? Őrültség! Tűnjünk el innen! Megragadta a karomat, és erővel visszatartott.

- Becserkészem. Gondolja meg, milyen veszélyes lehet ez az ember! Föl ármázza az

egész települést, a partra rohan mindenki, és nyílzáporral fogadnak bennünket!

Maradjanak itt nyugodtan, és semmi szín alatt ne evezzenek el, amíg vissza nem térek...

Kiszabadítottam magam a markából, és tovaosontam. A kis szigetecske átmérője alig

lehetett több kétszáz lépésnél. Csak a partvonulatot szegélyezte sűrű bambuszos, a

közepén füves tisztás terült el, ahol rengeteg vadtök tenyészett. Nemsokára megláttam a

mbocoví járőrt. Nem tartott egyenesen a fehérek táborhelye felé, hanem félkörben haladt.

A földre ereszkedtem, és csak a kezemre meg a térdemre nehézkedve lopakodtam

tovább. Rövid idő múlva meghal ottam a lépteit. Nem törődött vele különösképpen, hogy

zajt üt. Nyilván abban a biztos tudatban cselekedett, hogy a helyükön találja a foglyokat.

Jó hatlépésnyire haladt el előttem. Abban a pil anatban megvilágította a lobogó fény,

ezért tisztán kivehettem fegyverzetét íj nem volt nála, ám mindkét kezében mérgezett

nyílvesszőt tartott, szúrásra készen.

Fölegyenesedtem, és nesztelen, nyújtott lépekkel utána surrantam, közelebb, közelebb,

míg csak előttem nem sötétlett alakja, és akkor mögé ugorva puskatussal súlyos csapást

mértem rá. Egyetlen hang nélkül roskadt össze. Nem mozdult, liosszan elnyúlva hevert a

földön. Nyilait elszedtem, őt pedig a vál amra vettem, és indultam vissza a partra.

- Itt az embere, senor Monteso! - léptem társaimhoz. - Tépjék csíkokra a ruháját, és

kötözzék meg! Vigyázzanak, nehogy zajt üssön, ha fölébred! Megnézem a másik kettőt...

- Miért kockáztat? Az életét veszélyezteti! Ketten egy el en, mérgezett nyilakkal!

- Számolok velük, ám higgye el, nincs más megoldás. Ezek ketten előbb vagy utóbb

keresni fogják társukat, és nem találják sem őt, sem a foglyokat. Riadóztatják a falut, és akkor lőttek a tenáink-nek, hogy gyűrűbe zárjuk őket.

- Gw-űbe? Ön tehát nincs egyedül?

- Persze hogy nem vagyok. Később majd elbeszélek önöknek mindent. Most azonban

legyenek még egy kis türelemmel...

Ismét magukra hagytam őket, noha mindenképp igyekeztek lebeszélni a vál alkozásról.

Gyorsan lépkedtem, majd egy idő múlva kúszva haladtam a tűz felé, egy kis kerülővel. A

tűz a part közelében lobogott, a víztol keskeny bambuszsáv választotta el, ez

meglehetősen jó rejtekhelynek ígérkezett.

Nos, tehát ott hasaltam a földön, tízlépésnyire a tűztől, hátam mögött a mozdulatlan, sötét lagúna. Az egyik őr háttal ült felém, a másik pedig arccal. íjuk és nyilaik mel ettük

hevertek. A két indián azzal foglalatoskodott, hogy hosszú bambuszszálakat hasogatott

vékony csíkokra,

A feladat nehezebbnek rémlett, mint ahogy gondoltam. A köztünk lévő szakaszon nem

kelhettem úgy át, hogy egyikük meg ne lásson. Ha az íjat nem is tudja fölkapni, egy nyilat mindenképpen, és az kiválóan alkalmas szúrófegyverként is. Megölni nem akartam őket.

Egyébként is a lövések bizonyára fölriasztották volna az alvó falut. Mit tegyek tehát? Ha

rájulí rohanok, talán egy-két pil anatra mozdulatlanná dermednek, és ez nekem elég.

Jobb kezemmel megmarkoltam a karabély csövét, és már készültem fölegyenesedni,

amikor a véletlen segítségemre sietett.

Abban a pil anatban ugyanis fojtott kiáltás hangzott föl a csónak felől. A mbocovik

megragadták fegyverüket, talpra ugrottak, és a hang irányába fordulva feszülten figyeltek, a hátukat mutatva nekem. Elérkezett az én pil anatom. Nem is haboztam: néhány

hatalmas ugrás, és fegyverem lesújtott a közelebb ál óra, aki szótlanul összeroskadt. A

másik megfordult, rémülten meredt rám, ám ütésemtől azonnal lerogyott Ő is a társa

mel é.

Először is a mérgezett nyilakat tettem ártalmatlanná. A tűzbe dobáltam őket, majd

eltapostam a lángoltat. Ezután odahívtam a yerbaterókat, vigyázva, nehogy hangom

átszál jon a vízen. Monteso tüstént meg is érkezett az embereivel.

- Lehetséges ez?! - csodálkoztak a yerbaterók, amikor meglátták a földön heverő

vörösöket. - Senor, mi erre még csak nem is gondolhattunk!

- Mert önök beletörődtek a helyzetükbe, elveszítették minden önbizalmukat... Ki csapott

zajt az imént?

- Az indián, amikor fölocsúdott.

- Nem tömték be a száját?

- Éppen azt akartuk, ám megelőzött. Valami bajt okozott talán?

- Nem, sőt, még segített is. Most már azonban jobban vigyázzanak! Ez a kettő sem halt

meg, csak elájult. Nehogy kiáltozni kezdjenek, ha magukhoz térnek! Magunkkal kel

\ónnünk őket. Kötözzék meg, és hozzák el a csónakhoz mind a kettőt. Sajnos, emiatt

kétszer kel fordulnunk, mert tízen nem férünk el biztonsággal.

Gyorsan végeztek. A három megkötözött vörössel Monteso és én szál tunk vízre, a

yerbaterók a szigeten maradtak. A parton várakozók már ugyancsak aggódtak, el sem

tudták képzelni, hol maradtunk ilyen sokáig. Amikor azonban kiraktuk a mbocovikat,

belátták, hogy nem jöhettünk előbb. Még visszamentem a teaszedőkért, és amikor együtt

volt az egész társaság, útnak indultunk az erdő felé. A három vöröst természetesen

magunkkal vittük.

Mély csöndben kerültük meg a falut, és zajtalanul nyomultunk az erdőbe is. Most már

különösebben nem kel ett sietnünk. Vál alkozásom több mint három órát vett igénybe.

Amint elértük a szélső fákat, megál tunk, és letelepedtünk a fi -be. Végignéztem a

megszabadított foglyokon, akik közt ott volt Gomara is. Úgy látszik, a váltságdíj

reményében a Sendador mégiscsak megkímélte az életét. Eddig egyetlen szó sem esett

magyarázatként, érthető tehát, hogy mindenki égett a kíváncsiságtól. Most már én is

elérkezettnek láttam az időt arra, hogy szóljak hozzájuk, elkezdtem tehát:

- Amint látom, gyarapodott a társaság három fővel - néztem körbe. - Sejtem is, kik azok.

Senor Parduna a fiával, Goyából, ugye?

- Igen, mi vagyunk azok - válaszolt az apa. - És mindjárt meg is kérdezem, honnan ismeri

a nevünket, s miből sejtette, hogy itt talál minket?

- Erről majd később. Most nézzük a harmadik idegen senort. Ha jól tudom, Adolfo

Hornónak hívják?

- Igen - hangzott a válasz.

- Fontos üzenetet hoztam önnek...

- Üzenetet? No de fogalmam sincs, kicsoda ön! Ismeri a nevemet, idejön, megszabadít

minket a biztos halálból, és aztán közli, hogy üzenetet hozott valakitől. Érthetetlen az

egész...

- Pedig még jobban elámul, ha megmondom, kitől. Valakitől, aki nincs ugyan itt, ám

nagyon vágyakozik ön után, és tiszta szívből szereti. Ezek után már ki is találja...

- Kicsoda?! Ő?

- Igen, Unica...

- Uni...

A szó megtört a nyelvén. Fölugrott, megragadta a karomat, és ziháló hangon kérdezte:

- Unica? Tőle jött? Ismeri?

- Nagyon is jól. Önnel és velem együtt készül elutazni Németországba...

- Senor... Nem találok szavakat! Sokat beszélgettünk önről, és a társai csak önben bíztak, reménykedtek. Az a tudat tartotta bennünk a lelket, hogy egyszer ránk talál. Társai úgy

gondoltak, hogy követi a nyomaikat az Erdei Kereszttől egészen idáig, s ön e helyett

Unicánál járt...

- És a Desiertónál. Itt van ő is a tobaokkal.

- Ez már maga a csoda! Vezessen hozzá gyorsan, tüstént!

- Csak türelem, fiatal barátom! Éjszaka van, és ilyen pokoli sötétségben könnyelműség

nekivágni az erdőnek. Az a tenóink, hogy még a hajnali szürkület előtt körbezárjuk a falut.

Már jóval elmúlt éjfél, úgyhogy inkább a tobaokat hozom ide, minthogy önöket vezessem

hozzájuk. Indulok is... Ne rettenjenek meg, ha a fák közül hirtelen majd emberek

bukkannak elő...

Fától fáig tapogatódzva haladtam a táborhelyünk felé. Hamar megtaláltam az első alvót.

Egyiktől a másikhoz lopakodva jutottam el ahhoz a fához, amelynek a tövében még este

álomra hajtottam a fejem. Elheveredtem, majd rövidesen fölültem, és úgy viselkedtem,

mintha akkor ébrednék föl. A lovakra vigyázó két őr közül az egyik beszélt spanyolul.

Szóltam neki, itt az idő, hogy ébresszük a tábort. Elsőként a Desiertót kiütötte fel, és

rövidesen talpon volt mindenki.

Nem várhattuk meg, hogy a reggeli szürkület beszűrődjék a fák közé, mert akkor

vál alkozásunk veszélyessé válhatott volna, ezért a koromsötét erdőn át vezettük ki a

lovakat a szabad mezőre. Én elöl haladtam a Desiertóval, majd mögöttünk következtek a

tobaok libasorban. Pena vezette a szegény, öreg mbocovit.

Lassan, nagyon lassan haladtunk, míg végre ritkulni kezdtek a fák, és föltűnt az erdő

széle. A hold keskeny sarlója, amely a foglyok kiszabadításakor még a látóhatáron úszott,

közben a magasba emelkedett, és sápadt fénye szétterült a tájon. Ekkor az öreg Desierto

hirtelen megtorpant, előre mutatott, és halkan súgta felém:

- Figyeljen csak! Ott, elöl, emberek ülnek a földön!

- Hogy? Mi az? - csodálkoztam. - Ugyan már, kik lehetnek?

- Nem vörösök. A ruhájuk után inkább fehéreknek nézem őket. Lopakodjunk a közeli kbe!

- Helyes! Intse csöndre az embereit! Mi ketten és Pena meglessük őket!

Az indiánok megál tak, és az öreg utasítása szájról szájra ment végig köztük.

Mindhárman előrekúsztunk a legszélső fákig, ahol a megszabadított foglyok üldögéltek,

és félhangosan beszélgettek. Szinte minden szavukat értettük. A barát épp így szólt:

- Bizonyára átgondolta, mielőtt döntött, hogy nem követ minket, hanem előbb a

Desiertóhoz megy Igaz, így tovább kínlódtunk, viszont nagyobb biztonsággal készülhetett

föl a megmentésünkre...

- En már alig reménykedtem - szólalt meg Monteso -, féltem, hogy sorsa beteljesedett. Ez

a német azonban olyan, mint a macska: mindig a talpára esik, és nem tétovázik egyetlen

pil anatig sem! Egyedül szabadított ki bennünket a rabságból! Ahogy a szigetre lépett,

tüstént leütötte az egyik őrt, majd nemsolíára a másik kettőt is, mi pedig, egész kis

hadsereg, napokon keresztül ott hevertünk, reszkettünk az életünkért, ám a kisuj unkat

sem mozdítottuk, kivéve a kormányost ő viszont csaknem megfojtotta az egyetlen

embert, aki a segítségünkre jött... Orrot kaptunk, bizony, senores, mégpedig jó nagyot!

- Hát igen. Neki köszönhetjük, hogy ma éjszaka fonákjára fordul minden! Korábbi őrzőink

lesznek a foglyok! Mert fogadok, hogy a tervezett rajtaütés terv szerint, minden hiba

nélkül végbemegy!

- Ebben biztosak lehetünk - helyeselt Horn. - A Desierto bizonyára hozott magával

elegendő tóba harcost, annyit, hogy e néhány mbocovival szemben fölénybe kerüljünk...

- Kíváncsi vagyok rá, szeretném megismerni... - mondta a barát.

- Azt elhiszem. Nemcsak érdekes személyiség, hanem a Gran Chaco legkülönösebb

egyénisége! Nem mindennapi ember, és én...

Nem tudta befejezni, mert a Desierto ekkor fölismerte a hangját. Előugrott a fatörzs

mögül, ahol rejtőzködött, és hangos kiáltással Hornhoz rohant:

- Horn, kedves Adolf! Ön az, valóban? Az egekre, hogy került ön ide? Ki szabadította ki...

Ám őt is félbeszakították, ezúttal Pena vágott közbe: széttárt karral rohant elő, és ő is

csodálkozva kurjantott:

- Hilario testvér! És a yerbaterók! Micsoda meglepetés! Most készültünk megszabadítani

önöket, és lám, itt találkozunk, önök szabadok! Oda a dicsőség, ám ez legyen a

legnagyobb baj...

- Halkabban, senores! - intettem őket. - Föl ármázzák az egész falut!

A kérdésekből és feleletekből adódó hangzavar kissé csöndesebb lett, mint ahogy indult.

Pena és a Desierto döbbenten értesültek arról, hogy amíg ők aludtak, én véghezvittem a

csínyt: elhoztam a foglyokat a szigetről.

Barátaink nagy sietve elbeszélték az előzményeket. A mbocovik megkötözve

idehurcolták, majd a szigetre vitték őket. Azt még látták, hogy fegyvereiket és minden

ingóságukat a casa de nuestro senorba zárták, a ház tehát csakugyan valami

raktárfélének is szolgált: itt tárolták a Sendador által összerabolt holmikat. Ételt, italt nem kaptak. A vadtök termésén meg fiatal bambuszhajtásokon tengődtek, és a lagúna

poshadt vizével oltották szomjukat.

Egyébként nem esett bántódásuk. Mindazonáltal később, amikor kivilágosodott, és

alaposabban megnéztük őket, ugyancsak elszörnyedtünk. Csont-bőr soványságára

fogytak, akár a hosszas betegségből lábadozók. A Sendadorról kevés szó esett. Mindenki

egyetértett abban, hogy követjük bárhová, mert mindenképpen el kel nyernie büntetését,

ha az Andok legrejtettebb zugába bújik is el.

Közben telt-mült az idő. A hold fénye mind sápadtabbra fakult, és nekünk indulnunk

kel ett. Elöfeb azonban szemügyre vettem a pásztorokat. Távcsövemen keresztül hatot

számoltam meg, ezért hat tóba lovast küldtünk ki, hogy fogják el őket

Csapatunk ugyancsak megerősödött, mert a kiszabadított foglyok ragaszkodtak hozzá,

hogy ők is részt vehessenek a falu elfoglalásában. Igyekeztünk ugyan lebeszélni őket,

ám hajthatatlanok maradtak. Végül is úgy-ahogy el áttuk őket fegyverekkel. Egyébként az

a körülmény, hogy mi lóháton szál tunk szembe el enfelünkkel, nagyban megkönnyítette a

helyzetünket. A gyalogos mbo-covik eleve hátrányba kerültek. Éppen

mozgékonyságunkban bízva reméltük, hogy senki sem tud elmenekülni a csapdából.

Nyeregbe szál tunk, és indultunk, hogy körbezárjuk a falut. Két indián hátramaradt, hogy

vigyázzanak a három fogolyra, a tartalék lovakra meg a szegény együgyű varázslóra. A

hat tóba is el ovagolt a legelésző csordákhoz, hogy fogságba ejtsék a pásztorokat.

A kört úgy húztuk meg a település körül, hogy golyóinkkal mi elértük minden sarkát, míg a

mbocovik a legszélső kunyhóból sem találhattak el minket nyilaikkal.

Gyorsan világosodott. Hogy mielőbb végezzünk, lövéssel akartam fölriasztani az alvókat,

ám abban a pil anatban éles, messze hangzó kiáltás harsant föl a csordák felől. A

pásztorok bizonyára előbb megláttak minket, mint ahogy embereink odaértek.

Pil anatok alatt megélénkült a falu. A vörösök kirohantak a kunyhókból, ám rövidesen

tapasztalták, hogy körül vannak kerítve. Az asszonyok és gyerekek sikoltoztak, a férfiak

pedig fegyvereikért siettek.

Az egyik mbocovi parancsoló hangja többször ismétlődött, erre tüstént elnémult a lárma.

A kunyhók közé mélységes csönd telepedett. Ezután alakok tűntek föl a házak mel ett, és

hajlott testtartással igyekeztek felénk, hogy megtudják, milyen erővel ál nak szemben.

Rövidesen azonban visszahúzódtak, és valami tanácskozásra került sor, mert hangos

vitatkozás hangzott el hozzánk. Végül úgy dönthettek, megpróbálnak kitörni, mégpedig

körös-körül mindenütt, hogy ne tudjuk összevonni erőinket. Ismét fölbukkantak a sötét

alakok, ám ezúttal a földön kúszva közeledtek felénk.

- Zavarjuk vissza őket, mert elérnek a nyilaikkal! - szólalt meg figyelmeztetően a Desierto, aki mel ettem ál t.

Nem kel ett válaszolnom, mert a tobaok is úgy gondolkodtak, mint a főnökük. Elcsattantak

az első lövések, és a jajkiáltásokból ítélve nem is tévesztettek célt. Hogy a kör többi

részén mi történt, nem láthattam. Felénk azonban ugyancsak röpültek a nyilak, ám

erejüket vesztve jóval előttünk a földre hul ottak. A kúszó alakok megtorpantak,

fölugráltak, és sebesültjeiket magukkal vonszolva visszatértek a kunyhók közé.

- Legalább belátják, milyen helyzetben vannak mondta az öreg. - És most hogyan

tovább, küldjük be hozzájuk az egyik fogoly őrt?

- Várjunk még egy kicsit. Lehet, hogy ők jelentkeznek előbb.

És csakugyan, nemsokára előjött az egyik vörös, és bambuszrúdra tűzött fehér

vászondarabot lobogtatott. Jó méternyire tőle többen is követték. Félúton megál t, és

várakozóan nézett felénk, vajon elfogadjuk-e békekövetként. Intettünk neki. Társait

hátrahagyva büszke tartással, kimért léptekkel közeledett. Nem messze ál t tőlem a

kormányos, és amikor az indián a közelünkbe ért, így kiáltott felém németül:

- Ne legyen túlzottan udvarias ezzel a betyárral! Azok közé tartozik, akik fogságba ejtettek és idehurcoltak rninket! Aligha uj ong az örömtől, hogy szabadnak lát. Egyébként

tűrhetően beszél spanyolul...

A vörös döbbenten nézegetett a tengerész felé. Úgy látszik, nehezére esett tudomásul

vennie, hogy egyik foglyuk, akinek a szigeten kel ene lenni, most itt ál , szabadon,

fegyverrel a kezében. Rövidesen azonban legyőzte megrökönyödését, és dühös,

goromba hangon rivallt a Desiertóra:

- Kik vagytok?! Hogyan merészeltek ránk támadni? Mi békében élünk minden fehér és

vörös emberrel!

- No, azért mindegyikkel mégsem! - válaszolt az öreg. - A Viejo Desiertónak halálos

el enségei vagytok...

- Nem ismerjük őt. Távol lakik innen, a tobaoknál, akiknek barátai vagyunk.

- Harcosaitok mégis kivonultak, hogy rájuk támadjanak?! Azt mondod, hogy a fehérekkel

is jóban vagytok, mégis fogságba vetettétek és idehurcoltátok őket!

- Mert ránk akartak támadni! Az, aki ott ál a lónál, elmenekülhetett közülük, ám szabadon engedjük a többit is, ha megkapjuk értük a váltságdíjat...

- Tévesen látod a helyzetet. Nem a fehérek a foglyok, hanem ti!

- A Sendador a bűnös az egészben, nekünk semmi közünk hozzá. Intézzétek el vele a

dolgot, miáket hagyjatok békében!

- Bűnhődni is fog, ám hogy most mit cselekszünk, az a mi dolgunk és nem a tiétek. Hol

vannak a harcosaitok?

- Vadászaton.

- Mikor térnek vissza?

- Még ma. Jól vigyázzatok, mert ha megérkeznek, és itt találnak, végetek!

- Nem félünk tőlük, és te se fenyegess minket! Már csak azért sem, mert harcosaitok nem

vadászni mentek, és nem is jönnek meg ma! Lehet, hogy soha többé nem látjátok őket!

Foglyul ejtettük valamennyit!

- No de kicsoda ön?

- AViejo Desierto vagyok, aki el en kivonultatok. Időben értesültem azonban tervetekről,

ezért fölkészültünk, és csapdába csaltuk az embereiteket. Ugyanúgy körbezártuk őket,

mint most titeket... S lőfegyvereinkkel fölényben vagyunk veletek szemben. Ha nem

adjátok meg magatokat, pusztulás vár rátok!

A vörös elsápadt. Bizonytalan tekintettel méregetett bennünket, és csak nj^elt, nyelt

nagyokat, majd végül kibökte:

- Valóban Ön a Desierto?

- Igen, és az indiánok, akiket körülöttünk látsz, a tobaok.

- Nem hiszem. Ha valóban ő akart volna rajtunk ütni, akkor több harcost hozott volna

magával.

- Bőven elegen vagyunk így is. A Yernótól és a főnökötöktől, akik szintén a foglyaink,

megtudtam, hogy csak negyven harcos maradt hátra a falu védelmére.

- Hatalmatokban varrnak mind a ketten?

- Igen. Senki sem tudott elnienekülni. Szigorú felügyelet alatt őrizzük őket a tobaok

falujában. Nem várhattok tőlük segítséget, hanem a biztos halálba külditek őket, ha

követeléseinket visszautasítjátok.

Az indiánon meglátszott, mennyire lesújtják az öreg szavai. Hosszú ideig hal gatott, aztán Összeszedte magát, és fenyegető hangon így szólt:

- Ha igaz is minden szavatok, mi mégsem adjuk meg magunkat! Ha lőni merészeltek

ránk, jelt adunk a szigetre, hogy őreink azonnal Öljék meg a fehér foglyokat!

- Hal otta?! - kérdeztem németül a Desiertót. - Nos, végre belátja, mit jelent nekünk, hogy még az éjszaka elhoztuk társainkat a szigetről?!

- Hm! Igaza van! - dörmögte az öreg, szintén németül. -Átkozottul nehéz helyzetbe

kerülhettünk volna! Ugyan nyissa már föl ennek az ördögadta vörösnek a szemét!

Engedtem kérésének, és csodálkozó hangon kérdeztem a követtől:

- Még lennének további foglyaitok is a szigeten?! Hihetetlennek tartom! Menjünk már oda

a közeli erdőszélre! Szeretnék mutatni neked valamit...

A vörös ráál t, és a fákhoz sétáltunk, ahol ugyancsak megrökönyödött korábbi varázslójuk

és a három megkötözött őr láttán.

- Nézz csak végig alaposan a falu köré vont gyűrűn - szólítottam föl. - Láthatod, hogy

valamennyi foglyotokat elhoztuk a szigetről, az őrökkel együtt. Fogalmam sincs, hogyan

akarod halomra gyilkolni őket...

Kutatólag pil antott végig sorainkon, és rádöbbent, hogy igazat mondtam.

Magabiztossága tüstént elfüstölgött. A Desierto ekkor mérgesen rárival t:

- Most eredj vissza a faluba! Tanácskozzatok! Követeljük: adjátok meg magatokat, és

akkor nem esik bántódása senkinek. Ha félórán belül nem térsz vissza kedvező

válasszal, akkor minden mozgó lényre lövünk, és fölgyújtjuk a falut!

- Senor, nem lehetnek ilyen kegyetlenek! - kiáltott föl a mbocovi.

- El enkezőleg! Nagyon is elnézőek vagyunk. Tolvajok, rablók, gyilkosok vagytok, a

Sendador szövetségesei! Számtalan aljas, gonosz tettében részt vál altatok, sokszor

könyörtelenebbül, mint ő! Neki meg kel halnia, és ha titeket életben hagyunk, sőt, még

szabadságotokat is viszszakapjátok, ez a legnagyobb kegy, amire csak számíthattok!

Most menj! Sorsotok a saját kezetekben van, és félóra múlva el is dől...

A vörös görnyedt testtartásban, lehorgasztott fővel ódalgott visz-sza. Láttuk, hogy a

mbocovik a falu terén gyülekeznek. Negyedóra múlva tért vissza emberünk, és közölte,

hogy megadják magukat, ha az életük, szabadságuk mel ett megtarthatnak mindent, ami

a tulajdonuk.

Ezt természetesen nem fogadhattuk el. Bűnhődniük kel ett a tetteikért, váltságdíjat kel ett fizetniük a tobaoknál őrzött foglyokért. Visszaküldtük azzal, hogy ha nenf adják meg

föltétel nélkül magukat, akkor tíz perc múlva lövünk.

A kiszabott idő eredmény nélkül telt el. A Desierto megkért, lőjek egyet a tanácskozók

fölé, ám ne találjak el senkit sem.

- Ez többet árt, mint használ! - hárítottam el. - Ha vaktában durrogtatunk, csak azt a

látszatot keltjük, hogy nem tudunk célozni. Másképp figyelmeztetem őket...

Nyeregbe ültem, és lépésben indultam a falu felé. A kafyibák közt nyílt valami utcaféle, és a térre vezetett. Nagyon kel ett vigyáznom, nehogy asszonyt vagy gyereket találjak el.

Ekkor előlépett egy férfi, bizonyára a vezetőjük, és fölemelte, majd meglengette a karját.

Azt akarta jelezni, hogy még nem végeztek, várjunk tovább. Vál amhoz szorítottam a

karabélyt. A vörös ismét fölemelte a kezét, abban a hiszemben, hogy nem értettem meg.

Meghúztam a ravaszt, a fickó karja lehul ott, és ugyanabban a másodpercben éles kiáltás

hangzott föl.

Pil anatok alatt óriási zűrzavar támadt. Rohangálás zaja és dühödt kiáltozás hal atszott,

ám hirtelen csönd lett. Hangos, parancsoló hang csattant föl, és kisvártatva ismét föltűnt a követ.

- Senor, megsebesítette a főnökünk karját! - kiáltotta már mesz-sziről.

- Lejárt az idő! Ha nem adjátok meg tüstént magatokat, a következő lövés már a halálát

jelenti!

- Megadjuk magunkat, senor, elfogadunk minden föltételt! Mondják meg, mit tegyünk,

csak ne lőjenek!

- A harcosokat megkötözzük, jöj enek ide egyenként. A fegyvereket tegyék le, akinél

találunk, azzal nyomban végzünk. Az asszonyok gyűjtsék össze a lerakott fegyvereket, és

hozzák ide, hozzánk. Ha valaki nem engedelmeskedik, az egész falu bűnhődni fog...

Rövidesen megindultak a férfiak, majd föltűntek az asszonyok is az összeszedett harci

eszközökkel. Ezeket a tobaok szétosztották egymás közt. A megkötözött harcosoknál

hátrahagytunk néhány őrt, és a falu urai lettünk. Nem feledkeztünk meg a csordákra

vigyázó pásztorokról sem. Az értük kiküldött tobaok magukkal hozták őket, szintén

megkötözve.

Most mutatkozott meg az a tekintély, amelynek a Desierto emberei körében örvendett.

Egynek sem jutott eszébe, hogy garázdálkodjék, raboljon, fosztogasson, esetleg

bántalmazza a foglyokat! Szorosabbra vontuk a gyűrűt a falu körül. Néhányan bementek

a házak közé, nem találnak-e elszórva még fegyvert. Üres kézzel jöttek vissza.

Ami a zsákmányt il eti, végül megegyeztünk, hogy magunkkal visszük az összes fegyvert,

a csordákat, és a Sendador házában található ingóságokat.

A kalyiba ajtaját be kel ett törnünk, mert a vörösök azt mondták, hogy a Sendador

magával vitte a kulcsot. Ahogy beléptünk, az elénk táruló látvány magáért beszélt. A

keményre döngölt földpadlón nagy halmokban ál t mindenféle áru, fegyver, eszköz;

mindaz, amit ez a hétpróbás gazember áldozataitól elrabolt. Nagy örömünkre társaink

megtalálták minden holmijukat. Fölástuk a talajt, hátha nyomára bukkanunk pénznek,

elrejtett kincseknek, vagy a gazember ténykedéseire utaló feljegyzéseknek. Mondanom

sem kel , hasztalan fáradoztunk. Az agyafúrt haramia nem hagyott terhelő bizonyítékot

maga után. A kipukról vagy a Sóstó környékén elásott palackról sem találtunk semmi

följegyzést.

Beval om, kissé csalódtam. Magukra a kipukra nem számítottam, ám titokban

reménykedtem, hogy a feljegyzéseket megtaláljuk. Azokat csak nem cipeli örökké

magával?! Azért a reményt nem adtam fel. Fönn, a hegyekben talán szerencsésebbek

leszünk.

Nem lévén több dolgunk, indulnunk kel ett. Elválás előtt a Desierto megígérte, igyekszik

mennél emberségesebben lezárni a két törzs közti háborúskodást. Nem sokkal múlhatott

dél, amikor elbúcsúztunk a tobaoktól; ismételten megígértük Herbstnek, hogy

Tucumánban megvárjuk egymást. Ezután lóra ültünk, és a tíz tóba kíséretében

nekivágtunk fárasztó, nehéz és bizonyára veszélyben sem szűkölködő utunknak, föl, az

Andokba, az ismeretlen, fenyegető titkokat rejtő Pampa de Salinasra...

15. A Sendador nyomában

Al Pampa de Salinas elnevezésű tájegység Bolíviához tartozik. A helybéli lakosság

durván öt régiót különböztet meg az Andok messze nyúló hegyvonulataiban. Az egyes

területek éghajlati és egyéb viszonyait a tengerszint fölötti magasságuk határozza meg.

Az első övezet, ahová még a pampa is fölkapaszkodik, úgy ezerhatszáz méterig, a

yunga. Ez a dús vegetáció, a trópus buja tenyészetének birodalma, a szó legteljesebb

értelmében. Óriási területeket borítanak áthatolhatatlan őserdők; ezeket csak hely-lyel-

közzel szakítják meg a pqjonal nevezetű, dús füvű, széles mezőségek, amelyeket

bokorerdők tarkítanak. Gazdag az ál atvilág is. A színpompás papagájkolóniáktól kezdve

a tarka csil ogással cikázó kolibrik sokaságáig a madarak leírhatatlan, elképzelhetetlen

tömkelege röpköd arrafelé. Rengeteg a bőregér; majommal, pumával, vadmacskával,

jaguárral naponta találkozhat az utazó.

Az efölött húzódó területeket medio yungának hívják; ezek már csaknem háromezer

méterig nyúlnak föl. Itt a hőmérséklet már nem olyan forró, ezért a növényzet és az

ál atvilág is inkább a mérsékelt égövéhez hasonló.

A következő lépcsőfok, a cabezeras de los val es háromezer-háromszáz méter körüli

magasságban terül el. Éghajlata kel emes, mert általában védve van a pima viharaitól.

Ezt követi a pima, majd négyezer méterig. A levegő errefelé rendkívül száraz, ezért

növényzet csak elvétve ereszt itt gyökeret. Ritkás, rövid szárú, kiszáradt punafű tengődik a lejtőkön. Hébe-hóba föltűnik egy-egy alacsony, tengerzöld törpefenyő, földre lapuló, er-nyőformát öltő bozontos ágazatával. Esetenként itt-ott kicsiny, mirtuszliget vagy

babércserjés enyhíti a táj szürkeségét.

Ami efölött következik, a puna braua nevet viseli. A csontig hatoló hideg szelek hazája,

ezek még nyáron is képesek félelmetes hó-förgeteget zúdítani a gyanútlan vándorra, aki

ide fölmerészkedik. Számtalan áldozat tanúskodik ezen viharok iszonyú erejéről. Két

dolog miatt azonban mégis fölkeresik az emberek a puna bravát: értékes nemesfémek

gazdag lelőhelyei találhatók itt, továbbá a hágóin át vezetnek az utak Chile irányában.

Ne gondolja azonban senki, hogy ezeket a területeket valami éles vonal határolja el

egymástól. Szó sincs róla. A puna területén is akadnak rejtett, szélvédett, termékeny

völgyek, míg a trópusi régiókban is találunk Idétlen, sivatagos jel egű fennsíkokat,

amelyek egyébiránt jócskán ezer méterrel följebb lennének jel emzőek.

Már több mint egy hónapja keltünk útra a Laguna de Bambú mel ől. Lehetőleg egyenes

irányban haladtunk. Magunk mögött hagytuk az argentin határt, és Bolívia földjére

léptünk. Érintettük ugyan az el enséges indián törzsek területét, ám szerencsére nem

találkoztunk velük. A baráti tóba törzseket viszont természetesen fölkerestük. Mindenhol

szívélyes vendégszeretettel fogadtak, és csak akkor láttuk, milyen sokat jelent, hogy a

Desierto mel énk adta kísérőként tíz emberét.

Az eltelt hosszú idő alatt egyetlen alkalommal sem bukkantunk a Sendador nyomára. Ezt

azzal magyaráztuk, hogy mi a tobaokat látogattuk meg, mint baráti törzseket, ő viszont

éppenséggel elkerülte ezeket, és a vele rokonszenvező csiriguánókat kereste föl. Útjaink

bizonyára keresztezték egymást, ám ennek sem tapasztaltuk semmi jelét.

Három nappal korábban vettünk búcsút attól a vendégszerető tóba törzstől, amelynek

harcosai közül egy csapat korábban a hegyekbe ment, a Pampa de Salinas közelébe,

hogy csincsil ára vadásszék. Föltétlenül találkozni akartunk velük, mert arra számítottunk, hogy sok mindenben segítségünkre lehetnek. Igyekeztünk hát, hogy egyetlen pil anatra

se tévesszük szem elől a nyomaikat, ami egyre nehezebbnek bizonyult, mert a

talajfelszín mmdinkább sziklára váltott át.

Kopár, Idétlen punán vágtunk keresztül. Közelben és távolban nem láttunk sehol egyetlen

fűcsomót vagy víztócsát; eltikkadt lovaink rendkívül szenvedtek a szomjúságtól. A

szegény ál atok az elmúlt négy hét során erejük utolsó tartalékát is kimerítették, és csak támolyogva emelgették lábukat. Az Andok vidéke egyébkent sem lónak való: a nehéz

terepet, az időjárás viszontagságait, és a nagy magasságokat az öszvérek soltkai jobban

bírják. Szerencsére utunk végcélja nem vezetett föl a puna bravára.

Pena ezen a tájon már otthonosan érezte magát. Ismert műiden hegyet, völgyet,

sziklaplatót. Biztosított berniünket, hogy másnap már megpil antjuk a Pampa de Salinas

első sókéregmezőit, és még aznap találunk vizet, olyan forrást, amely járhatatlan

sziklakanyonból tör elő.

Kijelentéseit megerősítette Gomara is, aki jól ismerte a vízforrás környékét, ám

látogatásai során mindig a másik oldalról közelítette meg, a könnyebben járható úton.

Ha érkezésünket titokban akartuk tartani, minekünk el kel ett kerühiünk azt az irányt, még annak árán is, hogy nagyobb nehézségeknek tesszük ki magunkat. A terület lejteni

kezdett; először csak enyhén, majd egyre meredekebben, úgyamryira, hogy le kel ett

szál nunk a nyeregből, és a lovakat kantárszáron fogva vezettük a nyaktörő csapáson. Jó

időbe telt, míg valamelyest javult az út. Ekkor kőtörmelékkel borított, széles hegyhátra

értünk, amely szelíd lankában folytatódott, és olyan hegyszorosba vezetett, ahol már

viszonylag kényelmesebben haladhattunk tovább. Kis időre megál tunk, hogy kiüij uk

magunkat.

- No, már csak egy óra! - vigasztalt bennünket Pena. - Elérünk a vízhez, ihatnak a

lovaink, és a forrás környékén még üde fű is akad. A vacsorára még elegendőlt

készleteink, holnap pedig kitalálunk majd valamit. Dél körül a Salinason leszünk.

Bizony, tartaléltaniknak a végén jártunk, és ez a körülmény itt fönn, a hegyek közt súlyos gondokat okozhatott. Már attól tartottunk, hogy esetenként éhezni is kényszerülünk.

Befordultunk a hágóba, arra az ösvényre, amely a magaslatról enyhe ívben vezetett a

mélybe. Mivel Pena és Gomara ismerték a vidéket, ők haladtak elöl, én a baráttal a sor

végére maradtam.

Rétségi vadász szokás szerint szemem az utat kutatta. Ez nem nyomkeresés, még csak

különösebb figyelmet sem igényel, egyszerűen a világ különböző tájain tett kóborlásaim

során belém rögződött. A biztonságnak ugyanis az az alapja, hogy mennél többet tudjunk

meg a környezetünkről. Bármely elmosódott nyom sok mindent elárulhat, és nemritkán

akár az életünket is megmentheti.

Egyszer csak váratlanul tenyérnyi sziklafelület tűnt föl: színe elütött a környezetétől.

Megál tam előtte, leszál tam a nyeregből, és megvizsgáltam. Nedves volt és vöröses

árnyalatú.

- Ez itt vér - mondtam a barátnak. - Önnek is ez a véleménye?

Hosszasan nézegette a sziklát, majd megrázta a fejét, és így válaszolt: - Valóban nedves,

ám nem hiszem, hogy vér. Annak sokkal élénkebb a vörössége.

- Nem kiömlő vérre gondoltam. A színéről inkább arra következtetek, hogy valaki véres

húst, mondjuk elejtett vadat tett rá. A felület nem tudott gyorsan megszáradni, mert itt, a szakadékban hűvös van, nedves a levegő és nem süt be a nap sem. Úgy számítom,

hogy ez az ember körülbelül két órája járhatott itt.

- Valami magányos utazó lenne, aki át akar kelni a hegyeken?

- Lehet, ám nem valószínű. Ilyen úthoz társaságok szerveződnek, egyedül nem vág neki

senki.

- Lehetnek társai a közelben.

- Minden bizonnyal, bár ez számunkra kevésbé érdekes, mint az, hogy az il ető vajon

lefelé tart-e, vagy éppen fölkapaszkodik a hágón. Ha a hegyekbe készül, akkor nem

törődünk vele, ha viszont a völgybe tart, ekkor előttünk jár! Óvatosnak kel lemiünk...

Menjünk tovább!

A szakadék összeszűkült. Előre rúgtattam, ami nem kis fáradságomba került. Kis ideig

poroszkáltunk, majd hirtelen megál tam, és a meredek falból Idszögel ő sziklatömbre

mutattam, melynek szorosan a tövében vezetett az út.

- Itt van ismét - szólaltam meg. - Látják ezt a nedves, sötétebb helyet a kő oldalán?

Szintén vér...

- Hogy ilyesmit fölfedezzünk, ahhoz nemcsak az ön szemére lenne szükségünk, hanem

páratlan képzelőerejére is! A vér sokkal sötétebb foltot hagyna... -válaszolta Pena.

- Nem is kiömlő vértől származik, hanem friss, mosatlan hús nyoma, talán elejtett vadé,

amelyet megnyúztak... Mindenesetre két órája olyan gyalogos haladt itt el, aki húst cipelt magával...

- Ezt miből gondolja?

- A folt magasságából. Az az ember, aki előttünk jár, valószínűleg a vál ára kötözte a

zsákmányát, és ahogy szorosan elhaladt a szikla mel ett, hozzádörzsölte...

- Nos, tegyük föl, hogy igaza van, no de miért fontos ez nekünk?

- Nagyon is ránk tartozik. Az il ető ugyanis indián. Fehér ember csak közvetlenül

fogyasztás előtt nyúzza meg a vadat. Egyrészt, mert a hús úgy marad friss, ha mennél

tovább van a bőrében, másrészt egyáltalán nem étvágykeltő olyan ragacsos masszát

hurcolász-ni... Az indián viszont azért igyekezett megszabadulni a bőrtől, mert ennyivel is kisebb terhet kel cipelnie... No, mármost, az az indián, aki itt, a hegyekben nem

fogyasztja el a lelőtt vadat, hanem továbbviszi, joggal keltheti föl gyanúnkat, és veszélyes is lehet...

- Miért?

- Mert okvetlenül vannak társai a közelben. Az a vörösbőrű, aki egyedül saját magának

vadászik, csak annyit visz magával a zsákmányból, amennyire szüksége van, őrizkedik

minden fölösleges tehertől...

- Az ördögbe is! Ha így értelmezi, ez már szöget üt az én fejembe is! Talán éppen a

Sendador ólálkodik itt, a csiriguánók kíséretében?

- Nagyon is elképzelhető.

- Ezek szerint künn, a Pampa de Salinason várnak ránk, és hogy ne éhezzenek, elküldte

vadászni az egyik vöröst?

- Könnyen lehetséges, bár az ön becslése szerint csak holnap délre érünk a pampára, és

ha valóban ott vár ránk a Sendador, ez az indián aligha kóborolna el ilyen messzire, még

vad nyomában sem...

- Ez igaz, ám a gazfickó sokkal közelebb is tartózkodhat, nem csak künn, a Salinason.

- Nézze, az sincs kizárva, hogy ez a rézbőrű azokhoz a tobaokhoz tartozik, akik

csincsil avadászatra indultak.

- Nos, nekünk az a legfontosabb, hogy mielőbb kiérjünk ebből a szüli sziklahasadékból,

mert ez olyan, mint valami komisz egérfogó!

Meghajtottuk a lovakat, mert ez a sötét szurdok csakugyan félelmetes lehetőséget

nyújtott arra, hogy váratlanul ránk törjenek. Meg aztán ugyancsak szerettük volna már

mielőbb elérni a vizet. Kértem is Penát, írja le ezt a helyet, és megtudtam, hogy a patak

magasban nyíló sziklahasadékból zuhog le az útra.

- Ezek szerint bizonyára jó nagy robajt csap ez a vízesés...

- Úgy ám, és a zúgást a sziklafalak még fölerősítik...

- Remek, mert így a közelében nem lehet hal ani a lovak dobogását.

- Kinek nem szabad fölfigyelnie rá?

- Annak a vörösbőrű vadásznak, aki előttünk jár, és bizonyára megpihen a víznél.

Megeshet, hogy itt találkozik a társaival is... Jöj ön! Mi ketten most vágtassunk előre,

kémleljük ki a környéket!

Sarkantyúba kaptunk lovunkat. A szoros hol jobbra, hol balra kanyarodott. Ezek a gyakori

irányváltások ugyancsak megnehezítették a földerítést. Egyszerűen nem lehetett látni, ha

csak akár harminc lépéssel is járt előttünk valaki. Pena azzal vigasztalt, hogy utunk

rövidesen jobb lesz, mihelyt kitágul a sziklahasadék.

Nemsokára zuhogó víz dübörgését hal ottuk, majd kitárult a kanyon: mély völgyteknőbe

torkol ott. A sziklafalak körös-körül meredeken törtek az égnek. Balra, legalább tizenöt

méter magasságban, éles perem húzódott, fölötte komor andezitcsúcsok tornyosultak.

Két szirttömb közt sötét hasadék nyílt, abból zúdult elő a víz. Habzó zuhatag omlott a

mélybe, a magavájta sziklaüstbe, sűrű párafátylat vonva maga köré.

A mesébe il ő látvány valóban vadregényes hangulatba ringatta az embert. Más

alkalommal bizonyára hosszasan gyönyörködtem volna az elém táruló képben, ám most

prózaibb dolog kötötte le a figyelmem. Nem messze a zuhogó víztől ugyanis egy indián

hevert az üde, zöld fűben, amely az ál andó párás nedvesség hatására dúsan sarjadt a

völgyteknő alján. Mel ette lenyúzott ál at, láma vagy egy guanaco teteme feküdt.

A vörös a bal könyökére dőlve pihent, háttal nekünk, és kezére hajtotta fejét. Távolabb

tőle, talán öt-hat lépésnyire, a sziklának döntve ál t a fegyvere.

- Szavamra, minden úgy van, ahogy ön a nyomokból kiolvasta! -lelkendezett Pena. - Most

mit csináljunk?

- Elfogjuk...

- Ön vagy én?

- Inkább én próbálkozom. Fogja a lovamat, és ha intek, jöj ön... Leszál tam a nyeregből,

és kisurrantam a szakadékból. A puha,

dús fűben lépteim neszét akkor sem hal otta volna meg az indián, ha a vízesés nem

harsog. Balra igyekeztem, ahhoz a sziklafalhoz, amelynek nekitámasztotta a puskát.

Kezembe vettem fegyverét, és azonnal láttam, hogy a gyújtókupak nincs rajta, tehát az

öreg mor-dály teljesen veszélytelen. Letettem, és az emberhez léptem. Hozzáhajoltam,

Jiogy lássam az arcát. Még most sem mozdult. Szemei csukva voltak, bizonyára aludt,

nagyon fáradt lehetett. Ötven év körülinek látszott, egyszerű, könnyű ruhát viselt, széles karimájú szalmakalapot, továbbá ócska kendőt öv gyanánt, amelybe kést dugott.

Mögéje térdeltem, bal kezemmel megragadtam a nyakát, és a fejét lenyomtam a földre. A

jobbal kirántottam a kést az övéből, majd jobb térdemmel mindkét lábát leszorítottam a

fűbe.

Mondanom sem kel , hogy mindez vil ámgyorsan történt. Az indián fölrettent, és rémült

pil antást vetett rám. A szája mozgásából láttam, hogy fölkiált, ám a vízesés robaja

elnyomott minden hangot. Meg sem kísérelte, hogy kiszabaduljon szorult helyzetéből.

Fölemeltem, és mint valami tehetetlen bábut, becipeltem a sziklafalak közé.

- Hát ez gyorsan ment! - fogadott Pena. - A fickó mukkanni sem tud a rémülettől...

Csiriguánó?

- Honnan tudjam? Kérdezze meg tőle! Hiszen ön az indián nyelvek szakértője.

- Lehet, hogy tud spanyolul... Szólítsa meg!

Nem jutottam azonban szóhoz, mert társaink utolértek, leszál tak a lovakról, és

körülvettek bennünket.

Foglyom még jobban megijedt, és így kiáltott föl spanyolul:

- Senor, miért bántanak engem?! Miért fogtak el? Nem vétettem én önöknek semmit!

- Eddig még nem! - válaszoltam. - No, majd meglátjuk, hogy barátként, vagy el enségként

viselkedsz-e velünk szemben. Melyik törzshöz tartozol?

- Aymara vagyok, és mi barátságban élünk a fehérekkel...

- Kikkel vagy itt fönn, a hegyekben?

- Egyedül, senor.

- Ohó! Ne hazudj! Ha meg akarsz téveszteni minket, akkor ne várd, hogy barátnak

tekintsünk. Tehát válaszolj őszmtén! Az igazat mondd!

Még mindig szorosan markoltam a nyakszirtjét, és az utóbbi szavaknál nem valami

gyöngéden meg is ráztam. Eddig sem mutatott valami nagy bátorságot, ám ezúttal

csaknem összeroskadt a kezem súlya alatt. Félelemtől remegve bizonygatta:

- A barátjuk vagyok, higgyék el! Kérem, engedjenek szabadon!

- Addig nem, amíg tisztességgel nem válaszolsz a kérdéseimre! Mondd meg tehát, kik

vannak veled?

- Még öt aymara.

- Mit kerestek itt, ezen az elhagyott vidéken?

- Vadlámákra vadászunk, mint ahogy ön is látja...

- Ostoba fickó vagy, éppen ezzel árulod el, hogy hazudsz! Lámáért nem kapaszkodik föl

az ember ilyen magasra, hanem alacsonyabban fekvő részeken vadászik rájuk, vagy

még inkább megszelídíti és a háza körül tartja őket... Hazudtál nekünk, s ezért az

életeddel fizetsz! Vigyétek!

Úgy tettem, mintha a yerbaterók közé akarnám lökni, ám valójában csak színleltem ezt.

Célomat így is elértem. Az indián összekulcsolta kezét, és reszkető hangon rimánkodott:

- Ne bántsanak, senor! Hagyják meg az életemet. Inkább megmondom az igazat, bár

szigorúan megtiltották!

- Az utolsó pil anatban jött meg az eszed! Beszélj! Valóban aymara vagy?

- Az, és csakugyan öt társammal járjuk itt a hegyeket. Bundás egérre vadászunk, mert a

fehérek sokat fizetnek a prémjéért. Összeakadtunk azonban egy csapattal, akiknek

elfogyott az eleségük. Szolgálatukba fogadtak minket, hogy vadásszunk nekik, mert...

nincs rá idejük...

- Hogyhogy? Hát mivel foglalkoznak?

- Mivel?... Nem is tudom... Semmivel... -válaszolta az elképzelhető legostobább arccal.

- Úgy, tehát semmivel - bólintottam. - No persze, hiszen a várakozás igazán nem

nevezhető munkának. Pil anatnyilag ez nekik az egyetlen elfoglaltságuk, mégpedig a

Sóstónál, a Pampa de Sali-nason...

Bamba képpel bámult rám, és önkéntelenül bólintott.

- Igen-

- Tudod, hogy kicsodák?

- Erről nem beszélhetek...

- Gondold meg, hogy az életeddel játszol! Én nem tréfálok! Tanácstalan pil antása

körbefutott társaimon, és mintha sejteni kezdett volna valamit

- Szentséges egek! - kiáltott föl. - Azok fogtak el, akiknek látni

sem lett volna szabad minket! Ezek az indiánok a tobaok törzséhez tartoznak?

- Ahogy mondod.

- Önök tehát azok, akik a Pampa de Salinasra készülnek, hogy meglopják a Sendadort?

- Dehogyis... - nevettem el magam ekkora együgyűségen. - Ő maga az, aki lop, csal és

rabol! Holmi zsiványoknak írt le minket?

- Hogy önre gondolt-e személyesen, azt nem tudom, de... de... ó, egek! Hiszen ön az!

Minden egyezik, nem lehet kétség! Sokat beszélt önről, és mindenkit öntől óvott a

legjobban! Megmondta, ha a kezébe kerülünk, végünk, ön nem kegyelmez! Jaj nekem,

én elvesztem!

Elszörnyedve meredt rám, és látszott rajta, micsoda rémület tölti el.

- A Sendador hazudott nektek - igyekeztem megnyugtatni. -Nem tőlünk, hanem tőle kel

félnetek! Mi tisztességes emberek vagyunk...

- No de mint el enségei jöttek ide?

- Megvan rá minden okunk. Ő a környék legnagyobb gonosztevője, és el altarjuk kapni,

hogy elnyerje méltó büntetését. A szolgálatában ál ók szintúgy bűnhődnek...

- Senor, én nem tudok róla, hogy gonosz lenne. Én csak azért szolgálok neki, mert

megfizet! Máskülönben semmi közöm hozzá!

- Es mégis vonakodsz, hogy elmondd az igazságot? El entétbe kerülsz saját szavaiddal!

- Mert nem tudom, mit higgyek! Kinél az igazság? Hogyan cselekedjem? A Sendador

híres ember, és bosszút ál azon, aki elárulja! Ont nem ismerem, ezért inkább őt tartom

becsületes embernek.

Ekkor a barátra mutattam, és így szóltam:

- Elámít titeket! Nézz erre a tiszteletreméltó senorra! Úgy hívják, Jaguár testvér. Oróla

csak nem hiszed, hogy rabló, útonál ó?

- Jaguár testvér? - kiáltott föl az aymara, és arca földerült. - Ó, már sokat hal ottam róla, nemcsak itt, a hegyekben, hanem leim, a folyónál is! Ha valóban ő az, akkor semmi okom

a félelemre, és hihetek önnek...

- Végre, hogy belátod! Nyugodj meg, nem követsz el árulást, ha az igazságnak

megfelelően mondasz el mindent. Ha a mi oldalunkra ál sz, nemcsak az életedet mented

meg, hanem megkapsz mindent, amit a Sendador ígért...

- Senor, számíthat ránk. Valóban nem látszanak sem rablóknak, sem gyilkosoknak, és mi,

aymarák, sokkal közelebb ál unk a tobaokhoz, műit a csiriguánókhoz.

- Helyes. Most pedig meggyőződhetsz róla, hogy jószerint mekkora gazember a

Sendador! Elbeszélem, miért keressük.

Röviden ismertettem a szükséges tudnivalókat, az elmúlt időszak eseményeit. Meg

akartam nyerni ezt az embert, hogy ne kényszer hatása alatt döntsön, hanem saját

jószántából ál jon mel énk. Figyelmesen hal gatott végig, és amikor befejeztem, őszinte

megdöbbenéssel kiáltott föl:

- Hát ilyen emberben bíztunk mi? Ki hitte volna! Senor, az önöké vagyok, és többé nem

megyek vissza hozzá. Titokban beszélek a társaimmal, akik azonnal követni fognak.

Várjanak meg itt! Nemsokára öt új barátot hozok magammal...

- Lassan a testtel! Olyan gyorsan azért nem megy... Előbb mondd meg, hol tartózkodik

jelenleg a Sendador, és hogyan akar csapdába csalni minket.

- Minden kérdésére pontosan tudok válaszolni. Ötven csirigu-ánóval tanyázik lenn, a

tónál.

- Ilyen sokan vannak?

- Sajnos, igen, és én azt tanácsolom, forduljanak vissza, hagyjanak föl az üldözésével!

Csak a vesztükbe rohannak!

- Félreértettél, nem félelemből kérdeztem. Tehát a Sóstónál táboroznak?

- Igen, senor.

- Elég nagy könnyelműség... Úgy értesültem, a tó környékén nyílt pampa terül el, hegyek

fogják közre. Mi tehát csaknem a közelükbe férkőzhetünk, míg ők mit sem tudhatnak a

jelenlétünkről.

- Ne higgye, senor! Sokkal óvatosabb ő annál, semhogy meglephessék! Inkább önöket

fenyegeti a veszély, hogy áldozatául esnek. A tóhoz vezető utakra ugyanis mindhárom

irányban kémeket küldött ki, akik azonnal jelentik, ha megpil antják önöket...

- Tehát ha folytatjuk utunkat, iljfen felderítőbe ütközünk?

- Kettőbe, senor, mert párban vigyáznak.

- Azt tudod-e, hol strázsálnak?

- Igen, akik a mi utunkra ügyelnek, fölhúzódtak egy magaslatra, órányi lovaglásra a

pampától. A helyzetük olyan, hogy jó kétórányi távolságból fölfedezik a közeledőket...

- Ez tehát három óra, vagyis bőségesen elegendő, hogy a Sendador fölkészüljön a

fogadtatásunkra... A tónál akar ránk támadni, vagy előbb?

- Előbb. Az a sziklahasadék, amelyen keresztül az út vezet, rendkívül alkalmas erre a

célra. Mire Önök fölocsúdnak a megdöbbenésből, már meg is haltak. Azért tanácsolom,

hogy mondjanak le tervükről. Az életüket kockáztatják.

- Nono, nem eszik olyan forrón a kását! Eszünk ágában sincs, hogy csukott szemmel

rohanjunk a Sendador csapdájába! Viszont fontos lenne tudnom, valóban azonnal

halomra akar-e lövetni bennünket?

- Szempil antás alatt! Csupán egyvalakit kímélnek meg, és az ön. A Sendador parancsba

adta, hogy önnek nem eshet baja; legföljebb ha végképp nem tudják legyűrni, akkor

könnyen sebesítsék meg...

- Milyen kedves gondolat! A társami azonban, azt hiszem, kevésbé lelkesednek ezért az

ötletért... No és minek köszönhetem ezt a kitüntető figyelmet?

- Hogy minek? Ezen ne törje soká a fejét! - vágott közbe Pena. -Minekünk nem veszi

semmi hasznunkat, tehát a pokolba küld minket, amilyen gyorsan csak tud! Önre

azonban szüksége van, hogy megfejtse a kipukat, mert egyedül nem boldogul velük.

Persze, mihelyt megoldotta a rejtélyt, önt is főbe löveti!

- No, ez amolyan gazda nélkül készült számvetés! Hogy képzeli?! Önöket fölkoncoltatja,

én pedig békésen leülök a tó partjára, és ott morzsolgatom a kipukat?! Nevetséges!

- Nos, akárhogy is, az biztos, mi nem várhatunk kegyelmet tőle, természetesen ő sem

mitőlünk! Amint meglátom, tüstént lepuffantom, akár a veszett kutyát!

- Ezt nem teheti! - fortyant föl Gomara. - Enyém az átkozott! Elsőnek én ál ok bosszút!

- Kérem, ne vitatkozzanak! - szóltam rájuk. - Haja szála sem görbülhet mindaddig, amíg

kézhez nem kapjuk a kipukat! Hogy azután mi történik a Sendadorral, ahhoz már semmi

közünk, a kettőjük dolga. No de erről még ráérünk beszélni, előbb fogjuk el! Igazi tábort

ütött a Sendador? - fordultam az aymarához.

- Ugyan, dehogy! - válaszolt az indián.

- A lovak velük vannak?

- Nem. A tó körül só borít mindent. Nincs egyetlen szál fű, levél, de még csak tüskés

bokor sem. Távolabbra vitték az ál atokat, valami rejtekhelyre, ahol szűkösen ugyan, ám

azért találnak legelni valót. Két csiriguánó vigyáz rájuk.

- írd le pontosan azt a zugot!

A vörös eleget tett kérésemnek, és amikor befejezte, Gomara bosszús fintort vágott.

- Egészen közel van az elásott palackhoz...

- Hol van az már! Nyilván máshová dugta, amint megérkeztek. Bosszantó, hogy

elkéstünk! A Sendador óriási előnyre tett szert. Ezt nehéz lesz behozni.

- Úgy gondolja? - kérdezte Hilario fráter. - En nem látom olyan vészesnek a dolgot. Igaz,

a létszámot tekintve fölényben van, ám ha megtaláljuk a vadászó tobaokat, javunkra

bil en a mérleg.

- A vörösök miatt nem is aggódom, a tobaok segítsége nélkül is elboldogulnánk velük. Am

ha fogságba ejtenénk őket és magát a Sendadort is, a helyzet akkor sem lenne

kedvezőbb, hanem el enkezőleg, még rosszabb, mint előzőleg. Engem a kipuk

nyugtalanítanak! Mivel nem ismerjük az új rejtekhelyet, a nélkül viszont tehetetlenek

vagyunk, a helyzetünk szinte kilátástalan.

- Hm, ezzel az okfejtéssel aligha lehet vitatkozni. Erre nem is gondoltam.

- Ugye, érti már, milyen nagy hátrányba kerültünk ezzel a néhány napos késedelemmel?

Arra sem számíthatunk, hogy a Sendador bármilyen kényszer hatása alatt elárulja a

titkot. Nincs tehát más megoldás, csakis csel el férkőzhetünk hozzá. Annak, hogy az

egyik helyről kiásta és átvitte máshová, bizonyára maradt nyoma. Csupán az a kérdés,

hogy mikor történt ez. Tudod-e, hogy a Sendador mikor érkezett a Salinasra? - fordultam

az aymarához.

- Tegnapelőtt - válaszolta az indián. - Napközben találkoztunk, majd levitt minket a tóhoz.

- Ti azonnal indultatok a vadászatra?

- Azonnal.

- Ezek szerint nem is figyelteteK különösebben a Sendadorra?

- Miért tettük volna?

- Nem tűnt föl valami apróság, valami szokatlan, bármilyen kis dolog? Gondolkozz!

- Nem emlékszem... azaz mégis... Éjszaka faképnél hagyott minket, és csak reggel tért

vissza.

- Remek! Ez nagyon is fontos! Azért volt távol, hogy a palackot eldugja az új rejtekhelyre.

Továbbmentünk a meséshez, hogy fölüdítsük magunkat. Az ál atok ittak, majd legeltek az

üde, dús fűben. Amikor úgy gondoltuk, hogy már kipihenték magukat, nyeregbe szál tunk,

és indultunk tovább. A hosszú, fárasztó út dacára fél éjszakán át lovagoltunk, amíg csak

az aymara nem szólt, hogy az Őrök közelébe értünk.

Az út olyan hegyoldalra kapaszkodott föl, ahol óriási sziklatömbök meredeztek. Ezek közt

vigyáztak az őrök. Sajnos, a lejtőt ingatag kőtörmelék borította, ezért a sötétben

ugyancsak kel ett ügyelnünk, hogy ne üssünk zajt, amikor megközelítjük őket.

Úgy döntöttem, hogy előre megyek. Mindenkijelentkezett, hogy elkísér, én azonban a

kormányost választottam, leginkább a testi ereje miatt. Átadtuk fegyvereinket a

többieknek, és megszabadultunk a csizmánktól, hogy ne hal ják meg lépteinket, majd

kel ő mennyiségű szíj al láttuk el magunkat.

Koromsötét éj takarta a hegyoldalt. Bizakodtunk, hogy fönn valamelyest világosabb lesz,

jobban érvényesül a csil agfény. Az út kanyargósán vezetett fölfelé; gyakran le kel ett

térdepelnünk, hogy kitapogassuk a keskeny ösvényt, mert valóban nem láttunk tovább az

orrunk hegyénél.

Ahogy kaptattunk fölfelé, mmdinkább növekedett a látótávolság. Lassanként már az

előttünk tíz-tizenkét lépésnyire fekvő kisebb szikladarabok is földerengtek. Olyan

csöndben osontunk, hogy nem hal ottuk egymás lépteit sem. Jó félóra alatt értünk föl;

nappal fele annyi idő alatt megtettük volna ezt az utat. Előttünk sötét tömeg tornyosult,

roppant sziklatömb. Ennek a közelében sejtettük a két őrt.

- Ereszkedjünk le a talajra! - súgtam a kormányosnak. - Innentől már kúszva lopakodjunk

tovább.

- És merre? Megkerüljük ezt a kőtuskót?

- Arra talán nincs szükség. Bizonyára a tövében húzódtak meg a fickók, éspedig azon az

oldalon, amelyik az útra néz... Induljunk, maradjon mindig mögöttem!

A szirt említett oldala felé kúsztam, és nemsokára halk, időnként megismétlődő,

torokköszörülésre emlékeztető hang hatolt el hozzám a kőtömb mögül.

- Ezek alszanak! Egyikük még horkol is! - súgta a kormányos. -És éppen előttünk...

- Igen. Nagyon óvatosan haladjunk tovább.

Nem kel ett soká kúsznunk. Két hosszúkás, bálaszerű tömeget pil antottunk meg a

földön... a két csiriguánót, akik a fejük búbjától a lábuk uj áig takarójukba burkolództak.

- Készítse elő a szíjakat! - suttogtam Larsen fülébe. - Én jobbról, ön balról. Könnyű

munkánk lesz. Athurkoljuk a szíjakat a takarókon, és ugyanazzal a mozdulattal meg is

kötjük. Ezek a jóemberek az orrukat sem bírják kidugni a pokrócból, ha fölébrednek.

Valóban úgy ment a dolog, mint a karikacsapás. Néhány rántással pokrócostul

összezsinegeltük a két indiánt, akár a húsvéti sonkát. Csak hangos szuszogás, morgás

hal atszott ki a göngyölegek alól; a megkötözött bálák úgy vonaglottak, mint a pil angó

álcája, ám hasztalan, a szíjak feszesen tartottak.

Éles fi ttyel jeleztük társainknak, hogy szabad az út, jöhetnek. Negyedóra múlva föl is

értek, és leszál tak a lovakról, mert itt akartuk megvárni a napfölkeltét.

Amint szürlailni kezdett a hajnal, kiszabadítottuk a két csiriguánót a nem fájdalmas, ám

meglehetősen kényelmetlen helyzetéből. Megrökönyödve bámultak ránk, majd

észrevették az aymarát, és elhalmozták kérdésekkel. Ebből én egyetlen kukkot sem

értettem, ők viszont megértették a kapott válaszokból, hogy bele kel törődniük: foglyul

estek.

Ahogy kivilágosodott, megláttuk, milyen pompás kilátás nyílik a hegyoldalról. Az aymara

megmutatta a mögöttünk tornyosuló sziklatömböket, amelyek közt az éj el áthaladtunk.

Ha nappal tesszük meg ezt az utat, az őrök föltétlenül észrevettek volna. Rövidesen

fölkerekedtünk, és túloldalt, a hegy tövében rátaláltunk a lovaikra.

Éppen indulni akartunk, amikor fölfigyeltem arra a keskeny, meredek ösvényre, amely

tőlünk jobbra kanyargott föl. Meg akartam kérdezni az aymarát, hogy hová vezet, ám

abban a pil anatban lovas bukkant elő a hozzánk legközelebb eső kanyarból. Ahogy

megpil antott minket, viszszarántotta a lovát, és azonnal eltűnt a szikla mögött. Társaim is látták őt. Milyen törzsbéli Jöhetett? Barát vagy el enség? Egyedül volt, vagy csak előőrse valamilyen nagyobb csapatnak?

Ál va maradtunk, és feszülten figyeltünk. Nemsokára két fej bukkant elő a sziklaszál

mögiÜ, és hosszasan lestek ránk. Ismét bebizonyosodott, milyen jó, hogy a Desierto

mel énk adta tóba kísérőinket. Vezetőjük leszál t a lováról, és így szólt:

- A csiriguánók előttünk varrnak, lenn, a tónál. Akik most jobbról érkeztek, csakis azok a tobaok lehetnek, akik előttünk indultak vadászatra, és már régen elvesztettük a

nyomaikat. Fölmegyek hozzájuk, beszélek velük...

Hosszú léptekkel nekivágott az ösvénynek. A két fej még mindig a sziklatömb mögül

kémlelt. Hal ottuk, hogy a tóba kiált nekik, és ők tüstént válaszoltak.

- Tobaok! - kiáltott föl az egyik vörös kísérőnk. - Bizonyára csatlakoznak hozzánk!

Igaza lett. Nemsokára meglehetősen hosszú sor lovas indián bukkant elő, a mi vöröseink

vidám kiáltásokkal üdvözölték őket.

A jövevények készséggel beleegyeztek, hogy velünk lovagoljanak. Részint baráti

érzésből, részint pedig hálából, mert tagbaszakadt, értelmes vezetőjük nyomban belátta,

micsoda veszélytől szabadultak meg azzal, hogy találkoztak velünk. Ha ez nem történik

meg, akkor váratlanul belebotlanak a csiriguánókba, ami véres harccá fajult volna.

A vadászó csapat bőségesen el volt látva élelmiszerrel, és készletüket szívesen

megosztották velünk. A mi helyzetünkben ez most aranyat ért. Ismét sorba rendeződtünk:

én elöl haladtam Penával, társaink pedig látótávolságban követtek bennünket. Most,

utunk vége felé, különösen ügyeltem erre a biztonsági rendszabályra. Már csak jó

órányira lehettünk a pampa peremétől. Vagy kétharmad részét tehettük meg az útnak,

amikor hangos beszédek hal ottunk meg előttünk. Gyorsan visszafordulttmk, egészen

addig, ahol az út összeszűkült, és csak három lovas haladhatott el egymás mel ett. Egy

sziklataréj takarásába húzódtunk.

Csakhamar megpil antottuk az érkezőket. A két csiriguánó, mint ahogy később

megtudtuk, azért jött, hogy fölváltsa társait. Lovon ültek, és oly hangosan beszélgettek,

hogy szavuk elnyomta a paták dobaját.

- Mit csináljunk? - súgta Pena. - Ha ezek meglátnak műiket, azonnal \dsszafordulnak, és

föl ármázzák társaikat!

- Nem teketóriázunk sokat velük! Lapuljunk meg, hogy mennél később vegyenek észre.

Amikor már elég közel lesznek, teljes vágtában rájuk rontunk, elszáguldunk mel ettük,

majd hátba kapjuk őket. így két tűz közé kerülnek, mielőtt egyáltalán fogalmuk lenne, mi

is történik itt. Figyeljünk! Tüstént ideérnek... Most! Előre!

A két csiriguánó ekkor ért a hasadékba. Sarkantyúba kaptuk lovunkat, és vil ámként

csaptunk rájuk. Rémülten torpantak meg, és hangosan fölkiáltottak. Elvágtattunk

mel ettük, majd a szoros bejáratánál megfordultunk. Ekkor tűntek föl társaink a

csiriguánók előtt, és ugyancsak elcsodálkoztak a két el enség láttán.

A két vörös a megdöbbenéstől szinte mozdulni sem bírt. Az aymara utasításokat rival t

feléjük, és azonnal megadták magukat. Elszedtük a nyilaikat, az íjat meg a késüket, majd

megkötöztük őket, és folytattuk utunkat. Ha a csiriguánó csapat ilyen harcosokból ál t,

mint ez a négy, akiket eddig elfogtunk, akkor a Sendador nem érezhette magát túlzott

biztonságban.

Rövid félóra múltán Pena meg én elértük azt a pontot, ahol az út a pampába torkol ott.

Sajátos, nagyszerű kilátás tárult elénk.

Hosszan elnyúló fennsíkot láttunk, szélessége egy angol mérföld lehetett. A tó felénk eső

karéja jókora öblöt alkotott. A síkság jobbra a látóhatárig nyílt, egészen az Andok

hegyvonulatáig; ott félelmetes sziklaalakzatok gyűrődtek a magasba, és belemosódtak a

szürkés mennyboltozat homályába. Balra meredek, megmászhatatlan sziklafal rajzolt

félkört a Sóstó köré, követve a part vonulatát, olyan közelségben, mintha a vízből törne

föl az égnek.

Itt tanyázott a Sendador a vöröseivel, beékelődve a víz és a sziklafal közé. Első

pil antásra ez roppant ostobaságnak látszott. Go-mara azonban mel ém lépett, és

elmagyarázta, hogyan kel értékelni a helyzetet. Rámutatott arra a sötét csíkra, amely a

magasba kígyózott a táborhely fölött.

- Az az ösvény vezet föl arra a helyre, ahol ez a sátán meggyilkolta a bátyámat. A

sziklafal párkányáról lestem meg, amikor elásta a palackot.

- így már érthető! -bólintottam. - Most már tudom, miért éppen ott ütött tábort. Kelepcébe akar csalni minket, ott, ahol most ő van! Ahogy odaérnénk, eltűnne a fölvezető ösvényen,

mi pedig benne rekednénk a csapdában! Vajon n^m juthatnánk föl a magaslatra, úgy,

hogy a Sendador ne lásson meg minket?

- Az képtelenség! - felelte Gomara. -Az egyetlen út a sziklatetőre az a meredek,

kanyargós csapás, amely innen is látszik.

- Én tudok egy másik odavezető utat is - szólalt meg az aymara. -Azon gyorsan

odaérhetünk. Jól ismerem a környéket, gyakran vadászunk itt isicsil ára. Ezt az ösvényt

véletlenül fedeztem föl, csodálom, hogy a senorok nem ismerik.

- Nehezen járható? -kérdeztem.

- Egyáltalán nem, még lóháton is biztonságos. Csak az eleje szűkül össze jó ölnyi

szélességűre.

- A Sendador hová rejtette a lovakat?

- Ott vannak, fönn, azon a sziklatetőn, amelyről beszéltünk, csak innen nem látszanak.

- Hisz ez pompás! így sakkban tarthatjuk őt és a vöröseit! Hol található ez az ösvény?

- Vissza kel fordulnunk. Nem messze az úton, ahol jöttünk, bal kéz felé hasadék nyüik,

amelyet látszólag teljesen feltöltött a kőtörmelék. Onnan jó félóra alatt elérjük a

sziklatetőt...

- Ezzel a lehetőséggel élnünk kel , mégpedig azonnal! -jelentettem ki Örömmel. -

Bekerítjük a Sendadort, úgy, ahogy őkelme akart elbánni velünk!

Mondanom sem kel , hogy nem léptünk elő a sziklák védelméből a szabad térségre,

nehogy a tó mel ett táborozók fölfigyeljenek ránk. Utunk az utolsó pil anatig meredek

sziklafalak közt vezetett; tövükbe soha nem sütött be a nap, ott örök félhomály uralkodott.

A vadászok közül még magamhoz vettem tíz tobaot, és így a Desierto embereivel együtt

húsz fő ál t rendelkezésemre; társaimat pedig otthagytam, hogy várják meg, amíg

visszatérek. Az aymara vezetett bennünket, vissza, a magunk mögött hagyott úton,

gyalogszerrel. Rövid idő múlva megtaláltuk a sziklahasadékot; alját jó embermagasságig

kőtörmelék borította, ezért első pil antásra járhatatlannak látszott. Ám amint áb'ergődtünk a bokatörő szakaszon, a talpunk alatti görgeteg csakhamar sima ösvényre váltott, és

náhány perc múltán kinn ál tunk a szabadban.

Csupasz hegyhát emelkedett előttünk, erre minden nehézség nélkül fölkapaszkodtunk.

Fönn a hegytető eltakarta a mögötte elterülő tájat; amikor fölértünk, én gondtalanul

tovább akartam menni, ám az aymara megragadta a karomat, és visszahúzott.

- Csak óvatosan, senor! A lovak őrzői megláthatnak bennünket!

- No de merre vannak?

- Itt, mindjárt előttünk. Lassan, vigyázva menjünk tovább!

A karomnál fogva oldalra vezetett néhány lépésnyire, és amint elértünk a hegytető

pereméig, szabadon beláttuk a másik oldalát.

A sziklás plató szelíd eséssel lejtett alá, mintegy nyolc-tíz méter mélységbe, s ott teknőt alkotott, ahol a sziklák repedéseiben valami satnya növényzet zöldel t: néhány alacsony

bokor és ritkás fi . A lovaknak azért ez is nyújtott valami táplálékot. Ide rejtette el őket a Sendador, és két csiriguánó vigyázott rájuk.

- Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar célhoz érünk! - mondtam elégedetten. - Ezt nem is

reméltem...

- Még nem érkeztünk meg - válaszolt az aymara. - Előbb ártalmatlanná kel tennünk az

őröket.

- Húszan vagyunk, csak elbírunk kettővel!

- Igen ám, de ha zajt ütünk, riasztják lenn a Sendadort!

- Eszem ágában sincs, hogy ajtóstul rohanjak a házba. Megtévesztjük őket. Az őrök

ismernek téged, és még akkor sem fognak gyanakodni, ha idegent hozol magaddal.

- Valószínűleg. El enségnek semmiképpen sem gondolják.

- Induljunk hát! A többiek várjanak, és csak akkor rohanjanak le, ha kiáltunk!

Az aymara meg én tehát továbbmentünk, lefelé a lejtőn. Az őrök háttal ültek felénk, a

Sóstóra bámultak, amely halvány ezüstös árnyalattal csil ogott. Amikor meghal ották

lépteinket, hirtelen megfordultak. Megismerték az aymarát, ám jelenlétem mégis

nyugtalanította őket, ezért kíváncsian kérdezősködtek kísérőmtől.

Azt hittem, magamnak kel elbánnom mindkettőjükkel, ám váratlan segítséget kaptam.

Kétlépésnyire lehettünk tőlük, amikor az aymara szeme rám vil ant. Egyik kezével, mintha

csak hadonászna, a bal felőli őrre mutatott, a másik kezét, pedig a mel ére tette. Nem

sokat teketóriáztam, tüstént s jobb felőli csiriguánóra ugrottam, egyetlen ökölcsapással a földre sújtottam, és már szökkentem is balra. Nem volt rám szükség. Az aymara már

leteperte el enfelét, és torkát szorongatva biztosan tartotta. Halk hívószavamra

előrohantak a tobaok, és megkötözték a strázsákat.

Mosolyogva fordultam kísérőmhöz, és kezet nyújtottam neki; örömmel elfogadta. Látszott

rajta, hí>gy büszke az elismerésre. Ezután előbbre lopakodtunk, és nemsokára láttuk,

hogy a Sendador táborhelye fölé jutottunk, ő azonban még mindig nem sejtett semmit.

A sziklaperem mögül letekintve beláttuk az egész táborhelyet. Az indiánok tarka

összevisszaságban, tunyán heverésztek; a Sendador tőlük oldalvást ült, a sziklának