meglepetést okozott náluk, amikor két év múltán ezer dol ár érkezett az édesanyja

címére, és a feladó nem volt más, mint... maga a tettes... ara még azt is jelezte, hogy

anyagi lehetőségeihez képest évenként fog küldeni hasonló összeget. Ez a Knut a pénz

segítségével orvosnak tanult, ám nem lett belőle semmi. Csak lopta a napot, csavargott,

amíg az apja meg nem unta, és egy kivándorló csoporttal a tengerentúlra nem küldte,

hátha ott megembereli magát... így találkoztam én vele...

- Megesküszik, hogy amit ál ít, az mindenben igaz, és nem csak a bűn gyötrelmes

terhétől akar megszabadítani?!

- Voltaképp meg kel ene sértődnöm e kérdés hal atán! Higgye el végre, ezeket mondta

nekem az ifjonc Delmenborg, nem változtattam egyetlen szaván sem!

Az öreg könnyes szemmel kirohant a szobából. Alig hagyott magunkra, Pena

arckifejezése megváltozott. Mély, nagyon mély szánakozás ömlött el rajta, és csaknem

remegő hangon kérdezte:

- Mit szól hozzá?

- Isten útjai csodálatosak! Belátja?

- Süketnek és vaknak kel ene lennem, ha ezek után még kételkednék! Ki sejthette

mindezt néhány héttel ezelőtt még Sankt Thomas-szigetén? No de hová tűnhetett az

öreg?

- Bizonyára az imaszobában van, de hagyjuk. Neki most egyedül a legjobb.

- Igaza van. Beszélgetésünk nyomán teljesen más ember lett, és most már nyugodt,

tiszta szívvel nézhet élete alkonya elé. Nem kétséges, hogy rninket egy erős kéz: a

xilágmindenséget igazgató Mindenható keze következetesen irányított ide, a Karapa-

lagúnához... No de azt hiszem, ideje, hogy a Yerno után nézzünk...

- Igen, menjünk!

Még nem hagytuk el a szobát, amikor Unica sietett be értünk.

- Senores, az Isten szerelmére, jöj enek azonnal a kertbe! Az hiszem, a Yerno megőrült!

Éppen befejeztem a foglyok el átását, és fölmentem a kertbe, de higgyék el, kibírhatatlan, ami ott van! Már az egész falu kivonult a szikla tövébe, és álmélkodva hal gatják az

eszeveszett üvöltést. Fogalmuk sincs, hogy mi történhet odafönn...

Ugyancsak igyekeztünk, mert kissé tovább maradtunk, mint ahogy terveztem. Ahogy

haladtunk föl a lépcsőn, mind erősebb lett az ordítás, és amikor fölértünk a kertbe, már

úgy hangzott, mintha vadál atot fojtogattak volna; mintha nem emberi torokból szakadt

volna föl:

- Senores, jöj enek! Jöj enek!

Penát a karjánál fogva visszatartottam. Amikor a Yemo meglátott bennünket, újabb

üvöltésben tört ki:

- Siessenek! Ne torpanjanak meg! Az Isten szerelmére kérem önöket! Megteszek

mindent, bármit kívánnak! Az igazat mondom, esküszöm mindenre, ami szent, csak

szabadítsanak meg ettől a kíntól!

Arca megduzzadt, mint az itatóspapír. Szeme messze kidül edt üregéből, homlokán borsó

nagyságú verejtékcseppek gördültek alá, szájából pedig véres hab buggyant elő.

- Higgyenek nekem! Kérdezzenek, kérdezzenek, csak legyen már vége ennek a

pokolnak! Nem látom önöket tisztán! Szemem előtt vérbe borult minden!

Ahogy ránéztem, megborzadtam. Legszívesebben azonnal megszabadítottam volna

kínjaitól, ám uralkodtam magamon, győzött a józan eszem. Kimért, szigorú hangon

szóltam rá:

- Mondja meg, hol található senor Horno!

- A Laguna de Bambúnál, az Isleta del Circulón...

- Egyedül van ott?

- Nem, két másik fogol yal, Parduna kereskedővel és fiával...

- Értük is váltságdíjat akartak követelni?

- Igen.

- Mbocovi falu van a környéken?

- Kettő is.

- Hány harcos őrzi a lagúnát?

- Negyven.

- Milyen messzire esik tőlünk ez a hely?

Ekkor Pena a vál amra tette a kezét, és németül így szólt:

- Ne kínozzuk tovább. Jártam már a Bambú-lagúnánál, és jól ismerem a Circulo-szigetet

is. Könnyen megtaláljuk az odavezető utat. Ezúttal már igazat beszél a gazfickó.

- Úgy gondolom én is, ám azért járjunk utána ennek is...

Félrehúztam a bambuszedényt, majd karon fogtam Penát, és odébb mentünk. A Yerno

üvöltése lassanként szívszaggató sóhajokra és nyöszörgésre váltott át.

- Hová megyünk? - kérdezte a társam.

- A főnökhöz.

- Kérdezzem ki ismét?

- Nem, mert megint csak fityiszt mutatna önnek. Ezúttal tolmács lesz. Ne változtasson

azonban egyetlen szót sem azon, amit mondok! Ne vegyen el belőle semmit, de ne is

tegyen hozzá!

- El enőrizni akarja a Yemótól kapott értesüléseket?

- Igen, ha nem is szó szerint. Látni akarom a főnök arcvonásain, hogyan érintik a

kérdéseim.

Unicát a raktárhelyiségben találtuk. Nem tudott megmaradni a kertben, mert a Yerno

üvöltése megrázta még az ő erős idegzetét is.

- Beszélt végre? - kérdezte hevesen.

- Igen, ám meg akarunk győződni arról, valóban igazat mondott-e. Hétpróbás gazember

ez. Kérem, hozzon fáklyát vagy mécsest. Bemegyünk a főnökhöz.

Unica fogott egy kis lámpát, és benyitottunk a hordókkal teli helyiségbe, ahol a foglyokat őrizték. Megkerestük El Venenosót, a főnököt. Társaihoz hasonlóan neki is összekötözték

kezét-lábát. Lehajoltam hozzá, és eloldoztam a szíjakat, teljesen szabaddá tettem.

- Kezdjük tehát - szóltam a társamnak -, de nagyon vigyázzon! Ha tudja, igyekezzék még

a hangsúlyt is érzékeltetni! Fordítsa hát: a mbocovik főnöke, akit Venenosónak neveznek,

igazi bátor harcos!

A főnök nem mozdult, fekve maradt. Úgy látszott, a némát akarja játszani. Amikor

azonban társam befejezte a mondatot, mégiscsak tetszhetett neki a bevezetés, mert ránk

nézett, ám nem szólt semmit.

- És a mbocovik főnöke dúsgazdag ember is...

Eme megál apításomat a jelenlegi helyzetében olyan hízelgőnek találhatta, hogy fölült,

ám még mindig néma maradt. Tovább dicsértem őkelmét:

- Itt van ez a gazdag, vitéz harcos, akivel beszélni, tárgyalni akarunk. Jó szándékunkat

mutatja, hogy szabaddá tettem. Ugy il enék, ha fölál na, és teljes nagyságában mutatná

magát...

Abban a pil anatban talpra ugrott. Kissé közelebb húztam Unicát, hogy lámpája fénye a

fogoly arcára essen.

- A főnök gazdag ember, mert fehéreket rabol el, és váltságdíjat követel értük - fordította Pena tovább. -A kapzsiság azonban el ensége a vitézségnek. Elhomályosítja a látást,

rontja a hal ást, és megzavarja az értelmet. Ezért sikerült csel el legyőznünk a hírneves

bajnokot...

Haragos pil antásokat vetett ránk, és közben összefonta két karját a mel én, ám még

most sem szólalt meg.

- A pénzéhség elnémította a főnököt, vagy retteg tőlünk, és ezért nem mer megszólalni?

- A mbocovik főnöke nem ismeri a félelmet! - mordult föl haragosan.

- A halál pil anatában sem?

- Nem. Minden embernek meg kel halnia...

- Nem mindegy azonban, hogyan. Mert fájdalmak közt távozni az élők sorából...

- Meg akartok kínozni?

- Ha másképp nem sikerül egyezségre jutnunk...

A dél-amerikai indián korántsem olyan el enál ó a fájdalmakkal szemben, mint észak-

amerikai rokonai. Ez tüstént megmutatkozott a Venenosónál is, mert aggodalmas hangon

közbevágott:

- Ezt ne tegyétek, nem szolgáltam rá!

- Meg akartátok rohanni a tobaokat.

- Hazugság! Vadászatra indultunk.

- Ne nézz gyereknek bennünket! Azt terveztétek, hogy legyilkoljátok az egész falut. A

Yerno elmondott mindent, amikor még úgy gondolta, hogy a szövetségesei vagyunk.

- Hazudott! A mi szándékaink békések. Hogy ő mit akar, az az ő dolga.

- Úgy látszik, tévedtem. A mbocovik főnökét vitéz embernek tartottam. Most azonban azt

hal om, hogy pusztán félelemből letagad mindent, és igyekszik más nyakába varrni a

bűneit. Megvetem ezért. Azt is hal ottam, hogy nemcsak harcol a fehérek el en, hanem

mások által elrabolt foglyokat is őriz a falujában. Ez már gyávaság! Nemcsak a Yerno

hazug, hanem a mbocovik főnöke is!

- En csak az igazságot mondom!

- Nem hiszek egyetlen szavadnak sem! Hazugság mind!

- Bizonyítsd be!

- Azt mondtad, hogy senor Hornót a Nuestro Sefioi' Jesucristo de lafloresta virgen

pincéjében tartjátok fogva.

- Így is van!

- Nem! Hazugság! Mi tudjuk, hol található. Ti váltságdíjat akartatok kicsikarni érte az öreg Desienótól, ám ha támadási tervetek sikerül, és megszerzitek a remete egész vagyonát,

akkor senor Homót megöltétek volna. Tagadod ezt is?

Nem válaszolt, csak komoran tekintett maga elé.

- Mennyit kértetek volna érte?

Fölkapta a fejét, és reménykedő kíváncsiság vil ant föl tekintetében. Ha én váltságdíjat

kínálok fel, csak nem lehet olyan rossz a helyzete...

- Tegyél ajánlatot! - mondta.

- Én ugyan nem! Mondd meg, mit kívánsz!

- A Desierto gazdag, és nagyon szereti senor Hornót! Sokat fizethet érte...

- Mennyit kérsz tehát?

Mintegy húszezer márkát kitevő összeget jelölt meg pesóban. Elégedetten nevettem föl,

majd így szóltam:

- Azt hittem, többet kérsz.

- Akkor meg vagy elégedve?

- Tökéletesen, ha ezzel megegyezésre is jutottunk.

- Igen, ennyit kértem, és ti nem tartjátok tál magasnak az összeget

- Akkor ál az alku. Azt viszont elfelejtetted, hogy embereiddel együtt te is fogoly vagy, a mi foglyunk. Nem akarjuk megölni egyi-kőtöket sem, hanem váltságdíj fejében készek

vagyunk szabadon bocsátani benneteket.

Elvörösödött, zavartan topogott, majd fölkiáltott:

- Indiánt váltságdíjért kiváltani a fogságból?! Ilyen még nem történt soha!

- Valóban szokatlan, ám mivel te is pénzt kérsz a foglyodért, mi csak követjük a példádat.

- És mennyit akartok?

- Körülbelül annyit, amennyit te...

- Pontosan milyen összegre gondolsz?

- Senor Homo nem főnök, hanem egyszerű közember. Úgy érzem, legalább annyit ér,

mint minden egyes harcosod...

A Venenoso bőszülten fölhorkant. Folytattam:

- Tehát annyit fizetsz minden emberedért, amennyit senor Hornóért kértél. Te, mint főnök,

mindenképpen megéred ennek a tízszeresét is! Mi csak ennyit kérünk tőletek...

- Ez túl sok!

- Te határoztad meg az árat!

- Nekünk nincs pénzünk.

- Az sem baj. Csordáitok, kincseitek vannak, azzal is fizethetsz.

- Tévedsz, mi szegények vagyunk.

- Nem értelek. Az imént azt mondtam, hogy dúsgazdag ember vagy, és te nem tiltakoztál.

Most már késő, mert követelésünket ennek megfelelően szabtuk meg...

- Ha valóban ilyen sokat kérsz, nem tudunk fizetni. Akkor mi történik velünk?

- Meg kel halnotok!

- Akkor senor Horno is meghal!

- Aligha, mert őt kiszabadítjuk. Ugyanis tudjuk, hol van: a Laguna de Bambi nál.

Utóbbi szavaimnál erősen figyeltem, és láttam rajta, hogy összerezzen. Mivel azonban

hal gatott, folytattam:

- No, eltaláltam?

- Nem, tévedsz.

- Es csupán negyven embered Őrzi! Gyorsan végzünk velük!

- Ha megölitek Őket - fújt rám dühösen -, akkor sem... Hirtelen félbeszakította a

mondatot. Rájött, hogy többet árult el, mint kel ett volna.

- Miért nem folytatod?

- Az már az én dolgom!

- Azért sejtjük, mit akartál mondani.^ Ha legyőznénk harcosaidat, akkor sem találnánk

meg a foglyot. így van?

Nem válaszolt, csak mélyen lehajtotta a fejét.

- Tévedsz. Egészen biztosan rá fogunk bukkanni. Megtaláljuk őt Porduna kereskedővel

és annak a fiával együtt...

Néhány csikorgó szót lökött ki a fogai közt, amit a társam szitko-zódásnak fordított, majd ezt kérdezte:

- Róluk is tudsz?

- Igen, és azt is egész pontosan tudom, hogy hol vannak: az Isleta del Circulón

rejtegetitek őket.

- Uram, te mindentudó vagy! - kiáltott föl döbbenten, mert belátta, hogy ismerem minden

titkát.

- A Yerno elmondott mindent... -válaszoltam, mert nekünk csak előnyiínk származhatott

abból, ha ^összeugrasztjuk őket.

-Ő?! Az lehetetlen!

- Mit gondolsz, miért hozattam föl? Kifaggattam. Végül is beval ott mindent.

- Ostoba, átkozott gazember! - dühöngött a vörös. - Ha a kezem közé kerül, megfojtom!

- Ne légy hozzá igazságtalan. Ő is vonakodott egy kissé, ám végül sikerült vele szót

értenünk. Az ő helyében te is beszéltél volna.

- Én ugyan soha! A gyáva! Kerüljön csak elém!

- Ez a kérésed rövidesen teljesül, és akitor megbeszélhettek mindent. Mi pedig

végeztünk. Most már tudjuk, hányadán ál unk veletek... Pena, kérem, kötözze meg ismét!

A társam fölszedte a szíjakat a földről, ám használni már nem tudta őket, mert a főnök

felüvöltött:

- Engem megkötözni még egyszer?! Soha!

Hatalmas ugrással az ajtó felé szökkent. Engem azonban ne lepett meg, mert az utóbbi

szavainál feszült figyelmet láttam az arcán, mintha készülne valamire. Az első mozdulata

még sikerült, ám a másodiknál már megbotlott kinyújtott lábamban. Elvágódott, én pedig

ráugrottam, kezét hátracsavartam, leszorítottam a földre, és addig tartottam, amíg Pena

meg nem kötözte.

- Helyes! - kiáltott valaki mögülünk az ajtóból. -A fickó nem távozhat a sziklavárból! Nem szabad megtudnia, hol tartották fogva!

Az il ető németül beszélt, és mintha a Desierto lett volna. Am ahogy közeledett felénk,

láttuk, hogy egészen más a külseje.

Micsoda változás! A papos jel egű talár eltűnt, és hosszú, sovány testén büszke

cascaril ero-ruha feszült, sőt, a széles karimájú sombrero sem hiányzott a fejéről. Övéből két pisztoly és egy kés markolata kandikált elő.

- Tehát nem ismertek föl tüstént? - nevette el magát. - Nem is csodálom, ugyancsak

megváltoztam! Pil anatok alatt más ember lettem, és nemcsak külsőleg, hanem mintha

teljesen kicseréltek volna... Menjünk föl, a kertbe, úgy látom, itt végeztek...

Örömmel tettünk eleget kérésének. Bezárta az ajtót, és elindultunk fölfelé. Amikor

odaértünk, megál t, és a társamhoz fordult:

- Senor Pena, azt hiszem, nincs értelme, hogy hosszasan áradozzam, noha szívem

csordultig telt boldogsággal. Hálám nem marad el. Egyelőre fogadjon el ennyit...

Széles mozdulattal vonta mel ére barátomat. Ezután megszorongatta az én kezemet is.

Unica értetlenül ál t az öreg heves érzelmi kitörése előtt, nem értette, mi történt.

- Örülj velem, gyermekem... - mondta neki a Desierto kedvesen. - Oda minden bánatom,

szenvedésem! Szabadon élhetek, úgy, mint bárki más! A lelki gyötrelem, a búbánat a

múlté, és mindezt ennek a két embernek köszönhetem. Majd később elbeszélek neked

mindent, most nincs erre idő... Végtelenül boldog vagyok! Most ne szenvedjen senki a

közelemben! Oldozzuk föl a Yernót! Vigyék a raktárhelyiségbe, s ott kötözzék meg

ismét...

- Hogyan döntött a mbocovik felől?

- A Gran Chaco törvénye szerint eljátszották az életüket, ám ma olyan boldog vagyok,

hogy megkönyörülök rajtuk is... Előbb azonban végezzünk a Sendadorral, meg a

csapatával. Meglátjuk, mire jutunk velük, és azután döntünk a foglyok sorsa felől. Most

menjünk a Yernóhoz!

- Ne siessünk el semmit! Mielőtt kioldozzuk, még beszélnem kel vele!

- Miről?

- Tüstént meghal ja. Jöj ön!

A Sendador veje mozdulatlanul ült a fa tövében, úgy, ahogy hagytuk. Kezdett magához

térni. Arcáról eltűnt a hul aszerű sápadtság, szeme nyugodtan ült üregében. Fájdalmalítól

meggyötört, végsőkig kimerült embert láttunk magunk előtt. Amikor hozzáléptünk, eszelős

aggódással figyelt föl ránk. Bár a látvány fájdalmasan hatott rám, a szánakozás ideje még

nem jött el. További értesüléseket kel ett szereznem a Sendadorról. Ismét a feje fölé

húztam az edényt, és hul ani kezdtek fejére a vízcseppek. Megrázkódott, mintha

bunkócsapás érte volna, és rémülten üvöltött föl:

- Szentséges egek! Hát megint?! Mit követtem el?! Kegyelem, kegyelem!

- Még nem végeztünk - válaszoltam.

- Mit akar még? Bármire kíváncsi, elmondom azt én magamtól is, nem kel kínoznia!

Vegye el rólam ezt a pokoli csöpÖgtetőt! Üssenek agyon vagy lőjenek le, ha egyetlen

hazug szón kapnak! Csak el a vízzel... el... el!

Oldalra húztam a szerkezetet, és föltettem az első kérdést:

- Tagadja-e még mindig, hogvyalóban a veje a Sendadornak? Látszott rajta, hogy minden

el enál ó képessége megtört. A lehul ó vízcseppektől való félelme minden más érzést

elnyomott bemie.

- Beismerem, az vagyok - mondta csöndesen.

- Az apósának merre van a búvóhelye?

- Éppen a Laguna de Bambi nál.

- Járt már vele fönt, a Pampa de Salinason?

- Nem, még soha.

- De tud róla, hogy ő időnként arra barangol?

- Igen.

- Ön azt is tudta, hogy az apósa az Erdei Kereszthez ment. Abban is megál apodtak,

hogy ha végez ott, követi önöket ide, a tobaoklioz, történjék bármi is?

- Jönni fog, minden bizonnyal. A napot nem tudtuk pontosan meghatározni, ám lehet,

hogy már ma várható.

- A nap milyen szakában akartak találkozni?

- Az esti órákban, pontos időt azonban nem kötöttünk ki.

- És hol várták volna be őt a csapatával?

Egy pil anatig mintha vonakodott volna a válasszal, ezért azonnal a vizes edényért

nyúltam, ám kétségbeesett hangja megál ásra késztetett.

- Ne, ne! Az Istenért, ne! Nincs rá szükség! Őszintén elmondok mindent. A tegnap esti

táborhelyen, abban a földmélyedésben lett volna a találka, fia nem lennénk ott az esti

órákban, akkor az azt jelentené, hogy győztünk, és azért nem tértünk vissza, mert a

faluban maradtunk. Azért mindenképpen érte küldtem volna az egyik emberemet.

- Hogy csapatával együtt idejöj ön?

- Igen. Van még kérdése?

- Nincs, befejeztük.

- És hisz is nekem?

- Igen. Most már belátja, milyen gyorsan megváltozhat az ember? Hiszen egy csapásra

eltűnt gúnyos, fölényes viselkedése. Néhány lehul ó vízcsöpp erősebbnek bizonyult, mint

az ön megátalkodott csökönyössége. Egy-egy csöpp talán elérte még a lelkiismeretét is.

Gondoljon arra, kerülhet még hasonló helyzetbe, és akkor lesz-e valaki, aki megkönyörül

önön, és félrevonja az edénykét...

Nem válaszolt, csak mélyet sóhajtott. Milyen nagyok lehettek kínjai, mennyire rettegett a

gyötrelemtől, hogy még a saját apósát is elárulta! Én megtudtam, amit akartam. Nem is

kérdezősködtem tovább.

Kioldoztuk. Az öreg és Pena elvezették. Úgy ment köztük, mintha részeg lenne, és

bizonyára elesik, ha nem tártjait karjánál fogva.

11. Könnyű győzelem

Unicával bementünk a lugasba, ahonnan kiláthattunk a tóra. Alig leptünk a lombok alá,

amikor messziről átható, hosz-szan elnyúló süvöltést hal ottunk, olyan élesen, mintha

valami gőzmozdony jelzése hangzott volna föl.

- Egek! - uj ongott föl a leány. - Megérkeztek a harcosaink!

- Ez a megbeszélt jel?

- Igen, ez a nagy riadókürt! A nagybátyám készítette arra az alkalomra, ha messziről kel

hírt adni. Hal gassa csak!

Ismét fölhangzott a süvöltés, és válaszképpen lenn, a faluban százszólamú uj ongás

harsant föl.

- Az érkezők elé indulnak - magyarázta Unica.

- Önnek nem kel ene velük mennie?

- Voltaképp igen, no de ön...

- Kérem - vágtam közbe -, ne legyen rám tekintettel! Királynőnek az alattvalói közt a

helye!

- Elkísér?

- Szívesen...

Gyors léptekkel igyekeztünk a tóhoz, ahol ott tolongott mindenki, aki csak mozogni bírt.

Még az egészen kicsiny csöppségek is lelkesen totyogtak a felnőttek után, akiknek

egyetlen pil anatra be nem ál t a szájuk. Nemsokára leírhatatlan lárma harsant föl

előttünk. Rövidesen megpil antottuk Visszatérő győztes harcosokat. Nagy örömömre az

indiánok mindannyian lóháton ültek, és kezdtem bizakodni, majd csak hozzájutunk mi is

egy-egy hátashoz.

Amint megláttak bennünket, az örömuj ongás a kétszeresére nőtt. A csatából megtért

csapat vezetője, egyben a falu elöljárója leszál t lováról, odajött hozzánk, a királynő elé ál t, és hosszú beszédet mondott, amelyből én természetesen egyetlen szót sem értet*

tem. Amikor befejezte, Unica emelt hangon válaszolt.

Bizonyára többször megemlített minket is, mert időnkét a harcosok tekintete rám siklott.

Végezetül egy-egy lovat hoztak számunkra. Nyeregbe szál tunk, és a menet elindult a

falu felé. Elöl gigászi termetű fickó haladt, óriási bambuszcsővel a kezében: a jelzőkürttel.

A kürtös csakhamar íblduzzasztotta az arcát, száját a bambuszcső végéhez il esztette, és

teljes erejéből megfújta. A fölharsanó hanggal egy elefántcsordát is világgá lehetett volna zavarni! Azonnal rázendített a zenekar is, és kezdtem komolyan aggódni a jelző-

kürtösért, mert számbeli fölényük el enére diadalmasan túlharsogta zenésztársait. Aztán

egy pil anatra megszakította produkcióját, leeresztette a bambuszcsövet, nagyokat

szuszogott, és kutató pil antást vetett rám; bizonyára azt firtatta, mennyire élvezem a

zenéjét. Mosolyogva bólintottam feléje. Elragadtatással vette tudomásul, és már

magasba is emelte hangszerét. Hát, ha az imént komoly teljesítményt nyújtott, akkor

most valósággal csodát művelt! Jerikó falainál bizonyára ilyen kürtöket használtak!

Természetesen a kísérő műsor sem maradt el: a kiáltozás, az uj ongó rivalgás

ál andósult, és el kel ismernem, hogy a lakosság kitett magáért. A pokoli hangzavar

közepette egyenesen a falu piacterének tartottunk, ahol a Desierto várt bennünket.

A lovasok leszál tak a nyeregből, és katonás sorokba rendeződtek. Csönd támadt. Az

elöljáró az öreg elé lépett, és beszámolt a hadjárat eredményéről, legalábbis úgy

gondoltam. Ahogy végzett, a Desierto hozzám jött, és lelkesen újságolta:

- Megsemmisítő győzelem! Úgy megvertük a csiriguánókat, hogy legalább tíz évig békén

hagynak minket... Ez itt csak a fele a hadseregünknek. A hátramaradt rész a csordákat és

a nyájakat hajtja, meg a zsákmányolt ingóságokat hozza magával. Kihirdetem, hogy ma

nagy győzelmi ünnepet tartunk...

Nyomban szólt is a tömeghez. Valóságos orkán, szélviharszerű örömuj ongás tört ki.

Megszólalt a kürtös is, akinek tudásában ezúttal már közelről gyönyörködhettem, mert

egymás mel é sodródtunk a jelentéstétel során. Rokonléleknek gondolhatott, mert ahogy

fölfújta arcát, és a hangszert a szájához emelte, ál andóan rajtam tartotta a szemét.

Amikor rázendített, mosolyogva bólogattam.

Ezen föl elkesülve annyi levegőt szívott be, hogy rnár azt gondoltam, ha nem engedi ki

idejében, teljesen fölfúvódik, mint valami léggömb az égbe emelkedik, és szétpukkan!

Szerencsére néhány indián érkezett, a tömegen át a Desiertóhoz nyomakodtak, és

jelentést tettek neki. Amikor befejezték, a remete csöndet parancsolt, majd tájékoztatott a kapott hírekről.

- Uram, most érkeztek vissza a félderítőim. Útjuk sikerrel járt: látták a mbocovikat.

-Hol?

- Embereim jó hatórai járásra lehettek, amikor észrevették a közeledő el enséget.

Gyalogosan jönnek, ám néhány lovas is föltűnt köztük...

- A mi lovainkon ülhetnek. Remélhetőleg visszakapjuk őket.

Jönnek velük fehérek is?

- Csak egyet láttak: hosszú, szikár férfit...

- A Sendador! Csak megjön tehát! Most elkapjuk a gazembert!

- Ugy gondolja, hogy a mbocovik is a Yerno búvóhelyén ütnek tábort?

- Minden bizonnyal.

- Es ott csapunk le rájuk?

- Igen, ám csak napfelkeltekor. Nem akarok kockáztatni semmit. Nehogy kicsússzon a

kezünkből ez az átkozott gazfickó!

- Akkor még van időnk egy kis ünneplésre. Ne rontsuk el a győzelmi hangulatot!

- Én azt javaslom, várjunk vele! Vessünk véget ennek az Örömuj ongásnak, amint csali

lehet. Ha megérkeznek a mbocovik, felderítőket küldenek ki, és akkor nehéz helyzetbe

kerülhetünk. Az sincs kizárva, hogy maga a Sendador vál alkozik erre a feladatra, és kor-

beszimatolja a falut. Csak a harcosok maradjanak itt, ám lehetőleg csöndben. így a

leselkedok nem tudják mire vélni a helyzetet. A lakosság többi része evezzen át a

szigetre, és rejtőzzék el, úgy, hogy senki se fedezhesse föl jelenlétüket.

- Vigyük a lovakat is?

- Természetesen.

- Azt hittem, szükség lesz rájuk, ha üldözzük az el enséget.

- Ha okosan járunk el, és pontosan hajtjuk végre tenóinket, erre nem kerül sor. Ha

körbezárjuk a mbocovikat, foglyul is ejtjük őket mind egy szálig.

- Hogyan gondolja?

- Mielőtt beesteledik, Pena meg én kimegyünk eléjük. Meggyőződünk róla, hogy tényleg

abban a mélyedésben ütnek-e tábort. Ha igen, akkor a tóba harcosokkal együtt rögtön

kivonulunk, és körbezárjuk őket, olyan távolságban, hogy nyilaikkal ne érhessenek el, és

ezután teljesen csöndben megvárjuk, amíg ránk virrad. Bízom benne, hogy ezúttal nem

szalasztjuk el a Sendadort sem...

- Igen ám, de ha tömegesen támadnak, áttörhetik a gyűrűt, mert nekünk el kel aprózni

az erőinket.

- Ettől nem félek. A terület, amelyet körbezárunk, nem nagy. Ha kitörési kísérletre kerülne sor, pil anatok alatt a megtámadott ponton lehetünk. Az ilyesminek amúgy is elejét tudjuk

venni, ha azonnal lövünk a bokrok közül előbukkanó el enségre. Nos, hagyjuk a

fontolgatást! Intézkedjék, hogy a falu mielőbb elcsöndesüljön. Mi pedig Penával indulunk

ki, a pampára...

Magunkhoz vettük fegyvereinket, majd elindultunk a mbocovik_, föltételezett táborhelye

felé. Csizmánkat lehúztuk, nehogy valamelyik felderítő gyanút fogjon, és arra gondoljon,

hogy fehérek járnak a környéken.

A mbocovik tegnapi nyomai még olyan élesen rajzolódtak ki, hogy csak gyakorlott

prérivadász tudta volna felfedezni köztük a mieinket, ezért nem is bajlódtunk az

eltüntetésükkel. Sötétedés előtt három órával pil antottuk meg a mbocovikat. Létszámukat

nem tudtuk meghatározni, mert libasorban meneteltek, takarták egymást. Elöl haladtak a

lovasok, mögöttük pedig a gyalogosok.

Az öreg Desierto távcsövével figyeltük őket, biztosra vehettük, hogy ebből a távolságból

szabad szemmel nem láthatnak meg. Ezután visszamentünk a táborhelyig, és attól olyan

távol helyezkedtünk el a bozótban, hogy látcsövön szemmel tarthassuk. Elheveredtünk a

fűben, és vártunk. Az indiánok félóra múltán tűntek föl.

- Eddig műiden rendben - engedtem le a távcsövet a szememről.

- Úgy, ahogy terveztük - helyeselt a társam.

- Bedugták fejüket a hurokba. Most mit csinálunk? Visszamegyünk a faluba?

- Csak az egyikünk. A másiknak maradnia kel . Ezután már figyelni kel az el enség

minden lépését... Mindenekelőtt azt, küldenek-e ki kémeket... Majd én maradok, ön pedig

siessen az öreg

Herbsthez, tájékoztassa a helyzetről, és azonnal induljanak el a tobaokkal...

- Köszönöm, ám én inkább maradnék. Jobb, ha ön megy a faluba, és saját maga intézi,

hogy a tobaok ide masírozzanak... Még valami hibát ejtek, és akkor hal gathatom a

szemrehányásait...

- Ahogy akarja! Nagyon kérem, legyen szemfüles...

- Magától értetődik.

- Mit tesz, ha valaki elhalad ön mel ett?

- Utánaosonok, és mennél csöndesebben elkapom...

- No látja, ezt nem szabad. Kövesse, ez idáig renden van, mert legalább tudjuk, merre jár, ám hagyja tovább menni szabadon.

- No de fölfedezheti önöket, ha már idefelé vonulnak a tobaokkal! És azonnal jelenti az

övéinek!

- Kötve hiszem, hogy erre sor kerülne. Ha az il ető esetleg túlságosan a közelünkbe

merészkedik, lecsapunk rá. Akkor sincs baj, ha elvétjük, és kicsúszik a kezünk közül,

mert mire visszajut a rejtekhelyig, mi már körbevesszük őket. Fő az, hogy ön ne hívja föl

a figyelmet magára addig, amíg nem zártuk be a gyűrűt. Ha el kel hagynia a helyét,

jegyezze meg jól, hogy visszataláljon. Másképp hasztalan várakozunk majd itt, és nem

tudjuk majd, mi történt önnel...

- No de kedves barátom! Úgy rémlik, kétségei támadtak helyismeretemmel kapcsolatban.

Menjen nyugodtan, nem lesz semmi baj!

Gyors léptekkel indultam visszafelé, a faluba, ahol már igencsak vártak ránk. A Desierto,

óvatos ember lévén, harcosait teljes készültségben tartotta, kivonulásra készen, ezért a

megérkezésem után szinte azonnal fordultunk is vissza. Beszámolóval sem húztam az

időt, és csupán annyi utasítást adtam, hogy libasorban menjünk, s kerüljünk lehetőleg

minden zajt. Attól nem kel ett tartanunk, hogy távol étünk alatt a falut támadás éri, ám a biztonság kedvéért egy kis csapatot hátrahagytunk.

A mbocovik felderítőjével számokfbm kel ett: föltételeztem, hogy értelmetlen kerülőre nem

pazarolja az idejét, hanem a legrövidebb úton igyekszik a falu felé. Ezért, nehogy

találkozzunk, letértünk balra, végig a tóparton haladtunk, majd később északnak

kanyarodva igyekeztünk Pena rejtekhelye felé.

Nem valami könnyű az éj sötétjében, teljesen sík vidéken megtalálni olyan kis helyet,

amelyre semmi jel egzetesség nem utal. Egyetlen fa vagy bokor, egyáltalán bármilyen

növényzet sem segítette a tájékozódást. Ám aki hosszú éveken át észak kietlen tájain, a

végtelen prériken át csavargott, a Sziklás-hegység félelmetes szakadékaiban űzte a

vadat, vagy hetekig kutatta elvetemült banditák nyomait, az szert tesz valamilyen

megmagyarázhatatlan ösztönre, talán hatodik érzékre, és ahol egyszer járt, oda bármikor

visszatalál. Valahogy így jártam ezzel én is. Olyan pontosan érkeztünk a kérdéses helyre,

mintha fényes nappal sétáltunk volna a pampán. Penát viszont nem találtuk ott.

- Bizonyára a kém nyomába szegődhetett - vélte az öreg. - Megvárjuk, amíg visszatér?

- Nem, csak hagyunk itt valakit, hogy elvezesse őt hozzánk. Most pedig nyomuljunk

tovább!

Herbst kijelölte az indiánt, el átta utasítással, majd továbbindultunk, egészen addig, amíg a bokrokkal szegélyezett táborhelyet már a közelünkben éreztem. Itt megál tunk.

Mivel pontosan ismertem a helyet, gyorsan végeztem a számítással. Jókora kört kel ett

képeznem, átmérője úgy nyolcszáz méter lehetett. Elindultam tehát a vörösökkel az

elképzelt kör vonalán, és tizenkét lépésenként hátrahagytam egy-egy indiánt. A

Desiertótól már korábban megkapták valamennyien azt az utasítást, hogy lőjenek bárkire,

aki akármelyik oldalról közelíteni akar. Miután ily módon bezártam a gyűrűt, már egyedül

érkeztem vissza Herbsthez. Mi ketten kívül maradtunk a körön, készen arra, hogy

bármely pontján ott teremjünk, ha erre szükség lenne. Alig váltottunk suttogva néhány

szót, amikor a falu felől két lövés csattant, közvetlenül egymásután.

- Az ördögbe! - hökkent meg az öreg. - Lehet, hogy üres bokrokat vettünk körül?! Közben

pedig a mbocovik megtámadták a falut?!

- Nem hiszem - csóváltam meg a fejem. - A Sendadornak meg kel várnia a Yerno futárát.

Másképp nem tudhatja, hogyan is ál nak a dolgok. Valószínűleg Pena rábukkant a

felderítőjükre, esetleg el is kapta...

- No de ezt megtiltotta a társának!

- Valóban, ám a körülmények változhatnak. Meg kel tehát várnunk, amíg vissza nem ér.

Addig járja körbe az embereit, és mondja meg nekik, ne csak a bokrok felé figyeljenek,

hanem a hátuk mögé is...

Elsietett. Jó negyedórába telt, míg visszatért, és biztosított, hogy emberei tudják a

kötelességüket. Nemsokára csörtető lépteket hal ottunk a falu felől. Valaki nagy zajt ütve, rohanva közeledett. Ugyancsak sietős lehetett a dolga az il etőnek.

- Pena? - kérdezte az öreg.

- Aligha. Ő óvatosabb lenne... Inkább a kém. Jöj ön, próbáljuk meg elcsípni...

A felénk közeledő ember elé siettünk. Alakja rövidesen kirajzolódott a homályban.

Ugrásra készen ál tam, ám elfelejtettem szólni a Desiertónak, hogy maradjon csöndben.

Amikor megpil antotta a sötét alakot, rárival t:

-Altoahíl Ál j!

A férfi megtorpant, visszahőkölt, majd oldalt ugrott, és eliramodott. Fölismertem, és utána vetettem magam, ám, sajnos, későn, addigra már eltűnt. Jobbra rohantam, amerre ő is,

ám hasztalan. Bizonyára azonnal irányt változtatott. Megál tam, és feszülten hal -

gatództam, hátha észlelek valami zajt a sötétben, ám ez a próbálkozásom sem járt

sikerrel.

- Figyeljen! - kiáltottam Herbst felé. - Szóljon az embereinek, hogy a Sendador a körön

kívül ólálkodik! Ne engedjék át semmiképp! Ha kel , inkább lőjék le!

A Desierto fennhangon tolmácsolta kérésemet harcosai felé. Alig hangzott el kiáltása,

amikor visszafojtott, dühödt dörmögés ütötte meg a fülemet:

- Ezer ördög! Az átkozott német!

Semmi kétség, a Sendador szitkozódott. Régóta járhatta már a veszély útját, mert nem

szaladt el, nehogy a lábdobogása elárulja, merre menekül, hanem lelapult a közelemben.

Most ugyan a suttogásával hibát követett el, bizonyára első döbbenetében tette. Már

ugrottam is feléje... Jó nagy zajt csaptam, és ez az ostobaság csaknem az életembe

került. Néhány lépést tehettem, amikor gyors egymásutánban két lövés dörrent, éles

vil anással, s éreztem, hogy a jobb hónom alatt megrándul a vadászkabátom uj a. A

torkolattűz-ben megláttam a Sendador arcát. Már dörrent is a vál amhoz szorított

karabély. Gúnyos hahota felelt rá. Ismét győzött a ravaszsága: azonnal odébbál t, amint a

lövései elcsattantak.

Bármilyen feszülten figyeltem, nem észleltem a legldsebb zajt sem. Megugrott a gazfickó,

legalábbis egyelőre... Visszatértem az öreghez, aki izgatottan érdeklődött:

- Megsebesült, senor?

- Csali a bőrkabátomat lyukasztotta ki a Sendador.

- Eltalálta őt?

- Hal otta, hogy kinevetett - válaszoltam bosszúsan. - Ördögi szerencséje van ennek a

gazfickónak! Már azt hittem, hogy'a kezemben van, és megint egérutat nyert! De most

figyeljünk!

- Quién va ahí? Ki az? - kiáltott föl egyik emberünk, és csaknem azonnal eldördült a

fegyvere is.

- Quién vive? - ismétlődött kissé távolabb, és már csattant is a lövés; Ezúttal válasz is

dörrent rá.

- Át akar törni - vélte az öreg. - Már két helyütt is próbálkozott.

- Bizonyára próbálkozik még másutt is, amíg belátja, hogy gyűrűbe fogtuk a táborukat...

Gyanúm beigazolódott. A kör vonala mentén mind távolabb hangzottak föl egymásután a

kiáltások, és szinte azonnal puska is dörrent. A Sendador válaszai ezúttal már

elmaradtak. Nyilván takarékoskodott a lőszerrel. Ekkor hátulról közeledtek lépések. Pena

érkezett meg a hátrahagyott indiánnal. Meg sem várva, hogy odaérjen hozzánk, már

messziről kérdezte:

- A Sendador járt itt?!

- Igen.

- Több lövést hal ottam. Eltalálták?

- Ön tehát tudja, hogy a gazember itt kóvályog körülöttünk?

- Hát persze hogy tudom! Három-négy lépésnyire ál tam tőle...

- Ki lőtt előbb, ön vagy ő?

- Természetesen én!

- Úgy?! En ezt nem tartom olyan magától értetődőnek. Külön megkértem rá, hogy ne

üssön zajt!

- Igen, ám a Sendadorról szó sem esett! Ott ál t néhány méternyire az orrom előtt!

Ebben a pil anatban ismét lövés hangzott föl, ám ezúttal már a cserjés túloldaláról. A

Sendador tehát ismét próbálkozott.

- Hát, ez a bandita jó barátságban van az ördöggel! -bosszankodott a Desierto. - Ennyi

lövés, és mind mel é megy!

- Egybe csak belebotlik...

- Remélem, mennél előbb!

- Hm! - dörmögte Pena. - Voltaképp miért lövet rá? Hagyná inkább, hogy visszamenjen az

embereihez! Lehet, hogy örökre világgá zavarja, ha most nem engedi át a gyűrűn! Hadd

csatlakozzék az indiánjaihoz, és akkor velük együtt elkapjuk majd őt is!

Nem válaszoltam. El kel ett ismernem, hogy teljes mértékben neki van igaza, és az

elkövetett hibát azonnal ki kel javítanom. Már indítottam is a Desiertót meg a Penát

idekísérő indiánt, hogy két irányban indulva mielőbb értesítsék az őrt ál ó tobaokat a

megváltozott helyzetről.

Mi pedig Penával leültünk a földre, és várakoztunk. A Sendador eközben lassan

körbehaladt a gyűrűn. Könnyedén fölfedhette tehát, hol heverünk. Biztos lehettem abban

is, hogy közülünk engem tart a legveszélyesebb el enségének. Tehát mindent elkövet,

hogy végezzen velem.

Szótlanul ültünk egymás mel ett, és közben feszülten figyeltünk a néma éjszakába.

Hirtelen alig kivehető zajt hal ottam: mintha a talajra nehezedő kéz súrlódott volna apró

köveken vagy a homokon.

- Maradjon csöndben! -súgtam Penának. -Valaki a közelünkben ólálkodik.

- Talán a Sendador? - találgatta társam éppoly halkan, mint én.

- Meglehet... Nagyon is valószínű. Talán hal ok valamit... Lefeküdtem a földre, és

szorosan odaszorítottam a fülemet. Csak

az előbbi zörej neszezett, igaz, kissé erősebben. Biztosra vehettem, hogy veszély

leselkedik ránk, mégpedig közvetlen közelről, talán csak néhány lépés távolságról. Pena

fülébe súgtam:

- Adja ide a kezét! Ha kiáltok, fölugrunk, és elrohanunk jobb felé. Figyeljen! Egy... kettő...

három! Most!

Fölpattantunk, és egymás kezét fogva jobbra vetettük magunkat. Am néhány lépés után a

társam elengedte a kezemet, és hirtelen egyedül maradtam. Szinte ugyanabban a

pil anatban fölhangzott Pena kiáltása:

- Ördög és pokol! Mi ez?! Te... te, kutya... most megfogtalak! Jaj! - kiáltotta fájdalmas

hangon.

- Fogja erősen! - biztattam. - Már ott is vagyok!

Ismét hibát követtem el. Megbocsáthatatlanul ostobán viselkedtem. Kiáltásommal a

leselkedőnek is tudtára adtam, hogy a közelben vagyok. Ha némán odasurranok,

tökéletes lett volna a meglepetés.

Csöndben lopakodtam néhány lépést, és ekkor észrevettem, hogy valaki ott hever

előttem a földön. Rávetettem magam, és elkaptam a nyakát, úgyhogy moccanni sem bírt.

- Ó, egek! - hörögte a foglyom...németül. - Engem fojt meg!

- Hát, ez az éjszaka nem a miénk! - suttogtam, és fölsegítettem társamat. - Balul üt ki

minden, amihez hozzáfogunk!

- Ma este nem sikerült, ti német kutyák! - harsant föl most már jóval távolabbról a

Sendador hangja. - De rövidesen elkaplak benneteket, és akkor nem ugattok többé!

Hirtelen a vál amhoz kaptam a Henry-karabélyt, és csak úgy vaktában leadtam öt-hat

lövést a hang irányában. Nem is reméltem, hogy találok. Úgy látszott, ezen az éjszakán a

Sendador szerencséjének nincs határa. Tehát a gazember ezt a találkozást is sértetlenül

megúszta.

- Mennydörgős mennykő! - szitkozódott Pena. - Nem elég, hogy ön szép nagy lyukakat

lövöldöz a levegőbe, hanem még a társát is megfojtja! Helyettem inkább őt kapta volna

el!

- Miért engedte el a kezemet?

- Azért, mert fölbuktam! Belebotlottam abba az átkozottba! Keresztbe feküdt előttem! Ön

meg továbbrohant!

- Hát ez valóban balszerencse... Ön elkapta legalább?

- Megragadtam a nyakát mind a két markommal, ám én nem vagyok olyan született

fojtogató, mint ön. Az övéhez kapott, sikerült előrántania a kését, és a jobb kezemről kis híján levágta mind az öt uj amat. Az lett a szerencsém, hogy ön kiáltott. Akkor a haramia

megrettent, fölpattant, és elinalt...

- Micsoda balszerencse! Pech és pech, majd ismét csak pech! Csak két másodperccel

tudta volna még tovább tartani!

- A félig lemetélt uj aimmal?

- Vizsgálja már meg alaposabban! Talán mégsem annyira veszélyes az a sérülés...

Dörmögve tapogatta meg jobb kezét, majd így szólt:

- Valóban. Megvan minden uj am... A tenyeremen azonban mély vágás húzódik végig.

Remélem, rövidesen visszajön az öreg, és valamijóféle indián csodabalzsammal elál ítja

a vérzést, és begyógyítja a sebet.

Herbst abban a pil anatban érkezeit vissza; velünk együtt ő is csak dühöngeni tudott a

Sendador pokoli szerencséjén. Ezután bőrtáskájából elővette eszközeit, és bekötözte

Pena kezét Megnyugtatta a barátomat, hogy egy-két nap múlva nyoma sem marad a

sebesülésnek. Ahogy végzett, gyorsan oldalra húzódtunk, olyan fedezékbe^ amely

biztonságosabbnak ígérkezett.

Éjféltájt föltűnt a hold fényes sarlója, és sápadt fénnyel árasztotta el a környéket. A

körbezárt bozótos elmosódott fekete foltként rajzolódott ki előttünk.

Telkünknek ez a kevés holdfény is kedvezett, míg a mbocovik helyzete szinte

kilátástalanná vált

Nyilván az indiánok is fölfigyeltek a lövésekre, mert körben a bokrok elé strázsákat

ál ítottak. A tobaok azonnal lőni kezdtek rájuk, amint megpil antották őket. Ugyancsak jól céloztak, mert az el enség közül többen is holtan estek össze, sokan megsebesültek, a

többiek pedig visszarohantak a bokrok közé.

Most már kénytelenek voltak belátni, hogy gyűrűbe fogtuk őket, csapdába estek.

Színesedni kezdett az ég alja, majd a nap a látóhatár fölé emelkedett. Megnyertük a

játszmát.

A távcsővel megfigyeltük, hogy a liget szélén, körben, a lehajló ágak alatt őrök lapulnak; mögöttük a társaik úgy gyűltek össze, mintha tanácskoznának. Aztán fölnyergelték a

zsákmányolt lovakat. Ez már kitörési szándékra utalt. Most csak azt kel ett

megfigyelnünk, hogy a tábor melyik oldalára vonulnak, hiszen onnan várhattuk az akciót.

A Desiertóval és Penával megbeszéltem néhány jelet, majd elküldtem őket a kör mentén,

olyan fölál ásban, hogy megközelítőleg három részre tagoltuk a gyűrűt.

A tobaoknak kiadtuk a parancsot: ezúttal a nyeregben ülőkre lőjenek, ne a lovakra.

Egyébként a mi indiánjaink egy csöppet sem aggódtak, mert biztosra vették győzelmüket

Mi tagadás, igencsak nagyra becsültem ezt a harc előtti nyugalmat.

Jómagam a gyűrű falu felőli sávján silbakoltam, ahol nem számítottam támadásra:

balgaság lett volna, ha az el enség ebben az irányban próbálkozik kitöressél. És valóban,

mozgást észleltem a sűrűben: a mbocovik a velem el entétes oldalra vonultak.

Magasan a fejem fölé emeltem puskámat, jól láthatóan megcsóváltam, majd messze

nyújtva kelet felé mutattam. Társaim azomial megértettek, mert az őreink közt mozgás

támadt: a veszélyeztetett szakasz felé igyekeztek. Fölkészültünk tehát, nem érhetett

meglepetés bennünket

Most már nem láttam a mbocovikat, mert a bozótos túloldali lombozata teljesen eltakarta

őket. Megkezdődött a roham. Rettenetes üvöltés hangzott föl, majd nemsokára lövések

dörrentek. Az eseményekről csak sejtelmem lehetett, mert minden a bokrok takarásában

történt, ám bíztam abban, hogy embereink értik a dolgukat.

A lövések ekkor már nem egyenként követték egymást, hanem a puskaropogás szinte

sortűzként hangzott, ám legföljebb csak két hosszú percen át. A sűrűség keleti oldalán

ál ó bokrok ágai recseg-ve-ropogva csapódtak széj el, ahogy a megfutamodó el enség

rendezetlen sorokban nyomakodott közéjük.

Visszavonulásukat dühödt ordítás kísérte, amire a mieink diadalmas üvöltéssel feleltek.

Rövidesen visszatértek a mel őlem eltávozott strázsák; amelyik törte a spanyolt,

elmondta, hogyan zajlott le a támadás. Hagyták, hogy a rikoltozva kirajzó mbocovík

előretörjenek egészen addig, amíg nem értek lotávolba, és akkor tüzet nyitottak rájuk.

Szinte minden lövés embert ért, úgyhogy az el enség nem is tűrte sokáig a golyózáport,

hanem hátrahagyta halottjait, sebesültjeit, és jajveszékelve rohant vissza a sűrűbe.

Meg kel ett leckéztetnünk a mbocovikat; reméltem, hogy ez a vereség meg is töri őket.

Követként elküldtem hozzájuk azt a tobaot, alti nyelvzseni lehetett, mert kerékbe törte

ugyan a spanyolt, ám tudott a mbocovik nyelvén is. Fejkendőjét lobogtatva indult a

bozótos felé. Amikor megál t a szélső bokrok előtt, hal ottam, hogy kiált valamit a lombok közt rejtőző el enségnek. Feleletként Összefüggő bömbölés hangzott föl. A követ még

maradt néhány pil anatig, majd csaknem futva tért vissza. Pihegve újságolta, hogy szavait

nemcsak fenyegető üvöltéssel, hanem nyílzáporral is fogadták. Szerencsére nem találták

el. Azt kiáltozták, nem félnek a puskáinktól. Nyomuljunk csak be a bokrok közé, majd

meglátjuk, ki az erosebb.

Pena és Herbst, akik közben előkerültek, hal ották a követ beszámolóját. Pena szólalt

meg elsőként:

- Tehát kitartanak a gazemberek?! Mutassuk meg, mire számíthatnak!

- Igen, de azért ők is emberek, és nem lövöldözhetjük halomra őket, bár megérdemelnék,

mert az életünkre törtek. Szorosabbra vonjuk a hurkot, arra azonban vigyázzunk, hogy

nyilaik ne érjenek el. Közelebbről jobban belátunk a lombok közé, és néhány ügyes

találattal bebizonyíthatjuk nekik, hogy ott sincsenek biztonságban tőlünk, így talán a

lehető legkisebb áldozattal bírhatjuk megadásra őket...

Javaslatomat gyorsan végrehajtottuk. Ahogy közeledtünk, leadtunk egy-egy lövést is,

melyekkel néhány könnyelmű mbocovit kergettünk vissza a fedezékbe. Esetenként

fölharsanó ordítás kísérte a találatokat.

Hogy gyorsítsam az eseményeket, ismét elküldtem az emberemet, azzal, hogy terelje

rám az el enség figyelmét. Kiáltásait most is óriási hangzavar, majd ártalmatlan nyílzápor követte, célomat viszont elértem, mert a mbocovik a bozótos velem szemben lévő részén

gyülekeztek.

Lassú léptekkel hátrálni kezdtem, ügyelve, hogy mennél inkább fölkeltsem a figyelmüket.

Megbíztam nehéz medveölőmben, pontosan ismertem a hatótávolságát, és olyan

messze ál tam meg a bokrok közt tolongó mbocoviktól, ahonnan egy Gran Chaco-beli

indián nemhogy pontos találatra, hanem egyáltalán lövésre sem számíthatott

A távcsővel megfigyeltem egy helyet, ahol különösen sok mbocovi szorongott, és ezt

megjegyeztem magamnak. Lassú, kimért mozdulattal vál amhoz emeltem a súlyos

puskát, megrántottam a ravaszt, majd a lábamhoz eresztettem a fegyvert.

A bokrok közt óriási zűrzavar támadt, golyóm bizonyára több indiánt is eltalált; üvöltésült messze hangzott a pusztán.

Megismételtem a lövést. Az eredmény ezúttal is tüstént megmutatkozott. Ezután

visszatértem társaimhoz. A Desierto a következő szavakkal fogadott:

- Félelmetes fegyver! Ilyen távolról még találni is, szinte képtelenség!

- Ne értékelje túl! Csak vaktában lőttem a tömeg közé. Célunkat azonban elértük. Most

már csali belátják a fickók, hogy golyóink akkor is elérik őket, ha a lombok között

bujkálnak. Remélem, megadják magukat.

- Mi a véleménye, beszéljek velük? - kérdezte az öreg.

- Inkább keressünk más megoldást. Túl sokat kockáztatna!

- Ne higgye! Ha ez nálam van, a Chacón nem fenyeget veszély.

Hangsúlyozott mozdulattal kopogtatta meg bőrtáskáját, majd előhúzta belőle a talárt.

- Mindig magammal hordom - folytatta. - A hivatás, amit ez az öltözék sejtet, félelemmel

tölti el a Gran Chaco minden indiánját, és ha viselem, nem mernek kezet emelni rám. Ne

aggódjanak tehát! Pontosan tudom, hogy mit teszek.

- Legyen, ahogy jónak látja. Milyen föltételeket akar szabni?

- Mit tanácsol?

- Legyen ehiéző velük... Igyekezzék jobb belátásra bírni őket...

- Egyetértek önnel...

Belebújt a talárjába, lerakta fegyvereit, és méltóságteljes tartással a tábor felé indult.

Megmondom őszintén, hogy aggódtam érte, amikor eltűnt a bozótosban. A mbocovik

azonban nem mutattak el enséges magatartást. Míg az iménti követünket elutasító

üvöltözés és nyílzápor fogadta, a Desierto megjelenése nem váltott ki belőlük

fölháborodást. Egyetlen haragos kiáltás sem hal atszott, néma csönd honolt a bokrok

lombjai közt.

Hosszú ideig várakoztunk, nagyon sokáig. Legalább másfél óra telt el, amikor megnyílt a

kör, és a Desierto visszajött, ám nem egyedül, hanem hat indián kíséretében. A legjobban

öltözött lehetett a kacika, míg a többiek, a jóval idősebbek, bizonyára az öregek

tanácsának tagjai voltak. Ahogy odaértek hozzánk, az Öreg így szólt spanyolul:

- A mbocovik vitéz elöljárója néhány kérdést óhajt intézni a senorhoz. A válaszoktól teszi függővé, hogyan \áselkedik majd a továbbiakban.

Szavait követően leült, és helyet foglaltmik mi is mel ette. A vörösök követték példánkat, és letelepedtek velünk szemben. A kacika éles pil antással vizsgálgatott egy darabig,

majd meglepetésemre spanyolul szólalt meg, meglehetősen folyékonyan.

- Ön abból az országból jött, amelyet Alemaniának hívnak?

- Abból - válaszoltam.

- Ennek örülök, mert tisztelem ezt az országot és lakóit.

- Ismer talán németeket?

A kérdésem nem tetszett neki, mert válaszával megkerülte.

- Alemaniában vitéz, okos és kegyes emberek élnek. Ön is vitéz, mint ahogy láttam, de

mondja: vajon okos és kegyes is?

- A válaszaimból meglátja, milyen vagyok.

- Egy kegyes ember nem gyilkolja le embertársait.

- Kivéve, ha el enségei.

- Okos ember az el enségből barátot csinál.

- Már ha szintén akarja a másik fél is...

- Ez a feltételektől függ. Tudja ön azt is, hogy egy kegyes és okos ember sohasem mond

hazugságot?

- Mi nagyon jól tudjuk ezt... - feleltem nyomatékkal.

- Szeretnék meggyőződni erről. Ismeri ön El Venenosót, a mbocovik főnökét?

- Igen.

- Hol van most ő az ötvennyolc emberével?

- A fogságunkban.

- Csupa indián?

- Es egy fehér, akit ön nyilván sokkal jobban ismer, mint mi. El Yernónak hívják, és a

Sendador veje.

- Sokan megsebesültek az indiánok közül?

- Egyetlenegy sem. Csel el kerítettük a hatalmirnkba őket.

- Megtudhatom, hogyan?

- Miért ne? Egy szigetre csaltuk az egész csapatot, és ott, ahogy érkeztek, sorban

megkötöztük őket.

- Mit határoztak El Venenoso és az emberei felől?

- Az volt a szándékunk, hogy megbocsátunk nekik, és visszaadjuk a szabadságukat. Am

aztán jöttek önök, a testvéreik, hogy föl-koncoljanak bennünket. Ezért megváltoztattuk

döntésünket, és nekik is önökkel együtt kel osztozni abban a sorsban, amit nekünk

szántak.

Hosszú ideig szótlanul nézett maga elé, majd fejét fölemelve kérdezte:

- Ismeri ön a Sendadort?

- Nagyon is jól, azt a himpel ért...

- Mi jó embernek tartjuk, és a barátunk.

- Akkor becsapta, megtévesztette önöket, mert másképp nem barátkoznának azzal a

gonosztevővel.

- Ezt mondta a Yiejo Desierto*is, ám mi nem tudjuk elhinni, mert a Sendador mindig

tisztességesen bánt velünk...

- Önökkel talán igen, viszont kóborlásai közben csalt, rabolt, gyilkolt. Most azonban

megismerhették igazi arcát: cserbenhagyta önöket! Miatta vannak most a legnagyobb

bajban! Ezt nevezi ön hűségnek, barátságnak?

- Önök akadályozták meg, hogy visszatérjen hozzánk! Hal ottuk a lövéseket, többször is

próbálkozott, sőt, egyszer felénk is kiáltott. Elfogták, vagy megölték?

- Sajnos, elmenekült az átkozott! - válaszoltam őszintén, noha jobb lett volna, ha

tudatlanságban hagyom a fickót. Nem tetszett nekem ez az ember. Közönyös ábrázatán

időnként valami rejtett, alattomos ravaszság suhant át. Úgy viselkedett, mintha

kihal gatna minket, hogy javára fordítsa a tőlünk szerzett értesüléseket. Ezért

megcseréltem a kérdezés sorát:

- Miért akartak rátámadni a tobaokra? El enségeik?

- Nem - felelte a kacika, tudva, hogy ha igennel felel, csak súlyosbítja helyzetét.

-Abarátaink...

- No de a barátait nem rohanja le, és nem is öldösi le az ember!

- Mi nem is akartuk. A Sendador vett rá bennünket... - mentegetődzött.

- Most már láthatja, hogy ez az ismeretség milyen bajba sodorta önöket. Ismeri

közelebbről?

- Időnként fölkeres minket, ám alig tudunk róla valamit.

- Itt, a Gran Chacón hol van az ál andó, titkos búvóhelye?

- Erről soha nem beszélt... Kószál mindenfelé.

- Úgy hal ottam, önöknél szokott meghúzódni!

- Hazugság!

- Hm! Most mióta tartózkodott a mbocoviknál?

- Már több hete.

- Önök honnan vonultak ide, hogy megtámadják a tobaokat?

- Ki-ki a saját falujából.

- Ott kereste föl önt hetekkel ezelőtt a Sendador? -Ott.

- Azt hal ottam, hogy néhány nappal ezelőtt, amikor megtámadott egy fehérekből ál ó

csapatot a Nuestro Senor Jesucristo nevű keresztnél, a telepesek foglyul ejtették

őkelmét...

- Az nem lehet, senor, már mondtam, hogy régóta nálunk tartózkodik...

- Azt is rebesgetik, hogy röviddel ezelőtt Palmarban járt!

- Ez mind valótlanság és óriási tévedés, senor!

- A fehérektől, akiket voltaképp ő akart tőrbe csalni az Erdei Keresztnél, sikerült

megszöknie, mert valaki közülük segítette, és futni hagyta... Am később hálából ismét

rájuk támadt, és kettőjük kivételével rabságba vetette őket.

- Senor, amit ön elmond, az teljesen hihetetlen és értelmetlen, mesebeszéd!

- Arról sem tud tehát, hová vitték a foglyokat?

- Nem.

- Úgy szól a fáma, hogy mbocovi falvakban rejtették el őket.

- Arról tudnék, mert én vagyok a mbocovi falvak legfőbb kaciltája. Egyáltalán nem tartmik

fogva fehéreket. Arra törekszünk, hogy a legjobb barátságban éljünk velük...

- Valóban?

- Szent igaz, senor, higgye el! - bizonygatta már-már őszintének tetsző arckifejezéssel.

- Akkor a Parduna nevű kereskedő és a fia sincs a fogságukban?

- Ahogy mondtam, nincs senki, tehát ők sem!

- Nem ismeri véletlenül azt a fehért, akit Adolfo Hornónak hívnak?

- Nem, még sohasem találkoztam vele.

- Pedig mindazok, akikről beszéltem, önöknél vannak fogságban!

- Ezt mondta már a Viejo Desierto is, ám ez a legnagyobb hazugság!

- A Sendador veje ejtette őket csapdába, és önök váltságdíjat akarnak követelni értük...

- Seiíor, nevezze meg azt az embert, aki ezeket a hazug rágalmakat ál ítja, és én a

szívébe döföm a késem!

A Desierto ekkor megköszörülte a torkát. A vörös nem figyelt föl rá, én viszont jelzésnek

vettem, hogy hagyjam ezt a témát. Megértettem az öreget, és barátságosabb modorban

folytattam tovább^

- Ugy rémlik, igazságtalanul vádaskodnak az emberek. Az önök rovására írnak olyan

gaztettet is, amihez semmi közük...

- Sajnos, ez az igazság! -helyiéit buzgón. - Am ha ön mel ől elszakadtak a barátai, az

útitársai, és nem tud róluk semmit, rendelkezésére bocsátom a harcosaimat, minden

külön jutalom, díj nélkül, hogy kutassák föl őket...

- Ez most aligha lehetséges. Elfeledi, hogy sem önmagával, sem pedig ővelük nem

rendelkezik.

- Dehogynem! Hiszen én vagyok az elöljárójuk, engedelmeskedniük kel ! Es meg is

teszik, minden vonakodás nélkül!

- A jelen helyzetben nem parancsolhat senkinek, és ők sem tudnak engedelmeskedni.

- Azt hiszi talán, hogy önök győztek? A táborunkat nem közelíthetik meg, mert a nyilaink

végeznének önökkel...

- Eszünk ágában sincs, hogy veszélynek tegyük ki magunkat. Már megmutattuk, hogy

golyóink milyen messziről képesek találni. Ha nem adják meg magukat, mindannyian ott

pusztulnak el a bozótosban, nyomorultan, míg önök nem képesek megkarcolni a

bőrünket sem...

- Rendelkeznek ehhez elegendő lőporral, ólommal?

- Ó, akár ezer mbocovi el en is fölvehetnénk a harcot. Most adok önnek egy óra

gondolkodási időt. Ha addig nem kérnek kegyelmet, tüzet nyitunk, és percek alatt

végzünk önökkel, erre mérget vehet.

- Mi történik akkor, ha megadjuk magunkat? Válaszolni akartam, a Desierto azonban

megelőzött.

- Szövetséget kötünk önökkel.

- Valóban? - derült föl a kacika arca. - Ezt tekinthetem ígéretnek?

- Minden bizonnyal, föltéve, hogy nem akarnak becsapni, megcsalni minket.

- Már hogyan tennénk! Színtiszta igazság minden szavunk! Tehát akkor barátok lennénk,

és megtarthatnánk minden tulajdonunkat?

- Igen, mindent, ami az önöké, sőt, még a fegyvereiket is, és nem mint foglyokkal, hanem

mint szabad emberekkel tárgyalnánk tovább. Addig azonban, amíg a tárgyalás nem

kezdődik meg, átadják nekünk mindenüket, ahogy szokás, majd annak befejeztével

visszakapnak mindent.

- És azt követően? - kérdezte a kacika ugyancsak csalódott, megnyúlt arccal.

- Elvezetem önöket a társaikhoz, jelenlegi foglyainkhoz, akiket szabadon akartam

engedni... Beszélhetnek velük.

- Es mi lesz akkor, ha nem egyezünk meg a baráti szövetség föltételeiről?

- Akkor visszatérhetnek a lakóhelyükre, és magukkal vihetnek mindent, ami az önöké.

Megismétlem, az egésznek az az alapja, hogy őszintén tárgyalnak, nem akarnak

becsapni bennünket, és amit ígérnek, azt teljesítik.

- Megbízhat beírnunk. Az igazságnak megfelelően tárgyaltunk eddig is, és ez így marad a

továbbiakban is. Most elmondom társaimnak, miről beszéltünk, és megkérdezem a

véleményüket.

Kissé félrevonult a többiekkel, és suttogva tárgyalni kezdtek. Nem értettünk egyetlen szót sem, ám az arckifejezésekből és a heves mozdulatokból ítélve aligha érthettek egyet.

Amikor befejezték, visszajöttek hozzánk, és a kacika tovább érdeklődött:

- Valóban olyan sok lőszerük van?

- Igen, és különlegesek a fegyvereink is... Látott már közeiről olyan puskát, amilyennel a tobaok föl vannak szerelve?

- Egyik olyan, mint a másik.

- Azért nem egészen... Nem mondom el, miben ál a különbség, inkább a gyakorlatban

mutatom meg... Figyeljen csak!

Könnyed mozdulattal leoldottam a kacika vörös fejkendőjét, majd az egyik tobaohoz

mentem, és a csücskénél fogva puskája csövére erősítettem; meghagytam neki, tartsa

olyan magasra, ahogy csak bírja. A friss reggeli szel ő széttárta a kendőt, és úgy

lobogtatta, mint a zászlót. Ezután kézbe vettem a Henry-karabélyomat, és a kacikához

fordultam:

- Most a bal alsó Sarolttól a jobb felsőig terjedő egyenes vonalban annyi lyukat ütök

golyóimmal a kendőn, amennyi uj van a két kezén. Figyeljen tehát!

Jó százlépésnyire távolodtam el, megcéloztam a kicsiny zászlócs-kát, és gyors

egymásutánban leadtam tíz lövést. Mire visszaértem, a kendő már Pena és a Desierto

kezében volt; csodálkozva szemlélték, milyen egyenesen sorakoznak a lyukak. Elvettem

tőlük, és átadtam a kacikának.

- Nézze meg alaposan! Tíz lövés, töltés nélkül... Most már sejti, milyen fegyvereink

vannak!

Elképedve tekintgetett a kendőd, énrám, majd a karabélyra. Olyan értetlen, döbbent

képet vágott, hogy csak nagy nehezen tudtam megőrizni komolyságomat.

- No de, senor - nyögte ki végül dadogva -, töltés... töltés... nélkül... tízszer... És a

puskának csak egyetlen csöve van!

- Ez még nem minden. Akarja, hogy ismételten lőjek még tízet?

- Ne, az Isten szerelmére, ne! Ebbe a fegyverbe az ördög bújt! Látni sem akarom többé!

A pokol találmánya!

Két karját messze khryújtotta, mintha el akarná taszítani magától a fegyvert, és közben

valami leírhatatlan arcot vágott.

- Ha látni nem is fogja, ám annál jobban érzi majd ezeket a fegyvereket, amikor tüzet

nyitunk önökre, és minden lövés egy-egy mbocovi életébe kerül!

- Meggyőzött, senor! Még egyszer megbeszélem a társaimmal. Ismét összeültek, és

halkan tanácskoztak. A lőpróba ugyanolyan

döbbenetes hatást tett az idős indiánokra is, mint az elöljárójukra. Miközben halkan

beszélgettek, többször vetettek aggódó pil antást fegyveremre. Jól látszott tehát, hogy a

mutatvány megtette a magáét: korábbi harcias kedvük egyszeriben oda lett. Úgy tetszett,

megegyezésre jutottak, mert a kacika hozzám fordult:

- Elfogadjuk a föltételeiket, és megadjuk magunkat. Elvárjuk azonban, hogy megtartsak a

szavukat!

- Erre bízvást számíthatnak - válaszolta a Desierto. - Előrebocsátjuk azonban: csak

akkor, ha őszintén viselkednek, nem szőnek cselt el enünk.

- Minden szavunk maga a tiszta igazság, és távol ál tőlünk bármilyen hamis, álnok

gondolat. Elhagyhatják tehát a tábort az embereim, nem fenyegeti őket veszély?

- Most még nem. Előbb át kel adniuk fegyvereiket és egyéb dolgaikat.

- A lovakat megtarthatjuk?

- Ha az önöké, akkor igen, de csak abban az esetben... Most menjen az embereihez. Tíz

liarcos el tud hozni magával mindent. Utána megkapják a további parancsokat.

A mbocovik fölál tak, és eltávoztak. Úgy érezték, hogy a körülményekhez képest előnyös

föltételeket értek el. Amikor már olyan messze jártak, hogy nem hal hatták meg a

hangunkat, a Desierto így szólt:

- Mindezt az ön ördöngös fegyverének köszönhetjük! Hihetetlen, hogy ilyen kis

létszámban győztünk a túlerőben lévő el enség fölött, majd fogságba ejtettük őket, mi

pedig egyetlen karcolást sem szenvedtünk!

- Nem vette komolyan a szavaimat? Hiszen így terveztük. Az ígéreteivel azonban túl őtt a

célon!

- Úgy gondolja?

- Úgy, mert ha teljesíti őket, akkor ezek a csirkefogók jó vásárt csaptak! Ahelyett, hogy

megkapnák jól megérdemelt büntetésüket, barátságot, szövetséget ajánlunk nekik.

Nagyra értékelem az emberséges magatartását, ám bűnöst megjutalmazni is, ez már

sok!

- Ki beszél itt jutalomról?

- Az ön föltételei már-már annyit érnek.

- No igen, ám azért pontosítsuk a helyzetet. Emlékezzék csak, ismételten kikötöttem,

hogy csak tisztességes, minden hátsó gondolattól mentes egyezséget fogadok el.

Amennyiben hazudnak, vagy rá akarnak szedni, én sem ál om a szavamat. És a kacika

máris hazudott, tehát be akar csapni bennünket. Úgyhogy az ígéretem már semmire sem

kötelez. Ez az ostoba alak túl akart járni az eszünkön, közben pedig a saját csapdájába

esett. Mintha semmit sem tudna a Sendadorról! Azt ál ította továbbá, hogy nem tartanak

fogva fehéreket; teljesen tájékozatlannak tart minket. Ugyancsak kel emetlen

meglepetésben lesz része, ha megtudja, hogyan is ál nak valójában a dolgok...

- No de hogyan akarja ezt a sok embert biztonságba helyezni?

- Semmi baj! Bőségesen van helyünk. Egyelőre az imaházban helyezzük el őket.

- Kis helyiség, és onnan könnyen kitörhetnek.

- Kissé megnehezítjük. Ón bizonyára nem tud róla, hogy az épület alatt óriási pince

húzódik...

- Vagy úgy! így már elképzelhető, bár önként aligha masíroznak le...

- Rábeszéljük őket. Az összes vízi járművet átvittük a szigetre, és csak az a kis csónak

maradt a parton, amel yel a foglyokat átszál ítottuk. Egyszerre tehát öt főnek és az

evezősnek van benne hely. Tíz legerősebb harcosomat pedig ehejtettem a templom

körül, azok minden teketória nélkül leviszik a pincébe az odaérkező mbocovikat... Most

mindenekelőtt futárt kel küldenem a faluba, azzal a hírrel, hogy tervünk első része

sikerült, készüljenek a folytatásra a megbeszéltek szerint...

A legszívesebben hozzá rohantam volna, ám ki akartam próbálni, vajon rám ismer-e.

A vörösök lerakták a fegyvereket és a többi tárgyat is. En kissé távolabb ál tam, onnan

figyeltem a fejleményeket. Ari kor a pejkóm megszabadult a tehertől, fű után nézett, és

legelészni kezdett. Közben a fejét hol jobbra, hol balra lóbálta. Nemsokára a látószögébe

kerültem: ahogy megpil antott, mozdulatlanná vált, orrlyuka reszketett, farkát magasba

vágta. Alaposan szemügyre vett jobbról-balról, majd lassan közeledett. Végül

meggyőződött róla hogy valóban én vagyok. Egész testében megremegett, szaggatottan

vette magához a levegőt, horkantott néhányat, majd hangosan fölnyerített, és felém

rúgtatott. Még mindig csöndben al tam, nem mozdítottam egyetlen uj amat sem. Amint

odaért hozzám, szinte körbetáncolt. Fejét arcomhoz dörzsölte, a váUamhoz

nyomakodott, majd végül, mivel még mindig nem szólaltam meg, csaknem panaszos

nyihogásban tört ki. Erre átöleltem a nyakát, fejét az arcomhoz szorítottam, és becéző

szavakat sugdostam a fülébe. Meg is látszott az eredmény: örömében ismét körbetáncolt,

majd hogy föl nem lökött csupa szeretetből. Aztán kissé eltávolodott, két hátsó lábával

kirúgott, majd a két első patáját emelte magasba, és olyan iskolagyakorlatot mutatott be

előttem, hogy bármely cirkuszigazgató tüstént leszerződteti, ha látja. Végül

megnyugodott, visszajött hozzám, és elégedett horkantások-kal fogadta becéző

simogatásomat.

Átkutattam a nyeregtáskát. Néhány apróságtól eltekintve mindent megtaláltam benne,

sőt, a Sendador még bele is tett néhány dolgot, mert a pejkót véglegesen a magáénak

tekintette.

Közben a Desierto kérésére a kacika kettős sorban sorakoztatta föl embereit. Amint a

hosszú menet hozzánk ért, föloszlattuk a kelepcét bezáró gyűrűt. Amint harcosaink

előjöttek, részint magukhoz vették, részint fölrakták a lovakra a zsákmányt, és

közrefogták a foglyokat.

Pena, az Öreg meg én átmentünk a berekbe, hogy alaposan átkutassuk, ám hasztalan

fáradoztunk, nem találtunk semmit. Amint visszaértünk, a menet már Összeál t: hosszan

elnyúló, kettős sorban a mbocovik, közrefogva a fölfegyverzett tobaoktól, és csak ránk

vártak. A Desierto megjegyezte:

- Szeretném tudni, mire gondolnak a fickók. Csakugyan azt hiszik, hogy pompás

egyezséget kötöttek?

- Néhányat megismertem közülük - mondta Pena. - Különösen azt a két ort, akik az

igazak álmát aludták, amikor kiszabadítottam fogságából a barátomat. Ok úgy vélik, nem

is sejtem, hogy kicsodák, hiszen a fehérek szemében minden vörös egyforma, annyira

hasonlítanak egymásra...

- Hm, uraim, mit gondolnak, nem kel ene lóra ültetni a kacikát? - kérdeztem társaimtól.

- Ugyan már, mi jut eszébe?! - holtként meg Pena. - Miért?

- Hogy igazi elöljáróként vonuljon be a faluba, büszkén, méltósággal...

- Még csak az hiányzik! Kutyagoljon csak a fickó, mint ahogy mi is talpaltunk napokon át,

mert elrabolták a lovainkat!

- Nem pusztán udvariasságból javaslom - játszadoztam tovább az ötlettel -, némi hátsó

gondolatom is támadt! Kivételezünk vele, mint a mbocovik elöljárójával, nyeregbe ültetjük, és igazi kacikaként vezeti embereit! Higgyék el, nem maradna el a hatás, és nyitott

szemmel lovagolna be a csapdába! Az a fogoly, akit lóra ültetnek, már csak nem tételez

föl semmi rosszat!

- Van benne valami - tűnődött el a barátom. - Próbáljuk meg, és akkor indulhat a győzelmi

menet, bár sokkal nagyobb lenne örömünk, ha elkaptuk volna a Sendadort is.

- Remélhetőleg rábukkanunk, mégpedig itt, a közelben... - vigasztaltam.

- Mit nem képzel! Azt hiszi talán, hogy erre ücsörög valami bokorban, azt várja, hogy

fülön csípjük, és akkor ölünkbe hul ik, mint az érett körte a fáról?

- Természetesen nem erre gondoltam. Am azt biztosra veszem, hogy a környéken marad,

és szemmel tart bennünket. Agyafúrt gazember, és tudnia kel , mi történik a

szövetségeseivel. Itt bujkál valahol, tehát mindenkeppen számolnunk kel vele...

- Akkor igyekezzünk megkeresni mielőbb, amíg kereket nem old.

- Nem kel sietnünk: hosszú még a nap... Ot sem sürgeti semmi... Várja a dolgok

végkifejletét.

- Tehát irány a falu. Itt már semmi dolgunk.

- Valóban. Megtettük kötelességünket, következzék a diadal ünnepe.

Fölültem a pejkómra; a boldogságtól, hogy ismét a nyeregben érzett, akkorákat ugrott,

mint valami betöretlen csikó. Pena is visszakapta a hátasát, és boldogan feszített rajta.

Társaink lovai is mind megkerültek.

Amikor Turnerstick lovát a kacikához vezettem, és intettem neki, hogy üljön föl rá,

csodálkozva kérdezte:

- Mit óhajt? Mi dolgom ezzel a lóval?

- A mbocovik elöljárója nem járhat gyalog, ha mi lóháton ülünk.

- No de... nem vagyok fogoly?

- Ezt most még nem lehet eldönteni. Egyelőre ön a mbocovik karikája, és a tisztelet úgy

kívánja, szál jon a nyeregbe!

Meglátszott rajta és ugyanúgy emberem is, milyen jó hatást tett rájuk ez a figyelmesség.

Mi, a négy lovas haladtunk elöl. Közvetlenül mögöttünk a tobaok vezették a

visszaszerzett lovakat, őket pedig a mbocovi foglyok hosszú sora és a fegyveres kíséret

követte. Gyors lépésben igyekeztünk a falu felé. Ám ahogy közeledtünk, föltűnt, hogy

egyetlen lelket sem látunk a házak közt. A lakosok kicsődültek a tó partjára, ott hosszú,

kettős sorfalat ál tak, és így közrefogva irányítottak minket a csónakhoz.

Elöl Unica várt az amazon-testőrséggel, majd a férfilakosság, aztán az asszonynép és

végül a gyermekhad. Az uj ongani kezdő tömegben azok a harcosok látták el a

rendfenntartó feladatokat, akiket hátrahagytunk a falu védelmére.

Természetesen a zenészek sem hiányozhattak: feladatukat ezúttal is maradéktalanul

teljesítették. A mbocovikat persze nem lelkesítette a meleg fogadtatás; némán,

lehorgasztott fej el lépdeltek a rivalgó sorfalak közt.

Amikor a kikötőhelyre értünk, megál tunk és leszál tunk a lovakról. Néhány harcos

elvezette az ál atokat, hogy gondoskodjanak róluk.

- Miért nem megyünk tovább? - kérdezte a kacika bizalmatlanul.

- Mert célnál vagyunk - válaszolta a Desierto. -Átkelünk a szigetre.

- Mi keresnivalónk van ott?

- Biztonságba helyezzük Önöket. Ott védve lesznek embereim esetleges túlkapásaitól.

On is jól tudja, hogy a győztes, ráadásul, ha még fiatal is, nem tanúsít minden esetben

kel ő magatartást a vesztesekkel szemben, és én nem szeretném, ha valamelyik iíjú

harcosom sértegetné önöket...

- No, így már más. Tetszik a figyelmessége... - mondta a kacika megnyugodva: úgy

gondolhatta, hogy a Desierto főleg az ő személyére való tekintettel rendelkezett így.

- Meg lesznek velünk elégedvet mint ahogy mi is önökkel, remélhetőleg... - fejezte be

Herbst. - Ón, mint harcosainak a vezetője, természetesen itt marad a parton, és felügyeli

a behajózást. A két német barátom átmegy az első csónakkal, hogy gondoskodjanak az

érkezők fogadásáról...

A kacika arca ragyogott az elégedettségtől. Látszott rajta, teljes bizalommal van irántunk, annyira, hogy messze hangzó, rövid beszédet rögtönzött embereinek: tájékoztatást adott

számukra, és igyekezett megnyugtatni őket. Beszál tunk a kis járműbe: Pena, én és

három fogoly mint utasok; a hatodik a tóba evezős volt, akinek vissza kel ett hoznia a

csónakot.

- Miért küldött át minket az öreg? - tűnődött a társam németül.

- Mert tegnap este megmutattuk, hogy értünk a vendégfogadáshoz - feleltem. - Talán

jobban bízik a mi ökleinkben, mint a saját embereiben...

- Azért kíváncsi vagyok, hogyan birkózunk meg a feladattal. Ne feledje, ők jóval többen

vannak.

- Gyakorlat teszi a mestert! Most csal? az a különbség, hogy nem a templomba, hanem

a pincébe tessékeljük le őket...

Rendben ment minden. Amint kikötöttünk, a csónak visszafordult, mi pedig elmentünk az

imaházba, ahol az első padokban ülve tíz markos tóba indián várt bennünket. A templom

hátsó részében keskeny nyílást pil antottunk meg. A tobaok talpra ugrottak, mi pedig

odavezettük a foglyokat a pincelejárathoz, ahonnan kőlépcső vezetett le, a mélybe. Pena

fölszólította őket: menjenek le. Meghökkenve néztek rá, majd bizalmatlanul a sötéten

ásító mélységbe meredtek. Nem mozdultak.

Társam megismételte a fölszólítást, most már nyomatékosan, és előhúzta a kését, én

pedig revolvert szegeztem a mbocovikra, ám ebben a pil anatban közbeléptek a tobaok.

Minden rábeszélést mel őzve pil anatok alatt letuszkolták a három embert a pincébe,

majd ráhajtották a nyílásra a jól zárható, nehéz ajtót.

- Lenn vannak tehát - mondta elégedetten Pena. – Barátaink majd vigyáznak rájuk. Én

viszszasétálok a partra, hogy fogadjam a vendégeket... Ón pedig őrködjék az ajtó előtt,

nehogy az érkezők közül meglépjen valamelyik.

El is ment, és rövidesen öt új emberrel tért vissza. Ok szintúgy vonakodtak lemenni a

pincébe, ám a tobaok őket is letaszigálták. így ment ez, egyik csoport a másik után. A

tobaok egyre nagyobb gyakorlatra tettek szert, és olyan szakszerűen gurították le a

foglyokat a pincébe, mintha egész életükben ezt csinálták volna. Ahogy a mbocovik

beléptek a templomba, elkapták és kézről kézre adták őket, míg el nem tűnitek a lejárati

nyílásban. Az érkezőket annyira meglepte a fogadtatás, hogy szinte semmiféle el enál ást

sem tanúsítottak.

Odalenn viszont annál nagyobb lett a hangzavar. A csapdába esettek többször is

megpróbáltak kitörni, ám a lépcső tetején strázsáló két tóba mérgezett nyilai jobb

belátásra bírták őket; lassan beletörődtek sorsúidba. Utoljára jöttek a sebesültek; végül a negyvenedik forduló után fogytak el a mbocovik. Pena szólt, hogy igyekezzek ki, a partra,

mert a Desierto jön a kacikával.

- Nos - kérdezte tőlünk az elöljáró -, elégedettek az embereim az elhelyezéssel?

- Még egyik sem panaszkodott - válaszolta Pena.

- Kaptak enni és inni?

- Még nem, ám úgy gondolom, erről majd a házigazdánk gondoskodik.

- Igen, és szeretném, ha ez mielőbb megtörténne - fordult a kacika az öreghez. - A

bozótosban nincs vízfolyás, tüzet sem mertünk gyújtani, ezért nem jutottak az embereim

meleg ételhez.

A Desierto vál at vont, és sajnálkozó hangon így szólt:

- Patak, sajnos, a pincében sincs, legföljebb a falai nedvesek.

- Hogyan?! Ón pincébe zárta a harcosaimat? Az ígérte, tisztességes szál ást biztosít

nekik!

- Rablógyilkosoknak még ez is túl jó szál ás!

A kacika meghökkenve torpant meg. Magabiztos arcvonásai szempil antás alatt

megváltoztak. Gyorsan mögéje léptem, készen arra, hogy megakadályozzak bármiféle

szökési kísérletet.

- Hogy mondta?! - horkant föl haragosan. - Rablógyilkosok?!

- Talán nem azok?

- Eddig nem használt ilyen kemény szavakat!

- ügy válogatom meg kifejezéseimet, ahogy nekem tetszik!

- No de senor Desierto, miért változott meg ilyen hirtelen? Mintha kicserélték volna!

- Ne higgye. Csak a körülmények változtak, jómagam semmit.

- Nem értem!

- Pedig egyszerű. Ott künn, a szabadban még nem voltak teljesen a hatalmunkban... Ott,

hogy a vérontást elkerüljem, kénytelen voltam barátságosabban viselkedni önökkel, mint

ahogy szívem szerint tettem volna...

- Tehát becsapott, minket? - kiáltott föl a kacika. - Követelem, hogy azonnal kössük meg a barátsági szerződést!

- Nagyon szívesen! Csak emlékeztetem önt a föltételeimre! Többször kijelentettem, hogy

csak akkor tárgyalok önökkel, ha nem hazudnak, hanem őszintén beszélnek velünk.

- Így is történt.

- Ön tudja a legjobban, hogy nem! Hazugságokkal traktált, és még most is be akar

csapni! Ón nagyon is tisztában van azzal, hogy merre járt a Sendador mostanában!

Cinkostársaiként részt vettek a gaztetteiben! És tudja továbbá azt is...

- Hazugság! Merő hazugság! - vágott közbe dühösen a kacika. Megelégeltem ezt a

pimasz viselkedést. Megragadtam a vörös vál át, magam felé fordítottam, és

ráripakodtam:

- Ember, hogyan jutottatok ezekhez a lovakhoz?!

- A sajátjaink... Vásároltuk őket...

- Hazudsz! Ezeket az ál atokat néhány nappal ezelőtt a Sendador rabolta el tőlünk. Te

csirkefogó, valóban azt hiszed, hogy nem ismertünk föl téged és embereidet? Hisz

néhány napja a foglyotok voltam, úgy szöktem meg tőletek!

- Téved, senor, higgye el!

Igencsak megszeppent szavaim hal atán, és már nem ágált olyan magabiztosan. Kissé

magába is roskadt, mintha a vál án nyugvó kezem mázsányi súlyú lett volna.

- No de folytassuk csak! Valóban nem ismersz egy Adoifo Horno nevű feliért?

- Már mondtam, hogy nem.

- Am azt csak tudod, hogy a Laguna de Bambúnál tartjátok fogva? Riadt pil antást vetett

rám, arcából tüstént lefutott a vér, bőre

agyagszínű lett. Láthatóan nem tudta, mit válaszoljon, végül nagy nehezen kinyögte:

- Nem ismerem azt a lagúnát.

- Furcsa! Pedig ott vannak a falvaitok, az asszonyok, a gyermekek, sőt, negyven harcost

is hátrahagytatok a védelmükre.

- Senor, senor, ön... ön... -hebegte.

- Mi történik, ha most odavonulunk, és bosszút ál unk rajtuk?

- Ők... ők... senki sem lakik ott... - dadogta.

- Helyes. Akkor neked semmi gondot nem okoz, ha el átogatunk a kis Isleta del

Circulóra...

Jól láthatóan összerezzent. Végre rájött, hogy mindent tudunk. Mindazonáltal még műidig

nem tért józan belátásra, nyakassága megint fölülkerekedett. Lesöpörte kezemet a

vál áról, és bőszülten rám förmedt:

- MiJközÖm nekem mindehhez?! Hogy merészel így faggatni engem?! Én a mbocovik

minden törzsének a legfőbb kacikája vagyok! Es ön kicsoda?

Olyan peckesen handabandázott, mintha föl akarna öklelni.

- Azt kérdezed, ki vagyok? - mordultam rá. -Tüstént megtudod, ha odaviszlek, ahová való

vagy, a gazember társaid közé! Gyere hát, hékás! Kár beszélnünk veled, falra hányt

borsó minden szavunk!

A nyakánál fogva megragadtam, alaposan megráztam, úgyhogy elakadt a lélegzete, majd

földhöz vágtam, megragadtam a grabancát, és bevonszoltam az imaházba, ahol a

szokásos fogadtatásban részesítették. Ezután rázártuk a pince súlyos ajtaját.

Ezt követően \ásszaeveztünk a partra, ahol a tobaok már nagyon vártak bennünket.

Megalakult a győzelmi menet, a velejáró lármával, ebben ismételten jelentős részt

vál altak a zenészek, élükön a dobossal.

Sikerült tehát a nagy létszámú újabb el enséges csoportot is ártalmatlanná tennünk.

További zaklatástól nem kel ett tartanunk. A Desierto engedélyezte, hogy megtartsák az

előző estéről elhalasztott győzelmi ünnepet.

Sajnos, ez az élet rendje; az ünneplés több vágómarha életébe került. A házaknál buzgó

készülődés folyt, hogy mennél nagyszerűbb lakomát csapjanak.

12. Tanakodás

Fel sem ötlött bennem, hogy részt vegyek az ünnepségen. Sokkal fontosabb dolgom volt:

ki kel ett fürkésznem a Sendador rejtekhelyét. Amikor a Desiertóval és Penával _____

közöltem elhatározásomat, társam élénken helyeselt.

- Igaza van, mielőbb a gazember nyomába kel szegődnünk!

- Hogyan, ön is részt akar venni a keresésben? - kérdeztem. -Ezúttal szívesen

lemondanék a kíséretéről...

- Miért? - vágott közbe.

- Mert az erdő vadjai azóta sem nyugodtak meg attól az éktelen pufogtatástól, amit

céltalan lövöldözésünkkel elkövettünk! Úgy látszik, együtt nem boldogulunk a gazfickóval!

Megpróbálom egyedül... Egyébként a legszívesebben futni hagynám, menjen csak a

maga útján...

- Hogyan? Hagyná elmenekülni?

- Igen, egyelőre. Gondoljon bele a jelenlegi helyzetébe! Egyedül maradt, csak önmagára

számíthat, mert szövetségeseit az utolsó szálig fogságba ejtettük. Két út marad nyitva

előtte. Az első a Laguna de Bambi hoz, az ott hátrahagyott mbocovikhoz vezet. Okosabb

embernek tartom, semhogy emel ett döntsön. Hiszen számíthat arra, hogy hamarosan

fölkerekedünk senor Homo kiszabadítására. Őkelme tehát nagy veszélybe rohanna...

Egyetért?

- Hm! Ezen aligha lehet vitatkozni. És mi a másik lehetősége?

- Fölmegy egyenest a Pampa de Salinasra...

- Nekivágna egyedül ilyen hosszú útnak? Minden segítség, fölszerelés nélkül?

- Mindez számára nem gond. Többször járt már egyedül azon a tájon, bizonyára vannak

ott ismerősei, és be tud szerezni mindent, amire szüksége van. Minden igyekezete arra

irányul, hogy megelőzzön bennünket. Ezért meg vagyok róla győződve, hogy nyomai

majd nyugat felé, a hegyeknek vezetnek. Egyedül akarok menni a fölkutatásukra...

Pena belátta, hogy igazam van, és rövidesen útnak is eredtem. Nem jutottam messzire,

amikor Unica utolért. A közelünkben ál hatott, és hal hatta a beszélgetésünket, mert kérő

hangon szólalt meg:

- ön nyomok után akar kutatni, uram. Sokszor hal ottam már, milyen éleslátás, mekkora

gyakorlat szükségeltetik ehhez, ám, sajnos, még sohasem vettem részt ilyesmiben. Úgy

gondolja, nagyon zavarnám?

- Talán el akar kísérni?

- Igen, ha megengedi. Megígérem önnek, nem akadályozom a munkájában...

- Éppenséggel eljöhet velem. Attól tartok azonban, hogy csalód-ni fog. A nyomkeresés

egyáltalán nem olyan mulatságos, ahogy föltételezik. Bokrok közt, sűrű bozóton át kel

bujkálni, nemritkán négykézláb, vagy hason kúszva, ami a hölgyeknek ugyancsak

kényelmetlen feladat...

- Elkerüli a figyelmét, hogy indián vagyok! Szívesen vál alom a fáradalmakat, mert

nagyon szeretném látni, mit tud kiolvasni a nyomokból, és hogyan követi majd őket...

- Jöj ön hát, senorita...

Elhaladtunk a sziklavár mel ett, át az erdőn, amíg ki nem értünk a szabad mezőségre.

Azonnal föltűnt a nyomunk, amit reggeli idejövetelünk során hagytunk magunk után.

Unica megál t, az összetaposott földre mutatott, és így szólt:

- Ez már-már valóságos ösvény. Gondolja, hogy ennyi nyom közt rábukkan a

Sendadoréra?

- Eszembe sem jut, hogy keresgéljem. Jöj ön csak tovább, mert közben majd

tájékoztatom a tudnivalókról. A jó nyomolvasónak két nagyon fontos tulajdonsággal kel

rendelkeznie: előrelátó, éles gondolkodással, valamint pontos, minden részletre kiterjedő

elemzőkészséggel.

- Most is gondolkodni kel először?

- Természetesen. El kel döntenünk, merre találhatók a nyomok. Nem vághatunk neki

csak úgy a vakvilágnak! Ha azonban sorba vesszük a történteket, a jelenlegi helyzetet, a

Sendador föltételezett szándékait és még sok más körülményt, az eredmény nem marad

el. Meggyőződésem, hogy addig nem hagyta el a környéket, amíg ki nem kémlelte eddigi

tevékenységünket. Ezen a szabad térségen nem talált bokrot vagy cserjét fedezéknek,

ezért a földre lapulva követhetett bennünket. Amikor elhaladtunk a mbocovikkal, ő is

azonnal behúzódott a biztonságot adó erdőbe. Számunkra az összes nyom közül

kizárólag ez a fontos...

- Megtalálja? t

- Föltétlenül. Épp arrafelé haladunk.

- No de nem tudhatja, merre van!

- El enkezőleg! Egyenesen előttünk húzódik... Amott jobbra sötétlik a táborhely; először

annak a közelében figyelt meg bennünket. Tőlünk balra fekszik a lagúna és a csalitos,

ahová a leselkedő fokozatosan visszahúzódott, vagyis a nyoma jobbról balra tart,

keresztezve a mi haladási irányunkat. Tehát ha egyenesen haladunk tovább, rövidesen

belebotiunk. Nagyon távol nem lehet, mert akkor ő sem látott volna semmit.

- Hát ez bizony eléggé körülményes - tűnődött Unica, majd hirtelen megtorpant, és maga

elé mutatva fölkiáltott:

- Nézze csak! Nem férfiláb nyoma ez itt?!

Valóban. Mélyen ülő léptek lenyomata sorakozott előttünk a homokban.

- Jól sejti, valóban az - válaszoltam.

- Megtaláltuk tehát, amit kerestünk. Nézze, a táborhely felől érkezik, és egyenesen az

erdőbe tart... Pontosan úgy, ahogy gyanította. Őszintén csodálom az éleslátását!

Ismét lehajolt, hogy tovább szemlélje a talajba mélyülő apró gödröket. Én ál va

maradtam, mert tüstént láttam, hogy téved. Félbe is szakítottam vizsgálódását:

- Nem ezt a nyomot keressük. Lehet, hogy a Sendadortól származik, ám még az este

folyamán járhatott erre.

- Miből gondolja?

- Éjszaka bő harmat hul ott, eláztatta a homokot. Ezek a lábnyomok elmosódottak, tompa

sJelűek, és a lépteket követően a homok összefolyt. Ez az ember még a harmat előtt,

kora szürkületkor mehetett itt el. Haladjunk tovább! Fogadok, rövidesen rábukkanunk a

másik, hasonló nyomra, és sokkal élesebbre, hatá-rozottabbra...

Sejtésem rövidesen beigazolódott. Harminc, talán negyven lépést ha megtehettünk,

amikor ismét léptek sora rajzolódott ki előttünk.

- Ez már az igazi! - lelkesedett Unica, amikor lehajolt, hogy szemügyre vegye a

nyomokat. - Nézze, milyen élesek a gödröcskék szélei, a homok még kissé nedves, és

összetapadt...

- Igen, megtaláltuk, ez az - helyeseltem. - Pompás lenyomatok, meg is örökítem.

- Szükség van erre?

- Hogyne! Ha később újra látom ezt a láb^omot, összehasonlítom a vázlattal, és azonnal

tudom, a Sendador jár-e előttünk.

Régi levelet vettem elő a tárcámból, és a két oldalát a jobb, majd a bal láb nyomára

il esztve körberajzoltam a széleket. Ezután balra foi'dultunk, és követtük a nyomokat:

egyenesen a keskeny erdősávba vezettek, majd egy rövid darabon vissza a faluhoz.

Megtaláltuk azt a helyet, ahol a Sendador lehasalt a földre, hogy menetünket hagyja

elvonulni maga előtt. Legföljebb százlépésnyi távolságra lehetett tőlünk. Nem gyáva fickó, azt meg kel hagyni. Azonban rövidesen be kel ett látnia, hogy minden terve csütörtököt

mondott, és a mbocovikra nem számíthat többé.

Innen a nyomok ismét visszatértek északnak, majd nyugatnak fordulva a tó partja mentén

haladtak; a gazember még mindig kémkedett! Tovább követve a nyomokat észrevettült,

hogy egy bokornál megál t, és jó uj nyi vastag ágat vágott le róla.

- Ugyan mire kel ez neki? - kérdezte Unica. - Valami különleges célja lenne vele?

- Aki ilyen botot nyes magának, az hosszú útra indul... A Sendador nem is sejti, hogy

ezzel a tettével elárulta szándékát! Nekivágott a hegyeknek, fölmegy a Pampa de

Salinasra... Most már \isszafordulhatunk...

Még nem értük el a falut, amikor már ínycsiklandozó il atokat hozott felénk a szél. A házak közti téren, a parádék színhelyén, sok tűz égett. Mel ettük férfiak ültek, és hosszú

fanyársakra tűzött óriási húsdarabokat sütöttek, az asszonyok pedig különféle,fazekak

körül sündörögtek; egyszóval a falu minden lakója sütött-főzött, készült az ünnepre.

A Desierto és Pena a harcosok társaságában üldögélt. Amikor Unica beszámolt nekik a

tapasztaltakról, az öreg így szólt:

- Önnek az a meggyőződése, hogy a Sendador nyugatnak indult, föl, egyenesen a

Salinasnak?

- Igen - válaszoltam, és leültem közéjük.

- Ez veszélyes lehet számunkra, mert útja a csiriguánók területén vezet át...

-Mit árthat ez?

- A jelenlegi körülmények közt igen sokat. Mi történik, ha feltüzeli, majd ide vezeti őket?

- Még ha igazolódna is a gyanúja, akkor sem kel aggódnia. Üzenjen a szomszédos tóba

falvakba, kérjen segítséget, és egyúttal küldjön ki felderítőket messze a csiriguánók

földjére, hogy jelentsék, ha el enséges mozgolódást tapasztalnak...

- Jó ötlet, intézkedem is azonnal.

- Ahogy gondolja; inkább óvatos legyen az ember, mint hanyag. Am nekem az a

véleményem, hogy a Sendador sem a csiriguá-nóknál, sem pedig máshol nem időzik

egyetlen fölösleges percet sem, hanem ahogy erejéből telik, igyekszik mielőbb eljutni a

hegyekbe.

- Igaza lehet, ám biztos, ami biztos. Az óvatosság mindenekelőtt! Rendelkezem is

azonnal, hisz reggel én is önökkel tartok.

- El akar jönni velünk a Laguna de Bambi hoz?

- Természetesen! Vagy úgy gondolta, hogy nyugodtan üldögélek itt, miközben tudom,

hogy Adolf Horn fogságban sínylődik? Nem, részt akarok venni a megszabadításában...

- Beval om, ennek fölöttébb örülök. Pena ugyan azt ál ítja, hogy járt már ott, én azonban

úgy vélem, ön mégiscsak jobban ismeri az odavezető utat.

- Föltétlenül.

- Milyen távol van tőlünk?

- A mbocovik a szükségesnél jóval hosszabb ideig vonultak idáig, hiszen letértek keletre a Mi Urunk Jézus Krisztus Keresztjéhez. Mi azonban toronyiránt megyünk, ha kel , árkon-bokron keresztül, és így remélem, nem egészen három nap alatt elérjük azt a helyet.

- Hm! Hosszú idő! Eközben a Stendador nagy előnyre tesz szert!

- Minden bizonnyal utol fogják érni. Ő gyalog megy, míg önök lovagolnak...

- Megközelítőleg milyen távol esik innen a Pampa de Salinas?

- Ha légvonalban számítom, százötven földrajzi mérföld...

- Olyan messze van? Akkor valóban nem kel aggódnunk, bizonyára utolérjük. Amel ett

légvonalban csak a madár repül. Aki a földön jár, annak számolnia kel a terep adta

nehézségekkel, akadályokkal, ezek megkerülése pedig hosszabbítja az utat. így, óvatos

számítás szerint is, az ön által mondott százötven mérföld legalább kétszázat jelent. Jó

gyalogló megtesz naponta öt mérföldet, tehát a Sendadornak negyven napra van

szüksége, mire célhoz ér. Rettentő sok idő, és én bízom benne, hogy lovon megelőzzük.

A Laguna de Bambánál amúgy is csak addig időzünk, amíg föltétlenül fontos.

- Ezután még visszatérnek hozzánk?

- Szó sem lehet róla. Azzal vagy nyolc napot vesztenénk. Ez már behozhatatlan előny

lenne a Sendadornak, és ne feledje, ha sikerül lovat szereznie, akkor megsüthetjük az

egész számításunkat...

- Pedig én abban reménykedtem, hogy egy darabig még a vendégeim lesznek. Amel ett

segíthetnének még nekünk...

- Jószerivel már aligha. Figyelmeztettük önt a veszélyre, sőt, kezébe adtuk az el enségeit.

Úgy gondolom tehát, megtettünk mindent, amit tudtunk.

- Sőt, ennél még sokkal többet is! Megszabadítottak a gyötrelmes, kínzó lelkifurdalástól.

Senor Pena szavai megszüntették a remeteéletet, az emberek elől való bujkálást!

Olyannyira, hogy önökkel együtt szeretnék el átogatni hazámba, Németországba...

- Ah! Tehát ez a terve?

- Csodálkozik? És magammal viszem Unicát is. Végtelenül kíváncsi szülőhazámra,

szeretné mielőbb megismerni.

- Később visszatér még ide?

- Erről korai még beszélni, hiszen oly gyorsan torlódtak az események... Akit Unica

szeret, német. Ha sikerül megszabadítani, meglátjuk, hogyan dönt: itt akar-e élni, vagy

inkább visszatérne hazájába. Nékem bármelyik megoldás jó. Ha a tobaoknál marad, nem

szenved semmiben sem szükséget; elfogadják vezetőjüknek, és folytatja tanító, nevelő

munkámat. Ha azonban ő és Unica velem tartanak, elég gazdag vagyok ahhoz, hogy

gondtalan megélhetést biztosítsak nekik a szülőföldünkön. Ami engem il et, én arra

vágyom, hogy otthon, ismerős, baráti körben éljem le hátralévő napjaimat... Ezért

szeretném annyira, ha maradnának, megvárnák a döntést, és akkor csatlakozhatnánk

önökhöz...

- Nagyon örülnék, ha velünk tartanának, ám lássa be: el kel kapnunk a Sendadort bármi

áron. Nekünk tehát a Bambú lagúnától tüstént indulnunk kel a Pampa de Salinasra.

Igazam van?

- Sajnos, el kel fogadnom érveit. Legszívesebben önökkel lovagolnék én is a Salinasra,

ám ez szintúgy lehetetlen... A hegyekből merre szándékoznak majd menni?

- Ez még a körülményektől függ.-- Önnek mi a véleménye, Tucumán érintésével

haladjunk tovább?

- Nem, az nagy kerülő. Inkább a Rio Saladót kövessék, folyásiránnyal szemben, keresztül

Saltán, aztán föl, egészen a Sierra de Gachi g, majd át, Bolíviába. Onnan már csak

néhány napi lovaglás északnak, és megérkeznek a Sóstóhoz.

- Tucumánt mindenképpen útba kel ejtenünk... - szólt közbe Pena. - Eredetileg azt

beszéltük meg önnel, hogy ott találkozunk -nézett rám -, csak hát közbejöttek az ismert

események... Föl kel számolnom a. lakásomat, rendeznem kel a pénzügyeimet és

egyéb dolgaimat. En tehát nem hagyhatom ki.

- A városban marad, vagy elköltözik onnan?

- Igen, visszatérek Németországba. Elegem van már ebből a fárasztó, kalandos életből.

Megtakarított pénzem bőven biztosítja, hogy hátralévő éveimben gondtalanul éljek.

- Nagyszerű, remekül összeál a kép! Elfogjuk a gazfickót, megszerezzük a kipukat, és

már csak azért is el kel mennünk Tucumánba, hogy visszaadjuk őket jogos

tulajdonosainak, a kolostorbéli szerzetes atyáknak. így alkalma nyílik önnek is, hogy

rendezze függő ügyeit, és végül a városban megvárhatjuk egymást...

- Ez már beszéd! - kiáltott föl boldogan a Desierto. - Most már csak az a kérdés: mikor?

Meg tudunk ál apodni valamilyen időpontban?

- Hát, ez bizony nehéz - morfondíroztam. - A Sendadornak negyven nap kel , hogy

fölérjen a Pampa de Salinasra...

- Kevesebbel számoljon - mondta az öreg. - Útközben bizonyára érint valamilyen falut, és

szerez magának lovat.

- Akkor csakugyan szedhetjük a lábunkat! Ón ismeri a tervünket, és azt is, mennyi időt

tervezünk a megvalósítására. Ebből induljon ki, és aki korábban érkezik, az bevárja a

másikat. Holnap kora reggel indulunk. Hány harcost hoz magával?

- Ott negyven mbocovira számítok... tehát hatvanat. Elégnek tartja?

- Tökéletesen. Mi lovon leszünk, lőfegyverrel, tehát biztos fölényben. Arról viszont

gondoskodjék, hogy a harcosai ne ünnepeljenek kivilágos-kivirradtig, különben reggel

lefordulnak a lóról!

- Ne aggódjék! Határozza meg, mikor indulunk, és az embereim készen fognak ál ni.

Addig is további lovakról kel gondoskodnom. Amint látom, az önök hátasai, a pejkót

kivéve, ugyancsak leromlottak... Megengedi, hogy jobbakat adjak helyettük?

- Ezt nem fogadhatjuk el!

- Ragaszkodom hozzá! Talán ez az egyetlen lehetőségem, hogy megháláljam mindazt,

mit értünk tettek. Ezen kívül adok még önnek és minden kísérőjének egy-egy tartalék

lovat is. Ilyen hosszú úton bármi megtörténhet, és fönn, a Salinason nem lehet lovat

szerezni. Továbbá az a vidék, ahová készülnek, más fölszerelést igényel, mint amivel

önök rendelkeznek. Amíg nem váltanak lovat, addig ezeket az ál atokat málháslónak

használhatják, és, engedelmével, gondoskodom majd a szükséges dolgokról is...

- Es mik lennének azok?

- Mindenekelőtt meleg takarók. Sejtelmük sincs róla, milyen nedvesek és hidegek ott fent

az éjszakák, nem is beszélve a csontig hatoló viharos szelekről. Másodsorban

élelmiszerrel látom el az urakat...

- Képtelenség, hogy ilyen hosszú útra húst vigyünk magunkkal. Néhány nap után

megromlik!

- Ki beszél itt húsról? Lisztet kapnak tömött bőrzacskókban. Hónapokig elál . Ezenkívül ne lepődjék meg, ha finom füstölt kolbászt is ajánlok... Vöröseimet megtanítottam az ál atok

szakszerű vágására, a hús különböző módon történő földolgozására: kolbászkészítésre,

füstölésre... Adok önöknek néhány jól becsomagolt füstölt sonkát meg igencsak finom

vajat, agyagkorsókban. Es, hogy mindezt ne saját maguk cipeljék, elkíséri önöket néhány

emberem is...

- Ön túlságosan lekötelez! Visszaélünk jószívűségével!

- Ne higgye. Minderre nagyon is szükségük lesz. Nem engedhetem, hogy az út során

ismeretlen, megbízhatatlan népekkel bajlódjanak. Embereim közül olyanokat válogatok

ki, akik úgy-ahogy beszélik a spanyolt. Majd meglátják, milyen használhatók lesznek

tolmácsként, és ez mennyire fontos önöknek...

- Áthaladunk idegen népek lakta területeken is?

- Természetesen. Jó darabig még a tobaok messze elterülő földjén, majd az el enséges

csiriguánók lakta tájakon járnak...

- Olyan messzire elnyúlik a birodalmuk?

- Még tovább, sokkal tovább. Nemcsak itt élnek a Gran Chacón, hanem fölhúzódtak a

Kordil erákba, sőt, még át, Bolíviába is. Köny-nyen lehetséges, hogy a Pampa de Salinas

ama részén, ahová önök igyekeznek, „bundás egérre" vadászó indiánokkal találkoznak,

akik nemcsak gyűjtik, hanem gyönyörűen ki is készítik a gyapjas csincsil ák prémjét.

- Hát ez nem valami megnyugtató. Két, egymással el enséges indián nép területén kel

átvágnunk: ez olyan, mintha Észak-Amerikában az apacsok és a komancsok lakta

részeken kóborolnánk.

- Sajnos, ezzel számolniuk kel .

- Csak az vigasztal, hogy beléjük botolhat a Sendador is, mivel ugyanezen az úton kel

neki is haladnia.

- A tobaokat elkerüli, az biztos, mert elbánnának vele. A csiriguánókat viszont annál

inkább fölkeresi. Valószínűleg föl is fogad közülük egy csapatot a védelmére. Ezért is

tanácsos, hogy ön magával vigye a harcosaimat, mert segítségükkel könnyebben

megszerezheti az arra lakó tobaok védelmét.

- Nos, ha így ál unk, eszünk ágában sincs tiltakozni, el enkezőleg, a legnagyobb örömmel

fogadjuk a kíséretet.

- Helyes. Egyébként változatlanul mi tartozunk köszönettel önöknek! Mi lett volna

belőlünk, ha önök nem figyelmeztetnek a veszélyre, és a mbocovik váratlanul

megrohanják a falunkat! Tucumánban is a saját kényelmünk, biztonságunk érdekében

szeretnénk önökhöz csatlakozni, hogy a hazafelé vezető úton ne essék semmi bajunk.

Ha sikerül ártalmatlanná tenniük a Sendadort, nagy istencsapástól szabadítják meg ezt a

vidéket, mert az ő keze szinte mindig benne van a szomszédos törzsek

torzsalkodásaiban és a fehérek el en indított rablóhadjáratokban is. Ezért tehát nekem is, a tobaoknak is, de a későbbi telepeselmek is közös érdekük, hogy tervük sikerüljön...

Tehát ne essék több szó háláról! És most, miután megbeszéltük a jövő feladatait,

foglalkozzunk a jelennel! Sikerrel vívtuk meg harcunkat, nagy veszélyt hárítottunk el, és

évekre kiható előnyre tettünk szert az el enség fölött. Megvan tehát minden okunk, hogy

vidámak, fölszabadultak legyünk, és csatlakozzunk a köriÜöttünk ünneplő, uj ongó

emberekhez! Már nagyon várják ezt, számítanak ránk...

Fölkérése kedvesen hangzott, és mi vonakodás nélkül eleget tettünk neki. Magát az

ünnepséget képtelenség pontosan leírni: mindenekelőtt elképesztő mértékű evés-ivás

jel emezte. Gyermekek ültek a földön, egyik kezükkel degeszre telt hasikájukat

simogatták, ám a másikkal továbbra is tömték magukba a finom falatokat. Akkora

húsdarabokat, amelyekkel jómagam csak három-négy nekifutásra tudnék megbirkózni.

Az indián hősiesen koplal, ha kel , ám ha alkalma adódik rá, félelmetes mennyiséget

képes bekebelezni.

Mindez persze dobhártyarepesztő muzsikaszó mel ett történt. Kedvencem, a kürtös

mindent elkövetett, hogy a kedvembejárjon. Félelmetes hangokat csalt elő óriási

hangszeréből.

Ezután következett a tánc. A mozgások jobbadán csak távolról emlékeztettek

tánclépésekre, mivel nem volt bennük semmi ritmus. Ez azonban senkit sem zavart, hisz

ebben a zenekar sem bővelkedett. Penának az az őrült ötlete támadt, hogy adjunk elő

bécsi valcert, és én, a nem kevésbé őrült, ráál tam. Átkaroltuk egymást, és a nem

egészen hozzá il ő zene tomboló dal amaira körbe-körbe keringőztünk. Produkciónk

roppant sikert aratott, és, csodálkozásunkra, nem ful adt köznevetségbe, hanem a