Először a lejárathoz lopakodtunk. Itt nem észleltünk semmi mozgást. lenéztünk, s

valóban, apró tűzrakás pislákolt a mélyben, és sült hús il ata szűrődött föl hozzánk. A

lángok fénye rávetődött a lépcső romjaira, és a föl-föl obbanó fényben azonnal láttuk,

észrevétlenül nem juthatunk le a pincébe, hogy meglessük az ott megbúvókat. Az

omladék tetejét lazán egymáson fekvő kődarabok képezték, amelyek a legóvatosabb

érintésre is a mélybe gördülhettek. Maradtak tehát a szel őzőnyílások. Megkerestük őket,

és csakugyan le is láttunk a pincébe. A földön indiánok ültek. Nyolcat-tízet tudtunk csak

megszámolni közülük, mert látókörünk nem terjedt tovább.

- Természetesen többen vannak, sokkal többen - vélte Pena. -Ha ezek az emberek

támadást terveznek, mindig ügyelnek arra, hogy túlerőben legyenek. A bátorság nem

tartozik az erényeik közé. És most mit tegyünk?

- Ön visszasiet, és felhozza társainkat. Mielőtt azonban indulnának, helyezzék el a

lovakat valami biztonságos helyre, ahol a Sendador nem bukkanhat rájuk. Egy ember

maradjon velük...

-És ön itt vár?...

- Igen, őrzöm a lejáratot.

- Uram, ez nem veszélytelen dolog!

- Ne aggódjék. Majd vigyázok magamra. Az a fontos, hogy a fickók csapdába estek,

mégpedig a saját magukéba!

- És ha kitörnek?

- Igyekszem majd jobb belátásra bírni őket. Ha egyesével bújnak elő, akkor puskatussal,

ha pedig csoportosan, akkor a revolvereimmel. Értésükre adom mindenképpen, hogy

okosabb, ha lenn maradnak.

- Helyes, mi pedig igyekezni fogunk.

- Ne is töltsék az időt túlzott óvatoskodással. Rajtunk kívül nincs a közelben senki, akitől óvakodni kel ene, tehát jöhetnek bátran, szabadon.

Elment, én pedig visszakúsztam a lejárathoz, kényelmesen elhelyezkedtem. Ügy

választottam meg a helyemet, hogy semmi sem kerülhette el a figyelmemet, és szilárdan

eltökéltem magam, hogy egyetlen teremtett lelket sem engedek föl. A mélyből

visszafojtott beszéd hal atszott, ám egyes hangokat nem tudtam kivenni. Egyébként sem

mentem volna vele sokra, hiszen felőlem akár kínaiul is mondhatták. Talán tíz perc

telhetett el, amikor egymásra hul ó kődarabok zaja hangzott föl. Megmarkoltam a

fegyverem csövét, és a lépcsőnyílás fölé hajoltam. Sötét alak kapaszkodott lassan fölfelé.

Már ütésre emeltem a puskámat, amikor a tűz fénye az arcára vetődött. Gomezt

ismertem föl benne. Puska nem volt nála, csak a kése. Gyorsan visszahúzódtam a közeli

nagy fa koronája alá, amelynek az árnyéka elrejtette bőrruhám világos szíriét.

Ekkor bukkant elő az indián a nyílás peremén. Körbenézett, majd hosszasan

belehal gatott az éjszakába. Rendben találhatott mindent, mert megfordult, hogy

visszaereszkedjék. Ebben a pil anatban rászóltam, halk, visszafojtott hangon, ám ahhoz

elég erősen, hogy meghal ja: -GomezL. Hirtelen visszafordult. #

- Ki az? - kérdezte bizonytalanul.

- Hát ki lenne? A Sendador.

- Máris? Hyen jól ment minden? Hol vannak az asszonyok és a

gyerekek?

- Lenn, a kocsiknál.

- De hiszen ez pom...

A mondat félbeszakadt. A rövid párbeszéd alatt ugyanis felém jött, és amikor a közelembe

ért, azonnal észrevette, hogy akivel beszél, nem lehet a Sendador. Előbbre hajtotta a

fejét, hogy arcvonásaimatjobban lássa, és tétován megszólat:

- Ön nem az!... De hát akkor kicsoda...

Hirtelen menekülni akart, de én elkaptam. Jobb kezemmel megszorítottam a nyakát, hogy

ne tudjon kiáltani, a bal al pedig kirántottam a kést az övéből. Szinte alig tanúsított

el enál ást. Lenyomtam a földre, és a mel ének szegeztem a kést.

- Egy hangos szó, és vége! Hal gatni fog?

- Igen... - hörögte, amint kissé engedtem levegőhöz jutni.

- Helyes. Hagyom, hogy legalább lélegezzék. Am szavamra mondom, egyetlen kiáltás, és

a saját késével szúrom le. Tegye a kezét hátra, megkötözöm.

A nyakáról elvettem a markomat, míg a másikkal biztosan tartottam, benyúltam a

táskámba, szíjakat vettem elő, és ráhurkoltam két egymásra tett csuklójára. Közben,

ahogy hozzáliajoltam, fölismert.

- Ön az, senor?! On?! - kérdezte döbbenten.

- Mást várt? Megmondtam Önnek, hogy jövök.

- Tehát ön! Akkor elveszett minden!

- Mit ért azon, hogy minden?

- Olyasmit, amit önnek nem szabad megtudnia...

- Ahogy gondolja! Meg kel azonban mondanom, sok mindenről értesültem már.

- Amire én gondolok, arról nem tudhat.

A két keze után megkötöztem a lábát is, és most már ott feküdt előttem a földön,

mozdulatlanul. Fölemeltem, kissé oldalra vittem, hogy szemmel tarthassam a lejáratot,

majd ismét lefektettem a fűbe.

- Senor, mi a terve velem? Mit akar csinálni? - kérdezte nyugtalanul.

- Az teljesen a viselkedésétől függ.

- Megérkeztek mindnyájan?

- Igen, és ha óhajtja, hamarosan üdvözölheti régi ismerőseit. Ne számítson azonban

túlzott baráti fogadtatásra.

- Miért, nem tettem el enük semmi rosszat.

- Otthagyott minket, mindenesetre megszökött tőlünk.

- Senor, ezt nem nevezheti szökésnek! A körülmények kényszerítettek rá...

- Azért furcsa, mert pontosan megál apodtunk, mikor indulunk.

- Engedje meg, hogy erről ne beszéljek.

- Megteheti pedig nyugodtan, mert ismerem az okait. Megmondtam önnek, még

Palmarban, hogy megakadályozom tervei megvalósítását.

- Senor, ömiek fogalma sem lehet a szándékaimról!

- Téved. Ismerem őket pontosan. A karaván férfi tagjait a Krokodil-szigetre akartak

csalogatni, az asszonyokra és a gyerekekre pedig itt lecsapni.

- Cielo! Ki találta ezt ki?

- Ón beszélte meg személyesen a Sendadorral.

- Nem igaz!

- Ne tagadja, Gomez! A hazugság itt nem segít semmit. Meglesték önöket, és kihal gattak

pontosan minden szót. Mi nem sokkal ön után indultunk Pálmaiból, és igencsak siettünk.

Ón számított is erre, mert azt mondta a Sendadornak, hogy bármelyik pil anatban

fölbukkanhatunk.

-Még ezt is tudják?

- Mindent, mindent. Sőt, már jártunk a Krokodil-szigeten is, és megszabadítottuk az

odacsalt férfiakat. A tutaj még a parton vesztegelt! Elképesztő ostobaság volt a Sendador

részéről! Tehát itt vagyunk mindannyian, és arra készülünk, hogy megakadályozzuk az

önök által tervezett második gazságot is.

- Ezt... ezt... egyszerűen nem hiszem! -hebegte.

- Mindjárt bebizonyítom... Figyeljen csak! Hal ja? Jönnek a társaim. Ok majd igazolják

szavaimat.

Közeledő lépteket hal ottam a sötétből. Talpra ál tam, hogy mielőbb észrevegyenek.

Valóban Pena érkezett meg a többiekkel. Odajöttek hozzánk. Ugyancsak elcsodálkoztak,

amikor megtudták, ki hever előttük a földön. Követelték, hogy azonnal korbácsoljuk meg.

Igyekeztem jobb belátásra bírni őket, hangoztattam, hogy Gomez indián, aki a fehéreket

betolakodóknak tekinti, és a saját lehetőségein belül igyekszik védekezni el enük. A

társaimmal még csak boldogultam, segített HÜario testvér is, ám a szigetről

megszabadított emberek bosszút akartak álhü. Beleélve magamat a helyzetükbe, nem is

hibáztattam őket. A józan ész azonban mást parancsolt, és erre hivatkozva sikerült őket is meggyőznöm. Azzal érveltem, hogy elsősorban az ő előnyükre válik, ha baráti

kapcsolatot alakítanak ki a helybéli indián törzsekkel. A kegyetlenség és bosszú helyett

sokkal ésszerűbb megbocsátani nekik, és így hálára késztetni őket, nem pedig

kilátástalan háborúskodásra.

- A többi vörössel, akik a fogságunkba esnek majd, mit teszünk? - kérdezte egyikük.

- Van egy elképzelésem, és szeretném, ha egyetértenének vele. Kössünk békét az

ariponokkal! Ezt nem annyira a saját, mint inkább az önök érdekében javaslom.

Rövid, ám szenvedélyes vita után elfogadták az ötletemet. Ezt követően lehajoltam

Gomezhez, eloldoztam kötelékeit, és talpra ál ítottam. Társaim szoros gyűrűbe fogták.

- Emlékezzék arra, ami most itt elhangzott! Önnek és testvéreinek nem történik semmi

bántódása, ha a föltételeimet maradéktalanul elfogadják és teljesítik is.

Hatalmasat lélegzett, boldogan, hogy ilyen könnyűszerrel kikerült a csávából.

- Most térjen vissza társaihoz a pincébe. Hányan vannak?

- Hatvanan.

- Mondja meg nekik, hogy harminc jól fölfegyverzett harcos ál itt készen, és minden

kitörési kísérletet meghiúsít. Aid megpróbálja engedély nélkül elhagyni a pincét, azt

lelőjük. Holnap korán reggel mindannyian elvonulhatnak bántódás nélkül, ám előbb békét

kel kötniük a karaván tagjaival, akik el en a támadást tervezték. Vál alja, hogy igyekszik rábírni őket a föltétel elfogadására?

- Igen. Kérem azonban, hogy ál ja a szavát!

- Bízhatnak bennem, nem szoktam senkit sem alaptalanul hitegetni. Tehát reggelig a

pincében maradnak. Ha valami közlendőm lenne, Önt szólítom név szerint. Most pedig

menjen!

Gyors léptekkel hagyott magunkra, majd eltűnt a lejárati nyilasban. Mozgásán látszott,

mennyire örül, hogy sikerült magával együtt a társait is megmenteni a biztos haláltól.

A jelenlévők köziÜ néhányan ágáltak a szelídségem el en, ám Hilario testvérben

támogatóra leltem. Hozzám hasonlóan ő is azt bizonygatta, mindenkinek jó, de leginkább

nekik, ha békében válnak el az indiánoktól.

Egy személyt kivéve, akit a lovaknál hagytak hátra őrnek, a pincelejárat körül

helyezkedett el mindenki. Én magammal hívtam a kormányost, és kisétáltunk a kapu elé,

hogy fogadjuk a Sendadort. Szükségem volt az óriás testi erejére, mert ki tudta, hogyan

boldogulok majd a gazfickóval. Azt meg mindenképp el akartam kerülni, hogy fegyvert

használjak.

Kényelmesen elhelyezkedtünk a romok mögött, és nem is kel ett sokáig türelmünket

próbára temiünk. Jó öt percig, ha üldögélhettünk, amikor kenetlen kocsikerekek bántó

nyikorgása hangzott föl a mélyből. Egyre kivehetőbbé vált a közeledő karaván zaja,

amelybe már beszédhangok is vegyültek. Ekkor abbamaradt a kerekek csikorgása,

viszont éles asszonyi szavak hangzottak föl. Bizonyára hozzáláttak a táborveréshez.

Tűzfény is lobbant a sötétben.

- Nos, rövidesen várható a barátunk - szólalt meg a kormányos.

- Bizonyára. Igyekezzék majd úgy elkapni, hogy egyetlen pil anatig se gondolhasson az

el enál ásra.

- Semmi baj. Égek a vágytól, hogy úgy istenigazából megszorongassam a gazembert!

Hány bordáját törjem össze? Talán mindet?

- Nem szabad megsérülnie, hiszen tudja, még szükségünk van rá! Ha baja történik,

esetleg megsebesül, lőttek a terveinknek! Most azonban maradjunk csöndben. Bármelyik

pil anatban fölbukkanhat...

Nemsokára lassú, kimért léptek zaját hal ottuk. A közeledő ügyet se vetett arra, hogy

csöndben, halkan érje el a dombtetőt. Föltétlenül biztos lehetett a dolgában. Amel ett jól ismerhette a környéket, mert egyenesen a romos kapu felé tartott. Magasabb volt nálam,

ám szikár, sovány. Amikor éppen el akart haladni előttünk, fölegyenesedtem. Amint

meglátott, szitkozódva ugrott hátra néhány lépést.

- Caramba! Mit játszol itt bújócskát, Gomez! A szívbajt hozod az emberre! Megérkeztek a

harcosok?

A fekete, omladékos fal mel ett ál tam, és még egy fa lombkoronája is fölém borult. Ezért

téveszthetett össze az indián fiúval, no meg rajta kívül másra nem is számíthatott, róla

pedig föltételezte, hogy itt vár rá. Egyelőre meg akartam hagyni tévhitében, és

igyekeztem Gomez hangját utánozva válaszolni:

- Igen, a pincében rejtőztek el, senor.

- Ugy, akkor menjünk hozzájuk, beszéljük meg a dolgokat.

Egyébként remekül sikerült minden. Az emberek bekapták a horgot, és most a krokodilok

vigyáznak rájuk. Az asszonyokkal, gyerekekkel már többet bajlódtam. Megál ás nélkül

nyúztak a kérdéseikkel. Végül is ugyanazt mondtam nekik is, mint az elcsalt férfiaknak,

nevezetesen, hogy az erdei keresztnél várnak ránk, mert értelmetlen lett volna gyalog a

romokhoz visszatérni. Kicsit még morgolódtak, de végül is belenyugodtak a dologba.

Pompás zsákmányhozjuttatlak titeket, Gomez, és még arra is gondoltam, hogy egyetlen

puskalövés nélkül kapjátok meg... Remélem, számíthatok törzsed hálájára.

- Föltétlenül, senor! Söt, ami a köszönetet il eti, azt meg is kapja itt helyben, rögtön.

Most már fölhagytam a színleléssel, és a saját hangomon válaszoltam. Látszott rajta,

hogy meghökkent. Közelebb lépett, majd még előre is hajolva igyekezett megfigyelni az

arcvonásaimat.

- Mi ez a hang? Gomez nem beszél így... Valaki mást küldött volna maga helyett?

- Valahogy úgy, senor Sabuco.

- Méghozzá nem is indián, hanem fehér! Ember, remélem azokhoz tartozik, akiket

keresek!

- Az ariponokra gondol? Nem, én nem tartozom hozzájuk.

Nyugodt válaszaimmal igyekeztem lekötni a ügyeimét, mert láttam mögötte a

kormányost, aki csak arra várt, hogy egyetlen intésemre átölelje két óriási karjával.

- Nem? Hát akkor ki az ördög ön, és mit keres itt? Gyorsan válaszoljon, mert mindjárt a

késem fog helyettem beszélni!

Nyomaték kedvéért az övéhez kapott.

- Hagyja csak azt a kést, senor! A legbékésebb szándékkal vártam itt önre.

- És mi lenne az?

- Üdvözletet szeretnék átadni, húsz ember üdvözletét. Már eljöttek ugyanis a szigetről, és itt táboroznak a közelben. Mint látja, végül is igazat mondott a karaván nyugtalankodó

tagjainak, és valóban a keresztnél találkoznak. Egyébként roppantul szeretnék látni önt.

Ezért megkérem, jöj ön majd velem. Tudja, sok érdekes kérdésre várják a választ, a régi

idők inka kincsei, meg más effélék...

- A pokolba önnel! Kést a bordái közé, hogy meg legyen a jutalma az érdekes hírekért,

amiket hozott, és egyben fájdalmas kiáltással hagyta félbe mondókáját, mert a

kormányos hátulról magához ölelte, két karját a testéhez szorítva.

- Most már a satuban pihen a kicsike! - nevetett elégedetten a derék Hans Larsen. -

Micsoda gyönyörűség úgy rendezgetni a bordáit, ahogy én akarom!

A Sendador kiáltani akart, ám a mel ére hurkolódó szorítás megakadályozta, hogy hangot

préseljen ki magából. Védekezni is próbált, de a félelmetes karok moccanni sem

engedték. Csak lába vonaglott meg tehetetlenül egyszer-kétszer.

- Nos, mit tegyek vele? - kérdezte Larsen.

- Megkötözzük, és elvisszük a társainkhoz.

- Ahogy gondolja, ám elviszem én kötelek nélkül is. Ha már a karjaimban pihen a

nyomorult, innen ugyan meg nem lép. Fegyverezze le, kérem!

Eleget tettem kérésének. A Sendadornál a késén kívül akadt még puska és revolver is.

Ekltor Larsen engedett a szorításból, ám azoimal torkon is ragadta foglyát, majd így szólt hozzá spanyolul:

- Most pedig előre, senor! A legkisebb engedetlenség, és megszabadítom néhány

csigolyájától!

A kormányos olyan erővel szorította a Sendadort, hogy az csaknem elvesztette az

eszméletét. Nem tanúsította a legcsekélyebb el enál ást sem. Hagyta, hogy Larsen félig

vezetve, félig vonszolva elcipelje. Amikor társainkhoz értünk, azok fölugrottak ülő

helyzetükből, és gyűrűbe fogtak bennünket.

- Elkapták a csirkefogót? - kiáltott föl örömmel Harrico, a bank megbízottja.

- Igen, megérkezett - válaszolta a kormányos. - Most azonban szíjakat ide! Kezét-lábát

összekötözzük, nehogy a szabaduláson kezdjen töprengeni.

- Igen, de nagyon alaposan! Nem szeretem a meglepetéseket -hagytam jóvá Larsen

javaslatát. - Továbbá gyújtsunk tüzet, hadd lássa végre, kik a vendéglátói.

Néhányan kötelékek után^iéztek, többen pedig rőzsét, száraz gal yakat gyűjtöttek.

Amikor föl obbantak a lángok, végre szemügyre vehettem a Sendador arcvonásait.

Sovány, napbarnított, élesen barázdált arc tekintett rám. Nem érződött rajta, hogy

különösképp zavarban lenne. Sötét pil antásokkal méregetett bennünket, és vonásain

nem látszott más, csak a mérhetetlen csodálkozás. Megcsóválta a fejét, és így szólt:

- No de senores, mi ütött önökbe? Hogyan jutott eszükbe az a képtelen ötlet, hogy velem

mint el enséggel bánjanak?

Ezután összehordott hetet-havat, hogy mentse magát.

Amint a karaván biztonságosan letáborozott, ő azonnal indult volna vissza a szigetre. Az

inka történetét neki is mesélték. Látva azonban, hogy nem hiszünk szavainak, tanúnak

hívta a yerba-terót, aki ismeri őt, és tudja, hogy tisztességes, becsületes ember. Monteso valóban nehezen fogadta el, hogy a barátja gazember, ám a sorozatban jelentkező

bizonyítékok őt is meggyőzték. Úgyhogy a Sendador kérésére csak megvető

kézlegyintéssel reagált, majd így szólt:

- Csak ne hagyatkozzék rám, senor! Korábban hittem önnek, már-már barátomnak

tekintettem, ám az elmúlt alig huszonnégy óra eseményei meggyőztek, hogy a

bizalmamat gátlástalan, gonosz emberre pazaroltam, aki a legaljasabb gyilkos tettektől

sem riad vissza.

- Nono, senor! Tehát ön is csatlakozott az el enem szőtt összeesküvéshez?

- Összeesküvés? Ugyan már!... Ilyesmiről itt szó sincs. Egyszerűen ismerjük a terveit, és

sorban egymás után meghiúsítjuk őket. Cáfolhatatlan bizonyítékaink vannak, és nagyon

sajnálom, hogy ilyen embert neveztem barátomnak... A helyzet az, senor, hogy meglesték

önt, amikor Gomezzel tárgyalt, és kihal gatták a beszélgetést.

A fickó valóban hétpróbás csirkefogó lévén, a legnagyobb arcátlansággal

körömszakadtáig tagadott mindent. A társaság kezdte elveszíteni türelmét, és többen

hangos kiáltásba törtek ki, javasolva: minek ez a sok beszéd, fogjuk rövidre a dolgot, van itt alkalmas fa elég!... Ekkor Pena vette át a szót a yerbaterótól, és haragosan förmedt a Sendadorra:

- Ember, ott lapultam mögöttetek, és hal ottam minden szavatokat. Aki ezt nem hiszi, az

hazugsággal vádol, és ez nagyon nagy sértés! Azt pedig én nem tűröm, és gondoskodom

róla, hogy az il etőnek ne legyen rá még egyszer lehetősége!...

- Kicsoda ön, hogy engem, a Sendadort tegezni merészel?

- Kummer vagyok, a cascaril ero! így már hiszel nekem?

Amikor a Sendador meghal otta a kínafa kérgét gyűjtő Kummer nevét, mintha valami

meghökkenés futott volna át éles arcvonásain.

- Caramba! - szitkozódott. -Anémetcascaril ero!...

- Igen. De ne hidd, hogy a többiek közül is bárkit meg tudsz téveszteni. Itt ül például ez a tiszteletreméltó úr... - mutatott a barátra. - Megismered?

A Sendador tekintete megál apodott a baráton. Lehet, hogy már korábbról ismerte, vagy

csak jel egzetes ruhájáról ítélve mondta:

- A Jaguár testvér.

- Valóban! És bizonyára hal ottad róla azt is, hogy nem az az ember, aki csak úgy elhisz

bármilyen dajkamesét! Mel ette pedig az a senor, akitol Gomez óvott téged.

A Sendador most valamivel több figyelmet szentelt rám, mint eddig.

- A német? - kérdezte.

- Igen. Szemléld csak meg alaposan. Még ha mindannyiunkat meg is tudnál téveszteni,

vele akkor sem boldogulsz! Am van itt még más is, akit talán nem üdvözölsz viharós

lelkesedéssel.

Gomarára mutatott, akit a Sendador alaposan szemügyre vett. Arcán látszott, hogy

gondolkodik, de nem ismerte föl. Végül megszólalt:

- Én nem ismerem önt, és...

- Ál j! - vágott közbe Gomara. - Itt most én beszélek!

- Ne, most még hal gasson! - kértem.

- Miért? Hadd tudja csak meg, ki ál előtte.

- Később. A terceink...

- Pokolba a terveivel! - szakított félbe. - Engem ugyan senki nem akadályoz meg, hogy

közöljem ezzel a gazfickóval, mi vár rá!

Visszafordult a Sendadorhoz, és figyelmen kívül hagyva intésemet, így folytatta:

- Emlékszik már, hogy látott engem?

- Lehetséges -válaszolta a hegyi vezető.

- Fenn, a hegyekben, a Pampa de Salinason.

A Sendador elsápadt, ám jfem mondott semmit.

- Ismerős azon a pampán? -kérdezte tovább Gomara. -Tudja továbbá, hogy nem túl

régen gyilkosság történt ott?

- Ha ön mondja, bizonyára, de mi dolgom vele?

- Maga a gyilkos ezt aligha kérdezheti!

- Senor, ön gyilkosnak nevez engem?!...

- Igen, mert az! Megölte a testvéremet!

- En? Az Ön testvérét? Úgy rémlik, itt valami színházat játszanak velem. Nem ismerem

sem önt, sem pedig a testvérét!

- Nono, emlékezzen csak egy kicsit! Mi már találkoztunk fenn, a Salinán!

- Nem kívánhatja, hogy emlékezzem mindenkire, akivel ott ösz-szefutottam.

- Várjon, hal majd részleteket is. Ön a hágótól igyekezett lefelé, amikor társaimra

bukkant. Váltottak néhány szót, és ön továbblovagolt. Jóval lej ebb, a tó felőli utolsó

omladékot is maga mögött hagyva találkozott a testvéremmel.

- Erről nem tudok semmit.

- Dehogyisnem. Éppen el akarta ásni a kipukat.

- Kipukat? - kiáltott föl elrettenve a Sendador.

- Igen. Miért csodálkozik? A palackban rejtette el őket...

- Honnan tud ön erről?

- Mert ama bizonyos nap óta gyakran megfordultam azon a környéken. Ilyenkor mindig

kiástam a palackot, hogy meggyőződjek róla, a helyén van-e, érintetlen-e.

- Valgame Diós!

- Igen, és most már legalább belátja, hogy tagadással nem segít a helyzetén!...

- Nem látok be semmit, és egyetlen szót sem értek az egészből! - tajtékzott a vezető.

- Úgy, tehát tagadja, hogy megölte a testvéremet, nehogy az elárulhassa a titkát?

- Hogy tehettem volna, amikor az életben nem találkoztam vele!

- Fölfrissítem az emlékezetét. Abban a pil anatban lelőtte, amikor az előbukkant a szikla

mögül, amíg ön az omladékon térdelt, kezében a palackkal. Holtnak hitte, és

továbblovagolt a tóhoz, ahol már valóban elásta a kipukat.

- Senor, ön talán regényt ír?

- Ez nem regény, hanem színtiszta valóság. A testvéremnek még volt ereje arra, hogy

meglesse Önt, hová ásta el másodszor a kincsét. Halála előtt elmondott mindent, ezért

van róla tudomásom. Szemmel tartottam a helyet, várva, hogy ön egyszer csak

megjelenik. Járt is fönn több alkalommal, ám, sajnos, csak a nyomaira bukkantam,

valahogy mindig kisiklott a kezem közül. Most azonban megtaláltam, és nem marad el

tettének jutalma sem.

Hát azt nem mondhattuk, hogy a Sendador híjával volna a bátorságnak. Hitetlenkedve

csóválta meg a fejét, és sértődött ártatlansággal szólalt meg:

- Senor, ön fékeismer engem, és összecserél valakivel. Valaki mással, akihez némileg

hasonlítok.

- Nem hiszünk önnek. Bűnös, tehát bűnhődnie kel ! Jaguár testvér majd imádkozik a lelki

üdvéért, és az ítéletet végrehajtjuk. Megesküdtem, hogy az első találkozásunkkor golyót

röpítek a (éjibe. Most találkoztunk, és én ál om a szavamat!

Ezzel elfordult a földön heverő fogolytól. Amit mondott, és a mód, ahogy beszélt, végképp

nem tetszett nekem. Meggondolatlan kitörése a lehető legrosszabbkor hangzott el,

nagymértékben keresztezte számításaimat. A Sendadornak nem lett volna szabad

megtudnia, hogy tettének a tanúja, aki vérbosszút esküdött, a körünkben van. Azzal, hogy

kifecsegett mindent, veszélyeztette az egész vál alkozásunkat, és szinte értelmetlenné

tette, hogy föl ovagoljunk a Pampa de Salinasra. Am nehezen mondtam le arról az

élményről, hogy a régmúltból származó inka üzenetek hordozóit, a kipukat a kezembe

vegyem, és a színes csomókat összehasonlítsam a Sendador birtokában lévő rajzokkal,

följegyzésekkel. Úgy gondoltam, hogy merészsége el enére talán mégiscsak megtört

kissé a bizonyítékok súlya alatt, ezért magamhoz ragadva a szót, hozzá fordultam:

- Elképesztő a makacssága! Ennyi cáfolhatatlan bizonyíték hal atán a legnagyobb

arcátlanság kétségbe vonni, tagadni vádjainkat.

Megvető pil antással mért végig, majd így szólt:

- Még ön is? Mit akar tőlem? Az életben soha nem találkoztunk, nem ismerjük egymást.

Egyébként is idegen nálunk, fogalma sem lehet a dolgainkról.

- A személyét ennek el enére már elég jól ismerem.

- No, hát az valóságos csoda lenne!

- Ne higgye. Mindenekelőtt azonban az a véleményem, hogy az ön részéről nagy

ostobaság tagadni, hogy szövetségben ál az ariponokkal. A beismerő val omás többet

segítene helyzetén, mint ez a megátalkodott hazudozás.

- Én az igazat mondom!

- Ne fárassza már magát! Gomez elismert mindent.

- Gomez? Ugyan hol beszélhettek volna vele!

- Itt várt önre, csak mi korábban érkeztünk. Gondolhatja, vele sem bántunk másképpen.

Egyébként jószerint nem is volt rá szükségünk, mivel önt legfőképpen a saját szavai

árulták el.

Szavaimra fölkapta a fejét, és arcán most láttam igazán először félelemmel vegyes

megdöbbenést.

- Elfogták?

- Igen, és biztos őrizet alatt van a pincében.

- Es az indiánok, ők hol vannak?

- Ah, senor, lehul ott hirtelen az álarc! Tud tehát az indiánokról. Ezzel beval ott mindent, amit eddig tagadott.

- A pokolba is, beszéljen már! Hogy beismertem-e valamit, vagy sem, az lényegtelen!

Tudni akarom, hol bujkálnak a vörösök.

- Hogy ön mit akar, az viszont a mi számunkra lényegtelen. Egyébként nem titok, ők is a

pmcében vannak, ártalmatlanná téve, tehát az ön tervének, senor, befel egzett.

- Gomez ráál t erre?

- Nem tehetett mást. Egyébként sokkal okosabb, mint ön. Azonnal belátta, hazudozással

csak rontana a helyzetén, és őszintén elmondott mindent. Erezhette a nyakán a hurkot,

ám viselkedésével elérte, hogy életben hagytuk és törzsének harcosaival együtt szabad

elvonulást ígértünk neki.

- Tehát az ön elképzelései szerint történik minden, ám óriási igazságtalanság, hogy őket,

a tényleges bűnösöket futni hagyja, engem pedig meg akarnak ölni!

- El enkezőleg! Az indiánok saját törvényeik szerint élnek, és csak azok alapján ítélhetjük meg őket. Ón azonban, mint fehér, sokszoros büntetést érdemel, főleg ha további

gaztetteket is számon kérünk öntől.

- Ezek szerint még nem teljes a lista? - kérdezte csaknem gúnyos hangon. - Ón szerint

én netán igazi szörnyeteg vagyok?!...

- Hát, sok jóval nem dicsekedhet.

- Megkérdezhetem, hogy mi az ördögöt akar tőlem?

- Szeretném, ha megmondaná, hol hantolta el azt az idős papot, akitől elrabolta a

följegyzéseket és a kipukat.

Láthatóan összerezzent. Felsőtestével úgy rándult meg, mintha kötelékei el enére föl

akarna ülni, és szemét meresztve, döbbenten bámult rám jó ideig, majd magához térve

ezt kérdezte:

- Milyen papról fecseg itt?

- Arról, akit ön meggyilkolt, hogy az említett dolgokat elszedhesse tőle.

- A mennydörgős mennykobe is! Ismét egy gyilkosság, amihez semmi közöm, mégis a

nyakamba akarják varrni!

- Tagadja tehát?

- Nem. Az ember csak azt tagadhatja, amit valóban elkövetett. Én azonban ártatlan

vagyok, az életben nem hal ottam erről a papról, és csak azt mondhatom, hogy ön óriási

tévedésben van.

- Nono! Tettének akadt egy szemtanúja, aki kiáltozással igyekezett a gyilkosságot

megakadályozni, de ön ügyet sem vetett rá, mert

messze volt.

- Senor, bámulattal tölt el a találékonysága, a mesélőkészsége...

- Csak ne gúnyolódjék! A sorsot hívja ki maga el en. Szerencsére a szemtanúban régi

társára, barátjára ismert, aki csak az önben akkor még meglévő emberi érzések

maradékának köszönhette, hogy élve megúszta. Am haláláig tartó esküt csikart ki tőle,

nehogy a későbbiek során az árulója lehessen.

- Ezek szerint megszegte az esküt?

- Nem. Ami engem il et, a rendelkezésemre ál ó adatokból találtam ki a dolgot, jutottam el idáig.

- Találgatott tehát! Es ennek alapján biztosra is veszi, hogy én gyilkos vagyok? Hát ez

már azért erős, mondhatnám, nevetséges, kedves, rendkívül éles elméjű senorom...

Gúnyolódására ügyet sem vetettem, hanem így folytattam:

- Az említett szemtanú azonban később arra alkalmas helyen és személyektől

érdeklődött, vajon meg kel -e tartania az ilyen esküt? Nehezen ment, de meggyőzték,

bűnt követ el, ha nem fedi föl titkát, mert a gyilkosnak felelnie kel tettéért, és az ilyen kényszer hatására tett. eskü különben is semmis a Mindenható előtt. Az öreg aranyásó

és vadász tehát a halálos ágyán meggyónt mindent, és ezzel nem veszélyeztette a lelki

üdvét.

- Azt ál ította, én öltem meg a papot?

- Igen. Megölte és kirabolt%

- Micsoda hazugság! Egyébként mi köze az egészhez? Ugy véli talán, hogy bíráskodhat

fölöttem?!...

- Hogy én mit gondolok, az az én dolgom. Ám társaimmal együtt, mindannyian, akik itt

vannak, a pampák törvényei szerint fogunk ítélkezni az ön sorsáról. Ha továbbra is tagad,

és ilyen arcátlanul viselkedik, ne számítson kegyelemre.

- Nem is kérek belőle, főleg önöktől! Megkövetelem azonban, hogy jog szerint bánjanak

velem, és ügyemet adják át hivatalos, fölesküdött bíróságnak.

Ekkor fölugrott az egyik férfi, akit a Sendador a szigetre csalt, hozzálépett, és dühösen

ráförmedt:

- Hal gass, te gazember! Itt az a törvény: fogat fogért, szemet szemért! Golyó a szívedbe, vagy kötél a nyakadra, és már indulhatsz is a pokolba! Az odavezető utat majd

igyekszünk kissé megnehezíteni!... Most azonban nézzünk az asszonyok után, jó lenne

tudni, mi van velük. Jaj neked, ha csak egyetlen hajuk szála is meggörbült! Lángoló tűzön

fogunk megsütni!

- Igen, igen, most mindenekelőtt menjünk le a családjainkhoz!... Nyugtassuk meg őket!...

- hangzott mindenhonnan, majd a férfi így folytatta:

- Emiek az embernek meg kel halnia, ám egy kicsit még várhatnak rá az ördögök. Az

pedig, hogy csak úgy átsétál-e a másvilágra, a további magatartásától függ. Ki tart

velem?

- Én... én... én! -kiáltoztak.

Úgy látszott, senki sem akar maradni. Nyugtalankodtak a lentiekért, menni akartak

rnindannyian.

- Ál j! - szóltam rájuk. -Valaki azért maradjon!... A pincét meg a Sendadort is őrizni kel !...

Ezt némiképp belátták. A családos férfiakra eleve nem számíthattam. A barát lekísérte

őket, hátha szükség lesz néhány kegyes, bátorító szóra. Turnerstick kapitány

honfitársaival tartott, és elválaszthatatlan kormányosa szintén vele ment. Pena és

Gomara beszélni kívánt a karaván tagjaival, úgyhogy csak a yerbaterók maradtak velem.

Egyébként kedvezően alakult, hogy azok, akik a Sendador halálát akarták, rnindannyian

faképnél hagytak bennünket. Mi azért vigyáztunk rá, hogy életben maradjon, mert

máskülönben vele együtt a titkait is eltemetnénk. Amel ett miel enünk nem követett el

semmit, ezért sem vádlói, sem bírái nem lehettünk. így gondolkozhatott Monteso is, mert

amikor a többiek eltűntek a fák közt, félrevont, hogy foglyunk meg ne hal ja szavainkat, és így szólt hozzám:

- Jó, hogy végre magunkra maradtunk. Mit gondol, senor, meg kel neki halnia?

- Ami engem il et, én tiltakozom el ene.

- A társaim és én szintúgy. Gondoljon csak a kipukra meg a jegyzetekre.

- Nem felejtettem el, de attól tartok, nem tudjuk megakadályozni, hogy a többiek

megtorolják sérelmeiket...

- Sajnos, nekem is ez a véleményem. Gomeznek talán megkegyelmeznek, mert indián,

és nem is bűnös olyan mértékben, mint a Sendador, akinek nem irgalmaznak semmilyen

körülmények közt...

- Hát, igen. Rábeszéléssel itt nem megyünk semmire. Más megoldást kel keresnünk.

Valami kiút csak van... mondjuk valamilyen csel!

- Mire gondol? Talán már van is ötlete?

- Hagyjuk futni. Meglazítjuk a szíjakat a kezén, és ezután csak arra kel rávenni a

társaságot, hogy lenn, a kocsinál ítélkezzenek. Akkor ugyanis le kel venni a lábáról a

köteléket, mert különben nem bír menni. Útközben pedig a fák közt a sötétben egy ugrás

oldalra, és bottal üthetik a nyomát...

- Eddig szépen hangzik, de hogyan tovább?

- Majd később valahol megvár minket. Remélem, ál ja a szavát...

- Föltétlenül. Végre talált egy embert, aki eligazodik a följegyzé-seken, és talán még a

kipukkal is boldogul. Erről nem mond le. Beszéljek vele?

- Beszéljen.

Beszélgetésük alatt a Sendador csöndben feküdt, és egy pil anatra sem vette le róluk a

szemét. Nekem azonban úgy rémlett, valami más is leköti a figyelmét. Kissé^ oldalra

tartotta a fejét, mintha a pince felé hal gatódzott volna. Úgy véltem, ez természetes is,

hiszen ott bújtak meg a szövetségesei, s ezért nem figyeltem tovább a dologra.

- Senor Sábuco - szólította meg a yerbatero, amint \dsszaléptünk a tűzhöz -, végtelen

fájdalommal tölt el, hogy önben gonosztevőre ismertem. Kérem, az üdvösségére való

tekintettel könnyítsen a lelkiismeretén, és mondjon el mindent az igazságnak

megfelelően.

- Mit fecseg itt? - förmedt rá a fogoly. - Mit szóljak én?! Mekkorát csalódtam a jó

barátomban!... Mert ez idáig annak hittem Önt, és lám, most első hal ásra hitelt ad ilyen

ostoba, képtelen vádaskodásoknak.

- Ez már több annál, sokkal több: maga a tényekkel bizonyított valóság! Én mondom

önnek, a további hazudozással a legparányibb lehetőségét is eljátssza annak, hogy

kegyelmet kapjon. Ha őszintén beval ana mindent, tudnánk, mihez tartsuk magunkat.

Akkor ez a senor meg én és a társaim készek lennének valami módon segíteni önnek...

Szavai nem maradtak hatástalanok. A Sendador fi rkésző pil antást vetett ránk, majd így

szólt:

- A többiektől valóban nem várhatok semmi jót. Ha valaki segíthet, azok csak önök

lehetnek...

- Igen, ezt szeretnénk, de akkor őszintének kel lennie...

- Mit számít az, ha vájkálunk a múltban?

- Sokat, nagyon sokat!...

- El enkezőleg, éppen hogy semmit. Ami már megtörtént, hagyjuk békén, hiszen a

mostani helyzeten úgy sem változtatna a legkisebb mértékben sem.

- A körülményeken talán nem, de az ön megítélésében nagyon is. Ha beval ja bűneit,

ismét bizalommal lehetünk ön iránt.

- Ugyan! Semmi szükségem a bizalmukra.

- Téved. Tudnia kel , azért jöttünk a Gran Chacóra, hogy fölkeressük önt.

- Hogy kövessenek!

- Nem. Montevideóban találkoztam ezzel a senorral, és sikerült rábeszélnem, kísérjen el

minket önhöz, hogy megtekintse a régi följegyzéseket...

- No de ért. hozzá valamit?

- Igen, talán még kiput is tud olvasni.

- Mit tud ön a kipukról? Én egyetlen szót sem szóltam róluk...

- A senor elmondta önnek, hogyan jutott tudomásunkra, de kérem, ne húzzuk az időt,

vegye fontolóra a dolgot, mert társaink bármelyik percben itt lehetnek. Mi barátként

jöttünk ön után, és nem sejthettük, mit fogunk átélni, mit kel megtudnunk önről!... Tehát közöl velünk őszintén mindent, vagy továbbra is tagad? Gyorsan döntsön, mert lehet,

hogy a következő pil anatban már késő lesz.

A Sendador arcán sajátos mosoly futott át.

- Soha nincs túl későn - mondta. - Meg vagyok ugyan kötözve, ám azért nem félek

senkitol...

- Ne legyen olyan túlzottan magabiztos! A többiek a halálát akarják!...

- Majd jobb belátásra térnek. Aggódjanak ők csak saját magukért. Veszélyes dolog uj at

húzni a Sendadorral! Felőlük tehát nyugodt vagyok. Mindamel ett azonban dőreség lenne

visszautasítani a segítő kezet, amelyet felém nyújtanak, főleg ha a kéz azé, akit én évek

óta hasztalan keresek. Már Gomez is említette, hogy ön várhatóan a segítségemre

lehet...

Eddig nem vettem részt a társalgásban, most azonban közbeszóltam:

- Elismeri tehát, hogy beszélt az indián fiúval?

- Hát persze.

- Ezzel igent mondott a felhozott vádakra.

- Nem mondtam semmit! Gondoljon, amit akar, bűnösnek tart-e vagy sem, az nekem

mindegy. Ón rokonszenves nekem, bízom önben. Kész akkor is fölkísérni a hegyekbe, ha

tudja, hogy gyilkos vagyok?

- Még abban az esetben is. Nem vagyok bíró, ezért nem is ítél-kezhetem...

- Okosan látja a dolgot!

- Azért ne ítéljen meg tévesen! Nem mindegy, kivel utazik az ember, hogy ártatlan vagy

bűnös-e az il ető. Egyébiránt meggyőződésem, nem kerüli el a büntetését. Isten uj a le

fog sújtani önre könyörtelenül, nem is a túl távoli jövőben...

- Van valami oka ezt hinni?

- Igen. Hiszek az isteni igazságszolgáltatásban, ezt nem kerülheti el senki! És a

bosszúál ó ezúttal a közvetlen közelében van! A neve... GomaraL.

- Őt semmi esetre sem visszük magunkkal!

- Majd követ titokban. Úgy még veszélyesebb...

- Tegye, ahogy jónak látja, nem törődöm vele. Majd gondoskodom róla, hogy mielőbb

elveszítse a nyomainkat. A yerbatero elbeszélt önnek mindent?

- Legalábbis amit tudott.

- Tehát beszélt a két inka rajzról, amelyeknek a birtokában vagyok?

- Igen, és most már az sem titok, hogyan sikerült megszereznie.

- Ez már lényegtelen!

- Legyen úgy! A kipukról is sejtettem, hogy önnél vannak, ám a gyanú csak Gomara

elbeszélése után bizonyosodott be.

-Valóban az ő testvére volt az az ember?

- Úgy bizony...

- Gomara holmi elásott palackról beszélt. Ismeri vajon a pontos helyet, ahol elrejtettem?

- Nagyon is jól. Többször megfordult ott, fönn, és olyankor mindig meggyó'ződott róla,

hogy a helyén van-e, sértetlen-e. Az ön nagy szerencséjére mindig elkerülték egymást.

- Mondja inkább úgy, az ő szerencséjére! Nem vagyok az az ember, aki túri, hogy

játsszanak vele, netán még fenyegessék is!... Ezt még tapasztalja majd személyesen is...

- Elhiszem, sőt, meg vagyok róla győződve. Most azonban már rólunk, a tenreinkről

beszéljünk. On tehát annak el enére, hogy vádjaink sorban bizonyítást nyertek, és ön

nem tudja, mondjuk meg őszintén, nem is nagyon akarja cáfolni őket, kész fölvezetni

bennünket a Pampa de Salinasra?!...

- Igen.

- Ott rátalálunk a kipukra is meg az említett írásokra is?...

- Minden bizonnyal.

- Az utóbbiak magánál vannak?

- Van eszemben! Amilyen kalandos, hányatott életet élek, őrültség lenne magammal

cipehiem ilyen nagy fontosságú följegyzéseket. Természetesen elrejtettem őket.

- Megtudhatom, hová?

- Majd később. Még nem ismerem önt igazán! Mielőtt rábíznám önre titkaimat, meg kel

győződnöm, becsületesen játszik-e, és tisztességesen viselkedik-e velem szemben. Most

a legfontosabb: bizonyosságot kapnom, hogy valóban segítem akarják a szökésemet.

- Ahogy mondtam, készek vagyunk rá.

- Am tegyenek félre minden hátsó gondolatot! Nem vagyok annyira kiszolgáltatott, mint

amennyire látszik!...

- A szavamat adom önnek, és ez elég!

- Rendben, bízom önben. A legjobb lenne, ha most azonnal föloldoznának.

- El enkezőleg! A lehető legrosszabb! A többieknek sejteniük sem szabad, hogy mi nem

akarjuk az ön halálát.

- Ha viszont már visszajönnek, lehet, hogy késő lesz!

- Fölkészítjük! Most meglazítom a kezén a szíjakat, és igyekszem majd rábírni az

embereket, hogy lenn, a szekereknél ítélkezzünk. Ez esetben föl kel oldozniuk a lábait

is...

- Jó az ötlet! A többi már az én dolgom. Kérem, csináljuk is!

- Azért minden föltétel nélkül nem megy. Kel valami biztosíték számomra, hogy ismét

rátalálunk önre.

- Megkapják. Holnap este lovagoljanak egyenesen fölfelé a vízmosásban, ahol eddig is

jöttek. Én titokban követem önöket, és alkalmas pil anatban csatlakozom.

- Hagyatkozhatunk az ígéretére?

- Föltétlenül.

- Be kel azonban látnia, hogy eléggé kényes a helyzetünk. Ennyi gyanú mel ett érthető,

ha bizalmunk némiképp megingott...

- Bánom is én! Higgyenek rólam, amit akarnak! Más lehetőségük nincs: bízniuk kel

bennem! Egyébként a felál ásunk kölcsönös. Nekem is csak az ön szava a biztosíték.

Amel ett azért gondolják meg, hogy az ön segítsége nélkül a följegyzések is meg a kipuk

is számomra értéktelen kacatokká várnak. Tehát elsősorban a saját érdekem, hogy ál jam

a szavamat.

- Magam is ebben reménykedem. Most elvágom a szíjakat, de a végeket húzza szorosra

úgy, hogy feszes maradjon a kötelék, nehogy gyanút fogjanak. A csomót nem bántjuk,

mert azt vizsgálják meg először.

- Tehát csak később dobhatom el a szíjakat?

- Igen, jó messze tőlünk, nehogy megtalálják az üldözői!... A vágott végek azonnal

elárulnának mindent!

- Óvatos leszek, ügyelek majd rá. Egyébiránt úgy látom, hogy Gomez nem ítélte meg

elhamarkodottan önt...

A Sendador már-már elismerő pil antást vetett rám.

- Nincs azonban fegyvere és lova. Hogy tud boldogulni?

- Egyelőre nincs szükségem semmire, később pedig majd előteremtek mindent... Miattam

ne_aggódjék...

- Megígéri tehát, hogy a továbbiakban fölhagy minden el enségeskedéssel velünk

szemben?...

- Természetesen, a legnagyobb örömmel! Ha egyszer kikerülök ebből a csapdából,

eszem ágában sincs újból belesétálni...

- Megnyugtat, hogy ezt belátja. Akkor szabaddá teszem.

Átvágtam a szíjakat, és a végeket a megbeszéltek szerint összezárt markába szorította.

Ekkor megszólalt:

- Köszönöm önnek, senor! Most már elhiszem, hogy szándékai tisztességesek.

Szeretném mielőbb megismerni önt, mennél alaposabban. Nagy szívességet készül tenni

nekem, ezért magától értetődik, hogy kíváncsi vagyok...

- Majd később megtud mindent.

- Most is van időnk, míg a társaság vissza nem érkezik.

- Javaslom, forduljon senor Montesóhoz...

Kérésére a teaszedő megadta a szükséges felvilágosításokat, s közben röviden

elbeszélte élményeinket is. Még nem ért a végére, amikor a többiek visszajöttek.

Rendben találtak mindent, bár az asszonyok meg a gyerekek végtelenül aggódtak, és

amikor meghal gatták az elmúlt órák hiteles történetét, a Sendador azonnali

megbüntetését követelték. A férfiak úgy döntöttek, Összeülnek, hogy meghozzák és

végre is hajtsák a megmásíthatatlan halálos ítéletet. A barát próbált el enérvekkel hatni

rájuk, de hasztalan. Jómagam is tiltakoztam el ene, érthető okokból, több sikerrel

azonban én sem jártam. A vita hevében sikerült elkapnom Hilario testvér pil antását, és

láttam, hogy a barát ért engem. Azt nem tudhatta, hogy a fogoly voltaképp már szabad,

ám sejtette, hogy távol étük alatt történt valami, és amikor javasoltam, hogy a bíróság

inkább lent, a karavánnál üljön össze, azonnal mel ém ál t.

A kapitány és kormányosa semlegesek maradtak, a yerbaterók az én oldalamon ál tak,

ám a krokodilok fogságából megszabadított emberek vért akartak látni, hogy kitöltsék

bosszúvágyukat, ezért a vita kezdett elfajulni.

- így nem megyünk semmire! - szakítottam félbe a haragos kifa-kadásokat. - Mindegyik

párt válasszon magának képviselőt, és azok a bizonyítékok alapján majd eldöntik,

hogyan bűnhődjék a vétkes.

Váratlan segítséget kaptam Gomara személyében.

- Ez a legjobb ötlet - szólalt meg, mert biztos volt benne, hogy ő képviseli azt a csoportot, amely a Sendador azonnali halálát akarja, és szándékát el is éri. - Összeül a pampa

bírósága - folytatta. -De hol? Talán itt? Nem, igaza van a senornak. Lent, a kocsiknál,

mindazok részvételével, akik ezt a szörnyű aggodalmat kiál ták...

Nem is sejtette, mekkora szolgálatot tett.

- Néhányainknak azért itt kel maradnia őrnek, nehogy megszökjenek az indiánok

-jegyeztem meg. - Úgy gondolom, azok maradnának, akik eddig is vigyáztak rájuk. Tehát

a teaszedők és én. Ál áspontunkat ismerik, ez a hét személy a halálbüntetés el en

szavaz.

- És ki beszél az önök nevében?

- Hilario testvér. Minden vonatkozásban ő képviseli a véleményünket.

- Rendben. Akkor önök maradjanak, mi pedig magunkkal visz-szük ezt a gazfickót.

- Hát, így megkötözve valóban vinniük kel .

- Nem őrültünk meg! Méghogy cipeljük a fickót! Fusson csak a saját lábán. Szabaddá

tesszük, ám közrefogjuk. Meg nem lép közülünk, hacsak nem madár!...

Lehajolt a fogolyhoz, eloldotta a csomókat a lábán, majd talpra ál ította.

- Lássuk csak a kezedet, te gazember! Nem szeretem a meglepetéseket! - mordult rá.

Alaposan megvizsgálta a kötelékeket, ám szerencsére rendben talált mindent. Aggasztó

pil anatok teltek el. Ám megúsztuk baj nélkül, sőt, Gomara még meg is jegyezte:

- Feszesen tartanak a szíjak, ezzel nem lesz baj! Gyerünk, gazfickó!...

Megragadta a fogoly jobb karját, Pena pedig a balt, és elvezették, ám nem a biztos

halálba, ahogy gondolták, hanem a szabadulás felé. Addig követtük tekmtetünkkel, amíg

el nem nyelte őket az éjszaka, majd szótlanul várakoztunk a fölharsanó lármára, ami a

szökést követően fog kitörni.

Nem is tartott soká, és lentről zűrzavaros kiáltozás, üvöltözés hangzott föl:

- Alto ahí, picano!... ál j meg, nyomorult gazember!... Dühödt átkozódás keveredett a

tomboló lármába: lombok suhogósa, ágak recsegése és rohanó léptek dobogása

mindenfelől . . .

- Eddig sikerült - szólalt meg Monteso.

- Remélem, nem hagyja rífegát elfogni.

- Nem, biztosan nem. Okosabb ő annál. Most azonban figyeljünk!...

Kis idő múlva a szerzetes érkezett, futva, Gomarával.

- Senor! - kiáltott az utóbbi már messziről felénk. - Megszökött az átkozott!

- Az ördög bújt belé?! Hiszen meg volt kötözve, és ön Penával közre is fogta, úgy

vezették!

- Szent igaz - tajtékzott az indián -, mégis kitört! Ahogy elhagytuk a romokat, és a tűz

fénye már nem hatolt el hozzánk, kitépte magát a kezünkből, és berohant a fák közé!...

- Hát azért ez több a soknál! Ketten nem tudnak visszatartani egy megkötözött embert!

Hagyják megszökni! Bárcsak ott lettem volna!... No, és merre ment?...

- Honnan tudjuk?!...

- Csak hal ották, milyen irányba fut!

- Semmit, éppen hogy semmit sem hal ottunk! Olyan lármát csaptunk, hogy elnyomott

minden zajt...

- Hát ezt ostobán tették! Többre mentek volna, ha csöndben maradnak, és fülelnek a

menekülő után.

- Bizonyára, és így utólag adhat még néhány jó tanácsot! Ám ha velünk van, ugyanúgy

szitkozódik, üvöltözik, mint mi!

Ezzel ismét elrohant, kiáltozva. A barát leült közénk, és mi fölvilágosítottuk a dolgok

ál ásáról. Helyeselte, amit tettünk, majd így szólt:

- Nem vagyunk hatóság... Ha lakott hely közelében tartózkodnánk, akkor bevihettük

volna, hogy átadjuk a rendőrségnek. Ilyen körülmények közt azonban csak egyet

tehettünk: futni hagytuk. Ám valami bizonytalan érzés azt súgja nekem, hogy nem

menekülhet el a büntetés elől. Talán sokkal hamarabb eléri, mint ahogy bármelyikünk

számítana rá...

- Egyetért azzal is, hogy találkozunk vele ismét, és vele együtt lovagolunk föl a Pampa de Salinasra? - kérdeztem.

- Természetesen. Szükségünk van rá, hogy elérjük céljainkat. Szerintem a meggyilkolt

pap a kipukat és a följegyzéseket a kolostorába akarta eljuttatni. A Sendador

megakadályozta ebben, ám mi megteszünk mindent, hogy szándéka teljesüljön... Furcsa

- nézett hirtelen körül -, milyen csöndben vannak az indiánok... Úgy rémlik, nem hal ották a kiáltozást, mert ha igen, bizonyára kitörtek volna...

- Egyikük sem merészkedik a kijárathoz.

- Úgy gondolja? Én mintha láttam volna egyet az előbb, amint körülöttünk ólálkodott.

Bizonyára látta a Sendadort is, mert az éppen akkor ült föl fekvő helyzetéből.

- Ezt csak most mondja? Miért nem szólt azonnal?

- Mert önök bizonyára lelőtték volna a szegény ördögöt, és ez el en tiltakozott a

lelkiismeretem.

Elképedve néztem a barátra, majd kitörtem:

- Hát, kedves Hilario testvér, már elnézést, de szörnyen ostobán viselkedett!

Megmondom őszintén, ilyesmit nem vártam öntől! A lelkiismerete ugyan nyugton marad,

de minket halomra gyilkolhatnak az indiánok?!... Rögtön figyelmeztetnie kel ett volna!

Ismerhet jól, nem lövöldözünk vaktában senkire, hanem csak abban az esetben, ha mint

el enség közeledik és nincs más megoldás!... Nem is tudom, mit tegyünk hirtelen... Azért

leselkedett a Sendador mindig a pince felé!... Eleinte fölfigyeltem rá, de azután

természetesnekvettem, hiszen onnan várhatott segítséget. Ki gondolhatott volna ekkora

könnyelműségre!

- Belátom, igaza van - mondta csöndesen a barát -, de most már megtörtént, igyekezzünk

jóvátenni...

- Azért viselkedett olyan fölényesen - bosszankodtam tovább. -Többször is tudtunkra

adta, nem aggódik annyira élete és szabadsága miatt, mint ahogy azt mi gondoljuk, és

nincs kiszolgáltatva ké-nyiuikre-ked\Hinkre...

- Azt gondolja, az indiánok mind följöttek? - kérdezte a barát, ám hangján érződött, hogy

a válasz nyilvánvaló.

- Ha egynek sikerült, nem maradt leim a többi sem - dörmögtem, és még mindig nem

tudtam túltenni magam a dolgon.

- Ezek szerint van másik kijárat is?

- Pena szerint nincsen...

- Az ő szavára én nem adok semmit. Ez a föld az indiánoké, és a romokat sem ismerheti

senki jobban náluk. Bizonyára találtak vagy nyitottak másik járatot is, amelyet azután

gondosan elrejtettek.

- Igen... valószínűleg - mondtam gépiesen, mert gondolataim máshol jártak. Ereztem,

hogy veszélyben vagyunk, cselekednünk kel mielőbb. Ám hol kezdjük el?... Az indiánok

bizonyára itt lapulnak a közelben, de ki tudja, hol. Ha ötletszerűen fölkerekedünk, lehet, hogy a karjukba futunk, •kezdjük a pincénél, döntöttem.

- Velem jön? - kérdeztem a barátot.

- Hová?

- El enőrizzük a pincét, akkor talán okosabbak leszünk. Csak arra kérem, nagyon

óvatosan, kerüljünk minden zajt!...

A yerbaterók maradtak, mi pedig tovaosontunk. A hozzánk közelebb lévő szel őzőnyílás

felé tartottunk.

Mélyen előrehajolva lopakodtunk a sötétben. Óvatosan lépdeltünk, mert a talajt vastagon

borította az omladék, és már egy gördülő kődarab is árulónk lehetett. A lyuk jó hatvan

lépésre volt tőlünk.

Amint elértük, és letekintettünk, néma, fenyegető sötétség ásított felénk.

- Nem érzek fustszagot - suttogta a barát. - Elfogyott a tűzreva-lójuk, vagy már senki

sincs lent?

- Mire várnának?! - mordultam rá, ám azután visszafogtam a hangomat. - Maradjon itt,

húzódjék a kövek mögé. Körülnézek. Amíg nem térek vissza, ne jöj ön elő.

- Legyen óvatos! Bizonyára itt lapulnak a közelben. Ne kísérjem el?

- Elég, ha egyikünk kockáztat. Különben emlékszik még a ranchón tartott bemutatómra?

Értek a lopakodáshoz... Várjon itt rám türelmesen...

A romos falak mentén surrantam tova, ám jó ideig nem észleltem semmi különöset.

Hirtelen azonban mintha suttogó beszédet hal ottam volna. Megtorpantam, és hosszasan

füleltem. Valóban, nem messze tőlem emberek beszélgettek halkan. A hangok közé

időnként tompa dobbanás vegyült, mintha üreges fa ütődött volna a földhöz. Fúvócsövek

lennének? Valószínűleg, és akkor ajánlatos végtelenül óvatosnak lennem.

Noha tudtam, hogy az életemet kockáztatom, mégis tovább merészkedtem. Hamarosan

fölfedeztem az indiánokat: kicsiny tisztáson szorongtak, és suttogva váltottak egy-két

szót. Tudtam, ezek az ariponok, és arra készülnek, hogy ránk támadjanak. Mielőbb

vissza kel ett térni társaimhoz, hogy figyelmeztessem Őket.

Éppen indulni akartam, amikor mozgásra figyeltem föl az indiánok közt. Három alak vált

el a csoporttól, és lassú léptekkel a tüzünk felé tartottak. Most már nem időzhettem

tovább. Oldalra kerülve tértem vissza a baráthoz, és néhány szóval elmondtam neki,

hogy mit tapasztaltam, majd a lopakodók után siettünk. Már kúszva közeledtek

társainkhoz. Mi nyolclépésnyire lapultunk mögöttük. Az egyikükben Gomezre ismertem.

Ennek a barát is megörült, és alig hal hatóan suttogta:

- A másik kettő valami főnök lehet.

- Sokat segítene rajtunk - súgtam éppoly halkan. - Elkapjuk őket és a két főnököt majd

túszként használjuk.

- Pompás! Most azonnal?

- Igen, de lehetőleg zaj nélkül!...

Lélegzet-visszafojtva kúsztunk előre, mind közelebb. Ha egyikük hátrapil ant, azonnal

észrevesznek. Szerencsére a beszélgető társaink lekötötték a figyelmüket. Most látszott

csak meg, milyen elővigyázatlanok: már messziről jól láthatóan üldögéltek a tűz mel ett,

jól megvilágítva, és gondtalanul csevegtek. Ez persze a mi hibánk is volt: arra, hogy őrt

ál ítsunk, nem is gondoltunk. Mentségünkre legyen azonban mondva, hogy az indiánokat

biztos helyen tudtuk. Mindenesetre ha a rézbőrűeknek van egy kis sütnivalójuk, úgy

vadászhattak volna le bennünket, akár a galambokat.

Előttünk kuporgott tehát a három alak. A barát Gomez mögött helyezkedett el, én pedig a

másik kettőt tartottam szemmel. Ekkor fölugrottam, a társam szintén, és teljes lendülettel rávetettem magamat a két indiánra. A váratlan lökéstől arccal a földre előrezuhantak.

Nyomban megragadtam a torkukat, hogy ne tudjanak megszólalni, és teljes súlyommal

rájuk nehezedtem. Oldalt pil antottam a barátra, és láttam, ő is jól végezte a dolgát.

Fojtott hangon a tűz felé kiáltottam:

- Senores, ide, hozzám!

A yerbaterók a zuhanás hangjára fölpattantak a tűz mel ől, és amikor meghal ották a

hangomat, hozzánk rohantak.

Ahogy megpil antották foglyainkat, döbbenten torpantak meg. Nem hagytam azonban időt

a csodálkozásra, hanem sürgetően rájuk szóltam:

- Szíjakat! Kötözzük meg őket!...

Az alélt emberek semmi el enál ást sem tanúsítottak. Amint végeztünk, átcipeltük őket a

tűz másik oldalára, a fák lombjaínak árnyékába.

- Remélem, nem fojtottuk meg őket - nyugtalankodott a barát.

- Ne féljen, semmi bajuk... Nem megy az olyan gyorsan... Ezután már a kérdések öz&ie

zúdult ránk. Igyekeztem mennél rövidebben válaszolni, nem felejtkezve el a legfontosabb

temi valókról.

- Az indiánok kiszabadultak a pincéből, és itt ólálkodnak a közelünkben! Rajtunk akarnak

ütni, és ez a három a földerítőjük. Most azonnal elhozzuk a fegyvereket a tűztől, mert ott megvilágítva remek célpontot nyújtunk. Egyelőre nem hiszem, hogy támadnak, legalábbis

amíg a földerítők vissza nem érnek, de azért jobb az óvatosság. Nem beszélve arról,

hogy jobban érzem magam, ha nyolc puskacső vigyáz ránk.

Gyorsan elhordtunk a tűztől mindent, és fegyverrel a kézben szemmel tartottuk azt a

területet, amerről az indiánokat vártuk.

A foglyok mozdulatlanul hevertek, kapkodva szedték a levegőt. Araikról még nem tűnt el a

félelem, a megdöbbenés. Gomez látszott a legélénkebbnek, bár ő is akadozva lélegzett.

Hozzátérdeltem, késemet a mel ének szegeztem, majd így szóltam:

- Maradjon nyugodtan, ne mozogjon! Ismer engem, és jól tudja, a hazudozásnak semmi

értelme! Válaszoljon a kérdéseimre őszintén! Ha megfogadja a tanácsomat, nem esik

bántódásuk. Hogyan jutottak ki a pincéből?

- Egy rejtett oldal ejárón.

- Ránk akartak támadni?

- Igen, ám megbeszéltük harcosainkkal, hogy senkit sem Ölnek meg...

- No de akitor minek a harc, ha úgyis kímélni akartak?... -A Sendadort akartuk

kiszabadítani.

- Hasztalan fáradoztak volna. Már elmenekült.

- Hogyan lehetséges ez? Öntől ugyan meg nem szabadul senki!

- Én magam vágtam át a kötelékeit. A társaim és jómagam beleegyezésével távozott; a

többieknek azonban, akik meg akarták ölni, nem szabad erről tudiúuk. Önöknek tehát

minden körülmények közt hal gatniuk kel erről.

- Természetesen. Am valóban őszinte hozzám?

- Hazudtam talán egyszer is ismeretségünk óta? Hal gatóddzék csak! A dühös

kiáltozások, szitkozódások odalenn! A társaink azok, akik üldözik őt. Most már hisz

nekem?

- Igen, senor. És ha ismét elfogják?

- Nem hiszem, óvakodik ő minden vigyázatlan lépéstől. Belátja tehát, hogy csak a javukat

akarom önöknek?

- Ha ez valóban így van, akkor miért fogtak el bennünket?

- Önök el enséges szándékkal közeledtek hozzánk! Ha valaki támad, akkor védekeznünk

kel ! Mi holnap reggel elhagyjuk ezt a helyet, és szeretnénk békében elválni önöktől.

Tárgyalnom kel a vezetőjükkel. Ez a két másik indián kicsoda?

- Kacikák.

- Tehát főnökök? Ahogy így rájuk nézek, nem gondoltam volna.

- Senor, az ariponok szegények. Ruházatuk, fegyverzetük egyszerű, de ez nem jelenti

azt, hogy a kacikák tekintélye emiatt csorbul. Egyikük a harc, másikuk a béke főnöke...

- Rajtuk kívül jött-e még önökkel más vezető is?

- Csali én, aki közéjük sorolhatom magam.

- Rendben. A javaslatom a következő: ezt a két embert mint túszt magunknál tartjuk, és

ha nem ér minket támadás az önök részéről, akkor reggel, amikor tovalovagolunk,

szabadon engedjük őket. El enkező esetben leszúrjuk mindkettőt, önöket pedig halomra

lőjük. Tudja, hogy én mindig ál om a szavamat!...

- Senor, önnek egyetlen hajszála sem görbülhet meg.

- Ez vonatkozik a többiekre is?

- Természetesen.

- Jól van, akkor ön ismét szabad. Térjen vissza a harcosaihoz, és közöljön velük mindent,

ami itt elhangzott.

Szemlátomást megörült, amint feloldoztam, ám mégis vonakodva ál t talpra, és kétkedve

tudakolta:

- Valóban elmehetek?

- Igen, Gomez. Én bízom önben.

- Senor, ismét tapasztaltam, hogy ön a mi barátunk. Ön teljesen más, mint azok a

fehérek, akiket eddig megismertünk. Az ön hazája sok jó embert adhatott már a világnak.

- Jó ember akad mindenütt, tehát itt is.

- Lehetséges. Talán csak elkerüljük őket. Én már beszéltem önről a társaimnak.

Szeretnék látni egyszer. Ha megengedné, holnap fölkeresnénk, amint megvirrad.

- Túl sokat kíván!

- Nyíltan, egyesével jönnénk, fegyvertelenül. Am ha ez nem elég, akkor előbb elhoznánk

önhöz tíz legjobb harcosunkat túsznak. Ebből is láthatja, hogy szándékaink

tisztességesek.

- Szeretnék hinni benne. Ha minderre sor kerül, akkor előbb jöj ön ön hozzám, hogy

megbeszélünk előre mindent, hogyan fogadjuk ilyen sok ember látogatását.

- Úgy történik, ahogy kívánja, senor. Most visszamegyek az enyéimhez, és tájékoztatom

őket a történtekről. Ezután visszatérek önökhöz, mint fogoly.

- Nem, Gomez, ön szabad. Ne aggódjék a két főnökért sem. Bár nem értem a nyelvüket,

azért igyekszem jól bánni velük, kapnak enni, inni. Mielőtt azonban indul, közölje velük a megál apodásunkat.

Amit mondott, idegenül hangzott, ám láttam, hogy szavai nyomán a két fogoly arca egyre

inkább földerül. Amint befejezte, indult, ám egy pil anatig még visszatartottam.

- Mi most elhagyjuk ezt a magaslatot, lemegyünk a szekerekhez, ott töltjük el majd az

éjszakát. Szándékaimat ismeri, cselekedjék annak megfelelően, és akkor békés hajnal

köszönt ránk. Jó éjszakát, Gomez!

- Meg lesz velem elégedve, senor!

Mi is fölkerekedtünk, ám sokkal óvatosabban jártunk el, mint Pena és Gomara az imént.

Igaz, mi is föloldoztuk a foglyok lábáról a szíjakat, de tüstént vissza is kötöztük lazán a bokájukra, úgyhogy lépkedni tudtak, de szaladni nem. Eloltottuk a parazsat, és vigyázva

elindultunk lefelé. A nagy sötétségben az irányt a domb lábánál gyújtott tábortűz fénye

mutatta.

Amikor a táborhelyre érkeztünk, csak az asszonyokat és a gyerekeket találtuk a

szekereknél, meg a kocsihajtó legényeket. A férfiak még mindig a szökött fogoly után

kutattak a környéken, nyilván hasztalan, hisz ebben a pokoli sötétségben nem is

várhattak eredményt.

Az asszonyok tudták már, milyen veszélybe kerültek a férfiak, és azt is, hogy segítségünk

nélkül a biztos pusztulás várt volna rájuk. Érthető tehát, hogy nagy tisztelettel, hálálkodó szavakkal fogadtak bennünket, ám ez a barátságos megnyilvánulás nem vonatkozott a

kacikákra, mert el enséges, már-már gyűlölködő pil antásokkal méregették őket.

Jó idő eltelt, mire az üldözők kezdtek visszaszállingózni, előbb csak úgy egyesével, majd

mindenki előkerült Legjobban Gomarát viselték meg az események; dühében se nem

látott, se nem hal ott, csak folyamatosan szitkozódott.

- A kezünkben volt - csikorgatta a fogát. - Ketten fogtuk! Kést kel ett volna döfni a bordái közé, és a testvérem gyilkosa akkor már nem élne! Most pedig ismét megszökött! Senor,

ezért ön a bűnös!...

Láttam rajta, hogy bele akar kötni valakibe, bárki is legyen az.

Megértettem a lelkiál apotát, de ezt a hangot nem tűrhettem. Nyugodtan, ám csodálkozva

kérdeztem rá:

- Én? Hogyan támadt ez a nevetséges ötlete?

- Tudja ön ezt ugyanúgy, mint a többiek! Ón a nagy emberbarát, még a legnagyobb

gonosztevőnek sem akar rosszat! Kaptam volna csak én el, leszúrtam volna azonnal. Ön

azonban úgy tárgyalt ezzel a hétpróbás gazfickóval, mint valami úriemberrel! Jogról,

igazságról beszélt! Es meg is lett az eredménye az egész ostobaságnak! Bottal üthetjük a

nyomát!...

- Nézze, Gomara, én most nem vitatkozom önnel, mert a végsőkig fölizgatta magát, de

mivel ostobaságról beszél, meg kel mondanom, senki sem hatalmazta föl, hogy ilyen

hangon bírálja tetteimet. Nem vagyunk egymáshoz kötve. Menjen, intézze a dolgát

egyedül, vagy keressen másik társat, aki okosabb, és vele hamarább eléri célját!... Nem

mi kértük, ön akart csatlakozni hozzánk...

Már-már fölcsattant a hangja, de aztán jobb belátásra jutott. Kedvetlenül leült a tűz mel é, és bosszúsan dörmögött maga elé.

A karaván tagjainak hangulatát tovább rontotta, amikor megtudták, hogy sikerült

egyezségre jutnunk az indiánokkal. Észrevételt nem tettek, magukba fojtották mérgüket.

Lehet, hogy rájuk is hatott az iménti rendreutasítás. Egymásnak panaszolták, hogyan

igyekezetek a Sendador nyomára bukkanni, milyen nehéz, veszélyes az üldözés ebben a

sötét, sűrű vadonban. Az igazság persze az, hogy hőstetteik kimerültek a bokrok közti

értelmetlen futko-sásban.

- Ha ön velünk lett volna - sóhajtott föl Pena, felém fordulva -, akkor bizonyára elkapjuk az átkozottat!...

- Hát, én valóban másképpen üldöztem volna -válaszoltam.

- Ohó! - kiáltott föl Gomara, aki még mindig nem tudott uralkodni magán. - Ha olyan nagy

szakértő, akkor miért nem tartott velünk?!...

- Mert őrködnie kel ett - nézett rá Pena rosszal óan. - Ott hagytuk őket hatvan el enséges mo^ánnal a nyakukon!...

- Mindegy! Hiába lett volna ott, ő sem talált volna semmit. Ilyen pokoli sötétben az orráig sem lát az ember. „ •

- Akkor önök mire számítottak? Miért rohangáltak összevissza?

- Bosszúságból! Földühödtünk a szökés láttán. Meg kel ett kísérelnünk, hátha véletlenül

belebotiunk. Csak ebben bízhattunk, ám elkerült minket a pokolfajzat! Ön azonban nem

csekély önbizalommal ál ítja, hogy sikeresebb lett volna. Kíváncsi lennék, hogyan

képzeli?

- Nem őt magát, hanem a nyomait igyekeztem volna megtalálni. Azok holtbiztosán

elvezetnek hozzá...

- Ezt még mindig megteheti!

- Nem, mert önök széttapostak, összezavartak mindent! Ha több mint húsz felnőtt ennyi

ideig rohangál a bokrok közt, a világ legjobb nyomolvasója se tudná eldönteni, melyik az

igazi nyom! Es ha rábukkanna egyre is, úgy sem tudná követni, mert a folytatást önök

betaposták a földbe!...

Nem válaszolt. Elfordult, és fejét lehajtva szótlanul meredt a tűzbe. A legkedélyesebben a kormányos fogta föl a dolgot. Csöndben maradt ügyem, ám arcán igencsak furcsa

fintorok futottak végig.

- Mi van önnel? - szóltam rá csaknem nevetve.

- Bosszankodom, de még mennyire! Hisz ha nem hal gatok önre, és beroppantom

néhány bordáját, akitor most nem fájna a fejünk!... Milyen remekül il ett a kezeimbe!...

Magasra emelte és szomorúan nézegette két óriási markát.

- Ne szomorkodjék! - vigasztaltam. - Találunk önnek még munkát. Egyébként, ki tudja,

származhat abból még jó is, hogy a fickó most megszökött...

Az utóbbi szavaknál nyomatékos pil antást vetettem rá; nem is szólalt meg újra. Később

hozzánk ült Tumerstick, és akkor halkan elbeszéltem mindkettőjüknek, miért is tudott

voltaképp megszökni a Sendador Elfogadták indokaimat.

4. A végzetes tőrdöfés

A vacsorát szó nélkül, csöndben fogyasztottuk el. Amikor végeztünk, kijelöltük az őrséget, mert azért nem lehettünk a dolgokban teljesen biztosak, és nyugovóra tértünk.

Az éjszaka minden zavaró esemény nélkül múlt el. Ám korán reggel, amikor még alig

szürkült a hajnal, Gomez megérkezett a táborhelyre, és érdeklődött, hogy jöhetnek-e az

mdiánok hozzánk. Megegyeztünk, hogy egyszerre tizenöt, legföljebb húsz főt láthatunk

vendégül, és ehhez a megál apodáshoz szigorúan ragaszkodunk.

A kivándorlók, előrelátók lévén, nagy mennyiségű csere- és ajándéktárgyat hoztak

magukkal arra az esetre, ha indiánokkal találkoznak. Ebből a készletből kapott most

mmden látogatónk valami csekélységet; és ezt oly nagy örömmel fogadták, hogy

lassanként mmden aggodalmunk tovatűnt. Végül megengedtük nekik, hogy mindannyian

egyszerre köztünk lehetnek. A baráti gesztust azzal viszonozták, hogy a tűzbe vetették

mérgezett nyilaikat.

A jó hangulatot ki kel ett használnunk. Tanácsomra a kivándorlók rumot, égetett szeszt és

cukrot vettek elő, a magukkal hozott tábori tűzhelyen derekas mennyiségű grogot

készítettek, és megkínálták vele az indiánokat is. Az ariponok olyan elragadtatássaf

fogadták a gőzölgő italt, hogy a két kacika, akiket már Gomez érkezésekor szabadon

bocsátottunk, javasolta a kivándorlóknak, kössenek örökké tartó béke- és barátsági

szerződést. Erre természetesen örömmel ráál tak a fehérek is. Rövid készülődés és a

szokásos ceremónia után nyélbe is ütötték a megál apodást, mindkét fél teljes

megelégedésére.

Így tehát a korábbi el enségek barátokká váltak. Az indiánok is belátták, hogy a

fehérekkel való baráti együttélés sokkal kifizetődőbb, mintha kirabolnák őket, és ezzel

örök el enséget szereznének maguknak.

Ezt követően rövid tanácskozást tartottunk; Gomez tolmácsolt. Az indiánok megígérték,

hogy biztonságos helyre kísérik a karavánt, védelmezik és segítik a fehéreket

mindenben, amiben rászorulnak. A kivándorlók nagyon örültek, hiszen elérték az általuk

kitűzött célt: megszerezték a bennszülött lakosság rokonszenvét.

Próbálta volna valaki tegnap este rábírni a fehéreket, hogy kössenek valami kíméletes

egyezséget az indiánokkal! És íme, lám, milyen pompásan alakultak a dolgok: teljes

egyetértés, felhőtlen béke, barátság... A Sendador iránt táplált bosszúvágyuk is kezdett

lohadni, bár esküvel ígérték, hogy ha legközelebb elkapják, azonnal felkötik. A további

üldözésről azonban lemondtak. Minket viszont biztattak, szegődjünk azonnal a nyomába,

és ha utolérjük, föltétlenül végezzünk vele.

A karaván szedelődzködni kezdett. A kocsikat megfordították, befogták az ökröket, az

asszonyok meg a gyerekek a ponyvák alá húzódtak, és a karaván ostorpattogtatás

kíséretében indult vissza azon az úton, amelyen idejött, vissza a tegnapi táborhelyre.

Mondanom sem kel , hosszasan, szívélyesen, meleg, hálálkodó szavak kíséretében

búcsúztak tőlünk. Elöl lovagoltak az indiánok, majd a szekerek következtek és végül a

fehér lovasok zárták a sort. A menet hosszúra nyúlt. Egyrészt a kiszáradt folyómederben

csak egy nyomon haladhattak, másrészt a sebességet az ökrök megfontolt,

méltóságteljes léptei határozták meg. Jó idő eltelt, amikor a vízmosás kanyarulatában az

utolsó lovas is eltűnt a szemünk elől. Boldogan vonultak céljuk felé, bizakodva, hogy

reményeik valóra válnak. Mi csak egyet kívánhattunk: legyen szerencséjük,

boldoguljanak...

Pena és Gomara egy időre otthagytak bennünket. Már a napkelte első sugaramái

fölkerekedtek, hogy megpróbálják fölkutatni a Sendador nyomait. A táborban tehát csak

mi maradtunk, akik kímélni akartuk a gazfickót, legalábbis egyelőre, hogy föl ovagoljunk

vele a Pampa de Salinasra.

- Nehéz kérdés előtt ál unk - jegyezte meg a barát. - Jószerint nem is látok megoldást.

Pena és Gomara nyilván továbbra is velünk akarnak maradni. Égnek a vágytól, hogy a

Sendador elnyerje méltó büntetését, vagyis a halált. Mi viszont óvni akarjuk. Hogyan

tudjuk ezt az el entétet közös nevezőre hozni?

- Hát, ez valóban nem könnyű dolog -bólintottam.

- Talán jobb lenne őszintén föltárni a helyzetet...

- Nem, legalábbis még nem most. Pena talán elfogadná érveinket, de Gomara

fékezhetetlen.

- Vagy váljunk meg tőlük?

- Nem lenne tisztességes dolog, még akkor sem, ha teljesen idegenek lennének. Pena

régi ismerősöm, társam. Hosszú időn át lovagoltunk együtt az Ál amokban.

Elképzelhetetlen, hogy így bánjak vele...

- Alikor hát együtt folytatjuk tovább utunkat, legalábbis addig, amíg a Sendador

csatlakozik hozzánk. Én nem látok kiutat, és kétlem, hogy ön talál-e jobb megoldást...

- Kel emetlen ügy csakugyan. Talán az lenne a legjobb, hogy hagyjuk a dolgokat,

menjenek a maguk útján, legalábbis amíg találkozunk ezzel a gazfickóval.

- És akkor emberölés, halál következik! Gomarát nem fogja vissza senki!...

- Óvatos fickó ez a hegyi vezető. Én nem hiszem, hogy csak úgy egyszerűen közénk

toppan. Jobban vigyáz az a bőrére!... Majd ad valami jelt, hogy a közelünkben van, és

keres alkalmat, hogy beszéljen velem. Elsőként közlöm vele, hogy Gomara velünk van.

Javasoljon ő valamit, és ha az elfogadható, úgy járunk el.

- Azzal kezdi majd, hogy távolítsuk el Gomarát.

- Valószínűleg, ám mi nem ál unk rá erre. Hogyan léphetnénk föl így azzal a társunkkal

szemben, aki az eddigi utunk során velünk tartott?! De ha beleegyeznénk, azt hiszi, azzal

megoldanánk bármit is?...

- Az égvilágon semmit.

- Nekem is ez a véleményem. Legföljebb titokban lopódzkodna utánunk, hogy

puskavégre kapja a Sendadort. Nyilván tudná azt is, honnan fenyegeti veszély, és még

óvatosabb lenne. Legalább egyikük golyóval a szívében végdfcné rövidesen. ALkor már

inkább hajlok az ön javaslatára, talán mégis az a legjobb megoldás. Pena és Gomara is

mielőbb tudják meg a teljes igazságot!

- Alapos szemrehányásra számíthat, ami bármilyennek várható, csak barátságosnak

nem.

- Nem félek különösebben tőle. Mindaddig tűröm, amíg az udvariasság határain belül

marad, és a körülmények indokolják.

Ekkor tért vissza Pena a kutatóútról. Sok sikerrel nem járhatott, mert csüggedt tartással, rosszkedvű arccal közeledett. Hozzám fordult:

- Igaza volt. Ostobán \dselkedtünk, amikor a bokrok közt csatangolva összetapostunk

mindent. Az ördög sem igazodik el, melyik nyom kié!...

- Már reggel szólni akartam, hogy értelmetlenül fáradoznak...

- Én is tudom, de legalább megpróbáltuk teljesíteni a kötelességünket. Azon viszont

roppant módon csodálkozom, hogy önök nem így gondolkoznak.

Utóbbi szavainál szemrehányó pil antást vetett körbe.

- Meglepi tehát, hogy mi nyugodtan üldögélünk itt, míg önök fáradságot nem kímélve

igyekeznek eredményre jutni?...

- Talán mást várt tőlem? Úgy látszik, önöknek mindegy, hogy a fickó végképp kereket old-

e vagy sem.

- Téved, mégpedig rettenetesen! Két nyomós okunk is van arra, hogy most ne kutassunk

utána.

- Ugyan mik lennének azok?

- Az egyik az idő. Azon a területen, amerre önök üldözték a szökevényt, eltapostak

minden nyomot. Hogy mégis rábukkanjunk, az eddigi kutatási részen kívül kel képezni

nagyobb kört, és végtelen lassúsággal, figyelemmel, kifelé haladva kel átvizsgálni a

talajt... lépésenként. Lehet, hogy rámenne az egész napunk, és nem találnánk semmit.

Am ha a szerencse mégis kegyes lenne hozzánk, és rábukkannánk valami lábnyomra, a

Sendador elég okos ahhoz, hogy mielőbb sziklás, köves területre igyekezzék, ahol úgyis

elveszítenénk a nyomát. Tehát csak az időt vesztegetnénk, minden eredmény nélkül.

- Igaza lehet, belátom. És mi a másik ok?

- Ez sokkal nyomósabb, mint az előző. Mi ugyanis tudjuk, hogy rövidesen találkozunk a

Sendadorral. Ezért oktalanság kutatni utána.

- Tréfál? - hökkent meg.

- Szó sincs róla, nagyon is komolyan beszélek. Legalábbis azt mondta az este, hogy

ebben a kiszáradt folyómederben halad fölfelé, és megvár bennünket.

- Mit csinál? Ő ígérte? Senor, ön bolondnak tart engem?!...

- Miért tenném? Megál apodtunk vele, hogy majd később csatlakozik hozzánk.

- Ezt... ezt én higgyem el? t<

- Igen, mivel így történt. Üljön le talán, majd elmesélek mindent.

Eleget tett a kérésemnek, ám alig fogtam bele a történetbe, fölkelt a helyéről, elém ál t, és kimeresztett szemmel, elképedve hal gatta szavaimat. Amikor befejeztem, hangos

kitörésre, szemrehányásokra számítottam, ő azonban nem szólt egyetlen szót sem,

hanem ugyanolyan lassan, kimérten visszaült a helyére, és nyugodt hangon kérdezte:

- A senorok itt, körülöttem mmdannyian egyetértettek önnel?

- Igen.

- Akkor hát nincs mit mondanom. Döntésük rám is kötelező. De azért tudja, kedves

földim, hogy önt én eddig okos embernek tartottam?

- Most megváltozott a véleménye?

- No hal ja, még csodálkozik? Az ilyen gátlástalan hiénát irtani kel , ott, ahol találja az ember! Ón pedig szabadon engedi. Nyugodtan ál íthatom, hogy még életében nem

követett el ekkora baklövést!...

- Lehetséges! Talán hiba volt, ám mint értelmi szerzőé, enyém minden felelősség.

- Ez szép öntől, de lehet, hogy a levét mindannyian isszuk majd meg. És valóban azt

hiszi, hogy jelentkezni fog?

- Föltétlenül. Legelsősorban a saját érdeke, hogy fölvigyen a Pampa de Salinasra.

- Ónt igen, ám mi csak a terhére vagyunk. A biztonsága érdekében igyekszik majd

mielőbb ártalmatlanná tenni a tanúkat, tervének ismerőit. Igyekezzünk is elhagyni ezt a

helyet, amilyen gyorsan csak tudjuk, mert bizonyára itt ólálkodik a közelben, és részéről

csak a legrosszabbra számítl|atunk.

- Nincs fegyvere!

- Ugyan már! Majd szerez!

- Vajon honnan?

- Ne feledje, a Gran Chaco az ő otthona. Kér az indiánoktól, vagy elkapja valamelyikünket

a sűrűben, és már ölhet ismét!

- Mondtam az imént, hogy szüksége van ránk.

- Ó, önt életben hagyja, de... csak egyedül önt!

- Kedves Pena, ön nem ismer még eléggé, különben nem tételezné föl rólam, hogy

megengedem a Sendadornak vagy bárkinek, hogy csak úgy egyszerűen játékszernek

tekintsen. Higgye el, az önök élete, biztonsága számomra ugyanolyan fontos, mint a saját

magamé...

- Nos, én elmondtam a véleményemet, de mivel a barátjának tekintem magam, nem

akarok tovább vitatkozni. Hogy Gomara ilyen készséges lesz-e, azt erősen kétlem. No de

próbálja meg!

Elfordult, és látszott rajta, hogy befejezte a témát. Rövid idő múlva megérkezett Gomara.

Látszott rajta, hogy le van törve, és hangulata csapnivaló. A többiek igyekeztek

pil antásaikkal jelezni, hogy szerintük az idő alkalmatlan arra, hogy megbeszéljük vele a

dolgokat. Én azonban nem hátráltam meg. Túl akartam lenni a dolgon mielőbb. Ahogy

hozzánk lépett, súlyos mozdulattal dobta fegyverét a földre, majd megszólalt:

- Semmi! Ördöggel cimborál a fickó! Körbejártam az egész területet, átkutattam minden

bokrot, de hasztalan. Lábnyomot találtam eleget, de mire mentem velük? Azok közül ki

nem választja senki, melyik az övé. Megöl a bosszúság és a méreg, hogy a kezem közt

volt, és én, ostoba, futni hagytam!... No de ön - fordult hirtelen hozzám - pontosan olvas nyomokat!... Miért nem segít? Bizonyára többet ért volna el, mint mi. Meg nem foghatom,

hogy kényelmesen csevegnek itt, amíg az átkozott árkon-bokron túl van!

- Mi is el akarjuk kapiü a fickót, de nem ma és nem itt -válaszoltam iryugodtan.

Hilario testvér, bízva köztiszteletben ál ó személyiségének tekintélyében, átvette a szót.

Úgy gondolta, iránta Gomara majd nagyobb tiszteletet tanúsít, mint holmi idegen iránt.

Rövid szavakkal ismertette a történteket, továbbá az okokat is, amiért így kel ett

eljárnunk, majd hozzátette, hogy ez mmdannyiunk egyetértésével történt. Gomara

szoborrá dermedt, és egyetlen szót sem bírt kinyögni. Meg-megmozdult az ajka, ám hang

nem hagyta el a száját. A megdöbbenés teljesen hatalmába kerítette. Arcszíne

pil anatonként változott a hul a sápadtságtól a legmélyebb barnásvörösig. Szeme eszelős

pil antással tapadt a beszélőre. Csak jóval azután tört ki, hogy a barát befejezte:

- Pokolba ezzel a társasággal! A hátain mögött cselekszenek! Megakadályozták a

bosszúmat, és még csak bele sem szólhattam! Barát, ezért az életével fizet! Azt hiszi, önt majd megkímélem? Pusztulnia kel mindenkinek, aki ebben a gazságban részt vett!...

Fölkapta a fegyverét a földről, és fölhúzta a kakast. Lábamat magam alá húztam, hogy

bármelyik pil anatban közbe tudjak avatkozni, ha a dühöngő valóra akarja váltani

fenyegetését.

- Uralkodjék magán! - kiáltott rá a barát haragosan. - Mit képzel, hol van, a vágóhídon? Mi emberek vagyunk, nem marhák!...

- Nékem mindegy, vért akarok látni... vért! Ki volt az, aki ezt az átkozott tervet kieszelte?

Bizonyára a német, mert ő a legnagyobb gazembert is inkább megöleli, mint büntetni

hagyná...

A barát válaszolni akart, bizonyára azért, hogy továbbra is magára vonja Gomara dühét,

ám én megelőztem:

- Igen, valóban az én ötletem volt, a senorok csak beleegyezésüket adták.

Arca ismét sötétvörös árnyalatot öltött. Félelmetes ugrással előttem termett, rámszegezte

a puska csövét, és ezt üvöltötte:

- Úgy, tehát te vagy az, te idegen kutya! Szabadon engedted a testvérem gyilkosát!

Pusztulj utána!

Rámsütötte a fegyvert. Tekintetem azonban egyetlen pil anatra sem mozdult el

mutatóuj áról; abban a pil anatban, amikor elhangzott az utolsó szava, és az uj a ráfeszült a ravaszra, vil ámgyorsan oldalra vetettem magam. A lövés elcsattant; a golyó ott fúródott a földbe, ahol addig ültem, tehát célt tévesztett. Annál biztosabban talált az öklöm.

Iszonyú erővel sújtottam a fejére, összeroskadt, és mozdulatlanul fekve maradt a földön.

Ilyen gyilkos merényletre senki sem számított. Társaim fölugráltak, és aggódva

kérdezgették, nem esett-e bajom. A golyó becsapódásának helyét csak ezután fedeztük

föl. Megnyugtattam a többieket, majd elvettem Gomara kését. Eltávolítottuk a puskát is a

keze ügyéből, és vártuk, hogy eszméletre térjen.

Jó idő eltelt, amikor mozgolódni kezdett. Tétova mozdulattal tapogatta meg a fejét, ahol

az ütésem érte, majd kinyitotta a szemét, és bizonytalanul körbenézett. Amint tekintete

hozzám ért, visszanyerte öntudatát.

- Élsz még mindig, te nyomorult?!... Nem talált tehát a lövésem! No de másodszor nem

hibázok...

Penához akart ugrani, hogy kitépje fegyverét a kezéből, és megismételje a lövést. Ismét

megelőztem. Mel ette termettem, elkaptam, a nyakánál és az övénél fogva magasba

emeltem, majd széles lendülettel a földre csaptam. Társaim azt hihették, összetört

minden csontja, ám ő azonnal talpra ugrott, az övéhez kapott; mikor nem találta a kését,

kinyújtott karral nekem ugrott. Óriási rúgással fogadtam, ettől ismét összerogyott. Ezúttal már nem hagytam, hogy föltápászkodjék, hanem ráugrottam, megmarkoltam a nyakát, és

magam alá tepertem.

- Megfojtom, ha nem marad nyugton, maga őrült! - üvöltöttem rá. - Esztelenül hadakozik

énel enem!

Társaim meg akarták kötözni, ám én el eneztem. A földre szorítva átkutattam, kiszedtem

zsebéből a lőszert, majd egyetlen rántással talpra ál ítottam.

- Rám lőtt, nem akarok tudni önről! Többé nincs dolgunk egymással! Fegyverét, kését

visszakapja, a golyók nálam maradnak. Tűnjön el azonnal, és ha még egyszer a szemem

elé kerül, az lesz élete utolsó pil anata!

Még mindig kapkodva szedte a levegőt, és nem szólt egyetlen szót sem. Azon tűnődtem,

vajon támadni akar ismét, vagy esetleg bocsánatot kérni, ám egyik sem történt. Dacos

arcot vágott, és hasonló módon válaszolt:

- Az ugyanaz, mintha megölne. Hogy éljek meg, ha nem tudok vadat lőni?

- Menjen a karaván után, beéri őket hamarosan. Tőlük esetleg megkaphatja, amire

szüksége van. Amíg távol van, addig legalább biztonságban leszünk öntől. Ne feledje

azonban, ha eszeveszett bosszúszomja ismét a közelünkbe hajtaná, az önnek a végét

jelenti!

Visszaadták neki a puskáját, én pedig a kést. Közben mintha valami szelídebb érzés

suhant volna át a tekintetén, talán kérlelő szavakat akart mondani, ám nem történt

semmi, hal gatott. Megmutattuk, merre távozott a karaván, és szótlanul utánuk eredt.

Egy ideig mély csönd telepedett közénk, ezt aztán Pena törte meg:

- Ne sajnálkozzunk rajta, nem érdemel mást. Indián, képtelen uralkodni indulatain, hajtja

a vére. Nem való értelmes emberek közé.

- Semmi baj - tűnődött a barát. - Visszajön ő rövidesen.

- Nekem is ez a véleményem - bólintottam. - Egy darabig még megy tovább, majd

visszatér, hogy bocsánatot kérjen.

- Befogadja ismét? - kérdezte a barát.

- Igen, azt hiszem.

- Erről a legkomolyabban lebeszélem. Nem hiszem, hogy fölhagyott a bosszú, a gyilkolás

gondolatával.

- Talán éppen ezért kel ene visszavenni. Jobb, ha a szemünk előtt tartjuk, mintha titokban kószál a közelünkben.

Igazat adtak nekem. Jó órahosszát várakoztunk, ám nem jött. Úgy látszott, tévedtünk.

Több időt azonban nem akartunk vesztegetni, ezért fölkerekedtünk. Lovainkat még az

este kikötöttük a bokrokhoz; jóízűen hersegették a friss hajtásokat. Amikor hozzájuk

léptünk, csodálkozva torpantunk meg. Kit találtunk mel ettük a földön ülve? Nem mást,

mint Gomarát. Amint meglátott bennünket, fölpattant, és kérő szavakkal fordult hozzám:

- Senor, ostobán viselkedtem önnel szemben. Meg tudna bocsátani? Szeretnék ismét

csatlakozni önökhöz.

- Hogy ál andó életveszélyben legyek? Szó sem lehet róla!

- Ennyire megátalkodottnak tart?

- Ugyan, dehogy! Hiszen ön békés ember, aki ugyan rám lőtt három lépésről, és társaim

csak azért nem ássák a síromat, mert az utolsó pil anatban sikerült elugranom. Ezek után

minek tartsam? Amilyen eszeveszett, megismételheti bármelyik pil anatban, és ki tudja,

akkor majd szerencsém lesz-e?!

- Senor, a düh és a bosszúvágy elvakított. Nem tudtam uralkodni magamon.

- Akkor ne menjen emberek közé! Bekönyörögte magát közénk, és most elkezd itt

lövöldözni?! Szó sem lehet róla, hogy együtt lovagoljon velünk. Menjen, ahová akar!

- Senor, megígérem, és megesküszöm mindenre, ami szent előttem, hogy sem önre, sem

pedig a társaság bármelyik tagjára nem emelek többé kezet!...

Utóbbi szavainál a tekmtete.kérően futott körbe a többieken, és láttam, hogy kissé

megenyhülnek az arcok.

- A döntésünk attól függ, hogyan viselkedik majd, ha találkozunk a Sendadorral.

- Mindenben alkalmazkodom az ön döntéséhez. Futni kel hagynunk az átkozottat?...

- Szó sem lehet róla! Amel ett, hogy halált érdemel, a legnagyobb igazságtalanság lenne

önnel szemben. A józan ész azonban azt diktálja, hogy vele együtt lovagoljunk föl a

Pampa de Salinasra. Addig nyugton kel maradnia. Amikor végeztünk, azt tesz, amit akar.

- Nem fogják védelmezni és figyelmeztetni sem?

- Miért tennénk? Ez már a kettőjük dolga. Egyébként legyen óvatos, tud ő vigyázni

magára, és nem lebecsülendő el enfél.

- Megígéri, hogy nem hagyja szökni, és velünk marad utunk céljáig?

- Hogyan ígérhetnék én meg bármit is az ő nevében? Viselkedjék vele úgy, mint mi, és

akkor elaltatjuk a gyanúját. Ha a Sendador úgy érzi, nem fenyegeti veszély, bizonyára

ál ja a szavát. Lássa be tehát, hogy minden az ön magatartásán múlik!

Komoran nézett maga elé. Elsötétült arca nem keltett sok bizalmat beírnunk. Aztán

egyszer csak hirtelen földerült, és komoly, józan hangon így szólt:

- Nos, jó. Legyen az ön akarata szerint. Megígérem önöknek, hogy addig megfeledkezem

a bosszúmról, amíg önök alkalmasnak nem találják a pil anatot a büntetésre. Akkor

viszont egyetlen másodpercet sem várok tovább! Ezek után magukkal visznek?

- Nézze, mi csalódtunk az ígéreteiben. Ahhoz, hogy visszaszerezze bizalmunkat, némi

időnek el kel telnie. Számítson tehát arra, hogy szemmel tartjuk, és a legkisebb kifogás

esetén Örökre elválnak útjaink. Viselkedjék úgy, mint eddig, udvariasan, szerényen, és

akkor nem lesz semmi baj, velünk jöhet.

- Akkor kérem vissza a muníciómat.

Már beleegyező választ készültem adni, amikor a barát közbeszólt:

- Ne olyan gyorsan, senor! Ön ugyancsak eljátszotta a bizalmunkat! Esztelen

viselkedésével csaknem halálát okozta az idegen senornak. Ilyesmi nem fordulhat elő

többé! A golyóitat és a puskaport csak akkor kapja vissza, ha eloszlat bemiünk minden

kétséget.

Mindenki helyeselte a javaslatot. Gomara meghökkent, majd gyors, fenyegetően sötét

pil antást vetett Hilarío atyára; erre rajtam kívül nem figyelt fel senki; ám ennek el enére csaknem alázatos hangon válaszolt:

- Legyen úgy, ahogy óhajtja, Jaguár testvér, valóban nem érdemlek több bizalmat. Higgye

el azonban, hogy rövidesen a legteljesebb mértékben rá fogok szolgálni.

Ezzel le is zártuk az ügyet. Nyeregbe szál tunk, és tovább haladtunk fölfelé a

folyóágyban. Elöl lovagoltam a baráttal. Éles szemmel figyeltük a lábunk alatt húzódó

törmelékcsíkot, kerestük a Sen-dador lépteinek nyomát, ám hasztalan. Jó kétórai

lovaglás után feltűnt, hogy a vízmosás kanyart ír le. Ezután már teljes bizonyossággal

válaszoltam a barátnak, amikor türelmetlenül zsörtölődött, miért nem hagyott hátra valami

jelet számunkra a vezető.

- Mert nem erre jött - mondtam. - Nagyon jól ismeri a környéket, és ostobaság lett volna,

ha ekkora kerülőt tesz, amit mi kénytelenek vagyunk, hiszen ez a kiszáradt folyóágy a

vezetőnk. Egyszerűen levágta a kanyart, és toronyiránt tart a célja felé. A meder balra

hajlik el, délnek, tehát ő északnak van, jobbra tőlünk. Várható tehát, hogy nyomai ebből

az irányból csatlakoznak a vízmosásba.

- Lehetséges - morfondírozott a barát. - Remélhetőleg még ma látjuk őt.

- Ügy gondolom én is.

- Gomarára azonban ügyelnünk kel . Még mindig nem bízom benne.

- Én sem. Azt gondolja, hogy esetleg ismét rám támad?

- Nem, azt nem merészeli. Jó leckét kapott öntől. Inkább attól tartok, hogy a Sendador

vonatkozásában fogja megszegni a szavát.

- Fölfigyelt a pil antására, ahogy önre nézett, amikor megtagadta a muníció

visszaadását?

- Nem.

- Pedig az a pil antás semmi jót sem ígért. Szemmel kel tartanunk, mert önfejűsége

komoly bajba sodorhat beimünket.

Elhatároztuk, addig nem táborozunk le, amíg a Sendadorral nem találkozunk, vagy az

este ránk nem köszönt. így lovagoltunk tovább késő délutánig, amikor fölfigyeltem a jobb

oldali lejtőre, ahol szemlátomást gyalogosan ereszkedett le valaki. Megál tunk, leszál tam a lóról, hogy alaposan szemügyre vegyem a helyet Tisztán látszott a nyomokból, hogy a

magányos gyalogos itt csúszott le a partoldalon, és a folyómederben folytatta az útját.

Fölkapaszkodtunk a baráttal a partélre, és a nyomon haladva visszamentünk egy

darabig. Rövidesen elmaradtak a fák, a bokrok, és széles mezőség nyílt előttünk,

amelyen éles vonalat rajzolva vezetett tovább a csapás.

- A Sendador lenne?... - töprengett a barát.

- Ki más! Elképzelhető, hogy a közelünkben tartózkodik, és talán még látja is, hogy a

nyomai fölött tanakodunk. Haladjunk lassan tovább.

Visszatértünk a társainkhoz, néhány szóval elmondtuk, hogy mit láttunk, majd nyeregbe

szál tunk. Egyébként jól gyanítottam, a folyómeder ettől a ponttól már egyenesen délnek

fordidt. Éles tekintettel fürkésztük mindkét oldalt, vártuk, mikor bukkan elő a Sendador.

Nyomai, amelyek a vízmosás közepén haladtak, jól láthatóan rajzolódtak ki előttünk a

puha talajon.

Am bármilyen figyelmesen is kutattuk szemünkkel, nem bukkant föl. Rövid idő múltán

viszont jelzésre bukkantunk tőle. A jobb oldali parton ál ó egyik fa törzsén kis darab papír fehérlett. Leugráltunk a lóról, és mindenki első akart lenni. Monteso ért oda leghamarább.

Levette a kicsiny cédulát, elhozta hozzám, és átnyújtotta. Hangosan fölolvastam az

üzenetet:

- Még kétnapi lovaglás tovább, egyenesen nyugatnak, kövessék mindig a nyomaimat.

Alaposan elcsodálkoztunk. Miért bujkál előlünk? Valami okának lennie kel , mert különben

nem halasztotta volna el még két nappal a találkozásunk időpontját.

- Nem bízik bennünk? - találgatta a barát.

-Az nem magyarázat - mondtam. - Ha most bizalmatlan, két nap múlva is az lesz. Valami

más lehet az oka.

- No de micsoda?

- Hát ez az. Ki tudja azt? Nézzünk utána, hátha hagyott még valami használható nyomot.

A fához mentem. Eddig magas bokrok, elszórt facsoportok kísérték a folyómedret. Ezen a

részen azonban már átváltottak ritkás cserjésre, majd az is elmaradt, és a táj

végeláthatatlan pampában folytatódott. A cédulát hordozó fa volt az utolsó, és törzsétől jól látható, szándékosan mélyre taposott nyomok vezettek a bozótba.

- Ezeket a nyomokat ugyan leshetjük estig, okosabbak nem leszünk - bosszankodott

Monteso.

- Valóban - adtam igazat neki. - No, nézzük csak az üzenetet. Mivel volt fölerősítve?

- Vékony, félig elszáradt ágacskával. Letörtem, nehogy elszakadjon a papír.

- Elő tudná keresni?

A yerbatero kis ideig kutatott a fa körül, majd átnyújtotta a kötőtű vastagságú száraz

gal yat. Kis ideig nézegettem, majd töprengve azt mondtam:

- Ezt a farkasalma liánjából törték le, a fa viszont platán. A kis gal yat előbb tehát a

papíron szúrták keresztül, majd ezután erősítették a fa törzsére. Hogy ez sikerüljön,

valamilyen repedést vagy lyukat kel ett találni a törzsön... Nézzük csak meg!

Gondosan megvizsgáltam a fa kérgét, és valóban megláttam azt az éles szélű vágást,

amely felkiáltójelre hasonlított, vagyis felül szélesre nyúlt, míg altü hosszú, keskeny

hasításban végződött.

- A Sendadornál van kés! - kiáltottam föl elcsodálkozva.

- Pedig átkutattuk a gazembert! - szólalt meg Pena. - Elkerülte volna a figyeknünket?!...

- Ha zsebkésről lenne szó, még el tudnám képzelni - mondtam. - Ennek a késnek

azonban legalább háromuj nyi széles pengéje van, tehát inkább cuchil o, semmint tol kés!

A nyelével együtt másfél arasznyi lehet, tehát föltétlenül észrevettük volna!...

- Tehát kapta valakitől...

- Kétségkívül! Sokat jelentene számunkra, ha megtudnánk, hogy kivel találkozott.

Visszalovagolok a nyomokon. Nem tetszik nekem ez a dolog, mintha rejtegetne valamit.

- Ugyan! Hogy jut ilyesmi eszébe?

- Ott kel ett volna utasítást kapnunk tőle, ahol belépett a folyómederbe. Altkor azonnal

nyugatnak fordulunk, és nem teszünk meg vele együtt jó negyedórányi kerülőt a

vízmosásban, mivel az délnek tart. Egyetlen magyarázat lehetséges: azt akarta, hogy az

előttünk húzódó nyomokat kövessük, és a mögöttünk lévőről, vagyis a mederbe érkező

nyomról elterelje a figyelmünket. Erre megint csak egy okot találunk: titkolni akarja, hogy találkozott valakivel. Ez az egyik hiba, amit elkövetett, eumásik pedig, és ez a nagyobb,

hogy belevágott a fa kérgébe. Ugyancsak ravasz, tapasztalt emberrel ál unk szemben,

ám ezúttal nem járt el eléggé körültekintően. A cédulát fölerősíthette volna többféle,

egyszerűbb módon is...

- És ha nem is nekünk szól az üzenet, s a küldője is valaki más?

- Ezt a lehetőséget elvethetjük. A Sendador van előttünk, ez holtbiztos. Ennyi véletlen

nem eshet egybe. Hilario testvér és senor Pena jöj enek velem, a többiek pedig itt

várjanak ránk, amíg visszatérünk...

Hármasban el ovagoltunk, mégpedig vágtában, mert sürgetett az idő. A nyomokat

követve elhagytuk a patakmedret, kilovagoltunk a pampára, és ott haladtunk tovább. A

lovakat nekieresztettük, úgyhogy szinte repültünk a füves pusztán át. A csapást nem

veszíthettük el, mert sötét vonalként rajzolódott ki előttünk a magas fűben. Időről időre

megnéztem az órámat, hogy el enőrizzem, mekkora utat hagytunk a hátunk mögött. így

teltek a negyedórák, egyik a másik után, a nyomon azonban semmi változást sem

tapasztaltunk. Jó óra lovaglás után elértük a préri szélét, és bizony a nap már csaknem

súrolta a látóhatárt. Mi viszont végre célhoz értünk: megtaláltuk, amit kerestünk.

Előttünk ismét erdő húzódott; a szélét bokorsáv koszorúzta. Jól látható volt, hogy a

Sendador a sűrűből jött ki, mégpedig nem egyedül. Vele tartott egy másik személy, aki

azonban itt elvált tőle. A vezető délnek indult a folyóágy felé, a másik nyugatnak, a bokros sáv mentén. Követtük egy darabon a nyomait, és megál apítottuk, hogy indián az il ető...

- Elgondolkoztató - szólalt meg Pena. -Jobban szerettem vohia, ha fehér emberrel

találkozik. Ezen a vidéken nem kószálnak magányos indiánok. Ha rábukkanunk egyre,

föltehető, hogy több is van a közelben.

- Összefuthattak véletlenül is - mondta a barát. - Tudjuk, hogy a Sendador barátságban él

az itt lakókkal, ezért nem okozott gondot neki, hogy kést szerezzen magának.

- Azért nem ilyen egyszerű a dolog. A kés létfontosságú eszköz, fegyver az indián

kezében, és csak egészen ritka esetben mond le róla. A Sendadornál semmi sem maradt,

tehát adni sem tudott érte semmit. Viszont tudott ígérni zsákmányt, nem is rosszat. Hyen

ajánlat már csábító lehet egy indiánnak. Az ígéret, a zsákmány pedig mi vagyunk:

mindeniínk, ami van, még ha az életünket meg is hagyják...

- A legrosszabbat tételezi föl! - vetette el en a barát.

- Ne higgye... - válaszolta Pena. - Ha a Sendador itt rézbőrű barátokra talált, akkor nincs szüksége arra, hogy védtelenül kiadja magát nekünk. Megváltozott a helyzet. Többé már

nem csikarhatunk ki tőle semmit, hanem inkább attól tarthatunk, hogy ő üt rajtunk. Az

üzenetben az ál , lovagoljunk tovább két napig nyugatnak. És ha ezek a vörös

csirkefogók éppen ott gyülekeznek?

- Úgy gondolja, hogy ez az indián ilyen messze elkóborolt társaitól?

- Többedmagával, egyedül semmi szín alatt, de a törzs majd ott gyülekezik. Ő viszi nekik

a híreket. Ezért cipel maga után oly mesz-szire minket a Sendador, hogy legyen idejük

fölkészülni. Vagy talán tud valami jobb magyarázatot?

- Tudok - válaszolta a barát.

- Hát, erre ugyancsak kíváncsi vagyok.

- Nagyon egyszerű, elmondom. A Sendador jól tudja, milyen fontos számunkra, hogy vele

együtt menjünk föl a Pampa de Salinasra. Bennünket tehát nem tart veszélyesnek,

legalábbis addig, amíg célunkat el nem érjük. Más a helyzet azokkal az emberekkel,

akiket a szigetre csalt. Nekik nem érdekült, hogy életben maradjon, bosz-szút akarnak

ál ni rajta, mielőbb holtan szeretnék látni. Okosabb, ha mennél távolabb kerül tőlük. Addig a helyig, ahol megtaláltuk az üzenetet, még elképzelhetőnek tart-hatta, hogy a

kivándorlók velünk jönnek, de további két nap már túl sok volna: nem hagyhatják olyan

hosszú ideig védtelenül az asszonyokat és a gyerekeket a vadonban. Ezért nem várt ránk

a Sendador, hanem igyekezett, ahogy csak erejéből telt, tovább és tovább. Mi követjük őt,

ám a többiek, amennyiben elkísértek volna minket, már holtbiztos, hogy lemaradtak. En

így képzelem el a dolgot.

- Hm! Túl kézenfekvő, nem hiszek benne. On mit gondol? - fordult hozzám.

- Mindkét megoldás hihető, ám teljes egészében egyiket sem tudom elfogadni. Csak az

események igazolhatják majd, melyik változat az igazi. A Sendador számára nem

kétséges, hogy mi az el enségei vagyunk, egyik társunktól pedig semmi szín alatt sem

számíthat kegyelemre. Ezért elképzelhető, hogy kelepcét vet nekünk. ]^g}i nk nagyon

óvatosak!

- Ezek szerint már belátjp, hogy nagy hibát követett el, amikor szabadon engedte őt...

Komoly veszélyben vagyunk, és ezt elkerülhettük volna, ha fogolyként magunkkal

hozzuk. Most mit tehetünk? Szükségünk van rá, utol kel érnünk, tehát követjük

utasításait.

- Igen, ez az egyetlen megoldás. Induljunk vissza, itt már semmi dolgunk.

A nap már alábukott a látóhatár pereme mögé, és erősen sötétedett. Ugyancsak

meghajtottuk a lovakat a pampán, és föl sem vetődött beírnunk, hogy esetleg eltévedünk.

Társaink már türelmetlenül vártak. Visszatértünkig nem mertek tüzet gyújtani, ám most

már gyorsan föl obogtak a lángok. Letáboroztunk, majd nyugovóra tértünk.

Amint a nap első sugarai szétterültek a tájon, már talpon találtak bennünket. A Sendador

nyomai tisztán rajzolódtak ki előttünk. Egy-két reggeli tennivaló, néhány falat, és már

indultunk is utána. Jól pihentünk az éjszaka, ezért gyors iramban haladtunk.

Az éjszakai pihenővel több mint hét órát elvesztegettünk, míg a Sendador, ahogy nyomai

elárulták, teljes mértékben kihasználta ezt az időt, és egész éjszaka gyalogolt tovább.

Eléggé megközelítettük ugyan, mert amikor a nap ismét nyugovóra készült, nyomdoka

már nem lehettek öregebbek háromórásnál. Mégsem mentünk tovább, nehogy a sötétben

elveszítsük a nyomokat.

Mióta elhagytuk a folyóágyat, leginkább nyílt pampán lovagoltunk. Másnap egy erdőhöz

értünk, ám nem valami áthatolhatatlan rengeteghez, hanem levegős, tágas ligethez, ahol

a fák elszórtan, távol ál tak egymástól. Az erdő olyan hatást keltett, mint valami park, ahol a tűző napsugarak el eni védelmül telepítették elszórtan a fákat

Egyelőre biztonságban éreztük magunkat. Számítottunk arra, hogy találkozunk a

Sendadorral, ezért elkerültük azokat a területeket, ahol esetleg cinkosaival a közelünkbe

férkőzhetnek, és váratlanul megrohanhatnak bennünket.

Estefelé jókora tisztásra értünk. Magas szálú, tömött fűszőnyeg borította, és ritkásan

cserjék, bokorcsoportok emelkedtek ki az aljnövényzet közül. Elgondolkodva fogtam

vissza pejkómat, mert a tisztás túloldalát sűrű, tömör erdő szegélyezte, igazi ősvadon. A

sötétlő lombtömeg vége sem jobbról, sem balról nem látszódott.

Elővettem nyeregtáskámból a távcsövemet, és alaposan szemügyre vettem az erdőt,

amely mögött már lassan alábukott a nap. Nem láttam be a fák közé, mert a törzsek közt

kusza bozót sötétlett. A mi szempontunkból nem valami csábító pihenőhely. Leszál tam a

lovamról, és javasoltam társaimnak, hogy itt, a tisztáson, a szabad réten üssünk tábort.

- Miért éppen itt? - kérdezte Pena. - A nyomok haladnak tovább, be, egyenesen az

erdőbe, és ha utol akarjuk érni a Sendadort, követnünk kel őket, lehetőleg mennél

gyorsabban.

- Ixgyünk óvatosak, nem mehetünk tovább! - válaszoltam. - Eltelt a két nap, és

meggyőződésem, hogy ott lapul valahol a közelben. A nyomai legföljebb félórásak,

valószínű tehát, hogy ott, az erdőben húzódott meg.

- Mit árthat ezzel?

- Ön kérdezi ezt? Ön, aki eddig a legbizalmatlanabb volt? Mi van akkor, ha vele vannak

az indiánok, ahogyan ezt ön föltételezte?

- Nem valami biztató gondolat. Ezek szerint még itt sem tanácsos tüzet gyújtanunk?...

- El enkezőleg, a tűzre szükség van. Bánnennyire bizalmatlanok vagyunk is a

Sendadorral szemben, azért hagyjunk lehetőséget arra, hátha mégis tisztességesen

játszik. Bizonyára keres minket. Éjszaka viszont ebben a sötétben, ha nincs, ami

vezesse, nem talál ránk. Azért tartom alkalmasnak táborozásra ezt a tisztást, mert

messziről megláthatja a lángokat, ám nem tud váratlanul ránk támadni. Az erdőben a

sűrű csepöték közt a közelünkbe férkőzhetnek az indiánok, olyannyira, hogy elérhetnek

mérgezett nyilaikkal. Itt, a nyitott területen erre nem képesek, mert észrevennénk őket.

- Szerintem itt nagyobb veszélyben vagyunk, mert már messziről meglátnak, és bármikor

meglephetnek bennünket.

- Ál ítunk őröket, nagyon óvatosak leszünk. Csali könnyebb itt fölfedni a közeledő

el enséget, mint a sűrűben!...

- Legyen, ahogy akarja. Am arra számítania kel , hogy ha téved, a felelősséget ön vál alja.

- Természetesen, míg ezt ön aligha tehetné, ha elfogadnánk a javaslatát.

Mióta Pena megtudta, hogy a Sendadort én segítettem a szökésben, mintha megváltozott

volna. Magatartásában el enál ás érződött irántam, és ahogy telt $z idő, ez mindinkább

erősödött. A társaim ezúttal is vita nélkül elfogadták javaslatomat. Leszál tak a nyeregből, és készülődtek a táborozáshoz. Többen elmentek, hogy száraz ágakat, gal yakat

gyűjtsenek.

A táborozás előkészületei közben körbejártam a terepen. Meg akartam győződni arról,

hogy a nyomok csakugyan az erdőbe tartanak. Igyekeztem rejtve maradni, ezért

görnyedten, minden bokrot, cseijét fedezéknek használva osontam előre, nehogy

meglássanak a fák közül. Nyolcszáz lépésnyire távolodtam el, és ekkor már