- Úgy ám! En csak nevetek a fenyegetődzésén! Jussunk csak fegyverhez, az első golyó

az övé lesz!

- Nem is íryugodhatunk addig, amíg vissza nem szerzünk mindent, amit az átkozott vörös

tolvajai elraboltak tőlünk! Még a ruhánkat is elvette az átkozott ördögfajzat, de előbb-

utóbb leszámolunk vele! Hanem most mihez kezdünk? Vadászni nem tudunk, csali azon

tengődhetünk, amit találunk... Majd csak eljutunk valami közeli emberlakta helyre...

- Hát, sok választási lehetőségünk nincs!

- A pokolba ezzel a vén csirkefogóval! Most mindenekelőtt tűnjünk el erről a helyről, mert még meggondolja magát ez az átkozott, és a nyomunkba ered!

- Igen ám, de merre menjünk?

- A Saladó-folyónak. Több település is van a partja mentén, majd csak találunk

embereket, akik segítenek rajtunk.

Elgondolkozva néztem magam elé, majd csak úgy a szakál amba dörmögtem. Pena

rámszólt:

- Mit morogsz?! Van jobb ötleted?

- Hogy jobb-e, ki tudja! - válaszoltam, mintha nehezen jutnék döntésre. - Nagyon messze

van az a folyó. Szinte reménytelenül... Mit szóhiál hozzá, ha fölkeresnénk a

csiriguánókat?

- Micsoda ötlet! - lelkendezett Pena. - Pompás! Hogy én erre nem gondoltam! A legjobb,

amit tehetünk!

- Nekem is ez a véleményem. A csiriguánók meg akarják támadni a tobaok faluját.

Csatlakozunk hozzájuk, és visszakapunk mindent, amit elvettek tőlünk, sőt, még sok

mindent azon kívül is!

- Igen, a sok kincset! - lelkesedett tovább a társam. - Ha az öreg Desierto csak sejtené

is, hogy kihal gattuk, amikor a királynővel beszélgetett! Pontosan tudjuk, hol őrzi a pénzét!

Azt megtartanánk maguknak, minden más pedig legyen a csiriguánóké. Es ennek a

kutyának ott kel hevernie, összekötözve, hogy lássa, hogyan törjük föl a pénzes ládáját,

és mint emeljük ki belőle az utolsó pesót is! A tehetetlen düh majd a sírba viszi, ám ha

nem, segíti etünk neki a késünkkel!

- Csak sikerüljön a tenóink!

- Azt biztosra veheted! K csiriguánók szívesen fogadnak, mint szövetségeseket, és

bizonyára adnak fegyvert is. Ne vesztegessük az időt! Mennél előbb elérjük őket, annál

jobb!

- Nos, búcsút veszünk a lagúnától... Remélem, rövidesen teljesen más körülmények közt

látjuk viszont. Igaz, az öreg szigorúan megparancsolta, hogy keleti irányban tartsunk, ám

mi inkább megkerüljuk a tavat. Egyébként esze ágában sincs bárkit is utánunk küldeni,

hiszen szüksége van minden egyes emberére. Arról pedig fogalma sem lehet, hogy mi

mindenről tudunk, a falut fenyegető támadásról is. Gyere, menjünk!

Lassú léptekkel indultunk tova, mindig a lombok alá húzódva követtük a part vonulatát...

9. Csatározások a Karapa-lagúnánál

Amint továbbhaladtunk a lagúna mentén, azon tűnődtem, vajon bekapta-e a horgot a

Yerno, befut-e a neki ál ított csapdába. Pena is ezen rágódhatott, mert halkan oda-_____

súgta:

- Mit gondol, követ minket?

- Föltétlenül.

- Nekem kétségeim vannak.

- Ne legyenek. Biztos, hogy jönni fog.

- Ha utolér, eláruljuk a neminket, vagy kitalálunk valami mást?

- Dehogy mondjuk meg az igazit! Semmi köze hozzá! Egyébként sem sietjük el a

bemutatkozást. A beszélgetésünkből, amit kihal gatott, tudhatja, hogy óvatos emberek

vagyunk. Hogy ön elárulja-e a sajátját, az attól függ, talál-e ismerőst a mbocovik közt.

Pszt, figyeljen csak! Mintha lépteket hal anék! Igen, ő az... Hátra ne nézzen!

- Nem hal ok semmit.

- Én viszont igen. Nyújtsuk meg a lépteinket. Ha a nyomunkban akar maradni, nagyobb

zajt fog ütni.

Az eredmény rövidesen meg is mutatkozott. Most már tisztán hal atszott, hogy valaki

követ bennünket, sőt, nemsokára visszafojtott kiáltás hatolt el hozzánk:

- Alto ahí... ál j! #

Úgy tettünk, mintha nem hal ottunk volna semmit, és továbbmentünk. A Yerno

megismételte a felszólítást, most már hangosab-ban.

- Senores... ál janak már meg! Beszélni szeretnék önökkel, ám úgy szaladnak, mintha az

ördög nyargalna a nyomukban!

Megtorpantunk, hátrafordultunk, és igyekeztünk a lehető leg-döbbentebb arcot vágni.

Igen, valóban ő jött, az úgynevezett „vő", a Yerno. Természetesen rólunk nem olvashatta le, hogy ismerjük. Méltatlankodva szóltam rá:

- Ön kicsoda? Mit akar tőlünk?

Hangomon érezhette, mélységesen megdöbbentünk, hogy ezen az elhagyatott tájon

fehér embert látunk.

- Tüstént megtudnak mindent - válaszolta. - Előbb azonban azt mondják meg, kicsodák

önök, és mivel foglalkoznak!

- Milyen jogon kérdezősködik?

- Hagyjuk a jogot! Pusztán kíváncsiság, és valami ösztönös érzés...

- Hát az meg micsoda?!

- Ne legyenek már olyan gyanakvóak! Higgyék el, csak jót akarok önöknek! - igyekezett

oldani a hangulatot.

- Azt bárki mondhatja! Nekünk azonban semmi kedvünk új ismeretségeket kötni. Ki tudja,

hátha azokhoz a tolvajokhoz tartozik, akiktől most szabadultunk meg...

- Dehogyis! Azt gondolja talán, hogy az öreg Desierto barátja vagyok? El enkezőleg!

Pontosan azért vagyok itt, mert az el enségemnek tartom.

- Pah! Ezt hitesse el mással, minket pedig hagyjon békén! Gyere, pajtás! Semmi kedvem

egyik csapdából a másikba sétálni!

Az utóbbi szavaknál megragadtam Pena karját, és magammal húzva tovább indultam. A

Yerno követett berniünket, és most már bosszankodva szólt ránk:

- No de ember, legalább hal gassanak meg! Egy szál magamban vagyok. Milyen csapdát

ál íthatnék? Biztosíthatom önöket, hogy szándékaim tisztességesek, és csak a janikat

akarom.

- Úgy? Ez nagyon szép öntől, ám mi nem kérünk a jóságából.

- Miért? Talán olyan félelmetes vagyok?

- Ezt nem mondtam, ám ha történetesen ez lenne is a helyzet, egy embertől akkor sem

ijedünk meg. Amel ett csak kérdezősködik felőlünk, ám be sem mutatkozik...

- Nos, ezen gyorsan segíthetünk. Az én nevem... Diego Arbol... Vonakodva ejtette ki a

nevet, és közben kutatóan körbepil antott.

Tekintete megál t annál a fánál, amelynél ácsorogtunk, és abból rögtönzött. Az árból

ugyanis fát jelent. Bizonyos, hogy nem készült előre valami kitalált névvel, viszont az

igazit sem árulta el.

- Árból, úgy! És mivel foglalkozik?

- Cascaril ero vagyok.

- Gondoltam... Tehát kol égája az öregnek?!

- Talán, ám semmi esetre sem a barátja! Még csak nem is vetélytársa, több annál! Kevés

ember akad, aki szívesebben látná a vesztét, mint én!

- Hát ezen vitatkozhatnánk. Mert mi ketten is azok közé tartozunk, akik bármit Idvánnak

neki, csak jót nem, és erre meg is van minden okunk.

- Akkor mi azonos felfogású társak vagyunk!

- Lehetséges, hogy a vele kapcsolatos érzéseink azonosak, ám társak nem vagyunk.

Nem szándékozunk ezen a környéken újabb ismeretséget kötni. Egyszer már megtettük

itt, a Gran Chacón, de hogy másodszor is, attól Isten őrizzen! Elég volt egyszer ilyen

nagy tanulópénzt fizetni. Menjen tehát, ahová viszi az útja, és hagyja, hogy mi is

folytassuk a miénket!

Ügy tettem, mintha indulni akarnék, ám ő megragadott, és türelmetlenül förmedt rám:

- Legyen már észnél, senor! Esküszöm mindenre, ami szent, hogy halálos el ensége

vagyok a Desiertónak meg az indiánjainak! Azért siettem önök után, mert segíteni akarok.

Nélkülem aligha tudják valóra váltani elképzelésüket.

- Mit tud ön a mi tervünkről?

- Sokat, nagyon is sokat! Sőt, kijelentem, hogy minden részletében ismerem.

- Ohó! Lenne szíves elárulni, mitől ilyen jól tájékozott?

- Előrebocsátom, nem volt szándékomban, de kihal gattam önöket. Fölfigyeltem a

csónakra, majd láttam, hogy a Desierto kiteszi önöket a partra, és utána visszafordul.

Önök megszabadultak a kötelékeiktől, és továbbmentek. Éppen ama fa alatt ál tak meg,

amelyen én rejtőztem. így akaratlanul tanúja lettem beszélgetésüknek...

- Tehát a lombok közt ücsörgött? Megkérdezhetem, mit keresett ott?

- Szemmel tartottam a Laguna de Carapát. Én ugyanis... most megint kételkedni fog a

szavaimban, de azért mégis úgy van... meg akarom támadni a falut...

- Káprázatos ötlet! Megfigyeli, bekeríti, majd lerohanja az egész települést, és... mindezt egy szál magában? Nevetséges!

- Ha így gondolnám, valóban meg lennék zavarodva... A helyzet azonban az, hogy nem

egyedül vagyok itt.

- Eddig erről nem beszélt - hökkentem meg, és aggódva pil antottam körbe. - Kik a társai?

- Semmi baj! -nevette el magát, csaknem szánakozva. -Akikről beszélek, nincsenek olyan

közel, mint ahogy gondolná. Bár ha közvetlenül mel ettünk ál nának, akkor sem kel ene

tartania semmitől! Tárt karokkal fogadnák önöket...

- Mondja már, kik azok?

- A kérdést aligha válaszolhatnám meg ilyen őszintén, ha nem hal ottam volna, miről

beszélgetnek. így viszont saját szememmel-ííilemmel győződhettem meg arról, hogy

valóban gyűlölik a Desiertót, és minden joguk megvan a bosszúra. Ezért teljes nyíltsággal

válaszolok a kérdésére: jelenleg egy csapat mbocovi indián vezetője vagyok. Nem

messze táboroznak innen.

- Mbocovik? Hiszen azok esküdt el enségei a tobaoknak...

- Több annál, halálos el enségei! Tehát ha önök valóban le akarnak számolni a

Desiertóval, nincs szükségük arra, hogy a csiri-guanókhoz menjenek, és az ő védelmüket

keressék.

- Úgy véli, okosabb, ha a mbocovikhoz csatlakozunk?

- Hát nem? Önöknek az a fontos, hogy céljukat elérjék. Bízvást jöj enek velem,

meglátják, nem fognak csalódni.

- Hányan vannak az indiánok?

- Ötvennyolcan.

- Velük akar tehát rátámadni a falura?

- Velük.

- Elég erősnek érzi ehhez magát? Jó nagy település ám...

- Nos, megértem önt, ha kételkedik. Átlagos körülmények között alig hatvan ember nem

elég ekkora falu lerohanására. Tudjuk azonban, hogy a tóba harcosok a csiriguánók el en

vonultak.

- Való igaz. Ámbár vissza is térhettek már, akkor pedig hibás az egész számítása...

- Ezért indultam előbb földerítő útra. Ha valóban megjöttek volna, akkor megvárnám az

erősítést.

- Tehát másik mbocovi csapat is portyázik a környéken?

- Igen, egy .egész törzs, amel yel legkésőbb három napon belül találkozunk. Önöktől

hal ottam, hogy a csiriguánók szétverték a tobaokat. Igaz ez?

- Igaz.

- Es a győztesek a lagúnához vonulnak, hogy kitöltsék bosszújukat a falun?

- így van, ezt hal ottuk. Nemsokára itt lesznek, lehet, hogy már holnap reggel.

- Hej, akkor ne vesztegessük az időt, mert könnyen megelőznek, és ők viszik el azt, amit

mi szeretnénk. Csapjanak a kezembe, és menjünk!...

Nem válaszoltam, hanem kérdően néztem rá Penára. Elértette pil antásomat, azonnal

átvette szerepemet, és így szólt:

- Ön azt mondta, hogy nem tesz lóvá minket. Nos, el kel ismernem, elég hihetően

hangzik minden. Igaz, mi a csiriguánókhoz igyekeztünk, no de egyre megy minden vörös,

amel ett a mbocovik itt vannak a közelben. Úgyhogy én, a magam részéről ráál nék a

dologra, ha még megvilágítana néhány tisztázatlan kérdést...

- Hal jam őket!

- Hogy kerül ön az indiánok közé? Miképp lehet az, hogy fehér emberként még a

vezetőjük is?

- Évek óta dolgozom a területükön, mint cascaril ero. Jó ismerősök vagyunk tehát. A

főnökükhöz, Venenosóhoz pedig kimondottan baráti szálak fűznek. Hogy mi okból lettem

az öreg Desierto el ensége, az most nem tartozik ide. Am meg akarok fizetni neki sok

mindenért, és ehhez a mbocovikban jó társakra leltem, tehát az is érthető, hogy ebben a

vál alkozásban én vagyok a vezetőjük... Még mindig kételkednek?

- Én elfogadom, részemről rendben van... És te?

Kicsit még tűnődtem, majd némi kétkedéssel a hangomban így válaszoltam:

- Hát, elég furcsán játszanak Össze a körülmények, ám ha már a sors így hozta.,

megpróbálhatjuk.

- Tehetik bátran! - biztatott a Yerno. - Ismétlem Önöknek, a vöröseim szívesen fogadják

önöket... Menjünk! Éppen elég időt vesztegettünk el itt. Még útközljen is beszélgethetünk.

- Hm! - dörmögte Pena elégedetten. - Ki gondolta volna! Hosszú, nehéz útra

számítottunk, és ki tudja, hogyan fogadtak volna berniünket a csiriguánók is... Nos, ezek

a gondok megoldódtak...

- Teljes egészében megszabadultak tőlük, és most már beláthatják, milyen szerencsések,

hogy találkoztunk. Remélem, számíthatok a hálájukra.

- Természetesen, hiszen ez magától értetődik! A legteljesebb mértékben számíthat ránk.

- Szándékomban is ál . Nagy szükségem van az önök értesüléseire és a helyismeretükre,

mert a faluban jószerint még sohasem jártam. Ez a hely azonban meglehetősen

alkalmatlan arra, hogy itt folytassuk a beszélgetést. Igyekezzünk tehát, hogy mielőbb

kijussunk az erdőből a szabadba...

A Yerno azon a csapáson vezetett tovább bennünket, amelyet idejövetkor hagyott maga

után. Amikor kiértünk a tágas pampára, és már szabadon bandukolhattunk egymás

mel ett, ismét elkezdte:

- Nos, ismerik szándékaimat, tudják a nevemet, most már árulják el az önökét is!

- Engem Escobarnak hívnak -jelentette ki Pena.

- Az én nevem pedig Tocaro. Yerbaterók vagyunk - tettem még hozzá.

- Hogyan kerültek a Viejo Desierto fogságába? Már korábbról ismerték őt?

- Nem - válaszolta Pena. -A hegyekből jöttünk. Pompás leletre bukkantunk odafönn, és...

- Leletre? - vágott közbe gyorsan a Yerno. - A teát nem szokták ezzel a szóval il etni...

Talán valami másról van szó?

- Igen, sokkal értékesebb dologról! Aranyra bukkantunk, mégpedig igazi, gazdagon fizető

telérre!

- Mennydörgős mennykő! Hát önök valóban szerencsés fickók.

- Már ami az aranyat il eti, kétségtelenül, ám a továbbiak... Szóval, kibányásztunk egy

rakományra valót, vagyis annyit, amit el tudtunk hozni magunkkal. Ezután visszatöltöttük

a gödröt, és minden nyomot eltüntettünk, ami az aranyásásra utalt, majd elindultunk

visszafelé. Útközben egy csapat tobaoval találkoztunk, és csatlakoztunk hozzájuk...

- Ostobán tették, micsoda könnyelműség!

- Valóban, ám ki tudhatta?! Meg is bántuk alaposan, bár kezdetben örültünk, hogy

útitársakra találtunk, hisz fogytán voltak készleteink is. A Desiertóról pedig csak jót

hal ottunk, ezért nem is tartottunk tőle. Még sohasem láttuk ugyan, ám úgy gondoltuk,

hogy nála és vöröseinél biztonságban leszünk...

- Micsoda együgyűség! - nevetett a Yerno. - Pusztán azért, mert kegyes, jámbor

embernek mondják!

- Igen.

- Hisz az ilyenek a legrosszabbak! No de folytassa tovább!

- Nincs már sok mondanivalóm. A tobaok bekísértek a faluba. Az öreg nagyon

barátságosan fogadott, ám amikor később meghal otta, hogy aranyra bukkantunk, egy

csapásra megváltozott. Tudni akart mindent, mi azonban nem ál tunk kötélnek... Szó szót

követett, majd megrohantak, elszedték mindenünket, megkötöztek, és bezártak

bennünket egy kalyibába...

- Átkozott dolog! Elvették az aranyat is?

- El ám! Az öreg azt akarta, áruljuk el a telér pontos helyét...

- Csak nem mondták el?

- Mit képzel?! Eszünk ágába sem jutott. Hogy meddig voltunk bezárva, nem tudjuk.

Abban a zárt lyukban mindig sötét volt, nem lehetett megkülönböztetni az éjszakát a

nappaltól. Időnként egy öreg indián asszony látogatott meg bennünket vizet és némi

ennivalót hozott. Tőle tudtuk meg, hogy a tóba harcosok Idvonultak a csiriguánók el en,

ám azok megverték őket, csaknem foglyul ejtették mindet... Ma délután hírnök érkezett,

akinek sikerült elmenekülnie. Jelentette az öregnek a történteket, és azt is, hogy a

csiriguánók meg akarják támadni a falut. A Desierto azonnal hozzálátott, hogy kiürítsék a

települést, és mindent átszál ítsanak a szigetekre...

- Ez stimmel! A saját szememmel láttam! Ám miért engedte szabadon önöket?

- Ezt kérdeztük mi is. Neki az lett volna a legegyszerűbb, ha rövid úton elintéz minket. így viszont az a véleményünk, hogy csapdát akar ál ítani nekünk...

- Mire gondol?

- Nem árultuk el neki, hogy hol található az aranytelér. Hogy mégis megtudja a pontos

lj^lyet, szabadon engedett bennünket, ám titokban bizonyára utánuk küldött valami

megfigyelőt, alti majd a lelőhelyig követ minket...

A Yerno önkéntelenül körbetekintett, hogy meggyőződjék, nincs-e valaki a nyomunkban.

Am, hogy senkit sem fedezett föl, kissé megnyugodott, és így szólt:

- Jószerint majd lemond róla, hogy önök után kutasson. Olyan kevés az embere, hogy

egyet sem nélkülözhet közülük a szigetek védelmében... No de már amúgy sem lesz

ideje, hogy megvalósítsa tervét! Ma éjszaka végzünk vele!

- Hal ja, senor Árból! Ez el en mi tiltakozunk!

- Miért? Talán csak nem akarják védelmükbe venni az öreget?!

- Nem erről van szó.

- Mégis protestálnak a halála el en?!

- Félreértett. Nem az el en tiltakozunk. Csupán azt kifogásoljuk, hogy ön végezzen vele. A Desierto kifosztott mindeni nkből, neki köszönhetjük valamennyi megpróbáltatásunkat.

Érthető tehát, hogy bosszút esküdtünk el ene! Ha szövetségre lépünk önnel, akkor meg

kel ígérnie, hogy az öreg kizárólagosan a miénk...

- Ezt megígérhetem Önöknek, abban az esetben, ha csak az öreget akarják, ám azon

kívül semmi mást nem kívánnak.

Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amelyet már régen vártam. Pena titokban

rámvil antotta szemét, majd így válaszolt:

- Meglehetősen furcsa ez a kikötés!

- Miért? Kiélhetik a bosszúvágyukat!

- És minden érték az öné?

- Meg az indiánjaimé.

- Hát ön aztán tud föltételeket támasztani!

- Dehogyis! Gondolja csak meg, ha nem találkozunk, akkor is megtámadom a falut, és

minden az enyém lesz. Továbbá nélkülem és a mbocovik nélkül az önök bosszújából

semmi sem lenne, legalábbis egyelőre...

- Meglehet! Ám ha azt hiszi, hogy ma éjei meg tudott volna szerezni mindent az öregtől,

hát alaposan téved! A legfontosabbakra aligha bukkant volna rá: a pénzre, a Desierto

kincsére...

- Ali! Tehát valóban olyan gazdag! - csil ant föl sóváran a Yerno szeme.

- Gazdagabb, mint gondolná! Értékeit azonban úgy elrejtette, hogy ön sohasem tudná

megtalálni!

- No de mégis, hol tartja?

- Hm! Ezt okvetlenül tudnia kel önnek?

- Igen. Ez a föltétele annak, hogy kiadjam önöknek a Desiertót. Önök már megcsinálták a

szerencséjüket! Gazdag aranylelőhelyre bukkantak, tehát nincs szükségük pénzre...

- Hát azért ez... - dörmögte Pena csali úgy maga elé, majd hozzám fordult: - Te mit szólsz hozzá? Nélküled nem ál apodok meg semmiben...

- Tedd, ahogy akarod! Nekem jó minden, ami neked is az.

- Lemondjunk tehát az öreg kincseiről?

- Igen. Senor Árbolnak igaza van. Nekünk nem kel a pénz. Az aranytelérhez bármikor

visszatérhetünk. Most csak az a fontos, hogy megkapjuk az öreget.

- Helyes. Ezen a véleményen vagyok én is. Ugy gondolom azonban, hogy legalább azt,

amit elraboltak tőlünk, visszakérjük.

- Természetesen! - helyeselt sietve a Yerno. - Magam is eleve így gondoltam.

Miközben jóindulatáról biztosított bennünket, alig rejtett, kaján mosoly futott át arcán.

Nyilván arra gondolt, hogy a gazdag aranykincs reményében most szívesen lemond erről

a néhány zacskónyi aranyrögről.

- Akkor tehát megegyeztünk! - összegezte Pena elégedetten a helyzetet.

- Igen, és most már elárulhatja nekem, hol találom meg az öreg kincseit.

- Az egyik szigeten. Ha Ön a partról kitekint a tóra...

- Hopp! Várjunk csak! - vágtam közbe, hogy megakadályozzam azt a jóvátehetetlen hibát,

amelyet a társam éppen elkövetni készült. - Még ne áruljuk el a pontos helyet! Senor

Arbol abban a pil anatban meg fogja tudni, amint az öreg a kezünk között lesz...

A Yerno dühös pil antást vetett rám: úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Am

uralkodott magán, és meglehetősen nyugodt hangon így szólt:

- Senor Tocaro, ön még mindig bizalmatlan velem szemben. Miért nem hal gat a

barátjára?

- Mert nem szokásom asztalra tenni a pénzt, amíg nem látom az árut!

- Nem túlságosan gyanakvó ön?

- Meglehet. Am val juk \$ őszintén: ön nem ismer minket, és mi sem ismerjük önt.

Elhisszük, amit mond, ám nem vagyunk meggyőződve, hogy a mbocovik olyan nagy

barátsággal fogadnak majd, mint ahogy ön ál ítja. Addig hadd őrizzük meg titkunkat...

- Legyen, ahogy akarja, nincs semmi el envetésem. Nemsokára úgyis kiderül minden...

Már alig várom az éjszakát!

- Tehát végleg eldöntötte, hogy ma rátámad a falura?

- Igen. Némileg kényszerítve is vagyok, nehogy a csiriguánók megelőzzenek.

- És hogyan tervezi? Erről még nem beszélt.

- Akkor döntünk véglegesen, ha tanácskoztam az embereimmel. Mindenesetre számítok

az önök javaslataira.

- Minden tekintetben az ön rendelkezésére ál unk.

- Jól ismerik a falut?

- Azt is, meg néhány szigetet is.

- Akkor nyugodt vagyok, nem érhet meglepetés.

- Csak rajtunk ne üssenek a csiriguánók! Elszednek tőlünk mindent, és akkor hasztalan

fáradoztunk...

- Védekezni fogunk!

- Ezzel az ötvennyolc indiánnal nem sokra megy. A csiriguánók várhatóan több százan

lesznek.

- Igaz, most csali ennyien vagyunk, ám a támadás után azonnal \dsszafordulunk a

zsákmánnyal, és igyekszünk csatlakozni másik csapatunkhoz, amely felénk tart. Akkor

aztán jöhetnek az üldözők!

- Milyen erős az a törzs, amelyikre számít?

- Háromszáznál is többen vannak...

- Velük tartanak a főnökeik is?

- Igen, a kacikák vezetik az egyes csoportokat, és az egészet ösz-szefogó legfelsőbb

parancsnok olyan vezér, akinek a neve hal atán egy csapásra műiden kétsége eloszlik...

Sejtettem, kire gondol, és a szívem ugyancsak megdobbant az örömtől, külsőleg

azonban semmit sem árultam el, hanem csak úgy tessék-lássék érdeklődtem:

- Ki lenne az tehát?

- Jerónimo Sabuco.

Diadalmasan nézett rám, és olyasmit gondolhatott, hogy kővé dermedek a név hal atán.

Én azonban rezzenéstelen arccal, egykedvűen érdeklődtem tovább:

- Sabuco? Ki az? Számtalan embert hívnak így.

- Ő azonban az egyetlen, a leghíresebb azok közül, akiket Sabucónak neveznek! Vagy

még sohasem hal ott a Sendadorról?

- Róla? Rengeteget!

- Nos hát, ő ez a Sabuco!

- Ah, tehát így hívják a Sendadort! No de ezt csak az tudhatja, aki személyesen is ismeri.

Ő vezeti tehát a nagy csapatot! Miért nem jött Önnel együtt?

- Mert amikor elindultam, ő még messze járt. Üzleti ügye akadt a Nuestro Senor

Jesucristo de la floresta virgen közelében. Ismeri ezt a helyet?

- Jártam már arra...

- Oda vonultak ki eléje a mbocovik, és amikor végeztek a dolgukkal, elindultak ide. A

Sendador tervei könnyebben megvalósultak, mint ahogy remélte, ezért a vártnál

korábban érkezik.

- Mit csináltak az Erdei Keresztnél?

- Valamit, ami egyelőre ne érdekelje önöket. A kel ő időben majd megtudnak mindent. A

Sendadorról csak azért beszéltem egyáltalán, hogy végérvényesen meggyőzzem önöket

a sikerről. Mert ha ilyen ember keveri a lapokat, akkor nem történhet hiba! Nos, azt

hiszem, a legfontosabbakat megbeszéltük! Lépjünk hát ki, mert rövidesen itt az éjszaka!

A nap lebukott a látóhatár mögött, és gyorsan sötétedett. A „vő" ugyancsak megnyújtotta lépteit, mi pedig a legjobb tudásunk szerint haladtunk a nyomában.

Már sötét éjszaka borult ránk, amikor megál t, előre mutatott, és így szólt:

- Látják ott, előttünk azt a tömött foltot? Sűrű bozótos, ahol indián harcosaim rejtőznek...

- Miért nem gyújtottak tüzet? - kérdeztem.

- Pusztán óvatosságból. Nem tudhatják, mint ál a helyzet a tónál, és ha valamelyik tóba

véletlenül erre kóborol, fölfedezheti őket. Most azonban én meghozom a jó hírt, hogy

semmi veszély, és a lángok azonnal föl obbannak... Várjanak meg itt!

- Itt akar hagyni minket egyedül?

- Igen. A vörösök minden bizonnyal szemmel tartják a mezőt. A bokrok takarják őket, a

szemük pedig hozzászokott a sötéthez. Egyedül csak engem várnak vissza. Ha három

személyt látnak közeledni, még el enségnek nézhetnek, és mérgezett nyilakkal

üdvözölnének bennünket. Értesítenem kel tehát őket, önökért pedig nemsokára

visszajövök.

Intett, és már indult is tovább.

- Nagy kár, hogy nem mehetünk vele! - füstölgött Pena. - Megtudhattuk volna, hogy miről

beszélnek, hogyan határoznak. Akár a halálos ítéletünket is kimondhatják, és nekünk

fogalmunk sincs róla.

- A legrosszabbakra számíthatunk! El akarják kapni a grabancunkat, ám tervük nem fog

beválni.

- Ön szerint tehát nem számíthatunk semmi jóra?

- Csak a lehető legrosszabbra! És ha én az imént hagyom, hogy befejezze kis előadását,

akár már le is mondhatnánk az életünkről...

- Nem értem. Mire gondol?

- Arra, amikor a rejtekhelyről beszélt, ahová a Desierto dugta a pénzét!

- Aligha követtem el hibát, hiszen a sziklavárról egyetlen szót sem szóltam...

- Való igaz, csak egy szigetet akart leírni, ahol a Yerno rábukkanhat a hőn áhított

kincsekre.

- No de ott semmit sem talál, és nem is lenne ideje kutatni utána.

- Mindezek el enére ezzel ön aláírta volna a halálos ítéletünket.

- Most már csakugyan magyarázza meg, mert végképp nem értem!

- Hát nézze, ez az úgynevezett senor Árból egyetlen ok miatt ál t velünk szóba, vett

védőszárnyai alá: kihal gatott beszélgetésünkből megtudta, hogy ismerjük a kincs

rejtekhelyét. Vagyis kizárólag csak addig vagyunk biztonságban, ameddig ez a mi titkunk!

Ha közöljük vele, akkor már semmi szüksége nincs ránk, sőt, a terhére vagyunk. Es ezen

nem változtat semmit, hogy valódi vagy valótlan helyszínt írunk le, mert hisz a

szavainknak, mivel nem tud meggyőződni az igazságról. Most már érti?

- Tökéletesen, és belátom, hogy igaza van.

- Kérem tehát, hogy a jövőben legyen kissé óvatosabb!

- Ne féljen, vigyázni fogok. Legokosabb, ha egyetlen szót sem szólok: beszéljen ön.

- Meg ne sértődjék már! Idáig pompásan ment minden! Vigyáznunk kel azonban a

legapróbb részletre is, mert bármely hiba a végünket jelentheti. Ugyanúgy viselkedünk,

mint eddig, és a Yerno meg az indiánok jelenlétében változatlanul tegeződünk, ezzel is

bizonyítva, hogy igazi, meghitt, jó pajtások vagyunk. A szót pedig időnként át kel vennie tőlem, mert akkor én számtalan apróságot megfigyelhetek közben.

- Rendben van, biztos lehet felőlem. Mit gondol, valóban idejön majd a Sendador?

- Bízom benne.

- Én nem. Képtelen vagyok fölfogni, hogy támadást készít elő a tobaok el en, miközben

azzal foglalkozik, hogy tőrbe csalja a kivándorlókat.

- Miért ne? Nem láthatunk bele a kártyáiba, nem tudhatjuk, mik voltak a korábbi tervei.

- A másik: mit akart az ariponokkal kezdeni a Keresztnél, ha egyszer a mbocovikat

rendelte oda?

- Véletlenül talált rájuk, és kapott az alkalmon, hogy fölhasználhatja őket. Mert különben az ariponok nem a szövetségesei. Ez abból is látszik, hogy amikor ő elmenekült, az

ariponok barátságot kötöttek a karaván tagjaival.

- Úgy véli tehát, hogy nem véletlenül találkozott azzal az indiánnal, akitől a kést kapta?

- En legalábbis így látom a dolgokat. A mbocovik felderítőt küldtek ki a Kereszthez, hogy

el enőrizze, megérkezett-e már a Sendador. így bukkantak egymásra, miután Jerónimo

Sabuco a mi segítségi nkkel megszökött. Az indián visszatért társaihoz, és elvezette őket

ahhoz az erdőhöz, ahol csapdát ál ítottak számunkra. A Sendador pedig kitűzte a fára a

cédulát, és továbbhaladván igyekezett jól látható nyomokat hagyni, hogy még csak

véletlenül se veszíthessük el. A csapdáról csak föltételesen beszélek, hiszen jószerint

nem akart ránk támadni. Minden bajunkat kizárólag Gomara ostoba önfejűségének

köszönhetjük...

Még jó darabig beszélgettünk, míg a Yerno megérkezett. Előbb bátortalan lángnyelvek

vil antak föl a sűrű lombok közt, majd a háttérben világló tompa fényben előbukkant a

felénk közeledő, sötét alak.

- Megvannak még? - kiáltotta már messziről. - Jöj enek, rendben van minden!

Eletem során csak ritkán kerültem olyan feszült ál apotba, mint ezekben a pil anatokban.

Elképzelhető volt ugyanis, hogy közben a Sendador megérkezett. Szilárdan eltökéltem

magam, hogy ha valóban itt van, bármilyen kockázat árán is el fogjuk kapni. Hiszen ha a

kezünkbe kerül, egy csapásra megnyerünk mindent. Szerencsénkre vagy

szerencsétlenségünkre nyomát sem leltük.

A talajsuvadásban, amelyet sűrű bokrok koszorúztak, ott üldögéltek vagy heverésztek

azok a mbocovik, akiket korábban már kikémleltünk. Amikor megpil antottak bennünket,

nem mozdult egyikük sem, csak alaposan szemügyre vettek, nem valami barátságos

tekintettel, ám nem is el enségesen. Ez a tüntető egykedvűség aligha jelentett jót

számunkra: nem fogadtait szívélyesen, tehát el enségüknek tartanak bennünket, csak ezt

egyelőre még nem akarják elárulni. Pena tekintete mindjárt az első pil anatban körbefutott a társaságon. Jól tudtam, miért: ismerős arc után kutatott a jelenlévőit közt. Az eredmény jól látszott elégedett arcán, és azon, ahogyan a vörösök a tekintetét viszonozták. Hiszen

aligha képzelhető el, hogy ha fölismerné valamelyik indián, ne adná valami

önkéntelenjelét a meglepetésnek. Hogy okosan járt el, az rövidesen bebizonyosodott.

- Ok tehát az én mbocoyi indiánjaim... - mondta a Yerno. - Talán tudnak is beszélni velük.

Érti az urak közül valamelyikük a nyelvüket?

- Nem - hazudta Pena szemrebbenés nélkül.

- Sajnos, egyetlen szót sem - válaszoltam én is, az igazságnak megfelelően. - Ha

társalogni akarunk velük, meg kel önt kérnünk, hogy mint tolmács legyen a

segítségünkre.

- Ez természetes. Üljenek le, és megkérdezem, éhesek-e?

- Köszönjük, nem. A már említett idős tóba asszony jól tartott bennünket, mielőtt az öreg

kiadta az utunkat. Egy nagy szívességre azonban megkérnénk önt. Amint látja, minden

fegyvert elszedtek tőlünk...

- Nincs arra szükségük. Minden tekintetben a védelmünk alatt ál nak.

- No de szeretnénk mi is részt venni a harcban.

- Nem szükséges. Bőven elegendő a létszámunk, és olyan hirtelen rohanjuk majd le a

tobaokat, hogy nem lesz idejük védekezni.

- Kegyelmet gyakorol, ha kérnek?

- Nem, pusztulnia kel mindnek! Önök találnak majd ott elég fegyvert maguknak, sőt,

visszakaphatják a sajátjukat is.

Kérésünk elutasítása ékesen bizonyította, hogy semmi jót nem várhatunk tőle. Egyelőre

azonban nem nyugtalankodtam, hiszen addig nincs veszélyben az életünk, ameddig

ismeretlen előtte a kincs rejtekhelye. Ezt pedig... legalábbis reméltem, sohasem fogja

megtudni.

letelepedtünk a mutatott helyre, közvetlenül a tűz mel é, úgy, hogy a vörösök szorosan

körbefogtak bennünket. Úgy látszott, hogy a Yerno teljes biztonságban akar lenni

felőlünk. Ekkor hozzánk fordult:

- Igazi haditanácsot nem tudunk tartani, mert Önök nem értik a mbocovik nyelvét.

Mondják el nekem a tapasztalataikat, és én majd megismertetem velük. Pontosan le

tudjak írni a körülményeket?

- A legteljesebb mértékben. Egyrészt eleinte még szabadon járkálhattunk köztük, és sok

mindent megfigyeltünk, másrészt az indián öregasszony nem nagyon tett lakatot a

szájára. Továbbá, mielőtt a partra vittek berniünket, a Desierto számtalan utasítást adott embereinek, ezeknek nagy részét megjegyeztük...

- Ez nagy vigyázatlanság lett volna részéről, ha nem tudnám, hogy okos, óvatos ember.

Hogy mégis a fi lük hal atára adott parancsokat, az azt bizonyítja, nem tartja önöket

különösebben veszélyes embereknek. Hát nem is néznek ki valami háborús hősnek!

Most már sejteni, miért hagyták olyan könnyen, hogy mindent elszedjenek önöktől.

Egyáltalán nem védekeztek?

- Dehogyisnem! Il etve csak akartunk! - válaszoltam öntudatos hangon. - Am amikor lőni

akartunk, a fegyvereink csütörtököt mondtak... A cimborám elfelejtette levenni a

gyújtókupakot, az én puskám kakasa pedig, számomra érthetetlen módon,

berozsdásodott... Igazán mindent megtettem, hogy fölhúzzam, ám sikertelenül. Végül

azután földre tepertek...

- Ah, tehát üyen emberek önök! - nevetett föl hangosan. - Ebből is láthatják, semmi

szükségük fegyverre. Most már jól tudom, hányadán ál ok önökkel... Kezdjék tehát el, és

elsőként azt mondják el, amit a lagúna partján fekvő faluról tudnak!

Keményen beszélt, szavai parancsolóan hatottak. Láttam, hogy elbeszélésemmel, főként

a fegyvereink körüli szerencsétlenkedés-sel nem vívtuk ki osztatlan elismerését. Kissé

letörve válaszoltam tehát:

- Hát, ezt röviden elmondhatjuk. A településről elvittek mindent, úgyhogy üres, mint a

tenyerem. Lakói pedig mind egy szálig eltávoztak a tóra...

- Akkor a faluban nincs semmi keresnivalónk?

- Az égvilágon semmi! Amikor megérkezett a vereség híre, a tobaok minden erővel azon

kezdtek fáradozni, hogy értékeiket és minden ingóságukat a szigetekre mentsék.

- Az ál atokat is?

- Igen, azokat is.

- Fatális helyzet! Hogyan kelünk át?

- Mi sem könnyebb ennél. A parton elrejtettek egy csónakot...

- Képtelenség! Nem lehetnek ilyen vigyázatlanok!

- Nem is azok! Én azt mondtam, elrejtették. Mi azonban tudjuk, hogy hová. A Desierto

kiküldött néhány felderítőt, hogy hírt kapjon az el enség közeledtéről. Ezeknek szükségük

lesz majd a csónakra, hogy visszaevezzenek a szigetre.

- fim! Ahhoz képest, hogy foglyok voltak, meglepően jól tájékozottak - jegyezte meg némi

gyanakvással a hangjában.

- A körülményekhez képest valóban, ön viszont időnként hajlamos megfeledkezni arról,

hogy mi is meg akartuk támadni az öreget. Érthető tehát, hogy igyekeztünk megjegyezni

mindent, amiről úgy gondoltuk, később szükségünk lehet rá. Elképzelésünkhöz képest

csak a szövetséges személye változott, reméljük, előnyünkre...

- Már megint aggodalmaskodik? - tért vissza megszokott köny-nyed hangvételéhez.

-Pedig igazán semmi oka rá... Ha megszerezzük a csónakot, az valóban megoldja

gondjainkat, ám most menjünk tovább. Hogyan oszlik meg a falu lakossága a

szigeteken?

- A nagyon helyezkedtek el a férfiak. Ez az a sziget, amelyről a partra vittek bennünket,

és amelyet ön is megfigyelhetett a fáról. A többin kaptak helyet az asszonyok meg a

gyerekek, minden holmijukkal, továbbá az ál atok is.

- Jobb már nem is lehetne! így egy csapásra ártalmatlanná tudjuk tenni a harcosokat!

Kár, hogy nem támadhatunk egyszerre! Ha átkelés közben fölfedeznek berniünket,

veszélyessé válhat a dolog!

- Nincs itt szó semmiféle veszélyről, senor, csak ügyesen kel elkezdeni a dolgot. A

csiriguánók nyugatra laknak innen, következésképp onnan várható a támadás. Ezért a

tobaok a sziget nyugati részén táboroznak.

- Úgy! Tehát a másik oldalon, a fák alatt nincs senki?

- Egyetlen lélek sincsen...

- Így már kissé jobb a helyzet. Ha ott kötünk ki, elrejtőzhetünk a fák közt, és ott

megvárhatjuk egymást.

- Nem rossz ötlet, bár...

- Mi van már megint? - förmedt rám türelmetlenül. - Ismét okoskodik?

- Eszem ágában sincs, csak Ön már megint számításon kívül hagyta, hogy mi előbb

kezdtük tervezni ezt a lerohanást.

- Az Ördög sem igazodik ki önön! -bosszankodott tovább. -Egyszer gyámoltalan a

végtelenségig, majd okosabbnál okosabb dolgokat mond!

- Nincs berniem semmi rendkívüli, senor, csak szeretném, ha mindannyian

maradéktalanul elérnénk céljainkat...

- Hát ebben egyetértünk - bólintott kissé megnyugodva, bár bizonyára fölzaklatta volna,

ha tudja, én miképp gondolom a „maradéktalant". -Ám most már beszéljen, és mondja el, ha valami jobb ötlete van, mert átkozottul sürget az idő!

- Máris mondom, senor. Van egy kis imaház a fák közt, csaknem eltakarják a lombok.

Ilyenkor éj el bizonyára teljesen elhagyatott, mert mit keresnének ott a hívők? Abban

kel ene megvárni, amíg mindenki átér...

- Ez jó gondolat! Nincs bezárva?

- A, dehogy - legyintettem. - Csak egy fakal antyú van az ajtón.

- Egyre jobban tetszik az elgondolása - bólintott elismerően. -Azt hiszem, tudok mindent,

ami szükséges... Megyek, beszélek az embereimmel.

Egybehívta a vörösöket, és hosszasan beszélt nekik. Figyelmesen hal gatták, időnként

azonban megvető pil antásokat vetettek felénk. Bizonyára azt beszélte el nekik, hogy

nemcsak ostobák, hanem gyáva nyulak is vagyunk. Rövid ideig a főnöltkel is beszélgetett

kettesben. En természetesen semmit sem értettem. A végén azonban, amikor a

tárgyalást befejezték, többször ismételtek egy szót, s ez föltűnt; így hangzott: „Horno".

A^panyol nyelvben nem emlékeztem hasonló szóra, indián pedig eleve nem lehetett.

Talán a szán' jelentésű német „horn" szó, ami spanyolul „cuernó"-nak hangzik? Am fontos lehetett számunkra is ez a szó, mert Pena titokban jelentőségteljes pil antást vetett rám.

Egyébként egykedvű arccal üldögélt mel ettem, még a leggyanakvóbb megfigyelő sem

gondolhatta, hogy minden szót megért.

Végül befejezték a megbeszélést. A Yerno visszajött hozzánk, és így szólt:

- A csiriguánók érkezése bármelyik pil anatban várható, ezért haladéktalanul

cselekednünk kel ! Rögtön indulunk tehát. Önök maradjanak mindig középen.

Az indián csapat fölkerekedett. Eloltották a tüzet, és gyors léptekkel elindultunk a tónak.

Elérkezett tehát az ideje, hogy véghez vigyük feladatunk második, nehezebb részét,

mivel az első fele, legalábbis úgy tetszett, jól sikerült. Abban, hogy menetelés közben

közrefogtak minket, nem láttam semmi mást, mint némi bizalmatlanságot. Különben

pipogya alakoknak tarthattak berniünket, akiktől különösebben nem kel tartaniuk.

Egymás mel ett haladtunk Penával, olyan közel, hogy időnként tudtunk váltani néhány

szót.

- Meg akarnak ölni! - súgta felém németül.

- Mikor?

- Ha megtalálják a pénzt.

- És az aranytelér, amire a hegyeidben bukkantunk?

- Ha szükséges, kínzással csikarják ki belőlünk a lelőhely titkát.

- Mit akarnak ezzel a „Honióval"?

- Az a mbocovik egyik foglyának a neve. Eredetileg váltságdíjat akartak érte az öregtől,

ám ezt most már túlhaladták az események...

- Mit sutyorognak itt? - szólt ránk a Yerno. - Ha akarnak valamit, mondják meg nekem!

- Semmi különös - legyintettem -, csak nem akartunk hangoskodni.

- Az lesz a legjobb, ha csöndben maradnak!

Hogy ne tegye ki magát további bosszúságnak, egy indián harcost rakott közénk.

Helyzetünk tehát kezdett egyre veszélyesebbé válni. Hiszen ha hiba csúszik a

számításunkba, elegendő egy piciny szúrás a mérgezett nyílheggyel, és máris végünk

van. Pil anatnyilag nem bízhattunk semmi másban, csak a Yerno kapzsiságában.

Végül megérkeztünk a karapa-erdőbe, majd a lagúna partjára. Ettől kezdve már sokkal

óvatosabban haladtunk. A Yerno semmit sem bízott a véletlenre. Még felderítőket is

küldött ki, ők azonban nem találtak semmi gyanúsat. Rövidesen elértük a falut védelmező

vízgyfírűt A Yerno természetesnek vette ezt is, nyilván úgy gondolta, hogy a tobaoknak is

kel valaliogy védekezniük. Beküldött a faluba egy csapat indiánt, hogy kutassanak át

mindent, valóban teljesen elhagyták-e a lakók. Amikor visszatértek a töltésen át, jelentést tettek. Pena utóbb elbeszélte, hogy a házakat üresnek, a falut teljesen kihaltnak találták.

Ezt követően a homokos partra mentünk, amely korábban kikötőül szolgált. Most viszont

teljesen üres és elhagyatott volt.

- Hol a csónak? - mordult rám a Yerno.

- Meg kel keresnünk - válaszoltam. - Vagy azt hitte, hogy itt hagyják a parton,

fölvírágozva?

- Nono, senor, vigyázzon a nyelvére! Nem töröm az ilyen beszédet!

- Mindig arról beszél, hogy milyen okos, óvatos a Desierto. Akkor miért tételez föl róla

ilyen ostobaságot? - méltatlankodtam.

- Jó, jó, no de hol van?

- A felderítők közvetlenül mielőttünk indultak. Azt, sajnos, nem láttuk, hol értek partot. Am látja azt a sűrű cserjést ott, balra? Egyenesen oda igyekeztek.

- Elég furcsa! Itt kikötésre remekül alkalmas, homokos a part, ott pedig meg sem lehet

ál ni, szinte vízbe lógnak az ágak.

- Viszont könnyedén el lehet rejteni a csónakot, míg ha itt kötnek ki, cipelhetik a

vál ukon...

- Hm! Ebben van valami. Menjünk, nézzük meg!

A Desierto jó munkát végzett. Jó időbe telt, míg rábiüdcai tunk a csónakra.

- Ilyen kicsi? - méltatlankodott a Yerno. - Ezzel legföljebb hat ember kelhet át egyszerre!

Fordulhatunk vagy tizenkétszer! Kutassuk végig a partszakaszt, hátha találunk másikat is!

- Fölösleges, ennyire dőre nem lehet az öreg! -jelentettem ki. -Egyébként mire számított?

Három felderítő nem csónakázik holmi óceánjáróval!

Bosszús pil antást vetett rám, ájp nem szólt egyetlen szót sem, hanem a főnökkel kezdett

el tárgyalni. Rövid idő múlva hozzánk fordult:

- Tudnak evezni?

- Persze hogy tudunk! - válaszoltam Önérzetesen, és igencsak örültem amialt, hogy

eszerint mi leszünk az elsők, akik megérkeznek a szigetre.

- Akkor átmegyünk a szigetre, megnézzük, mi a helyzet, nekivághatunk-e biztonsággal.

De mi ez? Valami fény ragyog ott, túlnan!

- Bizonyára tüzet gyújtottak az ott táborozók. Innen nem vehető ki tisztán, mert takarják a bokrok.

- Hát ez nagy ostobaság részükről. Elárulják, hol rejtőznek.

- Ha a tűz mel ett maradnak, akkor igen, ám ha csehiek szánják, és a part mentén, a

bokrok alatt megbújnak, úgy már nem.

- Mondja, ön mindent meg tud magyarázni? - szólt rám a Yerno mérgesen. - Arra nem

gondol, hogy ez ránk nézve is veszélyes lehet?

- Aligha, mert mi az el enkező oldalon akarunk partot érni.

- Meglátjuk - dörmögte maga elé -, de most már induljunk! Penával beszál tunk a

csónakba, és eloldoztuk. Ezután követett

berniünket a Yerno is a főnökkel. Ok azonban nem ültek le, hanem végignyújtózkodtak a

csónak alján; úgy okoskodva, hogy ha fúvócsővel fogadnak, akkor a nyilak minket

találnak el.

Ilyen veszély természetesen nem fenyegetett, ám nekik erről fogalmuk sem lehetett.

Gyorsan siHottirnk a lagúna vizén, és zajtalanul simultunk a lankás parthoz. Mély

sötétség borított mindent, mozgást nem észleltünk. Kikötöttük a lds járművet, és az

imaházhoz lopakodtunk. Az ajtó kissé nyitva volt. Óvatos mozdulattal hajtottuk kij ebb,

majd beléptünk. Üres volt, legalábbis látszólag. A tobaok beim, a padok közt lapultak.

Szerencsére, értették a helyzetet, és nem támadtak ránk. A Yerno körbesétált a falak

mentén, ám nem talált semmi zavarót. Amikor kiléptünk a kápolnából, és behúztuk

magunk után az ajtót, így szólt:

- Jó búvóhelynek ígérkezik, önök ketten itt maradnak velem, a főnök pedig visszaevez az

első csoportért. Annyiszor fordulnak, amíg az utolsó ember is ide nem ér...

Néhány szóval utasítást adott az indiánnak, aki azonnal visszaindult a csónakhoz. Ő

maga az ajtó előtt ál va szemlélte a távolban meg-megvillanó tüzet.

- Jó lenne megtudni, hányan vannak - tűnődött.

- Oda akar menni? - kérdeztem.

- Igen. A közelükbe lopódzom, amennyire csak lehetséges...

- Megteheti kényelmesebben is -mondtam. -Elvisszük...

- Ön megőrült! - förmedt rám fojtott hangon. - Hogy képzeli...?!

- Minek ez a sok beszéd - vágtam közbe. - Megmutatjuk... Hirtelen hátulról nyakon

ragadtam, és társam segítségével szempil antás alatt bevonszoltuk az épületbe. Kis ideig

még mozgott, majd elvesztette az eszméletét.

- Itt vannak a tóba harcosok? - szólalt meg Pena félhangosan. -Mi vagyunk, a két idegen

jó barát!

- Igen, senor, ahogyan kérték. Jöj ünk elő? - hangzott a válasz tört spanyolsággal.

- Igen. Hozzatok kötelet, és alaposan kötözzétek meg ezt a gazfickót! Tömjétek be a

száját is, nehogy zajt csapjon!

Az indiánok tüstént ott termettek. Megkötözték a foglyot, majd vál ra vették, és átvitték a tábortűzhöz. A körülötte ülők, amint meghal ották lépteinket, fölugráltak, és kíváncsian

siettek felénk.

- Itt a Yerno! - mondtam, miközben az indiánok s földre dobták a testet. - Fogják közre,

nehogy valami véletlen folytan meglépjen! Nem hagyhattuk ott a templomban!

Számunkra ő a legveszélyesebb!

- Csakhogy látjuk már önöket, méghozzá épen, sértetlenül! - lelkesedett a Desierto. -

Nagyon aggódtunk! Hogyan sikerült?

- Pompásan! Jobban, mint ahogy reméltük. Ám még nem fejeztük be. Ál ítson ki még

néhány embert a sötétbe, mert ahogy ártalmatlanná teszünk egy csoportot, nem

maradhatnak ott, azonnal ide kel szál ítani őket a tűzhöz.

- Rendben van, ám nem látnak ide a partról?

- Jól takarnak a bokrok, az meg nem árt, ha némi kis mozgást tapasztalnak... Most

azonban induljunk vissza, mert rövidesen megérkezik az első szál ítmány!

Ahogy elhelyezkedtünk a kápolnában, már jöttek is a mbocovik. Öten érkeztek. A főnök

viszszavitte a csónakot.

Mi ketten a helyiség közepén ál tmik, míg a tobaok a padok közé bújtak. A legkisebb nesz

sem hal atszott, s tapintani lehetett a sötétséget. Az öt ember belépett. Az első

megszólalt; Pena válaszolt, igyekezvén utánozni a Yerno hangját. Az utolsó behúzta az

ajtót, ám eben a pil anatban rájuk rohantunk. A Desierto valóban jól válogatta ki az

embereit. Penának és nekem szinte semmi tennivalónk sem akadt. Amint ártalmatlanná

tették a fickókat, kicipelték Őket a szabadba. Ott a tábortűztől jött társaik átvették és

elvitték őket. így ment ez csoportról csoportra, míg meg nem érkezett az utolsó is. A

főnök már úgy lépett az imaházba, mintha hazaérkezne, ám rövidesen ő is osztozott

emberei sorsában.

A hadművelet alig tartott egy óránál tovább. Amikor közöltem a Desiertóval, hogy túl

vagyunk a legnehezebb feladaton is, alig hitt a ílilének. Csak amikor az utolsó támadó is

ott hevert előtte megkötözve, akkor bizonyosodott meg róla, hogy megszűnt a veszély,

terainket pontról pontra megvalósítottitk.

- Istennek hála! - sóhajtott föl mélyen. - Micsoda félelmet ál tam ki! Am higgyék el,

leginkább önökért, nem miattunk. No de hogyan csinálták ezt ilyen remekül végig?

Pena néhány szóval vázolta a helyzetet, egyelőre csak úgy nagy vonalakban, majd én

hozzátettem:

- Ne higgye azonban, hogy a veszély már elmúlt! Az igazi és a nagyobb még ezután

következik. Maga a Sendador vonul felénk egy sokkal nagyobb csapat élén. A Yerno azt

mondta, hogy a tervek szerint itt találkoztak volna.

- Köszönet az égnek!

- Micsoda?! On nemhogy megrettenne, hanem még hálálkodik is?!

- Valóban örülök a hímek. Végre elkapjuk, és ártalmatlanná tesz-szük azt a gazembert!

- Mondtam, hogy ők sokkal többen vannak!

- Valóban, ám ennek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget. Amit önök ma éj el itt

véghezvittek, az példátlan haditett! Ezt az előrelátást, bátorságot, ügyességet tanítani

kel ene, és én... én balga, nem bíztam Önökben. Senores, a bocsánatukért esedezem!

Amikor megérkeztek, fegyverrel fogadtam, sértegettem önöket, én...

- Kérem! Most, ebben a percben fejezzük be ezt, és többé szó se essék róla! - vágtam

közbe. - Egyébként sincs vesztegetni való időnk! Más, sokkal fontosabb dolgunk van.

Mindenekelőtt küldjön ki felderítőket, hogy becserkésszék a Sendadort, és hírt hozzanak

felőle. Csak hajnal körül várható. Nagyon óvatosalt legyenek, föl ne fedjék magukat!

Harcba pedig semmi szín alatt se bocsátkozzanak! Most pedig biztonságba kel helyezni

a foglyokat! Nincs valami alkalmas helye erre a célra?

- Itt nem tartja biztonságosnak? Tó vesz körül bennünket..

- Kevesen vagyunk Több embert itt kel ene hagyni őrnek, és akkor már túl gyöngék

leszünk a Sendadorral szemben. Amel ett nem tudjuk, hogyan dől el a harc. Ha ő szerzi

meg a győzelmet, akár csak rövid időre is, kiszabadíthatja a mbocovikat

- Akkor átszál ítjuk őket a sziklapalotába. Önök még nem látták, ám ott van egy óriási

terem, abban bízvást elférnek.

- No de hogyan jutnak föl? Talán egyenként cibáljuk föl őket. a fán? Képtelenség!

- Nem is arra gondoltam. Már korábban összeácsoltam afféle kis daruszerűséget,

amel yel a nehezebb tárgyak a szikla tetejére emelhetők. Három-négy embert bír el

egyszerre. Most azonban előbb szeretném látni ezeket a harcosokat, és néhány szót

váltanék a főnökükkel.

- Majd később! Nagyon halad az idő. Azt mondom, mennél előbb vigyük át őket.

Javaslom, kössük be a szemüket. Úgy fogalmuk sem lesz róla, hová is kerültek, és

egyetlen ember is elegendő lesz őrzésükre.

Végül a Desierto is egyetértett mindenben, és azonnal intézkedett. Néhány hangos

kiáltással csónakokat rendelt hozzánk a szomszéd szigetről, sőt áthozatta a tutajt is,

melynek segítségével könnyedén átszál ítottuk a fogoly indiánokat a partra.

A tobaok közt leírhatatlan öröm támadt. Hangos szavakkal gúnyolták a mbocovikat,

felhasználva a dél-amerikai indiánok szókincsének legrejtettebb kifejezéseit is. Én és

Pena távol tartottunk magunkat tőlük.

- Nem akarjuk elkísérni a foglyokat? - kérdezte társam.

- Fölösleges. Majd megnézzük őket, ha a sziklakamrában lesznek. A Yernóhoz viszont

lenne néhány komoly szavam.

- Mivel kapcsolatban?

- Ezzel a Hornóval, akiről szót ejtettek. Milyen régen lehet a mbocoviknál?

- Erről nem beszéltek. Az egész dolgot csak úgy futólag érintették... A főnök említette

meg, hogy ha kirabolják a Desiertót, nincs kitől kérni váltságdíjat, tehát az a legokosabb, ha megölik ezt a Hornót.

- Vajon miért éppen a Desiertótól várják, hogy fizessen?

- Bizonyára a rokona. *

- Valami ilyesmit gyanítok magam is. Ez a Horno a földink lehet. A neve nyilván a német

„Horn" szóból származik, és föltehetően azt az ifjú embert jelöli, akit a Desierto azzal gyanúsított, hogy megszökött a törzs pénzével..,

- Az ördögbe is! Hogy jött erre a gondolatra?

- Összevág a két dolog, ami lehet ugyan véletlen is, ám ennek elég kicsi a valószínűsége.

Az egyik a német név, ez a Homo, a másik pedig az, hogy a Desiertótól várnák érte a

váltságdíjat. A fiatalembernek hazafelé jövet át kel ett vágnia a Gran Chacón. Az indiánok rajtaütöttek, kirabolták, és magukkal hurcolták. Közismert, hogy ezen a területen

garázdálkodnak leginkább a vörösök: rablóhadjáratokat szerveznek, foglyokra

vadásznak, akikért később váltságdíjat követelnek. Horno szorult helyzetében bizonyára

elárulta, hogy a Desierto váltságdíjat fizetne érte. Hogy szavainak nagyobb nyomatékot

adjon, beszélt az öreg tetemes vagyonáról is. Innen már csak egy lépés kel ett ahhoz,

hogy a Sendador és a Yenio elhatározzák: az indiánok segítségével megrohanják a

tobaokat, kifosztják a remetét, és így jóval nagyobb fogást csinálnak, mintha egyszerűen

váltságdíjat kérnének.

- Hm! Hihetően hangzik... Hogy mire rá nem jön két apróságból!

- nézett rám elismerően. - Menjünk, mondjuk el az egészet a Desiertónak!

- Várjunk még, ne siessük el a dolgot! Fölösleges csalódást okozunk neki, ma mégis

tévednék. Előbb beszélnünk kel a Yernóval.

- Attól tartok, nem sokra megy vele!

- Majd korbáccsal megoldjuk a nyelvét!

- Nono! Ezt éppen ön mondja?! Ön, aki irtózik minden erőszakosságtól?!

- Ez esetben viszont teljes joggal mondom! Az volt a szándéka, hogy megöl írünket,

halomra gyilkolja a tobaokat. Ha mi most kíméletesen bánunk vele, és nem oldjuk meg

bármi áron is a nyelvét, akkor hagyjuk, hogy egy ártatlan ember sínylődjék, vagy esetleg

elpusztuljon a mbocovik fogságában! Nem, ennek az embernek beszélnie kel , még ha

belepusztul is! Rögtön elővesszük, mihelyt átszál ítják a szildaerődbe...

- Mi ketten?

- És két indián, akik majd a korbáccsal bánnak.

- Teljes mértékben egyetértek, ám most menjünk, mert ezek a drágalátos szövetségesek

itt felejtenek minket.

Igaza volt. Alig tudtunk két helyet kiszorítani magunknak a még föl elhető utolsó

csónakban! Ugy rémlett, a tobaok teljesen elfelejtették, amit ezen az éjszakán értük

tettünk. A part mesebeli látványt nyújtott. Az indián falu apraja-nagyja ott nyüzsgött, hogy megnézze a fogoly mbocovikat, és részt vegyen az események sodrásában... most már

minden veszély nélkül. És.... és fáklya lángolt mindenkinél! Férfiak, asszonyok, sőt, még

a gyermekek kezében is ott lobogott a nyugtalan lángú szövétnek, mint ezernyi

szentjánosbogár. A fények csak az arcokat világították meg, a testek körvonalai

elmosódtak a sötétben, mintha a Grimm-testvérek mesealakjai vonultak volna föl. A

foglyok tudtak járni, mert leoldották a szíjakat a lábukról. Fejükre, arcukra háncsmaszkot erősítettek, ezért fogalmuk sem volt arról, hogy merre járnak. Mindegyiküket egy tóba

vezette. Elöl az amazonok meneteltek, s ki más ál hatott volna az élükön, mint Unica, akit az est folyamán most láttunk először, mivel a lánycsapattal egj másik, kisebb szigeten

húzódott meg. Közvetlenül mögötte a cueie manialius viselkedésre. Valami téves eszne

folytán bizonyára úgy gondolta, hogy bárhová is megy, megál ás'nélkül vernie kel a

dobot, mégpedig teljes erőből. A foglyok után í falu lakossága haladt tarka

összevisszaságban, fecsegve, nevetgéVe, uj ongva. Már-már afféle nagyszombati

körmenetnek tetszett afölvonulás, természetesen nem a foglyok szemszögéből nézve,

hiszen ők semmi jóra sem számíthattak. A Gran Chacón ugyanis Őti szokás, hogy aki

fegyverrel támad a másikra, az az életével fizet fettéért, már amennyiben a megtámadott

képes ezen törvényt érvéiyesíteni.

A menet a sziklaalnál ál apodott meg. Fölkiáltottak, mire erős, durva szövésű hánckosár

ereszkedett le a magasból, karnyi vastagságú kötélre erőítve. Hármasával húzták föl a

mbocovikat. Hogy fönn, a párkányin mi történt, azt nem láttuk, mert a fáklyák fénye nem

hatolt el o<áig. Mindenesetre ütemesen haladt a dolog. Mi ketten kissé lei áradtunk a

tömegtől, és csak úgy távolról szemléltük az eseményket. Egy idő után odasétáltunk a

algarroba fához, és fölkapaszkodtnk rá, hogy bejussunk a sziklapalotába. Sikerült is

akadálytalanuljnert az ajtó nyitva ál t előttünk.

Az első teremben kicsiy fagsjrúmécses pislákolt, a következőkben szintúgy. Mindeneke-ítt

átöltöztünk, azután továbbmentünk a nagy fakéregraktárba. Itttevékenykedett a Desierto:

tíz-tizenkét indiánnal fogadták a sorba érkező foglyokat.

A terem hátsó falán ajtó yílt, amelyet eddig takartak a bálák. A bejáraton át újabb, sokkal agyobb, ám alacsonyabb terembe láthattunk be, ahol már-már európai kádártechnikával

készült hordók sorakoztak. Ezek mel é fektették a fogoly vörösöket, akiknek ismét

összekötözték a lábukat.

- Remélem, úgy érzi, hogy itt biztos helyen vannak! - mondta a Desierto olyan

hangsúl yal, mint aki meglepetést, elismerést vár a helyiség láttán.

- Tökéletesen! Innen aligha szabadítja meg őket a Sendador!

- Az már biztos! Inkább majd őt is közéjült tesszük! Kiküldtem két gyorsfutárt a visszafelé tartó harcosaim elé, hogy a lehető leggyorsabban igyekezzenek haza. Remélem,

megelőzik a Sendadort!

- És ha mégsem?

- Akkor ismét cselhez folyamodunk.

- Van valami Ötlete?

Nem válaszolt. Tűnődve tekingetett maga elé, és az addig oly magabiztos arcán

bizonytalanság tükröződött. - Pedig a jó szándék kevés - ugrattam. - Pusztán

lelkesedéssel nem sokra megyünk.

- Mindezt jól tudom én, uram! Ügy gondolom azonban, hogy önök jártasabbak a fortélyos

megoldásokban. Kérőn tehát, segítsenek Idfundálni valami okos tervet...

- Most semmi esetre sem! Fáradtak, elcsigázottak vagyunk, ezt ön is láthatja. Senor Pena

és én aludni akarunk, és fogunk is!

- Természetesen, bár azt ígérték, részletesei elbeszélik, miket éltek át a Yerno és az

el enséges vörösök társaságában...

- Az ráér holnap is. Ki tudja, milyen eseméryek várnak ránk reggel, és akkor valóban

szükségünk lesz teljes testi-szel emi erőnlétünkre.

- Jó, térjenek tehát nyugovóra! Mit tegyütk azonban, ha közben mégis megérkezik a

Sendador?

- Képtelenség! A hajnali szürkületben lüldjön ki két felderítőt elébe...

- Jó, jó, de merre?

- Keressék meg és kövessék az ide érkezett mbocovik nyomait, természetesen szintén

mezítláb, miveUzok is úgy jöttek. így az újonnan érkezők nem tudják majd egymástól

megkülönböztetni a nyomokat. Legyenek óvatosak! Ha kcieledő csapatot észlelnek,

azonnal forduljanak vissza, és igyekezenek, amilyen gyorsan csak tudnak, ide, hozzánk...

- Nem kel ene előbb kihal gatni aoglyokat?

- Semmit sem tudnánk meg tőlük. Várjuk meg a reggelt. És ha komolyan számít ránk,

akkor most hagyjon pihenni bennünket...

- tegyen, ahogy akarják! Jöj enek, megmutatom a szobájukat!

- Köszönjük, de mi már csak a kertben heveredünk le, abban a pompás fóben.

- No de uraim! Hogy gondolnak ilyet?! Két hazámbelit, akik megmentették a falut, az

életünket, csak nem hagyunk a szabad ég alatt éjszakázni! Amel ett még egy harapást

sem ettek vacsorára!

- Az is ráér, majd holnap pótoljuk. Most csak pihenni akarunk, semmi mást! Ne feledje a

felderítőket! Önnek most ez a legfontosabb feladata, és... és most jó éjszakát...

Karon ragadtam Penát, és magára hagytuk az öreget, aki követni akart minket, hogy

tovább kedveskedjék nekünk, gondoskodjék rólunk, ám én visszatartottam. Egyébként

mintha kicserélték volna a Desiertót. Már nyoma sem volt korábbi fásult, életunt

hangulatának: vidám, élénk lett, tele életkedvvel, cselekvőkészséggel.

Fölmentünk a kert hátsó végébe, és elégedetten nyúltunk el a puha, selymes fűben.

Müyen kevés kel a boldogsághoz! Csönd, nyugalom vett körül bennünket, és már-már

lecsukódott a szemünk, amikor... lenn, a szikla tövében megperdült a dob, rikoltozni

kezdtek a sípok, és kereplők meg csörgők segítségével valami eszméletlen hangzavar

támadt! Azt hihetné az ember, hogy ilyen körülmények között képtelenség pihenni, pedig

ez tévedés, nagy tévedés. Még néhány pil anat, és az álom végképp elragadott volna

minket, amikor, még az ébrenlét határán, hívó női szavakat hal ottunk:

- Senores, hol vannak?

Pena fölmordult; ő már alszik, meghalt, egyáltalán nincs is itt, vagyis hagyják őt békén.

- Senores, senores! - hangzott föl ismét.

- Minket keresnek! - dörmögte mérgesen társam.

- Attól tartok, igen - válaszoltam. - Unica szólítgat bennünket...

A lány hangja egyre közelebbről szój,t. Egyelőre nem akartuk fölfedni rejteldielyünket,

hátha reggelre halasztja a mondanivalóját. Am a tobaok királynője nem adta föl, és

helyzetünk tarthatatlanná vált. Nehézkesen talpra ál tam, hiszen nem bukkanhat úgy

ránk, mint két heverésző réti szöcskére! Társain gerinces maradt. Bebur-kolódzott a

köpönyegébe, kalapját az arcára borította, jelezve, hogy őt ugyan föl nem ébreszti senki.

- Jó éjszakát óhajt kívánni, senorita?

- Igen, és köszönetet szeretnék mondani...

- Az előbbit szívesen vesszük, ám a másodikkal mi tartozunk.

- Ugyan! Hogy mondhat ilyet?! Védelmeztek minket, elhárították a veszélyt! Mindent

önöknek köszönhetünk! A nagybátyáin mondta, hogy itt, a szabadban akarják eltölteni az

éjszakát. Legyen, ahogy óhajtják! A megérdemelt pihenés előtt azonban a jól végzett

munkáért fogadják őszinte köszönetemet, hálámat!

- Ismét a köszönet! Ha valamiért köszönet jár, az az, ahogyan ön fogadott minket az

érkezésünket követő csetepaté után, méghozzá teljesen ismeretlenül... Ezzel zárjuk is le

a dolgot, és most csakugyan alszunk néhány órát. Il etve még valamit: hogyan hívják azt

a német ifjút, akinek a nevét elhal gatta a nagybátyja?

- Senor, erre miért van éppen most szükség?

- Holnap megmagyarázom... Kérem, válaszoljon nekem! Kissé vonakodott, de azért, ha

suttogva is, eleget tett kérésemnek.

- Adolf Horn... És csakugyan nem tudhatok meg semmit?

- Már alszom, senorita...

- Jó, akkor megyek, és még egyszer szép álmokat! - köszönt el, és a lejárat felé indult.

- Egy pil anat, senorita! - szóltam utána. - Még szeretnék mondani valamit...

Csodálkozva torpant meg, várva a folytatást.

- Senor Adolfo Horno tökéletesen ártatlan!

- Azt mondja, vétlen?! Ó, egek! Bárcsak igaza lenne! No de honnan tudja? Mondja el...

mondja el gyorsan! - sürgetett, és már ismét mel ettem ál t.

- Most nem, reggel majd részletesen elmondok mindent. Ezúttal csak annyit: él, az

indiánok fogságában van, és ha reményeink valóra válnak, rövidesen találkozhat vele.

- Mindezt csak ilyen hidegen mondja, senor? Hiszen nekem ez a hír az életet jelenti! Azt

árulja még el, kitől származik az értesülés?

- Holnap, senorita, holnap! Most alszunk!

- Önök igen, ám én le nem hunyom a szemem, az biztos! Mert ön, senor, még csak nem

is sejtheti, mi megy ilyenkor végbe egy hölgy lelkében.

- Egy kicsit talán mégis... - nevettem el magam. - Most menjen, mondjon el mindent a

nagybátyjának, ám nehogy visszajöj enek kérdezősködni! - fenyegettem meg tréfásan.

- Igaza van, senor! Elsősorban neki kel tudnia mindenről. Még egyszer jó pihenést!

-búcsúzott, és ezúttal már valóban magunkra hagyott.

- Hm! - mordult föl Pena. - Mégis beszélt tehát a dologról!

- Mert bizonyságot kaptam. Egyeznek a nevek, tévedés kizárva!

- Akkor már csak a Yerno van hátra! Holnap reggel bizonyára életének nem a legszebb

napja fog rávüradni!

Valahogy úgy sejtettem én is, ám csak rövid ideig, mert pár pil anat múlva már nem

gondoltam semmire sem.

10. A Yerno vallomása

Ha szabadban alszik az ember, a tiszta, oxigéndús levegő hamar elűzi a fáradtságot, és

rövidebb alvás után is pihentebben ébredünk, mintha zárt, levegőtlen szobában hajtjuk

álomra fejünket. Még csak színesedett az ég alja, amikor levertem zekémről a csil ogó

harmatesöppeket. Mozgolódásomra Pena is fölébredt, és pil anatok alatt talpon termett.

- Jó reggelt! - köszönt rám. - Kipihente magát?

- Úgy aludtam, mint a mormota, és olyan eleven vagyok, akár a pisztráng!

- Akkor végjük elő a Yernót!

- Előbb fürödjünk meg. Annyit igazán várhat.

- Akkor föl kel költenünk a Desiertót.

- Nem. A daru segítségével is lejuthatunk.

A szerkezet még működőképesen ál t, úgy, ahogyan este hagyták. Egyszerűen, ötletesen

építették meg: összeácsoltak három gerendát, háromszög formában, és a szerkezet falon

kinyúló végére erősítették a kötelet. Használat után könnyen el lehetett bontani.

Kimásztam a gerenda végére, a kötélig, majd szorosra fogva leereszkedtem rajta. Pena

követett. Amint leértünk, bizonytalanul szólalt meg:

- Okvetlenül kel fűződnünk? - kérdezte savanyú ábrázattal. -Hiszen itt hemzsegnek a

krokodilok!

- Ne aggódjon, tudok egy zugot, amelyet bizonyára elkerülnek. Jöj ön!

A kikötőtől valamelyest följebb négyszögletes bemélyedés ékelődött a partba, kicsiny

öblöt formálva: az indiánok fürdőmedencének használták. Fölfrissítettük magunkat, majd

bementünk a faluba, ahol egyetlen ember kivételével mindenki aludt. Az il ető a kapimál

ácsorgott, és olyan buzgón fürkészte a várható időjárást, mint ahogy a német

nyárspolgárok szokták még úgy félálomban, kitekintve az ablakon, hogy hódara hul ik-e

vagy ragyogó napsütés lesz. Az indián ahhoz a csoporthoz tartozott, amely éj el a

templomban tette a dolgát, és tűrhetően beszélt spanyolul. Szóltam neki, hogy hozza

magával egyik markos társát, és jöj enek velünk.

Amikor visszatértünk a sziklaotthonba, utasítottam indián kísérőinket, hogy hozzák föl a

Yernót a kertbe. Nemsokára visszatértek a fogol yal. Leírhatatlan arcot vágott, amikor

meglátott berniünket.

- Buenos días, senor! - köszöntöttem. - Hogy telt az éjszaka? Szépeket álmodott?

Nyugtalanul rebbenő, sötét tekintete kimondhatatlan dühvel vil ant rám. Recsegő, durva

hangon válaszolt:

- Hazug csirkefogók! Titeket megvet még a legaljasabb ördög is!

- Saját érdekében figyelmeztetem: jól gondolja meg, hogy mit mond, és hogyan! - szóltam

rá komolyan. - Mi udvariasan beszélünk, amíg ön is úgy viselkedik, ám ha

gorombáskodik, mi is stílust váltunk! Óvakodjék tehát a sértő kifejezésektől! Most pedig

árulja el, hogy hívják önt voltaképp?

- Tegnap már megmondtam!

- Nem hittük el akkor sem...

- Arbol a nevem! Én nem vagyok hazug csaló, mint önök!

Már nyúltam a korbácsom után, hogy móresre tanítsam a fickót, ám Pena megelőzött.

Súlyos ütést mért a Yerno arcára, úgyhogy a gazember csaknem összerogyott.

- Itt a válasz, te börtöntöltelék! - szólt rá a társam határozottan. - Efféle rablógyilkos nem érdemel kíméletet! Minden szemtelen szavadra ütés a válasz. A saját érdekedben

tanácsolom: gondold meg tehát, mit mondasz, mielőtt kinyitod a szádat. Egyébként

engem Penának hívnak, én vagyok a német cascaril ero. Bizonyára hal ottad már ezt a

nevet.

- Pena! - hördült föl a Yerno. Ríttam rajta, hogy megretten, de hamar összeszedte magát.

- Soha nem hal ottam a nevét! Egyébként bánom is én, hogy kicsoda...

- Nem hiszem, hogy sokáig meg tudja őrizni egykedvűséget -vettem át a szót. - Súlyos

bűnöket fogok ugyanis a szemére olvasni.

Ön kitervelte, hogy a tobaokat lerohanják, kímélet nélkül lemészárolják, jómagamat és

társamat pedig eltesznek láb alól, és...

- Ki mondta ezt? - vágott közbe.

- Ön, saját maga. Azt hiszi, hogy más nem tud a mbocovik nyelvén? Minden szót

megértettünk a tegnap esti beszélgetésből. Egyébként nem először láttuk már önt. Előző

este a tábortűznél becserkésztük, és kihal gattuk, miként tárgyal a főnökkel, és azért

siettünk előre, hogy a Desiertót figyelmeztessük a veszélyre.

Dühödten fölszisszent, ám nem szólt semmit.

- Ugyanúgy fölkészültünk apósának fogadására is... folytattam.

- Após?! - kérdezte ámuldozva. - Nincs róla tudomásom, hogy nékem az is van.

- Természetesen a Sendadorról van szó.

- Ön tréfál! Én nőtlen vagyok...

- Mégis Yernónak hívják az indiánok? Ne nevettesse ki magát! Egyébként tőlünk lehet az

unokaöccse is, lényegtelen. Am van itt valami más, ami jobban érdekel. Este a főnökkel

egy bizonyos Hornóról beszéltek. Ismeri Adolf Hornt?

Láthatóan összerezzent, mégis így válaszolt:

- Nem.

- Akkor mi dolguk van vele?

- Semmi, ezt önök csak úgy kitalálták. Hazugság!

- Ember, vigyázzon a nyelvére! Több sértő szót nem tűrünk! Jól hal ottuk, hogy miről

beszélnek. Ezért a senor Honióért váltságdíjat akartak kicsikarni a Desiertótól! Ha pedig

támadásuk sikerrel jár, megölték volna!

- Mindebből egyetlen szó sem igaz!

- Tehát nem tudja, hol található ez az ember, és nem is ismeri?

- Nem.

- Nézze, nem érdemes tagadnia: ha nem val jószántából, akkor más módszerhez

folyamodunk, ám az fájdalmas lesz! Válaszol tehát önként?

- Fogalmam sincs, mit akarnak tőlem...

- Legyen, ahogy akarja! Addig korbácsoljuk, amíg el nem árulja, hol találjuk Adolf Hornt!

- Nem tudok semmit... Verjenek csak, kinevetem önöket! Fatörzshöz kötöztük a fickót,

úgy, hogy a két karjával átölelte, a

csuklóit pedig összeszíjaztuk. Ezután a két indián fogta a korbácsokat, és intésünkre

munkához láttak: fölváltva osztogatták csapásaikat. Elfordultam, úgy számoltam. A

harmincadik ütés után ál jt intettem, és a Yemóhoz léptem. Kérdésemre azonban csak

fogcsikorgató, torz vigyort kaptam. Folytattuk a tortúrát, ám ötveimél abbahagytuk. Vál án és hátán széthasadozott az ing, bőre több helyütt ÍÖlrepedt, és merő véres seb lett. A

fölényes, vigyorgó fintor azonban nem tűnt el arcáról.

- Tovább, tovább! -kiáltottföl Pena. -Korbácsoljátokhalálra, ha nem beszél!

- Hagyjuk! - szóltam közbe. - Ki tudja ezt végignézni?

- Hal játok a vénasszonyt?! Rosszul lesz, ha vért lát! Verjenek csak! Tépjék le a bőrt

csontjaimról! Tőlem ugyan meg nem tudnak semmit! Nem árulom el, hogy merre találják

meg azt az átkozott Hornót!

- Tehát ismeri? - csaptam le hirtelen rá.

- És tudom is, hol van -válaszolta. - Hogy lássák, mennyire megvetem, kinevetem önöket,

még azt is elárulom: én ejtettem fogságba, ám ezzel be is fejeztem! Többé egyetlen szót

sem csikarnak ki belőlem, még ha tüzes fogókkal tépik is ki a tagjaimat!

- Nem bajlódunk annyit - válaszoltam. - A legfontosabb, hogy megtudtuk: ismeri a fiatal

német tartózkodási helyét. Rövidesen könyörögni fog, hogy válaszolhasson

kérdéseinkre... méghozzá önként!

- Ön meghibbant! Még hogy én, önként? Soha!

- Higgye el, még ma délelőtt rimánkodni fog, hogy hal gassam meg, és szabadítsam meg

kínjaitól...

- Rám szabadíthatja a pokol minden ördögét, de nem hal tőlem egyetlen szót sem!

- Meglátjuk... Ültessétek le, és háttal kötözzétek a fához! A fejét rögzítsétek, hajszálnyit se tudja mozdítani!

Míg a két indián teljesítette a parancsot, fölemeltem azt a bambuszedényt, amely a

közelben hevert a fűben. Felső, tölcséres végénél tíz centiméter lehetett az átmérője;

alsó végén kicsiny lyukat fúrtam rajta a késemmel, majd lezártam egy tüskével. Az egyik

indián megtöltötte vízzel, majd fölerősítettük a Yerno feje fölé a fatörzsre. A tüskével úgy szabályoztam a lyuk nagyságát, hogy a három könyöknyi magasságból négy

másodpercenként csöppenjen a víz a gazfickó fejére. Azon a részen leborotváltam a

haját, ezért a vízcseppek a csupasz fejbőrére hul ottak.

A „vő" el enkezés nélkül tűrte mindezt, csak néha vetett rám egy-egy kutató pil antást.

Amikor azonban végeztünk, csúfondárosan felröhögött, és foghegyről odavetette:

- Hajvágás, borotválás! Talán ennek hatására fogok én val ani? Önök a bolondokházába

valók!

Figyelmen kívül hagytam gúnyolódását. Intettem az indiánoknak: eltávoztak, én pedig

karon fogtam Penát, és az egyik lugasba mentünk.

- No de kedves barátom - szólt hozzám, amikor leültünk a lombok alatt -, mit vár ettől a

mesterműtől, amit összeeszkábált? Meg nem foghatom, értetlenül ál ok előtte!

- Hát, mestermunkának nem mondható, ám arra mindenképpen alkalmas, hogy konok,

megátalkodott embereket szóra bírjon.

- Vízcseppekkel akarja elérni azt, amit ötven korbácsütéssel nem sikerült? - kétkedett

tovább.

- Igen, és biztos vagyok a sikerben!

- Csodálom önt! Látta ennek az embernek a vál át, a vérző sebeket?! Iszonyú fájdalmai

lehetnek, mégsem értünk el semmit, hiszen gúnyosan kinevetett bennünket. Most meg

ettől a nevetséges játékszertől várja a megoldást?

- No, majd meglátjuk. Bizonyára hal otta már ezt a német kifejezést: „prügefaul".

- Hogyne. Valamiféle ütések el eni érzéketlenséget jelent.

- Pontosan. Némelyeknek a bőrében szinte alig található idegvégződés; ezek szinte

simogatásnak érzik a korbácsütést is... Ha ehhez még megfelelő akaraterő és konokság

is járul, az ilyen embert akár halálra is verhetik, mégsem szólal meg. Most is hasonló

esettel ál unk szemben. A hát és a vál ideghálózata kifogott rajtmik, most arra a részre

próbálunk meg hatást gyakorolni, ahol egy csomóba futnak össze az idegek, vagyis a

fejre...

- Ön szerint ez a permetező harmat fájdalmat okoz?

- Nem. Ám az egymást követő vízcseppek, amelyek újra meg újra ugyanarra a pontra

esnek, szerfölött idegesítők, és ez a lelki hatás rövidesen kibírhatatlamiá válik... Ha nem szakítják félbe időben a csöpögtetést, a kínzott akár az eszét is vesztheti. Az

északamerikai rabszolgatartók alkalmazták ezt a módszert a négerekkel szemben. Nem

hal ott még róla?

- Nem, soha...

- Nos, én tanúja voltam egy ilyen esetnek. Egy négert meg a feleségét ültették efféle

csepegő fazék alá, megkötözve, úgy, hogy tagjaikat és fejüket nem tudták mozdítani.

Amint szabályos időközökben hul ottak fejükre a cseppek, nemsokára úgy üvöltöttek,

akár a sakál, és ajkukon véres tajték habzott... Megpróbáltam közbenjárni érdekükben az

ültetvényesnél, ám az mereven elzárkózott. Sőt, amikor tovább erősködtem, kivezettetett

cselédeivel a birtokról, pedig nem kevés hálával tartozott nekem azért a szolgálatért, amit neki tettem...

- A gyalázatos! Bárcsak ott lehettem volna! - szorította ökölbe kezét a társam, majd így

folytatta: - És ön, ön szó nélkül tűrte, hogy kidobják? Már ne haragudjék, de ez nem il ik a természetéhez!

- Valóban, és nem is maradtam tétlen. Éj el visszaosontam, és kiszabadítottam a két

feketét az ültetvényes karmai közül. Akkor láttam tehát, milyen rettenetes hatást képesek

kifejteni ezek az apró vízcseppek.

A beszélgetés félbeszakadt, mert megérkezett Unica, hogy asztalhoz vezessen

bennünket. Éppen folytatni akarta az este félbeszakadt beszélgetést, ám ezúttal a

Desierto zavarta meg.

A remete ugyancsak csodálkozott, hogy mi már fölhoztuk a Yernót, és nem értette, mit

akarunk vele.

- Mindez a földinkért történik, akit ön csalónak, szószegőnek tartott... - magyaráztam neki.

- Hornra gondol?

- Igen, Őrá. Látom, tud a megváltozott körülményekről, legalábbis abból ítélve, hogy

kiejtette ezt a nevet...

- Unica az este elbeszélte, hogy ön ártatlannak tartja, és idejövet esett az indiánok

fogságába. Egész éj el nem hunytam le a szemem, most pedig önökhöz siettem további

adatokért, mert gondolhatja, milyen hatást tett Unicára és rám a hír! Mondja, helytál óak

az értesülései, vagy csak vigasztalni akar minket?

Tekintete feszült figyelemmel tapadt rám, akárcsak Unicáé; mintha az ajkamról akarták

volnaWeolvasni a választ.

- Alapos mel éfogás lenne, ha csak nyugtatni akarnám önöket. Nem, valóban hal ottunk

Honiról, a mbocovik beszéltek róla.

- Uramisten! Ezek szerint csakugyan a fogságukban van!

- Azt gyanítom én is, de hal gasson végig!

Elmondtam mindent, a „vő" és az indián főnök beszélgetését, a további

föltételezéseinket, majd végül a Yerno szavait. Róla még elmondtam azt is, hogy

vízcseppes próbának vetettük alá. Amint befejeztem, Unica kirántotta kését az övéből, és

fölkiáltott:

- Nem akar beszélni az átkozott? Majd én szóra búom! Ha tovább hal gat, szívébe döföm

a késem!

El akart rohanni, ám én visszatartottam. Kivettem kezéből a kést, és így szóltam:

- Maradjon! Eddig még nem tudtunk meg tőle semmit, és ha leszúrja, elront mindent!

Fogalmunk sincs, merre található az a szerencsétlen fiatalember...

- Csapdába ejtették! - szólt közbe a Desierto. - Es most a mbocovik foglya! Meg kel

mentenünk, bármi áron! Megyek, magam akarom kihal gatni ezt a bűnözőt!

Gyors léptekkel indult a megkötözött Yerno felé, Unica követte. Mi mást tehettünk volna?

Utánuk eredtünk. A fogoly holtsápadtan révedezett, szeme kidül edt, ajkát mélyen

beszívta fogai közé.

- Kutya! - üvöltött rá az öreg. - Tehát te raboltad el senor Hornót! Áruld el azonnal, hová rejtetted, mert ha nem, véged!

A Yerno kutató pülantást vetett rá, ám nem válaszolt.

- Válaszolsz önként, vagy megkorbácsoltatlak!

A fogoly arcán megvető vigyor futott át, mintha azt mondaná: megpróbáltak már szóra

bírni veréssel, és mi lett az eredménye? Am a fölényes gúny éppoly gyorsan eltűnt, mint

ahogy jelentkezett. A Yerno már igencsak küzdött a hul ó vízcseppek kínzó hatása el en.

A Desierto nem figyelt föl erre, hanem dühödten folytatta:

- Hal gatsz tehát? Majd én megoldom a nyelved! Adjanak egy korbácsot, senor!

El akarta venni Pena övéről a korbácsot, én azonban a karjánál fogva visszatartottam.

- Hagyja, kérem! Veréssel nem ér el semmit. Röviddel ezelőtt már megkapta a gazfickó a

magáét, nézze meg a hátát, a vál át! Am hasztalanul fáradoztunk. Ez a másik módszer

több sikert ígér. Figyelje csak meg jól, már látszik a hatás...

- Való igaz - tódította Pena, szintén németül, hogy a fogoly ne értse. - Hogy kiguvad a

szeme! Az előbbi verés meg se kottyant neki, most pedig, lám, milyen rémülten bámul!

- Már annyira gyötri idegközpontját a rácsöpögo víz, hogy kínjában egész testét kiverte az izzadság! Rövidesen könyörögni fog, hogy beszélhessen...

- Ön szerint meddig kel még várnunk? - kérdezte az öreg.

- Ahogy elnézem, legföljebb negyedóráig. Majd kiabálni fog, ám első szavaira nem

jelentkezünk. Be kel látnia neki, hogy nem olyan emberekkel ál szemben, akikből

gúnytűzhet...

Magára hagytuk a foglyot, és visszamentünk a lugasba. A De-sierto tájékoztatott

bennünket arról, hogy felderítőket küldött ki, ám látszott rajta, hogy gondolatai másutt

járnak. Valóban szívén viselhette a fiatal német sorsát. Unica sem bírt sokáig nyugton

maradni: felál t, és teendőire hivatkozva magunkra hagyott.

A beszélgetés a várható eseményekre terelődött. Közben eltelt a negyedóra, sőt, még

valamelyest több is. Én nem figyeltem különösebben a fogolyra, és éppen a Sendadorról

beszéltem, amikor a Desierto mondókámat félbeszakítva közbevágott:

- Figyeljenek csak! Mi ez?

Eddig nem hal ottam semmit, ám most már én is fülelni kezdtem.

- Hal ják? - szólalt meg kisvártatva ismét az öreg. - Mintha jaguár üvöltene a távolban...

- Nem jaguár ordított - feleltem. - Úgy szólt, mhitha valaki fuldokolva hörögne, és...

Nem tudtam befejezni, mert a kísérteties vonítás ismételten fölhangzott: mintha portyázó

tigris vagy oroszlán bőgött volna a távolban. Pena és a Desierto fölugrott, és a falnyíláson át mindketten kutatóan néztek ki a szabadba.

- Igaza lehet a házigazdánknak - jegyezte meg a társam. - Ez valóban puma vagy jaguár,

méghozzá, bármilyen hihetetlen, korán reggel, és ilyen közel a faluhoz!

- Ugyan már! - legyintettem. - Évekig leselkedhetnek, míg ilyen hajnali órában erre

kóborló jaguárt látnak. Ez nem vadál at, hanem a Yerno. Hal gassák csak!

A furcsa nyüszítés ismét fölhal atszott, hörögve, mintha összeszorított fogak közül

préselődne ki.

- Valóban ő az! - rikoltott föl Pena. - Ismét igaza lett tehát! Füleljünk csak! Szörnyű

kínokat élhet át!

- Ó, ez még nem az igazi! Még teljesen a tudatánál van...

- Talán már val ana?

- Biztosra kel mennünk. Ne feledjék, nem tudjuk el enőrizni, igaz-e, amit mond.

Megátalkodottsága most még erősebb, mint a kínja. Képes gondolkodni, becsap, tévútra

vezet minket. Meg kel várnunk, amíg a gyötrelem elnyom minden más érzést, és akkor

már csak egyet akar: megszabadulni a kíntól, megszabadulni bármi áron... Maradjunk

tehát nyugodtan, várjunk még...

Mindez talán embertelenül hangzik, ám ez esetben bűn lett volna a szánalom. Ez a

megátalkodott gonosztevő rászolgált minden büntetésre, hiszen most is azért jött ide,

hogy raboljon, gyilkoljon. Am nem ezért vetettük kínzás alá, hanem Adolf Horn miatt. Ha

elveszítjük türelmünket, és nem tudjuk megvárni a kel ő pil anatot, az ártatlan fiatalember vesztét okozzuk.

Beszélgetésünk félbeszakadt. Önkéntelenül is a förtelmes nyögésekre figyeltünk: már

leírhatatlanná váltak.

- Borzalmas! - kiáltott föl Pena. - Ki hitte volna?! Mire képes néhány vízcsöpp!

- Ez még csak a kezdet - mondtam. - Még nem szólított minket. Konoksága még mindig

erősebb, mint a gyötrelem. Figyeljünk csak!

A vinnyogásból ezúttal mintha a „senores" szót értettük volna.

- Már hív! Siessünk hozzá! - pattant föl a társam.

- Még ne!

- Senor, senor! - hangzott föl kis idő múlva. - Jöj enek, kérem! Ezúttal nem mozdult senki, ülve maradtunk.

- Senor Pena, senor Pena! Nem hal ?!

- Engem szólít - hökkent meg a társam. - Miért nem önt?

- Nem tudja, hogyan hívnak - válaszoltam.

- Senor Pena, senor Pena! - harsant föl most már sokkal erősebben. - Jöj enek már! Nem

bírom tovább! Mindent el akarok mondani, mindent!

A könyörgő szavak dermesztően hatottak ránk. A Desierto fölugrott a padról, és a fogoly

felé sietett. Mi szótlanul követtük.

- Istennek hála! Csakhogy jönnek! Vigyék ezt az átkozott vizet rólam, mert megőrülök!

Én még túl fölényesnek találtam a hangját, és nem teljesítettem volna kérését, ám a

Desierto félrehúzta az edényt.

- Oldja föl a kezemet is! - könyörgött a Yerno. - Annyira zsong a fejem, hogy majd

szétpattan! Meg kel dörzsölnöm...

- Levegyem a szíjat? - kérdezte a remete, és közben már hajolt is a fogolyhoz.

- Ne! - válaszoltam határozottan, és félrehúztam az öreget. -Majd ha elmond mindent...

A Yerno hul asápadt arccal meredt rám, ajkát véresre harapdálta, szemét véres erek

hálózták be.

- Ön maga az ördög! - vicsorgott rám. - A többiek nem kínoznának! Ön akar halálra

gyötörni!

- Tehát még mindig konok?! Azt hiszi, goromba vádaskodásával jobb belátásra bír? Úgy

látom, több időt kel szentelnünk önre, hogy évSzhez térjen... Folytatjuk a kínval atást...

A helyére erősítettem a bambuszedényt, és a vízcseppek ismét hul ani kezdtek,

egyhangú kopogással.

- Csak ezt ne! - üvöltött föl a fogoly. - Nem bírom tovább! Val ani akarok, elmondok

őszintén mindent, amire kíváncsiak, csak vegyék el a vizet!

A Desierto teljesítette kérését, majd így szólt hozzá:

- Jó, legyen ahogy akarja, megpróbálom még egyszer. Ha azonban egyetlen hazug szón

kapjuk, minden kezdődik elölről! Először is, hol található senor Horno?

- A mbocoviknál, a Rio Doradónál...

- írja le pontosan a helyet!

- Képtelenség! Sűrű náddal benőtt ingoványon átvezet az út, aki nem ismeri, nem talál

oda. A mocsaras részt már megközelíteni is életveszélyes. Csak azt tudom tenni, hogy

odavezetem önöket...

- Úgy?! Egészséges a fiatalember?

- Nem bántották, nem történt vele semmi... -Miért fogták el?

- Váltságdíjat reméltünk érte.

- És a pénz, amit magával vitt?

- Semmit sem talál tünk nála...

- Valóban nem kínozták? -

- Miért tettük volna? Azzal nem kapunk érte több pénzt.

- Rendben, hiszek a szavainak... Most kioldozom, és elvezet bennünket a mbocovikhoz -

öszszegezte a Desierto a beszélgetés eredményét, és már hajolt is le, hogy csakugyan

eloldja a szíjakat. Én azonban rászóltam:

- Ne csináljon ostobaságot! Ez az ember hazudik!

- Az igazságot mondtam, a teljes igazságot! -üvöltött föl a Yerno, miközben véraláfutásos

szemét őrjöngő dühvel meresztette rám.

- El enkezőleg! Hazugság minden szava!

- Nem hazudok! - bömbölte torkaszakadtából.

- Úgy?! Tehát ha el akarunk menni Horn úrért, akkor vezetőre van szükségünk?

- Igen, és fölajánlom, hogy odaviszem önöket!

- Es az a hely... hogy is mondta, hol fekszik? Milyen folyót mondott?

- A Rio Dorado del Val e mel ett van a rejtekhely...

- Ah, tehát a hordalékáról hírhedt Rio Doradónál?! Hát ez mindjárt sántít! A folyó vidékén tanyázó indián törzsek ugyanis egy-től-egyig el enségei a mbocoviknak, tehát kizárt

dolog, hogy az utóbbiak ilyen veszélyes környéken tartsanak fogva valakit. Hazudott! Rá

akar venni bennünket, hogy lovagoljunk el a Gran Chaco egyik legvadabb vidékére, és

közben majd csak megszökik valahogy... Ugye?! Minket azonban nem tesz lóvá! Ide

ismét a vizet!

Átkokat szórt rám, miközben visszahelyeztem a szerkezetet a helyére. Lehul ott az első

vízcsöpp, majd óramű pontossággal követte a többi. Ezután karon ragadtam két

társamat, és szó nélkül magára hagytuk a dühöngőt.

A fogoly indiánokhoz mentünk, hogy enni és inni adjunk nekik. Amikor ereszkedtünk alá a

lépcsőn, ismét hal ottuk a Yerno tagolatlan üvöltését. Unica és csapata megelőztek

bennünket: már ott találtuk őket a megkötözött indiánoknál. Sorban kioldozták a foglyok

kezét, megetették, megitatták, majd ismét megkötözték őket.

- Kár, hogy nem értem a nyelvüket - tűnődtem. - Szívesen kifaggatnám a főnököt.

- Azt megtehetem én is - ajánlkozott Pena.

- Próbálja meg, de ne hagyja, hogy az orránál fogva vezessék!

- Semmi baj, óvatos leszek...

A főnök megvető pil antással mérte végig, ám később úgy tetszett, hogy jobb belátásra

tér. Sőt, végül már egészen bőbeszédűvé vált. Amint végeztek, Pena félrevont, és

elégedett, öntudatos hangon így szólt:

- Nincs szükségünk a Yerno val omására! Minek kínlódjunk vele? Megtudtam mindent.

Senor Hornót az Erdei Keresztnél tartják fogva, egész pontosan annál az elhagyott

romnál, ahol az ariponok megbújtak a pincében.

- Ne tréfáljon!

- Komolyan beszélek... Azt hiszi, hogy ez a vörös be tud csapni engem?

- Az nem lehet, hogy a mbocovik a lakóhelyüktől olyan távol, az ariponok területén

őriznék a foglyukat. Ostobaság! Egyébként is hol? Kinn, a szabadban? Vagy tud másik

pincéről is? Nem érzi, hogy ez merő képtelenség?

- Hát, csakugyan kezd gyanús lenni a dolog - mormogta bosszankodva Pena.

- Úgy látszik, mégis lóvá tette önt a főnök! A fickó tudja, hogy a Sendador abból az

irányból közeledik, jó nagy csapat élén. Gondolta, hogy a karmai közé hajt minket.

- Átkozott csalárdság!

- Inkább csak nevetséges, de azért mondja meg a főnöknek, hogy elszámította magát...

Visszatért a vöröshöz, mérges hangon förmedt rá, és még néhány alapos rúgással is

növelte szavainak súlyát.

Ezután átmentünk az egyik elülső szobába, ahol Unica reggelihez terített. Finom sült húst

és friss kukoricalepényt kaptunk. A Desierto is leült hozzánk, ám nem evett egyetlen

falatot sem. Amikor a böjtölés oka iránt érdeklődtem, így válaszolt:

- Legföljebb egyszer eszem naponta. Bizonyos időszakokban pedig több napon át

koplalok, van úgy, hogy egész héten át. Ilyenkor csak vizet iszom.

- És vajon miért?

- Büntetésből.

Ezt, vagy valami hasonló választ vártam; tovább faggattam.

- Miért sújtja magát ilyen büntetéssel?

- Mert ez a kötelességem, önök nem tudhatják, milyen szörnyű bűn terheli a

lelkiismeretemet. Bizonyára meglepődtek az előszoba berendezésén: az az én

vezeMőkamrám. Itt, az emberek közt éhezem és szomjazom, ott pedig fenyítem a

testem, ostorozom, korbácsolom magam. Vétkem elviselhetetlen! Ön el sem tudja

képzelni!

- Úgy gondolja? Hm, lehet, hogy ráhibázok: ön gyilkos...

- Úristen! - kiáltott föl elszörnyedve. - Ki árulta el önnek?

- Puszta következtetés... Ám látom, önnek ez ugyancsak kel emetlen, ne is beszéljünk

róla...

- Ó, dehogyisnem! Foglalkozzunk csak vele! Önök németek, és elmondtak magukról

mindent. Tudniuk kel tehát, kicsoda és micsoda vagyok én.

- Van, amit már sejtünk. Gyógyszerész.

- Micsoda? Tehát már ez sem titok? Önök előtt senki sem lehet biztonságban!

' - Ne gondoljon csodára, csak körülnéztem kissé a sziklavár helyiségeiben.

- Valóban gyógyszerész vagyok. És gyilkos. Ez az igazság! Uraim, nem irtóznak tőlem?

- Eszünk ágában sincs! Lehet, hogy bűnösebbek vagyunk, mint ön! Ki tudhatja ezt?

- Önöknek halvány sejtelmük sem lehet, milyen nagy az én vétkem!. Szándékosan

megöltem valakit...

- Önvédelemből?

- Ez lehetne talán az egyetlen mentségem, ám sem másokat, sem önmagamat nem

tudom meggyőzni erről. Engedjék meg, hogy elbeszéljem az előzményeket.

- Hagyjuk inkább! Csak fölizgatja magát, föltépi a régi sebeket...

- Fáj anak csak, megérdemlem! Ismerik Schleswig-Holstein történetét?

- Természetesen.

- Hal ottak arról is, hogy a hercegség lakói mennyit szenvedtek a dán uralom alatt?

- Száz és száz történet jár erről szájról szájra...

- Akkor hal gassák meg az enyémet is. Gyógyszerészként éltem az egyik kisvárosban,

mint egyetlen igaz német a tősgyökeres dánok közt. Ezzel sokat megmondtam, ha nem is

mindent. Nem akarok beszélni a kisebb-nagyobb megaláztatások okozta szenvedésről;

sok mindent eltűrtem zokszó nélkül. Lassanként belekeseredtem sorsomba, mintha lélek

nélküli báb lett volna a testem. Am, ahogy telt az idő, egyre inkább tudatosult bennem,

hogy ezt nem bírom így sokáig, és sorsom valami iszonyú szerencsétlenségbe torkol ik.

Ekkor jött a háború, a velejáró dán katonai elszál ásolással. Engem, mint el enséges

érzelmű polgárt tartottak számon, ezért többszörös terhet róttak rám: házamat a pincétől

a padlásig telezsúfolták garázda katonákkal, akik úgy grasszáltak, mintha ők lennének a

tulajdonosok. Valóságos harcot kel ett vívnom, hogy egyetlen kis mel ékszobát

megtarthassak: abban feküdt az én végtelenül szeretett, halálosan beteg feleségem.

Velem együtt szenvedett Ő is, szegény asszony! Súlyos idegláz gyötörte az elviselt

izgalmaktól és megpróbáltatásoktól... Igyekeztem távol tartani betegágyától a gondokat,

bajokat; bíztam abban, hogy helyreál ítom az egészségét. Ekkor érkezett egy dán

katonaorvos a szolgájával, és kvártélyt követelt tőlem. Körbevezettem, és megmutattam

neki, hogy nincs szabad helyiség a lakásban, ám hasztalan! Megvizsgálta a feleségemet,

és kijelentette, hogy nem is beteg, csak szimulál. Azonnal elküldtem az ezredorvosért,

hogy jobb belátásra bírja a tisztet, ám amíg a küldönc odavolt, sürgősen lehívtak a

gyógyszertárba, ahol huzamosabb munka várt rám. Amint elvégeztem és egy kis

lélegzethez jutottam, indultam vissza az emeletre. A tornácon végighaladva nyöszörgő

sóhajokra figyeltem föl. A nyögések az udvarról hangzottak, és mintha engem szólítottak

volna. Gyorsan kisiettem. Előző éjszaka térdig érő hó hul ott. Körülnéztem a csikorgó

hidegben... Es kit láttam?!... A nagybeteg feleségem azon a pokrócdarabon feküdt,

amelyet a házőrző kutyának dobtunk ki! Egy szál hálóingben reszketett! Odarohantam, és

magamhoz ölelve talpra ál ítottam, hogy fölvigyem a szobába, ahonnan azok a lelketlen

gazemberek kihajították. Betakartam a kabátommal, és szólongattam, de már nem bírt

felelni, mert egészen átfagyott. .vKarját a nyakam köré kulcsolta, és görcsösen szorított

magához. így maradtunk néhány pil anatig, majd a karomba kaptam, és akkor éreztem,

már csak a teste borul a mel emre, lelke eltávozott az örökkévalóságba...

Az öreg elhal gatott. Fölál t, néhány lépést tett, hogy fölindultsá-gán úrrá legyen, majd így folytatta:

- Fölösleges elmondanom, mit éreztem. Tomboló düh viaskodott bennem a legmélyebb

kétségbeeséssel. Feleségemet otthagyva fölrohantam a lépcsőn, betaszítottam az ajtót,

és láttam, hogy az orvos a díványon hever a sáros csizmájával?és a szivaros

dobozomban turkál. Hogy mit üvöltöttem, nem tudom, hiszen valósággal eszemet

vesztettem abban az ál apotban. A tiszt fölugrott, hatalmas ökölcsapást mért az arcomra,

úgyhogy elsötétült előttem minden. Ezután egyetlen hatalmas rúgással letaszított a

lépcsőn, majd a legfelső fokon ál va, karba tett kézzel hangosan röhögött rajtam. Erre

már elvesztettem minden önuralmamat. Ismét fölrohantam. Hogy mit akartam?

Fogalmam sincs! Láttam, hogy kirántja a kardját, én azonban kitéptem a kezéből, és

keresztülszúrtam a gazembert! Hangtalanul összeesett, és a testét átdöfő penge mentén

szivárogni kezdett a vér. Szerencsémre rajtunk kívül senki sem járt az emeleten.

Összeszedtem, ami pénzt csak találtam, lerohantam az udvarra, ölembe kaptam

feleségem holttestét, és átvittem a szomszédba, ahhoz az asszonyhoz, aki takarítani járt

hozzánk. Odaadtam neki a pénzt, hogy gondoskodjék a temetésről, majd elmenekültem...

A tragikus történet mélyen meghatott. Bár az öreg folyamatosan beszélt, mégis

szakadozottan hagyták el ajkát a szavak. Tekintete a szögletbe meredt, és látszott rajta,

hogy jószerint ismét átéli a történteket. Nem zavartuk kérdésekkel. Ő pedig így folytatta:

- Három napon át az erdőben bujkáltam. Ott értesültem az eset következményeiről. A

katonák parancsot kaptak, hogy kutassanak föl, és fogjanak el. A harmadik nap

éjszakáján belopakodtam a templomkertbe, a városka temetőjébe, és megtaláltam a sírt.

Úgy földelték el a feleségemet, mint valami bűnözőt vagy öngyilkost... Még csak föl sem

hantolták a sírt! Letérdeltem, és imádkozni kezdtem, ám befejezni már nem tudtam. A

hatóság gyaníthatta, hogy fölkeresem a sírt, ezért őrt ál ítottak a temetőbe. A katona

meglátott, rám lőtt, de szerencsére nem talált. Sikerült elmenekülnöm. Fölkerestem egy

régi, nagyon jó barátomat, akiben megbízhattam, és a segítségét kértem. Ő tette

lehetővé, hogy eljussak Amerikába...

Hosszú szünet következett; ekkor megkérdeztem:

- Nincsenek gyerekei, hozzátartozói'?

- Nincsen senkim, és ez nagy szerencse. A meggyilkolt katonaorvos azonban négy

gyermeket hagyott hátra, és ő tartotta el az apját meg az anyósát is...

- Ezt tudta ön?

- Akkor még nem. Szökésem közben értesültem róla. A hírlapokban olvastam, és ez ál t a

körözőlevelemben is.

- Ez az a szörnyűség tehát, amely úgy terheli az ön lelkiismeretét?

- Igen, ez az!

- Az nem fordult meg a fejében, hogy több mentőkörülmény is közrejátszik?

- Gondoltam rá. Am egyik sem hat igazán meggyőzőnek.

- A tiszt rántott kardot, ő fenyegette önt. Nem beszélhetünk tehát előre megfontolt

gyilkosságról.

- Mégis megöltem. Az a borzalmas látvány, ahogy ott hevert előttem, saját kardjával

átdöfve, vérző testtel, egész életemben üldöz, és nem tudom felejtem egyetlen pil anatra

sem. Ez a rémkép kísért éj el és nappal, s ezernyi hang üvölti a fülembe: „gyilkos,

gyilkos!" „Aki embertársa vérét ontja, annak vére ontassék"... Ezt ugyan elkerültem, ám azért ezerszeresen végigszenvedtem a halált, mert minden áldott nap meghalok... Évek

múltán vetődtem el erre a vidékre, és a magányba temetkeztem, hogy a vezeklésnek

meg az ön-sanyargatásnak éljek... A tanítója és az apja lettem a tobaoknak. Megtettem

mindent, hogy bármilyen kis mértékben is, de tetteim enyhítsék a bűnömet, a javamra

írják őket a túlvilágon. Följegyeztem a meggyilkolt lakóhelyét, meg azoknak a

hozzátartozóknak a nevét, akikről ő gondoskodott. Megtakarított pénzemből küldtem

nekik, amennyit csak tudtam, hisz miattam vesztették el a támaszukat...

Pena egyre nagyobb érdeklődéssel hal gatta a szomorú történetet, úgyhogy már-már

feltűnően kezdett viselkedni. Beletúrt a hajába, meg-megdörzsölte az orrát, hol itt, hol ott vakargatta a testét, egyszóval valamilyen különleges nyugtalanság kerítette hatalmába.

Amikor az öreg utóbbi szavai elhangzottak, fölkapta a fejét, és hirtelen közbevágott:

- Micsoda?! Pénzt küldött nekik?

- Igen.

- Es küld még most is?

- Természetesen. Gondoskodnom kel az árván maradottakról, a családról!

- Hogyan juttatja el hozzájuk a pénzt?

- Buenos Airesen keresztül. Évenként, amikor Santiagóban járok, ott adom föl az

utalványt...

Ekkor derék társam talpra szökkent, és fölkurjantott:

- Teremtő Atyaúristen! Mái^émlékszem! Uram... uram... Herbst úr! Ugyebár így hívják?

- Igen, Alfréd Herbst a nevem...

- No hát akkor, kedves Herbst úr, ezentúl tartsa meg a pénzét! Az égvilágon semmit sem

kel fizetnie!

- Nem értem önt...

- Pedig világosan mondom! Nem tartozik többé senkinek, mert ön nem gyilkos!

Ugy rival t a Desiertóra, mintha süketnek hinné. Az meg csak bámult rá némán, és

hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Kételkedjék csak - folytatta Pena harsányan -, ez nem változtat a tényeken. Nem ölte

meg a katonaorvost!

- Leszúrtam!

- Persze hogy le, ám nem halt meg!

- Olvastam a hírlapokban!

- Lárifári! Az újságírók a bolhából is elefántot csinálnak, csakhogy mennél többen vegyék

a lapot...

Társam, a maga túlfűtött modorában túlontúl a végén kezdte a magyarázatot, ezért a

jelenlévők: közül senki sem értette, hová akar küyukadni. Jól ismertem azonban, ezért

tudtam: ha ilyet ál ít, azt bizonyítani is tudja. Az öreg még mindig szótlanul meredt rá, ő

pedig így folytatta:

- Járt azóta Schleswig-Holsteinban?

- Nem, soha.

- Vagy érdeklődött a család sorsa után?

- Azt sem.

- Hát még ilyet nem pipáltam! Uram, miféle szerzet ön? Évről évre nagy halom pénzt küld

olyanoknak, akiket nem is ismer, azt sem tudja, hogy élnek vagy halnak?!

- Örököseik mindenképpen élnek, és kötelességem, hogy gondoskodjam róluk!

- Azokat támogassa, akik rászorulnak, ám ne ezeket a széltolókat!

- Esküszöm, egyetlen szót sem értek abból, amit mond - tárta szét a remete tanácstalanul

a kezét.

- Pedig roppant egyszerű! Ön olyan gyorsan menekült, hogy csak az első híradásokat

olvashatta. Bezzeg, ha később is belekukucskált volna az újságokba! No, de elég! Én

tudom, ki az az ember: Delmenborgnak hívják...

- Édes Istenem! - kiáltott föl a Desierto.

- Úgy bizony! - folytatta Pena diadalmas mosol yal az arcán. -Harald Delmenborg! Ez az a

név'?

- Igen... igen... Valóban így hívták!

- Hanstedből származik, Jütland nyugati partjairól, ugyebár?

- Ez is... ez is... igaz! -válaszolta az öreg.

- Nagyszerű! Az áldozat személyazonosságát tisztáztuk. Remélem, hogy a további

részletek is megegyeznek. Ismerős-e önnek a Sankt Thomas nevezetű dán sziget, az

Antil ák egyik tagja?

- Igen.

- Remek! Amikor Mexikóban elbúcsúztam a barátomtól, a mel ettem ülő senortól, akivel

egyébkent ott ismerkedtem meg, erre a Sankt Thomas-szigetre hajóztam. Hogy miért, az

nem tartozik ide. Ott ösz-szeakadtam egy korhely csavargóval, olyan világfival, aki

orvosnak titulálta magát. Páciense persze egyetlenegy sem volt, mégis főúri módon, nagy

lábon élt. Knut Dehnenborgnak hívták, és ugyancsak igyekezett rám tapadni, amikor

neszét vette, hogy gazdag aranyérre bukkantam a hegyekben. Több alkalommal

összejöttünk egy-egy koccintásra, amelyeknek aztán alapos vedelés lett a vége. Egyszer,

amikor már jól felöntött a garatra, elbeszélte az élettörténetét...

- Tovább, tovább! - sürgette az öreg, aki feszült figyelemmel hal gatta a történetet.

- Nos, a többit sejtheti... Knut elmondta, hogy egy patikus leszúrta az apját, aki egy-két napig élet és halál között lebegett. Szívós természete azonban fölülkerekedett, és

közrejátszott a szerencse is. A kard ugyanis nem érintett életfontosságú szervet, és a

gondos ápolás következtében a tiszt hamarosan meggyógyult. Jó két hét múlva saját

lábán utazott el betegszabadságra, a szülőföldjére, Hanstedbe. A tettest nem keresték

tovább. A bíróság beérte azzal, hogy elkobozták a teljes vagyonát, és az ügy lassan

feledésbe merült.

Az öreg ekkor Penához lépett, mindkét kezét megragadta, és akadozó lélegzettel,

remény és csalódás közt ingadozva kérdezte:

- Senor Pena, ez valóban így történt?! Nem téved? Csakugyan arról a Harald

Delmenborgról beszél?

- De még mennyire, hogy arról! Hal gassa csak tovább! A fia elmondta nekem, micsoda