Karl May

A KORDILLERÁKBAN

ÚTI ELBESZÉLÉSEK

A mű eredeti címe

Karl May

In den Kordil eren

Az elbeszélések cselekménye a XIX. század hetvenes éveiben játszódik.

TARTALOM

A KORDILLERÁKBAN................................................................................................................... .1

1. A Rio Salado telepesei............................................................................................................... .3

2. Kereszt az őserdőben............................................................................................................... .17

3. A kolostor romjai között.......................................................................................................... .38

4. A végzetes tőrdöfés.................................................................................................................. .64

5. A Gran Chaco vad pampáin..................................................................................................... .89

6. A titokzatos sziklaotthon........................................................................................................ .104

7. A tóba indiánok királynője..................................................................................................... .119

8. Az öreg Desierto.................................................................................................................... .128

9. Csatározások a Karapa-lagúnánál.......................................................................................... .151

10. A Yerno vallomása............................................................................................................... .174

11. Könnyű győzelem................................................................................................................ .196

12. Tanakodás............................................................................................................................ .218

13. A Bambuszliget lagúnájában............................................................................................... .226

14. Többet ésszel, mint erővel................................................................................................... .237

15. A Sendador nyomában......................................................................................................... .248

16. A Sóstó pampáján................................................................................................................ .263

17. Istenítélet............................................................................................................................. .278

1. A Rio Salado telepesei

Falmar városa Corrientes tartományban fekszik, az argentin Mezopotámiában, a

tartomány nevét viselő folyó mel ett. Nem nagy település, ám kereskedelmi forgalma

jelentős, legalábbis az itteni körülményekhez képest. Árukivitele erdőgazdálkodásán és

ál attenyésztésén alapul, mert a földművelés csak a helyi igényeket elégíti ki, s gyáripara sem jelentős.

Az idő tájt, amikor a foglyokkal déli irányból a városka felé közeledtünk, Falmarból indult ki minden Lopez Jordán el en irányuló katonai vál alkozás. Katonák jöttek-mentek

mindenfelé: fehérek, indiánok, szedett-vedett ruházatban, hiányos fegyverzettel. Bármely

német hivatásos katonatiszt ugyancsak csóválta volna a fejét, ha parancsnoksága alá

rendelnék őket. Mindazonáltal még mindig jobban festettek, mint a Jordán

főhadiszál ásán nyüzsgő siserahad. Léptennyomon gyakorlatozó csapatok mel ett

haladtunk el.

A város nem közvetlenül a folyó partján épült, hanem attól széles, ingoványos sáv

választja el. A láp település felőli részén sűrű, tömött nádmező húzódik, és eltakarja a

mocsaras területet. Az ezredes nem lassított, ahogy beértünk az első házak közé, hanem

galoppban vágtattunk a főtérre a Casa de Ayimtamiento, vagyis a városháza elé, és ott

végre megtorpantunk. Az épület, úgy első pil antásra, inkább valami útszéli, bagolyrúgta

fogadónak rémlett, sem mint a városi elöljáróság székhelyének.

Az ezredes mindenekelőtt jelenfést tett a városparancsnoknak, akihez a baráttal együtt

elkísértük. A beszámolót követően az elfogott tiszteket fogdába zárták a városházán, a

katonákat pedig kará-mokba csukták, amíg nem döntenek sorsuk felől. Mondanunk sem

kel , hogy ez a harci cselekmény - négyszáz katona foglyul ejtése, tisztekkel együtt, teljes fegyverzettel, a töméntelen sok rendkívül szükséges ló, egyetlen lövés, kardvágás nélkül

- az ezredes előmenetele szempontjából igencsak kedvező hatást tett. Mivel a sikert

nagyobbrészt nekünk köszönhette, hálásan, szinte határtalan vendégszeretettel

gondoskodott rólunk. Nagyon kért, maradjunk a városban lehetőleg mennél tovább, és

meglátjuk, nem szenvedünk hiányt semmiben. Amikor viszont úgy döntünk, hogy indulunk

tovább, gazdagon el át majd bennünket mindennel, amire csak hosszú utunk során

szükségünk lehet. Először is elfogadható szál ást biztosított: gazdag kereskedőháznál

helyezett el minket; a házigazda jelentős export tevékenységet folytatott Rendkívül

kedvesen fogadtak, és két vendégszobát, valamint egy teljes mel éképületet a

rendelkezésünkre bocsátottak.

Ami engem il et, közöltem társaimmal, hogy megfurdöm, és azonnal lefekszem aludni,

amint meggyőződtem róla, hogy lovam megfelelő gondozásban részesül. Sok

látnivalót'amúgy sem ígért a város, ám bárhogy lett volna is, az elmúlt napok fáradalmai

miatt okvetlenül pihennem kel ett.

A barát, Turnerstick és tagbaszakadt kormányosa szintén követte a példámat. A többiek

azonban más időtöltésre vágytak. Többek között Gomez is, akinek anyja a Paranában

történt kényszerű fürdést követően teljesen felgyógyult Magunkra hagytak tehát, hogy

fölkeressék ismerőseiket, rokonaikat, törzsbéli társaikat, akik közül sokan az itt

ál omásozó katonaság soraiban szolgáltalt. Gomez az aripon indián törzsből származott,

vadászterületeik a Salado és a Permejo folyók közt terültek el, tehát bizonyára alapos

ismerői voltak a titokzatos Gran Chacónak.

Éjnek évadján azonban fölébresztettek; az indián fiú, Gomez hosszasan mentegetőzött a

zavarás miatt, de csak azért költött föl, mert nem akart háládatlannak látszani, búcsúzás

nélkül elválni. A dolgok ugyanis úgy alakultak, hogy azonnal el kel ett hagynia Palmart

Amikor az okok felől érdeklődtem, így válaszolt:

- Azonnal a szülőföldemre kel utaznom, mert az enyéim veszélyben vannak.

Figyelmeztetnem kel a törzsemet, mert el akarják űzni őket a lakóhelyükről!...

- Voltaképpen hol van a szülőhazája?

- A Paranán túl, a Salado-folyó és a Vivoras-folyó felső folyása közt elterülő tájon.

- Úgy hal ottam, több elhagyott település is található azon a vidéken.

- Való igaz, senor. Valamikor régen fehérek vándoroltak oda föl, és le is telepedtek. Nem

boldogultak azonban az... az... indiánok miatt, akik el enségesen bántak velük. Végül is

távozniuk kel ett, a házaik pedig romokba dőltek... Most azonban új bevándorlók jönnek,

hogy elűzzenek minket a földjeinkről. Megtehetem, hogy ne figyelmeztessem őket?

- Mit akarnak ezek az emberek ott? Hiszen oly sok kényelmesen megközelíthető terület

akad ebben az óriási országban... Miért választották a vad Gran Chaco talán

legelhagyatottabb fertályát?...

- Hiszen ezt nem értjük mi sem! Bárhol másutt letelepedhetnének, és akkor békén

hagynának minket.

- És kik ezek, miféle emberek?

- Részben Buenos Airesből érkeztek, de legtöbbjük a tartományból verődött össze. A

csapat élén két férfi ál : az egyik egy északamerikai mérnök, a másik egy Buenos Aires-i

bankház teljhatalmú megbízottja. A Salado-folyót akarják hajózhatóvá tenni, hogy gőzös

is tudjon rajta közlekedni. Ezt követően fakitermeléshez fognak. Végtelen erdők

húzódnak a folyó bal oldalán, és yerba is terem bőven. A szál ítással nem lesz baj, csak

hajóra kel rakni a teát, a fa pedig, mint tutaj, leúszik a Saladon. Gyors

meggazdagodásukat várják az expedíció sikerétől.

- Engedélyük van?

- Nem tudom. A mérnök és a banktisztviselő itt, Palmarban találkozott egy hegyi

vezetővel, akit föl is fogadtak. A kivándorlók a folyó torkolatánál vártak rájuk, amíg

visszatértek.

- Nagyszámú a társaság?

- Igen. A férfiak egy része csónakokkal evez föl a Salado-folyón, és az egyik elhagyott

településnél megvárják azt a karavánt, amelyet az ökrösszekerekkel érkezők alkotnak.

- Elérhető ilyenképp az a terület?

- El, csak a Paraná közelében adódnak nehézségek. Az ingoványos terület határán a

szekereket szét kel szedniük, darabjaikat föl kel rakniuk az ökrökre, mert csak így

lábalhatnak át a süppedős, vizenyős területeken. Amikor ismét szilárd talaj van a lábuk

alatt, összerakják a szekereket, és zavartalanul folytathatják útjukat, föl, egészen a régi, elpusztult falvakig. Úgy látszik, hogy nem riasztják el őket ezek a nehézségek, mert több

férfi magával hozta a feleségét meg a gyerekeit is...

- A jelek tehát arra mutatnak, hogy tartósabb ideig akarnak maradni, esetleg végleg

letelepedni.

- Valószínűleg. Az én törzsem pedig a régi települések közelében lakik, azt a területet a

magukénak érzik, ezért minden bizonnyal összeütközésre kerül majd sor. Megérti tehát,

sefior, hogy indulnom kel azonnal. Jól beszélek spanyolul, és meglehetősen ismerem a

fehérek szokásait. Szükség lesz rám, mint tolmácsra is, noha a telepesek hegyi vezetője

olyan jól beszéli a nyelvünket, mintha törzsömbéli lenne...

- Hogy hívják?

- Jerónimo Sabuco.

- Ah! Ő az talán, akit úgy általában Sendadornak neveznek?

- Igen. Talán ismeri őt?

- Személyesen nem. De nem figyelt föl rá, hogy társainkkal több alkalommal

beszélgettünk róla?

- Valóban, valamilyen sendadorról esett szó, de honnan tudhattam volna, hogy róla

beszélnek? Másokra is alkalmazzák ezt a megszólítást...

- Akkor bizonyára valaki más a mi emberünk. Egyébként is, úgy véljük, jóval északabbra

találkozunk vele...

- Olyan sendador, akit Sabucónak hívnak, csak egy van. Ha ez a neve az önökének is,

akkor ugyanazon személyről lehet csak szó. Keresik talán valamiért?

- Igen, hogy fölfogadjuk vezetőnek.

- Arról lekéstek. Már leszerződtette az a karaván, amelyet az imént említettem...

- Pedig mindenképpen találkoznunk kel vele. Kizárólag azért utaztunk ide, hogy

fölkeressük őt a Gran Chacón.

- Ha valóban ez a helyzet, senor, akkor roppantul örülök. Ugyanis velem kel jönniük,

másképp nem találják meg a Sendadort.

- Ez valóban igaz. Megbeszélem a társaimmal...

- Kérem, tegye ezt mielőbb, hogy még napkelte előtt indulhassunk. Nem vesztegethetem

az időt. Mennél korábban érek oda, annál hamarabb értesül törzsem a veszélyről.

- Még így is kérdés: vajon idejében érkezik-e? Utol tudja érni a karavánt?

- Igen. Öt napja keltek útra Palmarból ökrösfogatokkal, tehát nagyon lassan haladnak,

inig én lovagolok.

- Lóháton hány nap alatt érhetők el a régi települések?

- A Paranától mintegy tíznapi út, szekerekkel viszont legalább tizenöt. Utol kel érnem

ezeket, az embereket, mielőtt odajutnak. Természetesen nem mutatkozom előttük,

nehogy megsejtsék, hogy a törzsemet akarom figyelmeztetni. Még az is elképzelhető,

hogy igyekeznének megakadályozni benne.

- Ha magával viszi édesanyját, akkor nem lovagolhat túl gyors iramban, hiszen ő aligha

bírná. Ezért szinte biztos, hogy későn érkezne. Ezt mérlegelve néhány óra

elvesztegetése nem is látszik olyan soknak. Várja meg a reggelt.

- Nem tehetem, senor. Ha nem tudnak most velem jönni, akkor el ovagolok egyedül. De

hát mi akadályozza önöket abban, hogy azonnal induljunk?

- Először is az, hogy az emberek, ál atok egyaránt fáradtak, pihenniük kel . Másodszor, az ember nem vág neki a Gran Chacónak csak úgy vaktában. Biztosítanunk kel a

szükséges fölszerelést, élelmiszert, egyszóval mindent, amit az előrelátó ember

fontosnak tart.

- Ebben igaza van. Nékünk, kettőnknek nem sok minden kel , önök azonban tízen

vannak.

- Hogyan kelnénk át a Paranán?

- Megvárnánk egy hajót vagy egy tutajt...

- Ohó, de ki tudja, mikor érkezik alkalmas vízi jármű, meddig kel várakozással

vesztegetnünk az időt?!... Nem, én okosabbat mondok. Holnap reggel beszélek az

ezredessel és a városparancsnokkal. Biztosan rendelkezésünkre bocsátanak néhány

bárkát, azokkal leereszkedhetünk a Corrientes-folyón a Paranáig, és annak a túloldalán,

alkalmas helyen kikötünk. Ezzel a megoldással sok időt takarítunk meg. Az ezredes

emberei közül majd viszünk magunkkal néhány evezőst, akik visszahozzák a

dereglyéket.

- Senor, ez pompás Ötlet, ám még tovább finomíthatjuk. A nagy mocsarait közé, amelyek

a Paranát mindkét oldalon övezik, idegen utasnak nem ajánlatos betévedni, mert

könnyen az életével űzethet könnyelműségéért. En azonban nagyon jól ismerem ezt a

vidéket. Tudok például egy keskeny vízfolyásról, amely mélyen a szárazföld belsejében

kanyarog az ingoványos részeken át, míg végül a Paranába torkol ik. Csónakkal járható

mindvégig. Ezen sokkal előbb megérkezünk a folyóhoz, mint a Corrientesen.

- Tehát valami bayonra gondol, ahogy itt, északon a holtágakat nevezik? Jó ötlet, főleg ha elég merülést nyújt a csónakoknak, és nem szövik át túl sűrűn a vízinövények. Azt viszont

beláthatja, hogy a két urat, akikkel beszélnem kel , nem zavarhatom föl éjszakának

évadján... Tud tehát várni?

- Ilyen elképzelés mel ett igen, főleg, ha önök is valóban velem tartanak.

- Ezt már megbeszéltük. A Sendadort mindenképpen utol kel érnünk, és ha az elhagyott

településeknél van, oda is követjük. De hogy ál unk az odavezető úttal? Milyen

területeken halad át? Fárasztó lesz nagyon?

- Nem. Ha egyszer a Paranát és a parti mocsaras részt magunk mögött hagytuk, szinte

mindennapinak mondhatjuk. Ahol vízfolyást keresztezünk, ott persze adódnak

ingoványos, vizenyős részek, de nem olyan széles sávokban, mint a nagy folyóknál.

Azután nagy kiterjedésű, sűrű erdőkön vezet az út, majd kietlen pusztaságokon, ahol

nincs más, csak homok és homok. Napokig lovagolunk azonban pompás, dús füvű

mezőségeken, ahol elszórtan bokorer-dok, ligetes csalitok gyönyörködtetik a szemet. A

legfontosabb, hogy önöknek a vidéket jól ismerő, gyakorlott vezetőjük legyen...

- Föltételezem, saját magára gondol.

- Igen. Am, ha ezt még fokozhatjuk, a legjártasabb a nagybátyám, Gomara, akit a

figyelmükbe ajánlok. Persze Jerónimo Sabucón senki sem tehet túl. Ha valóban sikerül

szerződtetniük, akkor ő úgy átkíséri Önöket a Gran Chacón, mintha a városi parkban

sétálnának. Még csak gondolniuk sem kel a veszélyekre, amelyek idegenekre, főleg

fehérekre leselkednek.

- Miért éppen főleg a fehérekre?

- Szokatlan számukra az éghajlat, gyakran belázasodnak. Fenyegetik azonban őket még

sokkal gonoszabb veszélyek is.

- Éspedig? Vadál atok?

- Többek között. A jaguár félelmetes ragadozó!...

- Ugyan! Nem félünk tőle. Ón azonban beszélt vademberekről is, akik sokkal

veszélyesebbek, mint a jaguár.

- Vademberek? Bizonyára indiánokra gondol. Úgy véli, föltétlenül a vadak közé kel

sorolni őket?

- Személy szerint nem önre gondoltam. Úgy véli, hogy például az ön törzse a tanult,

képzett népcsoportokhoz tartozik?

- Nem, valóban nem. De hát kinek a bűne, hogy ott tartunk, ahol évszázadokkal ezelőtt?

A mi törzsünk? Kaptunk rá időt, módot, lehetőséget, hogy fejlődjünk? Hisz éppen a

fehérek űztek el lakóhe-fyünkről, azok, akiktől tanulhattunk volna. Mind messzebbre, a

Gran Chaco ember nem járta vadonjaiba, ahol, ha életben akartunk maradni,

alkalmazkodnunk kel ett a körülményekhez. Am sokáig itt sem maradhattunk nyugton.

Hajszolnak tovább, házainkat lerombolják, földjeinket elrabolják. Kel gyűlölnünk a

fehéreket? Igen! És ne védekezzünk el enük, ha ránk támadnak? De igen! Minden

eszközzel, ami csak rendelkezésünkre ál ! Bármilyen tettünk jogos, mert az életünkre

törnek, és ők az erősebbek.

- Sok igazság van a szavaiban, de úgy gondolom, fóti az elkeseredés is... Az a mód

azonban, ahogy védekeznek, a gyilkosságok, a rablások, csak az igazi vad népekre

jel emzők.

- Senor, minden háború a gyilkosságok, rablások sorozatából ál !... Adják át a

fegyvereiket, a tudásukat, és akkor majd másképpen védekezünk. Addig azonban ezt

csak a rendelkezésünkre ál ó eszközökkel tehetjük.

- De hát nem látja be, milyen borzasztó embereket csapdába ejteni, megölni, vagy éppen

a vadonba hurcolni, hogy váltságdíjat követeljenek értük?

- Valóban az, senor. Csakhogy ki kezdte? Vajon ki követte el ezt elsőként? Ki mutatatta

meg nekünk a hadviselés ezen módját?

- Talán a fehérek?

- Nem hiszi? Gondoljon csak a mostani helyzetre! A Sendador fehérekből ál ó hatalmas

csapatot vezet föl a Paraná mentén. Az emberek tovább igyekeznek, a Salado-folyóhoz,

amelynek a teljes folyásterülete a miénk Itt akarnak letelepedni, hogy yerbát gyűjtsenek,

és erdőt irtsanak, és ezzel elveszik az életterünket. Micsoda ez, ha nem alattomos

támadás? Kértek engedélyt tőlünk? Megfizetnek talán a folyóért, az erdőért, a teáért?

Soha? még csak eszükbe sem jut! És ha nem akarjuk engedni, hogy raboljanak,

fosztogassanak, akkor fegyverrel a kezükben, erőszakkal veszik el, amit akarnak.

Mennyien estek már áldozatul közülünk, ki tartja azt számon?! Ha mégis szóba kerülnek,

csak a dicséret hangján említjük őket, hiszen az életüket áldozták értünk. Most mondja

meg, senor, igazam van, vagy nincs?

Óvakodtam válaszolni, mert féltem, hogy önmagammal kerülök el entétbe. Kicsit várt,

majd folytatta:

- Tehát ha ön rablásról, gyilkolásról beszél, akkor csak a fehéreket vádolja, ne minket! Ok a támadók, mi csak védekezünk.

- Asszonyok, lányok elrablásával?

- Igen, mert más lehetőség nem maradt számunkra.

- Es a fegyvereik?

- Meglátszik, hogy idegen ebben az országban. A fehérek el vannak látva puskával,

lőporral, munícióval, míg mi csak lándzsával, nyíl al vehetjük fel el enük a harcot.

Beláthatja, hogy ez kilátástalan dolog.

- Miért nem próbálnak meg. lőfegyvert szerezni?

- Vásárolhatnánk, de nincs hozzá pénzünk. A fehérek elűztek beimünket a gazdag

mezőkről, jól termő földekről, ezért nincs lehetőségünk arra, hogy ranchóínk, estunciáink

legyenek, tehát békés úton nem tudunk pénzhez jutni. Ezért, ha alkalom kínálkozik,

foglyokat ejtünk: a fehérek asszonyait és lányait. Váltságdíj fejében visszaszolgáltatjuk

őket, és a kapott pénzen azt veszünk, amire szükségünk van.

- Csakhogy az ilyen támadások során leölik a férfiakat meg a gyermekeket is!...

- Hagyjuk őket életben talán, hogy legközelebb ők gyilkoljanak halomra minket? Higgye

el, a saját érdekünk ezt kívánja. Próbálná csak összehasonlítani azokat a veszteségeket,

amiket a fehérek okoztak nekünk, azokkal, amiket ők szenvedtek el mitőlünk, hát

ugyancsak a javukra bil enne a mérleg, és mi nagyon is elnézőek vagyunk...

- Sajátságosan vizsgálja a témát. Úgy gondolom azonban, hogy még csak sejtelme sincs

róla, mekkora károkat okoznak az indiánok csupán a La Plata-ál amoknak. Az utóbbi

ötven év alatt ezen a földrészen tizenegymil ió marhát, kétmil ió lovat és ugyanennyi juhot loptak el. Háromezer tanyát, ranchót fölgyújtottak, leromboltak és legalább tizenötezer

ember esett áldozatul rabló hadjárataiknak.

- Senor, ne higgyen a szamoknak, túloznak!...

- Kénytelen vagyok elfogadni őket, mert statisztikai adatok.

- Csak egy részét követték el az indiánok. Az igazi csirkefogók a fehérek. A fele, legalább a fele annak, amiről ön beszélt, a fehérek lelkén szárad. És ha a közülük kikerülő

bűnösökkel szemben is olyan kíméletlenül járnának el, mint ahogy velünk szokás,

alapjában megváltozna minden!... Nem, senor, amit Ön felhozott, az inkább a javunkra

szól, mint kárunkra.

- Hm! Ami igaz, az igaz. Hal ottam már olyan véleményeket is, amelyek az ön szavait

támasztják alá.

- Látja, senor, az igazat mondták önnek. Gyakran megesik, hogy katonákat küldenek ki

el enünk ál ítólagos karavánok védelmére, amelyek jószerint sohasem léteztek. Ezek a

csapatok azután ránk támadnak, ölnek, fosztogatnak, rabolnak. Én mondom önnek, és

bízvást el is hiheti: a legnagyobb zsiványok a határ menti helyőrségek katonái közt

találhatók. A bajt, a szenvedést nem lehet számokba önteni, mint ahogy ön az előbb tette,

de az igazság ezek figyelembevétele nélkül ugyancsak csorbát szenved. Az egész föld a

miénk. Ami azon él, növekszik, vagy egyáltalán található, a mi tulajdonunk. Ha befogok

egy marhát, egy lovat, az nem lopás, csak azt vettem el, ami az enyém!...

így beszél egy dél-amerikai indián. Meg van győződve a teljes igazáról, és nincs ember,

aki be tudná bizonyítani neki az el enkezőjét. Ha egyszer valaki abból indul ki, hogy ő az egész ország elvitathatatlan ura, akkor itt nem segít semmiféle vita, a kérdésre nincs

megoldás.

- Hagyjuk talán -javasoltam. - Kettőnk közül egyikünk sem tudja más irányba terelni az

őslakosság sorsát. Egyébként az ön törzsének rabló hadjáratait csak a Gran Chacón ránk

leselkedő veszélyekkel kapcsolatban említettem.

- Önnek nem kel aggódnia, semmiféle veszély sem fenyegeti. Kiragadta anyámat a

dühöngő hul ámok koziÜ. Ez engem örök hálára kötelez, és amíg én önökkel vagyok,

nem eshet bántódása.

- Nos, nem is a személyem miatt aggódom. Tudni szeretném viszont, mi történik azokkal

az emberekkel, akiknek az érkezését jelenteni akarja a törzsénél?

- Csapdát ál ítanak nekik.

- Meg is ölik őket?

- Valószínűleg. Legalábbis a férfiakat. Az asszonyokat elhurcolják a Chaco rengetegeibe,

hogy később pénzért szabadon bocsássák őket.

- Ebben a szörnyűségben ön is részt vesz?

- Indián vagyok, végzem a dolgomat.

- Ezáltal gyilkossá válik ön is.

- A fehérek sem haboznak egy pil anatig sem, amikor ránk lőnek. Tőlünk miért kíván

kíméletet?

- Most már, ismerve szándékait, voltaképp vissza kel ene tartanom.

- Nem fogja megtenni! Önön kívül senki mással nem lettem volna ilyen őszinte. Ügy

érzem, önnel nyíltan beszélhetek. Le akarja rombolni talán azt a feltétlen tiszteletet,

amelyet ön iránt érzek?

- Nem. Azt azonban tudnia kel , hogy én ettől a pil anattól kezdve az el ensége vagyok.

Ón pusztulásra ítéli a telepeseket, én viszont igyekszem megvédeni őket.

- Meddő próbálkozás.

- Talán mégsem. On mindenesetre figyelmezteti a törzset, én pedig a fehéreket.

Mindezek mel ett személyes szinten megmaradunk barátoknak.

- Senor, megtörténhet, hogy mint el enfelek kerülünk szembe egymással. Önnek azonban

nincs félnivalója ez esetben sem. Én megteszek mindent, hogy óvjam önt, megvédjem

minden bajtól. Lezárhatjuk így a megál apodásunkat?

- Igen. Itt a kezem.

- Rendben! Most pedig további szép álmokat, hogy reggel kipihenve, megerősödve

ébredjen, az utazásra készen.

Azzal elment, magamra hagyott gondolataimmal, amelyek egyelőre ugyancsak messze

űzték szememről az álmot. Az el nem évülő, örökké visszatérő téma: a fehér faj

előnyomulása az őslakosság földjén. Hogy kinek az oldalán ál a jog, azt alig kérdezik.

Egyvalami biztos: az indián magáénak val mindent, ebből nem enged, tárgyalni nem

hajlandó, és el enség marad az utolsó szálig. Erről vitatkozni merőben értelmetlen dolog.

A helyzetem pedig meglehetősen kuszált. Támadás fenyegeti a kivándorlókat, akiket meg

akarok védeni, ám egyúttal szeretném elfogni a vezetőjüket, hogy számon kérjek rajta két

gyilkosságot. No, majd meglátjuk. Voltaképp örülnünk kel ett, hogy az értesülés nyomán,

már ha valóban az elhagyott településeknél található a Sendador, megtakarítottuk azt a

nehéz, fáradságos utat, amely a Vermejo-folyót övező őserdőkön keresztül vezet.

Egyébként az elképzelés, amiért az említett expedíciót szervezték, egyáltalán nem volt új.

Már korábban próbálkoztak észak-amerikaiak és mások is, hogy föltérképezzék: lehet-e a

Salado-folyót hajózásra még alkalmasabbá tenni. Több alkalommal jelentős összegeket

is költöttek a munkálatokra, ám mindeddig eredménytelenül. Hogy ezúttal mennyire

járnak majd sikerrel, az legalábbis kétséges.

Jó idő múltán tudtam elaludni, de csak nyugtalanul hánykolódtam, és a hajnali szürkület

már ébren talált. Nemsokára felköltöttem a barátot, aki szemlátomást jól pihent, és nyoma

sem volt rajta az előző nap fáradalmainak. Sajnos, én egyáltalán nem éreztem olyan jól

magam. Amikor elbeszéltem neki, amit Gomeztől hal ottam, így szólt:

- Ez jó hír, senor. így sokkal hamarább elkapjuk a Sendadort, mint ahogy reméltük. Most

pedig nézzünk a kísérőink után, ébresszük föl őket...

- Nem kel nagyon sietnünk, mert csak azután indulhatunk, ha a két tiszttel beszéltünk.

Most mindenekelőtt keressük meg Gomezt, kissé nyugtalanít...

Átmentünk a mel éképületbe, ahol a yerbaterókkal együtt őt és az édesanyját

elszál ásolták. Am nem találtuk meg. A többiektől megtudtuk, hogy az éjszaka folyamán

el ovagolt, és magával vitte az anyját is.

- Hová indultak? - kérdeztem.

Ám fogalmuk sem volt róla, Gomez nem mondott semmit. Beszámoltam éjszakai

beszélgetésünkről, és ezután már tisztán látták a dolgokat. Bizonyára eltulajdonít egy

csónakot, és ha egyszer alkalma lesz rá, udvarias szavakkal kér majd elnézést tettéért.

- Hát jó. Tudjuk, hová igyekszik, és azt is, hogy mi a szándéka. Nem figyelték meg

esetleg, hogy a folyó felé lovagolt-e?...

- Nem. Csöndben készülődött, hagyott minket pihenni, és csak indulás előtt vett néhány

szóval búcsút. Megköszönte, hogy barátsággal befogadtuk közénk, és biztosított,

mindent elkövet a jövőben, hogy ne essék bántódásunk.

- Most már sejtik, mire gondolt; Rövidesen fölkerekedünk mi is. Készülődjenek!

Turnerstick kapitány és kormányosa egyetértettek velünk mindenben, és úgy döntöttek,

akár a vüág végéig is követnének, ha az lenne az úti célunk.

Elsőként az ezredest ébresztettük. Amikor vázoltuk elképzelésünket, így szólt:

- Nagyon sajnálom, hogy ilyen hamar el kel önöket veszítenem! Mégsem kérem, hogy

maradjanak még, nem szeretném akadályozni önöket terveik megvalósításában...

Azonnal intézkedem. El átjuk Önöket mindennel, ami ilyen hosszú útra szükséges:

élelmiszerrel, lőszerrel és minden más dologgal, ami fontos lehet. Biztosítok teherhordó

ál atokat és néhány csónakot, azok segítségével leevezhetnek a Paranáig, és

átkelhetnek a folyón. A járműveket majd visz-szahozzák az embereim...

Már indult is, hogy kiadja a szükséges parancsokat, mi pedig Antonio Gomarát fogtuk

val atóra, képes-e rá, hogy elvezessen bennünket az elhagyott településekig.

- Minden további nélkül - válaszolta magabiztosan. - Többször jártam már ott...

- Ismeri az aripon indiánokat is?

- Hogyne, sőt elég jól beszélem a nyelvüket is. Ha csak ez az óhajuk, rám bízhatják

magukat nyugodtan... Tehát ott találjuk várhatóan a Sendadort is?... Sóvárogva várom a

pil anatot...

Készülődésünk nem járt minden zaj nélkül. Előkerült a városparancsnok is, alá a

nyüzsgésből sejtette szándékunkat, és el akart búcsúzni tőlünk. Megragadtuk az

alkalmat, és érdeldődtünk nála Jerónimo Sabuco, a karaván vezetője után.

- Igen, őt szerződtették, bár én szerettem volna lebeszélni őket róla - válaszolta

kérdésünkre.

- Miért? - érdeklődtem.

- Határozott okom nincs. Nem tetszik ez az ember, még a szeme sem ál jól. Az időnként

hozzánk érkező híresztelések azt sejtetik, hogy az indiánokkal tart.

- Ezt akár természetesnek is vehetjük, senor! - mondtam. - Egy embernek, aki olyan

régóta él már a Gran Chacón, minden szükségletét onnan szerzi be, békében kel élnie

az őslakókkal!

- Minden bizonnyal; én azonban hal ottam olyan híreket, hogy esetenként részt vesz az

mdiánok gyilkos gaztetteiben, ő keveri a kártyát a háttérből.

- Ügy gondolja, elárul embereket, akik rábízták magukat, megfogadták vezetőnek?

- Igen. A körmére kel néznünk!...

- Sejtette vele a bizalmatlanságát?

- Még tovább is mentem. Megfenyegettem: agyonlövetem, ha csak egyetlen haja szála

meggörbül az expedíció bármelyik tagjának! Csak vál at vont, nevetve, de nem szólt

egyetlen szót sem...

- A karaván jól föl van szerelve?

- Minden szükséges dologgal, pompás fegyverekkel és rengeteg lőszerrel...

- Amik legjobban csalogatják az indiánokat...

- Ugyan! Nem tehetnek semmit. Gondolja csak meg, a társaság húsz jól megtermett, erős

férfiból ál . Az erdőn túl, a Salado felső folyásánál pedig hasonló nagyságú csoport várja őket.

- Húsz kivándorló nem olyan sok egy indián törzzsel szemben!

- A támadók létszámának nincs jelentősége. Kitérnek a fegyverek elől, és nem

bocsátkoznak nyílt harcba.

- Úgy hal ottam, a telepesek asszonyokat is vittek magukkal...

- Öten vitték magukkal a családjukat is. Lakhatóvá akarják tenni a falvakat, és ehhez az

asszonyok is kel enek. Ha túl lesznek a kezdet nehézségein, bebizonyítják, hogy lehet ott

fenn élni, jól, minden veszély nélkül, akkor rövidesen mások is követik őket, mégpedig

számosan...

- Az első próbálkozás a legnehezebb, mert aligha várható el, hogy az őslakosok békén

hagyják őket.

- Nos, akkor majd halomra lövik az indiánokat, nem beszélve arról, hogy önök is

csatlakozni akarnak hozzájuk...

Ezzel már el is intézte a dolgot. Velünk azonban a legnagyobb gondossággal járt el. Az

ezredessel együtt személyesen jött le a folyópartra, hogy meggyőződjék, minden a

parancsaik szerint történik-e, a legnagyobb gonddal hajtanak-e végre mindent. Két

hosszú, vitorlás csónakot kaptunk, amelyek elég helyet biztosítottak számunkra,

beleértve a lovakat és a teljes fölszerelést is. Megpróbáltunk fizetni, ám egyetlen pesót

sem fogadtak el tőlünk. Ezután búcsút vettünk a kedves emberektől, akik olyan hamar a

szívükbe zártak minket, és vízre szál tunk. A szél kegyes volt hozzánk, és bár a

Corrientes-folyónak igen csekély azfsése, derék csáklyásaink munkája nyomán négy óra

múltán már a Paranán úsztunk.

Érdeklődtem Gomaránál, ismeri-e azt a keskeny vízfolyást, amelyről Gomez beszélt.

Vál at vont, és így válaszolt:

- Van több hasonló holtág, amelyek mélyen a szárazföld belsejébe vezetnek. De nem kel

használnunk egyiket sem, mert emlékszem egy kis folyócskára, amely északról érkezik,

és nem messze innen torkol ik a Paranába. Elegendő széles csónakjanik számára, és

csáklyáinlí segítségével addig hajózunk föl rajta, ameddig csak lehetséges. így

küzdhetjük le a mocsárvilágot a leggyorsabban, és érhetjük el legegyszerűbben a nyílt

mezőséget.

- Nem lenne tanácsos fölkutatni a szekérkaraván nyomait, és azokat követni?

- Minek? Ezek a nyomok már legalább ötnaposak, nehezen lehetne fölismerni őket.

Egyébként sem alkalmasak követésre, mert sokszor kerülőkre kényszerülnek. Esetenként

vízfolyások akadályozzák a karavánt, azokat fáradságos úton követniük kel , míg

átkelésre alkalmas helyet nem találnak... Erre nekünk semmi szükségünk...

- Helyes! Önre bízzuk magunkat. Le tudná írni az elhagyott településeket?

- Miért ne? Ámbár ne számítson valami látványos dologra. Ezen a vidéken egyformán

építkeznek mindenhol, és a természet is megtesz mindent a hasonlóság érdekében. A

romokat kúszó növények szövevényetakarja...

- Az épületek tehát lakhatatlanok?

- Voltaképp már csak romokról beszélhetünk. Az ido vasfogától szétmál ott, elkorhadt

minden, a falak összedőltek, és amit az időjárás még megkímélt, azt elpusztítja a

növényzet...

- Kaptak nevet is ezek a települések?

- Magától értetődik. Ebben az országban egyetlen magányos rancho sem lehet meg név

nélkül, még kevésbé egy egész település. Nem messze feküdtek egymástól Lago Honda

közelében, és még emlékszem is egynek-egynek a nevére: Pozo de Sirto, Pozo de

Quinti, Pozo de Gampi, Pozo Olumpa és Pozo Antonio. Akadt még több is, de azoknak a

nevét már elfelejtettem. Egészen sajátságos érzés fogja el az embert, ha végigtekint

ezeken az elhagyatott, kihalt, ám virágzó kúszónövényektől eltakart településeken.

Mintha óriási sír szélén ál na, ahol a virágok il atát elnyomja az enyészet, a pusztulás

kesenryés szaga. Meg sem foghatom, miért éppen itt akarnak megtelepedni az expedíció

egyes tagjai! Ha valóban lakóhelynek szánják, akkor hónapokig tart, amíg eltávolítják a

romokat, omladékokat, és hozzáfoghatnak a tulajdonképpeni építéshez.

- Talán azért döntöttek ezen vidék mel ett, mert bőven akad jó víz a közelben.

- Ó, a Salado-folyó környéke el van látva vízzel, többel is, mint kel ene. Erre majd rá fog jönni ön is.

- Aligha, mert nincs szándékomban soká időzni a folyó mel ett.

- De hát ön Tucumánba készül, és akkor a legokosabb, ha követi a Salado folyását

egészen Mataráig. Onnan már elfogadható út vezet Santiagón keresztül Tucumánba.

- Ez, sajnos, nem rajtam múlik. Csak azután dönthetünk, hogy melyik utat válasszuk, ha

utolértük a Sendadort.

- Es ha ő egyáltalán nem akar oda menni?

- Miért ne akarna?

- Mert a hegyekbe készül...

- Előbb el kel kísérnie a városba, ahol egy ismerősöm vár rám, és a látogatást már nem

tudom lemondani. En nagyon is föl akarok menni a Sendadorral a hegyekbe, előbb

viszont azt kívánom tőle, hogy jöj ön el velem Tucumánba.

A beszélgetés közben keresztben áthajóztuk a Paranát, és a túloldalon partot érve

kikötöttünk. A folyó felső folyásánál óriási esőzések lehettek, mert szélesen hömpölygő,

sárga, iszapos hul ámok torlódtak a víz felszínén. A Paraná rendkívül gazdag sokféle

halban, a piszkos víz azonban eltakart mindent. Egyetlen suhanó árnyat sem sikerült

fölfedeznünk. A folyónak ezen a szakaszán is hosszan elnyúló szigetek szabdalják

ágakra a medret, ami jelentősen megnehezítette az átkelést. Gomara kiváló vezetőnek

bizonyult. Pontosan annak az említett kis pataknak a torkolatánál értünk partot, amelyen

tovább akartunk hajózni fölfelé. A vitorlákat már nem használhattuk. Megragadtuk tehát a

csáklyákat, és szorgalmasan munkához láttunk mindannyian, úgyhogy az este

beköszöntéigjelentős vízi utat hagytunk magunk mögött.

Amint besötétedett, megál tunk, és igyekeztünk mennél kényelmesebben elhelyezkedni,

részint a,két csónakban, részint a parton. Hozzáláttunk a vacsorához, hiszen gazdagon

el áttak bennünket élelmiszerrel. A kis vízfolyás is éppen ilyen gazdagon ajándékozott

meg minket tömött szúnyograjokkal, amelyek el en csak óriási tűzzel és a lángok közé

dobált zöld náddal tudtunk védekezni úgy-ahogy, így a szunyogfelhők a ííistfelhőkkel

keltek harcra, ami szerencsére az utóbbiak győzelmével végződött.

Reggel tovább indultunk, hol csáklyázva, hol evezve, egészen déltájig, amikor a

folyócska már annyira elkeskenyedett és sekélyessé vált, hogy nem volt tanácsos

csónakkal továbbhaladni, ha csak nem akartunk megfenekleni az iszapban. Partra

szál tunk tehát, elbúcsúztunk a hajóslegényektől - előbb tekintélyes borravalót adtunk

nekik -, és innen már lovon folytatódott tovább az utunk.

Gomara remekül megjósolta, hogy itt elérjük a mocsárövezet határát. Amikor egy nem túl

széles, ám sűrűn benőtt bokros sávon át-verekedtük magunkat, széles mezőség tárult ki

előttünk.

Lovaink tisztességesen kipihenték magukat, ezért alaposan meghajtottuk őket, és estig

egyhuzamban vágtattunk a síkságon át. Ahogy ránk sötétedett, lassítottuk az iramot, de

csak éjféltájt táboroztunk le. Ám a reggeli szürkület már ismét nyeregben talált minket,

érthetően, hiszen rendkívül fontos volt számunkra, hogy a karavánt előbb utolérjük, mint

ahogy az indián Gomez értesíti társait

Mára megváltozott a táj arculata: a tegnapihoz képest sokkal élénkebb lett. A rónát csinos bokorerdők tagolták, szinte egy-egy ligetként zöldel t mindegyik. Az a rész, ahol éppen

áthaladtunk, homokos volt, ritkás növényzettel. Engem megszólalásig emlékeztetett az

észak-amerikai Sonora környékére. Nemsokára elérkeztünk egy lagúnához, amelynek

homokos partja lankásan emelkedett ki a vízből, és sűrű nád borította. Amint közeledtünk,

egész csapat vízimadár emelkedett éktelen rikácsolással a levegőbe. A nádrengeteg egy-

egy résén át beláttunk a vízre, amelynek a felszínét nagy részben széles levelű

vízinövények takarták, és közülük fenyegetően bukkant föl a szundikáló krokodilok

göcsörtös, csontbütykökkel teleszórt, jel egzetes feje.

Az erdő, amelyben tovább haladtunk, általában lombos fákból ál t, bár nem ritkán ott

sötétlett egy-egy fenyő is. Megtalálhattuk itt a quebracho, mistol, vinal, channar fajtákat, és köztük a nagyon magas kaktuszokat is. Pompás látványt nyújtottak, noha

lombkoronájukat nagy részben takarták a futónövények szövevényes indái. A

végtelennek tetsző lombsátorban ezernyi madár fészkelt.

Ma este is csak jó későn ál apodtunk meg, és úgy döntöttünk, reggel majd annyival

később kelünk útra, mert a lovaknak többet kel ett pihenniük, mint előző éj el.

Most már bent jártunk a hírhedt Gran Chacón. Én azonban nem láttam semmi különöset,

amiért ezt a rosszízű jelzőt kiérdemelte volna. Jószerint csak a nagy hőmérséklet-

ingadozást szenvedtük meg. Míg nappal trópusi hőség uralkodott, addig éjszaka ránk

köszöntött a tél, és a hideget csak növelte az erős szél, amely akadály nélkül söpört

végig a nyílt rónán.

Az élelmiszerekből lassan kifogytunk, főleg a húsból, de ez nem okozott gondot, mert vad

volt bőven elég. Sajnos, az a titkos vágyam, hogy jaguárt pil antsak meg, nem teljesült.

A lagúnákban, amelyek mel ett elhaladtunk, többedre sós víz folyt. Ez a körülmény és

főleg a krokodilok sokasága magyarázza a halak teljes hiányát.

Különben nem mondhatok el semmi érdekeset a tájról, mint ahogy velünk sem történt

semmi említésre méltó a már nyolc napja, mindig északnyugatnak tartó lovaglásunk alatt.

Az ál atok mindinkább elfáradtak, ami a naponként megtett egyre rövidülő útszakaszokból

is meglátszott. Érthető, hiszen csak a föltétlenül szükséges pihenőket engedtük meg

nekik.

A nyolcadik napon Lomarától megtudtuk, hogy jó tíznapos utat tettünk már meg, és

közeledünk az elhagyott falvakhoz. Úgy vélte, másnap estefelé talán már oda is érünk.

Gomez tehát tévesen ítélte meg a távolságot, amikor tíznapi lovaglással akart eljutni a

romokhoz.

Eddig nem bukkantunk nyomokra, sem a Gomezére, sem a karavánéra. Aznap azonban

már történt valami.

Elöl lovagoltam a baráttal és a vezetőnkkel. Mintha az észak-amerikai prérin vágtattunk

volna. A magasra nőtt fu a lovak hasát súrolta. Ilyen körülmények közt friss nyomot már

messziről észrevesz az ember.

Es valóban, tőlünk délre, tehát balra megpil antottunk egy sötét vonalat, amely az

útirányunkkal párhuzamosan rajzolódott ki a fűben. Odalovagoltunk, hogy megvizsgáljuk.

Látható volt, hogy ezen a helyen két lovas gázolt a fűben egymás mel ett.

- Csak nem Gomez volt az anyjával? - tűnődött a barát.

- Lehetséges - válaszoltam.

- Képtelenségnek tartom. Gondplja csak meg, ahogyan mi lovagoltunk, hajszoltuk az

ál atokat, ok azt nem tehették meg. Mögöttünk kel tehát lenniük, nem előttünk.

- Ki tudja! Gomez ismerős a környéken, esetleg kaphattak valami segítséget.

- Legföljebb addig, amíg nem keltek át a folyón.

- Mindenesetre csónakkal jöttek ők is a Paranáig.

- Igen, de az élelmiszerük is elfogyhatott előbb vagy utóbb, és akkor vadászni

kényszerültek.

- És ha valami módon el átták magukat hússal?

- Lehetséges, ám nem valószínű.

- Én elképzelhetőnek tartom - szólalt meg Gomara. - Gomez nagyon óvatos, okos ember,

bár első látásra a megjelenése nem árulkodik erről.

- Ezt én is tapasztaltam - bólintottam helyeslően.

- Sajnos, ilyen nyomokból nem ál apítható meg, kik lovagolták az ál atokat.

- Talán mégis.

- Lehetségesnek tartja? Kérem, próbálja meg!

A felszólítást finom mosoly kísérte, jelezve kétkedését. Nem sértődtem meg, hanem így

válaszoltam:

- Ebben a pil anatban lehet, hogy nem sikerül, de a nyomok hosszan vezetnek, és ha

most nem is áruhiak el semmit, később esetleg beszédessé válnak. Egyelőre elég azt

tudnunk, hogy mind a két ló nagyon fáradt...

- Ezt miből ál apította meg?

- Nézze, szinte vonszolják a lábukat. Két ló, végsőkig elcsigázva, útirányuk az elhagyott

településeknek tart, jogosan tételezhetjük föl, hogy Gomez és kísérője halad előttünk.

- Meglehet, de én a barátnak adok igazat. Gomez csak néhány órával előzött meg minket

az indulásnál. Hihetetlen, hogy még mindig tartaná az előnyt.

- Majd meglátjuk.

Követtük a nyomokat, amelyek változatlan élességgel rajzolódtak ki előttünk, de továbbra

sem árultak el semmit a lovasokról, akiktől származtak. Csak hosszabb idő elteltével ál t

be változás, amikor ismét föltűnt előttünk egy lagúna. Balról ugyanis széles, mélyen a

talajba vágódó csapás érkezett, amelyet keskeny kocsikeréknyomok barázdáltak. Látható

volt, hogy a szekerekkel utazók a lagúnánál ál tak meg éjszakázni.

Átvizsgáltuk a területet. A táborozók több tüzet is gyújtottak. A szomjas ál atokat

belehajtották a vízbe, hogy igyanak. Nyomaik világosan kirajzolódtak az iszapos parton.

Úgy látszik, ennek a lagú-nának a vize nem sós, és sikerült a krokodilokat is távol

tartaniuk.

Ez volt minden, amit megtudtunk. Különösebben érdekes dolgot egyikünk sem fedezett

föl.

- Megérkezett tehát a karaván, amelyet keresünk. - mondta Gomara. -Vajon mikor

járhattak itt?

- Tegnapelőtt - véltem. - Legalábbis azt hiszem. A nyomok idősebbek egy napnál,

legalábbis a jelek erről árulkodnak.

- Márpedig akkor alaposan meghajtották az ökröket.

- Igen, de tudtak is haladni. A terep jó, és különösebben nem akadályozta őket semmi.

Tegnap hajnalban indulhattak tovább.

- És a két lovas, akiknek eddig követtük a nyomait?

- Azok ma délelőtt lehettek itt. Mivel még nem is esteledik, néhány órával járhatnak

előttünk.

- Akkor rövidesen utolérjük őket.

- A települések előtt aligha. Igaz, a lovaik fáradtak, de a mieink is.

-Kár!

- Sajnos, ez a helyzet. Egy lehetőség van, hogy befogjuk őket: ha egyedül lovagolok

utánuk. Az én pejkóm a legkevésbé fáradt, és ha most elindulok, este előtt utolérem őket.

- Szó sem lehet róla, senor. A csapatunknak együtt kel maradnia. Ki tudja, hogyan

találkoznánk ismét, ha elválnánk.

- Mi történhetne velem?

- Ki tudhatja, senor. Egyébként ne érezze magát túlzott biztonságban. Már az aripon

indiánok területén járunk. Bármikor fölbukkanhat néhány közülük.

- Én nem tartok egy ilyen találkozást annyira veszélyesnek. Sőt, szeretném megismerni

ezeket az embereket. Nagy kár, hogy nem értek a nyeháikön.

- Látja, ez is egy nyomós ok, hogy elkerülje őket, legalábbis addig, amíg tolmács nincs

önnel. Nem, most nem engedjük el.

Egyetértettek vele a többiek is, ezért föladtam a tervemet, és maradtam, bár ugyancsak

furdalta az oldalamat a kíváncsiság, ki lehet ez a két lovas.

Maradtunk tehát tovább a szekérnyomokon, amelyeket azóta követtünk, amióta

találkoztunk az említett két lovaséval. Meglepődve tapasztaltuk, hogy indulásukat

követően néhány óra múlva a karaván ismét letáborozott, kint, a nyílt térségen, és ott

töltötték az éjszakát is. Érdekes, vajon mi foghatta vissza őket?

Körbelovagoltam a tábor területét, és hamarosan fölfedeztem egy magányos lovas

nyomait. Az il ető messze elügetett a többiektől, bár hozzájuk tartozott, mert a csapás a

táborhelytől indult és oda is vezetett vissza. Mintha keresett volna valamit.

Az a kevés, nagyon kevés, amit eddig megtudtunk az előttünk haladókról, különösebb

okot nem adott az aggodalomra, bennem azonban mégis támadt valami bizonytalanság,

amit egyszerűen nem bírtam legyőzni. Olyasféle balsejtelem, amire az ember

esetenkéntjobban hagyatkozhat, mint a nyílt, világos tényekre.

2. Kereszt az őserdőben

Korán reggel indultunk tovább. Föltételeztük, hogy hozzánk hasonlóan a karaván is

megpihent éjszakára. Am amint óráról órára haladtunk tovább, a legnagyobb

csodálkozással tapasztaltuk, hogy táborhelynek semmi nyoma.

Ezt ismét érthetetlennek találtuk. Két pihenő közvetlenül egymásután, majd folytatják az

útjukat megál ás nélkül egész éjszakán át?!... Bizonyára nyomós okból viselkedtek így.

Elfogadható magyarázatot azonban nem leltünk, bárhogy törtük is a fejünket.

Ekkor hirtelen sötét pont tűnt föl előttünk a távolban: gyorsan közeledett. Aztán megláttuk azt a lovast, aki sebes vágtában ugyancsak hajszolta a lovát felénk. Lasszóval

korbácsolta az ál atot, mennél gyorsabb iramra ösztökélve. Amint közelünkbe ért,

megcsóválta széles karimájú kalapját, és ránk kiáltott:

- Hal ó, senores! Önök azok, akiket keresek?

- Előbb talán mondja meg, kiket keres, és akkor mi eldöntjük, azok vagyunk-e - nevetett a

barát.

- Olyan embereket keresek, akik Palmarból jönnek...

- Ez igaz, senor. Onnan jöttünk.

- Istennek hála! Akkor talán segíthetünk mégis...

- Kiknek? -A...

A válasz a torkán akadt. Most már egészen a közelünkbe ért, ám eddig csak a barátra

figyelt, mivel vele beszélt. Most azonban tekintete rám siklott, és megdöbbent. Gaucho

öltözéket hordott. Arcát sűrű, tömött szakál takarta, amiből csak az orrhegye látszott ki; a kalapját közben már a fejébe csapta, és mélyen a szemébe húzta.

- Garamba! - kiáltotta teljesen elképedt hangon. - Ez lehetséges?!

- Micsoda? - nevettem el magam, mert még mindig zavarodottan nézegetett.

- Hogy önt itt találom!

- Miért? Hol kel ene lennem?... Ismer egyáltalán?

- Mi az hogy! Ön azonban, úgy rémlik, teljesen elfelejtett.

- Valóban nem emlékszem, hogy találkoztunk volna.

- Tényleg nem? Akkor megpróbálom emlékeztetni, tehát gondoljon... ah, a szakál , igen, a

szakál !

- Az valóban idegen, de a hangja ismerősnek tetszik...

- Igen, igen. Éppen most igyekeztem haza, mert úgy gondoltam, nemsokára megérkezik

ön is, és mit ad Isten, itt találom a Gran Chaco közepén!...

- Otthon... akart várni rám... mert azt gondolta... igen, világos már minden! Eme

szőrrengeteg alatt nem rejtőzhet más, csak senor Pena!

- Teljes egészében! - kiáltott föl boldogan a lovas. - Üdvözlöm!... Isten hozta, senor!...

Örömteli mozdulattal nyújtott kezet; megragadtam, és alaposan meg is ráztam. Az

enyémet pedig úgy megszorongatta, mintha satuba fogta volna, majdnem följajdultam.

Széles mosol yal az arcán így szólt:

- Tehát valóban nem ismert föl? Hogy akart akkor megtalálni? Mókás dolog lett volna... És

itt találom önt, itt, a vadonban, pedig azt hittem, hogy kényelmes, kitaposott úton,

delizsánsz párnáin elnyújtózva vágott neki az útnak Buenos Airesből. Bolondos egy

helyzet!...

- Párnák és az önök postakocsijai?!... Hát, ez valóban nevetséges. Ön viszont itt, a

tágabb hazájában olyan jókedvű fickó, tréfásan fog fel mindent, míg odaát, Mexikóban

ál andóan kedveszegett, komor hangulatban leledzett...

- Most is megvan rá minden okom, senor, hogy sötétben lássam a világot.

- De hát honnan jön most?

- Goyából.

- Ahová mi is menni akartunk, hogy megkeressük Jerónimo Sabucót, a hegyi vezetőt.

- Nem találták volna ott. Röviddel ezelőtt a régi településeknél láttam.

- Beszélt is vele?

- Jutott eszembe! Akkor már golyóval a fejemben sétálnék a másvilágon.

- El ensége talán?

- Nem, csak távoli ismerősöm. Am ő nem az az ember, aki szereti, ha kihal gatják.

Annyira, hogy ha valaki ilyet tesz, tüstént gondoskodik arról, hogy ne legyen rá többé

alkalma.

- Valami nagy gazságról esett szó?

- Igen, nagyon is nagyról. Azért siettem, hogy mielőbb közöljek önökkel mindent.

- Tehát tudott róla, hogy jövünk?

- Igen, de arról sejtelmem sem volt, hogy ön az a német, akiről beszéltek.

- Rólam? Ez csak Gomez lehetett, az indián.

- Indián volt tényleg, és Gomeznek is szólította a Sendador.

- Arról tárgyaltak, hogy csapdába ejtik a fehéreket, akiket a Sendador vezet?

- Igen.

- Nos hát, mondjon el azonnal mindent, gyorsan, gyorsan!

- Nyugalom, senor! Intézzük ezt csak körültekintően. Ha én most itt kapkodva elhadarok

mindent, kevesebbet használ a veszélyben lévő embereknek, mintha megeresztjük a

lovainkat, és vágtatás közben alaposan megtárgyalunk mindent. Induljunk tehát, önökkel

tartok én is.

Sarkantyúba kaptuk a lovainkat - én csak képletesen a pejkómat -, és tovavágtattunk.

Természetesen roppant kíváncsiak voltunk, mit tudott meg, miről fog beszélni. Szorosan

köréje tömöi^tiink, és megkértük, beszéljen hangosan, hogy mindenki hal ja.

-Tehát Goyából indultam, a Saladón át, haza... -kezdte.

- Teljesen egyedül? - csodálkozott a barát. -Veszélyes vál alkozás.

- Ugyan! Mi bajom eshet nekep., az öreg csavargónak, itt, a Gran Chacón? Hiszen ez a

hazám. Persze, ilyen kegyes férfiúra, mint ön, már a ruházata után ítélve, számtalan

veszély leselkedik, ha a Chaco vadonába merészkedik.

- Pedig én tudatosan készültem ide, és nem. is tartok nagyon ezektől a veszélyektől.

- Mennydörgős mennykő! Egy szerzetes, aki kedélyesen sétál a Gran Chacón?! Akkor

ön... ön nem lehet más, mint Jaguár testvér!...

- Mindenesetre szoktak így is nevezni.

- Ohohó, az már más! Önről aligha tételezi föl bárki, hogy visszariad a veszélyektől!...

Végtelenül Örülök, hogy megismerhettem, senor. Ön és ez a német senor, akit már

Mexikóból ismerek, a legalkalmasabb személyek, akikre most egyáltalán szükségem

lehet. Megismerkedhetem a társaság többi tagjával is?

Bemutattam neki a kapitányt, a kormányost meg a yerbaterókat, és néhány szokásos

üdvözlő szó után folytatta a történetet onnantól, ahol a barát félbeszakította.

- A legjobb út, hogy célomat mielőbb elérjem, a régi településeken átvezetett, ezért

természetesen ezt választottam. Ma reggel érkeztem oda. Jól tudtam azonban, hogy az

ariponok miatt a kornyék nem igazán biztonságos. Igyekeztem tehát, a lehetőségekhez

képest, mennél gyorsabban elrejtőzni. A lovamat egy régi udvarba vezettem, amelynek a

bejárata alig látható, én pedig olyan helyen bújtam meg, amelyet lehetetlen fölfedni,

hacsak valaki nem ismeri. Két egymásnak dőlt fal, a köztük maradt rést pedig teljesen

eltakarják a futónövények. Már régebben, évekkel ezelőtt fedeztem föl véletlenül ezt a

helyet. Ha erre járok, mindig itt rejtőzöm el. Tehát úgy gondoltam, hogy kipihenem

magam, jót alszom, mert egész éjszaka lovagoltam. Ugy terveztem, délután indulok

tovább, és még estig elérem az őserdőt. Jó délig alhattam, amikor hangokra ébredtem.

Két ember beszélgetett spanyolul. Óvatosan félrehúztam a liánokat, és azonnal

megláttam őket. Ott ültek a búvóhelyem előtt egy-egy kövön. Az egyik fehér volt, öreg,

magas növésű, szikár, csontos, a másik pedig fiatal indián. Kicsit távolabb, nem messze

tőlük egy indián asszony ült...

- Gomez anyja.

- Meglehet... Nem törődtem vele, a beszédre figyeltem. Tisztán hal ottam minden szót. A

párbeszéd így hangzott:

- Az utóbbi éjszakákon mindig kilovagoltam a táborból, hátha rábukkanok a tiétek közül

valakire, de hasztalan... - kezdte a fehér. -Te vagy az első, akivel találkoztam.

- Én már tegnap óta követem az ön nyomait. Nem bíztam önben, és nem is

merészkedtem a közelébe - válaszolta az indián.

- Voltaképp mi járatban vagy?

- A törzsemhez készülök, önöket kikerülve, hogy figyelmeztessem őket.

- Vagyis el enem akarod lázítani Őket?

- Nem ön el en, senor.

- Tehát csak a többiek el en... Köszönöm, ez is szép!... Hol találhatók most a tieid?

- Itt vannak mindig a közelben. Ma este találkozom velük.

- Ide tudod hozni őket?

- Igen, ha Ön ezt valóban komolyan gondolja.

- Ostobaság! A te főnökeid ismernek engem nagyon jól. Újabb üzletet ajánlok nekik a

korábbi megál apodásunknak megfelelően. Ismered a feltételeimet?

- Nem, senor.

- Úgy, tehát te még sohasem voltál... vettél részt...

- Nem, senor.

- De azért hal ottál arról, hogy a törzsed barátja vagyok, és időnként egy-egy jó

zsákmányhoz juttatom őket.

- Ezt tudom, senor.

- Hal gatni tudsz?

- A hal gatás a legnemesebb erény.

- Helyes! Most tudd meg tehát: nagy fogás van kilátásban, amit a kezetekre akarok

játszani. Persze a szokásos föltételek mel ett: vagyis minden arany, pénz és ékszer az

enyém, minden más viszont a tiétek. Egyetértesz?

-Igen.

- Elfogadják a tieid is a föltételeket?

- Bizonyára, ha ezt már korábban is megtették.

- Akkor jegyezd meg: húsz férfi, öt asszony és tizenkét gyermek tart velem, akiket ti

megkaphattok minden tulajdonukkal együtt, beleértve azt is, hogy váltságdíjat kérhettek

értük; kivéve, mint ahogy az imént mondtam, a pénzt, aranyat, ékszereket, gyűrűt, órát.

- Megmondom a főnököknek.

- A férfiakat és a gyermekeket megölitek?

- Igen.

- Most ezt nem engedem meg. Nem beszélve arról, hogy magasabb lesz a váltságdíj, ha

a fiúkat életben hagyjátok.

- Nem kapunk többet, mert ha megkíméljük az életüket, indiánokat nevelünk belőlük.

- Ez jó megoldás. Én csak üzletet akarok veletek kötni, minden gyilkolás nélkül. Enjrém a

pénz, tiétek a fegyver, lőszer, ruhák, lovak, ökrök, kocsik és természetesen a váltságdíj, ám az öldöklés ez esetben elmarad.

- Meg kel tennünk. A húsz férfinak legalábbis meg kel halnia.

- Szükségtelen, én mondom neked.

- Hogyan vesszük el akkor a tulajdonukat, gyermekeiket? Védekezni fognak.

- Ostoba. Meghalhat valaki sokféleképpen, nem csak golyó által. Ismered jól a környéket?

-Igen.

- A Krokodil-szigetet is?

- Hogyne. Őseink oda vitték el enségeiket, akik vagy éhen pusztultak a szigeten, vagy a

krokodilok falták föl őket.

- Nos, én még este előtt odacsalom a húsz férfit.

- Ez aligha sikerül.

- De igen, sőt, nagyon is szívesen jönnek velem. Van egy remek módszerem...

- De hogyan kelnek át a vízen?

- Éppen elég fatörzs úszik a folyón, csak válogatni kel közülük. Egy hevenyészett tutajt

öszszekötözni nem nagy dolog.

- Am önnel együtt vissza akarnak majd térni ők is, nem maradnak a szigeten.

- Bízd csak rám, erre is van megoldás. Egyedül fogok visszafelé evezni. Ok pedig ott

maradnak a csupasz homokon, körbefogva a víztől, amelyben hemzsegnek a krokodilok.

A partra úszniuk biztos halál, tehát ott pusztulnak mindannyian...

- Elriasztják a krokodilokat.

- Mivel? A fegyvereiket már korábban elcsalom tőlük, és csak azután megyek velük a

szigetre valami jámbor, kegyes ürügy révén.

- így már elhiszem, hogy sikerül a terve, senor. Igyekszem mielőbb visszatérni

harcosainkkal. Rajtuk ütünk, és osztozunk.

- Igen, én pedig lovagolok tovább. Ne feledd a föltételeimet! Szigorúan ragaszkodom

hozzájuk, és semmi változtatást nem fogadok el. Most pedig indulj...

- Megyek, senor, de szeretném önt még megkérni, legyen nagyon óvatos. Ál íttasson

őröket, mert lehet, hogy még ma további fehérek érkeznek. -Ah! Valóban?

- Igen. Ők is a régi településekhez igyekeznek, mert itt akarnak kutatni a Sendador után.

- Utánam?... Észnél vagy?... Honnan veszel ilyen badarságot?

- Maga a német mondta nekem.

- Milyen német?

- Egy idegen, aki már két mayort elfogott Jordán tisztjei közül, sőt, megszökött annak

táborából is. Továbbá legyőztünk egy kis sereget, négyszáz katonát, és foglyul is ejtettük őket, szintén Jordán emberei közül.

- Akkor az valóságos ördögfióka!...

- Valóban. Kísérői mindannyian azt mondják, hogy számára nincs lehetetlen, képes

bármire, olvas a gondolatokban, és kitalál mindent!...

- Akkor ez a fickó igazi unikum!... Vajon mit akarhat tőlem?

- Önt akarják fölfogadni vezetőnek, de hogy hová készülnek, arról fogalmam sincs.

- A szavaidból úgy veszem ki, hogy nincs egyedül.

- Kíséretében van egy amerikai tengerészlrapitány és a kormányosa, valamint Jaguár

testvér...

-Jaguár?... Az ördögbe is! Ő azután végképp nem hiányzik!... El sem tudom képzelni, mi

dolguk velem.

- Bizonyára megmondják majd önnek. A társasághoz tartozik még hat yerbatero, akiknek

a vezetője senor Monteso.

- Monteso? Ah! Jó ismerősöm!... Hogy került ő ebbe a társaságba?... Am meglehet,

hogy..., nem azt mondtad az előbb, hogy ez a német mindent tud?

- Legalábbis így hal ottam.

- Tud spanyolul?

- Igen, nagyon jól.

- Peruról nem beszéltek, esetleg kipukról, vagy az inka nyelvről?

- Nem emlékszem.

- Régi írásokról, rajzokról, elrejtett kincsekkel kapcsolatban?

- Arra sem emlékszem.

- Pompás, ezt már szeretem! Tudnak hal gatni. Azt nem tudod legalább, hogy ez a

németbeszél indián nyelven?

- Ál ítólag éveken át élt indiánok közt.

- Remek, egybevág minden! Most már tudom, miért keresnek. De miért a településeken?

Honnan tudták meg, hogy erre járok?

- Eredetileg Goyán át a Gran Chacóra akartak följutni, de én megtudtam Palmarban,

hogy ön ide készül. Ezt meg is mondtam nekik.

- Úgy, tehát ez a helyzet! Mikorra várhatók?

- Rövidesen. Csak néhány órával indultak később, mint én, és bizonyára alaposan

meghajtották a lovaikat. Gomara, a nagybátyám a vezetőjük.

- Ő is aripon?

- Nem, más törzsből származik, de anyám révén a rokonom.

- Miért nem vártad meg őket? Akkor együtt lovagolhattatok volna ide!...

- Eredetileg úgy akartam, de akkor le kel ett volna mondani a zsákmányról, mert a német

figyelmeztetni akarja a kivándorlókat, hogy óvakodjanak tőlünk.

- Az ördöngös fickó!,.. Tényleg beleüti az orrát mindenbe!... No de majd fölhagy az

effélével...

- És bizonyára tüstént indultak, mihelyt csak tehették, hogy a karavánt még időben

utolérjék. Nem vesztegethettem tehát az időt. Csaknem halálra hajszoltam a lovainkat.

- Valóban elcsigázódtak alaposan! Okosan cselekedtél... ő sejti tehát, hogy az ariponok

csapdát készülnek ál ítani a fehéreknek?

-Igen.

- Arról azonban sejtelme sincs, hogy én veletek tartok?

- Ó, dehogy! Hiszen Önt is figyelmeztetni akarják.

- Vagy úgy! Tehát a német óvni akar engem. Tegye csak nyugodtan, főleg, ha elkésik.

- De hiszen én pontosan attól félek, hogy bármelyik pil anatban fölbukkanhat...

- Átkozott! Jószerint a pokolba kívánom, de nagy szükségem van rá, ezért egyelőre

életben kel hagynunk. Tehát rövidesen megjelenhet? Hm! Akkor várnom kel ene rá egész

éjszaka, esetleg még tovább. Ez nem megy. Ha ez az ember velünk van, nem tehetünk

semmit. Cselekednünk kel tehát, mielőtt megérkezik. Ámbár, ha sorra járja a romba dőlt

falvakat, hiszen van belőlük jó pár, és végigkutatja mindet, hát abba jó idő beletelik...

- Nem kutat az, senor. Követi a szekérnyomokat, mint ahogy én is tettem, és idetalál. Még

a vak is rajtuk tudna maradni mezítláb...

- Igaz. A nyomokat megtalálja, és azok elvezetik ehhez a faluhoz. Azonnal indulnom kel ,

különben füstbe megy minden tervünk!... De várj csak, támadt egy ötletem!... Ha eléri a

romokat, itt marad egy ideig, vagy azonnal indul tovább?

- Csak ha megtalálta önt, senor. Legfőképpen ezért jön.

- Helyes. Akkor elsőként a Krokodil-szigetre csalom az embereket, a karavánnal pedig

továbbhaladok a megbeszélt helyig, ahol ti rajtuk üttök. Azután visszajövök, és itt várom

meg a németet. Ha érdeklődik a kivándorlók után, azt mondom, kifizettek, elbocsátottak,

és nélkülem folytatják tovább az utat...

- Elhiszi-e majd?

- Egészen bizonyos. Majd úgy tálalom a helyzetet, hogy ne maradjon benne semmi

kétség.

- Am a húsz férfi életben marad a szigeten!

- Mit árthat az?

- Nem veheti el a pénzüket, csak a haláluk után.

- Elhitetek velük valamit, aminek hal atán nem viszik magukkal értékeiket. Majd csak

akkor lepődnek meg, amikor magukra hagyom őket. Hamarosan belátják, hogy a

szigetről csak a mennyekbe vagy a pokolba vezethet az útjuk.

- Jól van, senor. Most azonban jelölje meg azt a helyet, ahol a karaván többi tagjára

lecsaphatunk.

- Helyes. Azt mondtad, ismerős vagy erre. Jártál már arra, ahol egy kereszt ál az

erdőben?

- Melyik, senor? A korábbi telepesek ál ítottak többet is.

- Arra az óriás keresztre gondolok, amelyet az emberek úgy neveznek, hogy „Nuestro

Senor Jesucristo de lajloresta virgen"...

- Jézus Krisztus urunk a vadonban? Igen, ismerem, nagyon is jól.

- Akkor rendben. Úgy-készülj, hogy az éjszaka közepére ott legyetek. Akkorra mi is

megérkezünk a szekerekkel. Megrohantok bennünket, és foglyul ejtetek mMdenkit,

természetesen engem is. Nékem később majd sikerül megszöknöm. A németnek úgy

beszélem el a dolgot, hogy nyugtalanított a karaván sorsa, ezért utánuk lovagoltam, de

már csak a szerencsétlenség nyomait tudtam fölfedezni...

- Így az embereket rajtunk, és nem a szigeten keresik majd.

- Ami a szigetet il eti, ők arról nem tudnak, tehát nem is kérdezősködnek utána.

Felejtsétek el ti is, többet nem beszélünk róla. Megértettél mindent, Gomez?

- Igenis, senor.

- Akkor eredj, hogy mielőbb találkozz harcosaiddal, és időben a megbeszélt helyen

legyetek!...

- Ezt hal ottam tehát - zárta le Pena az elbeszélést. - Az indián hamarosan odébbál t az

anyjával együtt, a Sendador azonban még jó darabig ott üldögélt és mélyen gondolataiba

merült. Majd ő is fölál t, és lassú léptekkel eltűnt a fák közt.

Valamennyien feszült figyelemmel hal gattuk a történetet, ám a legizgatottabb senor

Monteso, a yerbatero volt közöttünk. Fenntartás nélkül bízott a Sendadorban, és a

barátjának tekintette magát. Pena szavai villámcsapásként érték Nem csoda tehát, hogy

igyekezett mennél közelebb furakodni az elbeszélőhöz, és tovább érdeklődött:

- Senor, azt ál ítja, hogy amit elbeszélt, mindenben megfelel a valóságnak?

- A leghatározottabban!

- És ha én ezt nem hiszem?

- Sajnálom, ám ettől még nem fogok mélabúba esni. Csak arra kérem Önt, fogalmazzon

kissé finomabban, és ne mondja azt kereken, hogy a történet valótlanság. Ön azt hihet,

amit akar, a sértést azonban golyóval szoktam megválaszolni!...

- No de kérem, senor! A véleményét elmondhatja mindenki.

- Elmondhatja, ha nem akarja másra tukmálni. Egyébként okosabb, ha megtartja

magának. Elbeszéltem, amit láttam, hal ottam. Hogy ön hiszi-e vagy sem, az nekem

mindegy. Attól azonban óva hitem, hogy hazugnak nevezzen!...

- Elnézést, senor! A Sendador nékem a legjobb barátom. Képtelen vagyok föltételezni

róla ezt a gazságot.

- Ha a barátjának nevezi őt, akkor csak sajnálni lehet önt. Ne beszéljünk többet, róla. Az előttünk ál ó események majd igazolják, kinek van igaza, és barátsága milyen értéktelen.

Mert biztosra veszem, hogy a senorok készek arra, hogy együttes erővel hiúsítsák meg

ezt a gyalázatos tervet.

- Természetesen, természetesen - hangzott körös-körül szinte egyszerre.

- Mit tett ön, amikor a Sendador magára hagyta? - tudakoltam.

- Arra gondoltam, mindent el kel követnem, hogy megakadályozzam a gaztettet -

pil antott rám Pena. - Csak azt nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Azon tűnődtem,

figyelmeztessem-e a karaván tagjait...

- Természetesen, hiszen ez a legkézenfekvőbb, a leggyorsabb, és rövid úton megoldható.

- Az igaz, de az emberek nem hittek volna nekem, az ismeretlennek, míg a Sendadort a

legjobb ajánlások mel ett mint tisztességes, megbízható vezetőt fogadták fel. Amel ett

útjuk során bizonyára mindent megtett a gazember, hogy növelje az iránta érzett

bizalmat. Letagadott volna mindent, esetleg titokban módosította volna a támadás

időpontját, engem pedig mint el enségét, aki a kárát akarja, foglyul ejt...

- Tökéletesen ítéli meg a helyzetet. Önnek az első és legfontosabb feladata az volt, hogy

saját magát biztonságba helyezze, hiszen a veszélyben lévők csak így számíthattak

segítségre.

- Pontosan! Nem léphettem föl a Sendadorral szemben sem nyíltan, sem titokban.

Társakat kel ett keresnem, akik segítenek nekem. Beszéltek önről, a németről, aki

kísérőivel már nem járhat messze tőlünk. Azt tartottam a leghelyesebbnek, hogy mennél

előbb fölkutassam önöket, és a segítségüket kérjem...

- A rendelkezésére ál unk, természetesen, minden vonatkozásban. Remélem, még

időben érkeztünk?

- Gondolom, ám ne késlekedjünk egy percet sem. A férfiakat a Sendador talán már

elcsalta a szigetre, de mivel életük nincs közvetlen veszélyben, várhatunk a

kiszabadításukkal. A többieket viszont, bízom benne, még időben utolérjük.

- Reménykedjünk. Ismeri ön azt a helyet, ahol ez a rettenetesen hosszú nevű kereszt ál ?

- A „Nuestro Senor Jesucristo de laflorests virgen" nevezetű keresztre gondol? Nem,

sajnos, nem. De semmi baj, követjük a keréknyomokat.

- Ameddig világos van, addig igen, ám ha besötétedik, már gondjaink lesznek.

Ekkor megszólalt Antonio Gomara:

- A szigetről nem tudok, de a keresztet és a könryékét jól ismerem. Úgy tetszik, a

kivándorlók Pozo de Sixto falu felé igyekeznek, legalábbis a nyomok arra mutatnak.

Onnan már megtalálom a kereszthez vezető utat.

- Akkor semmi baj! Rajta hát, siessünk, használjuk ki mennél jobban az időt sötétedésig...

Sejtetni engedtük lovainkkal is, hogy utunk sietős. Nyargaltak is olyan derekasan, hogy

valóságos szélvészként száguldottak át a szélesre táruló mezőségen. Tudta mindenki,

hogy az elkövetkezendő események veszélyesek lesznek, talán az életünket is

kockáztatjuk.

Ilyen körülmények közt hal gataggá válik az ember, ezért nem is szólt senki egyetlen szót

sem, amíg Pena kezét előrenyújtva, mesz-sze a távolba mutatva meg nem kérdezte:

- Látják azt a facsoportot? Ott fekszenek az elhagyott települések. Mindjárt helyben

leszünk...

A szekérnyomokat követve rövidesen elértünk arra a helyre, ahol a karaván megpihent.

Düledező, összeomlott építmények maradványait láttuk; a romokat bársonyos, zöld

takaróval vonták be a kúszónövények. Gyönge szel ő suhant át a fák sűrű lombjai közt,

és súgása gyászos, temetői hangrüatot árasztott. Itt-ott megművelt földek nyomait is

észleltük, azok azonban már teljesen elvadultak, és csak igen éles szemű ember tudta

fölismerni, hogy itt valaha eke mélyült a talajba. A pusztulás, az elhagyatottság igencsak lehangoló hatást tett ránk. A kivándorlóknak, akiket kerestünk, már nyomát sem találtuk.

Láttuk, hogy a pihenő során kifogták, és szabadon engedték az ökröket, hadd legeljenek.

Nem időztek azonban sokáig. Hamarosan elhagyták Pozo de Sixtót, mégpedig szétválva,

különböző irányban, mint ahogy ez a nyomokból világosan látszott. Az egyik csapás

jobbra tartott, északnak, és csupa gyalogosan járó embertől származott.. A másik követte

az addigi irányt. Enyhe ívben kikerülte a romokat, majd ismét egyenesen nyugatnak

fordult.

Ahogy szemügyre vettük, azonnal láttuk, hogy olyan Ökrös szekerek hagyták maguk

után, amelyekhez hozzákötötték a szabad lovakat. A hajtók a szekerek mel ett haladtak,

más gyalogos lábnyomot azonban nem fedeztünk föl. Az asszonyok és a gyerekek

bizonyára a kocsikban húzták meg magukat.

- Viszi a Sendador a szerencsétleneket a kereszthez - mondta Pena. -Vajon mennyivel

járnak előttünk?

- Talán félórával - véltem -, amint ahogy a nyomokból látszik. A letaposott fű még nem

egyenesedett föl utánuk, márpedig ha ennél több idő telt volna el, a nedvdús, ruganyos

szálak éledezni kezdenének. Javaslom azonban, most hagyjuk ezt a nyomot, nézzük

meg inkább a másikat. Talán az arra haladók máris közvetlen veszélyben vannak.

Mint már említettem, ez a csapás a gyalogosoktól származott. Sötét szalagként futott

végig a tömör fűszőnyegen, és csak itt-ott, elvétve rajzolódott ki egy-egy különál ó nyom.

A nyomdokvonal legalább háromórás lehetett. Egy helyütt egy gyalogos nyoma különvált

a többitől, ám hamarosan ismét visszatért hozzájuk. Társaim nem figyeltek föl rá, és

amikor mélyen lehajolva vizsgálgatni kezdtem, a kapitány rám szólt:

- Valami érdekeset talált, sir? Szerintem semmi különös, csak valaki elbóklászott

közülük...

- A fűben húzódó nyomok nem beszélnek, csak mutatják magukat. Tehát nem jó fül,

hanem éles szem kel olvasásukhoz. Nézze csak, capt'n! A főcsapáson már

fölegyenesedett a fű, és csak a szálak hegyei dőlnek még meg kissé. Merre mutat a

dőlésük?

- Elfelé tőlünk, északnak...

- Nyilván, hiszen abba az irányban tapossa le az ember a fi vet, amerre halad. És most

vegye szemügyre ezt a magányos nyomot. A fűszálak hegyei még ennél is hajlottak.

Ugye?...

- Csakugyan.

- Am sokkal mélyebben, mint a többinél? Mi következik ebből?

- Mit tudom én... Ez olyan puha szárú dudva, csak később egyenesedik föl...

- Ez is egy lehetőség. Én azonban úgy gondolom, hogy ezek a szálak azért fekszenek

még mindig, mert nem maradt elég idejük fölegyenesedni, vagyis ez a nyom fiatalabb a

többinél.

- Én azt hiszem, egyidős velük.

- Oda igen, ám visszafelé már csak egyedül jött ez a személy, mert figyelje csak meg,

merre dől a fűszálak hegye?

- Az ördögbe is, igaza lehet. Belénk mutatnak, azaz délnek.

- Vagyis merre haladt ez az ember?

- Velünk szemben.

- Belátja tehát, hogy ez a nyom csak a Sendadortól származhat, aki gálád tervét

végrehajtva sietett vissza a karavánhoz. Sikerült tehát a szigetre csalnia a férfiakat. Ki tudja, milyen körülmények közt hagyta őket.

A kapitány csak némán csóválta a fejét, a barát azonban megszólalt:

- Bizonyára életben vannak, ám a legnagyobb veszélyben. Mindany-nyian ott pusztulnak

a szigeten nyomorultan, ha csak valaki nem siet a segítségükre. Magukra hagyva

tehetetlenek. Ha közülük valaki megpróbálná úszva elérni a partot, arra biztos halál vár,

mégpedig a legszörnyűbb, mert a vérszomjas bestiák azonnal szétmarcangolnák, amint a

vízbe veti magát. Ördög ez a Sendador, nem ember!...

- Hm! - dörmögött a derék yerbatero. - Még mindig hihetetlennek érzem az egészet. A

barátom, mint tudja, senor...

- Megtévesztette, becsapta önt is.

- Soha. Velem szemben tisztességesen járt el mindig.

- Az meglehet, ám abból nem az következik, hogy akkor másokkal is így viselkedik.

- Nos, mindenki igyekszik a saját előnyére formálni a dolgokat, ez természetes. Most

azonban pokoli gaztettel vádoljuk, sok ember meggyilkolásával!...

- Ez már több, mint vád - szólaltam meg.

- Én viszont még mindig reménykedem, hogy mindannyian tévednek.

- Meglehet, de ne \átatkozzunk. Rövid időn belül kiderül, kinek van igaza.

Vita közben nem vesztegettük az értékes időt, hanem vágtában lovagoltunk a nyomok

mentén. Föltételeztük, hogy a Krokodil-sziget nem lehet túl messze, mert akkor aligha

sikerült volna a Sendadornak elcsalnia a férfiakat. Talán félóra telhetett el, amikor a

távolban hosszasan elnyúló, keskeny csík bukkant föl előttünk, feketén rajzolódott ki a

látóhatár fényes hátteréből. Ahogy közeledtünk, kiderült, hogy sűrű bozótos húzódik

előttünk, s a cserjék közül imitt-amott magas fák koronája tör az égnek. Egyúttal

nedvdúsabb, erősebb növésű lett a fu is, biztos jeléül annak, hogy a közelben víz

található, nem is kevés.

A nyomok tétovázás nélkül vezettek a bokroknak, és keskeny résben tűntek el köztük.

Ahogy benyomultunk a bokrok közé, láttuk, hogy széles bambuszsáv zárja el a további

utat, és fölötte áttekintve pil antottuk meg a gyanított vizet.

Azt nem tudtuk eldönteni, hogy lagúna partján ál unk-e, vagy olyan ághoz jutottunk,

amely esetleg Összeköttetésben van a Saladó-folyóval. Nem lehetett mély, mert jó távol a

parttól számtalan krokodil heverészett az iszapban, szélesre tátva óriási száját.

Csoportokba verődtek a sekélyebb részeken, amelyek közt bizonyára kissé mélyebb

csatornák kígyóztak a víztükör alatt. Vadász ide aligha vetődött időtlen idők óta, és a

förtelmes lények minden akadály nélkül szaporodhattak, mert csupán áUóhelyünkről több

százat megszámlálhattunk. Velünk éppen átel enben, jó messze, de azért szabad

szemmel még kivehetően, lapos homokpad húzódott, alig kiemelkedve a vízből. Fának,

bokornak még csak nyomát sem láttunk rajta. Valószínűleg ez az a sziget, ahová

igyekeztünk.

Örömmel bukkantunk rá egy nádból és bambuszból összetákolt tutajra, amely pompásan

megfelelt céljainknak. Látszott rajta, hogy röviddel ezelőtt készíthették. Fölfedeztük azt a helyet is, ahol a nádat levágták, és a bambuszokat kitördelték. Négy-öt hosszú

bambuszrúd hevert a tutajon, bizonyára ezek segítségével lehetett mozgásba hozni.

Elővettem a távcsövemet, és alaposan szemügyre vettem a lankás földdarabot. Kis idő

után mozgó emberalakokat is sikerült fölfedeznem rajta.

- Valóban sziget? Mit lát? - kérdezte a barát.

- Igen, az, amit kerestünk. Emberek is vannak rajta.

- Istennek hála! Akkor ne időzzünk sokáig. Senor, sejtései pontról pontra igazolódtak. Úgy történt minden, ahogy ön megjósolta. Most azonban nyeregből le, és induljunk a

szerencsétlenekhez...

Már le is ugrott a lóról, példáját követték a többiek is, és siettek a tutajhoz.

- Ujunk meg, senores! - szóltam rájuk. - Előbb gondoskodjunk a lovakról. Legjobb lesz, ha

visszavezetjük valamennyit a füves részre, és ott kipányvázzuk őket. Egyikünknek

azonban itt kel maradnia őrnek. Bármi történhet...

Elfogadták a javaslatomat. Az egyik teaszedőt hátrahagytuk a lovakkal, mi, többiek pedig

sfemügyre vettük a tutajt. Nem kötötték ki, hanem csak úgy kihúzták a nádon keresztül a

lapos partra. A bambusztörzseket kúszónövények erős indáival kötötték egybe, úgyhogy

meglehetősen szilárd alkotmánynak látszott.

Alig helyezkedtünk el azonban rajta, számtalan krokodil csörtetett elő, olyan tömegben,

hogy csontos páncélzatuk egymáshoz dör-zsölődött, és teljesen elzárták az utat. A

látványt, amit nyújtottak, lehetetlen leírni.

- Ali devils! - kiáltott föl Turnerstick. - Csak most látom igazán, milyen veszélybe kerültek ezek a hiszékeny emberek!... Fegyver nélkül ugyan át nem tör köztük halandó. Kíséreljük

meg távolabb hessegetni ezeket a rusnya férgeket...

És a fegyveréért nyúlt.

- Csak a szemükbe, sir! - figyelmeztettem.

- Wel ! Tudom... Az uraságok esküvői frakkja túl hosszúra nyúlt, és a golyó sem járja át

Megszólaltak a fegyverek, és a fenevadak néhány ölnyit visszahúzódtak. Félelmetes

ál kapcsuk tompán csapódott össze, ahogy hányták-vetették magukat. Apró szemük

mozdulatlanul meredt ránk.

Egyelőre nem indulhattunk. Valósággal utat kel ett vágnunk a krokodilok sűrűjében. Az

első lövések nem sok eredményt hoztak. Ám amint tizenöt-húsz mozdulatlan tetem nyúlt

el az iszapban, társaik bevonszolták őket a mélyebb vízbe, és ott tüstént nekik is estek. A hatalmas csúszómászók egymást legázolva tülekedtek, hogy mennél jobb falatokhoz

jussanak. Örvénylett a víz körülöttük. Csontos páncél al borított testek vetődtek föl, majd merültek el a hul ámokban, mélyen fölkavarva az iszapot. Csontok ropogása hal atszott

az iszonyú fogak közt. Félig zárt ál kapcsok emelkedtek a magasba, áldozatok letépett

maradványait őrölve. Ezt a látványt Dante kifelejtette a pokol leírásánál.

- Érthetetlen, hogyan jutottak el a szigetre azok az emberek fegyvertelenül - tűnődött a

barát.

- Csak találgathatunk - mondtam. - Föltehetően az átkelést követően a mozgásra

figyeltek föl a bestiák, és zsákmány reményében csak azt követően gyűltek itt össze ilyen

tömegben. Egyes példányokat a bambuszrudakkal távol lehetett tartani...

Most, hogy az út szabaddá vált, megragadtuk a rudakat, és az iszapba nyomva erőteljes

lökésekkel elszabadultunk a parttól. Igyekeztünk a mélyebb részeken haladni, nehogy

zátonyra fusson'az esetlen jármű, ám a víz mélysége itt sem haladta meg a négy-öt

könyöknyit. A krokodilok nem mertek közelünkbe jönni, ám annál kitartóbban követtek

kétoldalt, figyelő tekintetüket nem kerülte el semmi. Közvetlen veszélyben nem forogtunk,

de alig tudtuk elviselni a bűzt, az ál atok testének kipárolgását.

Számomra rejtély, hogyan élnek meg egyáltalán ilyen nagy tömegben. Ha valamikor

akadt is hal, vagy bármilyen más élőlény ezekben a vizekben, azt rég kipusztították, nem

maradt hírmondója sem. Talán egyszerűen fölfalják a gyöngébb, fejletlenebb egyedeket?

Ki tudja?

Az öt bambuszrúd megtette a magáét, és a tutaj olyan gyorsan haladt, hogy már szabad

szemmel is kivehettük a szigeten tartózkodókat. Ok is észrevettek bennünket. A parton

ál tak, és ahelyett, hogy örömrivalgásban törtek volna ki, teljesen csöndben maradtak.

Egyelőre nem tudhatták, békés vagy el enséges szándékkal érkezünk-e. Ahogy

közeledtünk, láttam, hogy mindannyian kést ragadtak. Elszánt arckifejezéssel fürkésztek

bennünket, és látszott rajtuk, hogy ha kel , elszánták magukat a végső harcra is.

- Ál j! - kiáltott felénk egyikük spanyolul. - Ne közeledjenek! Előbb tudni akarjuk, kicsodák önök, és mit akarnak!

Válaszoltam volna, de a barát megelőzött.

- Mióta bizalmatlan velem szemben, senor Harrico? Miért kel ene okvetlenül el enséget

látnia bennem?

A barát merőben véletlenül ismerte ezt az embert, aki - már korábban beszéltünk róla -

egy Buenos Airesben működő bankház megbízottja volt. Örömmel uj ongott föl, amikor

útitársunkban régi ismerősét ismerte föl:

- Bendito sea Diós! Jaguár testvér! Meg vagyunk mentve! Seno-res, ezek az emberek

barátok!...

Simán partot értünk. Nem kötöttük ki a tutajt, hanem fölvonszoltuk a vízből lankásan

kiemelkedő homoksávon, olyan magasra, hogy a hul ámok el ne úsztassák. Az emberek

boldog kiáltozással vettek körül bennünket, nji jtották a kezüket, és egymás szavába

vágva mutatkoztunk be egymásnak a barát, il etve senor Harrico segítségével.

Hadd említsem meg, hogy a sziget foglyai közt találtunk két észak-amerikait is, akik kitörj örömmel fogadták Turnerstick kapitányt és derék kormányosát.

- No, de senores - érdeklődött a barát ismerősétől, a bankártól, amikor kissé elült a

mámoros boldogság -, hogyan tehették ennyire lóvá önöket?

- Meg akartuk nézni a „Nuestro Senor Jesucristo de la floresta virgen" nevezetű óriási keresztet...

- Itt, a szigeten? Hiszen az jó néhány mérfölddel arrébb van, valahol az őserdőben.

- Becsaptak minket, csúnyán. Ez a Sendador iszonyatosan nagy csirkefogó!... És mi

mennyire bíztunk benne!...

- Hát a bizalmat valóban nem érdemli meg. Ezt bizonyítani is tudom.

- Most már nincs rá szükség, bizonyította ezt ő saját maga. De mit keresnek önök ezen a

félreeső vidéken?

- Önöket. Meg akarjuk óvni a karavánt a szerencsétlenségtől.

- Honnan tudták, hogy veszély fenyeget bennünket?

Hilario testvér néhány szóval elmondta a legszükségesebbeket. Hal gatói elszörnyedő

kiáltásokkal értesültek a dolgokról. A barát vigasztalta őket:

- Nyugodjanak meg, senores! Önök túl vannak a veszélyen, a hozzátartozóikkal eddig

nem történt semmi baj, és rajta leszünk, hogy ne is történjék...

- No de lerohanják az asszonyokat!

- Egyelőre még nincs veszély. Éjfél körül tervezik a támadást. Addig van időnk megtenni

az óvóintézkedéseket...

- Hála önöknek és Istennek! Remélem, találunk majd időt, hogy úgy igazából

elbeszélgessünk. Mindenekelőtt, hol lehet most a Sendador?

- A karavánnál.

- Tehát az. elhagyott romoknál?

- Nem. Már éppen tovább indultak, és éppen ahhoz a kereszthez, amelynek a nevét

említette az imént...

- Nélkülünk? Akkor a társaság minden tagja ki van szolgáltatva a gazember kényének-

kedvének.

- Pil anatnyilag igen. Am Ő egyedül nem tesz semmit. Mindenekelőtt azt szeretnénk

megtudni, hogyan sikerült neki idecsalogatni önöket a szigetre?

- Hazugsággal. Elámított bennünket.

- Ezt sejtettük. No de mégis, kitalált valami mesét?

- Oly módon írta le a keresztet, amely szerinte itt található, hogy a legnagyobb mértékben fölkeltette a kíváncsiságunkat. Hajdan valamilyen inka erre vetődött, háborúskodás

folytán. Keresztény volt. Letáborozott, és az éjszaka során rajtaütöttek az indiánok.

Csekély számú kísérőjével együtt a szigetre menekült, és ott az utolsó emberig

védekeztek. Tetemeiket a támadók kereszt alakot formálva fektették egymás mel é, és

egy így maradt a mai napig. Ez a kereszt a híres „Nuestro Senor Jesucristo de la floresta

virgen".

- Csodálatos, hogy ezt mind elhitték!

- Miért kételkedtünk volna?

- Mert az indiánok pogányok voltak. Aligha bajlódtak volna a megölt keresztény el enség

nul áival, hogy ilyen szent, kegyeletteljes formába rendezzék őket.

- Ó, nem mondtam még el mindent! Az inka esett el utolsóként, és halála előtt

megtérítette támadóit...

- Ah, vagy úgy! Harcolt el enük, és közben maradt ideje a megtérítésre is?! Az önök

hiszékenysége, senor Harrico, mesébe il ő!...

- Higgye el, úgy első hal ásra valóságosnak tetszett. Persze, így, utólag... no de hadd

folytassam tovább. Az inka szavai olyan nagy hatást tettek az indiánokra, hogy

kegyeletből itt hagytak mindent érintetlenül. Az inkák értéktárgyait, fegyvereit, ruházatát, a magukkal hozott gyémántberakásos arany ékszereket, eszközeiket...

- Bámulatos!...

- A Sendador még tovább mesélt. A történtek óta ez a hely, a sziget szent földdarabnak

számít, az elhunytakat nem háborgatja senki, és értékeik ugyanúgy hevernek mel ettük,

ahogy az indiánok hagyták...

- Kezdem érteni. Meg kel azonban hagyni, hogy a gazfickó ügyesen adta elő a mesét.

No de miért nem hozták magukkal a fegyvereiket?

- Azt mondta, elég a kés a tutaj építéséhez. Fölöslegesnek tartotta, hogy puskáinkat

magunkkal cipeljük, és sejtette velünk, lesz ott sok minden, amivel megrakodhatunk... Ő

persze hozta magával a fegyvert, és kérdésünkre azt válaszolta: azért szerződtettük,

hogy minden körülmények közt megvédelmezzen minket. Még dicsértük is az

előrelátását... így történt tehát...

- Mikor támadtak kétségei^?

- Amikor magunkra akart hagyni.

- Mindannyian egyszerre keltek át a tutajon?

- Persze. Kényelmesen elfértünk.

- Krokodilok békén hagyták önöket?

- Igen, csak később figyeltek föl a tutajra.

- Amikor elérték a szigetet, partra szál tak mindannyian?

- A Sendadort kivéve igen. Ő a tutajon maradt. Amikor kérdeztük, miért nem jön velünk,

kajánul válaszolta: ő már abban örömét leli, hogy minket nagy csomó kincshez juttatott,

és az osztozkodásban nem akar részt venni...

- Nem próbálták meg visszatartani?

- Már késő volt. El ökte a tutajt a parttól, és megjelentek a krokodilok is. Mi pedig a

rudakat a tutajon hagytuk. Csak a szavai, amelyeket biztos távolságból kiáltott felénk,

fedték föl alattomos, szörnyű tervét. Az asszonyokat átjátssza az indiánoknak, leányaink

közül a legszebbet megtartja magának, míg minket itt széttépnek ezek a bestiák...

Egyszerűen nem hittünk neki, úgy gondoltuk, talán csak tréfál. Mindenesetre átkutattuk a

szigetet az inka sírja után.

- Persze nyomát sem lelték.

- Ahogy mondja. Nem találtunk mást, csak puszta homokot. Kezdtük belátni, hogy

csapdába kerültünk, alattomos gonosztevő hálójába, amelyből nincs menekülés. Azóta is

itt ülünk, tanácskozunk, de használható ötietünk nem támadt. Nem kel tehát mondanunk,

milyen hálásak vagyunk önnek és barátainak, hogy a segítségünkre siettek. Reméljük,

egyszer majd találunk alkalmat, hogy viszonozzuk jóságukat. ..

- Ez legyen a legnagyobb gondjuk... Most azonban már tűnjünk el innen, felejtsük el ezt

az átkozott szigetet!...

- Elbír a tutaj egyszerre mindannyiunkat?

- Megpróbáljuk, talán igen.

A kísérlet sikerült, kimerészkedhettünk teljes létszámmal a vízre. A sziget foglyai mind a húszan szorosan végigfeküdtek egymás mel é, a tutaj teljes hosszában. így a jármű

egyenletesen ült a vízen. Öten közülünk megragadták a bambuszrudakat, a többiek pedig

puskával a kezükben a tutaj elejére és a széleire térdeltek, hogy elriasszák a közelünkbe

merészkedő krokodilokat. A jármű mélyebbre merült a hul ámokba, mint idejövetelünkkor,

ám még így sem csapott át rajta a víz.

Ismét elejtettünk jó néhány krokodilt, és ezután a többi már belátta: a közelségünk

túlontúl veszélyes számukra. Ezért távolabb húzódtak, ám fenyegető tekintetüket

egyetlen pil anatra sem vették le rólunk. A félelmetes gyűrű együtt mozgott a vánszorgó

tutaj al, és a bestiákon látszott, készek azonnal ránk rohanni, ha elkövetjük akár a

legkisebb hibát is. Mondanom sem kel , hogy fölsóhajtottunk, amikor túloldalt ismét partot értünk. Mindenekelőtt a hátrahagyott őr és a lovak után néztünk. Rendben találtunk

mindent, nem történt semmi zavaró. Jómagam ugyanis nyugtalankodtam, hátha erre

vetődik valamilyen indián csapat, ami a körülményekből ítélve elképzelhető volt, és

elkötik a lovakat. Mert hát mit tehetett volna egyetlen ember velük szemben?!...

Szerencsére aggályaim alaptalannak bizonyultak.

Most tehát, hogy a húsz ember biztonságban érezhette magát, sorsukért nem kel ett

aggódnunk, nyugodtan megbeszélhettük, mi legyen a további teendő. Az apák és férjek

természetesen tüstént a veszélyben lévő gyermekek és asszonyok segítségére akartak

sietni. Én azonban azt tanácsoltam, ne kapkodjunk. Gondoljuk át nyugodtan

helyzetünket, és úgy döntsünk. Tíz-tizenöt perc elvesztegetett idő a későbbiek során

sokszorosan meg fog térülni, mint ahogy ezt kalandos életem során oly sokszor

tapasztaltam.

Mindenekelőtt utol kel ett érnünk a karavánt, mégpedig a tervezett rajtaütés előtt, a

Sendadort pedig foglyul kel ett ejtenünk. Nem hagyhattuk figyelmen kívül azt a

lehetőséget, hogy esetleg a kocsihajtók közt akad cinkosa, bár Harrico azt ál ította,

megbízható, rendes emberek, és egyik sem paktálna le egy ilyen gazemberrel.

Útnak indultunk tehát. Én nem helyeseltem, hogy két ember üljön egy lovon, mert úgy az

ál atok hamar elfáradnak. Inkább azt javasoltam, húszan gyalogoljunk mindig, tíz üljön

nyeregben, és majd váltjuk egymást. Társaim egyetértettek velem, és így vágtunk neki a

mezőségnek.

Gyorsan haladtunk. A távolba tűnő sík, füves pusztán semmi sem ál t utunkban. Néha

fölbukkant egy-egy aprócska zöld sziget, bokorcsoport, ritkás liget. Ezek azonban nem

akadályoztak előrejutásunkban. A fű nem nőtt túl sűr€n, ezért a gyaloglás sem volt

fárasztó, noha alaposan meg kel ett nyújtanunk lépteinket, hogy a lovakkal együtt

haladjunk.

Éppen rám esett a sor, hogy gyalogoljak, ezért a pejkómat átadtam az egyik

yerbaterónak. Elgondolkodva lépkedtem, amikor Pena csatlakozott hozzám. Ő is éppen

most váltott. Kérésére elbeszéltem kalandjainkat, egészen az indulásunktól,

Montevideótól kezdve. Ezután a közös mexikói élményekről esett szó. Gondoltam, itt az

alkalom, hogy tisztázzam a nemzetiségét, mert erre valahogy eddig sohasem került sor.

Ebbe az irányba tereltem tehát a beszélgetést:

- Senor, teljesen bizonytalan vagyok valamiben. Árulja már el, ön spanyol származású? -

kérdeztem.

- Nem - válaszolta.

- Elképzelhető, hogy néhány csepp német vér is csörgedezik az ereiben?...

- Nagyon is. Német vagyok, apai és anyai ágon egyaránt...

- Sejtettem, bár mexikói utunk során ezt mélységesen elhal gatta.

- Jó okom volt rá.

- Megtudhatom, hogy miért?

- Hogyne. Most már nem titok. Ezen a vidéken úgy ismernek, mint a kínafa kérgének

szorgalmas gyűjtőjét és aranyásót. Az utóbbi minőségemben utaztam Mexikóba, ám ezt,

természetesen, titokban akartam tartani. Ugyanis a társaságban, amelyhez csapódtam,

akadt egy ember, aki ismert. Nem személyesen, de mivel itt élt sokáig délen, tudta a

nevemet, a foglalkozásomat, és tisztában volt körülményeimmel, azzal is, hogy német

származású vagyok. Arra kényszerültem tehát, hogy hal gassak erről, spanyol nevet

vettem föl, és spanyolnak adtam ki magam.

- Velem szemben azonban lehetett volna őszinte!

- Nem lett volna ésszerű. Igaz, ön nem aranyásó, tehát nem vetélytárs, ám egyetlen

vigyázatlan szó is elronthat mindent.

- Nyilván ennek is meg volt az oka, hogy ilyen óvatosan járt el?...

- Természetesen.

- Valami pompás leletre bukkant?

- Ahogy mondja. Már régebben beszélt nekem valaki Mexikó egyik elhagyatott zugáról,

ahol szerinte arany található. Pontosan leírta a helyet, én pedig vártam a megfelelő

alkalmat, hogy odautazzam. Végül is összeál t a dolog, és útra keltem. A társaság,

amelyhez már ott csatlakoztam, arra a vidékre készült, il etve át akart rajta haladni.

Tervemet természetesen titokban tartottam, hiszen ha kiszivárog, nyakamba zúdul az

egész csapat.

- És sikerrel járt?

- Minden várakozáson felül. Amint elértük a tájat, a leírás alapján és a földtani alakzatok segítségével nyomban ráismertem arra a helyre. Még egy napot továbblovagoltam a

társasággal, majd éjszaka titokban megváltam tőlük, és visszalovagoltam. Jó

háromnapos kutatás után végül is rábukkantam a telérre, amely sokat érőnek ígérkezett.

Gondosan letakartam homokkal, kőtörmelékkel, eltüntettem kutatásom nyomait, és

elindultam, hogy a leletre vevőt keressek. És hogy mi módon jutottam a titok birtokába?

Nos, nem azért, mintha bárkinek be kel ene számolnom erről, de szeretném, ha ön

tisztán látna mindent. Több évvel ezelőtt egy nálam jóval öregebb aranyásóval

barangoltunk együtt a hegyekben. Igazi nagy fogást nem sikerült megcsípnünk, de azért

megéltünk. Megszoktuk egymást, és mint két testvér jártunk-keltünk, éltük világunkat. Az

egyik utunk során, amikor egy mocsaras területen haladtunk át, társam belázasodott.

Elkövettem érte mindent, amit csak tudtam, de eredmény nélkül. Közvetlenül a halála

előtt beszélt a dologról, és csak arra kért, ha találok aranyat, juttassak valamit egyik távoli rokonának, ezt már meg is tettem. Ez tehát a történet.

- Tehát akkor talált vevőt?

- Azonnal. Fölkísértem a hegyekbe, a lelőhelyig. Megmutattam a télért. Szakember volt,

nem kel ett sokat magyaráznom. Azonnal fölmérte a lehetőségeket. A közelben

csörgedezett egy kis folyócska is, tehát víz is volt a bányanyitáshoz. Fölajánlotta,

alakítsunk együtt társaságot. Én azonban siettem vissza a La Flata ál amokba, ezért

ajánlatát nem fogadhattam el. Az összeg, amit kaptam, bőven elegendő, hogy gondtalan

jövőt biztosítson hátralévő életemben, még a társam rokonának juttatott rész levonása

után is.

- Gratulálok. És a név, az a Pena, hogyan jutott eszébe?...

- Ennek is van története, ám nem különösebben érdekes. Rövid, könnyen

megjegyezhető, és nem is feltűnő. Teljesen megfelel szempontjaimnak.

- így viszont fölöslegesnek tartom, hogy ezt a spanyolt erőltessük. Beszélgessünk csak

németül.

- A legnagyobb örömmel. Szívesen használtam volna Mexikóban is az anyanyelvemet,

legalábbis önnel társalogva, de amint említettem, nagy vigyázatlanság lett volna.

- Megkérdezhetem, Németország melyik részéről származik?

- Miért ne? Porosz vagyok.

- A tartomány?

- Szilézia. A szülővárosom pedig Boroszló.

Sokkal gyorsabban múlt az idő így, hogy fölidéztük az otthoni tájakat, embereket, és

mindezt közös anyanyelvünkön.

Időközben már kétszer cseréltünk lovakat, és lassan be is sötétedett. Ez azonban nem

hátráltatott bennünket, mert Pena remek vezetőnek bizonyult, és ha kétségei lettek volna,

Gomara azonnal kisegítette.

Az utat egyikük sem ismerte pontosan, az irányt azonban tudták, és korábbi utazásaik

során alaposan megfigyelték a vidék sajátosságait, ezért nem kel ett fémünk, hogy

eltévedünk.

A nyílt mezőség mmdinkább elmaradt. Gyarapodtak a bokorerdők, facsoportok, de köztük

még mindig akadálymentes, zavartalan út nyílt A teljességgel sík tájon még afféle

talajhul ámzás sem fárasztotta a gyaloglókat. Az egyetlen akadályt a lagúnák képezték,

amelyeket vagy meg kel ett kerülnünk, vagy ha sekélyek voltak, átgázoltunk rajtuk. Az

égen fölragyogtak az első csil agok.

így lovagoltunk több órán át az alkonyi szürkületben, majd az esti fél iomályban, aztán

egyszer csak jó széles, a talajba hirtelen mélyülő vízmosásba ütköztünk, amelynek láttán

Pena örömmel kiáltott föl:

- Pompás! Ez az út vezet az őserdei feszülethez! Nem tévedtem eltehát!...

- Ez út? Én kiszáradt folyóágynak nézem - jegyeztem meg.

- Az is. Esős időszakban a hegyekről lezúduló víz feltölti ezeket a medreket, sőt,

nemritkán elárasztja a mezőséget, és végeláthatatlan víztengerek alakulnak ki. Ezek a

medrek talaj mélyen fekvő hajlataiban formálódnak ki mint a Salado mel ékágai.

Összegyűjtik a vizet, és elvezetik a folyóba. Ez is afféle időszakos meder.

- Járható a szekerekkel?

- Nagyon is, majd meglátják. Szinte az egyetlen út, amelyen a kereszt megközelíthető.

Ezen haladunk mi is tovább.

- És ha belebotiunk a Sendadorba?

- Kizárt dolog. Megelőztük alaposan, jóval mögöttünk van.

- Az pompás lenne, ám fölfedezheti a nyomainkat.

- Ebben a sötétségben aligha. Egyébként is kőtörmelék fedi a vízmosás alját. Nyugodtan

végiglovagolhatunk rajta.

- Kitűnő. így előttük érünk a kereszthez. Milyen messze lehet még?

- Talán jó háromnegyed óra.

- Hm! Ha legalább egyszer szemügyre vehettem volna a környéket! A harcot aligha

kerülhetjük el, és ez esetben komoly előnyt jelentene számunkra, ha ismerném azt a

helyet.

- Nos, én meglehetősen ismerem, és megpróbálom mennél alaposabban leírni.

Szerintem a régmúlt időkben kolostor ál t ott, legalábbis a falromok nagyobb, összefüggő

építményre utalnak, és fölfedeztem egy boltozatos pincelejáratot is.

- Csak fehér ember munkája lehet, mert az indiánok nem ismerik a boltozatot.

Ugyanolyan sík a környék ott is, mint itt? Gondolom, erdő borítja, már csak a kereszt

neve után ítélve...

- Domb emelkedik ki a területből ott, és ez a folyóágy gyűrűbe fogja. Oldalát benőtték a

fák, és a tetején találhatók a romok, amelyekről beszéltem. Ha valaki a legmagasabb

pontjáról lepil ant, éppen az említett keresztre lát.

- Vezet föl út a dombra? Olyanra gondolok, amelyet szekerek is használhatnak.

- Nem... a Sendadornak lenn kel hagynia a fogatokat a domb lábánál.

- Ott várná be az indiánokat? Föltételezhető, hogy nem találkoznak azonnal, hiszen azok

elrejtőztek.

- Nekem is ez a véleményem. Viszont a támadást csak akkor indíthatják, ha előbb

beszéltek a Sendadorral.

- Ő fogja tehát fölkeresni az indiánokat. Mindenképpen tájékoztatnia kel őket a dolgok

ál ásáról; sikerült-e csapdába csalni a férfiakat, lerohanhatják-e az asszonyokat minden

kockázat nélkül. Úgy gondolom, hogy a rézbőrűek a romok közt bújtak meg.

- En biztos vagyok benne, annyira, hogy akár meg is esküdnék rá.

- Akkor nem szabad egészen a dombig lovagolnunk, mert észrevehetnek. Bizonyára

ál ítottak őröket.

- Nem hiszem. Nincs rá semmi okuk. Elhagyatott, kihalt vidék, nem várhatnak senkit az

érkefő karavánon kívül. Persze, más lenne a helyzet, ha el enséges törzsekkel szemben

vonulnának ki. A romok közt találjuk őket feltétlenül, talán éppen az említett pincében. Ott várnak a Sendadorra, amíg megérkezik, és akkor majd lehozza őket.

- Ottjártakor alaposan átvizsgálta a pincét?

- Természetesen. Az ember sohasem tudhatja, mikor lesz szüksége ilyen pompás

búvóhelyre.

- Nagy?

- Kicsit összezsúfolódva akár kétszáz ember is elférne benne.

- Több lejárat is nyílik?

- Első dolgom volt, hogy ezt kiderítsem. Am minden fáradozásom mel ett is csak egyet

találtam. Korábban lépcső vezetett a mélybe, de a fokok nagy részben tönkrementek.

Ezért a lejárat most már inkább csak valamilyen bánya szel őzőaknájához hasonlít.

- Pompás lenne, ha valóban ott rejtőzködnének. Gondolja csak meg, minden veszély

nélkül meglephetnénk őket, így nem kerülne sor harcra, ami egyébként elkerülhetetlen.

Vegye még hozzá a mérgezett íryilaikat, amelyek el en egyáltalán nem csábító dolog

küzdeni. Sajnos, ebben egyelőre csak reménykedhetünk, látnunk kel , hogyan alakulnak

a dolgok.

A száraz folyómeder úgy-ahogy használható útnak bizonyult. Kurta órán át haladhattunk

benne fölfelé, amikor Pena megál ította csapatunkat, mondván, hogy a domb lába

mintegy százötven lépésre lehet előttünk. Társaink a lovakkal behúzódtak a fák közé, és

csöndben várakoztak ránk, míg Pena meg én átvizsgáltuk a területet. Ahogy tovább

indiútunk, igyekeztünk elkerülni minden zörejt. Szerencsére a süppedős, nedves avar

elnyelte lépteink zaját. Elértük a domb lejtőjét, és az erdő szélén, a fák lombjainak a

takarásában megál tunk.

3. A kolostor romjai között

Csöndes^ éjszaka borult ránk. Nem hal atszott egyetlen hang sem. Am egyáltalán nem

éreztük magunkat biztonságban. Amikor a mérgezett nyíl kiröpül a fúvócsőből, nem okoz

semmi zajt, mégis veszélyesebb bármely öreg mordály bizonytalan golyójánál. Ilyen nyíl

bármelyik pil anatban eltalálhatott bennünket, ha az indiánok mégis ál ítottak őrséget.

Szerencsére ennek nyomát sem leltük. Óvatosan lopakodni kezdtünk az emelkedőn

fölfelé.

Ez már nem ígérkezett könnyű munkának. A kúszónövények indái átszőttek mindent,

úgyhogy esetenként csak a talajon kúszva haladhattunk tovább, de még így is

nemegyszer megál ásra kényszerültünk. Ilyenkor késeinkkel utat kel ett vágnunk a zöld

szövevényben, ami elkerülhetetlenül zaj al járt... Végül is azért minden baj nélkül

megérkeztünk a tetőre. A csil agok fényénél, amennyire a lombok vetette árnyék engedte,

észrevettem, hogy a domb nem csúcsban végződik, hanem meglehetősen nagy, sík

területben. Már közvetlenül előttünk sötétlettek a falmaradványok, és bizonyára

folytatódtak tovább is, ám azokat már takarta a zöld bozót szövevénye.

- Hol van a romok bejárata? - kérdeztem.

- Itt, a közelben, mindjárt jobbra.

- Van több is?

- Volt bizonyára, de csak ez használható. A többit járhatatlan omladék zárja el.

- Ezen át elérhetjük a pincét?

- Igen.

- Akkor induljunk, de nagyon óvatosan!

Megfogta a kezemet, és magával húzott Nemsokára elértük a viszonylag épségben

megmaradt óriási, széles kaput, amelyet köny-nyűszerrel fölismertünk. Nagyon kel ett

ügyelnünk, mert ha valahol, itt ugyancsak számíthattunk őrre. Ani az indiánok teljes

biztonságban érezhették magukat, mert nem találtunk senldt. Amint áthaladtunk a

nyíláson, négyszögletes, alacsony falomladékkal körülvett téren találtuk magunkat. Ezen

az udvaron, éppen velünk szemben takart tűz halovány fénye vil ant meg. Alig kivehetően

elszenesedett fadarabok és fíist szagát is lehetett érezni.

- Ott van előttünk a pince - mondta Pena. - Tüzet gyújtottak odalenn...

- Az pedig füsttel jár - tűnődtem. - Megful adnak az emberek...

- Nem, dehogyis! Kutatásaim során két nyílást találtam a boltozaton, egészen magasan,

jobbról és balról. Ezeken át távozik a füst a szabadba.

- Egy ember is ki tud bújni rajtuk?

- A, nem. Kimondottan szel őzőnyílások. Mi azonban beláthatunk rajtuk, mert

megközelíthetők innen, fentről is.

- Remek! Próbáljuk is ki mindjárt, talán okosabbak leszünk. Induljunk!