XI. FEJEZET

A MEGHIÚSULT TALÁLKOZÁS

A Jeruzsálem visszafoglalásáért hősként tisztelt Szaladint már győzelme másnapján bírálatok érik. A hozzá közelállók barátsággal, ellenfelei egyre szigorúbban vetik szemére hibáit.

Szaláhaddin – írja Ibn al–Athír – sohasem volt következetes a döntései véghezvitelében. Ha egy város ostromakor a védők kihúzták egy ideig, a szultán felhagyott a további küzdelemmel. Márpedig egy uralkodónak sohasem szabad így cselekednie, még ha a sors kegyeltje, akkor sem. Sokszor érdemesebb szilárdnak maradni és elbukni, mint sikerre jutni, de aztán sután eltékozolni, amit elért az ember. Ennek az igazságnak az egyik legfényesebb példája Szaláhaddin magatartása Tyr városánál. Egyedül az ő hibája, hogy a muzulmánok kénytelenek voltak itt megtorpanni.

A moszuli történetíró, Zengi családjának elkötelezett híve, sohasem ellenséges hangnemben, de mindig hűvös tartózkodással beszél Szaladinról. Hittin és Jeruzsálem után Ibn al–Athír is osztozik az arab világ általános örömében, de ez nem gátolja meg, hogy a hős egy–egy hibáját is fölfedje, minden gonosz hátsó szándék nélkül. Ami Tyrt illeti, a történész által megfogalmazott szemrehányások teljesen helytállók.

Valahányszor bevett egy franj várost vagy egy erődítményt, például Akrát, Aszkalónt vagy Jeruzsálemet, Szaláhaddin mindenütt megengedte, hogy az ellenséges lovagok és katonák Tyrbe menekülhessenek. A város emiatt gyakorlatilag bevehetetlenné vált. A partvidéki franjok üzeneteket küldtek tengerentúli honfitársaiknak, akik megígérték, hogy segítségükre sietnek. Talán nem állítható–e, hogy Tyr védelmét bizonyos értelemben maga Szaláhaddin szervezte meg, a tulajdon seregével szemben?

Természetesen nem szabad felróni a szultánnak, hogy nagylelkűen bánt legyőzött ellenfeleivel. A felesleges vérontástól való irtózása, adott szavának szigorú megtartása, lenyűgözően nemes gesztusai legalább olyan értékesek az utókor szemében, mint haditettei. Az azonban vitathatatlan, hogy súlyos politikai és katonai hibát követett el. Tudnia kellett, hogy Jeruzsálem visszahódítása a Nyugat arculcsapása, aminek következményei lesznek. Ilyen körülmények között megengedni a franjok tízezreinek, hogy Tyrbe, a partvidék legerősebb várába távozzanak, egyet jelentett egy új hídfőállás megerősítésével egy újabb behatoláshoz. Ráadásul a lovagoknak egy kivételesen erős vezetőjük akadt – Guy király ugyanis továbbra is fogságban volt – a Nyugatról nemrégiben érkezett Conrad de Montferrat márki személyében (az arab krónikások műveiben „al–Markisz” néven szerepel).

Szaladin tisztában van a veszéllyel, de nagyságát alábecsüli. 1187 novemberében, néhány héttel a Szent Város bevétele után hozzálát Tyr ostromához, de nem túl nagy meggyőződéssel. Az ősi föníciai várost csak az egyiptomi hajóhad hathatós támogatásával lehetne elfoglalni. Szaladin tudja ezt, mégis mindössze tíz hajóval jelenik meg a falak alatt, amelyek közül ötöt gyorsan fel is gyújtanak a védők egy merész roham során. A többi hajó elmenekül Bejrút felé. A tengeri fedezet nélkül maradt muzulmán hadsereg ezek után már csak a Tyrt a szárazfölddel összekötő keskeny földnyelven támadhat. Az ostrom így akár hónapokig is elhúzódhat. Annál is inkább, mert al–Markisz alaposan feltüzelte a franjokat, szemmel láthatóan készek a végsőkig harcolni. A végeérhetetlen hadjárattól kimerült emírek zöme azt javasolja Szaladinnak, álljon el tervétől. Arannyal talán többüket is maradásra lehetne bírni, de a katonák sokba kerülnek télvíz idején, az államkassza pedig üres. Maga a szultán is fáradt. Leszereli tehát csapatainak felét, felhagy Tyr ostromával, és északra vonul, ahol a városok és erődítmények minden erőfeszítés nélkül bevehetők.

A muzulmán hadsereg számára újabb győzelemsorozat ez: Latakia, Tartúsz, Bagrasz, Száfita, Kavkab – és még hosszan lehetne sorolni a hódításokat. Sokkal könnyebb számba venni azokat a helyeket, amelyek továbbra is a franjok kezén maradtak a Keleten: Tyr, Tripolisz, Antiochia és a kikötője, valamint három elszigetelt erőd. De az éles szeműeket ez nem tévesztheti meg, még Szaladin közvetlen környezetében sem. Mire jó győzelmet győzelemre halmozni, ha közben semmi biztosíték sincs rá, hogy sikerül elejét venni egy újabb behatolásnak? A szultánról lepereg minden aggályoskodás. „Ha a franj ok átjönnek a tengeren túlról, ugyanolyan sorsra jutnak, mint az itteniek” – jelenti ki, amikor egy szicíliai hajóhad jelenik meg Latakia előtt. 1188 júliusában még Guy–t is könnyelműen szabadon bocsátja, no persze előtte ünnepélyesen megesketi, hogy nem fog többé fegyvert a muzulmánok ellen.

Ez az ajándék sokba kerül majd még neki. 1189 augusztusában a franj király fogadalmát megszegve ostromolni kezdi Akra kikötőjét. Hadereje szerény, de nap mint nap érkeznek az újabb és újabb hajók, és ontják magukból a nyugati harcosokat.

Jeruzsálem elvesztése után – meséli Ibn al–Athír – a franjok feketébe öltözve átkeltek a tengeren túlra. Mindenütt segítségért folyamodtak, de leginkább a nagy Rómában. Hogy bosszúra tüzeljék az embereket, egy rajzot mutogattak, amely a Messiást ábrázolta – a béke legyen vele –, amint vérben úszó testtel szenved egy arab ostorcsapásai alatt. Azt mondták: „Nézzétek! Ez itt a Messiás, ez pedig Mohamed, a muzulmánok prófétája, halálra ostorozza a mi Urunkat!” A felháborodott franjok gyülekezni kezdtek, még a nők is, és akik nem tudtak útra kelni, fizették annak a költségeit, aki helyettük ment a harcba. Az egyik fogoly ellenség elmondta nekem, hogy szülei egyetlen gyermeke volt, és az anyja eladta a házát, hogy megvehesse a harci felszerelését. A franjok vallási és érzelmi felajzottsága akkora volt, hogy készek voltak bármilyen áldozatra, csak hogy elérjék a céljukat.

Szeptember első napjaitól kezdve Guy csapatai folyamatosan kapják az erősítést. Megkezdődhet hát az akrai csata, a franj háborúk egyik leghosszabb és legrettenetesebb ütközete. Akra egy orrnyúlványhoz hasonló félszigeten épült: délen van a kikötő, nyugatra a tenger, az északi és a keleti oldal két erős fala pedig hegyesszögben fut össze. A várost kétszeresen is gyűrű veszi körül. A muzulmán helyőrség által szilárdan ellenőrzött falakhoz egyre közelebb férkőznek a megfeszített íj formájában felsorakozott franjok, de a hátukban ott van Szaladin serege. Szaladin kezdetben abban bízott, hogy sikerül majd ellenfeleit sakkban tartania és megtizedelnie. Hamarosan rá kellett azonban döbbennie, hogy hiú ábrándokat dédelgetett. Hiába arat ugyanis a muzulmán sereg több egymást követő győzelmet is, a franjok gyorsan pótolják veszteségeiket, feltöltik soraikat. Tyrből vagy a tengeren túlról naponta érkeznek az újabb és újabb harcosok.

1189 októberében javában dúl már az akrai ütközet, amikor Szaladin üzenetet kap Aleppóból, hogy „az alemannok királya”, Rőtszakállú Frigyes császár Konstantinápolyhoz közeledik, úton van Szíria felé kétszáz–kétszázhatvanezer emberrel. A szultán nyomban megteszi, amit lehet. A hűséges Bahaaddin ekkor is mellette van, s így meséli el az eseményeket: Felmérve a helyzet súlyos voltát, Szaláhaddin úgy döntött, ismét a dzsihádba hívja valamennyi muzulmánt, és értesítette a kalifát a fejleményekről. Engem bízott meg, hogy menjek el Szindzsár, Dzsezire, Moszul és Irbil uraihoz, és vegyem rá őket, katonáikkal együtt vegyenek részt a szent háborúban. Azután Bagdadba kellett mennem, hogy az igazhívők fejedelmét is cselekvésre bírjam. Mindenben követtem az utasításait. Hogy a kalifát kizökkentse közönyéből, Szaladin egy levelében tájékoztatja, hogy a Rómában székelő pápa parancsot adott a franj népeknek, vonuljanak Jeruzsálem ellen. Szaladin ugyanakkor követeket meneszt a maghrebi és a spanyolországi muzulmán vezetőkhöz is, kéri őket, segítsék meg muzulmán testvéreiket úgy, ahogyan a nyugatiak tették keleti honfitársaikkal. De a lelkesedést, amit Jeruzsálem visszahódítása keltett, az egész muzulmán világban felváltja a félelem. Azt suttogják, a franjok bosszúja rettenetes lesz, ismét patakokban folyik majd a vér, s a Szent Város megint elvész, sőt Szíria és Egyiptom is a hódítók kezére kerül majd. De – ismét, mint már annyiszor – a véletlen avagy a Gondviselés megsegíti Szaladin ügyét.

A német császár diadalmasan átvonul Kis–Ázsián, és 1190 tavaszán Konya alá ér. Hamar betöri a kapukat, behatol Kilidzs Arszlán utódainak a fővárosába, majd üzenetet küldet Antiochiába, hírül adja jövetelét. A dél–anatóliai örmények megrettennek, s vallási vezetőik gyorsan követet küldenek Szaladinhoz, mentse meg őket az újabb franj behatolástól. De a szultán közbeavatkozására nem lesz szükség. Június 10–én a rekkenő hőségben Rőtszakállú Frigyes megfürdik egy folyócskában a Taurus–hegység lábainál, és – feltehetően szívroham következtében – megfullad, Ibn al–Athír szavaival egy olyan helyen, ahol a víz a köldökéig sem ért. Hadserege szerteszéledt. Az Isten így mentette meg a muzulmánokat az alemannoktól, akik még a franjok között is különösen nagyszámú és szívós népnek számítanak.

A német veszély tehát csodálatosan elhárult, de azért hónapokra megbénította Szaladint, nem indulhatott döntő támadásra az Akrát ostromlók ellen. A palesztinai kikötő előtti helyzet így teljesen megmerevedik. A szultán elegendő erősítést kapott, nem kell félnie az ellentámadásoktól, de a franjokat sem lehet többé elűzni a falak alól. Lassanként egyfajta modus vivendi alakul ki. A viaskodó felek, lovagok és emírek meg–meghívják egymást mulatozni, szépen megvannak egymás közelében, időnként még közös játékokat is rendeznek, mint azt Bahaaddintől tudhatjuk.

Történt egyszer, hogy a hadakozásba belefáradt felek elhatározták, gyermekviadalt tartanak. Két fiú jött ki a falak közül, hogy megmérkőzzön két hitetlen kortársával. A verekedés hevében az egyik muzulmán gyermek rávetette magát az ellenfelére, leterítette és torkon ragadta. Látván, hogy már–már megöli, a franjok odaszaladtak, mondván: „Megállj csak! Most már igazából a foglyod lett, és mi kiváltjuk őt.” A muzulmán fiú kapott két dinárt, s cserébe elengedte az ellenfelét.

E búcsúbeli hangulat ellenére a háborút viselők helyzete csöppet sem irigylésre méltó. Sok a halott és a sebesült, tombolnak a járványok, és télen rendkívül nehéz megszervezni az utánpótlást. Szaladinnak elsősorban az akrai helyőrség miatt fő a feje. A nyugati hajók érkeztével egyre szorosabb a tengeri zár. Egy több tucatnyi hajóból álló egyiptomi flottának kétszer is sikerül elverekednie magát a kikötőig, de veszteségeik súlyosak, a szultánnak hamarosan ravaszsághoz kell folyamodnia, hogy a falakon belül levők élelmezését megoldhassa. 1190–ben felszerel Bejrútban egy irdatlan nagy hajót, és színültig megtölti búzával, sajttal, tojással és kecskével.

Egy muzulmán csapat alkotta a hajó legénységét – meséli Bahaaddin. – Franj öltözékbe bújtak, lenyírták a szakállukat, az árbocra keresztet tűztek, és jól látható helyre disznókat állítottak. Megközelítették a várost, nyugodtan hajókáztak az ellenséges hajók között. Megállították őket, mondván: „Látjuk, Akra felé igyekeztek!” A mieink meglepetést színlelve, megkérdezték: „Hát nem vettétek be a várost?” A franjok, akik azt hitték, hogy valóban honfitársaikkal állnak szemben, így feleltek: „Nem, egyelőre még nem.” „Jól van mondták a mieink –, akkor majd a táborotok közelében lehorgonyzunk. Hanem itt jön mögöttünk egy másik hajó. Azonnal értesíteni kellene, nehogy a város felé ússzon.” A bejrútiak ugyanis észrevették, hogy egy franj hajó halad a nyomukban. Az ellenséges tengerészek nyomban efelé a hajó felé indultak, közben pedig a mieink dagadó vitorlákkal, teljes sebességgel Akra kikötője felé siklottak. A védők örömkiáltásokkal fogadták őket, mert már az éhínség pusztított a városban.

Az ilyen cseleket persze nem lehet sűrűn megismételni. Ha Szaladin seregének nem sikerül áttörnie az ostromgyűrűt, Akrának előbb–utóbb meg kell adnia magát. De a hónapok múltával a muzulmán győzelem, egy újabb Hittin esélye egyre halványabb lesz. A nyugati harcosok tábora nemhogy fogyatkozna, de egyre nagyobb lesz.

1191 áprilisában Franciaország királya, Fülöp Ágost száll partra csapataival Akra szomszédságában, s június elején követi őt Oroszlánszívű Richárd is.

Anglia e királya, Malek al–Inkitár – írja Bahaaddin – bátor, erőtől duzzadó s a harcban magabiztos volt. Rangban ugyan Franciaország királya alatt állt, de gazdagsága és katonai tekintélye egyaránt nagyobb volt amazénál. Útközben megállt Cipruson, hamar elfoglalta, s amikor huszonöt, emberekkel és hadianyaggal megrakott gályájával megjelent Akránál, a franjok örömujjongásban törtek ki, hatalmas tüzeket gyújtottak érkezésének megünneplésére. Ami a muzulmánokat illeti, az ő szívüket félelem és csüggedés töltötte el.

Az Anglia koronáját viselő harminchárom éves vörös óriás a harcias világi lovag megtestesítője. Fennen hirdetett nemes eszméi csöppet sem palástolhatják véres kegyetlenségét és teljes gátlástalanságát. De ha a nyugatiak egy emberként csodálják és tisztelik is kivételes egyénisége és vitathatatlan karizmája miatt, magát Richárdot Szaladin személyisége ragadja meg. Megérkezte pillanatától szeretne vele találkozni. Küldönc útján kéri al–Adelt, szervezzen meg egy találkozót a bátyjával. A szultán habozás nélkül így felel: „A királyok csak egy egyezség megkötése után találkoznak, merthogy nem helyénvaló, hogy háborúzzanak egymással, miután együtt ettek–ittak. ” Ám az öccsét felhatalmazza Szaladin, hogy találkozzék Richárddal azzal a feltétellel, hogy mindkettejüket a saját katonái vegyék körül. Így a kapcsolatok folyamatosan fennmaradnak, ámbár eredményt nem hoznak. Valójában – írja Bahaaddin – a franjok csupán azért küldözgettek követeket hozzánk, hogy felmérjék erős és gyenge pontjainkat. Amikor fogadtuk őket, minket is hasonló célok vezéreltek. Ha Richárd őszintén szeretne is megismerkedni Jeruzsálem meghódítójával, bizonyosan nem tárgyalni jött a Keletre.

Miközben a felek találkozgatnak, az angol király az Akra elleni döntő rohamot készíti elő. A külvilágtól teljesen elzárt várost éhínség kínozza. Csak egy–egy kiváló úszó képes élete kockáztatásával bejutni. Bahaaddin elmeséli az egyik ilyen vállalkozás történetét.

A hosszú csata egyik legkülönösebb és legemlékezetesebb epizódja volt ez. Egy Issza nevű muzulmán úszó minden éjjel átúszott az ellenséges hajók alatt, és csak a túloldalukon bukkant fel újra. Az ostromlottak mindig türelmetlenül várták a megérkezését. Általában pénzt és üzenetet vitt a helyőrségnek az övére erősített zacskókban. Az egyik éjszakán három ilyen bugyorral az övében merült a víz alá, ezer dinárt és több levelet vitt magával. De észrevették, és megölték. Hamar megtudtuk, hogy valami szerencsétlenség érhette, mert a védők a megérkeztekor mindig egy galambot röpítettek hozzánk, s ezen az éjszakán semmiféle jelet nem kaptunk. Néhány nap múlva akrai lakosok a partról egy úszó testet láttak az árral sodródni. Közelebb mentek, s látták, Issza az, az úszó, akinek övében még mindig ott volt az arany és a leveleket tartalmazó bőrtasak. Vajon láttak–e valaha embert, aki még a halála után is ilyen hűségesen teljesítette megbízatását?

A muzulmán harcosok egyéni hőstettei nem elegendőek. Akra helyzete válságossá válik. 1191 nyarának elején az ostromlottak már csak elkeseredett segélykiáltásokat hallatnak: „Az erőnk fogytán, nincsen más választásunk, csak a fegyverletétel. Holnap, hacsak nem tesztek valamit értünk, életünkért cserében feladjuk a várost.” Szaladin teljesen elcsügged. Minden reménye szertefoszlott, nem tudja felmenteni az ostromlott várost, forró könnyek ömlenek a szeméből. Hozzátartozói az egészségéért aggódnak, az orvosai pedig nyugtatószereket írnak fel neki. Felszólítja a hadikikiáltókat, hirdessék ki a táborban, hogy döntő támadást indítanak a város felmentésére. De emírjei nem állnak mellé. „Miért sodornánk feleslegesen veszélybe a muzulmán sereget?” – kérdik. A franjok most olyan sokan vannak, s állásaik is oly szilárdak, hogy minden hadművelet egyenlő lenne az öngyilkossággal.

1191. július 11 –én kétévi ostrom után egyszer csak keresztes lobogók kúsznak fel a falakra.

A franjok torkukszakadtából kiáltoztak örömükben, a mi táborunkban pedig mindenki lesújtottan hallgatott. A katonák sírtak és nyöszörögtek. A szultán olyan állapotban volt, mint egy anya, aki a gyermekét veszítette el. Bementem hozzá, megtettem minden tőlem telhetőt, hogy erőt öntsek bele. Azt mondtam neki, hogy most már Jeruzsálem és a többi part menti város jövőjére kell gondolnia, és az Akrában foglyul ejtett muzulmánok ügyében kell közbenjárnia.

Legyűrve fájdalmát, Szaladin követet küld Richárdhoz, megvitatni a bebörtönzöttek kiszabadulásának a feltételeit. De az angolnak sietős a dolga. Sikerét azonnal és eltökélten ki akarja használni, egy nagyszabású hadművelet megindítását tervezi, nincs ideje a foglyokkal bajlódni, ahogyan a szultánnak sem volt négy évvel korábban, amikor a franj városok egymás után kerültek a kezére. A különbség csak az, hogy Szaladin nem akarván bíbelődni a foglyokkal, elengedte őket. Richárd más „megoldást” részesít előnyben: a kivégzésüket. Az akrai helyőrség kétezerhétszáz katonáját összeterelik a város falai előtt, s a családjukhoz tartozó mintegy háromszáz asszonyt és gyermeket is. Kötelekkel egymáshoz kötözik őket, oly szorosan, hogy egyetlen hústömeget alkotnak. Akkor rájuk szabadítják a franj harcosokat, akik szablyákkal, lándzsákkal és kövekkel addig kaszabolják–gyilkolják a szerencsétleneket, amíg az utolsó nyögések is el nem halnak.

Miután ezt a gondot gyorsan „megoldotta” Richárd, csapatai élén elhagyja Akrát. A tengerpart mentén délre vonul, hajóhada a közelben maradva követi. Szaladin velük párhuzamosan halad, a szárazföld belsejében. A két sereg között számos összecsapásra kerül sor, de egyik sem hoz végső döntést. A szultán most már tisztában van vele, hogy nem tudja megakadályozni a franjokat abban, hogy átvegyék a palesztin tengerpart feletti ellenőrzést. A szétverésükre pedig végképp nem gondolhat. A legtöbb, amit tehet, hogy feltartóztatja őket, s eltorlaszolja előttük, kerül, amibe kerül, a Jeruzsálembe vezető utat. A Szent Város elvesztése rettenetes csapás lenne az iszlám számára. Szaladin pályafutásának leggyötrelmesebb óráit éli. Kétségbeesése ellenére igyekszik fenntartani csapatai és a környezete fegyelmét és hitét. Bizalmasai előtt elismeri, komoly hátrányba került, de váltig bizonygatja, hogy a muzulmánok mindig itt maradnak, a franj királyok pedig csak meghatározott időre jöttek a Keletre háborúzni. Hát nem hagyta–e el Franciaország királya is Palesztinát augusztusban, száznapos ott–tartózkodása után? Hát nem ismételgeti Anglia királya is egyre–másra, hogy szeretne mihamarább visszatérni távoli birodalmába?

Richárd egyébként megsokszorozza diplomáciai kezdeményezéseit. 1191 szeptemberében, miután csapatai néhány sikeres haditettet hajtottak végre a part – menti Arszúf–síkságon, Jaffától északra – sürgeti al–Adelt, kössenek gyors egyezséget.

A mieink és a tieitek közül egyaránt sokan meghaltak – írja az egyik üzenetében –, az ország romokban hever és az ügy egyoldalú rendezése egyikünknek sem áll módjában. Nem gondolod, hogy most már elég? A mi részünkről csupán három vitás kérdést látunk: Jeruzsálem, az igazi kereszt és a terület dolgát.

Ami Jeruzsálemet illeti, az a mi szent vallási helyünk, sohasem leszünk hajlandók lemondani róla, még ha az utolsó csepp vérünkig kell is harcolnunk érte. A terület dolgában az a kívánságunk, hogy kapjunk meg mindent a Jordántól nyugatra. A kereszt pedig számotokra csupán egy haszontalan fadarab, de számunkra felbecsülhetetlen az értéke. Adja hát nekünk a szultán, és vessünk véget ennek a kimerítő harcnak.

Al–Adel haladéktalanul beszámol a javaslatról bátyjának, aki a legfőbb bizalmasaival való tanácskozás után a következő választ diktálja:

A Szent Város éppúgy a mienk is, mint a tiétek; sőt a mi számunkra még fontosabb, mert ez volt a prófétánk csodálatos éjszakai utazásának végpontja és itt gyűlik majd össze a közösségünk az utolsó ítélet napján. Teljesen kizárt tehát, hogy elhagyjuk. Ezt a muzulmánok sohasem fogadnák el. Ami a területet illeti, az mindig is a mienk volt, a ti hódításaitok csupán átmenetiek. Bejöhettetek ide, mert annak idején gyengék voltak a muzulmánok, de bármennyit is kelljen háborúznunk, sohasem hagyunk benneteket nyugton a bitorolt földeken. A kereszt pedig erős fegyver a kezünkben, és csakis akkor válunk meg tőle, ha cserében hasonló jelentőségű engedményt kapunk mi is.

Az üzenetek keménysége csak látszólagos. Mindkét fél a lehető legmerészebb igényét fogalmazza meg, s a megegyezés előtt nyilvánvalóan továbbra is nyitva áll az út. Három nappal a fenti üzenetváltás után Richárd egy ugyancsak különös javaslatot küld Szaladin öccsének, aki azt Bahaaddin közvetítésével juttatja el Szaladinhoz.

Az egyezségtervezet szerint al–Adel feleségül venné Anglia királyának a nővérét, aki Szicília urának a hitvese volt, de a férje meghalt. A király ezért hozta magával testvérét a Keletre, s most felajánlja a kezét al–Adelnek. A pár Jeruzsálemben élne. Az angol király az általa ellenőrzött part menti területeket Akrától Aszkalónig odaajándékozná a nővérének, aki a „száhel” királynője lenne. A szultán pedig az öccsének adná a partvidéki birtokait, aki a száhel királya lenne. A keresztet a házas felekre bíznák, s a foglyokat mindkét oldalon szabadon bocsátanák. Amikor pedig a béke megköttetne, Anglia királya hazatérne a tengeren túli országába.

Al–Adelt láthatóan megkísértette a lehetőség. Meghagyja Bahaaddinnek, tegyen meg minden tőle telhetőt Szaladin meggyőzése érdekében. A krónikás megígéri, hogy igyekezni fog.

Megjelentem tehát a szultán előtt, s megismételtem a hallottakat. Nem emelt semmi különösebb kifogást, de kijelentette, hogy szerinte Anglia királya nem fogadna el soha egy effajta rendezést, ezért alighanem valami tréfáról vagy cselről lehet szó. Háromszor kértem meg, hogy legalább tegyen egy próbát, amíg végül beleegyezett. Vihettem tehát a szultán beleegyezését al–Adelnek. Ő gyorsan megüzente az igenlő választ az ellenséges táborba. Ám az átkozott angol azzal küldte vissza a követet, hogy nővére rettenetes dühbe gurult a javaslat hallatán, s megesküdött, sohasem adja magát oda egy muzulmánnak.

Ahogyan azt Szaladin sejtette, Richárd ravaszkodni próbált. Azt remélte, hogy a szultán úgy, ahogy van, visszautasítja majd a tervet, s ezzel alaposan felbőszíti al–Adelt. A javaslat elfogadásával Szaladin rákényszerítette az angol uralkodót, hogy felfedje, kettős játékot űz. Több hónapja már komoly erőfeszítéseket tett, hogy megkülönböztetett kapcsolatot alakítson ki al–Adellel. „Testvéremnek” szólította, igyekezett felkelteni becsvágyát, felhasználni őt Szaladin ellen. Nem volt rossz ötlet. A maga részéről a szultán is alkalmaz hasonló módszereket. A Richárddal folytatott tárgyalásaival egy időben Tyr urával, az angol uralkodóval rendkívül feszült viszonyban lévő al–Markisszal is párbeszédet folytat. Konrád márki attól fél, hogy az Oroszlánszívű ki akarja túrni őt a birtokaiból. Odáig megy, hogy szövetséget ajánl fel Szaladinnak a „tengeri franjok” ellen. A szultán nem kap az ajánlaton, de felhasználja a Richárdra gyakorolt diplomáciai nyomás fokozására. Az angol királyt olyannyira kétségbe ejti a márki politikája, hogy néhány hónappal később meggyilkoltatja.

Fondorlata kudarcát követően Richárd megkéri al–Adelt, szervezzen meg egy személyes találkozót közte és Szaladin között. De a szultán most is ugyanazt a választ adja, mint hónapokkal azelőtt.

Királyok csak egy egyezség megkötése után találkoznak egymással. Különben sem ismerem a nyelvedet, te sem az enyémet, amúgy is csak egy olyan tolmács segítségével társaloghatnánk, akiben mindketten megbízunk. Legyen hát ez az ember hírvivő közöttünk. Ha pedig majd egyezségre jutunk, akkor összejövünk, s egyetértés uralkodik majd közöttünk.

A tárgyalások még egy évig elhúzódnak. Szaladin befészkelte magát Jeruzsálembe, s hagyja, hadd teljék–múljék az idő. Békeajánlatai egyszerűek: tartsa meg mindenki azt, ami felett hatalma van. A franjok, ha óhajtják, fegyvertelenül elzarándokolhatnak a Szent Városba, de az továbbra is a muzulmánok kezén marad. Richárd már tűkön ül, szeretne hazatérni. Kétszer is Jeruzsálem ellen vonul, hogy kikényszerítse a döntést, de egyik alkalommal sem támadja meg a várost. Hogy túlfűtött tettvágyát kielégítse, hatalmas, hónapokig tartó építkezésbe kezd. Óriási várat emel Aszkalónnál, kiindulópontnak szeretné egy majdani, Egyiptom elleni hadjárathoz. Alighogy elkészül az építmény, Szaladin kijelenti, hogy a békekötés egyik feltételeként ragaszkodik az utolsó kőig való lebontásához.

1192 augusztusában Richárd nem bírja tovább. Súlyos beteg, számos lovagja elpártolt tőle, szemére vetik, hogy nem kísérelte meg Jeruzsálem bevételét, Konrád meggyilkoltatásával vádolják, s barátai egyre sürgetik, hogy haladéktalanul térjen vissza Angliába. Nem halogathatja tovább az indulását. Majdhogynem könyörgőre fogja, hogy Szaladin hagyja meg neki Aszkalónt. De a válasz nemleges. Akkor egy újabb üzenetet küld a szultánnak. Újból előadja kérését, de most azt is hozzáteszi, hogy amennyiben nem sikerülne hat nap alatt elfogadható békét kötni, kénytelen lenne itt tölteni a telet. Ez a burkolt fenyegetés mosolyra fakasztja Szaladint. Leülteti a követet, s a következő szavakat intézi hozzá: „Megmondod a királynak, hogy Aszkalón ügyében nem engedek. Ami pedig azt a tervét illeti, hogy a telet ebben az országban tölti, nos, úgy látom, ez elkerülhetetlen, mert tudnia kell, hogy alighogy elmegy, azon nyomban visszafoglaljuk az általa elrabolt földet. Még az is lehetséges, hogy az előtt foglaljuk vissza, mielőtt elmegy. Valóban van kedve itt tölteni a telet, két hónap utazásnyi távolságra a családjától és az országától, miközben élete virágában, ereje teljében van és élvezhetné a lét örömeit? A magam részéről nyugodtan itt tölthetem a telet, aztán a nyarat, aztán egy másik telet és egy másik nyarat, mert én a saját országomban vagyok, a gyermekeim és a hozzátartozóim körében, akikre vigyázhatok, mert van egy seregem a nyárra és egy másik a télre. Öreg ember vagyok már, nem érdekelnek a földi lét gyönyörei. Itt maradok tehát, és várok, amíg az Isten győzelmet nem ad valamelyikünknek.”

Nyilván ennek az üzenetnek a hatása is, hogy Richárd néhány nap múlva bejelenti, kész lemondani Aszkalónról. És 1192 szeptemberének elején aláírnak egy öt évre szóló békeszerződést. A franjok megtartják a Tyrtől Jaffáig terjedő partvidéki területeket, és elismerik Szaladin fennhatóságát az ország többi részére, beleértve Jeruzsálemet is. A nyugati harcosok Szaladin menlevelével a Szent Városba igyekeznek, hogy Krisztus sírjánál imádkozhassanak. Szaladin udvariasan fogadja a legelőkelőbbeket közülük, még étkét is megosztja velük, megnyugtatja őket, szilárd elhatározása a vallásszabadság biztosítása. De Richárd nem megy el Jeruzsálembe. Nem akar meghívottként érkezni abba a városba, ahová hódítóként óhajtott bevonulni. Egy hónappal a békekötés után elhagyja a Keletet anélkül, hogy látta volna a Szent Sírt és találkozott volna Szaladinnal.

A szultán végül is győztesen került ki a Nyugattal való nehéz összecsapásból. Igaz, a franjok visszaszerezték néhány város ellenőrzését, jelenlétüket meghosszabbították még mintegy száz esztendővel. De soha többé nem válnak olyan hatalommá, amely képes lenne rákényszeríteni az akaratát az arab világra. Nem lesznek már igazi államaik, legfeljebb néhány helyi birtokuk.

Szaladin a siker ellenére is megtörtnek és csüggedtnek érzi magát. Alig emlékeztet már benne valami Hittin karizmatikus hősére. Tekintélye megcsappant az emírjei előtt, ellenlábasai egyre merészebbek. Fizikailag is rossz állapotban van. Sohasem volt híres kicsattanó egészségéről, már évek óta a damaszkuszi és a kairói udvari orvosok rendszeres kezelésére szorult. Az egyiptomi fővárosban egy különösen nagy tudású „tabib”, a Spanyolországból érkezett zsidó–arab Músza Ibn Maimún – ismertebb nevén Maimonidész – gyógyította. Ennek ellenére a franjok elleni harc legnehezebb éveiben gyakran jöttek rá maláriás rohamok, amelyek sokszor hosszú napokra ágyba kényszerítették. 1192–ben mégsem valamiféle betegség elhatalmasodása nyugtalanítja az orvosokat, hanem az általános elgyengülés, egyfajta korai öregség, amelyet mindenki érzékel a környezetében. Szaladin még csak az ötvenötödik évében jár, de maga is érzi, hogy órái meg vannak számlálva.

Élete utolsó napjait Szaladin békés nyugalomban tölti kedves városában, Damaszkuszban, az övéi körében. Bahaaddin el sem mozdul mellőle, gondosan feljegyzi minden szavát, gesztusát. 1193. február 18–án vele van a fellegvár palotájának a kertjében is.

A szultán az árnyékban telepedett le, legfiatalabb gyermekei körében. Megkérdezte, ki vár rá odabenn. „Franj követek – válaszolták neki –, meg emírek, és városi elöljárók egy csoportja.” Maga elé hívatta a franjokat. Amikor megjelentek előtte, az egyik kisfiát, abu–Bakr emírt, akit nagyon szeretett, éppen a térdén lovagoltatta. A franjok láttán, sima arcuk, hosszú hajuk, fura öltözékük láttán a gyermek megijedt és sírva fakadt. A szultán elnézést kért a franjoktól, és véget vetett a találkozásnak anélkül, hogy meghallgatta volna, mit akarnak mondani neki a követek. Aztán így szólt hozzám: „Ettél már valamit ma?” E szavakkal szokott meghívni valakit, étkezzen vele. Hozzá is tette: „Hozzanak valamit enni nekünk!” Tejben főtt rizst és más, rendkívül könnyű ételeket szolgáltak fel, s a szultán evett. Ez megnyugtatott, mert azt hittem, már elvesztette minden étvágyát. Egy ideje elteltnek érezte magát, nem volt képes egy falatot sem lenyelni. Nehezen mozgott, és emiatt szüntelenül elnézést kért.

Ezen a csütörtökön Szaladin elég erősnek érzi magát még ahhoz is, hogy lóra szálljon, és egy Mekkából érkezett zarándok–karaván elé ügessen. Két nap múlva azonban már fölkelni sem bír. Lassanként teljes letargiába süllyed. Világos pillanatai egyre ritkábbak. Betegségének híre elterjed Damaszkuszban, a lakók félnek, hogy hamarosan az anarchia keríti hatalmába a várost.

A bazárból eltűntek a selymek, a fosztogatástól való félelem miatt. Minden este, midőn elhagytam a szultán lakhelyét és saját szállásomra igyekeztem, emberek tolongtak az utamban, arckifejezésemből próbálván kifürkészni, bekövetkezett–e már az elkerülhetetlen.

Március 2–án este a beteg szobája megtelik a palota asszonyaival. Nem bírják visszafojtani a könnyeiket. Szaladin állapota oly válságos, hogy legidősebb fia, al–Afdal megkéri Bahaaddint és a szultán egy másik közeli munkatársát, al–Fadil kádit, töltsék az éjszakát a fellegvárban. „Óvatlanság volna – feleli a kádi –, mert ha az emberek nem látnak bennünket kijönni, a legrosszabbra gondolnak, s fosztogatás kezdődhetne.” A beteg melletti virrasztással ezért egy olyan sejket bíznak meg, aki a fellegvárban lakik.

Ez a sejk idézeteket olvasott fel a Koránból, az Istenről és a túlvilágról beszélt, miközben a szultán öntudatlanul nyöszörgött. Amikor másnap megjelentem nála, már halott volt. Az Isten kegyelme legyen vele! Elmesélték nekem, hogy amikor a sejk ezeket a sorokat olvasta föl: „Allah az egyedüli Isten, és az ő kezeibe helyezem magam”, a szultán elmosolyodott, orcája felragyogott, s aztán kilehelte a lelkét.

A szultán halálhírére számos damaszkuszi a fellegvárba indul, de az őrök nem eresztik be őket. Csak a nagy emíreknek és a legfőbb ulémáknak van joguk rá, hogy részvétüket nyilvánítsák al–Afdalnak, az elhunyt szultán legidősebb fiának. A költőknek és a szónokoknak hallgatniuk kell. Szaladin legkisebb fiai kiszaladnak az utcára, és zokogva elvegyülnek a gyászoló tömegben.

Ezek a kibírhatatlanul fájdalmas jelenetek írja Bahaaddin egészen a déli imáig tartottak. Akkor megmosták a testet és halotti ruhába öltöztették. A díszes selymeket, ékszereket mind máshonnan kellett hozatni, mert a szultánnak nem volt semmi ilyesféle holmija. Engem is meghívtak az al–Davláhi által vezetett ceremóniára, de nem volt bátorságom részt venni benne. A déli ima után a testet egy lepellel borított koporsóban kivitték az utcára. Amikor a tömeg megpillantotta a halotti menetet, fájdalomkiáltásokban tört ki. Aztán csoportonként váltva egymást, imára járultak a koporsóhoz. A szultánt később a palota kertjei felé vitték, oda, ahol betegsége idején ápolták, majd letették a nyugati pavilonban. A délutáni ima órájában helyezték a földbe. Isten szentelje fel a lelkét, és tegye fényessé a sírját!