IV. FEJEZET

TRIPOLISZ KÉTEZER NAPJA

A sorozatos vereségek, az elkeserítő kudarcok, a sok–sok megaláztatás után 1100 nyarán váratlanul három reményt keltő hír is eljut Damaszkuszba. Az új értesülések nemcsak al–Harávi körét, a vallásos harcostársakat lelkesítik, hanem szinte ünnepi hangulatot keltenek a bazárban, a fő utca árkádjai alatt is. A műhelyeik előtt, a szőlőlugasok árnyékában gubóselymet, aranyozott brokátszövetet, damaszkuszi vásznat vagy damaszkuszi stílusú (arannyal, ezüsttel kirakott) bútorokat áruló kalmárok jókedvűen át–átkiabálnak egymásnak a járókelők feje fölött.

Július elején érkezik az első hír, és hamarosan meg is erősíttetik: az idős Saint–Gilles, aki sosem rejtette véka alá Tripolisz, Homsz és az egész Közép–Szíria meghódítására irányuló terveit, Összeveszett más franj vezetőkkel, és váratlanul Konstantinápolyba hajózott. Azt rebesgetik, nem is tér vissza többé.

Július végén jön a második, még nagyszerűbb hír, mecsetről mecsetre, utcáról utcára jár, néhány perc alatt mindenki megtudja. Ibn al–Qalamssi szavaival: Akra városának ostroma közben Godefroi, Jeruzsálem ura nyílvesszőtől eltaláltatott, s belehalt sebébe. Azt is rebesgetik, hogy egy palesztin előkelőség mérgezett gyümölccsel kínálta meg a franj főnököt. Vannak, akik fertőző járvány okozta, természetes halálról beszélnek. Ezt a változatot azonban a damaszkuszi krónikás elveti, inkább a népszerűbbet fogadja el: Akra védőinek keze által esett el Godefroi. A Jeruzsálem bukása után egy évvel bekövetkező győzelem vajon nem annak a jele–e, hogy végre megfordul a dolgok menete?

Mintha ezt a meggyőződést erősítené meg a néhány nappal később érkező harmadik hír is: Bohemund, a legfélelmetesebb franj fogságba esett. Danishmend, „a Bölcs” fogott ki rajta. Akárcsak a niceai csata idején, három évvel korábban, a török vezér megint bekerítette az örmény várost, Malatyát. Mihelyt ezt Bohemund, a franjok királya és Antiochia ura hírül vette – mondja Ibn al–Qalanissi – összegyűjtötte embereit, és a muzulmán sereg ellen vonult. Meggondolatlan vállalkozás volt. Hogy elérje az ostromlott várost, Bohemundnak ötszáz lovasával egy, a törökök ellenőrzése alatt álló hegyes vidéken kellett átvonulnia. Az út egy hétig tartott. Danishmend tudomást szerzett Bohemund közeledtéről, és csapdát állított neki. Az egyik szűk átjáróban, ahol a franjok nem tudtak csatarendbe fejlődni, Bohemundot és az ötszáz lovagot fergeteges nyílzápor fogadta. Az Isten győzelemre vezette a muzulmánokat. Sok franjot megöltek, Bohemundot és néhány társát pedig foglyul ejtették. Láncra verve Nikszár felé, Észak–Anatóliába viszik őket.

Saint–Gilles, Godefroi és Bohemund, a franj behatolás három vezéralakja tehát egymás után eltűnik a színről. Ez mindenki számára égi jel. Visszatér azok bátorsága, akiket elcsüggesztett a nyugatiak legyőzhetetlenségének látszata. Nem éppen most érkezett–e el az a pillanat, amikor végső csapást lehetne mérni rájuk? Mindenesetre van olyan ember, aki nagyon szeretné, hogy így legyen. Dukak az.

Tévedés volna azt feltételezni, hogy Damaszkusz ifjú királya az iszlám elkötelezett védelmezője, hiszen világosan bebizonyosodott már az Antiochiáért vívott csatában is, hogy képes elárulni az övéit önös érdekei kedvéért. A szeldzsuk vezér egyébként is csupán 1100 tavaszán döbbent rá a hitetlenek elleni szent háború szükségességére. Az egyik hűbérese, a Golán–fennsíkon élő egyik beduin főnök panaszt tett nála: a jeruzsálemi franjok sorozatosan zaklatják, elrabolják a termését, elhajtják az állatait. Dukak elhatározta, megleckézteti a franjokat. Egy májusi napon Godefroi és jobbkeze, Tankréd, Bohemund egyik unokaöccse éppen hazatérőben volt embereivel egy felettébb sikeres rajtaütésből, amikor a damaszkuszi sereg rájuk támadt. A magukkal cipelt hadizsákmány megnehezítette a franjok mozgását, nem tudták felvenni a harcot a támadókkal, de többen közülük életüket vesztették. Maga Tankréd is hajszál híján otthagyta a fogát.

Bosszúból nyomban megtorló támadásokat intézett a szíriai nagyváros közvetlen közelében levő falvak ellen. A pásztorok nyájait elhajtották, a falvakat irgalmatlanul kifosztották, majd felgyújtották. Dukakot megdöbbentette az ellencsapás hevessége és gyorsasága, nem mert közbeavatkozni. Ingatagsága megint megmutatkozott. Keserűen megbánta már a Golánon történteket, s most inkább önként ajánlott föl egy tekintélyes összeget Tankrédnak, csak vonuljon el végre. Ez az ajánlat persze csupán fokozta a franj vezér elszántságát. Úgy gondolta és minden oka megvolt rá hogy a király a végsőkig el van keseredve. Egy hattagú küldöttséget menesztett hát hozzá azzal a felszólítással, hogy térjen át a keresztény hitre, és adja át neki Damaszkuszt. Alább nem adta. Ez az elképesztő pimaszság felbőszítette a szeldzsuk törököt. Letartóztatta a követeket, és dühtől eltorzult hangon most ő követelte tőlük, vegyék föl az iszlám vallást. Az egyikük hajlandó volt erre. A másik ötnek ott helyben levágták a fejét.

Amint ez kitudódott, Godefroi nyomban csatlakozott Tankrédhoz. A két vezér valamennyi rendelkezésre álló emberét bevetette. Tíz napon át szisztematikusan fosztogatták–pusztították a szíriai nagyvárost övező falvakat. A gazdag Ghuta–síkság, amely – Ibn Dzsubair szavaival – úgy veszi körül Damaszkuszt, miként a Holdat az udvara, vigasztalan látványt nyújtott. Dukak tétlenül nézte. Bezárkózott damaszkuszi palotájába, ott várta, hogy a vihar elvonuljon. Ráadásul goláni vazallusa is szakított vele, s ezentúl Jeruzsálem urainak fizette az éves adót. Ami pedig még ennél is súlyosabb, a szíriai nagyváros lakói zúgolódni kezdtek, hogy vezetőik képtelenek megvédelmezni őket. Szidták–átkozták a török katonákat, akik pávaként peckesen feszítenek a bazárban, de mintha a föld nyelné el valamennyit, mihelyst az ellenség fölbukkan a kapuk alatt. Dukaknak most már csupán egyetlen gondolata maradt: a bosszú, méghozzá minél hamarabb, hogy legalább a saját alattvalói előtt visszanyerhesse elveszített tekintélyét.

Könnyen elképzelhető, hogy e körülmények között mekkora örömet okozott Godefroi halála a szeldzsuk vezérnek, aki három hónappal korábban még alighanem közömbösen fogadta volna a hírt. Amikor néhány nappal később Bohemund is fogságba esett, Dukak fölbátorodva, elszánta magát a cselekvésre.

Az alkalom októberben érkezik el. Amikor Godefroi–t megölték – meséli Ibn al–Qalanissi – fivére Balduin gróf, Edessza ura ötszáz lovassal és gyalogossal útra kelt Jeruzsálem felé. Dukak tudomást szerzett erről, összevonta csapatait és elébe ment. Bejrút partvidékén találkoztak össze. Balduin szemmel láthatóan szeretne Godefroi örökébe lépni. A kegyetlenségéről hírhedt harcosról már Edesszában „örökbe fogadó szülei” meggyilkolásakor kiderült, hogy lelkiismeret–furdalás nélkül kész bármilyen gaztettre. Ugyanakkor bátor és ravasz harcos, akinek jeruzsálemi jelenléte állandó veszélyt jelentene Damaszkuszra és az egész muzulmán Szíriára. Megölni vagy foglyul ejteni Balduint a jelenlegi kritikus helyzetben egyet jelentene azzal, hogy a behatoló sereget megfosztják vezetőjétől és alapjaikban ingatták meg a franjok pozícióit a Keleten. Az időpont tehát nagyszerűen van megválasztva, s hozzátehetjük, a helyszín nem kevésbé.

Balduin észak felől érkezik, a Földközi–tenger partja mentén közeleg, úgy október 24–e táján érne Bejrútba. De ehhez előtte még át kell kelnie a Nahr–el–Kalbon, a régi fátimida határon. A „Kutya folyójának” torkolata közelében az út összeszűkül, a parti sziklafalak és a meredek hegyek között vezet. Kiváló hely a meglepetésszerű támadáshoz. És Dukak úgy határozott, pontosan itt várja a franjokat. Elbújtatja embereit a barlangokban és az erdős hegyoldalakon, felderítői pedig folyamatosan tájékoztatják az ellenség mozgásáról.

A Nahr el–Kalb már a legrégebbi időkben, az ókorban is lidércnyomás volt a hódítók számára. Ha valamelyiküknek mégis sikerült átkelnie rajta, oly büszke volt haditettére, hogy a sziklafalra felvésette diadala történetét. Dukak idejében már több ilyen emlék maradványait meg lehetett csodálni a köveken: II. Ramszesz hieroglifáit, a babiloni Nabukodonozor ékírásjegyeit s a szíriai származású római császárnak, Septimius Severusnak a bátor gall légionáriusokhoz intézett dicsérő latin szavait. És szemben a győztesek e maroknyi csoportjával, hány és hány hadvezér álma tört össze e sziklákon s foszlott szerte nyomtalanul! Damaszkusz királya számára nem is lehet kétséges, hogy az „átkozott Balduin” is a legyőzöttek számát fogja gyarapítani. Dukaknak minden oka megvan a bizakodásra. Csapatai hatszor vagy hétszer több harcost számlálnak a franj vezér embereinél, s ehhez még hozzá lehet adni a meglepetés okozta helyzeti előnyt is. Nemcsak a rajta esett sérelemért fog most elégtételt venni, hanem visszaszerzi vezető szerepét a szíriai hercegek között, s megint akkora lesz a hatalma, mint a franjok behatolása előtt volt.

Ha van ember, aki tisztában van a csata tétjével, hát Fakr el–Mulk kádi az, aki egy évvel korábban lépett bátyja, Dzsalál el–Mulk helyébe, s lett Tripolisz új ura. A franj behatolás előtt Damaszkusz ura szemet vetett városára. Bizony okkal fél Balduin vereségétől, hiszen akkor Dukak az iszlám bajnokának szerepében tetszelegne, a szír föld felszabadítójának tüntetné föl magát, s neki, Fakr el–Mulknak is el kellene ismernie Dukak fennhatóságát, el kellene tűrnie minden szeszélyét.

Hogy ezt elkerülje, Fakr el–Mulk nem riad vissza semmitől. Amikor megtudja, hogy a Bejrút és Jeruzsálem felé tartó Balduin közeleg Tripoliszhoz, bort, mézet, kenyeret, húst küld neki meg pazar ajándékokat aranyból–ezüstből, s a tetejébe egy küldöncöt, aki ragaszkodik hozzá, hogy négyszemközt beszélhessen vele. Ez a követ tájékoztatja Balduint a Dukak által fölállított csapdáról, és számos részletet közöl vele a damaszkuszi csapatok elhelyezkedéséről, tanácsokat ad a legmegfelelőbb taktikához. A franj vezér megköszöni a kádinak az éppoly váratlan, mint amennyire becses szolgálatát, majd folytatja az útját a Nahr el–Kalb felé.

A mit sem sejtő Dukak alig várja, hogy lecsapjon a franjokra, amint azok bemerészkednek a keskeny part menti útra, amely felett mindkét oldalon felsorakoztatta íjászait. És valóban, a franjok fel is tűnnek a Junieh felőli úton, látszólag teljesen gyanútlanul közelednek. Még néhány lépés, és csapdába esnek. De hirtelen megtorpannak, majd lassan kezdenek visszafelé vonulni. Még nem történt semmi, de Dukak, látván, hogy az ellenség nem sétált bele a csapdájába, teljesen megzavarodik. Emírjei unszolására végül parancsot ad íjászainak, lőjenek ki néhány nyílvesszőt, de lovasait nem meri harcba küldeni a franjok ellen. Mire leszáll az éj, a muzulmán csapatok harci morálja a lehető legmélyebbre süllyed. Az arabok és a törökök egymást vádolják gyávasággal. Itt–ott összeakaszkodnak a franjokkal, de ezek bátortalan csetepaték csupán. Másnap reggel egy rövid összecsapást követően a damaszkuszi csapatok visszavonulnak a libanoni hegység felé, a franjok pedig nyugodtan folytathatják útjukat Palesztina felé.

Tripolisz kádija tudatos megfontolásból döntött Balduin megmentése mellett. Úgy ítéli meg, hogy a legfőbb fenyegetést városára Dukak jelenti, aki mellesleg maga is ugyanígy cselekedett két évvel korábban Karbukával szemben. Mind Fakr el–Mulk, mind Dukak úgy találja a döntő pillanatban, hogy a franjok jelenléte a kisebbik rossz. Hamarosan megmutatkozik azonban, mi is az igazán nagy baj. Három héttel a Nahr el–Kalb mellett elpackázott tőrvetés után Balduin Jeruzsálem királyává nyilváníttatja magát, lázas szervezésbe fog, és folytatja a hódításokat, hogy megszilárdíthassa a behatolás során pozícióit. Amikor, majdnem egy évszázaddal később, Ibn al–Athír megkísérli megérteni, miért is jöttek a franjok a Keletre, a vállalkozásuk kezdeményezését Balduin királynak tulajdonítja, „al–Bardavilnak”, akit valahogy a nyugatiak fővezérének képzel. A moszuli történetíró tulajdonképpen nem is téved, mert habár ez a lovag csak egy volt a behatolásban részt vevő számos társa között, a megszállásnak mégis kétségtelenül ő lett a legfőbb megtestesítője. Az arab világ gyógyíthatatlan széttagoltságával szemben a franj államok egységesen lépnek majd fel, s közös elszántságuknak, harci erényeiknek és viszonylagos együttműködésüknek köszönhetően komoly helyi hatalommá válnak.

De a muzulmánoknak is van azért egy komoly ütőkártyájuk: ellenségeik szinte hihetetlenül kevesen vannak. Jeruzsálem bukásának másnapján a franjok zöme visszatért a saját országába, trónra kerülésének pillanatában Balduin csak néhány száz lovagra számíthat. Ám gyengeségük látszata szertefoszlik, amikor 1101 tavaszán híre megy, hogy újabb, az eddig látottaknál jóval hatalmasabb franj seregek gyűltek össze Konstantinápolyban.

Ki más lenne, aki először fegyvert fog e hír hallatán, mint Kilidzs Arszlán és Danishmend? Ők, akik jól emlékeznek még a franjok legutóbbi Kis–Ázsiai vonulására. Habozás nélkül készek egyesíteni erőiket, hogy megpróbálják útját állni az újabb behatolásnak. Mivel a törökök Nicea vagy Dorülaion környékén nem mernek többé kalandokba bocsátkozni ezen a területen a rúmok már erősen megvetették a lábukat az újabb összecsapás helyéül egy jóval távolabbi vidéket, Anatólia délkeleti részét szemelik ki. Kilidzs Arszlán, aki közben idősebb és tapasztaltabb lett, megmérgeztet minden vízlelőhelyet a franlok egész korábbi útvonala mentén.

1101 májusában a szultán tudomására jut, hogy majdnem százezer ember kelt át a Boszporuszon Saint–Gilles vezetésével, aki immár egy éve Bizáncban tartózkodott. A szultán igyekszik lépésről lépésre követni ellenségei mozgását. A legmegfelelőbb pillanatban akarja meglepni őket. Az első állomásnak nyilván Niceának kell lennie. Furcsa módon azonban a szultán egykori fővárosának a környékére kiküldött megfigyelők nem jelzik érkezésüket. A Márvány–tenger partján, sőt még Konstantinápolyban sem tudnak róluk semmit. Kilidzs Arszlán csak június végén bukkan a nyomukra, amikor hirtelen megjelennek egy, az ő fennhatósága alá tartozó város falai alatt. Ankara Anatólia szívében fekszik, a törökök kezén lévő területek kellős közepén, akiknek álmukban sem jutott az eszükbe, hogy Ankarát esetleg támadás érheti. Mielőtt a szultán odaérkezhetett volna, a várost már el is foglalták a franjok. Kilidzs Arszlán úgy érzi magát, mint négy évvel azelőtt, Nicea elestének pillanatában. De nincsen idő a kesergésre, hiszen a nyugatiak most már egész birodalma létét fenyegetik. Elhatározza, megtámadja őket, amint elhagyják Ankarát, hogy visszatérjenek a dél felé vezető útra. Ismét melléfog: a hódítók hátat fordítanak Szíriának, s egyértelműen északkeletnek tartanak, a hatalmas fellegvár, Nikszár felé, ahol Danishmend fogva tartja Bohemundot. Hát erről van szó! A franjok Antiochia urát akarják kiszabadítani!

A szultán és szövetségesei most kezdik csak megérteni a hódítók furcsa útvonalát; alig hisznek a szemüknek. Bizonyos értelemben megnyugodhatnak, hiszen így szabadon megválaszthatják a felállítandó csapda helyét. Merzifun lesz az. A nyugatiak augusztus első napjaiban érik el ezt a várost, rettenetes, tűző napsütésben. Hadseregük szánalmas látványt nyújt. Az élen néhány száz lovas vánszorog, páncéljaikban mint kemencékben sülnek–főnek. Mögöttük szedett–vedett, kusza tömeg, több a nő és a gyerek, mint a harcképes férfi. A támadó török lovasok már az első hullámban szétkergetik őket. Nem is csata ez, inkább mészárlás. Az öldöklés egy teljes napon át tart. Az éjszaka leple alatt Saint–Gilles és bizalmasai kereket oldanak, a többiek tudta nélkül. A törökök másnap az utolsó túlélőkkel is végeznek. A fiatal nők ezreit rabláncra fűzik, Ázsia háremeit fogják benépesíteni velük.

Alig ér véget a merzifuni vérengzés, Kilidzs Arszlánt máris értesítik a hírhozói, hogy egy másik franj hadtest éppen Kis–Ázsián vonul át. Az útvonal ezúttal nem okoz meglepetést. A keresztesek a dél felé vezető úton haladnak. Csak néhány napi járás után döbbennek rá, hogy csapdába estek. Amikor augusztus végén a szultán északkeletről megérkezik lovasaival, a szomjúság gyötörte franjok már haláltusájukat vívják. Semmiféle ellenállásra nem képesek, a törökök könnyen végeznek velük.

És még mindig nincs vége. A második franj csapatot egy harmadik is követi, ugyanazon az úton, egy héttel később. Lovasok, gyalogosok, nők és gyerekek teljesen eltikkadva érkeznek Héraklész városa alá. Már látják is egy folyó habjainak csillogását, zűrzavaros rendetlenségben igyekeznek felé. De pontosan itt, a folyó partján várja őket Kilidzs Arszlán...

A franjok sohasem lesznek képesek kiheverni e három mészárlás okozta megrázkódtatást. A döntő esztendőkben tanúsított elszántságuk után egy ilyen tekintélyes számú erősítés, még ha nem is csupa harcosból állt, minden bizonnyal lehetővé tette volna számukra az egész arab Kelet teljes gyarmatosítását, még mielőtt az araboknak egyáltalán idejük lett volna összeszedniük magukat. És mégis, ez a hatalmas emberveszteség lett a kiváltó oka az arab földön létrehozott legtartósabb és leglátványosabb franj műnek, egy hatalmas erődítményrendszer kiépítésének. Csekély létszámuk ellensúlyozására voltak kénytelenek erődítményeket építeni, s ezeket olyan jól fölszerelték, hogy falaik közül egy maroknyi védő ostromlók sokaságát is sakkban tudta tartani. De a franjok számbeli kisebbségét nemcsak az erődítmények ellensúlyozták. A legveszedelmesebb fegyver a kezükben hosszú esztendőkön át az arabok törpelelkűsége volt. Aligha lehet jobb példa erre, mint Ibn al–Athír leírása a Tripolisz előtt 1102 áprilisának elején lefolyt különös ütközetről.

Saint–Gilles, veszejtse el őt az ég, a Kilidzs Arszlántól elszenvedett veresége után visszatért Szíriából. Mindössze háromszáz embere maradt. Akkor Tripolisz ura, Fakr el–Mulk üzenetet küldött Dukaknak és Homsz helytartójának: „Itt a soha vissza nem térő alkalom, most végezhetünk Saint–Gilleslel, hiszen alig van katonája!” Dukak nyomban küldött kétezer embert, Homsz kormányzója pedig személyesen vezette seregét. A tripoliszi csapatok a város kapuja előtt csatlakoztak hozzájuk, s közösen vonultak Saint–Gilles ellen. Saint–Gilles száz katonát vetett be a tripolisziak ellen, százat a damaszkusziak ellen, ötvenet a homsziakkal szemben, ötvenet pedig maga mellett tartott. A homszi sereg az ellenség puszta látványától megfutamodott, s a damaszkusziak is csakhamar nyakuk közé szedték a lábukat. A tripolisziak magukra maradtan is folytatták a csatát. Ezt látván, Saint–Gilles most egyszerre kétszáz katonát indított ellenük, legyőzte őket és hétezer embert megölt közülük.

Háromszáz franj győzelmet vett volna sok ezer muzulmánon? Az arab történetíró elbeszélése alighanem megfelel a valóságnak. A legvalószínűbb magyarázat az, hogy Dukak így akarta megfizetni a tripoliszi kádinak a Nahr el–Kalb–i csapda felállításakor tanúsított viselkedéséért. Fakr el–Mulk árulása akkor a Jeruzsálemi királyság megalapítása elől hárította el az akadályt; Damaszkusz királyának bosszúja most a negyedik franj állam, a Tripoliszi grófság létrehozása előtt nyit szabad utat.

Hat héttel e megalázó vereség után a térség vezetői újabb bűnös felelőtlenségről tesznek tanúbizonyságot. Hiába győznek, hiába vannak túlerőben, előnyüket képtelenek kihasználni.

1102 májusában vagyunk. Egy közel húszezer fős egyiptomi hadsereg Saraf – al–Afdal vezír fia – vezetésével Palesztinába érkezett, és Jaffa kikötőjének a közelében, Ramlehnél sikerült rajta ütnie Balduin csapatain. Maga a király is csak úgy menekült meg a rabságtól, hogy hasra fekve elrejtőzött a rózsabokrok között. Lovagjainak zömét lemészárolták vagy foglyul ejtették. Ezen a napon a kairói sereg könnyűszerrel bevehetné Jeruzsálemet, mert miként Ibn al–Athír mondja , a város védők nélkül marad, a franj király pedig menekülőben van.

Saraf néhány embere azt tanácsolta: „Menjünk, foglaljuk vissza a Szent Várost!” Mások azt javasolták: „Vegyük be inkább Jaffát!” Saraf nem tudott dönteni. Addig–addig tétovázott, amíg a franjok a tenger felől erősítést kaptak, és Saraf kénytelen volt visszatérni apjához Egyiptomba.

Látván, hogy a győzelem karnyújtásnyira volt tőle, Kairó ura a következő évben, majd az azt követőben is újabb támadást indít. De mindkét kísérletkor közbejön egy–egy váratlan esemény, és megakadályozza a győzelem kivívását. Először az egyiptomi hajóhad hajótörést szenved, fedélzetén a szárazföldi sereggel. Másodszor a sereg fővezére egy balesetben életét veszti, s halála csüggedést kelt a csapatokban. Bátor tábornok volt, de – ahogyan Ibn al–Athír elmeséli – rendkívül babonás. Megjósolták neki, hogy egy lóról lebukva hal meg majd. Amikor kinevezték Bejrút kormányzójává, parancsot adott, hogy valamennyi utcán szedjék fel a kockaköveket, nehogy megcsúszhasson rajtuk a lova. De semmilyen óvintézkedéssel sem lehet kikerülni a sorsot. A csata alatt a lova, noha nem éri támadás, megbokrosodik, s leveti hátáról gazdáját, aki – emberei szeme láttára – nyakát szegi. Al–Afdal balszerencsés, képzelőerő és bátorság híján való vállalkozásai sorra siralmas kudarccal végződnek. Ezalatt pedig a franjok nyugodtan folytatják Palesztina meghódítását.

Miután elfoglalták Haifát és Jaffát, 1104 májusában megtámadják Akrát. Természetes védettségének köszönhetően Akra kikötője az egyetlen, ahol télen és nyáron egyaránt biztonságban horgonyozhatnak a hajók. Ibn al–Qalanissi írja: Mivel segítségre sehonnan sem számíthatott, a város egyiptomi kormányzója elkeseredésében szabad elvonulást kért a maga és a lakosok számára. Balduin megígéri, hogy nem esik bántódásuk. Ám amikor a muzulmánok kivonulnak a városból, javaikkal megrakodva, a franjok rájuk rontanak, kifosztják őket és sokukat legyilkolják. Al–Afdal megesküszik, bosszút áll ezért az újabb megaláztatásért. De hiába küld ezután minden évben hatalmas sereget a franjok ellen, valamennyi próbálkozása balul üt ki. A Ramlehnél 1102 májusában elszalasztott lehetőség soha többé nem tér vissza.

Északon is csak a muzulmán emírek tehetetlensége menti meg a franjokat a teljes pusztulástól. 1100 augusztusától – amikor is Bohemund fogságba esik – az általa Antiochiában megalapított hercegség hét hónapra vezető s gyakorlatilag hadsereg nélkül marad, de a szomszédos uralkodók közül senki – sem Ridván, sem Kilidzs Arszlán, sem Danishmend – nem gondol arra, hogy ezt kihasználja. Időt hagynak a franjoknak, akik régenst választanak Antiochia élére Tankrédnak, Bohemund unokaöccsének a személyében, aki 1102 márciusában veszi át hűbérbirtokát, s hogy kellőképpen tudatosítsa jelenlétét, éppúgy kifosztja Aleppó környékét, mint ahogyan azt egy évvel korábban Damaszkusz környékén tette. Ridván még Dukaknál is gyávábban viselkedik. Tankréd tudomására hozza, hogy minden szeszélyét kész kielégíteni, amennyiben hajlandó továbbállni. A franj minden eddiginél pökhendibb feltételt szab: tegyenek ki egy hatalmas keresztet az aleppói nagy mecset minaretjének a tetejére. Ridván engedelmeskedik. Ennek az elképesztő megaláztatásnak, majd látni fogjuk, súlyos következményei lesznek.

Danishmend tökéletesen tisztában van Bohemund törekvéseivel, 1103 tavaszán mégis úgy dönt, szabadon bocsátja a franj vezért, méghozzá minden politikai ellenszolgáltatás nélkül. „Százezer dinár váltságdíjat és Jagi Szijan, Antiochia volt ura lányának a szabadon bocsátását követelte mindössze!” – mondja Ibn al–Athír felháborodva.

Börtönéből kiszabadulván Bohemund visszatért Antiochiába, s népét alaposan föltüzelte. Mindenekelőtt késlekedés nélkül hozzálátott, hogy a váltságdíját behajtsa a szomszédos városok lakosságán. A muzulmánokon így jóval több sérelem esett, mint amennyi előnyük származott Bohemund foglyul ejtéséből.

Miután kiadásai a helyi lakosság rovására „megtérültek”, a franj herceg nekilát birodalma kiterjesztéséhez. 1104 tavaszán az antiochiai és az edesszai franjok közös hadműveletet indítanak az Eufrátesz menti síkságot uraló Harran erődítménye ellen. Itt futnak össze az Irakot és Észak–Szíriát összekötő útvonalak.

A város maga nem kimondottan érdekes. Ibn Dzsubair, aki néhány évvel később látogat majd el ide, egyenesen ijesztő jelzőkkel írja le.

Harranban nem ismeretes a friss víz, Harran valóságos tüzes kemence, iszonyatos hőséget áraszt szakadatlanul. Itt aztán nem akad sziesztára alkalmas árnyékos zug, még a lélegzetvétel is nehezére esik az embernek. Harran a kietlen sivatag közepén magára hagyott hely képzetét kelti. Városnak nem is nevezhető, és környékén sem található semmi, ami gyönyörködtetné a szemet.

Stratégiai jelentősége azonban annál nagyobb. Ha a franjoknak sikerülne bevenniük Harrant, később tovább nyomulhatnának előre Moszul irányába, sőt egészen Bagdadig. Harran elestével azon nyomban bezárulna a gyűrű az aleppói királyság körül. Nagyratörő célok, igaz, de a franjok sosem voltak híján a merészségnek. Ráadásul joggal bízhatnak abban is. hogy a muzulmán világ megosztottsága ezúttal is a kezükre játszik. Barkjarük és Mohamed, a két testvér–ellenség javában vívja véres harcait egymással, Bagdad az egyik szeldzsuk szultán kezéből a másikba kerül. Moszulban Karbuka atabég nemrég halt meg, és utódának, Jekermis török emírnek még nem sikerült megszilárdítania a hatalmát.

Magában Harranban is zűrzavaros a helyzet. Egy italozás során a kormányzót meggyilkolta az egyik tisztje, a város tűzben áll és vérben úszik. Ebben a pillanatban vonulnak a franjok Harran ellen – magyarázza majd Ibn al–Athír. Amikor Moszul új ura, Jekermis és szomszédja, Jeruzsálem volt kormányzója, Szokman tudomást szerez a támadásról, éppen hadiállapotban vannak egymással.

Szokman bosszút akart állni az egyik unokaöccse miatt, akit Jekermis öletett meg, s mindketten arra készültek, hogy megütköznek egymással. De az új helyzetben inkább egyesítették erőiket, hogy megmenthessék Harrant. Kijelentették, hogy készek életüket áldozni Allahért, és hogy egyedül a Mindenható dicsőségét tartják szem előtt. Összeültek hát, és megpecsételték szövetségüket. Együtt vonultak a franjok ellen, Szokman hétezer, Jekermis pedig háromezer türkmén harcossal.

Az Eufrátesz egyik mellékfolyója, a Balik partján ütközik meg a két szövetséges az ellenséggel 1104 májusában. A muzulmánok színleg megfutamodnak, egy órán keresztül hagyják, hadd üldözzék őket. Emírjeik jeladására akkor szembefordulnak az űzőkkel, bekerítik és felmorzsolják őket.

Bohemund és Tankréd lemaradtak a főseregtől, s egy völgyben rejtőztek el, hogy az esetleg arra menekülő muzulmánokat lekaszabolhassák. Amikor látták, hogy övéik vesztésre állnak, úgy döntöttek, nem mutatkoznak. A völgyben mozdulatlanul bevárták az éjt, akkor elmenekültek. A muzulmánok a nyomukba eredtek, legtöbb társukat megölték vagy foglyul ejtették. Csak nekik maguknak és még hat lovasnak sikerült megmenekülniük.

A harrani csatában részt vevő franj vezérek között ott van II. Balduin is, a jeruzsálemi király egyik unokaöccse, az edesszai grófság örököse. Amikor menekülés közben megpróbál átgázolni a Balik folyón, lova beleragad az iszapba. Szokman katonái foglyul ejtik és uruk sátrához hurcolják. Ez, Ibn al–Athír elmondása szerint, féltékenységet vált ki a szövetségesekből.

Jekermisnek így panaszkodtak az emberei: „Hát kik vagyunk mi, hogy az egész hadizsákmány másoknak jusson, mi pedig üres kézzel maradjunk?” És rábeszélték vezérüket, menjen, hozza el a grófot Szokman sátrából. Szokman szomorúan fogadta. Harcosai már nyeregben voltak, készen a csatára, de ő visszatartotta őket, mondván: „A győzelmünk örömujjongást vált majd ki minden muzulmánból, ne keserítsük meg ezt viszálykodással. Nem engedem szabadjára haragomat, nem teszem meg az ellenségeimnek ezt a szívességet, ártva muzulmán testvéreinknek.” Akkor összehordatta a franjoktól zsákmányolt valamennyi fegyvert, vértet, pajzsot, a saját embereit öltöztette be a franjok ruháiba, a franjok lovaira ültette őket, s útnak indította e csapatot a franjok kezén lévő erődítmények felé. A franjok persze azt hitték, társaik tértek vissza győzedelmesen, s kivonultak eléjük. Szokman emberei akkor lemészárolták őket, s az erődítményt elfoglalták. Több helyütt is megismételte ezt a cselt.

A Harrannál aratott győzelemnek óriási visszhangja volt, erről tanúskodik Ibn al–Qalanissi szokatlanul elragadtatott hangvétele is:

Páratlan dicsőség volt ez a muzulmánok számára. A franjok harci szelleme megrendült, sok embert veszítettek, támadókészségük és a rendelkezésükre álló fegyverzet alaposan megcsappant. A muzulmánok önbizalma megnőtt, szenvedélyesen felesküdtek hitük védelmére. Az emberek úsztak a boldogságban, a nagy diadal erős bizonyságot jelentett a számukra, hogy a szerencse immár végleg elpártolt a franjoktól.

Az egyik franj, s bizony nem is akármelyikük, valóban elvesztette minden harci kedvét. Bohemund az. Néhány hónap múlva hajóra száll, eltávozik. Soha többé nem látják viszont arab földön.

A harrani csata ekképpen eltávolította a színről, s ezúttal véglegesen, a megszállás főalakját. S ami a legfontosabb, egyszer és mindenkorra elzárta a franj előrenyomulás útját kelet felé. De miként az egyiptomiak 1102–ben, a győztesek most is képtelenek learatni sikerük gyümölcsét. Ahelyett, hogy együtt Edesszába vonulnának – a város két napi járásra van a csatamezőtől –, összevesznek, s végül különválnak. A ravasz Szokmannak ugyan sikerül bevennie néhány nem túl jelentős erődítményt, de Jekermis hamarosan hagyja magát meglepni Tankréd által, akinek még Jekermis kíséretéből is sikerül néhány foglyot ejtenie. Köztük egy ritka szépségű ifjú hercegnőt, akihez Moszul ura annyira ragaszkodik, hogy küldöncöt meneszt Bohemundhoz és Tankrédhoz: hajlandó lenne kicserélni a hercegnőt az edesszai II. Balduinra, avagy tizenötezer aranydinárt fizetni szabadon bocsátásáért. A nagybácsi és az unokaöcs meghányják–vetik a dolgot, aztán tudatják Jekermissel, hogy inkább a pénzre van szükségük. Sorsára hagyott társuk még három esztendeig eszi a rabság keserű kenyerét. Nem tudni, mit érez az emír a franj főnökök lovagiasnak éppen nem nevezhető válaszának hallatán. A maga részéről mindenesetre a megállapodáshoz tartja magát, kifizeti a felajánlott összeget, és magánál tartja Balduint.

Ezzel azonban az ügy még nem ér véget, sőt ebből bontakozik majd ki a keresztes háborúk egyik legfurcsább epizódja.

Négy évvel később, 1108 október elején, egy szilváskertben folytatódik a történet. A fekete gyümölcsök éppen megértek. Ameddig a szem ellát, körös–körül hegyes–völgyes táj, imitt–amott fákkal. Az egyik dombon magasodnak Tell Baser bástyái. Közelükben két sereg néz egymással farkasszemet, nem mindennapi látványt nyújtva.

Az egyik táborban Antiochia ura, Tankréd, czerötszáz franj lovas és gyalogos körében. Sisakjaik alatt acél koponyavédőket viselnek, ezek teljesen eltakarják a fejüket, még az orruk sem latszik ki. Kezükben kardok, buzogányok, éles csatabárdok. Oldalukon az Aleppó ura, Ridván küldte csapat: hatszáz hosszú copfos, török lovas.

A másik táborban a moszuli emír, Javali és katonái, hímzett ujjú, hosszú ruhákat öltöttek páncélingeikre. A sereg kétezer emberből áll, három hadtestben sorakoztak föl. Baloldalt az arabok, lobboldalt a törökök, középütt pedig franj lovasok, soraikban az edesszai Balduinnal és unokaöccsével, Jocelinnel, Tell Baser urával.

Gondolhatták–e azok, akik részt vettek a gigászi küzdelemben Antiochia falainál, hogy tíz évvel később egy moszuli kormányzó, Karbuka atabég leszármazottja, szövetségre lép majd egy edesszai franj gróffal, hogy vállvetve harcoljanak az antiochiai franj herceg és az aleppói szeldzsuk király által közösen felállított sereg ellen? Igazán kevés idő telt még el, s a franjok máris egyenrangú partnerekké váltak az egymást kaszaboló muzulmán királyocskák játékaiban. A krónikások így csöppet sem ütköznek meg ezen. Ibn al–Athirnál néhol halvány mosoly kíséri a franjok és szövetségeseik csetepatéinak a történetét, de ez nem jelent hangnemváltást, ugyanebben a stílusban ír Tökéletes történelem című könyvében mindenütt a muzulmán hercegek közötti perpatvarokról. Mialatt Balduin Moszulban raboskodott, magyarázza az arab történetíró, Tankréd rátette a kezét Edesszára. Ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy nem szívesen látta volna társa mielőbbi szabadulását. Ellenkezőleg, minden követ megmozgatott, hogy Jekermis a lehető leghosszabb ideig tartsa börtönében a foglyot.

1107–ben azonban Jekermis emír hatalma megdőlt, s a gróf Moszul új urának kezei közé került. Javali figyelemre méltóan értelmes török kalandor, aki nyomban átlátta, hogy hasznot húzhat a két franj vezér viszályából. Szabadon bocsátotta tehát Balduint, nemesi ruhákba öltöztette és szövetséget kötött vele. „Az edesszai grófság veszélybe került – ez volt a lényege Javali javaslatának –, s az én moszuli helyzetem sem tekinthető valami biztosnak. Segítsük hát egymást kölcsönösen.”

Alighogy kiszabadult – meséli majd Ibn al–Athír –, Balduin herceg, al–Komesz Bardavil, elment Antiochiai Tankrédhoz, és felszólította, adja vissza neki Edesszát. Tankréd harmincezer dinárt, lovakat, fegyvereket, ruhákat és még sok–sok más holmit ajánlott föl neki, de a város átadására nem volt hajlandó. Amikor pedig a dühös Balduin elhagyta Antiochiát, a nyomába eredt, hogy megakadályozza a szövetségeséhez, Javalihoz való csatlakozását. Néhányszor össze is csaptak, de minden ütközet után összejöttek, együtt étkeztek és kedélyesen elbeszélgettek.

Ezek a franjok bolondok – mintha ezt sugallná a moszuli történetíró. És így folytatja:

Mivel sehogy sem tudták rendezni ellentéteiket, közbelépett a pátriárka, aki a franjoknál olyasmi, mint nálunk az imám. Érsekekből és más papokból álló bizottságot nevezett ki, amely megállapította, hogy Bohemund, Tankréd nagybátyja azt az utasítást hagyta unokaöccsének, hogy adja vissza Edesszát Balduinnak, ha az kiszabadul a fogságból. Antiochia ura elfogadta a döntést, s a gróf visszakapta uradalmát.

Balduin úgy látta, hogy győzelme nem annyira Tankréd jóakaratának, mint inkább a Javali beavatkozásától való félelmének köszönhető. Késedelem nélkül szabadon bocsátotta hát a területén raboskodó valamennyi muzulmán foglyot, sőt kivégeztette egyik keresztény tisztségviselőjét, amiért nyilvánosan pocskondiázta az iszlámot.

Nem Tankréd volt az egyetlen, akinek keserűséget okozott a gróf és az emír közötti fura szövetség. Ridván király levelet írt Antiochia urának, amelyben óvta őt Javali sötét hátsó szándékaitól, csalárd hitszegésétől. Azt mondja neki, hogy az emír Aleppót akarja megkaparintani, s ha ez sikerülne neki, a franjok nem tarthatnák többé magukat Szíriában. Az, hogy a szeldzsuk király ennyire aggódott a franjok biztonságáért, meglehetősen mulatságos dolog, de a fejedelmek fél szóból is értik egymást, a vallási és a kulturális akadályok itt nem számítanak. Létrejön tehát egy újabb iszlám–franj szövetség, az elsővel szemben. Így kerül egymással szembe Tell Baser tornyai alatt 1108 októberében az a bizonyos két hadsereg.

Antiochia és Aleppó erői hamar felülkerekednek. Javali elmenekül, számos muzulmán Tell Baserben keres menedéket, ahol Balduin és unokaöccse, Jocelin, kegyesen bánik velük: a sebesülteket bekötözik, tiszta ruhába öltöztetik és hazajuttatják őket. Az arab történetíró tehát dicséri Balduint lovagias magatartásáért. Homlokegyenest ellentétes véleményt alkotnak viszont a grófról Edessza keresztény lakói. Amikor a város örmény lakói megtudják, hogy vereséget szenvedett, halottnak hiszik, s elérkezettnek látják az időt, hogy megszabaduljanak végre a franjoktól. A hazatérő Balduin egy afféle forradalmi bizottságot talál fővárosa élén. Alattvalói függetlenségi érzülete nyugtalansággal tölti el, letartóztatja a legfőbb tisztségviselőket, közöttük több papot is, és parancsot ad a megvakíttatásukra.

Szövetségese, Javali alighanem szívesen tenné ugyanezt Moszul vezetőivel, akik szintén kihasználták a távollétét, ők is föllázadtak. Nem cselekedhet azonban tetszése szerint, mert veresége alaposan megrendítette a hatalmát. Sorsa nem éppen irigylésre méltó: elveszítette birtokait, hadseregét, kincseit, s Mohamed szultán vérdíjat tűzött ki a fejére. De Javali nem nyugszik bele a kudarcba. Kereskedőnek öltözik, és eljut Iszfahánba. A palotában felfedi kilétét, és alázatosan a szultán trónja elé borul, halotti leplét tartva a kezében. A meghatott Mohamed megbocsát neki. Röviddel ezután kinevezi egy perzsa tartomány kormányzójává.

Ami Tankrédot illeti, az 1108–as győzelem dicsősége csúcsára emelte. Az Antiochiai Fejedelemség tekintélyes helyi hatalommá lett, valamennyi szomszédja tart tőle, törökök, arabok, örmények, franjok, mindenki. Ridván király csak megfélemlített hűbéres ezután. Bohemund unokaöccse „nagy emír”–nek hívatja magát.

Alig telik el néhány kurta hét a franjok északszíriai jelenlétét megszilárdító Tell Baser alatti csata után, s a Damaszkuszi Királyság is fegyverszünetet köt Jeruzsálemmel. A két főváros közötti földekből származó jövedelmet a megállapodás szerint három részre osztják majd föl. Ibn al–Qalanissi szavaival: Egyharmada a törököké lesz, egyharmada a franjoké, egyharmada pedig a parasztoké. Írásban is rögzítették ezt a megállapodást. Pár hónap múlva a szíriai nagyváros egy újabb szerződésben egy még fontosabb terület elvesztését ismeri el. A Libanon–hegy keleti lábánál fekvő gazdag Bekaa–síkságról származó javakat is meg kell osztania a Jeruzsálemi Királysággal. A damaszkusziak egyszerűen tehetetlenségre vannak kárhoztatva. A termés fölött a franjok rendelkeznek, az Akrán átmenő kereskedelem pedig a genovai kalmárok kezébe kerül. A franj megszállás Szíria déli és északi részén egyaránt a hétköznapok valóságává válik.

De a franjok nem elégszenek meg ennyivel.

1108–ban egy újabb területszerző hadjáratra készülődnek, a legnagyobb szabásúra, amelyet Jeruzsálem bevétele óta kezdeményeztek. A küszöbönálló vállalkozás valamennyi nagyobb part menti várost fenyegeti, de a helyi „hatalmasságoknak” sem erejük, sem kedvük nincsen ellenállást tanúsítani.

Tripolisz az első a kiszemelt áldozatok sorában. Saint–Gilles még 1103–ban megtelepedett a város közvetlen közelében, s építtetett egy erődítményt, amelyet aztán a város lakói róla neveztek el. A még mindig jó állapotban lévő „Kalát Saint–Gilles” most is látható Tripolisz modern városrészének központjában. A franjok érkezésekor azonban a város a mostani kikötőnegyed, al–Mina területén feküdt, egy félsziget végén. Az oda vezető utat a híres erődítmény ellenőrizte. Egyetlen karaván sem juthatott be Tripoliszba, avagy hagyhatta el azt anélkül, hogy Saint–Gilles emberei ne tartóztathatták volna fel.

Fakr el–Mulk kádi minden vágya, hogy lerombolhassa a fellegvárat, amely fővárosa megfojtásával fenyeget. Katonái minden éjszaka vakmerő kalandokba bocsátkoznak, meggyilkolnak egyegy őrt vagy megrongálnak egy–egy épülő falrészt. 1104 szeptemberében kerül sor a leglátványosabb akcióra. Tripolisz egész helyőrsége tömeges kirohanást hajt végre a kádi vezetésével. Sok franj harcost megölnek, és az erődítmény egyik szárnyát felgyújtják. Saint–Gilles maga is súlyos égési sérüléseket szenved a lángba borult tetők egyikén, s öt hónap múlva rettentő kínok közepette belehal sebeibe. Haldoklása közben magához kéreti Fakr el–Mulk követeit, s üzletet ajánl fel nekik. A tripolisziak hagyják abba a vár elleni támadásokat, cserében pedig a franj vezér kötelezi magát, hogy többé nem akadályozza meg az átutazást és a kereskedelmi forgalmat. A kádi beleegyezik.

Különös alku, hiszen egy ostromnak pontosan az a lényege, hogy lehetetlenné tegye az emberek és az élelmiszerek, az áruk mozgását. Most pedig úgy fest a dolog, hogy ostromlók és ostromlottak között majdhogynem békés kapcsolatok alakulnak ki. Tripolisz kikötője egy csapásra megélénkül, karavánok jönnek–mennek (a franjoknak persze vámot fizetnek), s a tripoliszi katonai vezetők menlevéllel, épségben utazgathatnak az ellenséges vonalak mögé. Valójában a hadban álló felek várakoznak. A franjok egy keresztény hajóhad érkezését várják Genovából vagy Konstantinápolyból, hogy döntő támadást intézhessenek az ostromlott város ellen. A tripolisziak természetesen tisztában vannak ezzel, de ők is egy felmentő muzulmán sereg felbukkanásában reménykednek. A legkomolyabb erősítésnek Egyiptomból kellene jönnie. A fátimida kalifátus olyan nagy tengeri hatalom, hogy beavatkozásának puszta ténye elegendő lenne a franjok visszaszorításához. De Tripolisz és Kairó ura ezúttal is ellenséges viszonyban van egymással. Al–Afdal apja rabszolga volt a kádi családjánál, s alighanem igen rossz lehetett a kapcsolata uraival. A vezír sohasem palástolta ellenszenvét, s azt a vágyát, hogy megalázza Fakrot, aki a maga részéről inkább odadobná a várost Saint–Gilles prédájául, mintsem hogy sorsát al–Afdal kezébe tegye le. A kádi Szíriában sem számíthat semmilyen szövetségesre. Máshol kell tehát segítség után néznie.

A harrani győzelem híre 1104 júniusában jut el hozzá. Azonnal üzenetet küld Szokman emírnek, arra kérve, diadala betetőzéseképpen űzze el a franjokat Tripolisz alól. Kérése nyomatékosítására tetemes mennyiségű aranyat ajándékoz neki, s magára vállalja a hadjárat valamennyi költségének a fedezését. Harran bajnoka nem tud ellenállni a kísértésnek. Hatalmas sereget állít föl, s útnak ered Szíria felé. De négynapi járásnyira Tripolisztól egy torokgyulladás ledönti a lábáról. Csapatai szétszélednek. A kádi és alattvalói elcsüggednek.

1105–ben mégis felcsillan egy újabb reménysugár. Barkjarük szultán tuberkulózisban meghal, s ezzel vége szakad a szeldzsuk török birodalmat megbénító, a franj behatolás óta szakadatlanul dúló testvérháborúnak. Ettől fogva Iraknak, Szíriának és Nyugat–Perzsiának egyetlen ura van, „a világ és az igazhit megmentője, Mohamed Ibn Máliksáh”. Ezt a címet kanyarítják a tripolisziak a huszonnégy esztendős szeldzsuk uralkodónak írt levelük alá. Fakr el–Mulk sorra küldi az üzeneteket, s válaszképpen sorra kapja az ígéreteket. De felszabadító seregnek se híre, se hamva.

Közben a város körül egyre szorosabb az ostromzár. Saint–Gilles helyére egyik unokaöccse lép, „al–Cerdani”, Cerdagne grófja, aki egyre jobban megnehezíti az ostromlottak életét. Az ennivaló mind bajosabban juthat be szárazföldi úton a városba. Az élelmiszerek ára szédületes iramban emelkedik. Egy font datolyát egy arany dinárért árusítanak. Rendes körülmények között ennyi pénz egy egész család többheti megélhetését biztosítaná. Sokan jobbnak látják elköltözni Tyrbe, Homszba vagy Damaszkuszba. Az ínség árulásokhoz vezet. Odáig fajul a helyzet, hogy egy napon Tripolisz vezető hivatalnokai fölkeresik al–Cerdanit, a kezére adják magukat, s feltárják előtte, milyen úton–módon jut be még mindig egy kevéske élelmiszer a falak közé. Fakr el–Mulk ekkor mesés összeget kínál fel az ellenségének, ha kiszolgáltatja neki az árulókat. A gróf elutasítja az ajánlatot. De a bűnösöket az ellenséges tábor kellős közepén is utoléri a büntetésük, másnap elmetszett torokkal találják valamennyit.

E részleges eredmény ellenére Tripolisz helyzete egyre rosszabbodik. A segélycsapatok késlekednek, s közben felerősödnek a híresztelések egy franj flotta közeledtéről. Elkeseredésében Fakr el–Mulk rászánja magát, személyesen járul Mohamed szultán és al–Musztazhir–billah kalifa színe elé Bagdadban. Egyik unokaöccsére bízza, hogy távollétében biztosítsa a kormányzás folytonosságát. Csapatainak hat hónapi zsoldot fizet ki előre. Egy ötszáz lovasból és gyalogosból álló testőrcsapatot állít fel, s ehhez jön még a szolgák hada, akik a telivér lovakat gondozzák, s cipelik a sokféle ajándékot, a remekmívű kardokat, a hímzett nemesi ruhákat és Tripolisz büszkeségét, az aranyművesek készítette szebbnél szebb dísztárgyakat. 1108 márciusának vége felé hagyja el a várost népes kíséretével. Szárazföldi úton hagyta el Tripoliszt – szögezi le egyértelműen Ibn al–Qalanissi, az egyetlen krónikás, aki megélte ezeket az eseményeket. Vagyis a kádinak engedélyezték a franjok, hogy vonalaik mögé utazhasson, hogy a szent háborúra, ellenük toborozzon segítséget. Tekintetbe véve az ostromlók és az ostromlottak közötti viszony furcsa természetét, ezt a lehetőséget nem lehet kizárni. De hihetőbbnek látszik, hogy a kádi hajóval ment Bejrútig, s csak onnan tovább a szárazföldön.

Bárhogyan is történt, Fakr el–Mulk először megállt Damaszkuszban. Tripolisz ura komoly ellenszenvvel viseltetett Dukak iránt, de a tehetetlen szeldzsuk uralkodó nem sokkal korábban meghalt, kétségkívül megmérgezték. A város új protektora Tughtidzsín atabég lett, egy sánta, volt rabszolga, akinek a franjokkal való ellentmondásos viszonya több mint húsz évig meghatározó lesz Szíria politikai életében. Nagyravágyó, ravasz, gátlástalan török hadvezér, de érett és megfontolt ember ő is, akárcsak Fakr elMulk. Nem követi a bosszúálló Dukak példáját, melegen fogadja Tripolisz urát, hatalmas lakomát rendez a tiszteletére és még saját, külön keleti fürdőjébe is meghívja. A kádi nagyra értékeli e szívélyességet, de az éjszakát mégis inkább a falakon kívül tölti. Hiába, a bizalomnak is megvannak a maga határai!

A bagdadi fogadtatás még fényűzőbb. A kádit hatalmas uralkodónak kijáró pompával üdvözlik, oly nagy Tripolisz tekintélye a muzulmán világban. Mohamed saját hajóját küldi elé, hogy azzal keljen át a Tigrisen. Az udvarmesterek Tripolisz urát egy pazar szalonba vezetik, a díszhelyen ott a híres hímzett párna, ezen szokott ülni a szultán. Fakr el–Mulk letelepszik a közelében, a vendégeknek fenntartott helyek egyikén. De máris jönnek az udvari méltóságok, s gyengéden karon fogják: az uralkodó ragaszkodik hozzá, hogy vendége az ő párnáján foglaljon helyet. A kádi palotáról palotára jár, fogadja őt a szultán, a kalifa és más magasrangú személyek, a város ostromáról faggatják, s közben egész Bagdad a dicséretét zengi a franjokkal szembeni szent háborúban tanúsított vitézségéért.

Ám amikor rátérnek a politikai teendőkre, és Fakr el–Mulk arra kéri Mohamedet, sürgősen indítson útnak egy hadsereget Tripolisz felmentésére, a szultán – meséli keserűen Ibn al–Qalanissi – megparancsolta néhány főemírjének, tartsanak Fakr el–Mulkkal a visszaútján, segítsenek neki visszaverni az ostromlókat. De az expedíciós hadtestnek azt a parancsot adta, álljanak meg Moszulnál, foglalják el a várost, döntsék meg Javali uralmát, és ha ez sikerül, csak akkor vegyék útjukat Tripolisz felé.

Fakr el–Mulk porig van sújtva. A moszuli helyzet olyan zavaros, hogy annak rendezéséhez évek kellenek. S főleg, a város Bagdadtól északra fekszik, Tripolisz pedig nyílegyenest nyugatra.

Ha a hadsereg ekkora kitérőt tesz, semmiképpen sem érkezhet időben fővárosa megmentésére. Tripolisz bármelyik nap eleshet, bizonygatja. De a szultán nem akar semmit megérteni. A szeldzsuk birodalom érdekei azt kívánják, hogy előbb a moszuli ügyet rendezze. A kádi mindent megpróbál, még a szultán néhány tanácsadóját is sikerül, sok–sok aranyért, megvesztegetnie, de hiába. A hadsereg először Moszulba megy. Amikor, négy hónap múlva, Fakr el–Mulk visszaindul, már nincsen semmi különösebb ceremónia. A kádi most már meg van győződve, hogy nem fogja tudni megtartani a városát. Amit még nem tud, az az, hogy már el is veszítette.

Damaszkusz alá érkezve tudja meg a rossz hírt, 1108 augusztusában. A túl hosszúra nyúlt távolléte miatt elkeseredett tripoliszi városatyák úgy határoztak, Egyiptom urára bízzák a várost, aki ígéretet tett, hogy megvédelmezi a franjoktól. Al–Afdal élelmiszerrel megrakott hajókat küldött, s egy kormányzót, aki kezébe vette a város ügyeinek irányítását. Az első dolga az volt, hogy őrizetbe vetette Fakr el–Mulk családját, a híveit, lefoglalta a kincseit, a bútorait és a személyes holmiját, s az egészet hajón Egyiptomba szállíttatta.

Miközben a vezír leszámol a szerencsétlen kádival, a franjok a Tripolisz elleni végső ostromra készülődnek. Vezéreik egymás után érkeznek az ostromlott város falai alá. Itt van Jeruzsálemből Balduin király, mindannyiuk ura. Aztán itt van Edesszából a másik Balduin és Antiochiából Tankréd is, ők ketten kibékültek e hadjárat idejére. Saint–Gilles családjából itt van al–Cerdani és az elhunyt gróf édesfia, akit a krónikások Ibn Saint–Gilles–nek hívnak, és aki nemrég érkezett hazájából, több tucat genovai hajóval. Mindketten igényt tartanak Tripoliszra, de Jeruzsálem királyának szigorú parancsára félreteszik ellenségeskedésüket. És Ibn Saint–Gilles fegyelmezetten meg is várja az ostrom végét, csak azután gyilkoltatja meg vetélytársát.

1109 márciusában minden készen áll már a tenger és a szárazföld felőli együttes támadáshoz. A tripolisziak reszketve nézik az előkészületeket, de nem veszítik el a reményt, hiszen al–Afdal megígérte, hogy olyan hatalmas flottát küld, amilyent még nem is láttak soha életükben, a hajók fedélzetén annyi élelmiszerrel, harcossal és hadianyaggal, amennyivel még egy évig tarthatják magukat.

A tripolisziak számára nem lehet kétséges, hogy a genovai hajók azonnal megfutamodnak, amint a fátimida flotta felbukkan a láthatáron. Csak időben érkezzen meg!

Nyár elején –, írja Ibn al–Qalanissi –, a franjok minden erejükkel megtámadták Tripoliszt, mozgó tornyokat toltak a falak mellé. A város lakói, látván, milyen hatalmas erővel kellene szembeszállniuk, elveszítették a bátorságukat, mert megértették, hogy vesztük elkerülhetetlen. Az élelmiszer–tartalékok kimerültek, és az egyiptomi flotta késlekedett. A szél továbbra is az ellenkező irányba fújt, Isten akaratából, akinek szándékai mindig valóra válnak. A Iranjok megkettőzték erőfeszítéseiket, és súlyos harcok árán bevették a várost. 1109. július 12–én, kétezer nap kemény ellenállás után az ötvösművészet és a könyvtárak városát, a rettenthetetlen hajósok és a művelt kádik lakhelyét feldúlták a Nyugatról jött harcosok. A Dar–el–Ilm százezer kötetét szétszaggatták és felgyújtották, mert a „tisztátalan” könyveket el kell pusztítani. A damaszkuszi krónikás szerint a franjok úgy döntöttek, hogy a város egyharmada legyen a genovaiaké, a kétharmada pedig Saint–Gilles fiaié. Balduin királynak félretettek mindent, ami csak megtetszett neki. A lakosok legnagyobb részét eladják rabszolgának, a többiektől elveszik mindenüket és világgá kergetik őket. Sokan Tyr kikötője felé veszik az útjukat. Fakr el–Mulk valahol Damaszkusz környékén fejezi be életét.

És az egyiptomi hajóhad? Nyolc nappal Tripolisz bukása után érkezik Tyrbe – meséli Ibn al–Qalanissi –, amikor már mindennek vége, az isteni büntetés lesújtott a város lakosaira.

A franjok a következő áldozatnak Bejrútot szemelték ki. A libanoni hegységhez támaszkodó várost fenyőerdők övezik, különösen a Mazraat–al–Arab és a Ras–el–Nabeh városrészek környékén. A támadók itt megfelelő faanyagot találnak ostromszerkezeteik elkészítéséhez. Bejrút semmiben sem fogható a dúsgazdag Tripoliszhoz, szerény villáit sem lehet összehasonlítani a hajdani Berytus római palotáival, amelyeknek maradványai, márvány díszítményei itt–ott még fellelhetők. De azért viszonylag virágzó város most is, kikötőjének köszönhetően, amely azon a tengerbe nyúló földnyelven fekszik, ahol a hagyomány szerint Szent György leterítette a sárkányt. A damaszkusziak sóvárognak utána, az egyiptomiak alig–alig támogatják, a városnak végül is a saját erejére támaszkodva kell szembenéznie a franjokkal 1110 februárjának elején. Ötezer lakosa a reménytelenség elszántságával küzd, egymás után rombolják szét az ostromlók fatornyait. Sem azelőtt, sem ezután nem találkoztak a franjok ennyire elkeseredett ellenállással! – kiált föl Ibn al–Qalanissi. A hódítók ezt nem bocsátják meg. Amikor május 13–án a várost beveszik, eszeveszett öldöklésbe kezdenek. Elrettentő példaként.

A lecke hatásosnak bizonyul. A következő nyáron egy bizonyos franj király (vajon fölróható–e a damaszkuszi krónikásnak, hogy nem ismerte föl Szigurdot, a távoli Norvégia uralkodóját?) érkezett a tengeren át hatvan, harcosokkal zsúfolásig megrakott hajóval, hogy teljesítse zarándoklatát, és háborút viseljen iszlám földön. Mivel Jeruzsálem felé igyekszik, Balduin elébe megy, és közösen ostromgyűrűbe fogják, a tengerről és a szárazföldről, Szaida kikötőjét, az antik föníciai Szidónt. A város falait sokszor lerombolták és újjáépítették már a történelem folyamán, de még mindig lenyűgöző látványt nyújt hatalmas sziklatömbjeivel, amelyeket a Földközi–tenger hullámai korbácsolnak szüntelen. Lakói azonban, akik pedig a franj behatolás kezdetén rettenthetetlen bátorságukról tettek tanúbizonyságot, most nem merik rászánni magukat a harcra, mert, Ibn al–Qalanissi szerint, félnek, hogy Bejrút sorsára jutnak. A város előkelőségeiből álló küldöttséget menesztenek a franjokhoz, élükön a kádival, hogy szabad elvonulást kérjenek Balduintól. A franj vezér helyt ad a kérésüknek. A város 1110. december 4–én megadja magát. Ezúttal nincs mészárlás, csak tömeges exodus Tyr és Damaszkusz felé, ahol már alig győzik befogadni a menekülteket.

Tizenhét hónap leforgása alatt az arab világ legnevezetesebb városai közül hármat foglaltak el és fosztottak ki a franjok: Tripoliszt, Bejrútot és Szaidát. A lakosaikat legyilkolták vagy elhurcolták, emírjeik, kádijaik, bíráik halottak vagy száműzetésbe kényszerültek, mecsetjeiket meggyalázták. Milyen erő akadályozhatná meg a franjokat, hogy leigázzák Tyrt, Aleppót, Damaszkuszt, Kairót, Moszult vagy miért is ne – Bagdadot? Megvan–e még egyáltalán az ellenállási szándék? A muzulmán vezetőkben már bizonyosan nincs. De a leginkább fenyegetett városok lakói között már érezhető a Nyugatról érkezett zarándok harcosok elleni, tizenhárom év óta szakadatlanul tartó szent háború hatása: a dzsihád, ami már régóta csak a hivatalos beszédeket díszítő tetszetős jelszó volt, kezd újra megtelni tartalommal. Most is a menekülők kis csoportjai, a költők, a papok hirdetik a szükségszerűségét.

Egyikük Abú–Fadl Ibn al–Kasab, egy termetre kicsiny, szónoki tehetségére nézve hatalmas aleppói kádi. Kitartása és akaratereje oly erős, hogy elhatározza, fölrázza az alvó óriást, az arab világot. Első nyilvános tetteként megismétli, tizenkét esztendő múltán, az annak idején al–Harávi által kavart botrányt Bagdad utcáin. De ezúttal igazi fölkelés lesz belőle.