PROLÓGUS

Bagdad, 1099 augusztus

Kiáltozva, turbán nélkül, a gyász jeléül kopaszra borotvált fejjel szalad be Abu–Szád al–Harávi, a tiszteletre méltó kádi a palotába, egyenest al–Musztazhir–billah kalifa hatalmas dívánja elé. Seregnyi ember, öregek és fiatalok a nyomában, zúgó moraj erősíti meg minden szavát, szédítő a rengeteg dús szakáll és tar fej látványa. Néhány udvaronc nyugtatgatni próbálja a kádit. Megvető mozdulattal utasítja el őket, s határozott léptekkel a terem közepére siet. Onnan mennydörgi el, mint prédikátor a szószékéről, valamennyi jelenlévőt ostorozva, tekintet nélkül a rangjukra:

– Hát még van merszetek a biztonság fényében sütkérezni, élvezni az életet, akár a virág a kertben, miközben a testvéreiteknek Szíriában immár nem maradt egyéb hely széles e világon, csak a tevéik nyerge vagy a keselyűk gyomra? Mennyi kiontott vér! Mennyi ifjú leánynak kell szégyenében kezébe temetnie szép orcáját! A vitéz arabok ölbe tett kézzel tűrik a pusztítást, a büszke perzsák beletörődnek szégyenükbe?

„E beszéd könnyeket fakasztott a szemekből, megindította a szíveket”, mesélik az arab krónikások. Mindenki zokogott, meggörnyedt fájdalmában. De al–Harávi nem megríkatni jött őket.

– A sírás hitvány fegyver a férfiember kezében, amikor kardok szikráztathatják fel a háború parazsát! – veti oda keményen.

Három hosszú héten át tartott az útja Damaszkusztól Bagdadig a szíriai sivatag tűzforró napja alatt. Nem együttérzést koldulni jött, hanem értesíteni a legmagasabb iszlám hatóságokat az igazhitűeket ért rettenetes csapásról, késedelem nélküli beavatkozásukat kérni, vessenek véget a vérontásnak.

– Soha muzulmánokat nem aláztak meg ennyire, soha nem dúlták még föl ily rettenetesen földjeiket! – ismétli újra meg újra al–Harávi. A kíséretében lévők mindannyian a hódítók által elpusztított otthonaikból menekültek el, van közöttük a jeruzsálemi mészárlást túlélő kevesek közül is. Elhozta őket, hogy saját szavaikkal mondhassák el az egy hónappal korábban átélt szörnyű eseményeket.

Egy hónapja, a muzulmán időszámítás, a hidzsra négyszázkilencvenkettedik éve sabán havának huszonkettedik napján, 1099. július 15–én a franjok negyvennapos ostrom után behatoltak a Szent Városba. A túlélők még most is beleremegnek, ha beszélniük kell róla. Tekintetük üveges lesz, mintha újra maguk előtt látnák az utcákat elözönlő, vértekbe öltözött szőke lovagokat, kivont karddal a kezükben, amint lekaszabolják a férfiakat, a nőket, a gyerekeket, kifosztják a házakat, lerombolják a mecseteket.

Amikor két nap múlva véget ért az öldöklés, egyetlen muzulmán sem maradt a falak között. Csak néhányuknak sikerült a kavarodást kihasználva kiszökniük az ostromlók által beszakított városkapuk valamelyikén. A többiek ezrével pusztultak el, kiontott vérük saját lakóházaik küszöbét vagy a mecsetek körüli utcák földjét áztatta. Sok imám, uléma szerzetes és szúfi aszkéta is volt közöttük, akik azért hagyták el szülőföldjüket, hogy e szent helyen áhítatos visszavonultságban éljenek. Az utolsó túlélőknek jutott a legkegyetlenebb sors: nekik maguknak kellett övéik holttestét a senki földjén ásott, jeltelen sírgödörhöz cipelniük, beledobni és felgyújtani, mielőtt őket magukat is lemészárolták vagy a rabszolgapiacon eladták volna.

A jeruzsálemi zsidók sorsa ugyanilyen rettenetes volt. A csata első óráiban sokan részt vettek otthonaik, a város északi részén fekvő zsidónegyed védelmében. Amikor azonban a házaikat körülvevő védőfal leomlott és a szőke lovagok elözönlötték az utcákat, a zsidók kétségbe estek. Az egész közösség, ősi szokás szerint, a központi zsinagógában gyűlt össze imádkozni. Akkor a franjok eltorlaszolták az összes kijáratot, köröskörül rőzsenyalábokat halmoztak fel, majd meggyújtották e máglyákat. Akik valahogyan mégis kijutottak, azokkal a környező utcákban végeztek. A többieket elevenen megégették.

Néhány nappal a történtek után az első palesztínai menekültek elérték Damaszkuszt. Féltve őrzött kincset, a szent könyv egyik legrégibb példányát, az Ottomán Koránt hozták magukkal. Amikor a szír nagyváros közelébe értek és a távolból megpillantották az omajjád mecsetnek a várost szögletes formában övező védőfala fölé magasodó három minaretjét, leborultak imaszőnyegeikre, hálát adva a Mindenhatónak, hogy meghosszabbította életüket, megmentette őket a halál torkából. Damaszkusz nagy kádija, AbuSzád al–Harávi kegyesen fogadja a menekülteket. Az afgán származású előkelőség a legtekintélyesebb személy a városban. A palesztinokat ellátja tanácsokkal és anyagi támogatást is nyújt nekik. Szerinte egy muzulmánnak nem kell pirulnia amiatt, hogy elkergették otthonából. Talán nem maga Mohamed volt–e az első iszlám menekült? Talán nem hagyta el ő is szülővárosát, Mekkát, amelynek lakói ellenségesek voltak vele szemben, nem keresett–e menedéket Medinában, ahol az új vallást könnyebben befogadták? Talán nem éppen száműzetéséből szólított–e fel a szent háborúra, a dzsihádra, hogy megszabadítsa hazáját a bálványimádástól? A menekültek a szent háború harcosainak tekinthetik magukat, vérbeli mudzsahideknek, akiket oly nagyra becsülnek az iszlámban, hogy a Próféta emigrációja, a hidzsra lett a muzulmán időszámítás kiindulópontja.

Sok igazhitű szerint megszállás idején szent kötelesség száműzetésbe vonulni. A nagy utazó, a Spanyolországból származó arab Ibn Dzsubair csaknem egy évszázaddal a franj támadás kezdete után látogat majd el Palesztinába, és felháborodva tapasztalja, hogy akadnak olyan muzulmánok, akik „szülőföldjükhöz való ragaszkodásból” képesek továbbra is a megszállt területen élni.

– Egy muzulmán számára megbocsáthatatlan bűn Isten színe előtt, ha hitetlen városban tartózkodik – írja Ibn Dzsubair –, hacsak nem pusztán átutazóban van ott. Iszlám földön nincsen kitéve mindazoknak a kínoknak és bajoknak, amelyek a keresztény országokban fenyegetik. Hogyan is hallgathatná például a Prófétát becsmérlő szavakat, a legostobább gyalázkodásokat? Nem lehet tisztának megmaradni a disznók között, az idegen törvényeknek engedelmeskedve. Vigyázzatok hát, nagyon vigyázzatok, be ne tegyétek hozzájuk a lábatokat! Kérjétek az Isten kegyelmét, óvjon meg benneteket e borzasztó tévedés elkövetésétől! Ha valaki keresztény országban lakik, annak nap mint nap látnia kell a szerencsétlen muzulmán foglyok szenvedését. Vasketrecekben sínylődnek, kemény munkára hajtják őket, rabszolgákként bánnak velük, a muzulmán fogolynők pedig láncra fűzve, vaskarikákban botladoznak. Láttukon meghasadnak a szívek, de a szánalom mit sem használ.

Ibn Dzsubair ítélete talán szigorúbb a hivatalos álláspontnál, de jól megvilágítja a Palesztinából és Észak–Szíriából elmenekült és 1099 júliusában Damaszkuszban összegyűlt emberek ezreinek magatartását. Mert ha halálos lelki bánattal járt is odahagyni otthonaikat, szilárdan elhatározták, hogy felrázzák testvéreiket mindenütt az iszlám földön, s addig vissza nem térnek semmiképpen, amíg a megszállók véglegesen el nem távoznak.

Mi másért is jöttek volna egyébként Bagdadba al–Harávi vezetésével? Talán nem a kalifához, a Próféta utódához kell–e fordulniuk a muzulmánoknak a nehéz órákban? Nem az igazhitűek fejedelme elé kell–e járulniuk panaszaikkal és fájdalmaikkal?

Ám Bagdadban a menekültek csalódása egyenes arányban áll majd reményeikkel. Al–Musztazhir–billah kalifa ugyan nyomban kifejezésre juttatja mély rokonszenvét és teljes együttérzését, majd megbíz hat magas rangú udvari méltóságot a baljós események sürgős kivizsgálásával. De vajon kell–e mondanom, hogy ezután soha többé nem esik szó a „bölcsek bizottságáról”?

Jeruzsálem ostroma, az Iszlám és a Nyugat közötti ezeréves ellenségeskedés kiindulópontja e pillanatban még nem vált ki semmilyen erőteljes válaszlépést. Majdnem fél évszázadnak kell eltelnie ahhoz, hogy az arab Kelet összefogjon és harcba szálljon a betolakodókkal, hogy a damaszkuszi kádinak a kalifa dívánja előtt tett felhívása a dzsihádra az ellenállás első ünnepélyes aktusaként valóban kihirdettessék.

A támadás kezdetén kevés arab volt képes al–Harávi éleslátásával felmérni a Nyugatról jövő veszedelem tényleges nagyságát. Sokan túlságosan is gyorsan alkalmazkodtak az új helyzethez. A legtöbben a túlélés reményében keserűen bár, de beletörődtek a franjok jelenlétébe. Csak keveseknek sikerült többé vagy kevésbé a tárgyilagos megfigyelő álláspontjára helyezkedve világosabban megérteni e váratlan és újszerű események összefüggéseit. A legtehetségesebb közöttük a damaszkuszi történetíró, Ibn al–Qalanissi volt, egy előkelő család fiatal, művelt sarja. 1096–ban, huszonhárom évesen szemtanúja volt a franjok megjelenésének a Keleten. Ettől fogva nyomon kísérte az eseményeket, krónikájában rendre följegyzett mindent, amiről tudomást szerzett. Hűségesen és túlzó szenvedélyek nélkül követi a hódítók mozgását úgy, ahogyan azt az ő városából látták.

Az ő számára minden azokban a nyugtalanító napokban kezdődött, amikor eljutottak Damaszkuszba az első hírek, szóbeszédek...