X. FEJEZET

 

SZALADIN KÖNNYEI

 

Túl messzire mégy, Júszuf, túlléped a határt. Te, aki csupán Núraddin szolgája vagy, most magadnak akarod az egész hatalmat? Vigyázz, csak nehogy elbízzad magad! Mi emeltünk ki téged a semmiből, és vissza is tudunk taszítani oda!

 

Néhány évvel később az aleppói méltóságoknak Szaladinhoz küldött figyelmeztetése abszurd tréfának hatna csak. De 1174–ben, amikor Kairó ura még csak a kezdetén van annak az útnak, amelynek a végére az arab Kelet legtekintélyesebb alakjává emelkedik, érdemei még nem nyilvánvalóak mindenki számára. Núraddin környezetében – a nagyúr életében és halála után jóideig – ki sem ejtik Júszuf nevét. Amikor róla beszélnek, „a jöttment”, „a hálátlan”, „a hitszegő”, avagy – a leggyakrabban – „a pimasz” jelzővel illetik.

Szaladin gondosan vigyázott arra, hogy ne legyen pimasz senkivel, de hogy a sors szinte pimaszul kegyes volt hozzá, az bizonyos. És ezt nem tudják lenyelni az ellenfelei. Hiszen a harminchat éves kurd tisztnek sosem voltak nagyravágyó tervei, s akik közelebbről is ismerték pályafutása kezdetén, tudják, hogy minden további nélkül megelégedett volna azzal, hogy egy emír legyen sok–sok társa mellett; őt egyedül a szerencsecsillaga vezette a történelem színpadának a közepére.

Akarata ellenére indult útnak Egyiptomba, és ott is jelentéktelen szerepe volt csak a hódításban, és mégis, talán éppen szürkesége miatt, a hatalom csúcsára emelkedett. Nem merte kikiáltani a fátimidák trónfosztását, de amikor mégis rákényszerítették a döntésre, váratlanul a leggazdagabb muzulmán uralkodócsalád örököse lett. És amikor Núraddin elhatározta, hogy a helyére teszi, Júszufnak még csak fegyvert sem kellett fognia ellene, ura hirtelen elhunyt, minden javát és hatalmát egyetlen utódjára, egy tizenegy éves gyermekre, asz–Szálihra hagyva.

Nem egészen két hónappal később, 1174. július 11–én Amaury is eltűnik a színről. Egy vérhasjárvány áldozata lett, miközben javában készítette elő az Egyiptom elleni újabb támadását, ezúttal egy hatalmas szicíliai hajóhad támogatásával. A jeruzsálemi királyságot fiára, IV. Balduinra, egy tizenhárom éves fiatalemberre hagyja örökül, akit a sors a legrettenetesebb nyavalyával vert meg: a leprával. Így hát az egész Keleten csak egyetlen uralkodó maradt, aki megkísérelhetett volna gátat vetni Szaladin szinte megállíthatatlan fölemelkedésének; Mánuel, a rúmok császára, akinek vágyálmai között valóban szerepel, hogy egyszer majd Szíria korlátlan hatalmú ura lesz és a franjok segítségével meghódítja Egyiptomot is. De – mintegy Szaladin szerencsesorozatának folytatásaként – a Núraddint tizenöt éven át megbénító hatalmas bizánci sereg 1176 szeptemberében teljes vereséget szenved II. Kilidzs Arszlántól (az első unokájától) a myriocephalumi ütközetben. Mánuel nem sokkal később bekövetkezett halála után pedig az egész keleti keresztény birodalom az anarchia állapotába zuhan.

Haragudhatunk–e a Szaladin dicsőségét zengő költőkre, szónokokra, akik a váratlanul bekövetkező események e sorában a Gondviselés kezét látták? Júszuf maga nem állította sosem, hogy kiérdemelte volna a szerencséjét. Mindig gondja volt rá, hogy hálával adózzon – Isten után – „Sirkúh nagybátyámnak” és „Núraddin uramnak”. Az viszont tény, hogy Szaladin nagyságának egyik fontos eleme éppen a szerénysége.

Egy napon Szaladin fáradt volt, pihenni vágyott, amikor megjelent előtte az egyik mamelukja egy aláírásra váró papírossal a kezében. „Nagyon kimerült vagyok – mondta a szultán –, gyere vissza egy óra múlva!” De a mameluk tovább erősködött. Majd kibökte Szaladin szemét a papírral, úgy lobogtatta az arca előtt, makacsul hajtogatván: „Akkor is írja alá az úr!” A szultán így felelt: „De hát még tintatartó sincsen nálam!” Szaladin a sátra bejárata előtt üldögélt, s a mameluk észrevette, hogy a sátor belsejében ott egy tintatartó. „Ott van egy, ni – vetette oda – bent a sátorban!” Ez nem kevesebbet jelentett, mint hogy egyenesen megparancsolta Szaladinnak, hozza ki maga a tintatartót. A szultán hátrafordult, észrevette a tintatartót, s így szólt: „Nahát, tényleg igazad van.” A bal könyökére támaszkodva hátrahajolt, és a jobb kezével elvette a tintatartót. Azután aláírta a papirost.

 

Szaladin személyi titkára és udvari történetírója, Bahaaddin meséli el ezt a történetet, amely kiválóan példázza, mi különböztette meg Szaladint nemcsak a saját kora, hanem talán minden idők többi uralkodójától is: gyengéd tudott maradni a gyengékkel még akkor is, amikor a hatalmasak között is a leghatalmasabb volt már. Krónikásai természetesen a bátorságát, az igazságosságát és a dzsihád melletti elkötelezettségét zengik elsősorban, de szövegeikből fel–felsejlik egy sokkal megragadóbb, sokkal emberibb arc is.

Egy napon – meséli Bahaaddin –, midőn éppen a franjok elleni egyik hadjáraton voltunk, Szaláhaddin magához hívatta a hozzá közel állókat. Egy levelet tartott a kezében. Éppen az imént olvasta el, s amikor beszélni akart róla, egy szó sem jött ki a torkán, könnyekben tört ki. Látván mérhetetlen fájdalmát, mi magunk sem tudtuk visszafojtani a sírást, ámbár azt sem tudtuk, miről van szó. Végül zokogástól elfúló hangon kinyögte: „Takiaddin, az unokaöcsém meghalt!” És ő is, mi is tovább sírtunk. Akkor összeszedtem magam, és így szóltam: „Nem szabad elfelednünk, milyen hadjáraton vagyunk, és kémünk kell az Isten bocsánatát, amiért szabad folyást engedtünk a bánatunknak.” Szaláhaddin megerősítette a szavaimat: „Igen, Isten bocsássa meg nekem! Isten bocsássa meg!” Sokszor elismételte ezt, majd hozzátette: „Ne tudja meg senki, mi történt!” Majd rózsavizet hozatott, hogy szemét megmoshassa.

 

Szaladin könnyei nem csak hozzátartozói halála miatt hullanak.

Egyszer – meséli Bahaaddin – a szultán oldalán lovagoltam a franj hadállásokkal szemben, amikor egy katonai felderítő egy zokogó, mellét verő nőt vezetett elénk. „A franjoktól jött, magyarázta a felderítő, a mi nagy urunk színe elé akart kerülni, ezért vezettük ide.” Szaláhaddin megkérte tolmácsát, hallgassa meg az asszonyt. Az azt mondta: „Muzulmán tolvajok lopóztak be tegnap éjjel a sátramba, és ellopták a kislányomat. Egész éjjel sírtam, és az uraim azt mondták: A muzulmánok királya kegyes, eredj el hozzá, kiengedünk, kérd vissza a lányodat. Idejöttem hát, és minden reményemet beléd helyeztem.” Szaláhaddin annyira elérzékenyült, hogy könnyek csorogtak az arcán. Elküldte az egyik emberét a rabszolgapiacra, és egy órán belül egy lovas már hozta is a gyermeket a nyakába ültetve. Ahogy az anya meglátta kicsinyét, a földre vetette magát, arccal a homokba, s minden jelenlevő sírt a meghatottságtól. Az asszony az égre nézett és számunkra érthetetlen dolgokat mondott. Visszakapta a lányát, és visszakísérték őket a franjok táborához.

 

Akik ismerték Szaladint, nem sokat beszélnek fizikai megjelenéséről. Kis termetű, törékeny ember volt, szakálla rövid és szabályosra nyírt. Inkább az arcáról beszélnek, erről a töprengő, kissé szomorkás arcról, amelyen nemegyszer bizalomgerjesztő sugárzó mosoly villan fel. Mindig nyájas volt a látogatóihoz, marasztalta, étellel kínálta őket, nagy tisztelettel beszélt velük, még akkor is, ha hitetlenek voltak, minden kívánságukat teljesítette. Nem tudta elviselni, hogy valaki elégedetlenül távozzék tőle, s ezt egyesek szemérmetlenül ki is használták. Egyszer, a franjokkal kötött fegyverszünet idején a „brinsz”, Antiochia ura váratlanul megjelent a sátra előtt és arra kérte őt, adjon vissza neki egy területet, amit négy évvel korábban foglalt el Szaladin. És ő visszaadta!

Láthatjuk, Szaladin nagylelkűsége időnként már–már a felelőtlenség határát súrolta.

Kincstárnokai – meséli Bahaaddin – titokban mindig félretettek egy bizonyos pénzösszeget az előre nem látható kiadások fedezésére. Tisztában voltak vele, ha az uruknak tudomása volna erről a tartalékról, pillanatok alatt elköltené. Eme elővigyázatosság ellenére a szultán halálakor nem volt egyéb az állami kincstárban, csupán egyetlen, Tyrből való aranyrúd és negyvenhét ezüst dirhám.

 

Amikor munkatársai közül egyesek a szemére vetették tékozlását, Szaladin fesztelen mosollyal válaszolt: „Vannak emberek, akik számára a pénz nem jelent többet a homoknál.” És valóban, mélyen megvetette a gazdagságot és a fényűzést, olyannyira, hogy amikor a fátimida kalifák mesés palotái a birtokába kerültek, vezírjeit költöztette be azokba, ő maga pedig továbbra is megtartotta jóval szerényebb vezíri szálláshelyét.

Ez a tulajdonsága csak egy azok közül, amelyek Szaladin alakját Núraddinével rokoníthatják. Szaladin ellenségei persze csak volt uruk szánalmas utánzóját látják benne. A valóságban a környezetével – különösen a katonákkal – való kapcsolata jóval bensőségesebb volt az elődjéénél. És ha gondosan, betű szerint megtartja is a vallási előírásokat, hiányzik belőle az a bizonyos bigottság, ami Zengi fiának magatartását oly sokszor jellemezte. Azt lehetne mondani, hogy Szaladin általában éppoly szigorú volt önmagával szemben, mint Núraddin, de sokkal engedékenyebb másokkal, viszont még az elődjénél is jóval kérlelhetetlenebb volt az iszlámot becsmérlőkkel szemben, akár „eretnekek”, akár franjok voltak azok.

E jellembeli különbségek ellenére Szaladinra igen erősen hatott, főleg kezdetben, Núraddin hatalmas alakja. Szeretett volna a „szent király” méltó utódja lenni, az ő céljait tűzte ki maga elé: egyesíteni az arab világot, és mozgósítani a muzulmánokat, erkölcsileg és katonailag egyaránt. Az erkölcsi megújulás eszköze egy hatalmas propagandahálózat lett, a katonai cél pedig a megszállt területek és mindenekelőtt Jeruzsálem visszahódítása.

1174 nyarán a damaszkuszi emírek a fiatal asz–Szálih köré tömörülve javában tanakodnak, miként lehetne ellenállni Szaladinnak – még a franjokkal való szövetkezés is megfordul a fejükben – amikor levelet kapnak Kairó urától. Valóságos kihívás ez. Szaladin egész egyszerűen fátylat borit a Núraddinnal való konfliktusára, s habozás nélkül műve folytatójának és hűséges örökösének állítja be magát.

Ha a mi ezerszer megsiratott királyunk – írja – talált volna köztetek olyasvalakit, aki nálam méltóbb lett volna a bizalmára, talán nem arra bízta volna–e Egyiptomot, a legfontosabb tartományát? Biztosak lehettek benne, hogy ha Núraddin nem ilyen hirtelen halt volna meg, énreám bízta volna fiát, hogy felneveljem és megoltalmazzam őt. Ám azt kell látnom, hogy ti úgy viselkedtek, mintha csak ti állnátok egyedül uram és fia mellett, engem pedig megpróbáltok kirekeszteni. De én jövök, méghozzá hamarosan. Jövök, és maradandó, nagy tetteket viszek véghez uram emlékének dicsőségére, ti pedig valamennyien megbűnhődtök rút viselkedésetekért.

 

E sorokból aligha lehet ráismerni a megelőző évek óvatoskodó emberére. Mintha ura elhunytával hosszú ideje visszafojtott energiák szabadultak volna föl benne. Igaz, a körülmények is kivételesek, mert ennek az üzenetnek most meghatározott feladata van: hadüzenet ez, a muzulmán Szíria meghódítását célzó háború első lépése. Amikor 1174 októberében Kairó ura elküldi az üzenetet, hétszáz lovasa élén már úton is van Damaszkusz felé. Kevesen vannak ugyan a szíriai nagyváros ostromához, de Júszuf számítása beválik. Asz–Szálihot és tanácsadóit megrémiszti az üzenet szokatlanul erőszakos hangneme, és lóhalálában visszavonulnak Aleppóba. Szaladin a franj területet kikerülve, a most már akár „Sirkúh–ösvénynek” is nevezhető útvonalon október végén ér Damaszkusz alá, ahol a családjához hű emberek gyorsan megnyitják előtte a kapukat, hódolattal fogadják.

Az egyetlen kardcsapás nélkül kivívott győzelemtől még jobban felbátorodva folytatja előrenyomulását Szaladin. A damaszkuszi helyőrség parancsnoklását az egyik fivérére bízza, ő maga pedig Közép–Szíriába vonul, és beveszi Homsz és Hama városát. E villámhadjárata során, meséli Ibn al–Athír, Szaláhaddin mindvégig asz–Száhli király, Núraddin fia nevében cselekszik. Azt hirde ti, hogy a célja az ország megvédése a franjok ellen. A Zengi családjához hű moszuli történetíró legalábbis bizalmatlan Szaladinnal szemben, kétszínűséggel vádolja. Van is ebben némi igazság. Júszuf nem akar bitorlóként feltűnni, ezért állítja be magát asz–Szálih védelmezőjének. „Ez a fiatalember semmiképpen sem képes arra, hogy egymaga kormányozzon. Gyámra, régensre van szüksége, s erre a szerepre senki sem alkalmasabb nálam. ” Mellesleg egymás után küldözgeti a hűségét bizonygató leveleket asz–Szálihnak, Kairóban és Damaszkuszban az ő nevében mondatja az imákat, és a pénzérméket az ő képmásával vereti.

A fiatal uralkodót egy csöppet sem hatják meg ezek a gesztusok. Amikor Szaladin 1174 decemberében még Aleppót is ostrom alá veszi, hogy „megvédelmezze asz–Szálih királyt tanácsadói áldatlan befolyásától”, Núraddin fia egybehívatja a város lakóit, és szívszorító beszédet mond előttük: „Lássátok hát, milyen igazságtalan és hálátlan ez az ember! Sem Isten, sem ember nem számít neki, el akarja rabolni az országomat. Árva vagyok, csak rátok számíthatok, védjetek meg, emlékezve az apámra, aki annyira szeretett benneteket.” A mélyen megindult aleppóiak elhatározzák, hogy a végsőkig ellenállnak a „hitszegőnek”, aki nem akar közvetlen konfliktusba kerülni asz–Szálihhal, ezért feloldja az ostromzárat. Ugyanakkor azonban „Egyiptom és Szíria királyának” kiáltja ki magát, jelezve, hogy ezentúl nem függ semmilyen uralkodótól. A krónikások többek között a „szultán” címmel is megtisztelik, ő maga azonban azt sohasem veszi föl. Szaladin ezután még többször is visszatér Aleppó falai alá, de egyszer sem szánja rá magát, hogy fegyveres harcba bocsátkozzon Núraddin fiával.

Hogy elhárítsák fejük fölül ezt az állandó veszélyt, asz–Szálih tanácsadói elhatározzák, hogy igénybe veszik az asszaszinok szolgálatait. Kapcsolatba lépnek Rasidaddin Szinánnal, aki megígéri, hogy eltéteti Júszufot láb alól. A „hegyi öreg” amúgy is alig várta, hogy bosszút állhasson a fátimida uralkodóház sírásóján. Az első merényletre 1175 elején kerül sor. Az asszaszinok behatolnak Szaladin táborába, eljutnak egészen a sátráig, de ott egy emír felismeri őket és útjukat állja. Súlyos sebet kap, de a dulakodásra mások is felfigyelnek. Futva érkezik a testőrség. Rövid, de elkeseredett küzdelemben a batinikat mind egy szálig megölik. A játszma azonban még nem ér véget. 1176. május 22–én egy Aleppó térségében indított újabb hadjárat alatt egy asszaszinnek sikerül behatolnia Szaladin sátrába. Tőrével lesújt a király fejére, de Szaladin az első merénylet óta nagyon óvatos, s a fez alatt acélsisakot hord. A merénylő ekkor áldozata nyakának esik. A penge azonban ezúttal is elakad. Szaladin ugyanis hosszú, vastag szövettunikát hord, amelynek magas nyaka acéllal van megerősítve. Ekkor belép a hadsereg egyik emírje, az egyik kezével megragadja a tőrt, a másikkal lesújt a batinira, aki összecsuklik. Szaladinnak annyi ideje 6incsen, hogy felocsúdjon, máris egy második gyilkos veti rá magát, majd egy harmadik is. De már ott vannak a testőrök, és végeznek a merénylőkkel. Júszuf rémülten támolyog ki a sátrából, szinte el sem hiszi, hogy most is ép bőrrel megúszta.

Amint visszanyeri a lélekjelenlétét, Szaladin elhatározza, hogy saját portájukon támadja meg az asszaszinokat, Közép–Szíriában, ahol Szinán egy tucatnyi erődöt birtokol. A legfélelmetesebb sasfészek ezek között Massziaf, egy meredek sziklafal ormán épült fellegvár. Ezt kezdi el ostromolni legelőször Szaladin. Ám hogy mi is történik valójában 1176 augusztusában az asszaszinok országában, alighanem mindörökre rejtély marad. Az egyik magyarázat Ibn al–Athír szerint Szinán állítólag levelet küld Szaladin anyai nagybátyjához, megesküdve, hogy az uralkodócsalád valamennyi tagját megöleti. A szekta szörnyű fogadalmát – különösen a király elleni két merénylet után – nem lehet üres fenyegetésnek venni. Ezért Szaladin inkább felhagy Massziaf ostromával.

Az események második változata viszont maguktól az asszaszinoktól származik. A szekta megszűnte után fennmaradt ritka iratok egyikében jegyezte fel az egyik szektatag, egy bizonyos Abu–Firász. Eszerint Szinán az ostrom megkezdésekor nem tartózkodott Massziafban, hanem két társával együtt az egyik közeli dombról figyelte a hadműveletet. Szaladin állítólag parancsot adott az embereinek, hogy fogják el, de amikor egy nagy csapat körbefogta Szinánt és megpróbáltak közelebb jutni hozzá, egy emberfölötti erő megbénította a katonákat. Ekkor a „hegyi öreg” meghagyta nekik, közöljék urukkal, hogy személyesen, négyszemközt kíván találkozni vele. A megrettent katonák hanyatt–homlok szaladtak Szaladinhoz elmesélni a történteket. Szaladin rosszat sejtve meszet és hamut szóratott a sátra köré, hogy minden nyomot észre lehessen venni, s az est leszálltakor fáklyás testőröket állíttatott fel. Az éj kellős közepén mintha kígyó marta volna meg, hirtelen felriadt az álmából, s egy, a sátrából kifelé kúszó, furcsa árnyat pillantott meg, akiben magát Szinánt vélte felismerni. A különös látogató egy mérgezett süteményt hagyott Szaladin ágyán s egy neki címzett papírt, ezzel a szöveggel: A hatalmunkban vagy. Ekkor Szaladin felkiáltott, és a testőrök befutottak, megesküdve, hogy ők nem láttak semmit. Másnap Szaladin sürgősen befejezte az ostromot, és a lehető leggyorsabban visszatért Damaszkuszba.

Ez a történet kétségtelenül meglehetősen meseszerű, az azonban tény, hogy Szaladin hirtelen gyökeresen megváltoztatta az asszaszinokkal kapcsolatos politikáját. Noha könyörtelenül üldözött mindenféle eretnekséget, a batinikat sohasem háborgatta többé a területükön. Ellenkezőleg, igyekezett kiengesztelni őket, ily módon megfosztva ellenségeit muzulmánokat és franjokat egyaránt egy értékes szövetségestől. A Szíria ellenőrzéséért folyó küzdelemben Szaladin igyekezett minden ütőkártyát a maga kezében tudni. Amióta megszerezte Damaszkuszt, tulajdonképpen nyert ügye van, de még roppant hosszú út áll előtte. Sorra indítja a hadjáratokat a franj államok ellen, Aleppó ellen, a Zengi egyik leszármazottja által birtokolt Moszul ellen, számos fejedelem ellen Dzsezirében és Kis–Ázsiában, ami végtelenül kimerítő. Azonkívül rendre vissza kell térnie Kairóba is, elbánni a lázadozókkal, az összeesküvőkkel.

Ez a helyzet csak 1181 végén kezd megváltozni, amikor asz–Szálih tizennyolc éves korában hirtelen meghal – nincs kizárva, hogy megmérgezték. Ibn al–Athír felindulva meséli el a fiatal uralkodó utolsó perceit:

Amikor rosszabbra fordult az állapota, orvosai azt javasolták, igyon egy kis bort. Azt mondta nekik: „Addig nem teszem, amíg ki nem kértem egy teológus doktor véleményét.” Az egyik legmagasabb rangú uléma vezető a halálos ágyához lépett, és elmagyarázta, hogy a vallás orvosságként engedélyezi a bor fogyasztását. Asz–Szálih akkor megkérdezte: „És valóban úgy gondolja, hogy ha Isten úgy döntött, véget vet az életemnek, megváltoztathatja a véleményét, látván, hogy bort iszom?” A szent ember nem tehetett mást, erre a kérdésre csak nemmel felelhetett. „Akkor pedig zárta le a vitát a haldokló nem kívánok a gyomromban tiltott élelmiszerrel a teremtőm színe elé járulni.”

 

Másfél évvel később, 1183. június 18–án Szaladin fényes pompával bevonul Aleppóba. Ettől a pillanattól fogva Szíria és Egyiptom egy birodalom. Nem névleg, mint Núraddin idejében, hanem ténylegesen, az ajjúbida uralkodó vitathatatlan hatalma alatt egyesítve. Ennek a hatalmas arab államnak a fölemelkedése napról napra nagyobb fenyegetést jelent a franjok számára, furcsa mód mégsem készteti őket fokozottabb összefogásra. Éppen ellenkezőleg. Jeruzsálem leprától megnyomorított és megcsonkított királya betegsége miatt cselekvésképtelen, s közben két ellenséges csoport küzd a hatalomért. Az egyik vezére Raymond, Tripolisz grófja, aki hajlandó volna kiegyezni Szaladinnal. A másik, harciasabb társaság szóvivője Renaud de Chatillon, Antiochia volt fejedelme.

A sötétbarna bőrű, sasorrú, arabul folyékonyan beszélő Raymondot, az iszlám szövegek figyelmes olvasóját akár szíriai emírnek is nézhetnénk, ha magas termete el nem árulná a nyugati származását. Ibn al–Athír ezt írja róla:

Ebben az időben nem akadt a franjok között egy sem, aki bátrabb és eszesebb lett volna, mint Tripolisz ura, Raymond Ibn–Raymond asz–Szanjili, Saint–Gilles leszármazottja. Csakhogy túlzottan nagyravágyó volt, mindenáron király akart lenni. Egy időben rá is bízták a régensséget, de hamarosan félreállították. Annyira megneheztelt ezért, hogy képes volt megüzenni Szaladinnak, hogy hajlandó az oldalára állni, ha segít neki a franjok királyává válni. Szaláhaddin örömmel fogadta az ajánlkozást, és a muzulmán fogságból gyorsan szabadon engedett jó néhány tripoliszi lovagot.

 

Szaladin éberen figyeli a franjok viszálykodását. Amikor úgy látszik, hogy a Raymond vezette „keleti” vonal jut győzelemre Jeruzsálemben, békülékenynek mutatkozik. 1184–ben IV. Balduin a lepra legvégső stádiumába jut. Kezei–lábai elpetyhüdnek, elveszti szeme világát. De bátran tartja magát, értelme is megmarad, megbízza Tripolisz grófját, próbáljon jószomszédi viszonyt kialakítani Szaladinnal. Az andalúziai utazó, Ibn Dzsubair éppen ebben az esztendőben látogat el Damaszkuszba. Meglepődve tapasztalja, hogy a háborús állapot ellenére karavánok jönnek–mennek Kairó és Damaszkusz között, háborítatlanul haladva át a franjok területén. ,,A keresztények – állapítja meg – csupán vámot szednek a muzulmánoktól, akik azt annak rendje és módja szerint meg is fizetik. Cserébe viszont a keresztény kereskedőknek is vámot kell fizetniük az áruik után, ha muzulmán területre lépnek. Tökéletes az egyetértés, s a tarifákat is méltányosan szabják meg. A katonák háborúskodnak, de a nép békében él. ”

Szaladin nem siet felrúgni ezt a békés egymás mellett élést, sőt késznek mutatkozik még tovább menni a béketárgyalásokban. 1185–ben, huszonnégy éves korában a leprás király meghal, s a trón az unokaöccsére, V. Balduinra, egy hatéves gyermekre száll. A régensség Tripolisz grófjáé, aki jól tudja, hogy hatalma megszilárdításához időre van szüksége. Hamar el is küldi követeit Damaszkuszba, fegyverszünetet kérve. Szaladin, aki éppen a nyugatiak elleni döntő küzdelemre készül, elfogad egy négy évre szóló fegyvernyugvást, s kijelenti, hogy nem fog összetűzést kezdeményezni.

Egy évvel később, 1186 augusztusában azonban a gyermek–király meghal, s a régens helyzete meginog. A kis uralkodó anyja – magyarázza Ibn al–Athír – beleszeretett egy nemrég érkezett nyugati lovagba, egy bizonyos Guybe. Feleségül ment hozzá, s a gyermek halála után a koronát a férje fejére tette. Magához hívatta a pátriárkát, a papokat, a szerzeteseket, az irgalmas rendi barátokat, a templomosokat, a bárókat, és közölte velük, hogy a hatalmat átruházta Guyre. A jelenlevőknek hűségesküt kellett tenniük. Raymond ezt megtagadta, inkább Szaláhaddinhez fordult pártfogásért. Ez a bizonyos Guy Guy de Lusignan király erélytelen, mindenféle politikai vagy katonai tehetség híján való ember, aki hajlamos mindenkor a legutoljára szóló véleményét elfogadni. Valójában dróton rángatott báb csupán a „sólymok”, azaz a „brinsz Arnát”, Renaud de Chatillon vezette csoport kezében.

„Arnát herceg” ciprusi kalandja és észak–szíriai fosztogató portyázása után tizenöt éven át Aleppó börtöneiben raboskodott, amíg végül 1175–ben Núraddin fia szabadon bocsátotta. Fogsága csak még jobban elmélyítette hibáit. Még fanatikusabb, még kegyetlenebb, még vérszomjasabb lett, egymaga több gyűlöletet szít majd az arabok és a franjok között, mint amennyit az évtizedes háborúk és mészárlások kiváltottak. Szabadulása után nem sikerült visszaszereznie Antiochiát unokaöccsétől, III. Bohemundtól. A Jeruzsálemi Királyságban telepszik hát le, s gyorsan feleségül vesz egy fiatal özvegyet, hogy hozomány gyanánt hozzájuthasson a Jordántól keletre fekvő területekhez, s főleg Kerak és Savbak erős várához. A templomosok és számos újonnan érkezett lovag szövetségeseként egyre nagyobb befolyása van a jeruzsálemi udvarra, amit egyedül Raymond tud ideig–óráig ellensúlyozni. Az első franj behatolás politikáját eleveníti föl, szakadatlan harcot hirdet az arabok ellen. Csak a fosztogatás, az irgalmatlan mészárlás, új és új területek meghódítása lebeg a szeme előtt. Számára minden tárgyalás, minden egyezség árulás. Nincs fegyverszünet, nincs szó, amit betartana. Ugyan mit számít a hitetleneknek tett eskü? kérdezi cinikusan.

1180–ban Damaszkusz és Jeruzsálem aláírt egy megállapodást, amely az emberek és javak szabad mozgását garantálta a térségben. Néhány hónappal később gazdag arab kereskedők karavánja haladt át a szíriai sivatagon Mekka irányába. Renaud megtámadta őket, és mindenüket elkobozta. Szaladin panaszt emelt IV. Balduinnál, aki azonban nem mert ujjat húzni saját hűbéresével. 1182 őszén még súlyosabb incidens történt. Arnát betört Mekkába. Eilat – akkor még csupán piciny halászfalu – kikötőjében hajóra szállt, néhány tengeri kalóz útmutatásával leereszkedett a Vörös–tenger partja mentén, majd kicsapott Janbura, Medina kikötőjére, aztán pedig Rábig városára, nem messze Mekkától. Renaud emberei útközben elsüllyesztettek egy Jeddáh felé tartó, muzulmán zarándokokkal teli hajót is. Mindenkit váratlanul ért a támadás – magyarázza Ibn al–Athír –, hiszen ezen a tájon még soha senki sem látott franjot, sem kereskedőt, sem harcost. Sikerüktől megrészegülve a fosztogatók még jobban belemelegedtek, színültig megrakták hajóikat a rablott zsákmánnyal. Renaud maga visszaindult a tartományába, de emberei maradtak, s még hosszú hónapokon át garázdálkodtak a Vörös–tenger partjainál. Szaladin távollétében az öccse, al–Adel kormányozta Egyiptomot. Felszerelt egy hajóhadat, s a rablók nyomába eredt, hamarosan szét is verte őket. Néhányukat Mekkába hurcolták és nyilvánosan kivégezték. Példás büntetés – nyugtázza a moszuli történetíró – mindazoknak, akik erőszakot tesznek a szent helyeken. Az újabb világraszóló gazság híre természetesen futótűzként terjed az arabok között, Arnát ezentúl a franj ellenség leggyűlöletesebb vonásainak eleven megtestesülése lesz a szemükben.

Szaladin válaszképpen több támadást intéz Renaud területei ellen. De a szultán még haragjában is megőrzi nagylelkűségét. 1183 novemberében például, amikor a Kerak körül felállított arab hajítógépek sziklatömbökkel kezdik bombázni a fellegvárat, a védők tudtára adják, hogy a falak között éppen hercegi nász folyik. Noha a menyasszony Renaud mostohalánya, Szaladin megkérdi az ostromlottaktól, a vár melyik részén fognak lakni az ifjú házasok, és parancsot ad embereinek, kíméljék azt a helyet.

Ezek a gesztusok, sajnos, nem hatnak Arnátra. Egy rövid időre az okos Raymondnak köszönhetően háttérbe szorul ugyan, de aztán 1186 szeptemberétől, Guy király trónra lépése után sikerül ismét érvényesítenie az akaratát. Néhány héttel később, semmibe véve a fegyverszünetet, amelynek még két és fél évig érvényben kellene maradnia, a herceg zsákmányára lecsapó héjaként megtámad egy békésen Mekka felé poroszkáló, arab zarándokokból és kereskedőkből álló karavánt. A fegyvereseket kardélre hányatja, a csapat többi tagját pedig rabláncra fűzve Kerakba hurcolja. Amikor a foglyok közül néhányan emlékeztetni merészelik Ranaud–t a fegyverszünetre, kihívóan, foghegyről veti oda: „Hát csak jöjjön az a ti híres Mohamedetek és szabadítson ki benneteket!” Amikor e szavakat visszamondják Szaladinnak, ő megesküszik, hogy saját kezével öli meg Arnátot.

Egyelőre azonban a szultán szeretne időt nyerni. Követeket küld Renaud–hoz, arra kéri, hogy a szerződés értelmében bocsássa szabadon a foglyokat és szolgáltassa vissza nekik minden elvett holmijukat. A fejedelem szóba sem áll a küldöttekkel, akik akkor Jeruzsálembe indulnak. Guy király fogadja őket, és kinyilvánítja mélységes felháborodását vazallusa viselkedése miatt, de semmit sem mer tenni ellene. A követek azonban nem tágítanak: ha Arnát herceg túszainak továbbra is Kerak tömlöceiben kell sínylődniük, az az összes eddigi megállapodás és fogadalom felrúgását jelenti. A tehetetlen Guy széttárja karjait.

A fegyverszünetnek vége. Szaladin ugyan a lejárta napjáig tiszteletben tartotta volna, de most egy cseppet sem bánja a harcok kiújulását. Gyorsfutárokat meneszt Egyiptom, Szíria, Dzsezire és más vidékek emírjeihez, értesíti őket a franjok álnok hitszegéséről, és kéri szövetségeseit és hűbéreseit, csatlakozzanak minden rendelkezésre álló erejükkel a megszállók elleni szent háborúhoz. Az iszlám világ minden tájáról lovasok és gyalogosok ezrei özönlenek Damaszkuszba. A város hamarosan alig látszik ki a hullámzó vásznak, a tevék púpjaira erősített színes sátracskák tengeréből (a katonák ekként védekeznek a tűző nap vagy az eső ellen). A fejedelmek és hercegek sokszínű sátrait a Korán versei és kalligrafikus költemények díszítik.

Miközben az arab mozgósítás javában folyik, a franjok továbbra is a saját belső viszályaikkal vannak elfoglalva. Guy király elérkezettnek látja az időt, hogy megszabaduljon vetélytársától, Raymond–tól, akit a muzulmánokkal való összejátszással vádol. A jeruzsálemi sereg a tripoliszi gróf felesége birtokában lévő Tibéria, egy galileai kisváros ostromára készülődik. A megrémült Raymond elmegy Szaladinhoz, azt javasolja, lépjenek szövetségre. A szultán nyomban elfogadja az ajánlatot, és mindjárt küld néhány csapatot is a tibériai helyőrség megerősítésére. A jeruzsálemi had visszavonul.

1187. április 30–án, miközben arab, török és kurd harcosok újabb hullámai érkeznek Damaszkuszba, Szaladin küldöncöt meneszt Raymondhoz. Arra kéri, hogy szövetségesi viszonyuknak megfelelően engedélyezze felderítőinek, hogy tájékozódás céljából megkerüljék a Galileai–tavat. A gróf ugyancsak kényelmetlenül érzi magát a kérés hallatán, de nem utasíthatja vissza. Csupán azt kéri, hogy a muzulmánok még az est leszállta előtt hagyják el a területét s ígérjék meg, nem törnek alattvalóinak sem az életére, sem a vagyonukra. Hogy minden kellemetlenséget elkerüljön, értesíti a környék valamennyi helységét a muzulmánok átvonulásáról, arra kérve a lakosokat, ne is mozduljanak ki az otthonaikból.

Másnap, május 1–jén hajnalban Szaladin egy hadnagyának vezetésével hétezer lovas halad el Tibéria falai alatt. Amikor este ugyanazon az úton visszafelé jönnek, elmondhatják magukról, hogy szigorúan tiszteletben tartották a gróf óhaját, nem vettek be egy falut, egyetlen kastélyt sem, nem raboltak sem aranyat, sem jószágot. Mégsem tudták elkerülni az összetűzést. Véletlenül mind a templomosok, mind az irgalmas rendiek nagymestere az egyik környékbeli erődítményben tartózkodott, amikor az előző nap Raymond küldönce meghozta a muzulmán csapat jöttének a hírét. A pap–katonák vére azonnal felforrt. Ők nem alkusznak a szaracénokkal! Gyorsan összeszedtek néhány száz lovast és gyalogost, elhatározván, hogy Názárettől északra, Szafurija falu közelében rárontanak a muzulmán lovasokra. A csata azonban nem tartott sokáig, a franjokból szinte hírmondó sem maradt: egyedül a templomosok nagymesterének sikerült elmenekülnie.

A vereségük miatt felháborodott franjok – meséli Ibn al–Athír – elküldték Raymond–hoz a pátriárkájukat, a papjaikat és a szerzeteseiket, meg sok–sok lovagot, akik keserűen a szemére hányták a Szaladinnal kötött szövetségének gyászos következményeit. Ezt mondták neki: „Te bizonyosan áttértél az iszlámra, különben nem nézted volna tétlenül, ami történt. Nem tűrted volna tétlenül, hogy a muzulmánok áthaladjanak a területeden, legyilkolják a templomosokat és az irgalmas rendieket.” A gróf saját, tripoliszi és tibériai katonái ugyanezekkel a vádakkal illették, a pátriárka pedig kiátkozással és a házassága érvénytelenítésével fenyegette meg. Látván az ellene forduló nagy haragot, Raymond–t elfogta a félelem. Elismerte vétkét, és bűnbocsánatot kért. Megbocsátottak neki, kibékültek vele, és felszólították, csapatait bocsássa a király rendelkezésére, vegyen részt a muzulmánok ellen vívón harcban. A gróf velük tartott. A franjok akkor Akra környékén egyesítették csapataikat, lovasokat és gyalogosokat egyaránt, majd erős ütemben Szafurija falu felé vonultak.

 

A muzulmánok táborában az épp annyira rettegett, mint amennyire gyűlölt két vallásos harci szervezet veresége a végső győzelem előérzetét kelti. Az emírek és a közkatonák alig várják már a franjokkal való összecsapást. Júniusban Szaladin Damaszkusz és Tibéria között félúton összevonja minden haderejét. Tizenkétezer lovas sorakozik fel előtte, nem számolva a gyalogosokat és az önkénteseket. A szultán, harci ménje kengyelében felágaskodva, üvölti el a parancsát, amelyet sok ezer torok visszhangoz szenvedélyesen: „Győzelem Isten ellenségei felett!”

Vezérkarának Szaladin higgadtan elemzi a helyzetet: „A most előttünk álló lehetőség alighanem soha többé nem tér vissza. Szerintem a muzulmán seregnek egyetlen, mindent eldöntő csatában kell megmérkőznie a hitetlenekkel. Most kell elszántan a dzsihádba vetni magunkat, még mielőtt a csapataink szétszóródnának.” A szultán attól tart, hogy mivel a háborús időszak ősszel véget ér, félő, hogy hűbéresei és szövetségesei még a végső győzelem kivívása előtt hazatérnek az otthonukba. És a franjok rendkívül óvatos harcosok. Ha meglátják a rengeteg muzulmán hadat, vajon nem kísérelik–e meg majd elkerülni az ütközetet?

Szaladin tehát csapdát állít, kérve az Istent, vezesse bele az ellenséget. Tibéria felé vonul, egyetlen nap alatt elfoglalja a várost, parancsot ad, hogy gyújtsanak itt is, ott is tüzeket, majd ostromolni kezdi a fellegvárat, ahol Raymond gróf hitvese még védekezik maroknyi emberével. A muzulmán sereg játszi könnyen letörhetné ellenállásukat, de a szultán visszafogja az embereit. Lassan fokozza a nyomást, látszólag a döntő ostromra készülődik, és figyeli a fejleményeket.

Amikor a franjok megtudták, hogy Szaláhaddin elfoglalta és felégette Tibériát – meséli Ibn al–Athír – haditanácsot tartottak. Egyesek azt mondták, azonnal a muzulmánok ellen kell vonulni, szét kell verni őket, megakadályozni, hogy bevegyék a fellegvárat. De Raymond közbelépett. „Tibéria az én tulajdonom – mondta a többieknek –, és az én feleségem van most oda bezárva. De én mégis kész lennék belenyugodni, hogy bevegyék a fellegvárat és foglyul ejtsék a feleségemet, ha ez Szaladin offenzívájának a végét jelenti. Mert istenemre mondom, nem kevés muzulmán sereget láttam már életemben, de egyik sem volt ilyen nagy létszámú és ilyen erős, mint amilyen most a Szaladiné. Kerüljük hát el a vele való összecsapást! Tibériát később is visszafoglalhatjuk, és váltságdíj fejében kiszabadíthatjuk a mieinket.” De brinsz Arnát, Kerak ura, így szólt hozzá: „Tán meg akarsz rémíteni bennünket, azért ecseteled ily ékesszólóan a muzulmánok erejét? Szereted őket, a barátságukra áhítozol, különben nem ejtenél ki a szádon ilyen szavakat. Mert ha azt mondod nekem, hogy sokan vannak, arra én azt felelem: a tűz nem ijed meg az elemészteni való fa sokaságának láttán.” A gróf akkor azt mondta: „Közületek való vagyok én is, úgy cselekszem, ahogyan ti jónak tartjátok, de meglátjátok, mi fog történni.”

 

Ismét a legszélsőségesebb érv győzedelmeskedett a nyugatiaknál.

Minden készen állt tehát a csatára. Szaladin hadserege egy hatalmas síkságon, gyümölcsfák menedékében sorakozott fel. Mögöttük a Jordánt magába fogadó Tibériai–tó édes vize, messzebb, északkeletre pedig a Golán–fennsík fenséges körvonalai. A muzulmán tábor közelében egy domb emelkedik. Két kiemelkedő csúcsát Hittin szarvainak nevezik, a tövükben elhelyezkedő falu neve után.

Július 3–án a mintegy tizenkétezer fős franj hadsereg útnak indul. A Szafurija és Tibéria közötti út nem hosszú, legfeljebb négyórai járás normális időben. Nyáron azonban ez a palesztinai vidék csontszáraz. Sehol egy forrás, sehol egy kút, a vízfolyások medrei kiapadtak. De a Szafuriját kora reggel elhagyó franjok számára nem lehet kétséges, hogy délutánra már a tó partján telepedhetnek le. Szaladin gondosan felépítette a csapdát. Lovasai egész nap zaklatják az ellenséget, meg–megtámadják őket elölről, hátulról, oldalról, minduntalan nyílfelhőt zúdítanak rájuk. Némi veszteséget is okoznak nekik ezzel, de fő céljuk nem ez, hanem hogy lassabb haladásra kényszerítsék őket.

Nem sokkal napnyugta előtt a franjok elérnek az egyik magaslatra, ahonnan belátják az egész tájat. Közvetlenül a lábaiknál ott fekszik a kis falu, Hittin, néhány agyagszínű viskó, a völgy mélyén, egészen alant pedig ott csillog a Tibériai–tó vize. Csakhogy közelebb, a széles vízpart előtt zöldellő hatalmas síkságon ott áll Szaladin serege. Aki inni akar, annak a szultán engedélyét kell kérnie.

Szaladin mosolyog. Tudja, hogy a franjok kimerültek, halálos szomjúság gyötri őket, és nincsen már sem erejük, sem idejük, hogy még az est leszállta előtt megkísérelhessenek áttörni a tóhoz. Kénytelenek egy csepp víz nélkül kivárni a reggelt. Vajon képesek lesznek–e a harcra ebben az állapotban? Ezen az éjszakán Szaladin hol imádkozik, hol a vezérkarral tanácskozik. Utasítást ad néhány emírjének, vonuljon az ellenség háta mögé, vágja el a visszavonulás útját, ellenőrzi, hogy mindenki a helyén van–e, aztán megismétli az utasításait.

Másnap, 1187. július 4–én a felkelő nap legelső sugarainak fényében a teljesen körülzárt, szomjúság kínozta franjok elkeseredett kísérletet tesznek, hogy leereszkedjenek a völgybe, és elérjék a tavat. Gyalogosaik az előző napi meneteléstől még kimerültebbek, mint a lovasok. Pajzsaikat görcsösen markolva, fejüket leszegve, vakul rohannak előre és hullanak el egymás után, fennakadva a kardok és lándzsák szilárd falán. A túlélők csoportokba verődve a völgy felé szaladnak, a lovagok közé menekülnek, mindenki érzi már, hogy a csata elveszett. De mégis harcolnak tovább, a reménytelenség bátorságával. Raymond és néhány híve megpróbál áttörni a muzulmán vonalakon. Szaladin hadnagyai felismerik, és átengedik, hadd fusson. Megállás nélkül nyargal egészen Tripoliszig.

A gróf távozása után a franjok közel voltak hozzá, hogy megadják magukat – meséli Ibn al–Athír. – A muzulmánok felgyújtották a száraz füvet, és a szél a lovagok szemébe fújta a füstöt. A szomjúság, a lángok, a füst, a rekkenő hőség és a csata heve egyaránt égette–marta a franjokat, nem bírhatták már tovább sokáig. De azt mondták magukban, hogy a halált csak úgy kerülhetik el, ha szembenéznek vele. Akkor olyan heves támadásba lendültek, hogy a muzulmánok kénytelenek voltak meghátrálni. De a franjok is nagy veszteségeket szenvedtek minden rohamnál, egyre kevesebben maradtak. Aztán a muzulmánok elvették tőlük az igazi keresztet. A franjok számára ez volt a legfájdalmasabb csapás, mert őszerintük ezen feszítették meg a Messiást, a béke legyen vele.

 

Az iszlám szerint Krisztust csak látszólag feszítették keresztre, mert Isten jobban szerette Mária fiát annál, hogy hagyta volna ilyen rettenetes sorsra jutni.

E veszteség ellenére – az utolsó franj túlélők mintegy százötvenen a legvitézebb lovagok közül – folytatták az ádáz tusát, Hittin falu felett egy keskeny magaslaton ütöttek tábort, onnan védekeztek elkeseredetten. De a muzulmánok minden oldalról szorongatták őket, s csak a király sátra maradt állva. A folytatást Szaladin fia, az akkor tizenhét éves al–Malik al–Afdal meséli el.

A hittini csatában, életem első ütközetében mindvégig apám mellett tartózkodtam. A franjok királya oly vad elszántsággal zúdult le embereivel a domboldalról, hogy a mi csapatainkat majdnem egészen odáig visszaszorította, ahol apám állt. Én rápillantottam. Szomorú volt, felindult, idegesen simogatta a szakállát. Majd előrelépett, és felkiáltott: „Nem győzhet a Sátán!” A muzulmánok újra rohamra indultak a domb ellen. Amikor láttam a franjokat meghátrálni csapataink előtt, örömömben felkiáltottam: „Legyőztük őket!” De a franjok megint előrenyomultak, s a mieink megint az apámig voltak kénytelenek visszavonulni. Megint támadásra buzdította őket, szorították is az ellenséget megint a domb felé. Megint felkiáltottam: „Legyőztük őket!” De az apám felém fordult, és ezt mondta: „Hallgass! Csak akkor tiportuk el őket, ha az a sátor odafönn nem áll már!” Még mielőtt a mondatát befejezhette volna, a király sátra összeroskadt. A szultán akkor leszállt a lováról, leborult, és a boldogságtól sírva hálát adott az Istennek.

 

Örömujjongások közepette kel föl Szaladin, ül föl a lovára és indul vissza a sátrához. Jeles foglyokat vezetnek elébe, Guy királyt és Arnát herceget. Az író Imádaddin al–Aszfaháni, a szultán tanácsosa jelen van az eseménynél.

Szaláhaddin behívta a királyt, és leültette maga mellé. Aztán behívatta és a királya mellé ültette Arnátot, majd emlékezetébe idézte gaztetteit. „Hányszor esküdtél meg és szegted meg a fogadalmadat, hányszor írtál alá egyezséget, amit aztán nem tartottál be!” Arnát tolmács segítségével ezt válaszolta: „Minden király, minden időkben így viselkedett. Én sem tettem mást.” Eközben Guy fulladozott a szomjúságtól, fejét úgy ingatta jobbra–balra, mintha részeg lenne, arca pedig embertelen kínokról árulkodott. Szaláhaddin biztató szavakkal szólt hozzá, jeges vizet hozatott be és felajánlotta neki. A király ivón, majd a maradékot átadta Arnátnak, aki szintén mohón kortyolt belőle. A szultán akkor így szólt Guyhez: „Nem kértél tőlem engedélyt, mielőtt inni adtál neki. Ez tehát nem kötelez engem, hogy megkegyelmezzek neki.”

 

Az arab hagyomány szerint ugyanis ha egy foglyot étellel vagy itallal kínálnak, annak meg kell hagyni az életét. Ezt a kötelezettséget Szaladin természetesen nem vállalhatta ezzel az emberrel szemben, hiszen megesküdött, hogy saját kezével fogja megölni Arnátot. Imádaddin így folytatja:

Miután kimondta e szavakat, a szultán kiment, felszállt a lovára, majd eltávolodott, kétségek közt hagyva a félelemtől megbénult foglyokat. Ellenőrizte a csapatok visszatérését, majd visszalovagolt a sátrához. Kivezettette Arnátot, szablyával a kezében hozzáléptetett, majd lesújtott rá a nyaka és a gerince között. Arnát a földre zuhant, és levágták a fejét. Aztán a testét a lábánál fogva elhúzták a király előtt, aki reszketni kezdett. Látva rettegését, a szultán bátorító hangon szólt hozzá: „Ezt az embert csak gonoszsága és hitszegése miatt érte utol a halál.”

 

A király és a foglyok többségének az életét valóban megkímélték, de a templomosok és az irgalmas rendiek Renaud de Chatillon sorsára jutottak.

Szaladin még ugyanezen az emlékezetes napon egybehívatta legfőbb emírjeit, és köszönetét mondott nekik a győzelemért, amely, mondta, visszaadta az araboknak a megszállók által oly régóta megcsúfolt becsületét. Most már folytatta, a franjoknak nincsen hadseregük, s ezt haladéktalanul ki kell használni, vissza kell venni tőlük a jogtalanul bitorolt területeket. Szaladin mindjárt másnap, vasárnap meg is támadja a tibériai fellegvárat. Raymond hitvese tudja, hogy minden ellenállás értelmetlen. Megadja magát Szaládinnak, aki természetesen hagyja szabadon elvonulni a védőket minden javaikkal együtt, a hajuk szála sem görbül meg.

A következő kedden a győzedelmes sereg Akrához vonul. A kikötőváros ellenállás nélkül megadja magát. Akra az utolsó években komoly gazdasági jelentőségre tett szert, mert teljes egészében itt bonyolódik le a Nyugattal folytatott kereskedelem. A szultán marasztalni próbálja a sok itáliai kalmárt, megígéri, megfelelő védelmet biztosít a számukra. Ők azonban inkább továbbállnának, a szomszédos Tyr kikötőjébe költöznének. A szultán sajnálja a dolgot, de nem akadályozza meg. Még azt is megengedi, hogy magukkal vigyék minden vagyonukat, és katonai kíséretet ad melléjük, hogy védekezhessenek a rablóbandák ellen.

A szultán nem látja értelmét, hogy hatalmas serege élén személyesen irányítsa a további hadműveleteket. Parancsot ad emírjeinek Palesztina erődítményeinek a bevételére. A galileai és szamáriai franj települések sorra adják meg magukat, néhány óra vagy néhány nap leforgása alatt, így tesz többek között Náblúsz, Haifa és Názáret. A lakosaik Tyr vagy Jeruzsálem felé tartanak. Az egyetlen igazi összecsapásra Jaffában kerül sor, ahol az al–Adel, Szaladin öccse vezette Egyiptomból érkezett hadsereg elszánt ellenállásba ütközik. Amikor al–Adelnek végül sikerül fölülkerekednie, az egész lakosságot rabszolgasorsra ítéli. Ibn al–Athír meséli, hogy az egyik aleppói piacon maga is vásárolt egy Jaffából való fiatal fogolynőt.

Volt egy egyéves gyermeke. Történt egyszer, hogy a kisgyermek kiesett a karjai közül, és felsértette az arcát. Az anya zokogásban tört ki. Megpróbáltam megvigasztalni, mondván, hogy a seb nem komoly, nem kell ilyen csekélység miatt mindjárt sírva fakadni. Azt felelte nekem: „Nem emiatt sírok, sokkal súlyosabb az én bajom. Mind a hat bátyám odaveszett, és nem tudom, mi történt a férjemmel és a nővéreimmel.” A partvidéki franjok közül állapítja meg az arab történész csak a jaffaiak jutottak ilyen szörnyű sorsra.

 

A területek visszahódítása valóban mindenütt kíméletesen történik meg. Szaladin – egy rövid akrai tartózkodása után – északnak vonul. Elhalad Tyr előtt, de nem akarja az időt vesztegetni az erős falak tövében, inkább tovább folytatja diadalútját a tengerpart mentén. Július 29–én hetvenhét éves megszállás után Szaida egyetlen kardcsapás nélkül megadja magát, s néhány nappal később így tesz Bejrút és Dzsbeil is. A muzulmán csapatok ekkor már a Tripoliszi Grófság közelében járnak, de Szaladin úgy ítéli meg, hogy ebből az irányból többé már semmilyen veszély sem fenyegeti, visszatér délre. Tyr előtt megint megtorpan, vívódik, megostromolja–e.

Rövid tétovázás után – meséli Bahaaddin – a szultán lemondott erről a tervről. Csapatai imitt–amott szétszórva állomásoztak, emberei kifáradtak a hosszúra nyúlt hadjáratban, és Tyr túlságosan is jól védhető volt, mert a partvidékről elűzött valamennyi franj itt gyűlt össze. Inkább Aszkalón ellen vonult hát, az könnyebb ellenfélnek ígérkezett.

 

Eljön majd a nap, amikor Szaladin keservesen megbánja még ezt a döntését. Pillanatnyilag azonban folytatódik a diadalsorozat. Szeptember 4–én Aszkalón megadja magát, aztán a templomosok által tartott Gáza is. Közben Szaladin néhány emírjét Jeruzsálem térségébe küldi, be is vesznek több települést, köztük Betlehemet is.

Innentől a szultánnak már csak egy vágya van, hogy a győzedelmes hadjárat megkoronázásaként és egyben saját pályafutásának csúcsaként visszahódítsa a Szent Várost.

Sikerülhet–e neki is, Omár kalifa példájára, rombolás és vérontás nélkül bevonulnia e szentséges helyre? Üzenetet küld Jeruzsálem lakóinak, folytassanak tárgyalásokat a város jövőjéről. Jeruzsálem elöljárói küldöttségbe mennek Szaladinhoz Aszkalónba. A győztes elfogadható javaslatot tesz. Adják át neki harc nélkül a várost, s akkor aki akar, szabadon elmehet és magával viheti minden vagyonát. A keresztény kultusz szent helyeit továbbra is tiszteletben tartják, s a jövőben egyetlen oda zarándokolónak sem esik majd bántódása. A szultán hatalmas meglepetésére azonban a franjok olyan pimasz hangnemben válaszolnak, mintha csak hatalmuk teljében lennének. Átadni Jeruzsálemet, ahol Krisztus meghalt? Szó sem lehet róla! A város az övék és a végsőkig védeni fogják.

Szaladin akkor megesküszik, fegyverrel veszi be a várost. Utasítja a Szíriában szanaszét állomásozó csapatait, gyűljenek össze a Szent Város körül. Minden emír azonnal eleget tesz a parancsnak. Melyik muzulmán ne kívánná, hogy az ítélet napján e szavakkal állhasson teremtője elé: én harcoltam Jeruzsálemért? Vagy még inkább: én mártírhalált haltam Jeruzsálemért. Szaladinnak egy asztrológus megjósolta, hogy elveszíti fél szeme világát, ha bevonul a Szent Városba, s ő így válaszolt: „Jeruzsálem megszerzéséért odaadnám mindkét szememet is!”

A falakon belül a védelem fő szervezője Balian d’Ibelin, Ramleh ura, aki Ibn al–Athír szerint olyan nagy úr a franjoknál, mintha éppenséggel király volna. Röviddel az övéi nagy veresége előtt hagyta el Hittint, aztán Tyrbe menekült. Mivel a felesége Jeruzsálemben élt, a nyáron Szaladin engedélyéért folyamodott, hadd menjen el érte. Megígérte, hogy nem lesz nála fegyver és csupán egyetlen éjszakát tölt majd a Szent Városban. Amikor megérkezett, kérlelni kezdték, maradjon mégis, mert senki másnak nincsen elég tekintélye az ellenállás irányításához. De Balian sokat adott a becsületére, nem vállalhatta Jeruzsálem és népe védelmét a szultánnal kötött megállapodása megszegése árán. Ezért a sorsát magának Szaladinnak a kezébe tette le, tőle kérdezte meg, mit kell ebben a helyzetben tennie. A nagylelkű szultán feloldotta az önként vállalt kötelezettsége alól. Ha Balian úgy érzi, kötelessége a Szent Városban maradnia és fegyvert viselnie, hát cselekedjen eszerint! És minthogy Jeruzsálem védelme annyira lekötötte, hogy saját maga nem tudta feleségét biztonságba helyezni, a szultán védőkíséretet adott az asszony mellé egészen Tyrig.

Szaladin semmit sem tagadott meg egy egyenes jellemű embertől, még ha a legádázabb ellensége volt is az illető. Igaz, ebben az esetben a kockázat elenyészően csekély. Bármekkora is Balian katonai szakértelme, jelenlétének aligha kell nyugtalanítania a muzulmán hadsereget. A falak erősek ugyan, s a franj lakosság is ragaszkodik városához, de a védelem csupán egy maroknyi lovagra és néhány száz mindennemű harci gyakorlat híján való polgárra támaszkodhat.

Azonkívül a Jeruzsálemben élő keleti keresztények, az ortodoxok és a jakobiták Szaladinhoz húznak, főleg a papság, mert a latin főpapok bizony gyakorta csúfot űztek belőlük. A szultán egyik legfőbb tanácsadója egy Júszuf Batit nevű ortodox pap. Ő tartja a kapcsolatot a franjokkal és a keleti keresztény közösségekkel. Nem sokkal az ostrom megkezdése előtt az ortodox klérus ígéretet tett Batitnak, hogy amennyiben a nyugatiak túlságosan nyakaskodnának, ők majd megnyitják a muzulmánok előtt a város kapuit.

A valóságban a franjok ellenállása bátor, de rövid és kilátástalan lesz. Jeruzsálem körülzárása szeptember 20–án kezdődik meg. Hat nappal később Szaladin, aki az Olajfák hegyén üttette föl vezéri sátrát, utasítja csapatait a nyomás fokozására a végső ostrom megindítása előtt. Szeptember 29–én az utászoknak sikerül rést ütniük a körkörös fal északi részén, annak a helynek a közvetlen közelében, ahol 1099 júliusában a nyugatiak behatoltak. Látván, hogy a harc folytatásának nincsen semmi értelme, Balian menlevelet kér a szultántól, hogy megjelenhessen a színe előtt.

Szaladin nem hajlandó tárgyalni. Vajon nem ajánlotta–e föl még jóval a csata előtt a megadás legkedvezőbb feltételeit? Most már semmi helye az egyezkedésnek, mert megesküdött, hogy karddal hódítja vissza a várost, úgy, ahogyan a franjok tették annak idején. Csak egyetlen módja van esküje feloldásának, éspedig az, ha Jeruzsálem megnyitja kapuit és feltétel nélkül, mindenestül megadja magát.

Balian szerette volna kicsikarni legalább a szabad elvonulás ígéretét – meséli Ibn al–Athír – de Szaláhaddin hajthatatlan volt. Balian megpróbált az érzelmeire hatni, mindhiába. Akkor ezekkel a szavakkal fordult hozzá: „Ó, szultán, tudd meg, hogy ennek a városnak oly népes a lakossága, hogy csak az Isten tudja a számát. Hajlanának arra, hogy letegyék a fegyvert, mert azt remélik, megkíméled az életüket, ahogyan annyi társukét sem vetted el. Szeretik az életet, és gyűlölik a halált. De ha azt kell látnunk, hogy a halál elkerülhetetlen, akkor istenemre mondom, a lángoknak adjuk mindenünket, amink csak van, megöljük gyerekeinket és asszonyainkat, egyetlenegy dinár hadizsákmányt sem hagyunk nektek, egyetlenegy férfit vagy nőt sem tudtok majd rabságba hurcolni. Azután pedig leromboljuk a Szent Sziklát, az al–Aksza mecsetet és az összes többi szent helyeteket, megöljük a fogságunkban lévő ötezer muzulmán foglyot, és levágjuk a lovainkat meg minden állatunkat. Végül pedig kitörünk, és úgy harcolunk ellenetek, ahogyan csak az életéért harcol az ember. Egyikünk sem pusztul el anélkül, hogy közületek többet is ne küldött volna a másvilágra.”

 

Szaladin ügyet sem vet a fenyegetésekre, de lenyűgözi tárgyalópartnere szenvedélyessége. Ám nem akarja hagyni, hogy túlságosan könnyen meggyőzzék, ezért a tanácsosaihoz fordul, megkérdezi, hogy az iszlám szent helyeinek megóvása érdekében feloldozást nyerhetne–e a város karddal történő bevételére tett esküje alól. A válasz igenlő, de a tanácsosok, ismerve uruk javíthatatlan nagyvonalúságát, ragaszkodnak hozzá, hogy a franjok csak akkor mehessenek el, ha előzőleg anyagi kártérítést fizettek, mert a hosszú hadjárat miatt már teljesen kiürült az államkassza. A hitetlenek tulajdonképpen foglyok, fizessenek hát váltságdíjat az életükért: tíz dinárt a férfiakért, ötöt a nőkért és egyet a gyermekekért. Balian elfogadja az elvet, de szót emel a szegények érdekében, akiknek nincsen módjuk egy ekkora összeg megfizetésére. Nem lehetne hétezret közülük harmincezer dinárral megváltani? Szaladin ezúttal is helyt ad a kérésnek, kincstárnokai felháborodására. Az elért eredménnyel elégedett Balian parancsot ad embereinek a fegyverletételre.

És 1187. október 2–án, pénteken, a hidzsra 583. éve rajab havának 27. napján, pontosan azon a napon, amikor a muzulmánok a Próféta Jeruzsálembe való éjjeli megérkezését ünnepük, Szaladin ünnepélyesen bevonul a Szent Városba. Emírjei és katonái szigorú parancsot kaptak: egyetlen kereszténynek, sem keletinek, sem pedig nyugatinak nem eshet bántódása. Valóban nem lesz sem mészárlás, sem rablás. Néhány fanatikus követeli a Szent Sír lerombolását, elégtételül a keresztények által megszentségtelenített muzulmán kegyhelyekért, de Szaladin hamar lehűti a forró kedélyűeket. Sőt fegyveres őrséget állít a szent helyek elé, és kijelenti, hogy még a franjok is elzarándokolhatnak ide, amikor csak akarnak. A Sziklák templomának tetejére kitűzött keresztet természetesen leveszik, és a keresztény templommá átalakított al–Aksza mecset ismét a muzulmán vallás szent helye lesz, miután falait rózsavízzel meglocsolták.

Szaladint hatalmas tömeg kíséri, amint végigjárja a szent helyeket, sír, imádkozik, földre borul. A franjok zöme ezalatt a városban marad. A gazdagok önkéntes száműzetésük előtt eladják házaikat, áruikat és bútoraikat, a vásárlók általában a helyben maradó ortodox vagy jakobita keresztények. Más ingatlanokat és ingóságokat azok a zsidó családok vásárolnak majd meg, akiket Szaláhaddin fog letelepíteni a Szent Városban.

Ami Baliant illeti, ő eközben minden erejével a szegények szabadságát megváltó pénz összegyűjtésén fáradozik. A váltságdíj önmagában véve nem tetemes összeg. Az uralkodók, hercegek váltságdíja ezekben az időkben több tízezer dinár volt, elérhette, sőt meg is haladhatta a százezret is. De a szegények számára húsz dinár egy család egyvagy kétévi jövedelmét jelentette. A szerencsétlenek ezrei gyűltek össze a város kapuinál, hogy néhány garast kolduljanak. Al–Adel, aki éppen olyan jószívű, mint Szaladin, megkéri bátyját, engedjen ezer szegényt váltságdíj nélkül elmenni. A pátriárka, megtudván ezt, további hétszáz szabad elvonulását kéri, és Balian még ötszázét. Valamennyien elmehetnek. Aztán a szultán – saját elhatározásából – ingyenes elvonulást engedélyez az idős embereknek és a foglyul ejtett családapáknak. A franj özvegyeket és az árvákat pedig nem csupán szabadon bocsátja, hanem még ajándékokat is oszt nekik, mielőtt útnak indulnának.

Szaladin kincstárnokai teljesen elcsüggednek. Ha a kevésbé tehetőseket ellenszolgáltatás nélkül elengedi, akkor legalább a gazdagok váltságdíját emelje föl! Az állam derék szolgáinak elkeseredése akkor hág a tetőfokára, amikor Jeruzsálem pátriárkája sok–sok arannyal, szőnyeggel, mindenféle drágasággal megrakott szekér kíséretében hagyja el a várost. Imádaddin al–Aszfaháni felháborodott szavai önmagukért beszélnek:

Azt mondtam a szultánnak: „Ez a pátriárka legalább kétszázezer dinár értékű vagyont visz magával. Azt engedtük meg a franjoknak, hogy a személyes vagyonukat magukkal vigyék, de nem az egyházuk és a kolostoraik kincseit. Ezt nem szabad hagyni!” De Szaláhaddin így felelt: „Betűről betűre meg kell tartanunk az aláírt szerződésünket. Ne mondhassa később senki, hogy az igazhitűek megszegték az adott szót. Éppen ellenkezőleg, a keresztények mondják csak el mindenütt, mennyi jósággal halmoztuk el őket.”

 

És így történt, hogy a pátriárka is csak tíz dinárt fizetett, mint a többiek, és még védőkíséretet is adtak mellé, hogy háborítatlanul elérhesse Tyr városát.

Ha Szaladin meghódította Jeruzsálemet, azt nem az aranyért tette, és még kevésbé a bosszú kedvéért. Ahogyan ő maga elmondotta, csak Istennel és a hitével szembeni kötelességét teljesítette. Az ő győzelme az, hogy felszabadította a várost a megszállók igája alól, vérfürdő, pusztítás és gyűlölet nélkül. Az ő jutalma az, hogy leborulhatott azokon a szent helyeken, ahol nélküle egyetlen muzulmán sem imádkozhatna. Október 9–én, pénteken hivatalos szertartást rendeztek az al–Aksza mecsetben. Számos vallási vezető szerette volna magáénak tudni a dicsőséget, hogy ezen az emlékezetes napon ő mondhatja el a szentbeszédet. A szultán választása végül Mohieddin Ibn al–Zaki damaszkuszi kádira esett. Abu–Szád Harávi utódja drága fekete ruhába öltözve lépett fel a szószékre. Hangja tiszta és erőteljes volt, de egy kicsit reszketett a felindultságtól: „Dicsőség az Istennek, aki győzelmet adott harcunknak, aki visszaadta nekünk ezt az egy évszázada elveszett várost! Dicsőség ennek a seregnek, mert ezt választotta a Magasságos, hogy befejezze a visszahódítás nagy művét! És dicsőség neked, Szaláhaddin Júszuf, Ajjúb fia, aki visszaadtad ennek a megcsúfolt népnek a becsületét!”