III. FEJEZET

A MAARRAI KANNIBÁLOK

Nem tudom immár, vadállatok tanyája–e ez, avagy az én otthonom, a szülőföldem?

A maarrai névtelen költő jajkiáltása egyáltalán nem irodalmi stílusfordulat csupán. Sajnos szó szerint kell értenünk szavait, s legfeljebb vele együtt kérdezhetjük, miféle szörnyűség történt a szíriai Maarra városában 1098 júniusának végén?

A franjok jöttéig az itt lakók nyugalomban éltek a várost övező körkörös fal védelmében. Szőlőik, olajfa és fügefaültetvényeik mérsékelt jólétet biztosítottak számukra. A város ügyeit az itteni hatalmukkal tökéletesen elégedett, becsületes helyi méltóságok intézték, Aleppó ura, Ridván névleges fennhatósága alatt. Maarra büszkesége, hogy szülöttének mondhatja az arab irodalom egyik legnagyobb alakját, Abul Alá al–Maarrit, aki 1057–ben halt meg. Ez a szabadgondolkodó, vak költő támadni merte kora erkölcseit, a tilalmak ellenére is. Bizony bátorság kellett az ilyen sorok leírásához:

E földnek lakói oszlanak két félre,
Ők, kiknek eszük van, mind hit nélkül élnek,
Mások vallásosak, agyvelejük nincsen.

Halála után negyven évvel messziről érkező fanatizmus igazolja majd Maarra fiának igazát, vallásellenességét és legendás pesszimizmusát:

A sors üvegpohárként csap minket a földre,
Senki szilánkjainkat nem szedi már össze.

Szülővárosa valóban puszta romhalmazzá válik, s a költőnek embertársai iránt táplált, s oly gyakran kifejezésre juttatott bizalmatlansága a legkegyetlenebb valóságként igazolódik be.

1098 első hónapjaiban Maarra lakói szorongva figyelték a tőlük északnyugati irányban háromnapi járásra fekvő Antiochia alatt dúló ütközet fejleményeit. A franjok diadalukat követően aztán rajtaütöttek néhány szomszédos városon. Maarrát megkímélték, de sok család jobbnak látta biztonságosabb helyre költözni, Aleppóba, Homszba vagy Hamába. Félelmeik hamarosan beigazolódnak. November végén több ezer franj harcos zárja ostromgyűrűbe a várost. Néhány lakosnak az utolsó pillanatban sikerül elmenekülnie, a többiek benn rekednek az egérfogóban. Maarrának nincsen hadserege, csak városőrsége. Hozzájuk csatlakozik néhány száz, a katonáskodásban járatlan fiatal. Két héten keresztül hősiesen ellenállnak a rettenetes lovagoknak, még felbőszített méhekkel teli kasokat is hajigáinak a falakról az ostromlókra.

Amikor a franjok megtapasztalták ellenfeleik rendkívüli elszántságát – írja Ibn al–Athír –, építettek egy irdatlan fatornyot, amelynek magassága elérte a falakét. Néhány védőt ekkor hatalmába kerített a félelem és a csüggedés. Azt gondolták, jobban védekezhetnek, ha a város legmagasabban fekvő épületeibe veszik be magukat. Elhagyták hát a falakat, feladták addig tartott állásaikat. Mások is követték a példájukat, így a körkörös fal egy másik pontján is rés támadt. Hamarosan az egész várfal védő nélkül maradt. A franjok létráikon felkapaszkodtak rá, s amikor a muzulmánok meglátták őket a legmagasabb bástyák tetején, bátorságuk szertefoszlott.

December tizenegyedike, este van. A sötétség miatt a franjok még nem vállalkoznak arra, hogy behatoljanak a városba. Maarra vezetői tárgyalásokat kezdeményeznek Bohemunddal, Antiochia új urával, az ostromlók parancsnokával. A franj vezér azt ígéri, megkíméli a lakosok életét, amennyiben leteszik a fegyvert és kiürítenek bizonyos épületeket. A családok, bízva szavában – mi mást tehetnének–, összegyűlnek a házakban, a pincékben, s egész éjjel reszketve várakoznak.

Hajnalban megérkeznek a franjok, iszonyú mészárlás kezdődik. Három teljes napon át hányták kardélre az embereket, több mint százezer embert öldösnek le és sok–sok foglyot ejtenek. Ibn al–Athír adatai nyilvánvalóan nem felelnek meg a valóságnak, a város lakosságának létszáma a bukás előestéjén nem haladta meg a tízezret. De a szörnyűséget ezúttal nem is annyira az áldozatok száma, hanem a nekik szánt, szinte elképzelhetetlenül kegyetlen sors jelenti.

Maarrában a mieink üstökben főzték meg a felnőtteket, a gyermekeket pedig nyársra húzták, megsütötték és felfalták. Raoul de Caen franj krónikás vallomása ez. A Maarrával szomszédos helységek lakói sohasem olvashatták e krónikát, de életük végéig mesélik azt, amit láttak és hallottak. A borzalmak emlékét őrzik a helyi költők alkotásai, a szájhagyomány, mindez kitörölhetetlen képként vésődik a lelkekbe a franjokról. A történetíró Uszáma Ibn Munkidz, aki e gyászos események előtt három évvel születik a szomszédos Saizár városban, egy napon ezt írja majd:

Aki csak hallott a franjokról, mindenki vadállatot látott bennük, akik kitűnnek ugyan a bátorság, a harci erények terén, de azon kívül semmi másban, ahogyan az állatok is csupán testi erejükkel és támadási képességeikkel jeleskedhetnek.

Elfogulatlan ítélet ez, kiváló összegzése annak, milyennek látják a franjokat Szíriában a behatolásukkor. Félelemmel vegyes megvetést éreznek irántuk, s ez érthető is. Az arab nép magasan fölöttük áll kulturális tekintetben, de alattuk a harciasság dolgában. A törökök sosem felejtik el a nyugatiak kannibalizmusát. Epikus irodalmuk mindenütt, kivétel nélkül, emberevőknek mutatja be a franjokat.

Igazságtalan–e ez a kép? Vagy a nyugati hódítók csak éhségükben, a túlélés egyetlen lehetőségeként vetemedtek volna a mártír város lakosainak felfalására? A vezetőik erre hivatkoznak egy esztendővel később egy, a pápához intézett hivatalos levélben: Iszonyú éhínség gyötörte a maarrai hadsereg katonáit, s a kegyetlen szükség arra szorította őket, hogy a szaracénok holttesteivel táplálkozzanak. Elhamarkodott dolog volna elfogadni ezt az érvelést. A Maarra környéki lakosok e gyászos télen oly dolgokat is tapasztaltak a franjok viselkedésében, amelyeket az éhség nem magyarázhat meg. Látták, amint a franjok fanatikus bandái, a tafúrok elárasztják a vidéket, fennen hangoztatva, hogy a szaracénok húsát akarják ropogtatni. Látták őket összegyűlni este a tűz körül, s áldozataik húsát marcangolni. A vallási fanatizmus táplálta kannibalizmusról lenne hát szó? Valószerűtlennek látszik, de a szemtanúk meggyőző erővel írják le a tényeket, érzékeltetik a mindenütt eluralkodó baljós atmoszférát. E szempontból talán a maarrai csatában személyesen is jelen lévő franj történetíró, Albert d’Aix egyik megjegyzése a legborzalmasabb: A mieink nemcsak a megölt törökök és a szaracénok tetemeit nem átallották megenni, de fölfalták még a döglött kutyákat is.

Abul Alá szülővárosának haláltusája csak 1099. január 13–án ér véget. Franjok százai rohannak végig az utcákon fáklyákkal a kezükben, sorra gyújtva fel a házakat. A várost övező védőfalat addigra már porig rombolták.

A Maarránál történtek olyan szakadékot mélyítenek az arabok és a franjok közé, amelyet több évszázad sem lesz képes majd áthidalni. De közvetlenül a maarrai események után a félelem bénította szíriai városok lakói letesznek minden ellenállásról, hacsak nem szorítják őket sarokba. Amikor a maguk mögött csak füstölgő romokat hagyó behatolók tovább nyomulnak dél felé, a szíriai emírek nyomban ajándékokkal megrakott követeket menesztenek hozzájuk. Minden segítséget megadnak nekik, amire szükségük van, csak hogy elnyerjék jóindulatukat.

Az első közülük a kicsiny saizari emirátusban uralkodó Szultán Ibn Munkidz, a történetíró Uszáma nagybátyja. A franjok már Maarrából való elindulásuk másnapján elérik birodalmát. Kiükön Saint–Gilles lovagol, az arab történetírók által az egyik leggyakrabban emlegetett franj vezér. Az emír késlekedés nélkül elküldi hozzá követét, s az egyezség villámgyorsan megszületik. Szultán Ibn Munkidz nemcsak a franjok élelmiszer–ellátásának a biztosítására kötelezi magát, de felhatalmazza őket, hogy a saizári piacon maguknak lovakat vásárolhassanak, s vezetőket bocsát a rendelkezésükre, hogy Szíria többi részén zavartalanul átkelhessenek.

A térségben már ismeretes a franjok eddigi vonulási iránya, s a további útvonaluk sem kétséges többé. Hiszen éppen ők maguk hangoztatják úton–útfélen, hogy végcéljuk Jeruzsálem, Jézus sírjának birtoklása. Mindenki, aki a Szent Városba vezető út mentén él, megkísérli elkerülni a pusztító veszedelmet. A legszegényebbek a környező erdőkbe menekülnek, inkább a vadaknak, az oroszlánoknak, a farkasoknak, a medvéknek, a hiénáknak szolgáltatják ki magukat. A tehetősebbek az ország beljebb fekvő részeibe költöznek. Vannak, akik a legközelebbi erődítménybe húzódnak. Ezt a megoldást választják a gazdag Bukaja–síkság parasztjai is, amikor 1099 január utolsó hetében hírét veszik a franj csapatok közeledtének. Összegyűjtik állataikat, olajés gabonatartalékaikat, és fölmennek a Hoszn–elAkradba, „a kurdok fellegvárába”, amely egy nehezen megközelíthető magas sziklaorom legtetejéről uralja a síkságot egészen a Földközitengerig. Jóllehet az erődítményt katonai célokra már régóta nem használják, szilárd falai között a földművesek menedéket remélnek. De a mindig élelmiszerhiánnyal küszködő franjok ostrom alá veszik őket. Január 28–án a franj harcosok kezdenek fölkapaszkodni a Hoszn–el–Akrad falain. A parasztok végső kétségbeesésükben ravasz hadicselt eszelnek ki. Hirtelen kinyitják a citadella kapuit, és nyájaik egy részét kieresztik rajta. A franjok nyomban megfeledkeznek a harcról, inkább az állatok után vetik magukat, igyekeznek befogni azokat. Soraik úgy összekuszálódnak, hogy a felbátorodott védők kitörnek, és elérik Saint–Gilles sátrát. A jószágokról a fővezér testőrei sem akarnak lemaradni, magukra hagyják hát urukat, aki így hajszál híján fogságba esik.

Földműveseink ugyancsak elégedettek sikerükkel. De tudják, hogy a bosszúszomjas ostromlók biztosan visszatérnek majd. Másnap, amikor Saint–Gilles kiadja a parancsot embereinek a falak megrohamozására, a védők nem mutatkoznak. A támadók gondolkodóba esnek: vajon miféle újabb ravaszságot eszeltek ki már megint ezek a parasztok? Tulajdonképpen a lehető legbölcsebbet: az éjszaka leple alatt zajtalanul kereket oldottak, már messze járnak. A Hoszn–el–Akrad helyén pedig a franjok – negyven évvel később – felépítik majd egyik legfélelmetesebb erődítményüket. A neve nem sokat változik. Az „Akrad”–ból előbb „Krat”, majd „Krak” lesz. A „Lovagok Krak–várának” sziluettje még ma, a huszadik században is tekintélyt parancsolóan emelkedik a Bukaja–síkság fölé.

1099 februárjában a fellegvár néhány napra a Iranjok főhadiszállásává válik. Lesújtó látványnak lehetünk szemtanúi. Minden közeli várositól, sokszor még a falvakból is küldöttségek érkeznek, arannyal, kelmékkel, élelmiszerrel megrakott öszvéreket vezetve. Szíria politikai széttagoltsága oly erős, hogy a legkisebb településnek is önálló emirátus módjára kell viselkednie. Mindenki tudja, hogy csakis saját magára hagyatkozhat, magának kell védekeznie, tárgyalnia a hódítókkal. Egyetlen herceg, egyetlen kádi, egyetlen kisebb vezető sem kockáztathatja meg a legcsekélyebb ellenállást sem anélkül, hogy ezzel egész közösségét ne sodorná veszélybe. A hazafias érzületet tehát félreteszik, inkább erőltetett mosollyal hódolnak, hozzák az ajándékokat, az egyik helyi közmondásnak megfelelően: Ha valakinek nem törheted el a lábát, csókold meg azt, s imádkozz, törje el neki Allah.

Ez a bölcs belenyugvás készteti hasonló magatartásra Janah ad–Daula emírt, Homsz város urát is. Ez a bátorságáról híres harcos alig hét hónapja még Karbuka atabég leghűségesebb szövetségese volt. Még Ibn al–Athír is megemlíti, hogy „Janah ad–Daula utolsóként menekült el” Antiochia alól. De a katonáknak, a vallás hőseinek az ideje lejárt, és az emír különösen előzékenynek mutatkozik Saint–Gilles iránt. A szokásos ajándékokon kívül rengeteg lovat is felajánl nekik, merthogy miként azt a követ mézesmázos hangon előadja Janah ad–Daula tudomására jutott, hogy azoknak szűkében vannak.

A Hoszn–el–Akrad hatalmas, bútorozatlan termeiben tiszteletüket tevő delegációk közül a legbecsesebb ajándékokkal a Tripoliszból érkezett küldöttség rukkol elő. A követek egyenként veszik elő a város zsidó kézművesei által készített szemkápráztató ékszereket, s örömmel üdvözlik a franjokat a szíriai partvidék legbefolyásosabb hercege, Dzsalál el–Mulk kádi nevében. Banu Ammar leszármazottja ő, aki Tripoliszt az arab Kelet drágakövévé varázsolta. Korántsem a birtokaikat csupán puszta erejükkel megszerző katonacsaládok valamelyikéből származik hát, hanem egy művelt dinasztia sarja. Az igazi méltóságot bizonyító eredetet, a valamikori ős kádi rangját a város urai nemzedékről nemzedékre megőrizték.

A franjok színre lépésekor Tripolisz és környéke e kádik bölcs kormányzásának köszönhetően a szomszédok által okkal irigyelt békében és gazdagságban él. A tripolisziak büszkesége a hatalmas „kultúra háza”, a Dar–el–Ilm, amelynek falai közt a maga százezer kötetével a korszak egyik leghatalmasabb könyvtára kapott helyet. A várost olajfaés szentjánoskenyérfa–ligetek, cukornádültetvények, bőséges termést hozó gyümölcsösök veszik körül. Kikötője élénk kereskedelmet bonyolít le.

Éppen a gazdagsága miatt támadnak az első gondjai a behatolókkal. A Hoszn–el–Akradba küldött üzenet részeként Dzsalál el–Mulk megkéri Saint–Gilles–t, küldjön ő is küldöttséget Tripoliszba a szövetség részleteinek megbeszélésére. Megbocsáthatatlan baklövés. A franj követeket valóban lenyűgözi a kertek, a kikötő és az aranyművesek bazárjának látványa. Oda sem figyelnek a kádi javaslataira, máris azon jár az eszük, mi mindent tudnának összerabolni egy sikeres ostrom során. Nem csoda, hogy hazatérve vezérükben is sóvár vágyat ébresztenek a város leigázására.

Dzsalál el–Mulk naivan várja Saint–Gilles válaszát a szövetségesként való felkínálkozására. Ugyancsak meglepődik a hír hallatán, hogy a franjok február 14–én ostrom alá vették Arkát, a tripoliszi hercegség második legnagyobb városát. Tanácstalanságánál csak félelme erősebb. Tudja már, hogy a hódítók által megindított hadművelet csupán az első lépés fővárosának elfoglalása felé. Akkor pedig kikerülhetetlenül Antiochia sorsa vár Tripoliszra is. Dzsalál el–Mulk máris a szerencsétlen Jagi Szijan helyében látja önmagát, amint kétségbeesetten hajszolja lovát a szégyenteljes halál vagy az eltűnés felé. Tripolisz lakosai a hosszú ostromra készülve nagy élelmiszer–tartalékokat halmoznak föl. Szorongva számolgatják, mennyi ideig tartóztathatja fel Arka a hódítókat. Minden egyes nap nem várt haladék – adomány a sorstól számukra.

Eltelik február, majd március és április is. Mint minden évben ilyenkor, a virágba boruló gyümölcsfák illata árasztja el Tripoliszt. De most ez még szebb, még örömtelibb, mint valaha, mert megnyugtató hírek érkeznek: a franjok még mindig nem tudták bevenni Arkát. Ez egyébként a védők számára éppoly nagy meglepetés, mint a támadók számára. Igaz, erősek a városfalak, de nem erősebbek, mint a többi nagyvároséi, amelyeket a franjoknak már sikerült bevenniük. Arka erejét az adja, hogy lakosai az első pillanattól kezdve tisztában vannak vele: alighogy az első rés támad a védelemben, éppúgy lemészárolják őket, mint maarrai vagy antiochiai testvéreiket. Éjjel–nappal talpon vannak, visszavernek minden támadást, a legkisebb behatolást is megakadályozzák. A támadók kezdenek kimerülni. Vitáik híre eljut az ostromlott városba. 1099. május

13–án végül fölszedik a sátorfájukat, és lógó orral továbbállnak. Három hónapnyi kimerítő küzdelem után a védők kitartása meghozza a gyümölcsét. Arka ujjongva ünnepli felszabadulását.

A franjok folytatják délnek vezető útjukat. Nyugtalanító lassúsággal haladnak el Tripolisz mellett. Dzsalál el–Mulk sejti, mennyire fel lehetnek bőszülve, sietve jókívánságait küldi hát, és biztosítja őket, hogy segítségükre lesz útjuk folytatásában. Élelmet, aranyat küld nekik, néhány lovat is rendelkezésükre bocsát, meg vezetőket, akik végigkalauzolják őket a Bejrútba vezető keskeny part menti úton. A tripolisziakhoz hamarosan csatlakoznak a Libanoni–hegység keresztény maronitái, akik a muzulmán emírek példáját követve felajánlják szolgálataikat a nyugati lovagoknak.

A hódítók sértetlenül hagyják a Banu Ammar birtokában lévő Teli Dzsbeil városát, az antik Hübloszt, s elérik a Nahr–el–Kalb folyót, a „Kutya folyóját”. Átkelnek rajta, s ezzel hadiállapotba kerülnek az egyiptomi fátimida kalifátussal.

Kairó erős embere, a tekintélyes és testes al–Afdal Sakinsáh vezír nem rejtette véka alá az elégedettségét, amikor Alexiosz Komnénosz küldöttei 1097 áprilisában hírül adták neki a nagy létszámú franj sereg Konstantinápolyba való megérkezését és kis–ázsiai hadjárata kezdetét. Al–Afdal, a „Legkiválóbb”, a hétmilliós egyiptomi nép felett osztatlanul uralkodó volt rabszolga harmincöt éves volt ekkor. Sok sikert kívánt a császárnak s megkérte, barátilag tájékoztassa a hadműveletek állásáról.

Egyesek azt állítják, hogy Egyiptom urait aggodalommal töltötte el a szeldzsuk birodalom terjeszkedése, s ők kérték meg a franjokat, vonuljanak Szíria ellen, telepedjenek meg ott védelmi vonalként beékelődve közéjük és a muzulmánok közé. Csakis Allah ismeri az igazságot.

Ibn al–Athír e sajátos magyarázata a franj behatolásról sokat elárul az iszlám világban uralkodó megosztottságról. A szunniták a bagdadi abbászida kalifátus alá tartozóknak vallják magukat, a síiták pedig a kairói fátimida kalifátust ismerik el fölöttes hatalomként. A vallásszakadás a VII. századra, a Próféta családján belüli nézeteltérésre nyúlik vissza, és azóta szakadatlanul elkeseredett háborúk okozója az iszlám világban. A síitákkal való hadakozás még a Szaladinhoz hasonló államférfiak számára is legalább olyan fontos feladat, mint a franjok elleni küzdelem. Rendszeresen az „eretnekeket” okolják az iszlámot ért minden csapásért, nem meglepő, hogy még a franj behatolást is az ő mesterkedéseiknek tulajdonítják. Bármennyire is légből kapott tehát az a vád, hogy a franjokat a fátimidák hívták be, Kairó vezetőinek öröme a nyugati harcosok megjelenése láttán kétségkívül valóságos.

Nicea elestekor al–Afdal vezír melegen gratulált a baszileusznak, s Antiochia bevétele előtt három hónappal egy ajándékokkal megrakott egyiptomi küldöttség járt a franjok táborában, közeli győzelmet kívánt és szövetségesi szerződést ajánlott föl nekik. Kairó ura örmény származású katona, csöppet sem rokonszenvez a törökökkel, és személyes érzelmei egybeesnek Kairó érdekeivel. A század közepétől fogva a szeldzsukok megerősödése egyrészt a fátimida területek megnyirbálását, másrészt a bizánci bilodalom megcsonkítását jelentette. A rúmok Antiochia és Kis–Ázsia fölött gyakorolt hatalmukat veszítették el, az egyiptomiak pedig az egy évszázada hozzájuk tartozó Damaszkuszt és Jeruzsálemet. Kairó és Konstantinápoly, al–Afdal és Alexiosz között szoros barátság alakult ki. Rendszeresen tanácskoznak, tájékoztatják egymást, közös terveket dolgoznak ki. Nem sokkal a franjok érkezése előtt a két férfi elégedetten nyugtázta, hogy a szeldzsuk birodalmat belső viszályok osztják meg. Kis–Ázsiában és Szíriában is egymással vetélkedő kicsiny államok jöttek létre. Ütött a törökök elleni visszavágás órája? Elérkezett az idő, amikor a rúmok és az egyiptomiak visszaszerezhetik elveszített javaikat? Al–Afdal a két szövetséges hatalom összehangolt cselekvéséről álmodik, s amikor megtudja, hogy a baszileusz a franjok országából jókora csapaterősítést kapott, úgy érzi, küszöbön áll a várva–várt elégtétel.

Az Antiochia ostromlóihoz menesztett küldöttség nem beszélt megnemtámadási szerződésről. A vezír számára ez anélkül is magától értetődő volt. Osztozkodást ajánlott fel nekik, annak rendje és módja szerint: a franjoké legyen Észak–Szíria, az övé pedig Dél–Szíria, azaz Palesztina, Damaszkusz és a part menti városok egészen Bejrútig. Igyekezett a lehető legkorábban megtenni az ajánlatát, amikor még a franjok nem lehettek bizonyosak abban, hogy sikerül bevenniük Antiochiát. Meggyőződése volt, hogy kapva kapnak a javaslatán.

Meglepetésére a válasz kitérő volt. Magyarázatokat, pontosításokat kértek, többek között Jeruzsálem jövőbeni sorsáról. Igaz, barátságosaknak mutatkoztak az egyiptomi diplomaták iránt, a kedvükért rendeztek kiállítást az Antiochia közelében leölt háromszáz török levágott fejéből. De nem voltak hajlandók semmiféle megállapodást kötni. Al–Afdal nem érti a dolgot. Ajánlata talán nem volt elég gyakorlatias, sőt nagylelkű? Jól érezték a küldöttei, hogy a rúmok franj szövetségeseikkel együtt Jeruzsálem elfoglalását forgatják a fejükben? Alexiosz hazudott volna neki?

Kairó ura még ingadozik, milyen politikát is folytasson, amikor 1098 júniusában megtudja Antiochia bukásának, majd három hónappal később Karbuka megalázó kudarcának a hírét. A vezír azonnali cselekvésre határozza el magát, hogy meglepje ellenfeleit és szövetségeseiket. Júliusban – meséli Ibn al–Qalanissi híre ment, hogy a legfelsőbb hadúr, a seregek emírje, al–Afdal egy tekintélyes sereg élén elhagyta Egyiptomot és körülvette Jeruzsálemet, ahol Szokman emír és Ilghazi emír, Ortok két fia uralkodott. Támadást intézett a város ellen, felállíttatta ostromgépeit. A Jeruzsálemet birtokló két török fivér nem sokkal azelőtt tért vissza északról, ahol Karbuka gyászos végű vállalkozásában vettek részt. Negyvennapos ellenállás után a város megadta magát. Al–Afdal nagylelkűen bánt a két emírrel, őket magukat és kíséretüket is szabadon engedte.

Néhány hónapon át az események mintha igazolták volna Kairó urának magatartását. Valóban úgy látszott, hogy a kész tények elé állított franjok letesznek arról a tervükről, hogy továbbvonuljanak. A fátimida udvari költők alig találtak szavakat a dicső államférfi magatartására, aki kiragadta Palesztinát a szunnita „eretnekek” karmai közül. De amikor 1099 januárjában a franjok határozottan dél felé menetelnek, al–Afdal nyugtalankodni kezd.

Az egyik bizalmi emberét sürgősen Konstantinápolyba küldi, kérjen magyarázatot Alexiosztól. A híres válaszlevél tartalma a lehető legdöbbenetesebb. A baszileusznak nincsen többé semmi befolyása a franjokra. Bármilyen hihetetlennek is tetszik, ezek az emberek immár a saját szakállukra cselekszenek, saját államokat kívánnak létrehozni, korábbi határozott ígéretük ellenére megtagadták Antiochia visszaszolgáltatását a bizánci birodalomnak, s a jelek szerint minden eszközzel Jeruzsálem elfoglalására törnek. A pápa szent háborúra, Krisztus sírjának visszahódítására szólította fel őket, és senki sem tántoríthatja el őket ettől a szándékuktól. Alexiosz még hozzáfűzi, hogy a maga részéről elítéli a franjok magatartását és szigorúan tartja magát a Kairóval kötött szövetségéhez.

Az utóbbi kitétel ellenére al–Afdal halálos kutyaszorítóban érzi magát. Maga is keresztény szülőktől származik, jól tudja hát, hogy a naiv és buzgó hitű franjok mindenre elszánták magukat, bármi áron is, de végigmennek fegyveres zarándokútjukon. Bánja már, hogy belevágott palesztinai kalandjába. Mennyivel jobb lett volna kívülről szemlélni, amint a törökök és a franjok k üzdenek Jeruzsálemért! Kár volt beleavatkozni, s önként az éppoly bátor, mint amilyen fanatikus lovagok útjába állni.

Tisztában van vele, hogy több hónapra van szüksége ahhoz, hogy olyan hadsereget állítson fel, amely képes szembeszállni a franjokkal. Ezért levelet ír Alexiosznak, könyörögve kéri, tegyen meg minden tőle telhetőt a hódítók haladásának lassítása érdekében. 1099 áprilisában, Arka ostromának idején a baszileusz valóban küld is egy üzenetet a franjoknak, arra kéri őket, ne vonuljanak még Palesztina felé. Arra hivatkozik, hogy személyesen akar odautazni, csatlakozni hozzájuk. Kairó ura eközben újabb egyezkedési ajánlatokat küldözget a franjoknak. Szíria megosztásán kívül ezúttal rögzíti a Szent Várost illető álláspontját is: a vallásszabadság szigorúan megtartatik, bármilyen zarándoknak lehetősége van kedve szerint bármikor fölkeresni, persze csak kis csoportokban és fegyvertelenül. A franjok válasza letaglózó: „Együtt megyünk be Jeruzsálembe, méghozzá csatarendben, előreszegezett lándzsákkal!”

Ez hadüzenet. 1099. május 19–én a behatolók szavaikat tettel is igazolják, gondolkodás nélkül átkelnek a Nahr–el–Kalbon, a fátimida felségterület északi határán.

„A Kutya folyója” persze csak jelképes határ. Al–Afdal Jeruzsálem helyőrségének megerősítésén fáradozik, sorsukra hagyja a tengerparti egyiptomi birtokokat. A part menti városok pedig sorban – egy kivételével – mind sietnek megegyezni a behatolókkal.

Legelőször Bejrút, négy óra járásra a Nahr–el–Kalbtól. A lakosok követeket küldenek a lovagok elé, aranyat, élelmiszert és vezetőket ígérve, amennyiben megkímélik a környező síkság termését. A bejrútiak ezenkívül hajlandók elismerni ;a franjok fennhatóságát, ha sikerül bevenniük Jeruzsálemet. Szaida, az antik Szidón, másképpen cselekszik. Helyőrsége több merész rajtaütést hajt végre a betolakodók ellen, akik bosszúból feldúlják a gyümölcsösöket és kifosztják a környező falvakat. Ez az egyetlen példa az ellenszegülésre. Tyr és Akra, e két egyébként könnyen védhető kikötő követi Bejrút példáját. Palesztinában a városok és a falvak zömét még a franjok érkezése előtt kiürítik. Ellenállásba azonban sehol sem ütköznek, így 1099. június 7–én a délelőtti órákban Jeruzsálem lakói egy távoli dombtetőn, nem messze Sámuel próféta mecsetjétől megpillanthatják a közeledő franjokat. Már–már dübörgésük is eljut a jeruzsálemiek füléhez. Késő délután már tábort is vernek a város falai alatt.

Iftikhar ad–Daula tábornok, az „Állam szeme lénye”, az egyiptomi helyőrség főparancsnoka derűsen figyeli mozgásukat a Dávid–torony tételéről. Több hónapja azon munkálkodik, hogy minden szükséges előkészületet megtegyenek egy hosszú ostrom átvészelésére. Kijavíttatta az előző nyáron al–Afdal által a törökök ellen vezetett ostroma során megsérült egyik oldalfalat. Hatalmas élelmiszer–tartalékokat halmoztatott lel a kiéheztetés veszélyének elkerülésére. így várja a vezír érkezését, aki megígérte, hogy július vége előtt megérkezik a város felmentésére. Kiegészítő óvintézkedésként követte Jagi Szijan példáját, eltávolíttatta a keresztény lakosokat, akik esetleg együttműködhetnének franj hittestvéreikkel. Ráadásul néhány nappal korábban a környék valamennyi kútját és forrását megmérgeztette, hogy az ellenség ne használhassa azokat. A júniusi nap tűző fényében e hegyes, kopár, egy–egy olajfával csak imitt–amott tarkított vidéken az ostromlóknak nem lesz könnyű életük.

Iftikhar számára tehát a küszöbönálló ütközet körülményei kedvezőeknek ígérkeznek. Arab lovasságával és a dombok vonalát követő várfalakon arányos elosztásban felállított szudáni íjászaival, úgy érzi, tarthatja magát. Igaz, a nyugati lovagok híresek vitézségükről, de a Jeruzsálem falai alatt tanúsított magatartásuk egy kissé ügyefogyottnak látszik a gyakorlott katona szemében. Iftikhar arra számított, hogy amint megérkeznek, mozgó tornyokat és más ostromszerkezeteket építenek, árkokat ásnak a helyőrség kirohanásai elleni védekezésül. De egyáltalán nem bíbelődnek ilyesmivel, ehelyett nyomban közvetlenül a falakra hágnának fennhangon éneklő papjaik vezetésével. Megszállottakként, egy szál létra nélkül rohamoznak. Al–Afdal elmagyarázta ugyan Iftikharnak, hogy a franj ok vallási okokból akarják elfoglalni a várost, de ez az elvakult fanatizmus mégis meglepi a parancsnokot. Maga is hívő muzulmán, de ha Palesztinában verekszik is, ezt Egyiptom érdekeinek védelmében teszi, és persze katonai karrierje előremozdítása érdekében.

Azt persze tudja, hogy ez a város nem olyan, mint a többi. Ő maga ugyan mindig a szokásos nevén, Iliyának hívta, de az ulémák, a törvény doktorai al–Kudsznak, Beit–el–Makdesznek vagy Beit–al–Mukaddasznak, a „Szentség helyének” nevezik. Azt mondják, ez az iszlám harmadik szent városa Mekka és Medina után, mert egy csodálatos éjszakán Allah ide vezette a Prófétát, hogy megmutassa neki Mózest és Jézust, Mária fiát. Azóta al–Kudsz minden muzulmán számára az isteni üzenet folytonosságának jelképe. Sok jámbor ember zarándokol el csöndes áhítatra az al–Aksza mecsetbe, a hatalmas, csillogó kupola alá, amely fenségesen emelkedik a város négyszögletes tetejű házai fölé.

Ám ha az ég jelen is van e város minden utcasarkán, ami Iftikhart illeti, ő nagyon is a földön jár. Az ő okoskodása szerint a katonai eljárások mindenütt ugyanazok, függetlenül a várostól. A franjok énekszóval kísért rohamai felkavarják, de nem nyugtalanítják. Csak az ostrom második hetének végén kezd nyugtalankodni, amikor az ellenség roppant lelkesedéssel két irdatlan nagy falorony építésébe fog. Július elején már föl is állítják őket, több száz harcost lesznek képesek a magas várfal tetejére juttatni. Körvonalaik fenyegetően rajzolódnak ki az ellenséges tábor közepén.

Iftikhar utasításai igen határozottak: amint a két ormótlan építmény bármelyikénél a legcsekélyebb mozgást észlelik a várfalak felé, azon nyomban nyílvesszők özönével kell elárasztani. Ha a torony még ezek után is közeledik, görögtüzet, petróleum és kén keverékét kell zúdítani rá. Meggyújtva, köcsögökben hajigálják az ostromlókra, s amikor az edények széttörnek, a belőlük szétfröcskölő folyadék ugyancsak nehezen eloltható tüzet lobbant fel körös–körül. E félelmetes fegyver segítségével képes Iftikhar július második hetében több egymást követő ostromot is visszaverni, jóllehet a lángok elleni védekezésül a támadók frissen nyúzott és ecetbe áztatott állatbőrökkel burkolják be mozgó tornyaikat. Ezalatt állandóan keringenek a hírek al–Afdal közeli megérkezéséről. Az ostromlók attól való félelmükben, hogy két tűz közé kerülnek, megkétszerezik erőfeszítéseiket.

A franjok által épített két mozgó torony egyikét délen, a Sion–hegy oldalában állították föl meséli Ibn al–Athír –, a másikat pedig északon. A muzulmánok lángba borították az elsőt, a benne levő kétszáz franj is elpusztult mind egy szálig. De alighogy sikerült nekik lerombolni a déli tornyot, máris jött egy hírnök, segítségüket kérve. A város másik részén ugyanis behatolt az ellenség. Valóban így történt, a várost északról vették be a franjok egy péntek reggelen, hét nappal a saabán 492. évének lezárulása előtt.

1099 júliusának e rettenetes napján Iftikhar a Dávid–toronyba menekül. Ólommal is megerősített alapzatával ez a nyolcszögletű bástya az erődítmény legszilárdabb pontja. Iftikhar itt még képes kitartani néhány további napon át, de tudja, a csata elveszett. A zsidó negyedet elfoglalták a támadók, az utcákat holttestek borítják, a harcok már a nagy mecset környékén folynak. Az embereit hamarosan minden oldalról körülzárják. Tovább verekszik, mi mást tehetne! Délre a városközpontban a harcok gyakorlatilag véget értek. A fátimidák fehér hadilobogója már egyedül csak a Dávid–tornyon lengedezik tovább.

A franjok rohamai azonban hirtelen abbamai adnak, s egy küldönc érkezik. Saint–Gilles üzenetét hozza. Az egyiptomi hadvezér és emberei sértetlenül elvonulhatnak, amennyiben önként löladják a tornyot. Iftikhar habozik. A franjok számos alkalommal megszegték már ígéreteiket, nincs semmi biztosíték arra, hogy Saint–Gilles most majd másképpen cselekszik. A hatvanéves, ősz hajú lovagot azonban úgy jellemzik, mint tiszteletre méltó, szavahihető embert. Az mindenesetre bizonyos, hogy az alku neki is hasznos volna, mert a mozgatható fatákolmány alaposan megsérült, a védők eddig minden ostromot sikeresen visszavertek. Valóban, neki a Dávid–torony lábánál kell toporognia, miközben társai, a többi franj vezér már javában fosztogatja a várost, osztozkodnak a házakon. Iftikhar alaposan meghányja–veti magában a dolgot, s végül kijelenti, kész megadni magát, azzal a feltétellel, hogy Saint–Gilles becsületére fogadja, biztosítja az ő és társai sértetlenségét.

A franjok valóban megtartották szavukat, és éjszaka kieresztették őket az Aszkalóni–kapunál – jegyzi meg a tárgyilagos Ibn al–Athír, de mindjárt így folytatja: a Szent Város lakosságát azonban kíméletlenül kardélre hányták, egy álló héten keresztül mészárolták a muzulmánokat. Csak az al–Aksza mecsetben több mint hetvenezer ember gyilkoltak le. Ibn al–Qalanissi pedig, aki gondosan kerüli az ellenőrizhetetlen számadatokat, ezt írja: „Sok embert megöltek. A zsidók a zsinagógájukban gyűltek össze, a franjok ott égették meg őket elevenen. Széttörték mind a szentek emlékműveit és Abrahám sírját is, az örök békesség fényeskedjék neki!”

A behatolók által lerombolt épületek között volt a Próféta második leszármazottjának az emlékére épített Omár–mecset is. Omár Ibn al–Hattáb kalifa hódította el Jeruzsálemet a rúmoktól 638 februárjában. A franjok bejövetele után az arabok rendszeresen egymás mellé állítják majd a két eseményt az arabok és a franjok viselkedése közti különbség érzékeltetésére. Omár annak idején híres fehér tevéjén ülve vonult be a városba, s a Szent Város görög pátriárkája elébe sietett. A kalifa azzal kezdte, hogy megnyugtatta: kezeskedik valamennyi lakos életének és javainak sértetlenségéért. Ezután megkérte, vezesse végig a városon, mutassa meg neki a kereszténység szent helyeit. Éppen a Kajama–templomban, a Szent Sírnál tartózkodtak, amikor az ima ideje elérkezett. Omár megkérdezte vezetőjét, hol teríthetné le imaszőnyegét. A pátriárka felajánlotta, tegye meg ott, ahol éppen áll. De a kalifa így felelt: „Ha megtenném, holnap a muzulmánok kisajátíthatnák ezt a helyet, mondván: Omár itt imádkozott.”

Ezért inkább fogta a szőnyegét és kivitte, odakint imádkozott. Jól látta a későbbi eseményeket, hiszen éppen azon a helyen építették később ezt a templomot, amely az ő nevét viseli. A franj vezérek bezzeg híján voltak az efféle nagyvonalúságnak. Leírhatatlan öldökléssel ünnepelték meg győzelmüket, majd könyörtelenül kifosztották a várost, ahová állítólag istenüknek hódolni érkeztek.

Még a hittestvéreiket sem kímélték. Az első intézkedésük az volt, hogy kiűztek a Szent Sír Templomából minden keleti rítusú keresztény papot – görögöket, grúzokat, örményeket, koptokat és szíriaiakat –, akiket pedig egészen addig minden hódító által tiszteletben tartott ősrégi hagyomány védett, szabadon gyakorolhatták vallásukat. Ekkora fanatizmus láttán a keresztény hitközösségek vezetői ellenállásra szánták el magukat. A hódítók hiába követelték, nem mutatták meg nekik azt a helyet, ahová elrejtették Krisztus kínszenvedésének keresztjét. Ezeknek az embereknek a szent ereklye iránti vallásos áhítata összefonódik a hazafiúi büszkeségükkel. Talan nem ők–e a Názáreti igazi honfitársai? De a hódítók ügyet sem vetnek az ilyen érvekre. Azonnal letartóztatják a kereszt őrzésével megbízott papokat, és kegyetlen kínvallatásnak vetik alá őket. A titkot így végül kicsikarják, és sikerül erővel elvenniük a Szent Város keresztényeitől legeslegbecsesebb kegytárgyukat.

Miközben a nyugatiak az utolsó, bujkáló életben maradottakat kutatják föl és öldösik le Jeruzsálemben, és sorra kaparintják meg a város összes kincseit, az al–Afdal által fölállított hadsereg lassan közeleg a Sínai–félszigeten keresztül. Csak a tragédia után húsz nappal éri el Palesztinát. A sereget személyesen parancsnokló vezír nem szívesen veszi útját egyenesen a Szent Város felé. Majdnem harmincezer embere van ugyan, mégsem érzi magát elég erősnek. Nincsen megfelelő ostromfelszerelése, s a franj lovagok elszántsága is félelmet kelt benne. Úgy dönt hát, inkább Aszkalón környékén áll föl seregével. Követet küld Jeruzsálembe, hogy kifürkéssze az ellenség szándékait. Az elfoglalt városban a küldötteket egy hatalmas termetű, hosszú hajú, szőke szakállú lovag elé vezetik. Godefroi de Bouillon ő, Jeruzsálem új ura. Neki adják át a vezír üzenetét, aki az egyiptomiak jóhiszeműségével való visszaéléssel vádolja a franjokat, de megegyezést javasol, amennyiben készek elhagyni Palesztinát. Válasz gyanánt a nyugatiak összegyűjtik minden erejüket, s azon nyomban nekivágnak az Aszkalón felé vezető útnak.

Oly gyorsan haladnak előre, hogy a muzulmán tábor közelébe érnek anélkül, hogy a felderítők jelentést tehettek volna róluk. És a legelső összecsapáskor az egyiptomi sereg futásnak eredt, hanyatt–homlok menekült Aszkalón kikötője felé. Ibn al–Qalinissi még így folytatja: Al–Afdal is oda vonult vissza. A franjok pedig éles szablyájukkal győzelemittasan kaszabolták a muzulmánokat. Nem volt kegyelem sem a gyalogosok, sem az önkéntesek, sem a városlakók számára. Mintegy tízezer embert mészároltak le, és a várost teljesen kifosztották.

Minden bizonnyal az egyiptomi sereg kudarcát követő napok valamelyikén érkezik Bagdadba a menekültek Abú–Szád al–Harávi által vezetett küldöttsége. A damaszkuszi kádi nem tudhatja még, hogy a franjok máris egy újabb győzelmet arattak, de azt tudja, hogy a behatolók kezében van már Jeruzsálem, Antiochia, Edessza, hogy leverték Kilidzs Arszlánt és Danishmendet, hogy északról délre haladva keresztülvonultak egész Szírián, hogy kedvükre gyilkolnak és fosztogatnak, s nincsen senki, aki megállíthatná őket. A kádi érzi, hogy népét és hitét lábbal tiporják, meggyalázzák, ordítani szeretne, hogy felébredjenek végre a muzulmánok. Szeretné felrázni, feldühíteni, megbotránkoztatni testvéreit.

1099. augusztus 19–én pénteken bevezeti útitársait a bagdadi Nagymecsetbe, délben pedig, amikor a hívők mindenfelől imára özönlenek be, tüntetőleg étkezni kezd, holott éppen a ramadán, a kötelező böjt havában járunk. Néhány pillanat alatt haragos tömeg tolakodik körülötte, megjelennek a katonák a letartóztatására. De Abú–Szád fölkel, és nagy nyugalommal megkérdi a hozzá közel állókat, hogyan mutatkozhatnak ilyen fölháborodottaknak a böjt megsértése miatt, miközben a muzulmánok ezreinek lemészárlása és az iszlám szent helyeinek lerombolása teljesen közönyösen hagyja őket. A tömeg elhallgat, s a néma csöndben Abú–Szád részletesen lefesti a Szíriában – a Bilad–eh–Samban – lejátszódott szörnyű eseményeket. Különösen megrázóan ecseteli a jeruzsálemi pusztítást. A menekültek sírtak, s velük zokogott mindenki – írja le majd Ibn al–Athír.

Az utcát elhagyva al–Harávi a palotákban folytatja tovább botrányos viselkedését. „Bizony hitványaknak látom én a hit támaszait!” – kiáltja oda az igazhitűek fejedelme, al–Musztazhir–billah dívánjának. A huszonkét éves, világos bőrű, rövid szakállú, kerek arcú kalifa jó kedélyű és jóakarattú uralkodó. Haragos indulatai hamar lecsillapodnak, fenyegető szavait ritkán követik valóban szigorú tettek. Ebben a korban a kegyetlenség a vezetők legfontosabb tulajdonságának számít, s a fiatal kalifa mégis büszke arra, hogy soha nem okozott kínokat senki fiának. Valódi örömöt érzett, ha azt mondták neki, hogy a népe boldog – jegyzi meg jámborul Ibn al–Athír. Az érzékeny, finom lelkű, kellemes modorú al–Musztazhir fogékony a művészetek iránt is. Az építészet a szenvedélye, a saját elképzelései szerint építtette föl a Bagdad keleti részén fekvő rezidenciáját, a Horemet körülvevő falgyűrűt. Üres óráiban pedig – és ilyen sok van – szerelmes verseket ír: Amikor a kedvesemnek végső búcsúra nyújtottam kezem, elemésztett volna égő szívem lángja egy hegyet.

Alattvalói szerencsétlenségére ennek az Ibn al–Qalanissi szerint jóságos, a zsarnokságra a legcsekélyebb mértékben sem hajlamos embernek semmiféle hatalma sincsen, bár élete minden pillanatában szertartásos hódolattal veszik körül és a krónikaírók is tisztelettel emlegetik a nevét. A minden reménységüket belé helyező jeruzsálemi menekültek mintha elfeledték volna, hogy tekintélye nem terjed túl palotájának falain, s hogy különben is untatja a politika.

Pedig dicsőséges múltat mondhat magáénak. Kalifa ősei a Próféta halálát követő két évszázad során (632–833) szellemi és katonai vezetői voltak egy hatalmas birodalomnak, amely fénykorában az Industól a Pireneusokig terjedt, s amely egy történelmi pillanatban még a Rajna és a Loire völgyeinek meghódítását is célul tűzte ki maga elé. Al–Musztazhir abból az abbászida uralkodócsaládból származik, amely alatt az Ezeregyéjszaka híres Bagdadja fölvirágzott. A IX. század elején őse, Hárún ar–Rasíd uralkodása alatt ez a kalifátus volt a föld leggazdagabb és leghatalmasabb országa, fővárosa pedig a legmodernebb civilizáció központja. Ezer okleveles orvosa volt és egy hatalmas ingyenes kórháza. Állandó postai szolgáltatással, számos bankkal (némelynek még Kínában is voltak fiókjai), kiváló vízvezetékrendszerrel és szennyvízcsatornahálózattal büszkélkedhetett. Még papírgyár is működött itt. A nyugatiak a Keletre érkezésükkor is papiruszt használtak még, Szíriában tanullak majd meg, hogyan kell a búzakalászból papírt készíteni.

1099 véres nyarán azonban, amikor al–Harávi al–Musztazhir dívánja elé járul hírül adni Jeruzsálem pusztulását, az aranykor már a távoli múlt ködébe veszett. Hárún 809–ben halt meg.Utódai már egy negyedszázaddal később elveszítették a tényleges hatalmat. Bagdad félig romokban áll, és a birodalomban általános a zűrzavar. Az egységnek, a nagyságnak és a virágzó jólétnek csupán a mítosza marad meg, amely tovább él az arabok álmaiban. Az abbászidák ugyan négy évszázadon keresztül uralkodnak még, de nem kormányoznak többé. Túszokká válnak török vagy perzsa katonáik kezében, akik tetszésük szerint ültetnek trónra egy–egy kalifát vagy taszítják le onnan, a leggyakrabban a gyilkosság eszközéhez folyamodva. Hogy ezt a sorsot elkerülhesse, a kalifák többsége távol tartja magát mindennemű politikai tevékenységtől. Bezárkóznak a háremeikbe, és kizárólag a földi lét gyönyöreinek élnek, költők vagy zenészek lesznek, illatos szerekkel ápolt rabszolganők gyűjtésében lelik a kedvüket.

Az „igazhitűek fejedelme” sokáig az arab dicsőség megtestesítője volt, később azonban a hanyatlás élő jelképévé alacsonyodott. Al–Musztazhir is, akitől a menekültek csodát remélnek, a báb–kalifák sorába tartozik. Még ha szeretné is, akkor sem siethetne a Szent Város segítségére. Egész hadserege a személyes testőrsége: néhány száz fehér és fekete eunuch. Közben persze katona van bőven Bagdadban. Ezrével kóborolnak részegen a városban éjjel–nappal, félelmet keltve mindenütt. Az ellenük való védekezésül a városlakók hatalmas favagy vasakadályokkal minden éjjel lezárják a negyedüket, eltorlaszolják a bejáratot.

A bazárokat állandó fosztogatásaikkal végül csődbe juttató egyenruhás banditák természetesen nem engedelmeskednek al–Musztazhir parancsainak. Vezérük gyakorlatilag nem is beszél arabul. Miként a muzulmán Ázsia valamennyi városa, negyven éve Bagdad is a szeldzsuk törökök fennhatósága alatt áll. Az abbászida főváros erős embere a fiatal szultán Barkjarük, Kilidzs Arszlán unokatestvére. Elméletileg hűbérura a térség valamennyi fejedelmének. Gyakorlatilag azonban a szeldzsuk birodalom minden egyes vidéke önálló, s az uralkodócsalád tagjait az egymás elleni küzdelmek kötik le.

1099 szeptemberében al–Harávi elhagyja az abbászida fővárost, de magával Barkjarükkel nem sikerül találkoznia. A szultán Észak–Perzsiában hadakozik tulajdon fivére, Mohamed ellen. A harcból egyébként Mohamed kerül majd ki győztesen, októberben még Bagdadot is beveszi. Ám az abszurd konfliktusnak ezzel még koránt sincs vége. Az arabok végtelen elképedésére – már nem is próbálják megérteni, mi folyik itt, csak bámulnak – az ügy igazán komikus fordulatot vesz. Mert íme, mi történik? 1100 januárjában Mohamed sebbel–lobbal elhagyja Bagdadot, Barkjarük meg győztesként ismét bevonul. Nem sokáig maradhat, mert tavasszal ismét elveszíti a várost, aztán egy év távoliét után, 1101 áprilisában nagy erőkkel megint csak visszatér és tönkreveri bátyját. Az abbászida főváros mecsetjeiben újfent az ő nevét foglalják imába a pénteki szertartásokon, egészen szeptemberig, amikor még egyszer fordul a kocka. Ezúttal két testvére ingott össze Barkjarük ellen, s úgy látszik, véglegesen eltávolították a hadszíntérről. Minő hiú ábránd! Veresége ellenére váratlanul mégis visszatér Bagdadba, s néhány napra meg is szerzi a hatalmat, de októberben ismét elkergetik. Ez a távolléte sem tart sokáig, egy decemberi egyezség ugyanis neki ítéli oda a várost. Harminc hónap alatt Bagdad nyolc alkalommal vált gazdát: minden száz napra jut egy új úr. És eközben a nyugati behatolók megszilárdítják jelenlétüket a megszállt területeken.

...a szultánok egymással veszekedtek – mondja majd Ibn al–Athír egy gyönyörű körmondata befejezéseként –, ezért tudták a franjok leigázni az arab földet.