7. BAY CITY, BAY CITY VÁROSI KÓRHÁZ, SÜRGŐSSÉGI OSZTÁLY, 128:14

„Vihar előtti csönd”, gondolta Peter, amint végignézett az üres felvételin. A recepciós nővér egyelőre az unalomtól ásított, nem a fáradtságtól. „Lelátok a gyomráig... Vagy még lejjebb.” Összerázkódott. „Azt azért nem!”

Ethel remek recepciós, de minden paramétere kétszeresen meghaladta Hathorn ideálját. Beleértve az életkort is. Hát nem Iris, az biztos!

Töprengeni kezdett, hogyan is kerülhetne át a másik műszakba.

Eh, az felborítaná szépen haladó munkáját a Patológián...

Hirtelen felkavarodott a gyomra. A megfojtott hullák képe ugrott elé.

– Az ördögbe!

És bántóan élesen képek az éjszakai rémálomból. Ez a dolog nem hagyja békében!

– Ethel. Khm. Valamit lent felejtettem a Patológián. Egy perc, és itt vagyok. Tartaná addig a frontot?

A recepciós bágyadtan intett.

A felvételi naplóban tegnap óta betelt még egy lap. Megint összevetette a naplót az agyongyűrött listával. A hideg végigfutott a hátán.

Akiket aznap arról az elátkozott repülőről elláttak a Sürgősségin, négy kivételével már valamennyien halottak!

Zakatolni kezdett az agya. Valaki, aki azon a gépen utazott, valamiért nagyon berágott az utastársaira. Biztosan állandóan foglalt volt a vécé... Végül is, ha jól emlékszik, Isthanból a repülőút legalább húsz óra... A szerencsétlen biztos összeszarta magát... No, ez azért csöppet sem mulatságos. Valaki bekattant a repülőn, és lemészárolta az összes embert, akivel együtt repült. Senki sem lehet ilyen őrült. És ez nem egy spontán dühkitörés, biztosan nem ismerhette valamennyit, pláne nem a gép személyzetét... Lakcímmel együtt. Azt valamiképpen ki kellett nyomozni... Megszerezni az utaslistát, átnézni mindenféle címjegyzéket... Nem csoda, hogy három nap múlva kezdett ügyködni... És egyetlen éjszaka alatt tizenegyet megölt. Azok a balesetek sem véletlenek, biztosan nem. És csak ennek a kórháznak a körzetéből való utasokat ölte volna meg? Valószínűtlen..

Lement a boncterembe. Az ügyeletes patológus matatása hallatszott a laborból. Legalább nem fogja zavarni. Semmi kedve magyarázkodni... Bait éppen elég. Szerencse, hogy hullafáradt volt a jóember...

Aznap huszonhárman jelentkeztek azzal az influenzával. Tizenkettő csütörtök délután halott volt. Aztán az este és éjjel még heten idekerültek.

Kinyitogatta a rekeszeket. Csak hárman fulladtak meg. Biztosan belefáradt azt a... Garotta! Ez az... Azt a garottát ráncigálni. Három szörnyű baleset. Egy iszonyú égés... Akármilyen őrült is az illető, nem sokat pihent az utóbbi napokban.

Nem, ez lehetetlen. Ezt egyszerűen nem lehet megcsinálni! Akármilyen őrült is valaki. Utazni kell, autózni egyik helyről a másikra... Aztán a balesetek. A garotta még egyszerű. Belopakodsz a házba, mögé osonsz, átdobod a fején, egy rántás, és kész. Már ha Bait jól tudja. De a balesetek... Megszervezni nem lehet. No jó, az égést talán... Az autóbalesetek biztosan adódtak: a szerencsétlenek kimentek az utcára, és a gyilkos egyszerűen elgázolta őket. Szenyor Chavez munkaruhát viselt, talán valami építkezésen dolgozott, magas helyen, az a szörnyeteg ledobta...

Értelmetlen az egész.

A köpenyébe gyűrte a listát.

Érdekes lenne kideríteni, vajon milyen sorrendben ölt...

Végül is a boncolási jegyzőkönyvekből tiszta, hogy kábé mikor állt be a halál. A lakcímeket meg le lehet kérdezni...

A jegyzőkönyvek már biztosan a gépben vannak. Még Bait is biztosan megcsinálta... Elvégre az FBI külön kérte...

Feltelefonált az osztályra.

– Ethel, megindult már a szokásos roham?

– Hova gondol, doki! Még csak négy óra! A szombat esti frász fél nyolckor kezdődik. Akkor legyen a parketten! Valami gond van?

– Nem találom az átkozottat. Pedig fontos lenne. Át kellene néznem a dossziékat, biztosan a jegyzeteim közé kevertem...

– Csinálja csak, doki! Ha baj van, megcsörgetem. Magánál van a csipogó?

– Hát persze! Köszönöm, Ethel!

Szerencsére, köszönhetően az FBI-nak, Bait kivételesen szorgalmas volt. Bud Tapper, aki elhalászta a rezidensi helyet előle, meg egyébként is az. A szorgalmas, szelíd, ártalmatlan lamantin... Most matat a metszeteivel, amiből sohasem jön ki semmi... Szerencsétlen! Itt van mind a nyolc jegyzőkönyv, hibátlanul. És nem is igaz, hogy elhalászta a helyet. Egy évvel korábban jelentkezett.

Nyitott egy Excel-fájlt. Átkopizta a neveket, a halál okát, a halál beálltának idejét. Az egész a formatálással együtt nem tartott tovább tíz percnél. Felvitte a fájlt a kulcstartójára, aztán kitörölte működésének nyomait a gépből. A lakcímnyilvántartást majd odafent az osztályon ellenőrzi.

Ha a szentséges Hippokratész is úgy akarja, és egy hét alatt a népek sem változtatták meg hétvégi bulizási szokásaikat, mire a szombat esti frász elkezdődik, meglesz a dologgal...

Ethel ugyanazzal a bágyadt intéssel fogadta, amellyel útjára engedte.

Hathorn bevonult a félhomályos orvosi pihenőbe, és letelepedett az egyik szabad géphez. A sarokban a másik ügyeletes dúmozott éppen.

– Fel ne kapcsold a villanyt, ember! – morogta.

– Rendben. Hányat öltél már meg?

– Kuss! Nem tudok koncentrálni!

Már vagy két órája öldöste a szörnyeket. De nem unta meg, láthatóan lélekben már az esti rohamra készülődött...

Persze ez teljesen illegális, de a tápvezetékre felszereltek egy ügyes kis kapcsolót, amely egyetlen rúgásra leállítja a gépet. Eddig még sohasem volt rá szükség.

Megengedhették maguknak, hogy így üssék el a szombat délután unalmát. Az osztály ilyenkor gyakorlatilag üres. És a harmadik ügyeletes egy szorgalmas kis picsa, egy fontoskodó végzős medika, aki mindenütt ott van. Most is valószínűleg azt a pár szerencsétlen beteget kínozza, akiket ma délután vezérelt ide a végzet. Meg is érdemlik!

A lakcímnyilvántartás sohasem naprakész, de legalább nyolcvan százalékban megbízható. Ha nem is pontos, de legalább nagyvonalú képet kap arról, hogyan dolgozott a gyilkos. Azt ugyan nem tudta, mi értelme ennek az egésznek, de tudta, hogy meg kell csinálnia. Ismerős állapot. Mióta feltérképeztette az IQ-ját, és a kapott gondolkodási mintázat meglepően jól illett önmagáról alkotott képéhez, és élete eddigi folyásához, tanulási és kutatói rutinját ebhez a képhez igazította. Ilyenkor nem szabad ellenkezni, csak csinálni, amit az intuíció sugall. „Majd meglátjuk, mi jön ki ebből a végén...”

Gyorsan kikereste és letöltötte a címeket, aztán fellépett az internetre, hogy bejelölje őket a térképen. Nem lesz már ideje feldolgozni az eredményt, örülhet, ha valamennyi címhez tartozó térképpel végez, mielőtt a roham elkezdődik, egyáltalán, könnyebb lesz majd odalent a Patológián, a képfeldolgozó komputeren...

Már ha lesz energiája az esti roham után. Ezek a szombati ügyeletek a legrohadtabbak. Azt hinnéd, ilyenkor nyugi van... Persze érthető. A népek ilyenkor tombolják ki magukat a heti meló után, és lemennek állatba, lehetőleg minél lejjebb a törzsfejlődés fáján... Egyszer majd eljutunk az ázalékig. Felröhögött. Hiszen az egyik rajzfilmnek máris egy szivacs a főszereplője. Lesz még papucsállatka is. Aztán mi jön? Herpeszvírus... Vidám neutronok...

Ázalék...

Sörben ázalék, borban ázalék, Martiniben ázalék... Whiskeyben ázalék, az ördögbe is! A szesz tartósít...

De kétségtelenül rontja az ítélőképességet.

És akkor hallgassunk a drogokról!

Az emberszabásúakkal közös ősünk pirulna, ha azt a rengeteg állatságot megtapasztalná, ami itt röpke hat hónap alatt megesett...

A péntek este csak a főpróba, a jóemberek olyankor még túl fáradtak az igazi mókához...

Nyilván ezért nemigen lehet látni magasabb beosztású orvost a szombati ügyeletben. „A család!” Meg: „A hétvége az szent!” Ugyan! És akik hét közben szarnak a családra, kilenckor, tízkor mennek haza? Akkor mi van a családdal? Egyszerűen utálják ezt a szombati melót. Bizonyára kivették a részüket belőle rezidens meg medikus korokban...

És miért esik be az első madár már fél nyolc körül? És általában nem is a legrészegebbek. Csak talán a szerencsétlenebbek... Akiknek még ez az istenverte szombat este se jön össze...