HUSZONKILENC

EZ CSAK EGY trükk.

– Oké… – mondtam, és próbáltam elkapni egy, a tudatomon átsuhanó gondolatot, és igyekeztem annyi ideig megtartani, hogy szavakba tudjam önteni. – Oké… mi csak…

Itt van. Ebben az alagútban. Itt van. Velünk jött be. Ha el akar menekülni, miért nem tette korábban? Clancy nem csak egy embert tud befolyásolni. Mindannyiunkat átverhetett volna, ha egyáltalán nem száll le a repülőről. De leszállt. Én rángattam le a gépről; éreztem, hogy gyorsabban ver a szíve, amikor letuszkoltam az alagútba vezető vaslépcsőn. Miért nem menekült el akkor? Odakint is ugyanilyen sötét volt.

– Mit csináljunk? – kérdezte Jude.

Azért jött velünk, mert azt akarta, hogy behozzam ide, mielőtt Cate és a többiek visszajönnek.

– Itt kell maradnotok. Itt biztonságos – tombolt Nico. – Ha visszamentek… ha kimentek…

Megint hagytam, hogy játsszon velem. Megint az ő akarata érvényesült.

– Ruby… Roo! – Jude megragadta a vállamat, visszafordított maga felé, arra kényszerített, hogy kizökkenjek a révületemből, elkapjam a tekintetemet a fal repedéséről. Haja égnek állt, szeme tágra nyílt, szeplői egymást fedő pontok a térképen, amit csak mostanában tanultam meg olvasni. Nyugtalan, de nem fél. Ez a jó Jude. Vele jó lenni.

– Menj le Dagiért és Liamért. Hozd fel őket ide – mondtam. – De ha akár egy pillanatig is úgy érzed, hogy elkaphatnak, azonnal gyere vissza ide! Megértetted?

Buzgón bólogatott.

– Vida pár percen belül itt lesz – mondtam a többieknek. És valószínűleg nagyon bosszús lesz, amikor rájön, hogy ok nélkül küldtem fel kiiktatni a már nem is működő kamerákat. – Amint mind a négyen itt vannak, toljátok az ágyakat az ajtó elé, barikádozzátok el magatokat! Senki nem jöhet be.

– És te?

– Nekem most mennem kell. Van egy kis elintéznivalóm a barátoddal – mondtam, remélve, hogy hangom pontosan kifejezi, Nico árulása milyen mélyen belerángatott bennünket ebbe a slamasztikába.

– Veled kéne mennem – súgta Nico. – Itt van? Igazán itt van?

Százszor, ezerszer láttam már azt a tekintetet az East River táborban. Azt a tágra nyílt szemű csodálatot, ahogy azok néztek rá, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy Clancy bőre alatt pikkelyek vannak, vagy akiket annyira elvarázsolt, hogy nem is érdekli őket. Olivia jutott eszembe, és az, hogy milyen áhítattal ejtette ki mindig Clancy nevét. Azóta haragszom Nicóra, amióta Clancy elmondta nekünk, hogy egész idő alatt ő látta el titkos információval. Iránta való haragom azóta egyre nőtt, gondoltam, hogy sosem bocsátok meg neki. De most, ahogy ránéztem, ezt egy pillanat alatt elfelejtettem. Nagyon megsajnáltam. Elillant a harag, és nem maradt más, csak a felismerés, hogy mennyire sérült lelkileg a gyerek, aki előttem áll. Üldözési mánia, ideges ficergés, szótlan komorság jellemezte.

Persze, Clancy az ő hőse. Olyan pokolból mentette ki őt, ami rémálomnak is rémes.

– Kérdezett téged mostanában az itteni központ dolgairól? – kérdeztem. – Bizonyos iratokról vagy emberekről…?

Abból, ahogy Nico szája széle rebbent, egyre valószínűbbnek tűnt, hogy Clancy iránti hűsége kerül ki győztesen a félelmével szemben, hogy Clancy nyíltan hazudott, és az ő határozott figyelmeztetése ellenére ide hozott minket.

– Adott egy listát. Kulcsszavakat. Személyneveket. Azokra kellett rákeresnem. Hosszú volt a lista. Az egyik név pár hete felbukkant a rendszerben. Egy bizonyos Professzor fedőnevű ügynök.

Minden idegszálam figyelt.

– Professzor? Ez egészen biztos?

– Az a bizonyos ügynök a georgiai bázisunkon végzett kutatásokat… mondom, néhány hete bukkant fel az adat a titkos szerveren. Szerintem Clancy pontosan tudta, ki az, mert tudni akarta a bázis pontos koordinátáit.

Mit mondott az a tanácsadó, amikor néhány hete belépett Alban irodájába? Azt, hogy helyzet van Georgiában a

Professzorral és a Hóesés nevű projekttel.

– És az itteni dolgokról?

– Az alagutakról és az elsötétítésekről kérdezett – felelte Nico halkan.

– És még? – forszíroztam a kérdést. Tudtam, hogy fogy az idő, ha ő nem is érzékelte. – Mi van az elsötétítésekkel?

– Azt akarta tudni, hogy az elsötétítésekkor kikapcsolnak-e az ajtók számkódos zárai vagy retinafelismerői is…

Sarkon fordultam, odébb löktem Jude-ot, ahogy kinyitottam az ajtót, és kirohantam a folyosóra. Apró fénypontok villantak a látóteremben, ahogy szemem igyekezett alkalmazkodni a sötéthez. A kilincseket számolva futottam. A folyosó külső ívéhez igazodtam, fél szemmel végig jobbra, a gyengélkedő ablakaira figyeltem. Minden függönyt elhúztak. A gépek fényei sem szivárogtak ki belülről.

Az egész mínusz második szinten mintha nem is lett volna más fény, mint az elemlámpáé, melyet Clancy a fogával tartott, miközben Alban irodájában, az iratszekrényekben kutatott.

Minden számkódos ajtózár és retinaszkenner a szünetmentes áramkörre volt kötve, melyet áramszünet esetén generátor látott el energiával, és ez rendes körülmények között elég lett volna, hogy még Clancyt is távol tartsa… ha még az ajtólaphoz lett volna rögzítve. Valaki azonban valami eszközzel – kis feszítővassal, baltával vagy egy kis adag robbanóanyaggal – leerőszakolta onnan.

Óvatosan haladtam előre… kitágítottam az ajtó rését, közben farmerom öve alól előhúztam a pisztolyt.

Clancy visszafogott, győzedelmes kiáltást hallatott, amint a több száz dosszié közül kiemelt egy vörös mappát. Nem vesztegette az idejét, visszafordult Alban íróasztala felé. Az asztalt valaki, aki feldúlta a szobát, feldöntötte. Clancy az asztal széles lábára helyezte a dossziét, így szabad kezével fölé tarthatta az elemlámpát. Olyan fájdalmasan mohó, kíváncsi tekintettel lapozott, hogy balsejtelmem támadt.

– Megtaláltad, amit kerestél?

Clancy felkapta a fejét, és ugyanezzel a mozdulattal lesodorta a dossziét az asztalról, a fémszemetesbe. Egy pillanatig mérhetetlen harag harcolt keserűséggel az arcán, de aztán szája megsemmisítő mosolyra húzódott, ahogy lenézett a puskacsőre.

– Igen… de nincs fontosabb dolgod, mint ezzel törődni? – Hangja kissé kesernyés lett. – Másokkal például, akik fontosabbak nálam?

Azzal Alban irodájának másik felébe biccentett, és mielőtt arra fordulhattam volna, meleg, ragadós vér szagát éreztem. Látóterem perifériáján kettőjüket láttam a padlón. Dagi összegörnyedve, ahogy az őszi levél összepödörődik, mielőtt lehull a fáról. Liam fölötte, ernyedten. Arca jégszínű volt. És engem nézett, rezzenéstelen tekintettel. Szeme színe halványkékről tompa szürkévé változott. Dagit ölelte, mintha védeni akarná, és most azok a kezek, amelyek oly gyengéden fogták közre arcomat… most a betonpadlón terjedő sötét folyadékban áztak.

A fegyver kicsúszott kezemből.

Clancy megkerülte Alban íróasztalát. Ugyanolyan halvány mosollyal nézett. Aztán öngyújtónak látszó tárgyat dobott a papírkosárba.

Nem igazi. Erővel toltam tudatomba azt a két szót. Nem ők. Kényszerítettem magamat, hogy odanézzek. Nagyobb figyelemmel nézzek oda, bármennyire is borzalmas a kép. Dagi szemüvege aranykeretes volt, nem ezüst. Liam haja hosszabb, mint most volt… Clancy nyilván nem figyelte meg Liam haját olyan alaposan, ahogy én.

Fájdalmasan élethű, szinte tökéletes imitáció volt. De nem ők.

Hagytam, hogy Clancy mellém lépjen, és három másodpercig hagytam, hogy azt higgye, el tud osonni mellettem, hogy mély gyászomban nem fogom megállítani. Halk, rekedtes hangon mormogott valamit. Elég közel volt hozzám ahhoz, hogy meleg leheletét érezzem az arcomon… ami egyben azt jelenti: elég közel volt ahhoz is, hogy torkon üssem.

Ugyanazzal a lendülettel tudatom is lecsapott rá, mintha késsel támadtam volna; kivágtam Dagi és Liam képét, amit ő vetített. Clancy kibotorkált a folyosóra. Fejét fogta, levegőért kapkodott. A fehér laborköpenyes nő képét nyomtam tudata előterébe, de egy pillanatra félretettem, kimerevítettem. A papírkosárból füst szállt fel; rögtön felrúgtam, szétszórtam az égő papírlapokat a padlón, bakancsom talpával topogva eloltottam a lángokat. Ha azt akarja, hogy eltűnjön ez a dokumentum, én mindenképpen el akarom olvasni.

– A francba! – káromkodott.

Zihált a folyosón, amikor visszamentem hozzá. Mély levegőt vett, térdre rogyott. Az én tudatom és az ő tudata között vékony, gyenge kapcsolat volt. Kihasználtam, mielőtt teljesen eltűnt volna. Hőség illúzióját toltam rá. A sötétben nem láttam, de azt hallottam, hogy eszeveszetten csapkodja a karját, a lábait… Idegei azt közvetítették tudatának, hogy a végtagjai csontig égnek. Aztán a keze lassan megállt.

– Te… – szólalt meg lihegve – …te tényleg ezt a játékot akarod játszani?

Hideg fém csókját éreztem a nyakamon… olyan hirtelen, hogy meggyőztem magamat, ez is csak Clancy elmejátéka, semmi más. De igaz, amit mondanak: ha az ember elveszti a látás képességét, a többi érzéke kegyetlen pontossággal érzékel. Éreztem a meleg leheletet, egy harmadik pár bakancs csikorgását, a verejtéke szagát. Ügynökök… megtaláltak minket.

Clancy elfordult, futásnak eredt. Nem láttam, csak hallottam az undorító hangot, ahogy valami kemény tárgy csapódik a fejéhez, zuhan, elterül.

Aztán Jarvin hangja szólalt meg a sötétben.

– Tudtam, hogy visszajöttök. – Éreztem a kezét; megragadta a nyakamat, durván lenyomott a padlóra. Térdre koppantam. A fegyvercső lejjebb csúszott, oda, ahol a koponyám és gerincem találkozott. – Rob mondta, hogy nem kell mást tennünk, mint várni.

Gyakorlóruhájukban Jarvin és a mögötte álló másik ügynök csak egy árnyalattal volt világosabb, mint körülöttük a levegő.

Kibiztosította a fegyvert. Hallottam a kattanást.

– Ezt nem akarod megtenni – figyelmeztettem; éreztem, hogy a tudatom láthatatlan, hosszú ujjai kifelé indulnak. Nyugtalan voltam, de nem féltem. Kontrollált nyugalom.

– Nem – ismerte el Jarvin. – Inkább ezt tenném.

Halk kattanás hallatszott, az egyetlen figyelmeztetés, aztán fehér zaj árasztotta el a folyosót, és fuldokoltam.

Mégis el lehet felejteni azt a kínt.

Volt az életemben egy időszak, néhány hónappal a Thurmond táborba érkezésem után, amikor szinte minden nap bekapcsolták a fehér zajt. Akkor, amikor még voltak

Vörösek, akiket kordában kellett tartani, és Narancsvörösek, akiket büntetni kellett. Elég volt egyetlen rossz nézés, hogy a PSF-ek rádión beszóljanak a Toronyba. Ez életem egy meghatározott szakaszában történt. Lehet, annyira megszoktam, hogy a hatás idővel eltompult. De hónapok óta nem ért ilyen támadás, és ettől a fájdalomtól felfordult a gyomrom. Elnyúltam a padlón. Clancy testéhez annyira közel terültem ki, hogy láttam a homlokán vérző sebet. Gondolatok kavarogtak a fejemben. Egy hang azt mondta: Elintézheted Jarvint; elintézheted; tönkreteheted… de ezek a gondolatok is elnémultak, amikor a fehér zaj feltámadt, és hullámként borult ránk, mellkasomat préselve össze.

És csodálatos volt egyben… minden, amit tehetünk, minden képességünk, amivel másokat irányíthatunk… semmit nem jelentett. Semmivé lett.

Thurmondban két figyelmeztető sípszó hangzott fel, aztán egy szívdobbanással később fehér zaj robbant a tábor hangszóróiból. Nem egyszerű ezt leírni… sipító, statikus zaj, recsegő, éles, mintha az ember koponyájának legvastagabb csontrétegét fúrnák át. Elektromos áramként hatolt át rajtunk, izmaink összerándultak, rángatóztak és feszültek a fájdalomtól, és nem tudtunk mást tenni, mint a földhöz vertük a fejünket, úgy próbáltunk szabadulni tőle. Ha szerencsém volt, nem ájultam el.

Nem voltam szerencsés. Éreztem, hogy elvesztem eszméletemet, a folyosó sötétjébe ájulok. Képtelen voltam elmozdítani a karomat a mellkasom alól. A lábam mintha levegővé vált volna. Végül amikor Jarvin látta, hogy a fejemet sem tudom felemelni, kikapcsolta. Egyik pillanatból a másikba sodródtam. Csengett a fülem. Magába szívott a folyosó sötétje, fejemet az iszamos, mocskos felszín alá nyomta.

Amikor magamhoz tértem, valaki fogta a karomat. Hallottam, hogy Jarvin beszél a többiekhez, de csak azért, mert üvöltött.

– Kapcsoljátok már fel azokat a rohadt lámpákat! Nem érdekel, mit kell csinálnotok, kapcsoljátok fel! Valami nincs rendben. Valami történik. Valaki adna nekem egy kibaszott fényt?

Kellemes déli akcentus válaszolt:

– Persze, testvér. Fedezlek.

Csattanás hallatszott. Egyetlen hang. Aztán apró fény gyűlt a sötétben. Cole Stewart dühös arcát világította meg.

Először azt hittem, gyufát gyújtott, de ujjai hegyén a láng kiterjedt, elnyelte egész kézfejét és karját, amely Jarvin arca felé lendült. Sikoltozás volt. Sok éles sikoly, ahogy a tűz egyre nőtt körülöttünk, elérte a mögötte álló katonákat, és olyan hőséghullámmal vette körül őket, hogy rohanni kezdtek a folyosón, elbotlottak egymásban, és a végén mindegyik elesett. Az égett bőr szagától émelyegtem. Nem menekülhettem a szag elől.

– Szentséges ég, te… – szólalt meg az egyik ügynök.

Közülünk való vagy, fejezte be a tudatom, és teljesen ledermedt a látványtól: Cole ujjai között ismét tűz gyűlt, és a tűzlabdát arra az ügynökre dobta, aki megszólalt. Láttam, hogy szítja a tüzet, hagyja, hogy lobogjon a sikoltozó ember testén, amíg nem láttam mást, csak a táncoló lángok fogságába esett sötét sziluettet.

Vörös.

Nem… nem! Hiszen… Cole túl öreg, ő nem lehet…

– Hé, hé…! – A tűz már kialudt, de Cole keze még mindig túl forró volt. Nem tudtam megfogni. Próbált segíteni, hogy felálljak. Még nem éreztem a lábamat. – A francba, te kölyöklány… gyere már! Meg tudod csinálni. Tudom.

– Te… – hebegtem. – Te az előbb…

Megkönnyebbülten fellélegzett. Vállára emelt, bosszúsan paskolta a combomat.

– A fenébe, Kicsi Gyémántom, hogy milyen riadalmat okoztál nekem! Aggódtam érted. Hallottam a Nyugalom Kontroll hangját a folyosón, de meg kellett vámom, míg kikapcsolja. Nem tudtam közelebb jönni. Bocsáss meg. Nagyon sajnálom.

Berúgta Alban irodájának ajtaját, az íróasztal mögött dobott a padlóra. Megigazgatta a lábamat, hogy szilárdan üljek, aztán levette válláról az egyik puskáját, zsibbadt kezembe adta, ráigazította az ujjaimat.

Aztán az arcomat két tenyere közé vette.

– Nem mondhatod el senkinek. Hallod? Érted? Senki nem tudhatja. Még Liam sem. Különösen Lee nem tudhat róla. Oké?

Bólints!

Jesszus! Liam nem tudta? Senki nem tudott erről?

– Csak te, én, Cate és Alban – felelte Cole, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Ennyi. És most már hárman vagyunk.

Ha valakinek elmondod, nekem végem.

Bólintottam.

– … másik… – szólaltam meg halkan, erőtlenül, a folyosó felé biccentve.

Cole felhördült.

– A kiasasszony-a-pácban megmentő jelenetet nem játszom srácokkal.

Reméltem, hogy nem bandzsán nézek, hanem rosszalló-

értetlen pillantást vetek rá. Felsóhajtott, felállt, megfeszítette a vállát, ahogy Liam, ha nagyon elhatározott valamit. Cole egy pillanatra eltűnt, óvatosan kilépett a folyosóra, és megragadta Clancyt. Nem hiszem, hogy az arcára nézett, amikor ledobta mellém.

– A Zöldek üzenetet küldtek nekünk, hogy itt vagytok, ezért úgy döntöttünk, hogy előbb kezdjük a partit – magyarázta. – Nem tudtál volna még egy napot várni, hogy találkozhass ezzel a fess kis köcsöggel, ugye?

Köhécseltem, próbáltam eltávolítani a torkomról valamit, ami megakadhatott rajta.

– Ha jót akarsz magadnak, itt maradsz – mordult rám. – Ha kilépsz ebből a szobából, mielőtt lefújjuk a riadót, egyszerűen megnyúzlak.

Amikor megfordult és elindult kifelé, mintha magabiztossága és önuralma visszazökkent volna a rendes állapotába. Mozdulatai határozottak, egyenletesek voltak.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mielőtt meghallottam a lövések hangját. Öt perc, tíz, talán tizenöt. Az érzékelés fájdalmas, forró bizsergéshullámokban tért vissza a végtagjaimba. Mintha tűvel szurkáltak volna. De inkább a fájdalom, mint az ernyedt hasznavehetetlenség. Amikor eléggé helyrejöttem, térdre emelkedtem, és Alban régi íróasztalát az ajtó felé kezdtem tolni. Tudtam, hogy nem sok védelmet ad, nem jelent nagy kihívást senkinek, aki igazán be akar jönni, de a semminél többnek tűnt. És ha őszinte akarok lenni, nekem is vizuális akadály volt. Emlékeztetett, hogy várnom kell, míg Cole és a többiek megtisztítják a terepet a Jarvin és társai-féle fertőzéstől. Csak akkor mehetek megkeresni a többieket, ha már minden lezajlott.

Jól vannak. Jól vannak. Nincs semmi bajod. Neked sincs semmi bajod. Visszamásztam az iratszekrényekhez, lábamat a mellkasomhoz húztam, térdemet öleltem, próbáltam magamban tartani az érzéseket. Úgy éreztem, túlfeszítenek, nem tudom visszafojtani sokáig.

Jól vannak.

Clancy megmoccant mellettem. Sötét hajtincs hullt a homlokába a mozdulattól. Bármilyen sok időt is töltöttünk együtt az East River táborban, talán sosem láttam aludni. Addig fel sem tűnt. Soha senkit nem engedett a közelébe akkor, amikor sebezhető volt.

Tekintetem a papírkosárra tévedt és a papírokra, melyeket megmentettem az elhamvadástól. Négykézláb másztam értük, felkaptam az elemlámpát, melyet Clancy elejtett. Odakint olyan heves kiabálás volt, hogy egyetlen szót sem értettem.

Amint a lövöldözés alábbhagyott, és a lépcsőház ajtaját többször kinyitották, majd hevesen becsapták, mély levegőt vettem. Jól vannak. Jól vannak.

Az elemlámpa fényét az ajtótól távolra irányítottam a szétszórt lapokra, melyeket az ölemben gyűjtöttem össze. Az oldalak körülbelül negyede olvashatatlan volt, mert nagy lukak égtek a papírba, ezért kivehetetlenek voltak a képek, az írás. Néhány égésfolttól és füstpiszoktól eltekintve a papírköteg alja sokkal jobb állapotban volt. A dokumentum számos táblázatot és grafikont tartalmazott. A szöveget olyan furcsa, tudományos nyelvezettel írták, amelytől még Dagi is kiakadt volna. Gyógyászati szöveg. Orvosi szaknyelv. Ugyanolyan bonyolult neveket láttam, mint Dagi listáján, melyet Nashville-ben adott nekem. Időnként egy-egy olyan szósorozat is volt, amit értettem.

„A” kísérleti alany tünetmentes az előírt kezelés alkalmazását követően…

Passzív magatartás jeleit mutatja…

Eredmény összegzése folyamatban…

A lapok tetején nagy fekete betűkkel két szó volt. Ismerős szavak: Hóesés projekt.

Akkor hagytam abba a lapozást, amikor a fényképekhez értem. Ahhoz, amelyik a nő arcát mutatta.

Ez az egyetlen hátránya annak, ha az ember szinte az élete felét a világtól elzárva, táborban tölti, és nincs hozzáférése semmilyen hírközlő médiumhoz. Úgy érzi, hogy minden arc, amit a tévében vagy az újságokban lát, valahogy ismerős, de a nevet valahogy sosem tudja megjegyezni. Így éreztem én is, amikor ezt az ismerős szőke nőt néztem.

Maga a fotó elég furcsa volt. A nő hátrafelé pillantott, de nem a fényképezőgép lencséjébe. Jelöletlen téglaépület előtt állt, amely furcsán lepusztultalak tűnt a nő elegáns, klasszikus, sötétkék kosztümjéhez képest. Nem félelem, inkább nyugtalanság volt az arcán, és egy pillanatig arra gondoltam, nem tévedett, amikor azt gyanította, hogy valaki követi. A következő kép kisebb volt, tépett. A tépés jellegéből arra gondoltam, hogy maga Alban kezdte tépni, de aztán elvetettem ezt a gondolatot. Ezen a képen a nő a Liga egykori vezetője és a sokkal fiatalabb Gray elnök között ült.

Rájöttem az összefüggésre. És elállt a lélegzetem.

Clancy, ne, kérlek, Clancy!

– Szentséges ég! – súgtam. Ez az a nő, akit a tudatában láttam… ő… a First Lady. Az Egyesült Államok elnökének felesége. Clancy anyja.

Összeszedtem a többi szétszórt papírt, egy stócba rendeztem mind. Összekeverve, nem a megfelelő sorrendben ezeknek a dokumentumoknak, kutatási jelentéseknek nem sok értelmük volt, legalábbis nehezen értelmezhető, de láttam olyan ábrákat, amelyeken agyak bizonyos helyeit jelölték kis x-ekkel.

Végiglapoztam az újságcikkeket, amelyek arról írtak, milyen jótékonysági munkát végzett Lillian Gray országszerte. Valaki szövegkiemelővel jelölte a családra vonatkozó kifejezéseket („húga New York államban, Westchesterben,” „szülei visszavonultak virginiai farmjukra,” „öccse nemrégiben hunyt el”) és különböző iskolai végzettségeit, köztük a Harvardon neurológiából szerzett PhD-fokozatát is. Megtudtam róla azt is, hogy „megható” gyászbeszédet mondott az alelnök temetésén „a Capitolium füstölgő romjai közelében”, és nem volt hajlandó kommentálni, hogy az elnök vonakodott rögtön új alelnököt kinevezni.

Az utolsó cikk, amit találtam, arról szólt, hogy nem sokkal a Washington DC-t ért támadás után eltűnt a nyilvánosság elől. Ebben a cikkben az elnök azt nyilatkozta: „Feleségem védelme és biztonsága elsődleges fontosságú”. Egyéb részlet nem volt a szövegben.

Ez volt az ő legendája. Nem a tucatnyi kitüntetés-átadó, melyeken részt vett, nem az idegtudományok területén elért jelentős eredményei, nem a partik, melyeket a férje nevében adott. Nem a féltve óvott egyetlen fia. A Time cikke, melyet Alban csúsztatott a mappába, azt írta; hogy bizonyos pletykák szerint a First Ladyt nem sokkal az lAAN-járvány kitörése után megölték vagy elraboltatta egy ellenséges ország. Különösen aggasztó volt, hogy Clancy az apja megbízásából egyedül csinálta végig a tábori rehabilitációs program népszerűsítési kampányát, és az első gyógyult páciensként jelent meg.

Ennek közel tíz éve, és a First Lady még nem mutatkozott a nyilvánosság előtt. De itt van ebben a dossziéban, itt az arca, itt vannak a kutatásai, a kézírásos jegyzetei. Kezemet ökölbe szorítottam és elernyesztettem. Többször. Így próbáltam megakadályozni, hogy remegjen.

Három jegyzetlap volt a dokumentumok közé keverve, mindegyiken csak néhány sornyi írás. Nem voltak borítékban, de a papírlapok még nedvesek voltak valamitől, amivel talán lepecsételték őket. Valaki nyilván a kezébe adta, mert nem kockáztatta, hogy digitálisan küldje át.

Alban tiszta, dőlt betűs írása állt a lapok tetején. A dátumot jegyezte fel. Nyilván a pontosság miatt. Az első üzenet öt éve íródott.

Nem számít, mi lett belőlünk. Csak úgy menthetem meg, ha nem tud hatni rám. Ha segítesz eltűnni nekem, én is segítek neked. Kérlek, John.

A következő két évvel későbbi:

Mellékelem kutatásunk legújabb eredményeit. Nagyon optimista vagyok, hogy ennék az egésznek hamarosan vége lesz. Mondd, hogy a nyomára bukkantál!

És az utolsó, alig két hónapos:

Nem fogok ölbe tett kézzel ülni, és a jóváhagyásodra várni. Ez sosem volt a megállapodásunk része. Ma éjjel kiszivárogtatom a helyet a szerveren. Ha nem keres meg engem, akkor én keresem meg őt.

Clancy még nem volt eszméleténél, feje oldalra billent. Néztem a mellkasa egyenletes emelkedését, süllyedését, és valami a zsigerembe nyilallt.

– Te nyomorult idióta! – súgtam.

Hát ezért jött ide. Ez volt a feladat, melyet nem bízhatott senki másra.

Újra végiglapoztam a papírokat, próbáltam rájönni, min dolgozott pontosan. Amikor a diagramokat megláttam, gyanítottam, hogy hozzánk van valami köze a kutatásainak. De vajon miért folytat titokban saját kísérleteket az IAAN okának felderítésére a Leda Corp. kutatásaival párhuzamosan? Az első üzenetben volt utalás arra, hogy valaki vagy valami ne jusson el hozzá. Lehetséges, hogy úgy gondolta, a férje manipulálhatja a Leda Corp. kutatási eredményeit, és a téves információ veszélyeztetheti Clancy életét?

Na de… Clancy miért akarta megsemmisíteni ezt az aktát? Visszalapoztam a diagramokra, grafikonokra, és ott, az oldalak alján, megláttam az L.G. névkezdő betűket. Aztán újra végiglapoztam az oldalakat, ellenőriztem, hogy mindegyiket láttam-e. Miért akarta ezt megsemmisíteni Clancy? Azért, hogy anyja hollétét titokban tartsa? Hogy megsemmisítse a bizonyítékot, hogy az anyja titokban információt szivárogtatott ki Albannak a kutatásairól?

Semmi értelmét nem találtam. Az utolsó üzenetben azt írja, hogy kiszivárogtatja „a helyet'' – az ő tartózkodási helyét? – egy szerveren. Ez egybevágott Nico korábbi magyarázatával, hogy a Professzor szó, amit Clancy kerestetett vele, felbukkant egy titkos szerveren. De csak akkor szivárogtatta ki, amikor már készen volt. Csak miután a Hóesés projekt lezárult.

Rájöttem, hogy a First Lady nem akarta, hogy Clancy tudja, min dolgozik. De miért akarta megkeresni? Miért akarta engedni, hogy Clancy megtalálja, amikor nyilvánvaló volt, hogy őt éppen Clancytől kéne megvédeni?