Szentséges ég!

Rögtön leguggoltam melléje, nyakán tapintottam a pulzusát.

– Csak egy kicsit megcirógattam – mondta Jude. Minden hajszála égnek állt. – Szóval… szóval egy perc, és magához tér. De Roo, mondd, hogy helyesen tettem! Nem akarom itt hagyni. Nem hiszem, hogy nélküle kéne tovább mennünk, de nem segítene, és meg kell találnunk Liamet, és Vida elmondta volna másoknak, és… Liam fontos…

– Helyesen tetted – feleltem. – Köszönöm, Jude. Köszönöm.

– Most mit fogunk tenni? – kérdezte Jude súgva. Jött utánam a folyosón, az IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET feliratú ajtó felé.

Elég volt egy gyors pillantás, tudtam, hogy a taktikai egység kettévált. A csapat fele felment az emeletre, láttam őket mozogni az üvegfal mögött. A többiek a peron irányába haladtak. A PSFek többsége elnyúlt a padlón, a többiek fekete kupacban ücsörögtek.

Végigmentünk a folyosón. Kis híján összeütköztünk egy alkalmazottal, aki éppen a személyzeti pihenőbe nyitott be. Az ajtót néztem, csak azt a dupla ajtót a betoncsík végén. Nagyon féltem, mit látnék, ha nem lefelé néznék.

A lehető leghalkabban kinyitottam a jobb oldali ajtót, aztán intettem Jude-nak, hogy kövessen. Az ajtó halk kattanással csukódott be mögöttünk. Két másodpercbe telt, mire rájöttem, hogy a buszterminált nézzük, és újabb kettőbe, amíg megláttam a tengerészkék egyenruhás öregembert, egyenruhája, inge elején nagy kávéfolt. A sarokban volt, nagy igyekezettel csinált valamit.

Testem minden csontja tompán kongott, ahogy megragadtam Jude karját, és közelebb vontam magamhoz. A férfi a közeledtünkre felnézett. Eleve tágra nyílt, rémült szeme még nagyobbra nyílt, miután végigmért minket. Egy hosszú, szörnyű pillanatig senki nem szólt egy szót sem. Csak puskaropogás hallatszott a pályaudvar csarnoka felől, az épület másik oldaláról, a parkolóból kerékcsikorgás.

Ösztönösen felé nyújtottam a kezemet, de Jude elkapta és lenyomta.

– Azok ott… – a férfi, névtáblája szerint Andy elég nehezen tudott megszólalni. – Azok ott… katonák?

– Be akarnak minket vinni – közölte Jude. – Elnézést, nem tudna segíteni nekünk?

És Andy olyant tett, amire a legkevésbé sem számítottam tőle. Bólintott.

Az utazás első húsz percében a busz csomagtartójában voltunk, egészen addig, amíg a PSF-ek, Vida és a pályaudvar annyira távol került tőlünk, hogy már nem láttuk a visszapillantó tükörben. Rettentő hideg volt és kényelmetlen odalent. Minden kanyarnál végigcsúsztunk a fémpadlón, térdre görnyedtünk, szédültünk. Megengedtem, hogy Jude átöleljen, hozzám bújjon. Egy kicsit adtam neki a testem melegéből.

Valamit mormogott. Éreztem, hogy a fejét ingatja, fürtjei a vállamat súrolták. Végül, amikor az út elcsendesedett, meghallottam, mit mondogat.

– Sosem fog megbocsátani nekünk.

– Kicsoda? – kérdeztem, karját megszorítva. – Cate?

– Nem. Vida.

– Jude… – szólaltam meg. A bűntudat rekordidő alatt belém fojtotta a szót.

– Ugyanazt tettük vele, mint a nővére – magyarázta Jude, szavamba vágva. – Egyszerűen elhagytuk. Örökre gyűlölni fog minket.

Miről beszélsz?

Jude újra felém fordult, keze fejével törölgette a szemét.

– Ugye, ismered Cate történetét? Ugye tudod, hogy CPSmunkás volt?

Gyomrom összerándult, mintha nehéz kő huppant volna bele.

– Ugye       ismered       a       CPS-t?       Child       Protective       Services?

Gyermekvédelmi Szolgálat. Oké, lehet, hogy nem ismered.

– Te is és Vida is?

– Igen. Neked tényleg nem volt fogalmad róla? Cate soha nem mondta neked, mi volt a munkája korábban?

Nem. De nem is kérdeztem soha.

– Szóval nevelőszülőktől hozott ki benneteket, és vitt a Ligához?

– Valahogy így. – Hátát az ajtónak támasztotta, aztán a következő nagy kanyarnál nekem dőlt. Nagyon kellett figyelnem, hogy halljam, mit mond.

– Amikor kitört az LAAN, rengeteg gyereket kitettek a nevelőszülőktől… mármint azokat, akik nem haltak meg. Nagyon rossz volt a helyzet mindenütt, mert senki nem akarta őket eltemetni, szóval ilyesmi. Cate azt mondta, hogy gondozómunkásoknak sok esetben nagyon nehéz volt felderíteniük, mi történt a gondjaikra bízott gyerekekkel. Sikerült megtalálnia engem, még mielőtt valaki feldobott volna a jutalomért, vagy bevittek volna valamelyik Begyűjtéssel.

A Begyűjtés az LAAN még táborokon kívül élő túlélőinek tömeges elfogása volt. Azoknak a szülőknek, akik úgy gondolták, hogy már nem tudnak gondoskodni mutáns gyerekeikről, vagy azt akarták, hogy gyerekük „rehabilitációs” programon vegyen részt, csak annyit kellett tenniük, hogy elküldik a gyereket iskolába, és a PSF-ek odamentek értük. Ezek voltak az első nagy, szervezett Begyűjtések. A következő lépés az volt, hogy kényszerítették a gyerekeket a táborokba, akár akarták a szülők, akár nem. Kényszerbegyűjtés.

– Nagyon félelmetes idők lehettek.

Éreztem, hogy rázkódik a teste, de nagy nehezen folytatta:

– Ennek… szóval… ennek már vége. Mindenesetre jobb volt, mint otthon lenni. Apám nyert azzal, hogy eltűntem otthonról.

– És Vida…?

Mintha valami kulcsot fordítottam volna el benne, vagy túl fáradt lett volna ahhoz, hogy mindezt magában tartsa.

– Nem tudom, mi volt a helyzet az ő családjával. Van egy nővére, Nadia. Ő gondoskodott róla egy ideig. Cate elvesztette a nyomát, azt hiszem, valami épületben bújtak meg. Vida egyik nap arra ébredt, hogy a nővére eltűnt, és ott vannak a PSF-ek.

Úgy gondolja, a nővére adta fel, hogy megkapja a fejpénzt.

– Akkor hogyan bukkant a nyomára Cate?

– A PSF-ek körülbelül tíz gyereket pakoltak fel egy buszba, hogy elvigyék őket a wyomingi táborba, de a Liga megelőzte őket. Ezt a sztorit ismered, ugye?

Ismertem. A Ligához került öt gyerek, és fogalmuk sem volt, mit kezdjenek velük. Ezért kiképzési programot indítottak nekik. Tudtam, hogy Vida nagyon régóta a Ligánál van, de fogalmam sem volt, hogy a wyomingi Ötök egyike.

– Hűha!

– Tudom.

Nem tudtam, mit mondjak, mit mondhatnék, ezért csak annyit szóltam:

– Sajnálom.

Jude grimaszt vágott.

Mit sajnálsz? Nem csináltál semmit. Ráadásul mi még szerencsésen megúsztuk. Cate viszont elég nehéz időket élt át. Nem hiszem, hogy valaha túl tudná tenni magát azon, hogy elvesztette azokat a gyerekeket. Különösen azokat, akik a tűzben haltak meg.

– Tűzben?

Alig kaptam levegőt a döbbenettől.

– Volt egy családotthon, szóval egy ház, ahol nevelt gyerekek éltek, és amelynek ő volt a felügyelője – magyarázta Jude. – Néhány gyerek kezdett Pszí-tulajdonságokat mutatni. Az asszony, aki a gyerekekkel élt, a gondviselő egyszerűen beparázott. Cate nem tudja, hogy valamelyik gyerek gyújtotta a tüzet, vagy maga a gondozónő… Ha jól tudom, az a nő nagyon, nagyon, nagyon vallásos volt, de őrült vallásos. Amikor a rendőrség megtalálta, folyton azt mondogatta, hogy Isten akarata volt.

– Ez…

Ilyen szörnyűségre nincsenek szavak, nem is próbálkoztam tovább.

– Szóval ez a történet – mondta Jude, és vállat vont. – Legalábbis az eleje.

Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy a busz megállt; ellenőrzőpontnál állíthatták meg. Felszállt valaki, talán egy PSF. Nem hallottuk a beszélgetést, csak a nehéz lépteket. A fejünk fölött, a busz üléssorai közti folyosón járkáltak. Alaposabb ellenőrzésnél felnyittatták volna a csomagtartót is, de továbbengedtek minket, és hamarosan már csak a motorzúgást hallottuk.

A sofőr így is többször elnézést kért, amikor félreállt, és kihúzott minket a csomagtérből. Szándékomban állt, hogy kitörlöm a memóriáját, de nem voltak autók… semmi nem volt az autópályának azon a szakaszán. Mindenütt fák és hó. Vagy Andyvel tartunk, vagy egy-két napig bolyongunk Jude-dal ebben a téli csodaországban, és a civilizáció nyomait keressük.

– Biztos abban, hogy ez így rendben van? – kérdezte Jude. Az első ülésekre ültünk, hogy jobban lássuk az utat. – Visszafizethetjük ezt önnek valahogyan?

– Ne értsetek félre – szólt Andy. – Ez rendkívüli üzemanyagpazarlás, de időnként jólesik egy kis borsot törnöm az én derék munkáltatóm orra alá. Abban a pillanatban, hogy rosszabbra fordult a helyzet, csökkentették a fizetésemet, szóval nem érzem kötelességemnek, hogy nagylelkű legyek velük. Ráadásul lefele úton általában üresen megyek, és akkor is el kell vinnem a buszt Richmondba, ha egyetlen utasom sincsen. A visszaúton általában teljesen tele vagyok. Egyeseknek olyan illúzióik vannak, hogy északon több munka van, mint, délen, a vonatjegyet meg kevesen tudják megfizetni.

Jude egyetlen nap alatt legalább hatszor bizonyította, mennyire naiv, így meglepetés volt, hogy még ezek után is tud meglepetést okozni nekem gondatlanságával. Alig néhány perc elteltével nyugodt, bizodalmas álomba merült. Mintha egyáltalán nem állna fenn a veszély, hogy ez a buszsofőr rádión felad minket, vagy az első működő rendőrőrsre visz.

– Úgy nézel ki, ifjú hölgy, mint aki menten lefordul az ülésről az álmosságtól – mondta Andy, a visszapillantó tükörből nézve rám. – Talán arra gondolsz, hogy követned kéne a barátod példáját, és szundíthatnál egy kicsit.

Tudtam, hogy durva gesztus és irracionálisan nagy keserűség van bennem, de csak a busz rádióját néztem, és fanyar grimaszt vágtam. Andy követte a pillantásomat, lenézett és felnevetett.

Okos lány vagy. Azt hiszem, okosnak is kell lenned manapság, ha idekint bóklásztok. Ó… fizetőkapu jön. Jobb lenne, ha most lehúzódnátok.

A fülkét védő fémkapaszkodó és az ülés közé guggoltam, Jude alvó testén eligazgattam a takarót. Andy integetett valakinek, aki átengedte.

Aztán nem bírtam tovább.

– Miért segít nekünk? – kérdeztem.

Andy megint felnevetett.

– Szerinted?

– Őszintén? – kérdeztem, és előrehajoltam. – Szerintem azért, mert fel akar minket adni a jutalomért.

A buszsofőr erre halkan füttyentett.

– El kell ismernem, az szép summa lenne. Érdekes, hogy a kormány össze tud szedni ennyi pénzt ilyen célra, de semmilyen élelmiszersegélyre nem telik. – Fejét ingatta. – Nem, édes szívem… Nekem van munkám. Megélek. Nincs szükségem a vérdíjra. Azt akarom, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretem.

– Akkor miért? – kérdeztem.

Andy bal kézzel előrenyúlt, elvett valamit a műszerfalról. Simán lejött a ragasztó, mintha a leszedés és leragasztás gyakori művelet lett volna. Felém nyújtotta. Várta, hogy átvegyem tőle.

Kisfiú mosolygott rám a fénykép fényes felületéről. Sötét haj. Ragyogó tekintet. Tíz-tizenkét évesnek látszott. Felismertem a fotó hátterének tompa színeit. Iskolai kép.

– Az unokám – magyarázta Andy. – Michael. Négy évvel ezelőtt vitték el az iskolából. Kérdeztem a rendőrséget, a kormányt, de nem mondtak semmit. Senkinek. Nem írhattam róla a világhálón, különben megszüntették volna a hozzáférésemet. Nem fordulhattam a tévéhez, az újságokhoz, mert azokat Gray tartja ellenőrzése alatt. De az iskolában néhány szülő azt mondta, véletlenül meghallották, ahogy a PSF-ek egy bizonyos Black Rock nevű helyről beszélgettek.

Letöröltem elmosódott ujjlenyomataimat a kép felületéről, és visszaadtam neki.

– Igazad van – szólalt meg. – Nem vagyok igazán önzetlen. Azt hiszem, azt remélem, hogy talán tudnátok nekem valamit mondani. Talán a fuvarért cserébe megmondhatnátok, hol van ez a Black Rock.

Könyörgő hangja hatott meg. Erről önkéntelenül eszembe jutott a nagymamám, aki szintén nem tudja, mi történt velem. Szívem elszorult.

– Tudom, hol van. Black Rock egy tábor, Dél-Dakota államban.

– Dél-Dakotában! – Andy nagyon csodálkozott. – Olyan messze? Biztos vagy ebben?

Nagyon is biztos voltam ebben. A Ligának megvolt a listája mind a tizenöt táborról, ahol a túlélő Pszí-gyerekeket tartották. Némelyik tábor egészen kicsi volt, alig pár tucat gyerekkel. Voltak nagyobbak is, amelyeket iskolákból alakítottak át. És voltak olyanok is, mint Black Rock és Thurmond, amelyekben mindentől távol, gyéren lakott vidéken ezreket tarthattak fogva.

A dél-dakotai tábor különösen érdekelte a Ligát, mégpedig a táborról terjedő híresztelések miatt. Az IAAN kitörése óta minden gyermek születését különleges adatbázisban kellett jegyezni. A gyerekeket havonta kellett orvosi ellenőrzésre vinni, hogy kiszűrhessenek minden rendellenességet. Azokat a gyerekeket, akik tízéves koruk előtt Pszí-tulajdonságokat mutattak, különleges kísérleti programba helyezték, melyet Black Rockban folytattak. A többieket, ha túlélték az IAAN-t és normálisan fejlődtek,       kényszeráthelyezték       „normál,” rehabilitációs táborokba.

– Lehet, hogy azóta átszállították máshová – jegyeztem meg. – Tudja, hogy mi az unokája?

– Hogy érted azt, hogy mi? – kérdezte Andy, óvatosan felém fordulva. – Az unokám.

Csak azt akartam megtudni, hogy a veszélyesek közé tartozik-

e. Hogy Vörös vagy Narancsvörös, mint én. Mert ebből következtetni lehet arra, hogy esetleg kiiktatták. Örökre.

– Ezek a táborok… – szólalt meg Andy, kezét a szeme elé emelve, hogy el ne vakítsa a szembe jövő kamion fénye. – Tudod, mit csinálnak ezekben a táborokban? Voltál ilyen táborban?

Oldalra pillantottam, Jude-ra.

– Igen.

– És azért engedtek ki, mert sikerült meggyógyítaniuk? – kérdezte, és olyan remény volt a hangjában, hogy elszorult a szívem. – Már jobban vagy?

– Nem tudnak meggyógyítani minket – feleltem. – Akiket elvittek, nem csinálnak mást, csak dolgoznak és várnak. Csak azért jutottam ki, mert valaki segített megszöknöm.

Andy bólintott. Mintha gyanította volna.

– Szörnyű idők ezek – jegyezte meg hosszú hallgatás után. – És teljesen igazad van, hogy senkiben nem bízol. Amit tettünk… szó nélkül tűrtük, hogy ezt tegyék veletek. Szégyen. Szörnyű, szégyenletes dolog, és úgy halunk meg, hogy ezt pontosan tudjuk. De azt akarom, hogy tudd: minden olyan emberre, aki félelemből vagy a pénzért felad egy gyereket, száz és ezer ember jut, aki foggal-körömmel igyekszik összetartani a családját.

– Tudom.

– Csak… csak akkor olyan rossz volt a helyzet, és a kormány folyton azt mondta… azt mondták a szülőknek, hogy ha nem küldik rehabilitációs programba a gyerekeiket, akkor ők is meghalnak, mint a többiek. Egyáltalán nem volt választásunk. Pontosan tudták, hogy nem tehetünk semmit, hogy visszakapjuk őket, és ez borzasztóan bánt. Nagyon bánt. Ebbe belepusztulok.

– Az emberek tényleg azt hitték, hogy a rehabilitációs programok hatásosak lesznek? – kérdeztem.

Jude megmoccant ültében, próbált kényelmesebben elhelyezkedni.

– Nem tudom, édesem – mondta Andy. – De úgy hiszem, nagyon remélték, hogy így lesz. Ha az embernek semmije nincs már… nincs pénze, nincs munkája, nincs háza… akkor csak a remény marad, de az is ritka. Nem hiszem, hogy manapság bárki elhinné ezeket a hazugságokat, de… mit tehetnénk? Nem tudunk semmi biztosat, csak szóbeszéd kering.

Ekkor döbbentem rá, milyen fontos, hogy ne csak Liamet találjuk meg, hanem Cole memóriakártyáját is. Egészen eddig úgy gondoltam rá, mint valami kis műanyag kütyüre, és nem is jutott eszembe, milyen értékes, ami rajta van. Nagyon sokat jelent nekem, hogy megtaláljuk Liamet. Ez a legfontosabb… nekem. Ám ha Cole adatait megtaláljuk, az mindenkinek segítene. Azáltal újra egyesülhetnének a családok, az emberek megtalálhatnák a szeretteiket.

– Minden gyereket ki fogok szabadítani azokból a táborokból – mondtam. – Nem állok le, amíg mindenki haza nem jut.

Andy bólintott, az utat nézte.

– Ennél többet nem is tehetnél.

A beszélgetés abbamaradt, Andy bekapcsolta a rádiót. Néztem a napfelkeltét, a horizont halvány rózsaszínjeit. Rosszul voltam a kimerültségtől. Mégsem tudtam elaludni.

Takaróként Liam bőrdzsekijét húztam magamra. A mozdulat közben éreztem, hogy valami elcsúszik a kezem mellett, kiesik az alsó zsebből. Az a két vonatjegy hullt lazán a padlóra, melyeket a nő vett nekünk. Egyik nyomtatott írással felfelé, a másik lefelé.

JÓ

Ez volt ráírva az egyik jegyre. Többször át kellett húznia a vonalakat, mert az elején nem fogott a jegypapírra a toll. Minden vonással mélyebb, sötétebb lett a két betű.

Felvettem a másik jegyet is. UTAT.

JÓ UTAT

Ezek szerint nem volt olyan erős hatásom arra a nőre, mint gondoltam. Persze, ostobaság félnem és idegesnek lennem, amikor már több száz mérföldnyire van, de képtelen voltam parancsolni a képzeletemnek, a legrosszabbat vizionáltam. Mindenkit figyelmeztethetett volna, hogy terrorizálták, hogy a hátsó ülésén Pszí-kölykök ülnek. Amikor bement a pályaudvarra, elmenekülhetett volna, vagy ránk hívhatta volna a környék összes Fejvadászát. Felvehette volna a nyomravezetői díjat, és meglett volna az elégtétele, hogy nem vagyunk már az utcán, és nem leszünk többet a terhére.

De inkább jegyet vett nekünk. Andy pedig felvett a buszba.

Összetéptem a vonatjegyeket. Nem akartam, hogy Jude, ha felébred, meglássa. Nem akartam hiú reménnyel táplálni; még azt hihette volna, hogy ezek az emberek nem kivételek, nem egyegy szál gyertya lobog velük a tenger sötétségben.

Jude még új hősünk, Andy dicséretét zengte. Szó szerint zengte: énekelte, amikor megláttuk az első útjelző táblát Wilmington félé. Nem sokkal azután, hogy Andy kitett minket Richmondban, részletesen elmondta, merre kell menni, és melyik autópályákat kell elkerülni út közben. Annyira bosszantott és nyugtalanított a késedelem, hogy el is felejtettem megköszönni neki. Kis, lopott autónk tiszta terepen haladt, és minden útkereszteződésnél éles megbánás tört rám.

Wilmington egyik végét az Atlanti-óceán vize csókolta, a másikat folyó. Meglepett, mennyire hasonlít Virginia állam bizonyos részeire… a házak stílusa, a település szerkezete. Az is, ahogy az ég szürkült a háztetők fölött. Egyre sötétebb lett, míg végül a felhők kifakadtak, és eleredt az eső.

A cím, amit Cole adott, 1222 West Bucket Road, Wilmington, Észak-Karolina, egy kisebb városnegyedben, Dogwood Landingben volt, nem messze egy parkos résztől, melyet egyetemi területnek gondoltam. A város csendes része volt, fagyos erdők vették körül, még sok volt az üres telek, és számos házon volt ELADÓ tábla. Egy ilyen ház előtt állítottam le a zöld Volkswagent, melyet azután loptunk, hogy Andy buszából kiszálltunk.

– Ez az? – kérdezte Jude, a legközelebbi házat nézve.

– Nem. Még egy kicsit odébb van. – Mély levegőt vettem, és arra gondoltam, hogyan lehetséges egyszerre izgalmat és félelmet érezni. – Hátulról akarom megközelíteni a házat, hátha elölről valaki figyel.

Hiszen ezért nem ment Liam egyenesen haza Caledoniából, ugye? Ahogy a többiek sem. Nem tudtam, mit gondoljak. Alban tanácsadói mindig hangsúlyozták, mennyire túlterheltek a PSFek, nem jutnak el mindenhova, nincs mindenre idejük, de Liam kiemelt fontosságú célszemély.

Mennyi az esély, hogy a kormány még mindig ott állomásoztat valakit, hogy kilenc hónappal később még mindig figyelik Liam szüleit?

Szent ég! Liam szülei. Mi a fenét mondjak nekik?

Intettem Jude-nak, hogy kövessen. Elindultam az egyik ház mellett. Az épületek többsége a kicsi kategóriába tartozott. Egy szint, szürke palatető, téglaburkolat, fehér párkányszegélyek. Közelebb húztam magamhoz Jude-ot, ahogy a fák között haladtunk a házak hátsó udvara mögötti kis földúton.

Liamék háza a többitől távolabb volt a fák között. Hasonlított a többi házhoz: szép kék spaletták, a garázshoz vezető hosszú kocsibejáró. A ház homlokzatára kellett rálátnom.

Visszatartottam Jude-ot, jeleztem, hogy guggoljon le mellettem. Figyeltünk. Biztonsági kamerákat kerestünk, lábnyomokat és keréknyomokat, járőröző fedett PSF-ügynököt.

– Úgy néz ki… – szólalt meg Jude tétovázva.

Nincs itt senki, fejeztem be gondolatban. Úgy nézett ki, mintha senki nem lakna ott. Jó ideje állhatott üresen a ház, mert a csatornák hullott falevelekkel és kosszal tömődtek el. Régóta nem járhatott ott senki.

– Talán csak elmentek valahová – vetette fel Jude.

– Délután négykor, csütörtöki napon? Nem túl valószínű – szólalt meg egy hang a hátunk mögött.

Ez a lány egy kígyó. Ez az egyetlen magyarázat, hogyan volt képes olyan hangtalanul megközelíteni minket az avaron át – Vezető – szólt Vida, és leguggolt mögöttünk. – Judith.

Jude orra bukott.

– Hát te meg… – szólaltam meg. – Hogyan…

Nem találhatta ki, hogy hol leszünk. Jó képességű, de ennyire azért nem. Nyilván elkerülte a figyelmemet egy nyomkövető vagy valami ilyesmi.

– Az atlétatrikó vállvarrása – mondta Vida, azzal Jude felé pillantott. – Ha legközelebb menekülőre fogjátok, legalább a nyomkövetőket szedjétek ki!

– Nyomkövetők? – kérdezte Jude döbbenten. Tekintete közöttünk cikázott.

– Jude kisütött egy kocsit – magyaráztam. – Minden elektromos holmi tönkrement benne. Gondolom, a ruháiba rejtett nyomkövetők is.

– Éppen ezért szigetelték a Sárgák nyomkövetőit gumival – mondta, fejét ingatva. – Szentséges ég! Te ezt nem tudtad?

Láthatóan nagyon büszke volt magára annak ellenére, hogy úgy nézett ki, mintha lóhalálában rohant volna utánunk. Kék haja természetes göndörségébe tekeredett.

Közelebb vontam magamhoz Jude-ot, lehúztam dzsekije cipzárját, és végigtapogattam a trikója varrását. A nyomkövető akkora volt, mint egy rizsszem. Valóban a vállvarrásban volt. Kivágtam a svájci bicskával, és felmutattam, hogy lássa. Mielőtt elkaphatta volna, a kés élével összelapítottam.

– Ezek… ezek nyomkövetőket tesznek a ruháinkba? – kérdezte Jude. Hitetlenkedve pillantott ránk, bár nyilvánvaló volt, hogy magában beszél. – Miért? Az nem lehet…

Vida úgy nézett ki, mint aki mindjárt felvihog. Jellegzetes, különösen kegyetlen nevetésére számítottam, de arckifejezése megváltozott. Valahogy élénkebb lett. Nem ránk figyelt, hanem mögénk, aztán felállt, egyetlen könnyed mozdulattal elővette a fegyverét. Hátrafordultam, hajam az arcomba hullt, amikor feltérdeltem, hogy jobban lássam.

Összeomlott a világ.

Szinte éreztem, hogy a föld besüpped alattam, és mintha minden csontom, minden izmom vele süllyedt volna. Nem tudom, hogyan sikerült feltápászkodnom, hogyan sikerült talpra állnom, de túlságosan megdöbbentem ahhoz, hogy arra tudjak figyelni, esetleg megláthat, aki figyel.

Aztán futásnak eredtem. Hallottam, hogy Vida és Jude utánam kiált, de a szél és az eső elvitte a hangjukat. Vérem a dobhártyámon lüktetett, nem hallottam semmit.

Lerohantam az enyhe lejtőn, át a kusza faágakon, át az összeomló kerítésen. Utol akartam érni.

Az ablakon mászott ki, a széttépett sötét szúnyoghálón. Előbb az egyik lábát dugta ki, aztán a másikat. Cipője a sárba cuppant. Haja hosszabb volt, mint amikor legutóbb láttam, arcéle sokkal markánsabb. Vagy ő lett nagyobb, vagy én lettem kisebb, vagy az emlékezetem hazudik. Nem számított. Hallotta, hogy utánafutok, hirtelen megfordult. Egyik kezével nehéz, terepszínű kabátjában kutatott, a másikkal farmerje derékrészéről akart levenni valamit. Pontosan tudtam, mikor ismert fel. Teljesen ledermedt.

Aztán telt ajka megmoccant, és hang nélkül, halvány, nagyon halvány mosolyra húzódott. Lassítottam, de nem álltam meg.

Erősen ziháltam. Mellkasom küszködött, hogy folyamatosan áramoljon a levegő tüdőmbe. Szívemre szorítottam a jobb kezemet. Elárasztott a kimerültség, a megkönnyebbülés és az a keserű rémület is, amit azon a délutánon éreztem, amikor elveszítettük egymást. Egyszerűen nem volt több erőm harcolni ezek ellen az érzelmek ellen.

Sírva fakadtam.

– Ó, az ég szerelmére! – szólalt meg Dagi a fejét ingatva, felsóhajtva. De hallottam a szeretetet a hangjában. – Csak én vagyok, te dilis!

Aztán szó nélkül megtette a maradék két lépés távolságot, és átölelt.