TÍZ

A ROZSDABARNA VÁROSI TEREPJÁRÓ hamis fenyő illatú volt. Bűzlött, pontosabban. Olyan émelyítően erős volt a légfrissítő szaga, hogy le kellett húznom az ablakot, csak úgy bírtam ki.

– Nem panaszkodnál erre a szagra, ha azt a pasit kéne szagolnod, akitől vettem – jegyezte meg Dagi, azzal napszemüveget nyomott a kezembe. – Most pedig indulás. Kapcsoljátok be a biztonsági öveiteket!

Vida és Jude már bevették magukat hátra, bár nem hagyták szó nélkül. Kedvenc csapattársam egy pillantást vetett az első és a hátsó üléseket elválasztó fémrácsra, és majdnem tövestől tépte ki a hajamat, úgy próbált kirángatni a vezető melletti ülésből.

– Azért megyünk ilyen lassan, mert fogalmad sincs, hová tartunk, vagy azt reméled, hogy kiugrunk a kocsiból, és akkor le van rólunk a gond? – kérdezte Vida.

Jude egyenesen, riadtan ült. Mindketten ismertük ezt a hanghordozást Ha Vida unatkozott, veszekedéssel múlatta az időt, ha stresszes volt, verekedett is. Ha ez az utóbbi eset áll fenn, akkor csak egyikük kerül ki élve a kocsiból. Aztán hetekig moshatjuk a vért az üvegekről.

– Azzal nagy szívességet tennél a dilidokijaidnak, legalább nem kéne egyfolytában féken tartaniuk.

Ekkor először voltam hálás, hogy fémháló volt közöttünk

– Azok nem dilidokik, te nagyképű bunkó! – mordult Vida.

– Még, hogy én vagyok nagyképű? – méltatlankodott Dagi. – Van fogalmad arról, hogy mit jelent ez a szó?