HUSZONÖT

ÁTNYOMAKODTAM A VÁRÓHELYISÉGEN. Futás közben lengett a kezemben a fegyver. Liam éppen akkor fordult be a sarkon, vissza a benzinkúti eladótérbe. A földön láttam. Hanyatt feküdt. Vastag üvegszilánkréteg borította, első pillantásra úgy tűnt, mintha valaki vastag jégréteget tört volna el a mellkasán.

Ennyi kellett. Hűvösség, összeszedett fegyelem kattant be. A rémület, amelytől majdnem térdre estem, valami hasznos, valami számító cselekvéssé gyülemlett bennem, valamivé, amit a Gyermek Liga olyan gondosan tanított nekem, fejlesztett bennem.

Kontrollált punkká.

Legszívesebben rögtön berohantam volna az üzlethelyiségbe, de számtalan szimulációból pontosan tudtam, hogy mi lenne a vége. Csak annyira dugtam ki a fejemet, hogy lássam, melyik italoshűtőket lőtték szét. Csak az utolsót, amelyik a legközelebb volt hozzám. Aki a lövést leadta, valószínűleg a hátsó ajtónál volt. Egy pillanatra láthatta, ahogy Liam befordul a sarkon, és rögtön lőtt.

Lepillantottam, de csak annyi időre, hogy lássam, mellkasa emelkedik, süllyed. Keze mozdult, mellkasához kapott, így akarta segíteni a légzését. Életben van. De hol van, aki a lövést leadta?

Lenyeltem égető dühömet, ujjaim erősen a fegyverre szorultak, a szemközti falat pásztáztam, hátha meglátok valami csillogót. Közvetlenül a pénztár mögött magasan, kerek biztonsági tükröt rögzítettek. Bármennyire is koszos volt a tükörfelület, bármennyire beszűkült a látásom, nem lehetett nem észrevenni. A nőnek elég vastag dereka volt. Ötvenes évei végén, hatvanas évei elején járhatott. Egyenes szálú, sprőd ősz haja csak félig volt begyűrve a sapkája alá, kilógott zöld vadászkabátjának a gallérja fölött. Ebből tudtam, hogy idősebb nő.

Erősen reszketett. Elejtette a töltényeket, melyekkel éppen újra akarta tölteni a fegyvert, aztán eltűnt a sós kekszek polca mögött, hogy felszedje a muníciót. Liam fölé helyezkedtem, és a hűtők arany kerete között céloztam. Mire a nő újra előbukkant, kész voltam. Vártam. Két lövést adtam le rá, mire újra felbukkant. A lövedékek a nő mögötti falba fúródtak.

Nem hiszem, hogy visszanézett, mielőtt leadta az utolsó lövését, és menekülőre fogta. Ösztönösen lehúzódtam, bár teljesen nyilvánvaló volt, hogy mellétalál. Az üzlet kirakata szilánkokra tört, ahogy a puska lövedékei áthasították. Hatalmas robaj, idegesség, rémület és üvegcsörömpölés. Rengeteg üveg.

Liam felhördült a lábamnál. Leguggoltam mellé, lesöprögettem a szilánkokat a hajáról, mellkasáról. Kezem újra a dzseki belsejébe csusszant, vért kerestem. A padló tiszta volt, az ujjaim is. Nem esett baja. Tűnő gondolat volt, hogy felrántottam ülő pozícióba. Az italhűtő keretének dőlt; láthatóan eléggé megdöbbent. Szörnyen csenghetett a füle.

Megkönnyebbülten fogtam arcát két kezem közé, ajkamat homlokára, arcára nyomtam.

– Jól vagy? – kérdeztem súgva.

Bal kezét a kezemre simítva bólintott. Az eséstől nehezen lélegzett.

– Jól vagyok.

Odakint autó motorja zúgott fel. Elhúzódtam tőle, széles mozdulattal nyúltam hátra, a fegyvert kerestem a padlón.

– Ruby! – kiáltott utánam Liam, de akkor már futottam, vállammal nyomtam be a törött, szabadon lengő hátsó ajtót. Élénkvörös hátsó lámpa fényei távolodtak, a nő a gázra taposott. Futottam utána, ameddig tudtam, hajtott a féktelen harag. Kis híján megsebesítette, majdnem megölte őt.

Megvetettem a lábamat, és még egyszer céloztam egyenesen a bal hátsó kerekére. Ha látott minket, ha akárcsak egyikünket is látta, és elég esze maradt, akkor jelenteni fogja.

Nem. Kezem elernyedt, hüvelykujjammal benyomtam a biztosítóreteszt. Még ha látott is minket, még ha rá is jött, hogy mik vagyunk, ez itt a semmi közepe. Nem város, nem olyan hely, ahol a Fejvadászok vagy a PSF-ek vadásznának. Lehet, hogy bejelent minket, de órák, sőt, talán napok telnek el, mire valaki reagál.

Csuklómmal letöröltem homlokomról a verejtéket. Szentséges ég! Az a nő valószínűleg élelmet vagy szállást keresett itt. Nem kapott kiképzést, és ahogy a puskát tartotta… Lehet, hogy az első sorozatot tévedésből lőtte. Liam és én nem voltunk csendben a műhelyben. Lehet, hogy meghallott minket, lehet, hogy hallotta Liam közeledő lépteit, bepánikolt, és arra gondolt, hogy lopáson érik.

Semmi értelme nem volt ezen töprengeni, és nem is volt rá energiám. Problémáim már nem előttem voltak, hanem mögöttem. Lassan hátrafordultam, visszamentem a benzinkút épületébe, ahol Liam várt. A nap éppen a háta mögött emelkedett a horizont fölé, arcára árnyék vetült. Válla még tele volt üvegcseréppel, de én nem a vállát néztem, hanem a hátizsákot, melyet sebes, csontos ujjai között szorongatott.

Orrnyergén új vágás látszott, állán nyílt sebből szivárgott a vér, de a szanaszét repülő üvegszilánkok más kárt nem okoztak benne. Elég volt egy pillantást vetnem az arcára, hogy tudjam, amit én tettem vele, csontig hatolt.

Várta, hogy megérintsem. Kínos csend állt be közöttünk. Éreztem, hogy eláraszt a forró szégyen, összeszorítja torkomat, könnyekkel csípi a szememet. Liam torka elvörösödött, arcáig, füle hegyéig húzódott a pír. Nézett engem, és vágyódó tekintete a húsomba szúrt. Tudtam, milyen erősen küzd a gondolattal, mert én is minden erőmmel próbáltam megakadályozni magamat, hogy felé mozduljak, megfogjam a kezét, hüvelykujjammal végigsimítsam csuklóján lüktető, meleg pulzusát. Kibírhatatlan volt, ami kettőnk közt feszült. Ó, mennyire szerettem volna úgy tenni, mintha ezen a pillanaton kívül sosem éltünk volna.

Liam a szájára szorította öklét, nehezen, küszködve szólalt meg.

– Csak… csak azért… mert nem akartál velem lenni?

Ez túl sok… ezt alig tudtam elviselni.

– Hogyan gondolhattál ilyet?

– Mi mást gondolhatnék? – kérdezett vissza. – Úgy érzem, mintha… mintha víz alatt lennék. Képtelen vagyok rendesen gondolkodni, de valamire emlékszem. Emlékszem a biztonságos házra. Együtt voltunk, és minden kezdett rendeződni.

– Te is tudod, hogy ez nem így van. Nem volt más lehetőségem. Csak így lehettél szabad. Ez volt az egyetlen feltétel, hogy elengedjenek. Nem hagyhattam, hogy bevigyenek.

Liam és én szinte a kezdetektől szavak nélkül is értettük egymást: csak tekintetből, csak érzésből. Ösztönösen tudtam, miért döntött úgy, ahogy döntött, és ő is olyan könnyen tudta végigkövetni a gondolatmenetemet, mintha kivilágított utat követett volna. Sosem gondoltam, hogy ez a pillanat eljön, de sosem hittem, hogy ne tudná, miért hoztam azt a döntést.

– De nem is bántad meg – lihegte.

– Nem. – Mintha kődarab akadt volna meg a torkomban, olyan nehezen, de sikerült kimondanom. – Mert annál rosszabb, hogy nélküled kell élnem, már csak az lehetne, hogy nap mint nap végig kellene nézzem, ahogy megtörnek, és már nem lennél önmagad, és aztán bevetésre küldenének, ahonnan nem jönnél vissza.

– Ahogy veled is tették? – kérdezte éles hangon. – És ezt én csak úgy fogadjam el? Elvetted tőlem a választás lehetőségét, Ruby. Miért is? Mert azt gondoltad, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy túlélő legyek a Ligában?

– Azért, mert én nem vagyok elég erős ahhoz, hogy téged a Ligában lássalak. Mert akartalak, és azt akartam, hogy mindazok után, amin keresztülmentél, legyen esélyed megtalálni a szüleidet és a saját életedet élni.

– A fenébe! Én téged akartalak! – mondta Liam, azzal megragadta a karomat; ujjai egyre jobban szorítottak, mintha azt hinné, így meg tudja értetni velem a fájdalmát. – Mindennél jobban akartalak. És te csak… egyszerűen belenyúltál a tudatomba, és mindent elzártál… mintha jogod lett volna rá, mintha nem lett volna szükségem rád. Az fáj a legjobban, hogy bíztam benned… Annyira biztos voltam abban, hogy ezt te is tudod. Nyugodtan mentem volna a Ligához, mert te is velem lettél volna!

Hányszor mondtam magamnak ilyent, ennek számtalan változatát? Tőle hallani azonban olyan volt, mintha kést forgatnának a torkomban, borotvaél, amelybe csak belehajolhattam, nem kerülhettem el.

– A fejemben olyan átkozott zűrzavar van! Semmi nem passzol. – Egy lépést hátrált, lerogyott az egyik székre. – Dagit meglőtték, Zu még odakint van, és az East River tábor leégett. Azután minden rémálom. És te… te végig azokkal az emberekkel voltál. Bármi történhetett volna veled, és sosem tudtam volna meg. Tudod, hogy ez milyen érzés?

Térdre rogytam előtte, olyan erősen, hogy szempillámról lehulltak a könnycseppek. Kimerültnek, kiüresedettnek éreztem magamat.

– Ezt nem tudom helyrehozni, nem tudom kimagyarázni – mondtam. – Tudom, hogy mindent összezavartam, és ebből nincs visszaút, oké? Tudom. De az életed fontosabb volt, mint amit akartam, és nem tudtam mást kitalálni, hogy biztosan ne forduljon meg a fejedben, hogy utánam gyere, és engem keress.

– Honnan veszed, hogy kerestelek volna?

Tudtam, hogy bántásként mondja, hogy gyenge pillanatában szaladt ki ez a száján, és csak azt akarta, hogy ugyanolyan fájdalmat érezzék, mint ő, de nem volt elég méreg a szavaiban ahhoz, hogy igazán fájjanak. Egyszerűen képtelen volt rá.

– Én az egész átkozott országot felkutattam volna érted – feleltem halkan. – Lehet, hogy tényleg elmentél volna. Lehet, hogy te nem kerestél volna engem. Lehet, hogy mindent félreértettem. De ha akár a negyedét is érezted annak, amit én éreztem… – Hangom megbicsaklott. – Tudod, egész idő alatt arra gondoltam, vajon azért volt-e ez az egész, mert sajnáltál engem. Vagy csak még egy ember kellett, akit védelmezhetsz.

– Soha nem gondoltál más okra? – kérdezte súgva, de erős indulattal. – Nem lehet, hogy azért volt minden, mert nagyon tiszteltem, hogy milyen erősen küzdöttél az életben maradásért? Nem lehet, hogy azért volt, mert láttam, milyen jó szíved van? Vagy hogy bizakodó vagy, bátor, erős, és melletted azt érzem, hogy én is bizakodó, bátor és erős vagyok, bár nem érdemlem meg?

– Liam…

– Most nem tudom, mit mondjak, mit tegyek – mondta a fejét ingatva. – Úgy érzem, hogy számomra ez nem ért véget. Érted, amit mondok? Nem tudom elfelejteni, hogy megtörtént. Képtelen vagyok gyűlölni téged… képtelen vagyok, amikor olyan átkozottul nagyon meg akarlak csókolni. – Aztán megtört, szinte érthetetlenül halk hangon folytatta: – Miért nem vettél el mindent? Nem csak az emlékeket, hanem az érzéseket is?

Néztem, csak néztem, és zavaromban minden gondolatom elhagyott.

– Borzalmas… borzalmas találkozni egy idegennel, és olyan erős érzésekkel lenni iránta, hogy megáll a szíved, és fogalmad sincs, hogy miért. Semmi nem utalt rá. Ott van az érzés, csak az érzés, amely mardos, és ki akar szabadulni. Még most is, ha csak rád nézek olyan, mintha ez az érzés teljesen összetörne… annyira akarlak, annyira szükségem van rád, annyira szeretlek. De te még csak nem is sajnálod, ami történt. Elvárod, hogy elfogadjam a tényt, hogy eldobtad magadtól az életet az én életemért cserébe.

A világ olyan messzire húzódott vissza tőlünk, a mi nyomorunktól, hogy el is feledkeztem róla. Mintha nem is létezne. Nem is tudatosult bennem, hogy autópálya szélén állunk, a dermesztő hidegnek és az elhaladók tekintetének kitéve. A valóság dübörögve tért vissza hozzám, autóbődülés, dudálás és egyenesen ránk irányított reflektor formájában.

Talpra rántottam Liamet, a zsebembe dugott fegyverért nyúltam, de már láttam az autót. Dagi ismerős, füstszínű terepjárója volt. A kocsi néhány lépésre tőlünk csikorogva állt meg, havat pörgetett ránk.

Dagi kiugrott a kormány mögül, le sem állította a motort.

– Ó, hála az égnek! Láttalak benneteket a padlón, és azt hittem, kinyírtátok egymást.

Hátat fordítottam nekik, kabátujjamba töröltem az arcomat. Hallottam, hogy Dagi mögöttem élesen szusszan, de Liam szólalt meg. Hangja félelmetesen nyugodt volt.

– Gyere be egy pillanatra. Van itt némi ennivaló, amit magunkkal vihetünk.

Nem akartam utánuk menni, a kocsiba sem akartam beülni. Képtelen voltam mozdulni. A veszekedés, ha ezt egyáltalán veszekedésnek lehet nevezni, annyira kimerített, hogy két Judeot láttam kiugrani a kocsiból, akik felém rohantak.

– Roo?

Nagyon riadtnak tűnt.

Megráztam magamat, hogy kitisztuljon a fejem.

– Semmi gond.

– Mi történt? – kérdezte súgva, nyugtatón simítva végig hátamat. – Veszekedtetek?

– Nem. Már emlékszik.

Megfordultunk, néztük, ahogy Dagi botladozva próbál lépést tartani a boltba igyekvő Liammel. Dagi tágra nyílt szemmel nézett vissza rám abban a pillanatban, amikor Liam berúgta az ajtót. A hang, ahogy az ajtó a szemközti salaktégla falnak csattant, elég volt ahhoz, hogy Vida is kiszálljon a kocsiból.

Két-három másodperc kellett ahhoz, hogy üvöltözni kezdjenek. Eléggé bent voltak a boltban ahhoz, hogy ne halljuk pontosan, mit mondanak, csak a különösen hangsúlyos szavak foszlányai jutottak el hozzánk. Hogyan voltál képes erre? és Miért? és Ruby, Ruby, Ruby.

– A büdös francba! – Vida kezét csípőre téve fordult vissza felém. – Mondtam, hogy hagyd békén! Mit csináltál vele?

Bőröm feszes és forró volt arcomon az erőfeszítéstől, hogy ne sírjam el magamat.

– …átkozott idióta! – üvöltött Liam. – Mert kibaszott hülyének érzem magamat!

– Tudja? – kérdezte Vida. – Megmondtad neki?

– Nem… Szerintem emlékszik. Azt hiszem, valahogy visszacsináltam. Vagy nem is sikerült kitörölnöm az emlékeit. Nem tudom. Nem hajlandó szóba állni velem. Soha többé nem fog beszélni velem.

– Nem hiszem, hogy ez így maradna – jegyezte meg Jude. –

Valószínűleg csak besokallt. Úgy néz ki… – Hogy néz ki? – kérdezte Vida.

– Úgy néz ki, hogy még emlékezett rád, legalábbis részletekben biztosan. Emlékszel, mennyire izgatott volt, amikor rád találtunk, és azt hitte, meghaltál?

– Akkor miért viselkedett olyan idiótán? – kérdezte Vida.

– Gondolj csak bele! Tudta, hogy Roo a Ligához tartozik, de egészen másképpen viselkedett vele, mint velünk. Igaz? Talán az, hogy a közeledben volt, összezavarta… Az agya és az ösztönei ellentétes infót adtak.

Liam is így magyarázta. Jude elég érzékeny volt ahhoz, hogy megérezzen valamit, amire én sosem gondoltam volna, amit nem tartottam lehetségesnek. A szüleim és Sam… annyira ridegek voltak, miután kitöröltem az emlékeiket… vagy elzártam a tudatuk elől, vagy amit csináltam velük… Olyan fiatal voltam akkor… feltételeztem, hogy valamiképpen, ha nem is teljesen, de sejtik, mi vagyok, és gyűlöltek ezért.

Ezek szerint talán nem tévedtem teljesen. Nem voltam abszolút rossz. Ha kitöröltem a rólam szóló emlékeiket, de a velem kapcsolatos érzéseiket nem, vajon ugyanígy történt Liam esetében is? Megriadtak és összezavarodtak attól, amit éreztek? Anyám akkori lelkiállapota egyáltalán nem mondható stabilnak… Pánikrohamai voltak, ha akár egy percet is késtem az iskolából. Lehet, hogy látott aznap reggel, és az már túl sok volt neki. És apa, az én nyugodt, megbízható apám… aggódott, hogy mit tenne anyám, azért nem hívott vissza, azért nem engedett be.

Talán őket is helyrehozhatom. Halk volt ez a hang, de megjelent a tudatomban, és folyamatosan nyaggatott.

– De ez nem változtat azon, amit Lee gondol most – jegyeztem meg.

Ahogy azon sem változtat, hogy a szüleim mit gondolnának, ha megtudnák, mi is a lányuk valójában.

Hagytam, hogy a kocsihoz vezessenek, és beültessenek a hátsó ülésre. Összepakolták a sátrat, és feltakarítottak maguk után mindent a táborhelyen, aztán utánunk indultak. Nemcsak azért, mert aggódtak miattunk, hanem azért is, mert Vida végre el tudta küldeni az üzenetét Cate-nek.

És választ is kapott.

Vida nem az első ülésre ült, hanem mellém csusszant. Jude is bemászott volna utána, de Vida kituszkolta a lábával.

– Megtennéd, hogy bemész utánuk, és megmondod Daginagyinak, hogy siessen? Ne vakargassák a seggüket odabent!

Jude tiltakozni akart, de Vida már behúzta mögötte az ajtót.

– Mi a baj? – kérdeztem. Szinte riadókészültségben voltam, amikor megláttam a kezében a Ghattert. – Mit üzent?

– Nem tudom… Valami nincs rendben – felelte Vida. – Olvasd el!

A Chatter kék-fehér fénye bevilágította a hátsó ülést, ahogy a legutóbbi párbeszédet görgettem.

Örülök, hogy biztonságban vagytok // Mielőbb találkoznunk kell // Jelenlegi pozíció?

Vida válaszolt:

Jelenlegi pozíció teljesen OK. // akár holnap Kaliforniában Azonnal érkezett a válasz:

Találkozunk és elkísérünk // Pueblo, Colorado // Célszemélyt ejteni

Tudom, hogy a rövid, megszakított üzenetekben elvész a személyes hang. És éppen ez a Chatter lényege: a lehető leggyorsabban továbbítani az információt. A „Célszemélyt ejteni” üzenet azonban még ehhez képest is elég nyers és feszült volt. És nem csak erről volt szó. Vajon Cate – vagy Cole – tényleg kockáztatná, hogy elhagyja a főhadiszállást, és ezzel esetleg felhívja a figyelmet tervükre?

Célszemélynek találkozóhelyet nem elmondani

Alatta az utca neve. A találkozópont.

– Szerinted történt valami? – kérdezte Vida nyugtalanul. – Mi a fenének kockáztatnák, hogy elhagyják a központot, amikor azzal az egész művelet sikeres befejezését veszélyeztetnék?

– Talán úgy gondolja, az ő segítsége nélkül nem tudnánk átjutni Kalifornia határán. Elég gyenge magyarázat volt, de lehetséges. – Vida, egy kérdés: Cate személyesen adta neked ezt a Chattert? Úgy értem, az ő kezéből vetted át?

– Igen. Nico maga állította be a kapcsolatot a két készülék között.

Figyeltem, ahogy sötét szeme tágra nyílik, és végre felfogja a szörnyű lehetőséget, amire gondoltam.

– Szerinted valaki elvette tőle a Chattert? Valami történhetett Cate-tel? Vagy Cole-nál van?

– Szerintem inkább az történhetett, hogy valaki feltörte a készülékeink közötti biztonságos kapcsolatot – feleltem. Hangom nyugodtabbnak tűnt a valós állapotomnál. – És az összes üzenetünket elfogták. Oda-vissza.

– Az nem lehet – hüledezett Vida. – Az egésznek az a lényege, hogy ez a vonal meghackelhetetlen. Hogyan tudhatnánk biztosan?

Talán van rá lehetőség. Egyetlen lehetőség. Összeszorítottam a fogamat, gondosan, tudatosan írtam egyik betűt a másik után.

Ha megérkeztünk, jelzünk // Nemsokára, Bébicápa

Teltek a másodpercek, és mivel nem történt forgalmazás, a kijelző elsötétedett. Mégsem kapcsoltam ki, és Vida nem húzódott el tőlem, amíg a készülék újra fel nem villant. A vibrálás mintha a csontjaimat rázta volna meg, libabőrös lettem.

Jó // Egy óra múlva Kisróka

Újabb tíz perc telt el, mire a fiúk megjelentek a benzinkúti bolt kijáratnál. Mindegyikük valami mást cipelt. Dagi egy nagy csomag vécépapírt, Jude öt különböző óriás csomag chipset, Liam nagyon igyekezett, hogy ne ejtse el a tíz üdítőt.

– Nyugalom, Roo – szólt Vida. – Nyugi. Csak Coloradóba kell eljutnunk.

És egész úton hazudnunk kell, gondoltam, homlokomat az ajtóhoz nyomva. Nem sok töprengenivaló volt. Ha nem Cate vagy Cole vár ránk, az azt jelenti, hogy valami történt velük. Vagy a tervük lepleződött le, vagy a memóriakártya létezése derült ki, esetleg valaki rájött, hol vannak pontosan, és semmit nem tettek, hogy visszajuttassanak minket. Olyan sok lehetséges gyanúsított személy villant át tudatomon: Alban, a tanácsadói, Jarvin és a barátai. Képtelen voltam lerázni az érzést, hogy az egésznek a memóriakártyához van köze. Képtelen voltam nem gondolni arra, hogy Jarvin és a hozzá hasonlók hogyan tudnák azt az adattartalmat felhasználni saját céljaikra ahelyett, hogy nekünk segítenének. És ami a legrosszabb: nem tudhatjuk, biztonságos-e a memóriakártyával együtt visszamennünk a központba úgy, hogy előbb nem győződünk meg arról, ki vár minket Coloradóban, azon a megjelölt utcán, Pueblóban.

Ha valóban Cate, akkor jó. Pueblo, Colorado ugyanolyan jó helyszín, mint bármi más, hogy elváljanak útjaink a fiúktól. Mint Vida mondta: semmi értelme ragaszkodni hozzájuk, ha egyszer úgyis el kell vágni azt a köteléket.

Hideg levegő csapott meg minket, amint Jude bemászott Vida mellé, és kezét összedörzsölve igyekezett melengetni a bőrét.

Hideg áradt a dzsekije gyűrődéseiből, ahogy előrehajolt, és a fűtés fúvókáit mind maga felé fordította.

Dagi visszaült a kormány mögé. Hátrapillantott, mintha csodálkozna, hogy még nem ül ott senki. Tekintetem összeakadt Liam tekintetével, mielőtt kinyitotta a jobb első ajtót és beszállt.

Fogalmam sincs, mire várt Dagi, de jó öt perce ültünk már néma csendben, amikor Liam végre megszólalt.

– Nem játszhatnánk meg csak néhány percre, hogy ez az egész nem valami szívszorongató furcsa helyzet, és nem magyarázná el nekem valaki, hogy mi folyik itt valójában?

Dagi végre kiengedte a kéziféket.

– Később. Nem tudok biztonságban és sikeresen navigálni az úton, ha nincs csend.

– Daginagyi! – szólt Vida méltatlankodva. – Ez még tőled is szánalmas. Akarod, hogy az egyik nagyfiú vezessen?

– Majd én vezetek – ajánlkozott Jude, azzal becsukta az iránytűjének a fedelét, és kihúzta magát. – A központban vettem néhány autóvezetés-leckét.

– Konkrétan egyet – pontosítottam. – És úgy volt vége az órádnak, hogy amikor parkolni próbáltál, három kocsit meghúztál.

– Tönkretetted azt a gyönyörű Mercedest – jegyezte meg Vida.

– Azt a nagyon-nagyon szép kocsit.

– Nem az én hibám volt!

Dagi tudomást sem vett rólunk. Visszahajtottunk az autópályára, és a szokásos, óvatos sebességgel haladtunk. Nekifogtam, hogy a tőlem telhető legjobban elmondjam a történetet, mit tervez Cole azzal a memóriakártyával, ha megkapja végre. Mindent elmondtam, áradt belőlem a szó. Elmondtam, hogyan hozták vissza a bázisra Blake holttestét, hogyan szöktünk el Bostonban, hogyan találkoztunk Dagival, hogyan találtuk meg Liamet abban a nashville-i táborban. Liamnek voltak kérdései – jó kérdései – arról, hogy Cole és Cate hogyan próbálják a memóriakártya adattartalmát arra használni, hogy visszatérítsék a Ligát a helyes kerékvágásba.

– Oké – jegyezte meg Liam halkan, amikor a történet végére értem. Inkább magának szólt ez a megjegyzés, mint nekünk. – Oké… Csak még egy kérdés. Ha hajlandó voltál kockáztatni, hogy megszökj abból a műveletből, és megpróbálj felkutatni engem. Milyen előnyöd származik neked ebből?

Hát nem nyilvánvaló?

– Már mondtam. Cole azt mondta, ha visszaviszem neki a memóriakártyát, bármit kérhet, Alban minden kérését teljesíti. Azt is, hogy dolgozzanak a táborok felszabadításán. És közben gondoskodni tudtam volna arról, hogy biztonságban lehess, és Albannak ne legyen oka kerestetni téged, és visszavitetni a központba.

Amikor Liam végre újra megszólalt, szinte nyers volt a hangja.

– Nem azt akartad, hogy ezzel záruljon le az alku? Hogy elengedjenek?

Hallgattam, és ezt tagadó válasznak vette. Az is volt.

– Gondoltál egyáltalán arra, hogy megkérdezz? – A harag első reccsenései feszültek a hangjában. – Visszamész… csak így… mintha azoknak az ügynököknek nem az lenne a céljuk, hogy kinyírják a kölyköket?

– Be kell fejeznem ezt – feleltem.

– Igen. És ki fog megvédeni téged? – vágott vissza. – Egyszerűen átadod nekik az infót, és reméled a legjobbakat? Reméled, hogy nem vonják vissza az ígéretüket, és nem ölnek meg téged, mert éppen ahhoz van kedvük? Csak tudni akarom, hogy miért. Miért akarod átadni nekik, amikor jó esélyünk van, hogy ezzel az adattömeggel magunknak is segíthetünk? Ha igaz, amit Cole mond, és valóban megtalálták a járvány okát, nem érdemeljük meg, hogy mi is megtudjuk? Nem érdemeljük meg, hogy mi dönthessünk, mi legyen vele?

Liam olyan őszinte volt, olyan szenvedélyes, amikor ezt mondta… mintha visszanyerte volna a régi énjét. Még a szín is visszatért arcába.

– Ez nem tárgyalási téma – feleltem. – Sajnálom, de a valóság talaján kell maradnunk. Korábban… korábban is volt már rá példa, hogy azt gondoltuk, boldogulunk egyedül is, nincs szükségünk semmilyen segítségre… és láthatod, mi lett az eredmény. Szükségünk van segítségre. Így is elérhetjük, amit akarunk, de nem tudjuk egyedül megtenni.

– És te éppen a Ligát választod segítségül? – kérdezte szigorú komolysággal.

Nem reagáltam sem arra, amit Liam mondott, sem arra, hogy Vida bosszúsan szusszant.

– Az összes törzs szét van szórva, és nem tudjuk összehozni őket, nincs számottevő erőnk… és még ha össze is tudnánk hozni őket, az csak csali lenne a PSF-eknek, hogy begyűjtsenek minket. Tudom… tudom, hogy gyűlölöd ezt a helyzetet, és te nem így döntenél… De komolyan: mit vársz? Szerinted mire juthatnánk azzal a rengeteg kutatási adattal? Mit tehetnénk vele? Hozzuk nyilvánosságra? Lökjük át valahová külföldre? Van hozzá technikád? Forrásaid? Én azt tartom szem előtt, mi a legjobb a táborokban levő gyerekeknek…

– Nem igaz – vágott a szavamba rideg hangon. – Te nem is gondolkodsz.

– Ez eldöntött dolog, Liam – közöltem. – Lehet, hogy nem tartják be az ígéretüket, de én nem vagyok hajlandó megszegni az adott szavamat. Különösen így nem, hogy olyan nagy a tét. Ha… szóval… Nem tetszene, de megérteném, ha úgy döntenétek, hogy most akartok elválni tőlünk, és nem jöttök velünk Colorado államba. Ez egyáltalán nem a ti gondotok.

– Coloradóba? – kérdezte Dagi és Liam egyszerre.

– Végre üzenetet kaptunk Cate-től – feleltem, a Chartert felmutatva. – Azt akarja, hogy találkozzunk a coloradói Pueblo városban.

– Ezt akarja? – kérdezte Jude. – De miért…?

– Mikor akartad ezt nekünk elmondani? – vágott a szavába Dagi.

Bármennyire is haragudott a barátjára, Liam nagyon készségesen állt mellé ebben.

– Arra számítotok, hogy ott lelépünk tőletek? Mi van azzal a tervvel, hogy együtt maradunk Kaliforniáig?

– Ha Cate eljön értünk, nyilván azért teszi, mert úgy gondolja, nem tudunk biztonságban átjutni Kalifornia állam határán – hazudtam, és gyűlöltem magamat ezért. – Biztosan repülővel vinne minket inkább. Biztos vagyok abban, hogy elvisz benneteket is…

– Ezt a mondatot be se fejezd! – szólt Liam.

– Oké, oké, oké! – kiáltott ránk Dagi, és éles jobb kanyart vett. – Kérlek, az ég szerelmére, nem maradhatnánk csendben legalább öt kibaszott percig? Úgy talán eszünkbe juthatna, hogy barátok vagyunk, és gondoskodunk egymásról, vigyázunk egymásra, és nem akarjuk megfojtani egymást. Mert ez most nagyon úgy hangzott!

– Ez valahogy még annál is rosszabb – jegyezte meg Vida öt hosszú, feszült perc elteltével.

Liam nyilván egyetértett ezzel, mert felmordult, aztán a műszerfal felé kapott, és bekapcsolta a rádiót. Áttekert a statikus zajon, a spanyol nyelvű adókon, a reklámokon, míg végül egy nő mély, egyenletes hangja jött be.

– A Gyermek Liga az alábbi közleményt tette közzé a Karácsonyi Csúcstalálkozóval kapcsolatban.

– Jaj, ne! – szólt Dagi, azzal a gomb felé nyúlt, és ki akarta kapcsolni. – Ebbe még egyszer nem megyünk bele.

– Ne! – tiltakoztunk egyszerre hárman a hátsó ülésről. Jude beverte az arcát a közte és a rádió kapcsológombja között húzódó fémhálóba, és abban a pillanatban, amikor Alban hangja megszólalt a hangszóróban, már Vida is mellette volt.

– Ez… – szólalt meg Jude izgatottan.

– Nem hisszük, hogy az a béke, amit Gray akar diktálni, rajta kívül bárkinek az érdekét szolgálná. Amennyiben ez a hamis eszmecsere valóban megtörténik, tönkreteszi azt a sok jó munkát, amit az amerikai polgárok végeztek azért, hogy újjáépítsék tönkretett életüket. Nem ülünk tétlenül, miközben az igazságot hazugsághalmok alá temetik. Most kell cselekednünk, és cselekedni is fogunk.

Szép kis beszéd volt. Ha jól sejtem, Békaszájúnak köszönhető. Ez az alak írt szinte minden szót, amit Alban kipréselt a vigyorgó fogsora között. Be sem kellett hunynom a szememet, hogy elképzeljem, ahogy az öreg kopasz feje a kézírásos jegyzetcetlik fölé hajol, és elvékonyodott bőre a kamerák lámpáiból áradó fényben kékesen ragyog.

– …megkérdeztük a tájékoztatásügyi minisztert. „Minden szó, amit egy terrorista kiejt, arra szolgál, hogy növelje a még ma is létező félelmet és bizonytalanságot. John Alban azért beszél így, mert attól tart, hogy az amerikaiak nem fogják tovább tűrni az ő erőszakos cselekedeteit, hazafiatlan magatartását, ha visszaáll a rend és a béke.

– Alban nem fél – mordult fel Vida. – Nekik kéne félniük.

Jude intett, hogy hallgasson.

– Fel tudnád hangosítani?

– A vonalban Joanne Freedmont oregoni szenátor politikai tanácsadója, Bob Newport. Arról kérdezzük, hogyan viszonyul a Szövetségi Koalíció az Egység Csúcstalálkozóhoz. Bob?

A vonalban statikus zaj recsegett, és másodpercekig nem hallottam mást, csak a kocsi halk motorzaját, a gumik súrlódását az autópálya aszfaltján.

– Igen. Mary? Elnézést Itt Kaliforniában a jelerősség nem a… – Hangja elhalt, aztán visszajött, az előző bejelentkezésnél hangosabban. – Az utóbbi néhány hónapban.

– A műholdjelek vétele, a mobiltelefon adó- és átjátszótornyok az utóbbi időben nem elég megbízhatóak Kaliforniában – magyaráztam az elöl ülő fiúknak. – Alban szerint Gray machinálja ezeket.

– Bob, mielőtt megszakadna a kapcsolat, elmagyarázná nekünk, hogyan viszonyul a szövetségi Koalíció ehhez a csúcstalálkozóhoz? Mondana néhány támpontot arról, hogy Freedmont szenátor és a többiek milyen témákat remélnek megtárgyalni?

– Szívesen. De részleteket nem mondhatok. – A vonal megint bizonytalanul recsegett, de visszajött a hang. – … Biztosan szó lesz a Szövetségi Koalíció mint nemzeti párt hivatalos elismeréséről, és természetesen szorgalmazni fogjuk, hogy jövő tavasszal tartsanak általános választásokat.

Mary, a riporter felnevetett.

– És mit gondolnak, hogyan fog az elnök reagálni arra, hogy önök meg kívánják rövidíteni a harmadik elnöki mandátumának idejét?

Bob is erőltetett nevetést hallatott.

– Majd meglátjuk. Természetesen a kötelező sorkatonai szolgálat is téma lesz. Szeretnénk tudni, vannak-e az elnöknek konkrét tervei arra nézve, hogy ez megszűnjön, különösen a Pszí Különleges Erők program. Tudom, hogy ez nagy elégedetlenséget és vitát váltott ki országszerte…

Erre mind az öten a villogó rádiókijelző felé fordultunk. Jude megragadta a karomat.

– Szerinted…? – kérdezte súgva.

– A rehabilitációs programokról is tárgyalni fognak? – Mary halvány vérszagot érzett, és megindult a nyomon. – Az utóbbi időben alig kaptunk információt a programok állapotáról és azokról a gyerekekről, akiket ezekbe a programokba vittek. A kormány például nem ad ki többé információt a regisztrált szülőknek gyermekük fejlődéséről. Ön szerint ez annak a jele, hogy a programban valamiféle átalakulás történt?

– Tényleg küldtek leveleket? – kérdeztem. Először hallottam erről.

– A legelején… Csak rövid üzeneteket adtak. Például: Az Önök gyermeke megfelelően fejlődik, nem jelent problémát. Külön nyomtatványok voltak – felelte Liam. – Mindenki ugyanazt kapta.

– Pillanatnyilag arra koncentrálunk, hogy milyen terveket szeretnénk Gray elnökkel végrehajtatni annak érdekében, hogy élénkítsük a gazdaságot, és korábbi nemzetközi partnereinkkel újra tárgyaljunk a kereskedelmi kapcsolatokról.

– Térjünk vissza egy pillanatra a Pszí-kérdésre! – Mary hangja megremegett, természetellenesen fémes vinnyogás színezte.

– Húzódj le! – szólt Vida. – Különben elvesztjük a rádiójelet!

– …megkérdezik tőle, hogy konkrétan milyen kutatási programok folynak, és sikerült-e valamilyen eredményt elérniük az IAAN forrásának felderítésében? Nekem is van kisgyerekem, és nagyon érdekel, hogy a fiamat, akit így is hetente kell vizsgálatokra vinni, elvihetik-e az IAAN Regisztrációs törvény alapján. Nyilván mindkét oldalon vannak politikusok ebben a helyzetben, nyilván ők is együtt tudnak érezni azzal a sok ezer szülővel, akik nem kaptak választ, akik sok esetben évek óta nem tudják, mi a helyzet a gyermekükkel. Azt hiszem, mindenki nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy ez egyszerűen elfogadhatatlan.

– Így van – szólt Jude. – Megértetted a helyzetet, Mary. Ne hagyd, hogy témát váltson!

– A Szövetségi Koalíció szeretné… módosítani a programot… – Megint sercegés. Bob nyilvánvalóan nagyon kényesnek találta ezt a témát. – Szeretnénk folytatni azt a gyakorlatot, hogy az ötéveseket egy évig egy-egy ilyen létesítményben tartjuk megfigyelés alatt, de ha nem mutatják ki… rajtuk az IAAN veszélyes jeleit, hazaküldenénk őket, nem helyeznénk át mindenkit automatikusan valamelyik rehabilitációs táborba…

A vonal hangos reccsenéssel elnémult. A riporternő a riportalany nevét ismételgette.

– Bob? Bob? Bob?

Mintha a megszűnt kapcsolaton át valahogy vissza tudná hozni a hangját.