ÖT

NEM AZ ÁTRIUMBA mentem vissza, hanem a lépcső felé vettem az irányt, és egy szinttel feljebb, a mínusz második egyik folyosóján az öltözőbe mentem. Zuhanyozni akartam, átöltözni. A központ épületében hideg és nyirkosság volt, mint mindig, de úgy éreztem, testem felforrósodott, ragadós verejték lepte el, mintha lázas lennék. Elég néhány perc a jéghideg zuhany alatt, és kitisztul a fejem. A ritka csendet arra használhatom, hogy összeállítsak valami tervet, amivel biztosíthatom, hogy valamelyikünk mindig Jude mellett legyen.

Amikor beléptem, világítottak a lámpák. Automatikus érzékelők kapcsolták őket, ami azt jelentette, hogy valaki nem sokkal korábban belépett vagy távozott. Teljesen mozdulatlan maradtam, forró hátamat a falnak vetettem. Hallgattam, hogy valahol távol csöpög egy csap. A zuhanyfülkékben nem volt senki. A sárga függönyök mindegyikét elhúzták. Nem hallottam a csövekben áramló víz susogását, sem a nagy nyomással kitörő víz hangját.

Csak halk neszelést hallottam… szinte alig érzékelhető a csöpögéstől. Egyenletes dobogást, mintha csizma súrlódna cementen és susogást, mintha lapozás hangja lenne…

Megkerültem az öltözőszekrények sorát, egyik lábamat óvatosan, zajtalanul tettem a másik elé. Lehajolva kerültem meg a sarkot, és beléptem az ezüstösen csillogó fémszekrények közötti következő folyosóra.

Cole nem nézett fel. A padon ült, kezében dosszié. Ahogy lapozott, Thurmond elektromos kerítésének vázlatát pillantottam meg.

– Szerinted a Caledonia tábor nagyon hasonlított erre?

Minden hátizmom megfeszült, nagyon kellett fegyelmeznem magamat, hogy egyenesen álljak, amikor a látványától is legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Ökölbe szorítottam kezemet a combom mellett, és mély levegőt vettem.

– Nem. Caledonia kisebb – feleltem. – Egy régi általános iskolát alakítottak át. De néhány részletében nem változott.

Bólintott, de nem nézett rám.

– Thurmond, ember! Thurmond – mondta, ujjal mutatva rá. – Évekkel ezelőtt valami vázlatos rajzot láttam róla, de ilyen részleteset még soha. Az ottani ügynökeink ennek a felét sem láthatták… még Connor sem.

Ott álltam az öltözőszekrény mellett, és nem mozdultam. Vártam, hogy elmenjen.

– Alban ma este a vezetőségi ülésen osztotta ki ezeket a remek példányokat – közölte Cole. – Cate a tárgyalás felénél felállt, kimentette magát. Van valami fogalmad, miért?

Egy szót sem szóltam. Valójában volt sejtésem. Cate hónapokig igyekezett letéríteni engem erről az útról. Titokban kellett átadnom Albannak a dossziét, úgy, hogy Cate ne lássa.

– Ó! És én még azt hittem, gondolatolvasó vagy – jegyezte meg és halkan felnevetett.

Cole izmai még mindig nem működtek úgy, ahogy működniük kellett volna: felállt, de nyilvánvaló volt, hogy nagy fájdalmai vannak. A zuhanyfülkék felé biccentett.

Követtem. Beálltunk az egyik fülkébe. A függönykarikák nyikorogtak, ahogy berántotta mögöttünk az olcsó műanyagot.

Összerezzentem, a betonfalnak dőltem. Nagyon szűk volt a hely. Kezdtem felettébb kényelmetlenül érezni magamat, amikor elhajolt mellettem, és sebes arca alig néhány ujjnyira volt az enyémtől. Kinyitotta a csapot, miután teljes erőből zuhogott ránk a víz.

– Mit csinálsz? – kérdeztem döbbenten, aztán megpróbáltam kilépni mellette. Megragadta a vállamat, és itt tartott maga mellett a vízsugár alatt. Bőrig áztunk már, mire megszólalt.

– A zuhanyfülkesor az egyetlen hely az egész központban, ahol nincsenek kamerák. Nem akarom kockáztatni, hogy a helyiség kamerái felvegyék a mi kis beszélgetésünket.

– Abszolút semmi mondanivalóm nincs neked – mondtam, azzal kiszabadítottam magamat szorításából.

– Nekem viszont sok mondanivalóm van neked – közölte, majd két kezét kinyújtva a falhoz támaszkodott úgy, hogy én a karjai közé szorultam. Közben majdnem elvesztette az egyensúlyát. Nem állt szilárdan a lábán, nem volt ereje teljében, fáradt volt: könnyű célpont. Vállal löktem meg, de nyilván leolvasta rólam a tervemet. Elkapta a bal kezemet, addig csavarta, míg minden izmom borzasztóan fájt, úgy éreztem, az ízületeim bármelyik pillanatban szétpattanhatnak. Forró volt a bőre, mintha az ő vérében égő tüzet akarta volna átadni nekem.

Közéjük tartozik, közülük való…

– Nyugodj meg! – mordult rám, és erősen megrázott. – Szedd össze magadat! Nem bántalak. Beszélni akarok veled Liamről.

Cole elengedett vasmarkából, aztán egy lépést hátralépett, és felemelte a kezét. Még nem tudtam rendesen lélegezni, amikor megfordult. A víz remek sorompó volt közöttünk, melyet egyikünk sem akart átlépni. Ázott tornacipőm talpa körül gőzpára gomolygott, aztán feljebb húzódott, a térdemig ért, és hamarosan tüdőmbe szívtam.

– Ki az a Liam? – kérdeztem, amikor végre sikerült erőt vennem magamon.

Cole bosszúsan nézett rám, és tudtam, hogy a játéknak vége.

– Te hoztad vissza – mondtam feszülten, nyugtalanul. – Én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy biztonságban legyen.

– Biztonságban? – Cole felnevetett, de nevetésében nem volt semmi humor. – Te tényleg azt hiszed, hogy biztonságot jelent az, ha visszaküldöd azt az idiótát a világba, hogy elfogják? Szerinted ez kedvesség? Szerencse, hogy még mindig van némi befolyásom a rendszerre, különben a nyomában lihegő Fejvadászok már vígan bejuttatták volna valamelyik táborba.

Képtelen voltam uralkodni magamon. Kezem ökölbe szorult. – Hogyan tudtad rákényszeríteni, hogy segítsen neked?

– Miből gondolod, hogy bármire is kényszerítettem, drágám?

– Ne… nevezz… így! – mordultam fogcsikorgatva.

Cole világos szemöldöke rebbent.

– Azt hiszem, ez válasz a kérdésemre, hogy miért hazudtál Albannak. Megmagyaráznád, hogy honnan ismered egyáltalán az öcsémet?

Ezúttal rajtam volt a csodálkozás sora.

– Cate nem mondta el neked?

– Van némi sejtésem, de nincs róla említés az aktádban. – Cole ekkor oldalra biccentette a fejét. Bal kezének mutató- és középső ujjával a combján dobolt. Talán ideges kényszermozdulatsor. – Úgy tűnik, Albannak van valami elképzelése, de a többieknek nincs.

Kihajolt a vízsugárból, a falhoz támaszkodott. Még mindig szenvedett, de büszkeségből nem mutatta. Stewart-jellegzetesség. – Figyelj, az a helyzet, hogy egyáltalán nem dolgozott velem. Azon az éjszakán… amit láttál… akkor láttam először azóta, hogy évekkel korábban elszökött a Ligától. Még akkor megállapodtunk, hogy sürgős szükség esetén hogyan találjuk meg egymást, és ő ezzel a lehetőséggel élt. Azt hittem, élet-halál kérdésről van szó, különben sosem mondtam volna meg neki, hogyan találhat rám.

– Azért, mert szigorúan titkos küldetésen voltál? – kérdeztem. – Mi a fene van azon a memóriakártyán? Sosem láttam még Albant ennyire idegesnek.

Cole hosszan nézte az arcomat, és azt hiszem – talán éppen azért, mert olyan dühös voltam – végre képes voltam én is úgy nézni rá.

Felsóhajtott, bekötözött ujjával a feje tetejét dörzsölte. Bal kezén minden ujját eltörték, így próbáltak információt kiszedni belőle. Alban eléggé büszkén említette.

– Gondolom, a nagyon titkos küldetésed, akármi is volt az, úgy végződött, hogy lebuktál, és ezért rohanták le a lakásodat.

Cole sértve érezte magát a feltételezéstől.

– Dehogy! Teljesen kifogástalan volt a fedősztorim, a fedőszemélyiségem, minden. Addig maradhattam volna ott, ameddig akarok, és semmit nem gyanítottak volna. Csak azért buktam le, mert a Fejvadász, aki Lee-t követte, látta bemenni a lakásomba, és feljelentett azért, mert egy szökevény Pszíkölyöknek menedéket adtam. Ez egyáltalán nem történt volna meg, ha nem jelent volna meg nálam. Alig néhány óra múlva kivontak volna a küldetésből.

– Remek! De azt még mindig nem mondtad meg nekem, hogy mit kerestél Philadelphiában. Tudni akarom, mi volt azon a memóriakártyán, és miért nem találtad meg. Mert azt kerested, ugye?

– Igen – felelte végül. – Valóban azt kerestem. Az a seggfej elvitte, és nem is tud róla.

Elállt a lélegzetem.

– Hogy mi van?

– Fedett ügynökként dolgoztam a Leda Corpnál, labortechnikus voltam a Pszí-kutatásban, melyet Gray rendelt meg. Hallottál a programról, ugye?

Megvárta, míg bólintok, csak azután folytatta.

– Az eredeti célom az volt, hogy szemmel tartsam a dolgokat. Alban tudni akarta, milyen kísérleteket folytatnak, és rájöttek-e valamire, de azt is jelentenem kellett, ha lehetőséget láttam arra, hogy valamelyik gyereket kiszabadítsuk a programból.

– Megtetted – jegyeztem meg. Engem is meglepett, milyen gyorsan rátaláltam az összefüggésre. – Nico… ebben a kísérleti programban volt, ugye?

Cole válla elernyedt, kissé előremozdult, a vízsugár alá ért.

– Ő volt az egyetlen kísérleti alany, aki elég erős volt ahhoz, hogy kimentsük. A többiek csak… Nem tudom leírni úgy, hogy ne hangozzék horror-show-nak.

– Hogyan sikerült kijuttatnod?

– Szívrohamot szimuláltunk nála, és megállapíttattuk a halál beálltát – közölte. – Hívtuk a labor szerződött hullaszállítóját, de a Liga ért oda előbb.

Elmém lázas gyorsasággal működött, egyik szörnyű lehetőséget a másik után dobta fel.

– Tehát az információ, ami azon a memóriakártyán volt… Azok a kutatási eredmények, amiket elloptál?

– Igen, valami olyasmi.

– Valami olyasmi? – ismételtem hitetlenkedve. – Nem is tudhatom meg, mi volt azon az idióta memóriakártyán?

Elég hosszú ideig tétovázott, biztosra vettem, hogy nem mondja el.

– Gondolkozz! Mi az egyetlen dolog, amit a halott gyerekek szülei tudni akarnak? Amit évek óta kutatnak a tudósok?

A Pszí-betegség oka.

– Te most…

Nem. Nyilván nem viccel. Ezzel nem viccelne.

– Részleteket nem mondhatok. Nem volt időm belenézni a kutatási eredményekbe, mielőtt letöltöttem mindent, de hallottam, mit beszéltek a laborban azon a délutánon, amikor a kísérletek eredményéről volt szó. Bizonyítékom van arra, hogy ezt az egészet a kormány okozta. – Keze ökölbe szorult. – A legtöbb embernek elég bizonyíték lenne, hogy miután engem elkaptak a PSF-ek, már másnap végleg bezárták a labort, és elhallgattatták a tudósokat.

– Ezt elmondtad Albannak? – kérdeztem. Nem csoda, hogy annyira ideges volt.

– Csak miután visszaértem, és valami fedősztorit ki kellett találnom, miért omlott össze az imázsom, miért kaphattak el. Azt mondtam neki, hogy letöltöttem az eredményeket, és nem vettem észre, hogy valami titkos biztonsági rendszert aktiváltam, amelyről nem tudhattam. A büszkeségem úgy ezer év alatt biztosan kiheveri ezt – sóhajtott Cole. – Attól féltem, ha elmondom neki, mit tudtam meg, az itteni ügynökök kitalálnák, hogyan használják fel, még mielőtt visszaérhetnék vele.

Cole a combján dobolt.

– Nem mondhattam el neki. Azt kockáztatnám, hogy a hír előttem járna. Egy ideig nem voltam itt a központban, és azt látom, hogy megváltoztak a dolgok. Olyanok, akiket ismertem, akikben megbíztam, más bázisokra kerültek. Egyszerűen áthelyezték őket. Olyanok pedig, akiket nem kedveltem, akikben nem bízom, hirtelen Alban tanácsadói lettek. Tudod, ez elég ahhoz, hogy az ember egy kicsit kényelmetlenül érezze magát.

Bólintottam.

– Tudtam, hogy valami kézzel foghatót kell mutatnom Albannak – folytatta Cole. – Jó esély van rá, hogy túljárhatunk azoknak az ügynököknek az eszén, akik megpróbálják megváltoztatni a Ligát. De ha itt kitudódik, mi volt azon a memóriakártyán, rögtön elkezdhetnek taktikázni, hogy mire, mikor, hogyan használják fel. Ez az információ a biztosítékunk, hogy vissza tudjuk szerezni ezt a szervezetet a megtévelyedettektől, hogy meggyőzhetjük Albant, álljon mellénk. Ez az egyetlen módja, hogy erőfölénybe kerüljünk velük szemben a vezetői értekezleten, amikor már úgy tűnik, az ő tervük az egyetlen lehetséges választás.

Rob és Alban vitájának részletei jutottak eszembe. Nagy bejelentés. Gyerekek. Táborok.

– Ha ez a titkos információ olyan fontos, hogyan sikerült kijuttatnod a Leda intézetből?

– Bevarrtam azt a nyavalyás memóriakártyát a dzsekim bélésébe. Egyszerűen kisétáltam vele a kapun, mert a biztonsági csapatnál dolgoztam, és a társaim nem tartották szükségesnek, hogy megmotozzanak. Tudtam, hogy valaki majd riasztást kap, hogy letöltöttem a fájlt, de az egyik kutató belépési azonosítóját használtam. Soha ilyen könnyű dolgom nem volt még. Úgy volt, hogy mire rájönnek, hogy az a kutatónő ártatlan, én már régen nem leszek a környéken. Minden a tervek szerint ment, amíg le nem mentem valami ételért, és az én drágalátos öcsém kinézett az ablakon, mert engem várt, és észlelte, hogy a PSF-ek a lakásom felé tartanak. De meglátta, ekkor menekülőre fogta, és tévedésből az én dzsekimet vitte el a sajátja helyett.

Ha Cole nem tűnt volna olyan dühösnek, nem hiszem, hogy hittem volna neki. Nem is tudtam, mit csináljak: nevessek, vagy verjem a fejét a zuhanyfülke betonfalába.

– Hogyan lehettél olyan ostoba? – kérdeztem. – Hogyan követhettél el ilyen ostoba hibát? Életveszélyes helyzetbe hoztad.

– A legfontosabb az, hogy még vissza tudjuk szerezni a memóriakártyát.

– A legfontosabb… a legfontosabb az, hogy… Liam élete sokkal fontosabb, mint egy rohadt memóriakártya! – mondtam felháborodottan. Alig tudtam leplezni a felháborodásomat.

– Nahát, nahát! – szólalt meg kaján vigyorral. – Ha ebből jól sejtem, az én öcsikém nagyon jól csókol.

Olyan gyorsan, olyan erősen tört fel bennem a düh, hogy elfelejtettem pofon vágni.

– Menj a pokolba!

Próbáltam áttörni mellette, de Cole megint elkapott, és nevetve visszanyomott a helyemre. Kezem megremegett. Lássuk, ki nevet a végén, ha minden gondolatot kiégetek a tudatából!

Ugyanez a gondolat az ő fejében is megfordulhatott, mert elengedett, és elhúzódott tőlem.

– Sikerült kapcsolatba kerülnöd vele, mióta visszajöttél? – kérdeztem.

– Lelépett a térképről. Nincs a radaron – közölte Cole, széles mellén összefogva a kezét. Bal kezének ujjaival a jobb kezén dobolt. – Az a legmulatságosabb az egészben, hogy fel sem fogja, milyen felbecsülhetetlen értékű holmi van nála. Fogalmam sincs, hova mehet, mivel próbálkozik. Ez azt jelenti, hogy szinte lehetetlen lenyomozni azt a kis nyavalyást. Egyetlen sejtésünk lehet, hogy még mindig anyánkat és a mostohaapánkat igyekszik megtalálni. Káoszelmélet a maga teljes szépségében.

– Miért mondod ezt el nekem?

– Mert te vagy az egyetlen, aki változtathat ezen a helyzeten. – A gőz teljesen elborította. Semmit nem láttam belőle. – Nézd, nekem ebben az akcióban annyi. A Liga nem fog kiengedni innen. El sem hagyhatom a központ területét, nemhogy egy szökevény után kutassak a keleti parton. Amint rájönnek, hogy a mi kis kitalált infónk finoman szólva nem felel meg a valóságnak, elkezdik felmérni a többi lehetőséget. Felteszik maguknak a kérdést: ki az egyetlen személy, akit ez a két idegen egyaránt ismer? És persze az is felmerül: ki az, akinek védelmében ez a lány mindent megtenne?

Nagyon dühös lettem. Karba fontam a kezemet. Cole tekintete lejjebb csúszott arcomról, oda, ahol az ingem a mellemre tapadt, mire én feljebb csúsztattam kezemet. Elgondolkodva hümmögött, arcán ismét szórakozott, kaján mosoly játszott.

– Jut eszembe, nem igazán vagy az esete. Velem azonban más a helyzet…

– Tudod, mit gondolok? – szóltam, egy lépést közelítve hozzá.

– Nem igazán, drágám, de olyan érzésem van, hogy úgyis megtudom.

– Valójában sokkal jobban aggaszt téged Liam sorsa, mint az a memóriakártya. Azt akarod, hogy keressem meg, és győződjek meg arról, hogy minden rendben van vele. Ezért kérsz engem, ahelyett, hogy valaki mást kérnél meg erre.

Cole felhorkant. Ingét a testére tapasztotta a gőz, és lehetetlen volt nem észrevenni, milyen erős a válla.

– Persze. Remek. Maradj csak ennél az elméletnél, de megtennéd, hogy két átkozott percre nem álmodoznál az öcsém fátyolos tekintetéről, és normálisan gondolkodnál? Ez nem róla, nem is rólam szól. Ez arról szól, hogy megszerezzük azt az infóanyagot, hogy ide hozzuk Albannak, és betegyük a kaput Meadows és az összes cinkosa mögött. Fogalmad sincs, milyen szarba akarják a szervezetet rántani. Mit tennének a kölykökkel, ha rájuk lenne bízva? És kétség se férjen hozzá, meg is fogják tenni, ha nem járunk túl az eszükön.

Azt hiszi, fenn tudjuk tartani ezt úgy, hogy nem teszünk valami nagy bejelentést? Rob szavai visszhangoztak a tudatomban.

– Mit terveznek? Velünk és a táborokkal kapcsolatos?

A vízsugár szűkülni kezdett közöttünk: bekapcsolt az időzítő, melyet azért szereltek fel, hogy korlátozzák a melegvízfogyasztást. Még folyt a víz, de egyre hidegebb lett, aztán már csak hideg víz ömlött. Egyikünk sem mozdult.

– A nagy ötlete az – szólalt meg Cole kissé megremegő hangon hogy a „nem feltétlenül szükséges” kölyköket és a táborokról tőled kapott információt hasznosítják. Szóval feláldozzák azokat, akik túl fiatalok ahhoz, hogy aktív szolgálatba álljanak. Néhány Zöldet.

– Mire akarják használni őket?

– Azt írtad a jelentésedben, hogy nem motozzák meg azokat a kölyköket, akiket állítólag előzetesen Zöldnek sorolnak be, ugye? – Várt, míg bólintok, aztán folytatta. – Ezt megerősítette egy másik kölyök, akit egy kisebb táborból hoztunk ki. Meadows szerint a belső biztonsági intézkedéseik az elmúlt év folyamán fellazultak, mivel olyan kevés kölyök maradt a táborokon kívül, hogy egyszerre csak néhányat visznek be. Ráadásul a PSF-ek létszáma eléggé hiányos a nagyobb táborokban.

– Ez igaz – mondtam. A Thurmond táborban az évek során én is észrevettem, hogy egyre kevesebb a katona, ahogy a tábor elérte maximum kapacitását, és nem vettek be új gyerekeket. De az, hogy létszámban kevesen voltak, csak azt jelentette, hogy több fegyverük lett, és egyre nagyobb készséggel használtak ellenünk fehér zajt, válahányszor akár csak rendbontás szándékát vélelmezték.

– Úgy gondolja… – folytatta Cole, köhécselve, kezét nyakára nyomva – …szóval Meadows robbanóanyagot akar a kölykökre rögzíteni. Átadja őket a PSF-eknek, aztán amikor beviszik a kölyköket a táborba, aktiválja a bombákat. Úgy gondolja, hogy elég félelmet és zavart kelt a PSF-ekben, hogy elhagyják a szolgálatot.

A mondat második felét nem igazán hallottam. Statikus zaj sercegett a fülemben, kiégetett minden szót, minden gondolatot, mindent… kivéve hevesen csapongó gondolataimat.

– Ha úgy érzed, el akarsz ájulni, inkább nyomd le a segged a padlóra! – utasított Cole. – Azért mondtam el ezt neked, mert nagylány vagy, és szükségem van a segítségedre. Tudom, nem akartad, hogy így történjen, de benne vagy. Nyakig. Legalább annyira felelősséged ezt helyretenni, mint nekünk.

Nem ültem le, de a látóteremben egyre terjedtek a fekete foltok. Egyre terjedtek, már nem is láttam Cole arcát.

– A többi ügynök… ők is ezt akarják?

– Nem mindenki. De elegen ahhoz, hogy ha Alban nem lenne, ez nem volna kérdés. Tessék, olvass a sorok között!

Szentséges ég!

Cate tud erről, de… még mindig velük van? Miért marad olyan emberrel, akinek ez a gondolat egyáltalán megfordul a fejében?

– Connor okos nő. Ha vele van, nyilvánvalóan okkal teszi. És az ok valószínűleg nem az, amire te gondolsz. Mindketten láttuk, hogyan intézi Meadows a dolgokat.

– Ezek szerint tudod, hogy Jarvin „intézte el” Blake Howardot? – kérdeztem. – Azt a gyereket, akit tegnap este akcióban hátba lőttek?

– Ez biztos? Van valami bizonyítékod?

– A biztonsági kamera felvétele – feleltem. – Sikerült letölteni még azelőtt, hogy valaki belenyúlt volna a rendszerbe, és letörölte volna.

– Ezt egyelőre ne mondd el, ne mutasd meg senkinek. Ha visszaszereztük a memóriakártyát, azt is megmutatjuk Albannak.

Az lesz Meadows és társai utolsó koporsószöge.

– Még semmibe nem egyeztem bele.

– Az agyamra mész! – Megint fanyar grimaszt vágott. – Elmész, megkeresed Liamet. Visszahozod azt a memóriakártyát. Ebben soha egy pillanatig sem kételkedtem. Mégpedig azért teszed meg, Kicsi Gyémántom – mondta, és mire önkéntelenül fintorogtam a becenév hallatán, kajánul vigyorgott –, szóval azért teszed meg, mert tudom, nem akarod, hogy Alban rájöjjön, mi történt valójában, és hogy Liam is érintett. És azt is tudom, hogy nem akarsz okot adni neki arra, hogy Meadows tervét valósítsa meg. Én pedig gondoskodom arról, hogy Alban a megfelelő módon koncentrálja figyelmét a táborok felszabadítására… úgy, ahogy azt a jelentésedben te javasoltad. Hiszen mindig is ezt akartad, ugye? Ezért raktad össze neki azt az infót, ugye?

Tudom, hogy nem azért, mert szeretnéd, ha Meadows ellenetek fordítaná.

Meg tudod találni. Az akarat, a vágy elhomályosította agyam nyugodtabb, csendesebb részét. Viszontláthatod. Találkozhatsz vele. Gondoskodhatsz róla, hogy ezúttal hazajusson. És nem csak ő. Hanem mindegyik gyerek. Mindenki.

– Ha beleegyezem, csak úgy, csak akkor egyezem bele, ha garantálod, hogy amikor visszajövök ide, nem kapok büntetést ezért a kis kirándulásért. Meg kell esküdnöd ezekre a feltételekre, mert ha nem tartod be a szavadat, kiirtok minden gondolatot a fejedből. Nyálazó takony leszel. Ennyi. Megértetted?

– Micsoda lány! Bravó! Ez az én Kicsi Kincsem. Megpróbállak betenni a következő keleti parti akcióba. Nagyon kreatívnak kell lenned, hogy lerázd a Gondviselőt, akit veled küldenek, de szerintem meg tudsz felelni a kihívásnak. A cím 1222 West Bucket Road, Wilmington, Észak-Karolina. Meg tudod jegyezni? Kezdd ott! Lee a szokások embere. Nyilván megnézi otthon, hogy a mostohaapánk hagyott-e valami üzenetet az új címükről, ilyesmi.

Mély       levegőt       vettem.       Testem       teljesen       mozdulatlanná merevedett, de a belsőmben mintha minden nagy sebességre kapcsolt volna: a szívem, a gondolataim, az idegeim.

– Meg tudod csinálni – szólt Cole halkan. – Tudom, hogy képes vagy rá. Egész idő alatt fedezni foglak.

– Nincs szükségem a védelmedre – mondtam. – Nekem nincs.

De Jude-nak igen.

– Az égimeszelőnek? Persze. Szemmel tartom.

– Vidát és Nicót is.

– Óhajod parancs. – Cole elegáns, kurta mozdulattal meghajolt, és kihátrált a zuhanyfüggöny mögül. Behunytam a szememet, próbáltam figyelmen kívül hagyni mosolyának ismerősségét, és azt is, hogy a szívem kis híján kirobbant a bordáim közül. – Öröm veled üzletelni.

– Hé! – szóltam utána hirtelen. Eszembe jutott, hogy ha valaki tudja egyáltalán, akkor az egy szintén nagyon titkos ügynök lehet. – Hallottál egy olyan műveletről, amelynek Hóesés a fedőneve? És egy Professzornak nevezett ügynökről?

– Valami rémlik. A Hóesés műveletről már hallottam, de csak annyit, hogy az a projekt valahol Georgia államban fut. Miért?

Akarod, hogy ránézzek?

Vállat vontam.

– Ha van időd.

– Ha rólad van szó, a világon mindenre ráérek, drágám. Elhiheted.

Nem mozdultam. Akkor is ott álltam még a zuhanyfülkében, amikor az ajtó becsapódott. Megvártam, míg az utolsó vízcseppek is eltűnnek a lefolyóban.

Két hosszú, kínkeserves hét telt el, mire a vörös dossziét az öltözőszekrényemben találtam. Vontatottan telnek a napok. Minden nap végigcsináltam ugyanazt a rutint: kiképzés, étkezés, kiképzés, étkezés, lefekvés. Lehajtott fejjel jártam, de a gondolataim lázasan kavarogtak. Féltem az emberek szemébe nézni. Attól tartottam, hogy meglátják rajtam a bűntudatot, vagy azt, hogy mire készülök. Kis híján felkiáltottam a megkönnyebbüléstől és a rémülettől, amikor megláttam a Műveleti dossziét a könyveim tetején.

Körülöttem az öltözőben valósággal tombolt a spekuláció. Egyik hang a másikba olvadt. Valaki elég bátor – vagy ostoba – volt, hogy a gyakorlaton megkérdezze Johnson kiképzőtisztet, mit tettek Blake holttestével, és hogy lesz-e valamiféle búcsúztató szertartás vagy ilyesmi. Nico arca zöldesre sápadt, de Johnson csak legyintett a kérdésre.

A Kettes csapat vezetője, egy Erica nevű Kék nyíltan megszellőztette azon véleményét, hogy Blake még lent van a gyengélkedőn, és vizsgálják, ám egy másik Zöld, bizonyos Jillian határozottan állította, hogy látta, amint néhány nappal korábban kivitték a hullazsákot az Alagúton.

– Nyilvánvaló, hogy már eltemették – mondta.

Ott álltam az öltözőszekrényem előtt, az ajtó takarásában olvastam a dossziét. Hallottam, hogy Vida néhány lépésnyire tőlem nevet valamin, amit egy másik Kék mondott. Amikor felé fordultam, nyakamat nyújtva próbáltam belesni a szekrényébe. Jó. Semmi, csak a szokásos rendetlenség: ingeket gyűrt be, tömött halomra. Tehát ő itt marad. Megmondhatom Jude-nak és Nicónak, hogy maradjanak mindig Vida közelében. Senki nem mer próbálkozni, ha Vida velük van, még Jarvin sem. Ez a méhecske túlságosan fullánkos.

Újra kinyitottam a dossziét, végigpásztáztam a sorokat. Csak a keleti part legyen, gondoltam, legyen a keleti… Sokkal könnyebben el tudok jutni Észak-Karolinába mondjuk Connecticut államból, mint Texasból vagy Kalifornia északi részéről.

Művelet-azonosító: 349022-A

Idő: Dec. 15., 13:00

Hely neve: Boston, MA

Massachusetts. Az még teljesen jó. Néhány vonalon még járnak a vonatok.

Cél: Kiemelni Dr. P. T. Fishbumt, a Harvard Orvosi Kara Genetikai és Ritka Betegségek Tanszék professzorát; labort kiiktatni.

Éreztem, hogy gyomrom összerándul. A „kiemelni” azt jelentette, hogy ott, Bostonban kell kivallatni, a Liga egyik biztonságos házában, vagy ha nem mutat együttműködést, elvihetjük a legközelebbi bázisra. Az én feladatom a vallatás. A „kiiktatni” rész, vagyis tönkretenni, lerombolni, felégetni a taktikai egységé.

Taktikai egység: Béta csoport

Pszí: Mandarin, Napsugár

Gondviselő: TBD

– Ó! – szakadt ki belőlem a sóhaj. Teljesen elzsibbadt a kezem. – A fenébe! Ezt ne!

A dossziét az öltözőszekrényemben hagytam, becsaptam az ajtót. Hajamat laza kontyba tekertem. Mielőtt bárki észrevehette volna, hogy kimentem, már nem is voltam az öltözőben. Délután három óra volt. Ha Cate nincs értekezleten, akkor a szobájában lesz, vagy valószínűleg az átriumban. Víz cseppent hajamról az arcomra. Dühösen letöröltem, aztán átnyomakodtam a lelógó plasztikcsíkok között, amelyeknek elvileg az lett volna a szerepük, hogy segítsenek szigetelni azt a kis meleget, ami a központ épületében még volt. Felnéztem az alacsony mennyezetre, nehogy rá kelljen néznem az elhaladó újabb ügynökökre. Inkább félreálltam, és utat adtam nekik.

Léptek visszhangoztak mögöttem. Valaki velem egyszerre lépett. Felállt a szőr a hátamon.

Valaki van mögöttem. Követett azóta, hogy kiléptem az öltözőből.

A nehéz léptek és a mély, nehéz légzés arra engedett következtetni, hogy az illető férfi. Amikor elhaladtam az egyik acélgerenda alatt, akárki is követett, pontosan ugyanilyen ritmusban tette ugyanezt. Nem láttam az árnyékát, de azt tudtam, hogy mögöttem van. Irántam való gyűlöletének minden cseppjét éreztem, áthevítette a nyirkos hideget, a gerincoszlopomat markolta.

Ne nézz oda, gondoltam, fogamat csikorgatva. Semmiség, csak a tudatom szórakozik velem, ahogy máskor is. Semmiség. Senki.

De éreztem, hogy mögöttem ólálkodik, mintha ujjaival igyekezne elsimítani libabőr-dudoraimat. Semmi nem csökkentette ezt az érzést. Szívem ellenállhatatlanul hevesebben dobogott. Tudtam, hogy mire vagyok képes, és elég jó kiképzést kaptam ahhoz, hogy bárkivel meg tudjak küzdeni, de csak arra tudtam gondolni, ahogy Blake Howard cipője lógott színtelen, merev lábujjáról a gyengélkedőben.

Megtaláltam a dupla ajtót, amelyiket kerestem, szinte beestem az átriumba. Alig kaptam levegőt.

Éppen újra átrendezték a kerek asztalokat és a székeket, megint szabadidőterem lett a helyiség. Egy-két ügynök a legjobb Liga pólójában kártyázott, tévézett, vagy a hiányos sakkkészlettel játszott. Múlatták az időt.

Cate a szemközti ajtón lépett be, merev és makulátlanul elegáns volt tengerészkék kosztümjében. Szőke haját hátul szoros kontyba fogta. Szórakozottságában nekiütközött az egyik közeli asztalánál ülő ügynöknek. Tétován bocsánatot kért. Nem is érzékeltem, hogy keres valakit, egészen addig, amíg tekintete meg nem állapodott rajtam.

– Ó, hát itt vagy! – szólalt meg, aztán magas sarkú cipőjében megiramodott felém, amilyen gyorsan csak tudott. Szólni akartam, de jelzett, hogy hallgassak. – Tudom. Nagyon sajnálom. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy Alban ne ezt a döntést hozza, de ragaszkodott hozzá.

– Hiszen még nincs tizenhat éves! – mondtam. – Még nem áll készen. Ezt te is tudod, mindannyian tudjuk. Azt akarjátok, hogy ő legyen a következő Blake Howard?

Mintha pofon vágtam volna. Cate hátrahőkölt, rémület barázdálta többnyire nyugodt arcát.

– Küzdöttem azért, hogy ne küldjék erre a műveletre, Ruby. Én Vidát jelöltem ki melléd, de valaki meggyőzte Albant, hogy Jude-ot érdemes korán aktiválni. Szükségük van egy Sárgára a biztonsági rendszer kiiktatásához, és Alban azt mondta, semmi értelme két különböző csapatot bevetni egyetlen műveletben.

Néhányan felfigyeltek a beszélgetésünkre, és ferde szemmel néztek ránk. Cate karon fogott, majd és egy üres asztalhoz vezetett; határozottan leültetett.

– Keményebben kell próbálkoznod.

A mi kis Napsugarunk nem teljesített valami jól ilyen nagyfeszültségű helyzetekben, és hajlamos volt elbóklászni, ha valami csillogó tárgyat látott. Ilyenkor teljesen elfeledkezett attól, hogy éppen felderítő tevékenységet kéne végeznie. A lőfegyverekről csak azt tudta, hogy a lyukas végét tartsa távol az arcától.

– Néhány héten belül betölti a tizenötöt – mondta Cate kezét kezemen tartva. – Biztos vagyok benne… biztos vagyok abban, hogy minden rendben lesz. Ez egy jó, teljesen sima művelet, amelyből tanulhat, tapasztalhat.

– Én is meg tudnám csinálni. Ha elektromos eszköz tönkretételéről van szó.

– Meg van kötve a kezem, Ruby. Nem ellenkezhetek folyton Albannal, különben problémás ügynöknek tekint. És… – mély levegőt vett, tétován lesimította haját, aztán a szoknyáját. Hangja erősebbnek tűnt, amikor újra megszólalt, de már nem nézett rám. – Ebben az egészben csak az vigasztal, hogy veled lesz, és te vigyázol rá. Meg tudod tenni?

Bőre halványan feszült az arccsontjára, mintha csak nemrégen gyógyult volna fel egy hosszú betegségből. Előrehajoltam, észrevettem, hogy alapozója finom csomókba gyűlt a szeme körüli apró ráncokban, és alatta sötét karikás volt a szeme. Még csak huszonnyolc éves, de már öregebbnek néz ki, mint anyám volt, amikor elhagytam.

Néha úgy éreztem, hogy ilyenkor láthatom az igazi Cate-et… a csendekben. Nem mondhatnám, hogy „jó” volt a kapcsolatunk, hiszen hazugságra épült, ráadásul elég kegyetlen hazugságra. Hiszen előfordult, hogy mondott valamit, de teljesen másra gondolt közben. De akkor, ott, abban a csendben az arca mindent elmondott. Láttam a küzdelmet arcának ráncaiban, és tudtam, hogy akármi lesz a következő mondata, az inkább a körülöttünk ülő ügynököknek szól, mint nekem.

– Fel kell mennem északra – mondta nyugodtnak, egyenletesnek tűnő hangon. – Küldetést kaptam.

Északra.

Ez nálunk Los Angeles felszíni utcáit jelentette. És azt, hogy a küldetésnek valószínűleg a Szövetségi Koalícióhoz van köze.

Cate már vezető ügynök. Megérdemelte a rangját. Ha felküldik oda, az nyilván nagyon fontos Albannak.

– Tehát nem jössz velünk? – kérdeztem.

Cate a hátam mögé pillantott, és intett valakinek. Valami hideget éreztem a nyakamon, bár a hajam már teljesen száraz volt.

– Hát itt vagy – szólt Cate. – Éppen azt akartam mondani Rubynak, hogy jó vezetőt kapnak a művelethez. Ugye, vigyázol az én lányomra?

Rob soha, egyetlen egyszer sem érintett meg szándékosan. Ő is, ahogy a többiek is okkal tartottak tőlem. Mégis azt figyeltem, ahogy az oldala mellett lógatta kezét, ujjpercein sötét szőrszálak göndörödtek. Torkom összeszorult.

– Hát nem vigyáztam rá eddig is? – felelte Rob, és halkan felnevetett.

Cate felállt, holtsápadt arca ragyogott a mesterséges fényben.

– Nemsokára, Bébicápa.

Ez volt az ő buta, gyerekes búcsúzása. Mindig így köszönt el tőlünk. A többiek egy pillanatig sem tétováztak, befejezték a versikét, melyet Jude talált ki, hogy hasonlóan válaszoljunk neki.

De akkor, ott alig tudtam kiköhögni a szavakat.

– Egy óra múlva, Kisróka.

Amint elmentek, körülnéztem, és megpillantottam Cole-t a terem másik végén. Nyitott könyv volt előtte az asztalon.

Komor arcát látva teljesen nyilvánvaló volt, hogy az egész beszélgetést hallotta.

Azt mondtad, megvéded. Hát tényleg nincs senki az egész Ligában, akiben megbízhatnék? Ezekben az emberekben egyáltalán nem lehet bízni. Minden ígéretük hazugsággá válik.

Cole a fejét ingatta, kezét tenyérrel felfelé fordította az asztallapon. Gyenge, szótlan bocsánatkérés, de végre megértette. Egyetlen bábut tolt odébb a sakktáblán, de ez elég volt ahhoz, hogy megváltozzon az egész játszma.