TIZENHÁROM

ESZEMBE SEM JUTOTT, hogy Dagi nem képes lépést tartani velem. Rohantam. A csoport egészen járható ösvényt taposott ki a sárban, a hófoltokon. Mélyen letüdőztem a száraz levegőt, igyekeztem észre sem venni, hogy a bokrokról, a fák lenyúló, alacsony ágairól hó csapódott az arcomba. Nadrágom, kabátom átázott, mire végre csúszva megálltam. Az addig széles, jól látható lábnyomsáv a befagyott patak széléhez ért, ott azonban eltűnt.

Dagi erősen lihegve állt meg mellettem, egyik kezét erősen a vállához nyomta. Felé fordultam, hogy átvegyem tőle a hátizsáknyi holmit, aztán meggondoltam magamat. Amit nekem adott, az is ugyanolyan nehéz volt, és ha mindkettőt én cipelném, nem tudnék átlábalni a havon, legalábbis nem olyan gyorsan.

– És most? – kérdezte lihegve. – Itt keltek át?

– Nem. Itt nem kelhettek át – feleltem. Letérdeltem a jégfelület mellé. – Legalább tízen lehettek. Nem mehettek át itt úgy, hogy ne törték volna fel a jeget.

Szeme összeszűkült, amikor felálltam.

– Ezt alig néhány lábnyomból meg tudod állapítani?

– Nem. Nem tudom, hányan lehettek pontosan. Tíznél többen. Ha ennél kevesebben lettek volna, Vidát biztosan nem sikerült volna elhurcolniuk.

Dagi mintha kételkedett volna ebben, de nem tagadta a lehetőséget.

Hosszan követtem a patak partját; emberi vagy bármilyen nyomot kerestem. Nem tűnhettek el csak úgy azon a ponton.

A francba! – gondoltam ujjaimat kócos kontyba tekert hajamba mélyesztve. Ó, a francba!

– Lehetséges, hogy… – Dagi toporgott, vállán megigazította a hátizsák kényelmetlen pántját. – Szerinted katonák vitték el őket, akiket az útblokádtól küldtek utánunk?

Tagadón ingattam fejemet.

– Ők az úton jöttek volna. Látnunk kellett volna őket. – Legalábbis ezzel nyugtattam magamat. – Esetleg Fejvadászok?

Ezúttal Dagi vetette el a gondolatot.

– Tízen? Ugyan miért termettek volna itt a semmiből?

– Ezek szerint… – szólaltam meg.

Dagi szeme tágra nyílt a csodálkozástól, amint felkapta a gondolatom fonalát.

– A Kékek törzse, akiket keresünk? – kérdezte. – De miért harcoltak?

Valahogy sikerült visszafojtanom a rémület könnyeit. Ó, szentséges ég! Jude biztosan nagyon megijedt.

– Nem értik, hogyan van ez az egész. Nincs életük a Ligán kívül… úgy értem, őket arra tanították, hogy csak egymásban bízzanak.

Puszta szerencse volt, hogy éppen akkor fordultam vissza a patak felé, amikor a szél odébb fújta az örökzöld lombozatot. Különben nem láttam volna meg a faágak között a fegyvercső fémes villanását.

Dagira vetettem magamat, arccal előre a földre döntöttem; éppen akkor, amikor eldördült az első lövés. Éreztem, hogy valami megrántja a hátizsákomat, elfordultam a robbanástól.

Sáros levelek és hó csapódott szét mellettünk, amikor a golyó becsapódott.

Lövedékek süvítettek el mellettünk a levegőben, végig követtek a célzott lövések, ahogy visszagördítettem magunkat a fák fedezékébe.

– Ne emeld fel a fejedet! – súgtam Daginak, és visszanyomtam a sűrű bozót mögé. Nadrágszíjam alól kihúztam a pisztolyt, melyet még a kocsi kesztyűtartójából vettem ki. Meleg volt a fegyver a kezemben. Leadtam egy lövést arra a helyre, ahol mintha korábban embert láttam volna a patak másik oldalán. Akárki lőtt ránk, hirtelen abbahagyta.

Mozdulatlan, fakó volt a délután levegője közöttünk. Élesség volt benne, hó szagát éreztem.

– Ruby!

Sötét árnyék vetült elém a mögöttem álló fáról. Hirtelen megfordultam, gondolkodás nélkül ütöttem könyökkel. Valami puhába ütköztem, ez a valami pedig hallhatóan megreccsent. Teljes súlyomat beleadtam az ütésbe.

Éles fájdalmat éreztem, ezt erős puffanás követte. Az ütközés ereje hóförgeteget vert föl. Visszafordultam Dagi felé, a fehér ködön át igyekeztem elérni, és éreztem, hogy valaki megfogja a karomat. Halvány bőrű kéz, melynek minden ujjperce felszakadt, véres vagy már sebes.

Egy lépést hátrahúzódtam, felhúztam a térdemet, hogy lerúgjam a következő támadót, de a harc még el sem kezdődött, máris vége volt. Nagy kín hasított gerincembe, leengedtem a karomat. Kissé elfordultam, vállam fölött Dagira tekintettem. Csupa sár volt, az arca hamuszürke.

– Ki vagy te? – kérdeztem, lassan támadóm felé fordulva.

Igyekeztem a lehető legtávolabb maradni a késtől.

– Kurafi – mordult a fiú. Hangja megbicsaklott, ebből tudtam következtetni a korára: velem egyidős. Legfeljebb egy-két évvel idősebb.

A másik fiú, akit megütöttem, feltápászkodott a földről. Orrát törölte kopott kabátja ujjába, a mozdulat hosszú, sötétvörös foltot húzott. A késes kölyök hátrahúzódott, de nem tette el a pengét.

Véres Orrú kinyújtotta a kezét, én pedig felé nyújtottam a fegyvert, mintha át akarnám adni neki. Az utolsó pillanatban azonban a pisztolyt leejtettem, és megfogtam a kezét. Belenyúltam a tudatába. Teste megvonaglott az érintésem alatt. Jude riadt arcát láttam a gondolatai között, és ez nekem elég volt.

– Mit tettetek velük? – vicsorogtam rá. – Azzal a lánnyal és fiúval, akiket most fogtatok el? Hova vittétek őket?

Dagi furcsán nézett rám, de nem szólt.

– A fiúk… – szólalt meg. Orra szokatlan, elferdült állása miatt megváltozott a hangja. Nekem a könyököm fájt. – A fiúk el… elvitték Szökött Kölyökhöz.

Hát persze.

Ez jutott először eszembe, ez hatolt át a dermesztő hidegen. Hát, persze! Clancy rendszere olyan jól működött korábban… miért ne próbálnák ki újra? Hát, persze! Nem számít, kicsodák a kölykök, csak az számít, hogy hajlandók – vagy Szökött Kölyök képességeivel könnyen rávehetők – a Cray elnök elleni harcra.

Hát persze.

El kellett engednem a kölyköt szorításomból, mert négy újabb alak lépett ki az erdőből, hogy megnézzék, mi történt. Egy embert tudtam fogni, de nem vagyok Clancy, többel nem tudtam megbirkózni. Ha többel próbálkoznék, rögtön felfedném a képességemet. Az pedig nem lenne jó. Előreléptem, megmutattam, hogy nincs nálam fegyver, és intettem Daginak, hogy ő is tegye ugyanezt.

– Szökött Kölyökkel akarunk beszélni – mondtam. – Nem okozunk gondot nektek.

– Tényleg? – kérdezte egyikük, az előttem kábán heverő társukra pillantva. – Michael, hallod ezt? Vagy kiütötte belőled az észt?

Véres Orrú – tehát Michael – a fejét ingatta; nyilvánvalóan tisztán akart gondolkodni. A fejsérülés jó ürügy volt arra, hogy elfedje, mit tettem vele, de mivel nem volt túl gyors észjárású, olyan sokáig tartott, amíg helyrejött, hogy attól tartottam, a többiek gyanút fognak. Úgy tűnt, nem hajlandók vagy nem képesek semmit tenni az ő engedélye nélkül.

– Magunkkal visszük őket – közölte Michael. – Gyorsan. Ketten maradjanak itt! Visszaküldök majd valakit értetek.

Ez a srác a vezető? – gondoltam. Nem elképzelhetetlen. Testalkata, ha mást nem is, félelmet biztosan ébreszt.

Felém lökték Dagit, és megindultunk vissza, a patak irányába. Bal kézzel átfogtam Dagi derekát, hogy a közelemben tartsam.

Elvették tőlünk, vállukra vették a csomagjainkat.

– Hát… ez elég szar helyzet – mordult Dagi.

Megint szabad ég alatt voltunk, a befagyott patak mellett, ám ami ennél is fontosabb volt, a fán ülő fegyveres lőtávolságában.

Végigmotoztak, a bakancsomat is megtapogatták. Próbáltam nem reagálni, amikor valamelyikük kivette a bakancs szárából a svájci bicskát. A jéghideg levegő csípte az arcomat, de attól vert ki a hideg verejték, amit Dagi zsebében találhatnak.

Dagi leolvashatta a félelmet arcomról, mert alig észrevehetően, fejét ingatva nyugtatott. A kölyök, aki megmotozta csak a zsebkését találta nála; zsebe tele volt csokipapírral. Volt annyi lélekjelenléte, hogy még az erdőben, dulakodás közben eldobta vagy a kocsiban hagyta a Fejvadász igazolványát. Hála az égnek!

Megfordultam, a patak túlpartjára néztem… és alig tudtam elkerülni, hogy Dagi meg ne rúgjon, miközben felrántották a földről, de már nem értem el.

Egyszerűen a levegőbe emelkedett. Egy fél másodpercbe telt, az egyik Pszí-kölyök kinyújtott kézzel felé mutatva felemelte, és a túlsó partra dobta.

Melegséget éreztem a gyomrom mélyén. Rögtön felismertem az érzést. Esélyem sem volt tiltakozni, engem is megragadtak és átdobtak a túlsó partra, egyenesen Dagira. Semmi kímélet nem volt bennük.

A többi kölyök felröhögött. Egymást lebegtették át a befagyott patakon olyan gyengéden, mint a lassú szellő. Nem beszéltek, nem magyarázták meg, nem közölték, hova visznek minket. Ketten hátramaradtak, hogy a puha, fehér havon eltüntessék a nyomainkat.

Szótlanul lépdeltünk. Szállingózni kezdett a hó, egyre erősebben esett, a hajamba, a szempillámra tapadt. A hideg befészkelte magát Liam bőrkabátja alá. Dagi feszengett, tétován dörzsölgette sérült vállát. Láttam a pillantását, és éreztem, hogy sötét szemében a saját nyugtalanságom tükröződik.

– Ezt el sem hiszem – mormogta. – Már megint.

– Majd én elintézem – feleltem halkan, azzal belé karoltam. – A múltkor is olyan jól bejött.

– Hé! – kiáltott ránk Michael, ezüstszínű pisztolyával hadonászva. – Fogjátok be!

Olyan régóta gyalogoltunk, hogy azon kezdtem gondolkodni, vajon elérjük-e a tábort vagy azt a helyet, ahová menni akarunk.

Amíg a nagy folyót el nem értük, eszembe sem jutott, hogy Nashville felé megyünk.

Rögtön megértettem, miért zárták le a várost. A folyó áradása hónapokkal korábban történhetett, de a víz nagy része még nem húzódott vissza teljesen a mederbe, és még nem fagyott be. A folyó vízállása még mindig nagyon magas volt, a környező földek fuldokoltak. A folyó szörnyeteg; minél közelebb jutottunk hozzá, annál nagyobbnak látszott. Ez volt az egyetlen dolog, ami köztünk és az út másik oldalán álló hatalmas fehér raktár között állt.

Három kis, lapos csónak volt a parton. Gyenge tákolmányok: fakeret, néhány deszka nejlonkötéllel összekötve. Mindegyiken fehér ruhás kölyök állt, kezében hosszú rúddal. Csoportunk három részre oszlott, a csónakosok lassú, módszeres mozdulatokkal vittek minket előre.

Kezem ökölbe szorult a combom mellett. A raktár egyik rakodómólója nyitva volt, ránk várt. A csónak meglepően stabilan siklott be az ezüstszínű, íves ajtón, a sötét szobába.

Valaki derékon ragadott, kiemelt a magas rakodórámpára, és átadott az ott várakozó kölyöknek. Sovány, sápadt lány kapott el, zöld szeme kiviláglott csontos arcából. Mélyről jövő, gurgulázó, náthás nevetéssel fogadott, de egy szót sem szólt, csak karon ragadott, és kényszerített, hogy lépjek be.

Betonfalak, betonpadló. A repedezett felületeken régi, megfakult falfirka. A raktár akkora lehetett, mint egy iskolai tornaterem, és még viselte múltjának jeleit, látni lehetett, hol húzódtak a kábelek és vezetékek. A hátsó falat, amely felé haladtunk, valaki vörösbegytojás-kékre festette és bár valaki nagyon igyekezett fehér festékkel eltüntetni, még látható volt az eredeti felirat: JOHNSON ELECTRIC.

Dagi tartotta a lépést velem. Az összes fal mentén a fal közepéig húzódó barna sávra mutatott. Ilyen magas volt a folyó vízállása? Minden egyes lépésem, minden hang körülöttünk, a boltíves mennyezet repedéseiből kicsorduló minden vízcseppenés mintha visszhangzott volna. A hangok cikáztak a csupasz falak és bedeszkázott ablakok közt.

Bár már nem esett ránk a hó, nem fújt a szél, az épület nem volt szigetelve, nem zárta ki a rettentő hideget. Régi fémkukákban raktak tüzet, de az ilyen tűzhelyek többsége a raktárház másik végén volt, nem azon a felén, ahol beléptünk.

Ez… ez egyáltalán nem olyan, mint az East River tábor volt.

És az a kamasz fiú, aki a terem végében, kisebb emelvényen ült, és időnként eltakarta a tűz füstje és a cigarettagomoly, nem Clancy Gray volt.

– Ki a francok vagytok?

Az érdeklődés halk moraja szólt, miközben bevezettek minket, ám szavaimra néma csend lett. Egyenesen a kölyök szemébe néztem, olyan hirtelen, hogy egészen addig észre sem vettem a körülötte állókat, míg elő nem léptek, hogy jobban megnézzenek. Lányok vacogtak pólóban, rövid-nadrágban, az emelvény oldalához vagy a fiú háta mögötti raklapstócnak támaszkodtak. Alig néhány takarójuk volt. Fiúk álltak körülöttük nevetve, némelyikük saját cigarettájával táplálta a bűzösen gomolygó, szürke füstöt.

Ez a kölyök idősebb volt, közelebb a húsz évhez, mint a többiek. Arcán vöröses szakállkezdemény. Borostáját az ölében ülő piszkos szőke, hosszú hajú lány arcához dörzsölte. A lány reszketett, de nem tudtam volna megmondani, hogy a félelemtől vagy a hidegtől. Amikor a lány felém fordult, láttam, hogy a szája szélétől egészen az álláig seb húzódik.

A srác szőke haja is hosszú volt, de gondosan a füle mögé tűrte. Szabvány katonai bakancsa és fekete PSF-egyenruhája sárfoltos, de különben makulátlannak tűnt. Egy kicsit túl makulátlannak ahhoz, hogy valaha használatban lett volna.

– Tessék? – kérdezte erős déli akcentussal.

– Ki… a… francok… vagytok? – ismételtem a kérdést.

A többiek, akik az emelvényen ültek teljesen egyszerre fordultak felé, de ő csak engem nézett. Megint melegséget éreztem gyomromban, és Dagi hiába próbált visszatartani, lábam a poros padlón elindult irányába. Alig sikerült megkapaszkodnom, az emelvény oldalához csapódtam. Ez az emelvény egymásra halmozott régi raklapokból állt, melyekre a nedvességtől felpúposodott furnérlemezt szegeltek.

Színpadszerűség lett belőle. A szék, amelyiken a srác ült, ócska, összehajtható fém ülőalkalmatosság, amelyre valószínűleg a hatás kedvéért takarót terítettek.

A kamasz felállt, kidobta öléből a lányt, aki erre meglepetésében felkiáltott, mire a fiú odalökte neki a tálnyi valamit, amit éppen evett. Ellenálltam az erős késztetésnek, hogy Vidát és Jude-ot keressem a körénk gyűlő árnyékok között.

– Hol találtátok ezeket? – kérdezte, azzal leguggolt az emelvény szélére, hogy arcomba bámuljon. Szeme zöld… nagyrészt zöld, jobb íriszének felső felén barna foltot láttam.

– Fent, a pataknál – felelte Michael.

– Te… – szólt a vezető, a színpadon álló egyik lányhoz. – Add neki oda azt a takarót, mielőtt összefagy. Ma ez a srác a király.

Nézzétek, mit hozott! Nagy teljesítmény.

A lány mintha nem értette volna, miért és hogyan kérhet tőle ilyet. Nézte, csak nézte a hátát szótlanul, míg az egyik fiú a lány rövid, gesztenyebarna hajába markolt, és előre, az emelvény széle felé lökte. A meleg, barna gyapjútakaró alatt foltos sárga pólót és régi bokszeralsót viselt. Nem volt rajta se cipő, se zokni.

Michael kitépte a takarót a lány ujjai közül, ellenállását érezve bosszúsan csettintett a nyelvével. Egy kisfiú odaadta neki a vizespalackját, és áhítattal nézte, ahogy a nagyobb gyerek kiissza belőle a vizet, összeroppantja a műanyagot, és a visszaadja neki. Aztán a vezető jobbjára lépett. Teljességgel érthetetlen volt számomra, hogyan lehetséges, hogy valaki ilyen önelégült és magabiztos, amikor vérfoltos takaróba bugyolálva áll.

A vezető még égő cigarettacsikkjét a lábunkhoz dobta. A PSFzubbony gallérja fölött kilátszó bőrfelületet néztem.

Teljesen új zubbony. Elég ilyen ment át a kezemen a gyárban, hogy első pillantásra felismerjem. Nem voltak rajta váll-lapok, sem az amerikai zászló. Hacsak nem tépte le őket. Ez azonban valószínűtlennek látszott, mert az anyag nem kopott ki. Valószínűleg nem katonától, hanem egy szállítmányból szerezte.

Elvonta rólam a tekintetét, Michaelre pillantott. Feszes cápamosoly terjedt arcán.

– Ezt ő csinálta veled? – biccentett Dagi felé.

A másik srác a frissen kapott takaróval letörölte felső ajkáról a rászáradt vért. Szólni akart, de láthatóan nehezére esett volna beismerni, hogy egy lány okozta arcának ezt a módosulását.

Ráadásul egy olyan lány, aki feleakkora, mint ő.

Az első srác halkan felnevetett, és visszafordult felém.

– Könyök, ököl vagy láb?

– Könyök – feleltem. – Szívesen bemutatom rajtad is.

Már nem volt néma csend, a sokaság morajlott. Kaján nevetések hallatszottak. Összeszorítottam a számat, nehogy véletlenül valami hasonló ostobaságot mondjak. Fékezd magad! – próbáltam visszafogni az indulatomat. Tudj meg róla minél többet!

– Harcos? – kérdezte, homlokát ráncolva. – Milyen színű vagy, baby?

Észre sem vettem, hogy Dagi megmozdult, amíg nem állt közvetlenül mellettem.

– Zöld. Én pedig kék vagyok. És te?

– Knoxnak hívnak – felelte. – A Szökött Kölyök név mond neked valamit?

– Ha te vagy Szökött Kölyök, akkor én vagyok a húsvéti nyuszi – szólt Dagi. – Szerinted ez az East River?

Knox erre hirtelen felállt. Szórakozott mosolya sokkal feszesebb vigyorba torzult.

– Nem olyan, amilyennek gondoltátok?

– Ugyanott találtuk őket, ahol a másik kettőt, nem messze az autópályától – közölte Michael nagyon készségesen. – Az a lány is Kék. Ma este tarthatnánk beavatást.

Knox egyetlen pillantással elhallgattatta. Odakint a hó esővé melegedett. Kopogott a fémtetőn. Nem lehetett más hangot hallani, csak az esőkoppanást és a koránk gyűlök izgatott sugdolózását.

– Mit tudsz te East Riverről? – kérdezte komoran.

– Nos, kezdjük azzal… – felelte Dagi, kezét karba fonva. – Úgy tudjuk, Virginiában volt.

A szavába vágtam.

– Éppen oda tartottunk, amikor a barátaid felkaptak.

Itt van ez a valaki, ez a beképzelt kölyök, akárkicsoda, akárhonnan jött, aki egészen biztosan nem az igazi Szökött Kölyök. Ezt tudtuk. Knox is tudta. De ha megsejti, hogy tudjuk, ez a Knox megszabadul tőlünk, mielőtt másnak is továbbadhatnánk ezt a titkot. Ez legendás név, aki össze tud gyűjteni ennyi Pszí-gyereket, aki ilyen helyet össze tud hozni nekik… Miért ne hinnék el róla, hogy ő a Szökött Kölyök?

– Küldetésben vagyunk – folytattam, és hátrapillantottam. Nem láttam Jude-ot. Vidát sem. De ez nyilván az a Kék törzs, amelyre Cate figyelmeztetett minket. – Szép hely. Ennyien vagytok?

Knox felhorkant, intett az egyik fiatalabb gyereknek. A tizenkét-tizenhárom éves kölyök tűzvörös lett a vezető figyelmétől. Knox valamit súgott a fülébe, a fiú bólintott, aztán leugrott az emelvényről, és futásnak eredt. Csak tengerészkék dzsekijének sáros hátát láttam, azonnal eltűnt az egyik oldalajtón.

– Ruby vagyok – mutatkoztam be, aztán Dagi felé mutattam. – Ő pedig Charles. Mint mondtam, kelet felé tartunk.

Knox visszaült a székre, mire a lány, akit korábban eltaszított magától, sietve visszatért hozzá, átadta neki a tálka ételt. A dzsekijére fröccsenő cseppekből ítélve valami leves lehetett. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a többiek milyen sóvár tekintettel nézték, amint a leves kanalanként egyre fogyott.

Ne nézz Dagi felé, parancsoltam magamra. Ha ránézek, nem tudtam volna visszafogni magamat. A kopott ruhás lány csont és bőr volt.

Knox intett Michaelnek, hogy lépjen közelebb; ő és egy másik srác kiborították a hátizsákjainkat az emelvényen. Két másik lány, az elsőnél fiatalabbak, akcióba lendült. Darabonként szedték szét az összepakolt ellátmányunkat. Viszlát müzliszeletek, viszlát elsősegély-felszerelés, viszlát vizespalackok és takarók és gyufa… Minden tétel, amit kiszedtek, elég volt ahhoz, hogy megtörje a haragomat visszafogó vékony kérget. Felnéztem, figyeltem, ahogy Knox figyeli a folyamatot, és arra gondoltam, milyen jó lenne az ő tudatát is így szétszedni. Könnyű lenne, ha a közelébe tudnék jutni. Amikor Knox felnézett ránk, teljesen más kifejezést láttam az arcán. Nagyon mohónak tűnt. Izgatottnak.

– Honnan szereztétek ezt a holmit?

– Egy régi benzinkutat fosztottunk ki – mondtam, egy lépéssel közelebb húzódva hozzá. – A miénk. Mi találtuk.

– Ami a tiéd, az enyém, baby. Mindenkinek, aki itt van, meg kell érdemelnie a holmiját.

Dagi valamit mormogott.

– Vigyétek ezeket a raktárba – adta ki Knox az utasítást Michaelnek. – Aztán ehet a csapatod. Amennyit akartok.

Michael vigyorgott, nyakánál még szorosabban markolta a takarót. Csapata ugrált örömében, tolongtak kifelé azon az oldalajtón, amelyen a fiú korábban kiment. Egyvalaki nem sietett, ő lemaradt a csapattól. Átlagos magasságú fiú, katonazöld zubbony volt rajta, egy számmal kisebb a méreténél, ezért nem tudta begombolni. Haja hosszú és gondozatlan, mint a többieké, de vadászkalapot viselt, így legalább nem hullott az arcába. Megláthatott valamit, mielőtt becsukódott az ajtó, mert visszafordult, a falnak dőlt.

– Azokkal vagytok, akiket az embereim korábban elfogtak? – kérdezte Knox, ezzel újra magára vonta a figyelmemet. Zubbonya és inge alól vastag aranylánc bukkant ki, ahogy előrehajolt. – A nagyon jó csajjal meg a madárijesztővel?

Hát… így is lehet mondani.

– Nem… – feleltem. Még egy lépés közelebb. Még egy. – Fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Roo!

A raktárban minden tekintet az oldalajtó felé fordult. Hatalmas megkönnyebbülés tört rám. Vida és Jude állt ott; kissé megviseltnek tűntek, de épségben voltak. Egyikükön sem volt dzseki. Jude egyáltalán nem próbálta titkolni, hogy rettenetesen fázik, de Vida összeszorította a fogát, és karját erősen magához szorította. Láttam, hogy valami villan a szemében, de nem szólt egy szót sem. Bárcsak ugyanezt elmondhattam volna Jude-ról is!

– Látod? – szólalt meg, azzal megszorította Vida karját. – Én mondtam, hogy eljönnek!

Felsóhajtottam, azzal visszafordultam Knox és az emelvény felé.

– Akarsz még egyszer próbálkozni azzal a Válasszal, drágaságom? – kérdezte hűvösen. Vállat vontam, de nem szólaltam meg.

A francba!

– Tehát besétál az erdőmbe egy Zöld, egy Sárga, és két Kék… – jegyezte meg Knox. Felállt és leugrott az emelvényről. Vidát és Jude-ot felénk lökték.

Knox a többi gyerek nagy élvezetére előttünk járkált feláll.

– Nos, a két Kék. Titeket szívesen látunk, de persze ki kell derítenünk, melyikőtök olyan erős, hogy a beavatáson csatlakozzon a vadászcsapathoz.

Beavatás?

– Ökölharcot kell vívnom vele? – kérdezte Vida bosszúsan. – Mintha azt mondtad volna, hogy rendes verseny lesz.

Knox felnevetett. És ha Knox nevetett, akkor mindenki nevetett.

– Na de komolyan – szólt Vida, kék hajtömegét a vállán átdobva – ennyi erővel el is engedheted. Ő itt teljesen használhatatlan… Három másodperc alatt a földre nyomom. Csak szóltam.

Jude láthatóan teljesen zavarban volt, nem értette, hogy Vida így akarja megvédeni Dagit egy olyan küzdelemtől, amit úgysem nyerhetne meg. Meglepett, hogy Vida egyáltalán vette a fáradságot, és próbálkozott.

– Nem hazudik – mondtam. – Ha a jobb harcost akarod, egyértelmű a választás. Charles viszont nagyon ért az elsősegélynyújtáshoz. Egyszer összerakott engem. Nézd! – hajamat felemelve mutattam a sebet a homlokomon.

Knox nem vette be a csalit, nem nézte meg közelebbről.

Összefonta az ujjait a tarkóján, láthatóan fontolgatta az ajánlatot.

– A kérdés az, hogy mit csináljunk veled meg a Sárgával.

Nem tetszett a beszélgetés iránya.

Jude-nak sem tetszett. Éreztem, hogy megremeg, alig érezhetően, de rázkódik a teste. Megfogtam a csuklóját.

– Gyengéket nem veszünk be – közölte Knox. – Ez nem jótékonysági intézmény, és nem is hajléktalanszálló. Nem fogok élelmet pazarolni se Zöldre, se Sárgára. Senki sem kezeskedik értetek, ami azt jelenti, hogy… másképpen kell bizonyítanotok.

Dagi egyenesen ránézett, keze ökölbe szorult a combja mellett. Láttam, hogy készül valamire, szólni akar, ám mielőtt megakadályozhattam volna, mielőtt megszólalhatott volna, egy másik hang szólalt meg. Vékony hang volt, félénkebb, mint amilyennek emlékeztem rá, de felismertem.

– Én kezeskedhetem értük.

Az East River táborban Clancy két gyerekre bízta a tábor biztonsági feladatainak ellátását. Az egyik Hayes volt: ogreméretű, brutális alak, aki az ellátmány zsákmányolására szervezett és vezetett akciókat. A másik Olivia, aki a tábor kerítése mentén felállított őrzési pontok és járőrözés ügyeleti beosztását szervezte. Nincs szó arra, hogy mennyire megkönnyebbültem, amikor hosszú, mézszőke haját megláttam a tömegben… de az arca… az arcát alig ismertem fel. Mintha szétszedték és gondatlan kézzel összerakták volna.

Igen. Olivia volt. És mégsem ő.

Régebben kerek volt az arca, és kipirult a futástól vagy a parancsosztogatástól, most annyira beesett, annyira sovány volt, hogy a szeme bagolyszerűnek tűnt. Napon szerzett barnasága teljesen elmúlt, bőre hamuszürke… és ahogy felém fordult, rémület nyilallt a szívemből a gyomrom közepébe. Arcának szinte a teljes jobb oldalát rózsaszín hegszövet borította, amely lefelé húzta a szeme sarkát egészen az álláig. Mintha vadállat marcangolta volna meg, vagy lángok égették volna.

– Olivia – hebegtem. – Ó, istenem!

Illetve… nem. Annyira azért nem meglepetés, hogy viszontlátjuk. Tudtam, hogy elmenekült. Liam ennyit elmondott. Amikor a tűz és a PSF-ek ellepték az East River tábort, az őrségben lévők egy részének szerencséje volt, és időben meg tudtak lépni. Köztük volt Olivia is. Csak Liam jött vissza keresni minket.

– Szentséges ég! – szólalt meg Dagi. Önkéntelenül egy lépést tett felé. – Te…

– Ők négyen velem voltak, amikor elmenekültünk a PSFfurgonból, amivel be akartak vinni minket – mondta Olivia. Mintha meg sem látta volna, hogy Dagi a kezét emeli felé. Szemem sarkából láttam, hogy az ajtónál álló zöld kabátos fiú megmozdul, ellöki magát az ajtókerettől, és elindul a tömegben. Knox közelében állt meg. – Menekülés közben az erdőben elszakadtunk egymástól.

Az Olivia, akit én ismertem, csupa tűz volt. A régi Olivia az egész raktárát képes lett volna egy rakás hamuvá változtatni.

– Ruby tervelte ki a szökést, uram.

– Megerősíthetem – mondta a zöld kabátos fiú. Kezét zsebre téve előre-hátra ringatózott. – Első látásra ismerősnek tűntek. Aznap pár gyerek meglépett.

Olivia pillantása felé rebbent, homlokát meglepetés vagy értetlen zavar rántotta ráncba. Nyilvánvalóan nem hálát lehetett leolvasni az arcáról.

– Aha. – Knox hangja még mindig elég rideg volt, de újra engem nézett. – És az utóbbi néhány hónapban az én szép államomban barangoltatok?

– Bujkáltunk, ellátmányt gyűjtöttünk, Oliviát kerestük – vágtam rá gyorsan; megkockáztattam egy gyors pillantást a fiú felé. Miben akar segíteni nekünk? És miért?

– Miért nem említetted ezt Michaelnek eddig, Brett? – kérdezte Knox. – Miért nem szóltál?

A fiú, Brett, vállat vont.

– Azt hiszem azért, mert egészen eddig nem jöttem rá az összefüggésre. A lánynak rövidebb volt a haja – biccentett felém. – A másik meg egészen másképpen öltözködött.

– Segíthetnek nekem – folytatta Olivia, még mindig a padlót nézve. – Legalábbis addig, amíg neked bizonyítanak.

Knox bosszúsan szusszant. Újra járkálni kezdett, fel-alá. Minden lépés mennydörgésnek hatott a raktárház csendjében. Ruganyosan járt, mintha egy kicsit szökdécselt volna.

– Rendben – mondta végül, és felnézett. – Vidd a Sárgát és a Zöldet. És Charlest is.

Azzal elmozdult, már nem érhettem el. Nem tehettem semmit, hogy kiszabadítsam magunkat.

– A jó nő itt marad, és szórakoztat minket – jelentette ki Knox, azzal vigyorogva a füle mögé simította a haját. – Vegyétek le róluk a kabátot, szedjetek el tőlük mindent, ami értékes, és tartsátok őket odakint… ahova a szemét való.