SALVADOR PROFESSZOR PERE

Doktor Salvadort nem törte meg a bírósági eljárás. A börtönben is nyugodt, magabiztos maradt, a vizsgálóbíróval és a szakértőkkel olyan fensőbbséges leereszkedéssel beszélt, mint a felnőtt a gyerekekkel.

Rengeteget írt, s néhány ragyogó műtétet hajtott végre a börtön kórházában. Ottani betegei közé tartozott a börtönfelügyelő felesége is. Rosszindulatú daganattal feküdt a kórházban. A konzultációra összehívott orvosok lemondtak róla, azt állították, hogy az orvostudomány itt már tehetetlen. Ekkor operálta meg Salvador, és sikerült megmentenie az életét.

Eljött a tárgyalás napja.

A hatalmas tárgyalóterem kicsinek bizonyult, nem tudta befogadni az érdeklődőket. A közönség ellepte a folyosókat, a bíróság előtti teret, emberek tolongtak a tárgyalóterem nyitott ablakai alatt, de még a környező fákra is felmásztak.

Salvador hűvös nyugalommal foglalt helyet a vádlottak padján. Olyan méltóságteljes volt a viselkedése, mintha nem is vádlott volna, hanem ő lenne a bíró. A védelmet visszautasította.

Sok száz kíváncsi szem tapadt rá, de átható tekintetét kevesen állták. Ichtiander személye legalább akkora érdeklődést keltett, mint a doktoré, de a fiú nem volt a teremben. Az utóbbi időben rosszul érezte magát, az egész napot a víztartályban töltötte, az legalább a tolakodó, kíváncsi pillantások elől is elrejtette. Salvador professzor perében Ichtiander csupán a vád tanújaként, helyesebben – a főügyész kifejezésével élve – tárgyi bizonyítékként szerepelt.

Magának Ichtiandernek a vád alá helyezését későbbre, Salvador ügyének lezárása utánra tervezték.

A főügyész kénytelen volt ezt a megoldást választani, mivel a püspök sürgette a Salvador-ügy tárgyalását, az Ichtiander elleni bizonyítékok összegyűjtéséhez viszont időre volt szükség. Ügynökei fáradhatatlanul, de kellő körültekintéssel toborozták a tanúkat a Pálmában a majdani perhez, amelynek már Ichtiander lesz a vádlottja. De a püspök továbbra is sűrűn célozgatott arra, miszerint a legjobb megoldás mégiscsak az volna, ha az Úr magához szólítaná a szerencsétlen Ichtiandert. A fiú halála hathatós bizonyítékul szolgálna arra, hogy az emberi kéz csak ronthat Isten teremtményén.

A per szakértői – három egyetemi tanár – felolvasták szakvéleményüket. A hallgatóság feszült figyelemmel követte, egy szót sem akart elmulasztani.

– A bíróság felkérésére – kezdte beszédét az élemedett korú Schein professzor, a szakértői bizottság elnöke – megvizsgáltuk azokat az állatokat, illetőleg az Ichtiander nevű fiatalembert, amelyeken, illetőleg akin Salvador professzor kísérleteket hajtott végre. Megszemléltük a professzor úr kicsiny, de jól felszerelt laboratóriumait és műtőit is. Salvador professzor műtétei során nem csupán a korszerű sebészeti technika legújabb vívmányait alkalmazta, mint például elektromos késeket, ibolyántúli sugarakkal való fertőtlenítést és ehhez hasonlókat, hanem olyan berendezéseket is, amelyek a sebésztudomány előtt ma még ismeretlenek. Feltehetően személyes megrendelésre készültek, az ő útmutatásai alapján. Nem szeretnék hosszasan időzni Salvador professzor állatkísérleteinél. Ezek a kísérletek igen merész elgondolású és ragyogó kivitelezésű műtétekhez vezettek, olyanokhoz, mint a szövet– és szervátültetés, két egyed összeolvasztása, az amfíbiák átalakítása csak tüdővel lélegzőkké és megfordítva, nőstények hímmé változtatása, új módszerű fiatalítási műtétek stb. Salvador kertjében néhány hónapostól tizennégy évesig terjedő életkorú, különféle indián törzsekből származó gyermekeket találtunk.

– Milyen állapotban voltak ezek a gyermekek? – kérdezte az ügyész.

– Valamennyien egészségesek és vidáman voltak. A kertben játszadoztak és hancúroztak. Sokukat a biztos haláltól mentette meg a doktor. Az indiánok bíztak benne és a legtávolabbi vidékekről, Alaszkától a Tűzföldig mindenhonnan vitték hozzá a gyermekeiket. Eszkimók, jaganok, apacsok, taulipangák, araukánok, sanapanok, botokudák.

A teremben valaki felsóhajtott:

– Az összes indián törzsben ismerték Salvadort, és vitték hozzá gyermekeiket.

Az ügyész nyugtalankodni kezdett. Az emlékezetes látogatás után, amikor is a püspök intelmei új irányba terelték gondolatait, nem hallgathatta végig nyugodt lélekkel Salvador dicséretét. Megkérdezte:

– Talán az a véleménye, hogy Salvador műtétei hasznosak és célszerűek voltak?

De a bíróság elnöke, egy szigorú arcú öregúr – talán az igenlő választól félve – sietve közbeszólt:

– A bíróságot nem érdekli, mi a szakértők magánvéleménye egyes tudományos kérdésekről. Folytassuk, kérem! Mit mutatott az araukán törzsbeli, Ichtiander nevű fiatalember vizsgálata?

– Fent nevezett személy testét mesterséges pikkelyek borítják – folytatta Schein professzor. – A pikkelyek ismeretlen, hajlékony, de rendkívül szilárd anyagból készültek. Az anyag vegyelemzése még nem fejeződött be. A vízben Ichtiander nehéz ólomüvegből készült különleges szemüveget viselt. A lencse törésmutatója majdnem eléri a kettőt. Ez tette lehetővé, hogy Ichtiander a víz alatt is lásson. Amikor levettük a fiú testéről a pikkelypáncélt, mindkét lapocka alatt tíz centiméter átmérőjű, öt vékony lemezkével fedett, cápakopoltyúra emlékeztető nyílást találtunk.

A tárgyalótermen a csodálkozás moraja futott végig.

– Igen – folytatta a szakértő –, bármennyire is hihetetlennek látszik, de Ichtiandernek emberi tüdeje van, egyszersmind cápakopoltyúja. Ezért élhet a földön és a víz alatt.

– Tehát kétéltű ember? – vetette közbe gunyorosan a főügyész.

– Igen, bizonyos értelemben kétéltű ember: kettős légzésű, kétéltű lény.

– Nos jó, de honnan eredhet Ichtiander cápakopoltyúja? – kérdezte az elnök.

A szakértő széttárta a karját, és úgy felelte:

– Ez olyan rejtély, amelyet talán maga Salvador professzor óhajt megmagyarázni. A mi véleményünk a következő: Heckel élettani törvénye szerint a fejlődése során minden élőlény megismétli mindazon formákat, melyeken a szóban forgó élőlény fajtája kialakulása során végigment. Bizonyossággal állítható, hogy az ember olyan elődöktől származik, akik annak idején kopoltyúval lélegeztek.

A főügyész már felállni készült, de a bíró egy mozdulattal türelemre intette.

– A méhen belüli fejlődés huszadik napján az emberi magzaton négy, egymás mögött álló kopoltyúredő képződik. De a későbbi magzati fejlődés során ez a kopoltyúrendszer átalakul. Az első kopoltyúívből lesz a hallójárat a hallócsontocskákkal és az Eustach-féle kürttel, a kopoltyúív alsó részéből fejlődik ki az alsó állkapocs; a második kopoltyúívből a nyelvcsont és annak nyúlványai; a harmadikból a gégefő pajzsporca. Nem hinnénk, hogy Salvador professzornak sikerült volna Ichtiander embrionális fejlődését feltartóztatnia s a huszadik napi stádiumban rögzítenie. A tudomány ismer ugyan olyan eseteket, amikor a felnőtt ember nyakán az állkapocs alatt nyitva maradt a kopoltyúrés. Ez az úgynevezett nyaki fisztula. De ilyen kopoltyúmaradvánnyal természetesen nem lehet lélegezni a vízben. Rendellenes magzati fejlődés esetében két változat valamelyikének kellett volna bekövetkeznie: vagy tovább fejlődtek volna a kopoltyúk a hallás szervrendszerének terhére, más anatómiai elváltozások kíséretében, de akkor Ichtiander fejletlen koponyaberendezésű, félig ember, félig hal szörny lenne, vagy végül mégis győzött volna a normális, emberre jellemző fejlődés, de akkor a kopoltyúk megsemmisültek volna. Ám Ichtiander szabályosan fejlett fiatalember, ép hallású, teljesen kifejlett alsó állkapoccsal és normális tüdővel rendelkezik, ám ezenkívül tökéletesen kialakult kopoltyúi is vannak. Hogy hogyan működik a tüdő és a kopoltyú, milyen kölcsönhatásban állnak egymással, hogy a víz a szájon és a tüdőn át jut-e a kopoltyúba, vagy pedig a kis résen át, amelyet a kerek kopoltyúnyílás fölött találtunk Ichtiander testén – ezt nem tudjuk. Ezekre a kérdésekre csak boncolás után tudnánk választ adni. Ez tehát rejtély, amelyre magának Salvador professzornak kellene fényt deríteni. Mint ahogy arra is, hogyan jöttek létre a jaguárszerű kutyák meg a többi különös állat s a kétéltű majom, Ichtiander mása.

– Mi tehát az önök végkövetkeztetése? – kérdezte az elnök.

Schein professzor, aki maga is jeles tudós és kitűnő sebészorvos hírében állt, nyíltan válaszolt:

– Bevallom, ebben az ügyben semmit sem értek. Csak azt mondhatom, Salvador professzor kísérletei és műtétei lángészre vallanak. Salvador nyilván elhatározta, hogy sebészi művészetét olyan tökélyre viszi, hogy az állati szervezetet és az emberi testet tetszése szerint szétszedhesse, összerakhassa és átformálhassa. S jóllehet a gyakorlatban mindezt ragyogóan megvalósította, az elgondolást vakmerősége és nagyszabású volta mégis az őrültséggel teszi határossá.

Salvador megvetően elmosolyodott.

Nem tudhatta, hogy a szakértők könnyíteni akarnak a helyzetén, s azért vetették fel a beszámíthatatlanság kérdését, hogy lehetőséget teremtsenek a börtönbüntetés elkerülésére, kórházi elhelyezésre.

– Nem állítom, hogy a vádlott őrült – folytatta Schein professzor, látva Salvador gúnyos mosolyát –, de véleményünk szerint mindenesetre idegszanatóriumi elhelyezés és tartós elmeorvosi megfigyelés látszik kívánatosnak.

– A vádlott beszámíthatatlanságának kérdése az ügy során eddig nem merült fel. A bíróságnak meg kell vitatnia ezt az új körülményt – mondta az elnök. – Salvador professzor! Óhajt-e magyarázatot adni a szakértők és az ügyész néhány kérdésére?

– Igen – felelte Salvador. – Szívesen adok magyarázatot. Ha az elnök úr megengedi, hadd tegyem ezt az utolsó szó jogán.