III. RÉSZ

TALÁLKOZÓ A PÁLMÁBAN

A tengeralattjáró sikertelen próbálkozása után Baltasaron erőt vett a keserűség. Hiába volt a tengeralattjáró, Ichtiandert nem találták meg, Zurita pedig eltűnt, s magával vitte Gutiérrezt.

– Átkozott fehérek! – szitkozódott csendesen a boltja magányában. – Elűztek bennünket a földjeinkről, és szolgaságba hajtottak. Megnyomorítják a gyermekeinket, és megszöktetik a leányainkat. El akarnak pusztítani bennünket, mind az utolsó szálig.

– Ne búsulj, testvér! – hangzott fel Cristóbal köszöntése. – Újságot mondok. Nagy újságot! Ichtiander megkerült.

– Hogyan? – Baltasar felugrott ültéből. – Beszélj már!

– Elmondom sorjában, de ne szakíts félbe, mert elfelejtem a mondókámat. Ichtiander megkerült. Jól mondtam én: ott volt az elsüllyedt hajón. Amikor mi visszafordultunk, ő szépen hazaúszott.

– Hol van most? Salvadornál?

– Igen, ott.

– Elmegyek Salvadorhoz, és követelni fogom, hogy adja vissza a fiamat.

– Nem fogja visszaadni – mondta Cristóbal. – Megtiltotta Ichtiandernek, hogy kiússzon a tengerbe. Én engedem csak ki egy kicsit, néha, titokban…

– Visszaadja! Ha nem adja, megölöm! Menjünk most rögtön.

Cristóbal ijedten tiltakozott:

– Legalább holnapig várj. Így is alig tudtam elkéredzkedni látogatóba az „unokámhoz”. Salvador igen gyanakvó lett. Olyan a tekintete, mint az éles kés. Úgy néz az ember szemébe. Kérlek, várj holnapig.

– Jó. Akkor holnap megyek Salvadorhoz. Most pedig kimegyek a tengerpartra. Hátha legalább messziről megláthatom a fiamat.

Baltasar az egész éjszakát egy sziklán virrasztotta át, az öböl partján, és a vizet leste. Viharos volt a tenger. A hideg déli szél rohamai felkapták a tajtékot a hullámok tarajáról, s a part menti sziklákhoz csapták. A parton dörgött a hullámverés. A hold hol elrejtőzött az elé kúszó felhők mögé, hol előbukkant, s hideg fénnyel szórta be a tengert. Akárhogy erőltette a szemét az öreg indián, semmit se látott a tajtékzó vízen. Már hajnalodott, az óceán színe feketéről szürkére változott, de Baltasar nem mozdult a szikláról.

Hirtelen összerezzent. Éles szeme valami sötét tárgyat pillantott meg a hullámok hátán. Ember az! Lehet, hogy egy vízbefúlt teste! De nem. Nyugodtan fekszik a hátán, karját a feje alatt összefonva. Ő lenne az?

Ő volt. Ichtiander.

Baltasar fölállt, és kezét a mellére szorítva kiáltozni kezdett:

– Ichtiander! Fiacskám! – És beugrott a vízbe.

A zuhanás lendülete mélyen levitte a víz alá. Mire feljutott a felszínre, senkit sem látott. Kétségbeesetten küszködött a hullámokkal, és még egyszer alámerült. De egy hatalmas hullám felragadta, magával hömpölygette, és partra vetette.

Csuromvizesen tápászkodott fel az öreg, a hullámokat kémlelte, és mélyet sóhajtott.

– Lehet, hogy csak képzelődtem?

Amikor a szél és a nap megszárította a ruháját, elindult a Salvador birtokát övező kőkerítés felé. Bezörgetett a vaskapun.

– Ki az? – kérdezte a néger, kipillantva a kémlelőlyukon.

– A doktorhoz jöttem, fontos ügyben.

– A doktor senkit sem fogad – felelte a néger szolga, és a nyílás bezárult.

Baltasar tovább zörgetett, kiabált, de senki sem nyitotta ki a kaput. Csak a fenyegető kutyaugatás hallatszott a falon túlról.

– No várj csak, te átkozott spanyol! – fenyegetőzött az öreg, és elindult a város felé.

A bíróság épületétől nem messze volt egy Pálma nevű kocsma. Vastag falú, fehérre meszelt, alacsony, öreg épület. A bejárat előtt kis veranda fogadta a belépőt, csíkos napellenzővel, apró asztalkákkal, kék mázas csöbrökbe ültetett kaktuszokkal. De a veranda csak esténként népesült be. Nappal a vendégek szívesebben üldögéltek az alacsony mennyezetű hűs szobácskákban. Ez a kocsma szinte a bíróság előszobája volt. Ide tértek be tárgyalás előtt a felperesek és az alperesek, a tanúk és a még szabadlábon levő vádlottak.

Itt várták ki bort és pulchét iszogatva, amíg rájuk kerül a sor. Egy fürge gyerkőc cirkált szakadatlanul a bírósági épület és a kocsma között, hírül adva, mi történik odaát. Kényelmes megoldás. Itt futottak össze a gyanús ügyekben közbenjárók és kijárók, itt kínálták fel szolgálataikat a lepénzelhető hamis tanúk.

Baltasar gyakran megfordult itt a boltjával kapcsolatos peres ügyekben. Tudta, hogy mindig talál valakit, aki a beadványát megírja. Ezért jött ide most is.

Átvágott a verandán, belépett a hűvös előcsarnokba, élvezettel szívta be a hűs levegőt, megtörölte izzadt homlokát, és megkérdezte az ott sürgölődő fiútól:

– Larra megjött már?

– Don Flores de Larra már megérkezett, a szokott helyén ül – válaszolta a fiú szolgálatkészen.

Az iménti hangzatos név gazdája valaha bírósági írnok volt, de vesztegetési botrányok miatt kidobták az állásából. Most sok kliens kereste a kegyeit, mindenki, akinek kétes ügyei voltak, bizalommal fordulhatott az élelmes törvényfacsaróhoz, Baltasarnak is volt már dolga vele.

Don Flores de Larra egy széles párkányú gótikus ablak tövében ült a törzsasztalánál. Egy kancsó bor és egy degeszre tömött vörhenyes aktatáska volt előtte. Kopottas, olajzöld. öltönyének zsebéből kikandikált az elmaradhatatlan és mindig munkára kész golyóstoll. Kövér, piros arcú, vörös orrú, kopasz ember volt Larra, mindig frissen borotvált és igen rátarti. Az ablakon befúvó szellő néhány ősz hajszálat lebegtetett a feje tetején. Maga a bíróság elnöke se fogadhatta volna ügyfeleit nagyobb méltósággal.

Baltasart meglátva hanyagul biccentett, és helyet mutatott neki a szemközti fonott széken.

– Foglaljon helyet, kérem. Miben lehetek a szolgálatára? Parancsol bort? Vagy egy pohár pulchét?

Általában ő rendelt, de a kliens fizetett.

Baltasar mintha nem is hallotta volna.

– Nagy ügyben kereslek, Larra. Fontos ügyben.

– Don Flores de Larra – igazította ki a tiszteletre méltó férfiú, és hörpintett a korsójából.

De Baltasar eleresztette a füle mellett.

– Szabad tudnom, mi az ügy lényege?

– Tudod, Larra…

– Don Flores de…

– Ezt a hókuszpókuszt hagyd az új ügyfeleidnek – torkolta le bosszúsan Baltasar. – Itt most komoly dologról van szó!

– Hát akkor beszélj, ki vele! – mondta Larra már egész más hangon.

– Ismered-e a tengeri ördögöt?

– Személyesen még nem volt hozzá szerencsém, de hallottam hírét – felelte Larra megint a szokott nagyképű modorában.

– Hát szóval az, akit tengeri ördögnek hívnak, nem más, mint az én fiam, Ichtiander.

– Nem lehet igaz! Úgy látszik, többet ittál a kelleténél.

Baltasar öklével az asztalra csapott.

– Tegnap óta nem volt a számban ital, legföljebb néhány korty tengervíz.

– Akkor még rosszabb a helyzet…

– Azt hiszed, megbolondultam? Nem. Tökéletesen eszemen vagyok. Hallgass, és figyelj rám.

És elmondta az egész históriát. Larra figyelmesen hallgatta a vén indián minden szavát. Ősz szemöldökét egyre magasabbra vonta. Végre nem állhatta tovább, olümposzi méltóságáról egészen megfeledkezve, az asztalra csapott kövér tenyerével.

– Ezer ördög és pokol!

Egy fehér kötényes fiú, karján piszkos szalvétával, rémülten futott oda hozzá.

– Mit tetszik parancsolni?

– Két üveg bort jéggel! – És Baltasarhoz fordult. – Óriási! Igazán fáintos kis ügyecske! Te fundáltad ki az egészet? Ámbátor, őszintén szólva, az egésznek a leggyengébb pontja éppen a te apaságod.

– Kételkedel benne? – Baltasar elvörösödött dühében.

– Jól van, no, ne heveskedj, öreg cimbora! Hiszen csak a jogász beszél belőlem. Azt fontolgatom, milyen súlyosak a bizonyítékaid, azok pedig meglehetősen gyengécskék. De ezen is lehet segíteni. Úgy ám. És nagy pénzt lehet leakasztani belőle!

– Nekem nem pénz kell, hanem a fiam – mondta Baltasar.

– Pénzre mindenkinek szüksége van, annak pedig különösen, akinek gyarapodik a családja – oktatta ki Larra, és ravaszkásan csippentett a szemével. – A legértékesebb és a legkecsegtetőbb ebben az egész ügyben az, hogy sikerült kiderítenünk, miféle kísérleteket és műtéteket végez doktor Salvador. Csak egy kicsit fel kell forrósítani a talajt a iába alatt, s meglátod, úgy fog potyogni a pénz ebből az aranyzsákból, mint az érett narancs a fáról vihar idején.

Baltasar épp hogy belekóstolt a borba, amit Larra töltött neki.

– Meg akarom kapni a fiamat – mondta hevesen. – Írj erről egy beadványt a bíróságnak.

– Nem, nem! Szó se lehet róla! – tiltakozott Larra. – Ha ezzel kezdjük, elrontjuk az egészet. Ez csak a végén jön.

– Akkor hát mit tanácsolsz?

– Először is – Larra felmutatta a hüvelykujját – küldünk Salvadornak egy levelet, amelyben a legválasztékosabb kifejezésekkel tudtára adjuk, hogy az összes törvényellenes kísérlete és műtéte ismeretes előttünk. És ha nem akarja, hogy nyilvánosságra hozzuk a dolgot, fizessen egy szép kerek összegecskét. Mondjuk, százezret. Igen, ennyi a legkevesebb. – Larra kérdő pillantást vetett Baltasarra.

Az öreg komoran hallgatott.

– Másodszor – folytatta Larra –, amikor megkapjuk ezt az összeget, márpedig megkapjuk, akkor elküldjük professzor Salvadornak a második, még választékosabb kifejezésekkel fogalmazott levelet. Ebben értesítjük, hogy megkerült Ichtiander valódi apja, és hogy erre cáfolhatatlan bizonyítékaink vannak. Megírjuk neki, hogy a vér szerinti apa vissza akarja kapni a fiát, s ha kell, ezért a bíróságig is elmegy. A bírósági nyomozás azután kiderítheti, hogyan tette nyomorékká a doktor úr Ichtiandert. Ha szeretné megelőzni a kellemetlen következményekkel járó nyomozást, és meg akarja tartani a fiút, tegyen le az általunk megjelölt személyek kezébe a megjelölt helyen és időben egymillió dollárt.

Baltasar nem hallgatta tovább. Felkapta az asztalról az üveget, és látszott rajta, hogy tanácsadója fejéhez fogja vágni. Larra még sosem látta Baltasart ilyen haragosnak.

– Ne dühöngj! Ugyan már, no, csak tréfáltam. Ereszd el hát azt az üveget! – kiáltott rá, és karjával védte fénylő koponyáját.

– Te!… Te!… – sziszegte Baltasar vad haraggal. – Azt ajánlod, hogy adjam el az édesgyermekemet? Hogy mondjak le a fiamról? Hát nincs szíved? Nem is vagy te ember, hanem skorpió, mérges pók! Nem tudod te, mi az apai érzés!

Most Larrán volt a felháborodás sora.

– Öt fiam van! Öt ördögfióka, különböző méretben. Öt éhes száj! Nagyon is jól tudom én, mi az apai érzés. Ne félj, a tied is visszakerül hozzád. Csak legyen türelmed kivárni a mondandóm végét.

Baltasar lecsillapodott. Az üveget visszatette az asztalra, és lehajtott fejjel hallgatta Larrát.

– Beszélj hát!

– Na szóval, Salvador leteszi a milliót. Ez lesz Ichtiander hozománya. Meg persze nekem is leesik belőle valami. A fáradságért meg az ötlet szerzői jogáért. Úgy százezer körül. Majd megalkuszunk. Salvador kifizeti a milliót. A fejemet rá! És amint kifizette…

– Perbe fogjuk.

– Még egy kis türelmet. Felajánljuk a legnagyobb újságkonszern kiadójának és szerkesztőinek, hogy egy bizonyos összeg fejében, legyen mondjuk húsz-harmincezer, jól jön az apró kiadásokra, szenzációs bűntényről tudósítjuk őket. Lehet, hogy még a titkosrendőrség rejtett tartalékaiból is csurran-cseppen valamicske. Hiszen egy ilyen üggyel bármelyik rendőrügynök szép karriert tud csinálni. Amikor aztán a Salvador-ügyből már sikerült mindent kifacsarnunk, akkor fordulhatsz a bírósághoz az apai érzés nevében, isten segedelmével bebizonyíthatod apai jogaidat, és kebledre ölelheted a fiadat.

Larra egy hajtásra felhörpintett egy pohár bort, a poharat az asztal lapjára koppantotta, és győzedelmesen nézett Baltasarra.

– Na, mit szólsz?

– Én nem eszem, nem alszom napok óta. Te meg azt ajánlod, hogy minél hosszabbra nyújtsuk a dolgot.

– Igen ám, de miért? – szólt közbe hevesen Larra. – Miért? Milliókért! Mil-li-ó-kért! Vagy nem érted? Elvégre húsz évet kibírtál Ichtiander nélkül.

– Kibírtam. De most… Egyszóval írd meg azt a beadványt.

– Tényleg elment a józan esze! – mondta Larra. – Ébredj fel, térj magadhoz, Baltasar, vedd elő a jobbik eszed! Értsd meg, milliókról van szó! Rengeteg pénz! Arany! Megvehetsz érte mindent, amit csak akarsz. A legjobb dohányt, autót, két tucat hajót, akár ezt a kocsmát is…

– Írd meg azt a beadványt, vagy máshoz fordulok segítségért – mondta Baltasar határozott hangon.

Larra belátta, hogy itt minden további szó hiábavaló. Fejcsóválva papírt húzott ki a vörös aktatáskából, sóhajtva elővette a golyóstollát.

Néhány perc múlva készen volt a bírósági feljelentés Salvador ellen, aki törvényellenes módon eltulajdonította és nyomorékká tette Baltasar gyermekét.

– Utoljára mondom: gondold meg magad! – mondta Larra.

– Add ide! – Baltasar az irat után nyúlt.

– Add oda a főügyésznek. Ismered? – bocsátotta útjára az ügyfelét Larra, de közben az orra alatt ezt mormogta: „Hogy törnéd ki a lábad az első lépcsőfokon!”

A főügyésztől kifelé jövet a tágas, fehér lépcsőházban Baltasar Zuritába botlott.

– Te meg mit akarsz itt? – kérdezte Pedro gyanakodva. – Csak nem engem mártottál be?

– Rátok férne, ahányan vagytok – felelte az öreg a spanyolokra gondolva. – Csak nincs kinek panaszkodni. Hol rejtegeted a lányomat?

– Hogy merészelsz tegezni? – lobbant fel Pedro. – Ha nem volnál a feleségem apja, kipróbálnám a pálcámat a hátadon!

Zurita durván arrébb taszította Baltasart, fölment a lépcsőn, és eltűnt egy nagy tölgyfa ajtó mögött.