ICHTIANDER EGY NAPJA

Még éjszaka van, de hamarosan virrad. A levegő meleg és nedves, magnólia, tubarózsa, rezeda édes illata árad. Levél se rezdül. Csend van, Ichtiander a homokkal felszórt kerti ösvényen lépked. Derékszíján ütemesen himbálódzik a tőr, a szemüveg és a két pár békauszony. Csak a kagylózúzalék csikorgása hallatszik léptei nyomán. Az ösvény alig látszik. A fák és bokrok határozatlan formájú sötét foltjai telepedtek rá. A medencék felett pára ül. Ichtiander néha félrehajt az útjából egyegy ágat. Haját és forró arcát nedves csöppekkel permetezi be a harmat.

Az ösvény hirtelen jobbra fordul, és meredeken lefelé vezet. A levegő egyre frissebb és nedvesebb. Ichtiander kőlapokat érez a lába alatt, lassít, majd megáll. Ráérősen felveszi a vastag üvegű szemvédőt, kezére és lábára felhúzza az uszonyokat. Kifújja tüdejéből a levegőt, és beugrik a medencébe. A víz hűvöse jólesően frissíti, simogatja kopoltyúit. A kopoltyúrések ütemesen mozognak – az ember hallá változott.

Néhány erőteljes csapás, s Ichtiander leér a medence aljára.

A fiú magabiztosan úszik a teljes sötétben. Kinyújtja a kezét, s vasfogódzót talál a sziklafalban. Mögötte a második, a harmadik. Így jut el a vízzel telt alagút végéig. A vízfenék közelében úszik, szemközt a hideg áramlással. Elrugaszkodik a fenékről, s már fent is van a kellemes, langyos fürdőben. A kerti medencékben felmelegedett víz ugyanis az alagút felső rétegében áramlik a tenger felé. Most sodortathatja magát az árral. A kezét összefonja a mellén, hátára fekszik, úgy ringatózik. Közel az alagút vége. Itt, a kijárat előtt egy sziklarepedésből meleg forrás tör fel. Heves zubogásától táncot járnak a kagylók, kavicsok.

Ichtiander hasra fordul és előrenéz. Sötét van. Maga elé nyújtja a kezét. Tenyere rácsot tapint, moszatoktól sikamlós, apró kagylóktól érdes vasrácsot. Belekapaszkodik, megkeresi a bonyolult nyitószerkezetet. Az alagút kijáratát eltorlaszoló nehéz, rácsos ajtó lassan kinyílik. Ichtiander kisiklik a keskeny résen. Az ajtó becsukódik utána.

A kétéltű ember az óceán felé indul, uszonyos kezével, lábával hajtja magát. A vízben még mindig sötét van. Csak a fekete mélységben villannak fel néha a tengervilágítók (Noctiluca miliaris) kékes szikrái meg a sápadtrózsaszín medúzák. De közel a hajnal, a világító állatok egymás után oltják ki lámpásaikat.

Ichtiander ezer apró tűszúrást érez a kopoltyúiban – nehezen lélegzik. Most haladt el a sziklafok előtt. A szirt mögött a víz iszappal, homokkal és más anyagokkal szennyezett. A tenger sós vizét megédesíti a közelben beletorkolló folyó.

„Furcsa lehet a folyami halaknak. Vajon hogy tudnak megélni abban a zavaros, piszkos édesvízben? – gondolja Ichtiander. – Bizonyára nem olyan érzékeny a kopoltyújuk a homokszemcsékre meg az iszaprészecskékre.”

Kissé magasabbra emelkedik, jobbra fordul, dél felé, aztán ismét alámerül. Ott tisztább a víz. Tenger alatti hideg áramlatba kerül, amely a part mentén halad fel, északnak, egészen a Paraná folyó torkolatáig, ott eltér kelet felé. Az áramlat igen mélyen halad, de felső határa mindössze tizenöthúsz méterre van a vízfelszíntől. Ichtiander megint nyugodtan rábízhatja magát az áramlatra – az messze kisodorja a nyílt óceánra.

Egy kicsit szunyókálhat is. Nincs veszély, még sötét van, a tengeri ragadozók alszanak. Napkelte előtt olyan jó szenderegni. A bőre érzékeli a vízhőmérséklet változását, a víz alatti áramlásokat.

Ekkor a füle tompa robajlást észlel, azután még egyet és még egyet. Horgonyláncok csörgése ez: az öbölben, néhány kilométernyire tőle halászhajók húzzák fel a horgonyt. Nemsokára kel a nap.

Most meg távoli, nagyon távoli, egyenletes zakatolást hall. Ez a Buenos Aires és Liverpool között közlekedő menetrend szerinti angol óceánjáró, a Gorrox propellere és motorja. Lehet vagy negyven kilométerre, mégis hogy hallani! A hang a tengervízben ezerötszáz méteres másodpercenkénti sebességgel terjed. s milyen szép ez a hajó éjszaka! Igazi, fényekben pompázó úszó város. De ha gyönyörködni akar benne, este kell útnak indulnia ki a nyílt tengerre. Buenos Airesbe a hajó már a felkelő nap fényével érkezik, a lámpái olyankor már nem égnek. Vége a szendergésnek. A gőzhajó turbinái, propellerei, hatalmas testének himbálódzása, reflektorainak fénye felébreszti az óceán lakóit. A delfinek bizonyára meg is hallották már a hajó közeledtét, s néhány perce nyugtalanul ficánkolnak, s talán megindultak a hajó felé. Ichtiander erősen figyel.

Motorzaj veri fel a kikötőt: ébred az öböl. Ichtiander kinyitja a szemét, megrázza a fejét, mintha elhessentené a hajnali álmot, néhány erőteljes karcsapás, néhány lábtempó és már fent is van a víz színén.

Óvatosan kidugja a fejét a vízből, körülnéz. Tiszta a levegő, a közelben se hajó, se csónak. Derékig kiemelkedik, lassan tapossa a vizet, úgy tartja fenn magát.

Sirályok és kormoránok repülnek egész alacsonyan a tenger felett, szárnyuk vége néha meg is érinti a víz tükrét, és lassan tovagyűrűző köröket fodroz rajta. A sirályok vijjogása, akár a gyermeksírás. Nagy szárnysuhogással, szelet kavarva, hatalmas hófehér albatrosz lebben el Ichtiander feje fölött. Evezőtollai feketék, a csőre piros, de sárga a hegye, a lába narancssárga. Az öböl felé száll. A fiú sóvárgó pillantása követi, A gyászfekete szárnyak repülés közben legalább négy méter szélesre tárulnak. Ha neki ilyen szárnya volna!

Az éjszakát felszippantják a távolban sötétlő nyugati hegyek. Keleten már piroslik az égbolt. Az óceán tükrén alig észrevehető hullámok borzonganak végi, aranyosan villódzva. A sirályok fehér tolla odafenn a levegőben rózsaszínben játszik.

A víz sápadt tükrén tarka, égszínkék és mélykék ösvények kígyóznak – az első szélfuvallatok nyomai. Egyre több köztük a mélykék. Erősödik a szél. A homokpartot már sárgásfehér hullámnyelvek nyaldossák. A part menti víz színe zöldre vált.

Egész halászflottilla közeledik. Ichtiander lebukik a mélybe. Apja szigorúan meghagyta, hogy ne kerüljön az emberek szeme elé. Rátalál egy hideg vizű keleti áramlatra, az még kijjebb sodorja a nyílt óceán felé. A tengermély kékeslila csöndje veszi körül. Élénkzöld halak úsznak el mellette, testükön pöttyök, csíkok sötétlenek. Piros, sárga, barna halacskák cikáznak szünet nélkül, mint tarka lepkeraj.

Fentről berregés hallatszik, árnyék vetődik a vízre. Egy katonai hidroplán húz el egészen alacsonyan.

Egyszer egy ilyen hidroplán leszállt a vízre, Ichtiander észrevétlenül belekapaszkodott az úszótalpába, és csaknem az életével fizetett érte: a gép váratlanul fölemelkedett, s neki vagy tíz méter magasról kellett leugornia.

Ichtiander felpillant. A nap csaknem a feje fölött áll. Nemsokára dél lesz. A víz már nem olyan, mint a tükör, nem tükrözi vissza a köveket, a halakat, sem őt magát. Szakadatlanul mozog, hullámzik.

Ichtiander újra a felszínre kerül. A hullámok hintáztatják. Kipillant a vízből. Felül egy hullám hátára, alábukik, azután megint fellendül. Hűha, mi van odakint! A parti hullámverés már dühöng, robajlik, köveket görget. A part mentén sárgászöld a víz. Erős délnyugati szél fúj. A hullámok egyre nőnek. Fehér habtaréj villog a hátukon. Vízcseppek permeteznek a fiú testére. Kellemes érzés.

„Miért van az – töpreng –, hogy a hullámok szemből sötétkéknek látszanak, visszanézve meg szürkésfehérnek?” A hullámok tetején szárnyas repülőhalak falkái jelennek meg. Hol felemelkednek, hol lejjebb ereszkednek, kikerülik a hullámtaréjokat, szállnak vagy száz métert, aztán leereszkednek a vízre.

Megbolydult a sirályok raja, hangosan rikoltoznak. Széles szárnyukkal hasítják a levegőt, a leggyorsabb madarak a fregattok. Hatalmas hajlott csőr, éles karmok, zöldesfémes színben játszó sötétbarna tollazat, a begye narancssárga. Ez a hím. s nem messze tőle ott a világosabb tollú, fehér begyű nőstény. Rázuhan a vízre, mint a kő, és egy pillanat múlva ott vergődik már görbe csőrében egy ezüstös halacska. Itt keringenek az albatroszok is. Vihar lesz.

A viharfelhővel szemben már bizonyára ott szárnyal a palamedea. Amikor a halászhajók és az elegáns jachtok hanyatthomlok menekülnek a part felé, ez a bátor kis madár dallal köszönti a vihart.

Zöldes félhomály van idelenn, de a vastag vízrétegen át is kivehető azért, merre jár a nap. Nagy, fényes folt jelzi. Ez pedig elegendő az iránymeghatározáshoz. Ki kell érni a sekély vízbe, mielőtt a felhő eltakarná a napot, különben – oda a reggeli! Pedig már rég itt volna az ideje. A sötétben nehéz rátalálni a zátonyokra, a víz alatti sziklákra. Ichtiander erős karcsapásokkal, erőteljes lábtempóval úszik, akár a békák.

Időnként a hátára fekszik és a kékeszöld homályban aligalig derengő világos folt alapján ellenőrzi, jó irányban halade. Néha előrefigyel, nem láte zátonyt. A bőrével meg a kopoltyújával érzékeli a víz változását: a zátony közelében a víz nem olyan sűrű, nagyobb a sótartalma, és több benne az oxigén. Jó könnyű víz. Megkóstolja, ízlelgeti. Mint a vén tengeri medvék: nem látják, mégis tudják, hogy közel a part. Ki tudja, miféle jelekből.

Fokról fokra világosodik. Balról és jobbról kirajzolódik már a két víz alatti szikla jól ismert körvonala. Közöttük sík terecske, mögötte kőfal. Ichtiander víz alatti öbölnek hívja ezt a helyet. Itt a leghevesebb vihar idején is nyugodt a víz.

Mennyi hal gyűlt össze ebben a csendes öblöcskében! Mint egy bogrács fortyogó halászlé! Apró, sötét színű halacskák testük közepén sárga sáv, a farkuk is sárga, ferde csíkosak, kékek. Hol eltűnnek hirtelen, hol meg ugyanolyan váratlanul újra fölbukkannak. Amíg fölfelé igyekszik a víz színére, körültekinget: mindenütt hemzsegnek a halak. Azután felülről visszapillant: sehol semmi. Mintha a víz nyelte volna el őket. Sokáig töprengett, mi lehet ennek az oka, egészen addig, míg egyszer a kezébe nem akadt egy halacska. Akkora volt, mint a tenyere, de lapos, mint a késpenge. Ezért nem lehet látni felülről.

Tálalva a reggeli. Az öböl sík alján, a meredek sziklafal tövében ott a sok osztriga. Ichtiander odasiklik, leheveredik és nekilát. Kiszedi az osztrigát a kagylóhéjból, és jóízűen elfogyasztja. Jól tud enni a víz alatt: szájába tesz egy falatot, aztán a foga között kiszűri a vizet. Igaz, egy kicsit le is nyel belőle az ennivalóval együtt, de az se baj. Hozzászokott már a tengervízhez.

Vízinövények ringanak körülötte: az agaragar lyukacskákkal pettyezett zöld levelei, a mexikói caulerpa bolyhos zöld levelei, rózsaszínben pompázó nitofilák. Most mind szürkének látszanak, a vízben alkonyi homály uralkodik. Még tart a vihar. Néha a mennydörgés tompa moraja is elhatol idáig. Ichtiander felfelé kémlel.

De mitől támadt ez a hirtelen sötétség? Valami nagy, fekete folt telepedett éppen a feje fölé. Mi lehet az? A reggelinek vége. Ki kell kandikálni a víz színére. Óvatosan kúszik felfelé a meredek sziklán. Lám csak! Hatalmas albatrosz szállt le a vízre. Narancssárga lába karnyújtásnyira van a fiútól. Utána is nyúl, belekapaszkodik. A megriadt madár széttárja sátornyi szárnyát, és felszáll, magával ragadva kapaszkodó potyautasát. De a levegőben Ichtiander teste sokkal nehezebb, mint a vízben volt, az albatrosz súlyos terhével együtt visszazuhan a hullámokba. Tollas, puha melle eltakarja a fiút. Ichtiander nem várja meg, míg a madár vörös csőrével belekap a fejébe, egy szempillantás alatt alámerül, és néhány másodperc múlva másutt bukik fel újra. Az albatrosz elszáll kelet felé, és eltűnik a vihar korbácsolta hullámhegyek mögött.

Elült a vihar. Már csak távoli dörgés hallatszik kelet felől. De az eső még mindig zuhog, mintha dézsából öntenék. Ichtiander derékig kiemelkedik a vízből, úgy gyönyörködik a látványban. A legmagasabb hullám hátán lovagol. Körülötte az ég, a tenger, a szél, a felhő, az eső, a hullám – mind egyetlen forgó, morajló, rengő, robajló, nedves gomolyagba torlódik. Hab göndörödik, tajték kígyózik a hullámok taréján, vízhegyek törnek a magasba, és lavinaként omlanak alá, hullámok ágaskodnak, suhog a zápor, nekivadultan tombol a szél.

Amitől a földi ember retteg, Ichtiander számára gyönyörűség. Persze vigyáznia kell, nehogy rázuhanjon a hullámlavina. De Ichtiander biztonságosan lavíroz a hullámok között. Jól ismeri a természetüket. Tudja, hogy az egyik csendesen hintáztat fölle, a másik, mire egyet szólnál, átbucskáztat a fejeden. Tudja, mi történik a mélyben, azt is, hogyan ül el a hullám, ha vége a viharnak. Hogy először az apraja csillapodik le, azután a nagyok, de az egyenletes „holt hullámzás” még sokáig megmarad.

Szeretett bukfencezni a parti hullámverésben, de tudta, hogy veszélyes. Egyszer úgy beverte a fejét a mederbe, hogy eszméletét vesztette. Más, közönséges ember megfulladt volna, ő kiheverte az ütést a tenger fenekén.

Elállt az eső. Továbbvonult a vihar nyomában valamerre kelet felé. A szél iránya is megváltozott. Északról, a trópusi tájak felől meleget hozott. A felhők mögül kivillogott kékje. Áttörtek a napsugarak, és felsziporkáztak a hullámokon. Délkeleten, a komor, sötét égbolton kettős szivárvány íve feszült. Az óceán is nagyot változott. Már nem ólomszürke, hanem azúrkék, s ott, ahol a napsugarak érik, fényes zöld foltok ragyognak.

Kisütött a nap, és egy pillantás alatt megváltozott a tenger, a part, még a távoli hegyek is. És milyen csodálatosan könnyű, nedves a levegő ilyenkor, vihar után! Ichtiander teliszívja a tüdejét az egészséges, tiszta tengeri levegővel, majd lebukik, s kopoltyúival lélegzik. Ő az egyetlen ember, aki tudja, milyen könnyű, milyen pompás a légzés a vízben olyankor, amikor a vihar, a szél, a hullámverés meg az eső összevegyíti a tengert az éggel, a levegőt a vízzel, s dúsan feltölti a vizet oxigénnel. Ilyenkor feléled minden hal, felpezsdül minden tengeri lény.

Vihar után a vízinövények dzsungeléből, a szűk sziklarepedésekből, a szeszélyes korallképződmények és szivacsok közül apró halacskák úsznak elő, nyomukban felbukkannak a vízmélyek lakói, a nagy halak, s végül, amikor már minden elcsendesült, előmerészkednek az érzékeny, finom medúzák, az áttetsző, szinte súlytalan rákocskák, szifonofórák, vénuszövek.

Egy napsugár esett a hullámra, s köröskörül zöld lett tőle a víz, apró buborékok csillognak, pezseg a hab. Ichtiandertől nem messze delfinek fickándoznak, a barátai. Vidám, hamiskás, kíváncsi pillantásokat vetnek feléje. Fényes fekete hátuk felfelbukkan a hullámok között. Fröcskölődnek, prüszkölnek, kergetőznek. Ichtiander nevet, elkapja egyiketmásikat, belekapaszkodik, lemerül vele, aztán megint fölbukik. Úgy érzi, hogy az egész óceánt, a delfineket, az eget, a napot is, mind az ő kedvéért teremtették.

Az égre pillant, összehúzott szemmel a napba néz. Alkonyodik. Ichtiander nem akar még hazatérni. Elhatározza, hogy itt marad, kinn a vízen, itt lubickol, amíg be nem sötétedik, amíg a mélykék égen föl nem ragyognak a csillagok.

Csakhogy hamarosan elunja a semmittevést. Nem messze tőle tengeri állatok pusztulnak. Pedig segíthetne rajtuk. Feszülten figyeli a távoli partot. Oda, a homoknyelvhez, ahol olyan sekély a víz! Ott van leginkább szükség a segítségére. Ott tombol a parti hullámverés.

Ez az átkozott hullámverés minden vihar után a moszatok egész csomóit, a tenger lakóinak garmadáját veti ki a partra: medúzákat, rákokat, tengeri csillagokat, néha egy-egy óvatlan delfint is. A medúzák nagyon hamar elpusztulnak. A halak némelyike visszavergődik a vízbe, de legtöbbjük ott pusztul a szárazon. A rákok csaknem mind visszajutnak a tengerbe. Néha szándékosan is kimásznak a partra, hogy a hullámverés áldozatain lakmározzanak. Ichtiander szívesen segít a partra vetett állatokon.

Órák hosszat járta a partot vihar után, s a még élő állatokat visszadobta a vízbe. S milyen boldog volt, ha látta, hogy a visszadobott hal vidám farkcsapással tovaúszik. Hát még amikor egyegy oldalára vagy hátára fordult alélt halacska végül mégis magához tért! Ha nagy halat talált a parton, visszacipelte a tengerhez. A hal vergődött a keze között, de ő csak nevetett, és nyugtatta, ne féljen, tűrjön még egy keveset. Persze ugyanazt a halat minden lelkifurdalás nélkül jóízűen elfogyasztotta volna vacsorára, ha a nyílt vízen éppen a keze közé kerül, de hát az más. Az szükséges rossz. Itt viszont a parton ő a tenger lakóinak barátja, jótevője, megmentője.

Rendszerint olyan módon szokott hazatérni, ahogy előtt: a tengeráramlatok sodrában. De ezen a napon nem szívesen maradt sokáig a mélyben, olyan gyönyörű volt a tenger tükre meg az égbolt. Hol alámerült, úszott egy sort, hol ismét felbukott a vízből, mint a halászó tengeri madarak.

A nap utolsó sugarai is kihunytak, csak nyugaton pislákol sárga fénysáv. A mogorva hullámok mint sötétszürke árnyak kergetik egymást.

A levegő hűvöse után most olyan kellemes meleg a víz. Sötét van, de nem félelmetes. Ilyenkor nem kell támadástól tartani. A nappali ragadozók már elpihentek, az éjjeliek pedig még nem indultak vadászatra.

Éppen kapóra jött az északi áramlat, amely közvetlenül a tenger színe alatt halad. A holt hullámzás még mindig nem nyugodott el, fölle ringatja a víz alatti folyót, de az rendíthetetlenül árad a meleg északról a hideg dél felé. Jóval alatta pedig vele szemben halad a hideg áramlat – délről északnak. Ichtiander gyakran bízza rájuk magát, ha hosszabb utat kell megtennie a part mentén.

Ma messze felúszott északra. Most ez a meleg folyam visszafuvarozza az alagúthoz. Csak el ne aludja a kiszállást, mint egyszer megtörtént. Összekulcsolja a karját a feje alatt, aztán széttárja, szétterpeszti a lábát, majd megint összeszorítja. Tornázik. Szépen halad dél felé. A meleg víz és a lassú testmozgás megnyugtatja.

Felpillant. Fénylő ív magasodik előtte apró csillagokkal kirakva. A tengervilágítók gyújtották fel pici lámpásukat, s most a víz színére szállnak fölfelé. Valahol a homályban kékes és rózsaszínű ködgomolyok világítanak – megannyi elképzelhetetlenül parányi világító állat.

Lassan lebeg tova néhány zöldes fényű gömböcske. A fiútól nem messze medúza világít, olyan, mint egy csipkés, rojtos ernyőjű díszes lámpa. A hosszú rojtok az állat minden mozdulatára meglibbennek, akárha könnyű szellő lebegtetné őket. A sekély vizekben már kigyúltak a tengeri csillagok. Lenn a mélyben sebesen iramló fények jelzik az éjjeli ragadozók útját. Egymást követik, keringenek, kihunynak, majd újra felgyúlnak.

Ismét zátony. A korallok szeszélyes ágabogát belülről kék, rózsaszín, zöld és fehér fény világítja meg. Van köztük olyan, amelyik csak halványan pislákol, van, amelyik fehéren izzik, mint az olvasztott fém.

A földről éjjel csak az apró, távoli csillagok látszanak, meg néha a hold. Itt ezernyi csillag, ezernyi hold, ezernyi tarka fényű, kicsinyke nap, csupa lágy pasztellfény. A tengerben az éjszaka sokkalta szebb, mint a földön.

Ichtiander néha fel is bukik a vízből, hogy összehasonlíthassa.

Melegebb a levegő. Fenn az ég csillagokkal kivert sötétkék burája. A láthatáron ott ragyog a hold ezüstkorongja. S végig, a tenger tükrén ezüsthíd vezet odáig.

A kikötő felől elnyújtott, mély hajókürtszó hallatszik. Az angol óceánjáró, a Gorrox most indul visszafelé. Késő van. Hamarosan megvirrad. Csaknem egy teljes napja, hogy eljött hazulról. Otthon valószínűleg szemrehányás fogadja.

Ichtiander az alagúthoz ér, benyúl a rácsok közé, kinyitja a vasrostélyt, átúszik a vaksötét átjárón. Most az alagút alján, a hideg áramlattal kell haladnia, az visz a tengerről a kerti medencék felé.

Kissé beüti a vállát. Beért a medencébe. Gyorsan feljön a víz színére. Mélyen beszívja tüdejébe a kert oly jól ismert, virágillattól édes levegőjét.

Néhány perc múlva már mélyen alszik az ágyában, ahogy apja meghagyta.