II. RÉSZ

ÚTON

Ichtiander gyorsan felkészült az útra. Elővette a parti sziklák közül a ruháját és cipőjét, s a hátára csatolta a késtartó szíjával. Feltette a szemüveget, a kéz– és lábuszonyokat, azután elindult.

A La Plata öbölben számos óceánjáró, gőzhajó, sóner és halászbárka horgonyzott, néhány apró parti gőzös cikázott köztük. Alulról nézve olyanok voltak, mint megannyi. nyughatatlan vízi bogár. Horgonyláncok és kötelek nyúltak fel a mélyből, mint valami víz alatti erdő karcsú fatörzsei. Az öböl fenekén mindenféle hulladék hevert: vasdarabok, kiszórt kőszén halmai, salakkupacok, ócska gumitömlőcafatok, vitorlafoszlányok, bádogkannák, téglák, törött üvegek, konzervdobozok, a part közelében kutya– és macskatetemek.

A víz tükrét vékony olajréteg borította. Még nem bukott le a nap, odalenn mégis zöldesszürke félhomály volt. A Paraná folyó hordaléka, a temérdek homok és iszap zavarossá tette az öböl vizét.

Ichtiander eltévedt volna ebben a hajólabirintusban, ha az öbölbe torkolló folyó enyhe sodra nem mutatta volna az irányt. „Megdöbbentő, milyen rendetlenek az emberek” – gondolta Ichtiander undorodva, a medret borító szeméttelep láttán. Az öböl közepén úszott, a hajók gerince alatt. Nehezen lélegzett a szennyezett vízben, mint a szárazföldi ember fojtó levegőjű szobában.

Néha emberi holttest vagy állatcsontváz akadt az útjába. Egy széthasított koponyájú hullának kötél volt a nyakában, s a kötél végén kőnehezék. Gyilkosság áldozatát tüntethette el itt valaki. Ichtiander igyekezett, hogy kijusson ebből az átokverte öbölből.

De minél messzebb jutott, annál jobban érezte a szemközti áramlatot. Nehezen haladt előre. Az óceán áramlatai mindig segítségére voltak, jól ismerte őket, és ki is használta a sodrukat, mint tengerész a kedvező hátszelet. Itt csak egyetlen, erős áramlat volt, s neki sodrással szemben kellett úsznia. Bosszantotta, hogy gyakorlott úszó létére ilyen lassan haladt.

Hirtelen elzúgott valami közvetlenül mellette, majdnem súrolta a testét. Jókora vasmacska volt, valamelyik hajóról eresztették le. „Úgy látszik, ez a vidék nem is veszélytelen” – gondolta Ichtiander, és körülnézett. Épp jókor, mert már sarkában volt egy otromba gőzhajó.

Még mélyebbre merült, és amikor a hajó föléje ért, belekapaszkodott a tőkesúlyba. Az acélt érdes tapintású szövedékkel fonták körül a polipok, így aztán meg lehetett kapaszkodni benne. Igaz, nem volt valami kényelmes utazóhelyzet, de a hajó legalább védelmet adott, s sebesen vontatta a folyó felé.

Áthaladtak a torkolatvidéken, s már felfelé húztak a Paraná folyón. A mérhetetlen iszaptömeget hömpölygető édesvízben Ichtiander nehezen lélegzett. A karja elzsibbadt, de nem akarta elereszteni a hajót. „Milyen kár, hogy nem jöhettem Leaderrel” – gondolta. De a delfinnek még veszélyesebb lett volna az utazás. Leader nem tudott volna egész idő alatt víz alatt maradni. Ichtiander pedig nem mutatkozhatott a felszínen az élénk forgalom miatt.

Már egészen merev lett a keze. Ráadásul alaposan meg is éhezett, hiszen egész nap egy falat se volt a szájában. Pihenőt kellett tartania. Elengedte a kapaszkodót, és lebukott a mélybe.

Sűrűbb lett a sötétség. Ichtiander végigkutatta az iszapos folyómedret, de egy fia lepényhalat vagy osztrigás kagylót se talált. Édesvízi halak cikáztak körülötte, de nem ismerte a szokásaikat, sokkal ravaszabbnak látszottak, mint a tengerlakók. Nehezebb volt elkapni őket. Csak éjjel, amikor a halak elnyugodtak, akkor sikerült kifognia egy jókora csukát. Kemény volt a húsa és hínárszagú, de Ichtiander olyan éhes volt, hogy egész darabokat falt be szálkástul.

Pihennie kellett. A folyóban legalább nyugodtan kialhatja magát, se cápától, se poliptól nem kell tartania. Csak arra kell vigyáznia, nehogy visszavigye a sodrás. Talált a mederben néhány követ, sáncot rakott belőlük, és az egyiket átfogta a karjával.

Nem sokáig aludt. Csakhamar megérezte, hogy hajó közeledik. Kinyitotta a szemét, s már látta is a jelzőfényeket. A hajó fölfelé haladt. Ichtiander gyorsan felkelt és nekikészült, hogy felkapaszkodjon rá. De a motoros sima fenekén nem talált alkalmas fogódzót. Tett néhány sikertelen kísérletet, de majdnem elkapta a propeller.

Még néhány hajó elhaladt lefelé a folyón, amíg végre meg tudott kapaszkodni egy felfelé húzó személyszállító gőzhajóban.

Így jutott el Ichtiander Paraná városáig. Utazásának első szakasza ezzel véget ért. De még hátravolt a neheze: a szárazföldi út.

Kora reggel kiúszott a forgalmas városi kikötőből a folyó nyugalmasabb részére, óvatosan körülkémlelt, és kimászott a partra. Levette a szemüvegét meg az uszonyait, és beásta a parti homokba. Megszárogatta vizes öltönyét, aztán felöltözött. Gyűrött, piszkosfehér ruhájában csavargónak látszott. De Ichtiandernek kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy a külsejével törődjön.

Elindult a folyó jobb partján, amint Olsen tanácsolta, és meg-megkérdezte a helybeli halászoktól, nem tudják-e, merre van a Dolores hacienda, Pedro Zurita birtoka.

A halászok gyanakodva mérték végig, és tagadólag rázták a fejüket.

Múltak az órák, egyre elviselhetetlenebb lett a hőség, s ő még mindig nem jutott semmire. Ichtiander rosszul tájékozódott a szárazföldön, ismeretlen vidéken meg végképp nem ismerte ki magát. A hőség elcsigázta, kóválygott a feje.

Hogy kissé magához térjen, néha megmártózott a folyóban.

Végre délután négy óra tájban találkozott egy napszámosforma öreg paraszttal. Amikor végighallgatta a fiú kérdését, rábólintott.

– Eredj csak végig ezen az úton a földeken át. Eljutsz egy nagy tóhoz. Átmész a hídon, aztán fölmászol egy kis dombra, ott találod, akit keresel, a bajuszos donna Dolorest.

– Bajuszos? De hiszen Dolores egy birtok neve!

– Persze hogy az. De Doloresnek hívják a birtok régi úrnőjét is, Pedro Zurita anyját. Kövér, bajuszos asszonyság. Eszedbe ne jusson elszegődni hozzá. Fölfal szőröstül-bőröstül. Valóságos boszorkány. Mondják, hogy Zurita fiatal asszonyt hozott a házhoz. Annak se lesz, szegénynek, élete az anyósától – mondta a beszédes kedvű öreg.

„Gutiérrez lesz az” – gondolta Ichtiander.

– És messze van ide a birtok? – kérdezte.

– Estére odaérsz – felelte az öreg a napra nézve.

Ichtiander megköszönte az eligazítást, és sietősen útnak indult a búzaföldek és kukoricatáblák mentén. De a gyors járás hamar kifárasztotta. Az útnak meg csak nem akart vége szakadni. A búzaföldeket legelők váltották fel, a magas, kövér fűben juhnyájak legelésztek.

A fiúnak fogytán volt az ereje, hasogató fájdalmat érzett az oldalában. Szomjúság kínozta. S körös-körül sehol egy csepp víz. „Csak érnék már a tóhoz!” – gondolta vágyódón. Beesett az arca, a szeme égett, nehezen szedte a levegőt. Éhes is volt. De mit lehetne enni? A bárányokat pásztor őrzi meg kutyák. A barack– és narancsfák érett gyümölcsétől vastag kőkerítés választja el. Itt nem úgy van, mint az óceánban. Itt minden a másé, valakinek a tulajdona. Kerítések szabdalta, jól őrzött világ. Csak a madarak röpdösnek, csivitelnek szabadon az út mentén. De a madarakat nem lehet megfogni. Lehet, hogy nem is szabad! Talán azokat is számon tartja valaki. Itt az ember éhen halhat, szomjan pusztulhat, hiába vannak körülötte gyümölcskertek, kutak, kövér nyájak.

Szemben az úton, kezét a háta mögött összekulcsolva, kövér ember közeledett. Fényes gombokkal ékes fehér zubbony volt rajta, fehér tányérsapka, övén pisztolytáska.

– Mondja, legyen szíves, messze van ide a Dolores hacienda? – kérdezte tőle Ichtiander.

A kövér ember gyanakodva végigmérte őt.

– Hát neked mi kéne? Honnan jössz?

– Buenos Airesből.

A zubbonyos erre felkapta a fejét.

– Találkoznom kell ott valakivel – tette hozzá Ichtiander.

– Nyújtsd csak ide a kezed! – mondta a zubbonyos.

Ichtiander kissé furcsállotta ugyan, de gyanútlanul odanyújtotta mindkét kezét. A zubbonyos elővett a zsebéből egy pár „karkötőt” (kézibilincset), és rácsattantotta a fiú csuklójára.

– Szóval megkerültél – dörmögte, és oldalba taszította Ichtiandert. – Indulás! Majd én elvezetlek Doloreshez, ha oda kívánkozol!

– De miért láncolta össze a kezemet? – kérdezte a fiú értetlenül, a csuklóján ékeskedő „karkötőt” nézegetve.

– Nem társalgunk! – kiáltott rá szigorúan a zubbonyos. – Lódulj már!

Ichtiander lehajtott fejjel kullogott az úton. Még jó, hogy nem visszafelé viszik – gondolta. Nem értette, mi történt. Nem tudta, hogy az elmúlt éjjel a szomszéd farmon rablógyilkosságot követtek el, és hogy a rendőrség nyomoz a tettesek után. Az se fordulhatott meg a fejében, hogy gyűrött ruhájában ugyancsak gyanút keltő látványt nyújt. Az úticéljával kapcsolatban adott bizonytalan válasza végképp megpecsételte a sorsát.

A rendőr letartóztatta, s most a legközelebbi faluba kísérte, hogy útnak indítsa a paranái börtön felé.

Ichtiander csak azt értette meg, hogy megfosztották a szabadságától, és bosszantó módon feltartóztatják.

Elhatározta, hogy akármi történjék, az első adandó alkalommal megpróbál kiszabadulni.

A kövér rendőr tökéletesen elégedett volt a sikerrel, egy hosszú szivarral jutalmazta meg magát, vastag füstpászmákat eregetett Ichtiander orra alá. A fiú fulladozott.

– Megkérhetem, hogy ne füstöljön, nem kapok levegőt – fordult a kísérőjéhez.

– Micsoda? Csak nem tilos a dohányzás? – A rendőrnek ráncba szaladt a képe, akkorát hahotázott. – Nézze meg az ember, milyen finnyás az úrfi! Lódulj! – rivallt a fiúra, s újabb füstfelhőt fújt az arcába.

Ichtiander mit tehetett volna, engedelmeskedett.

Végre feltűnt a tó és a rajta átívelő keskeny híd. A fiú akaratlanul is meggyorsította lépteit.

– Ne siess annyira, Dolores anyó megvár! – kiáltott rá a rendőr.

Elérték a hidat. Amikor a közepére értek, Ichtiander áthajolt a korláton, és a vízbe vetette magát.

A rendőrt váratlanul érte a dolog. Ki hitte volna, hogy valaki megbilincselt kézzel ilyesmire vetemedik?

Ichtiandert viszont az érte váratlanul, amit kövér kísérője tett a következő pillanatban. Utána ugrott a tóba – nyilván félt, hogy belefullad a fogoly. Pedig ő élve akarta előállítani. Ha egy őrizetbe vett személyt összebilincselt kézzel holtan találnak a vízben, abból bizonyos kellemetlenségek származhatnak. A rendőr olyan gyorsan vetődött Ichtiander után, hogy meg tudta markolni a haját, és jól belekapaszkodott. Ichtiander úgy gondolta, hogy inkább megválik egy maroknyi hajtól, de lerázza kéretlen kísérőjét – és lemerült a mélybe, maga után vonszolva a rendőrt. Hamarosan érezte, hogy gyengül a szorítás, a rendőr marka szétnyílik, és elengedi a haját. A fiú néhány méterrel arrébb siklott, és kidugta fejét a vízből, hogy lássa, kiért-e a partra a rendőr. Az már a víz felszínén kapálódzott, és amikor észrevette Ichtiander fejét, heves kiáltozásba kezdett:

– Megfulladsz, te csirkefogó! Ússz ide hozzám!

„Nem is rossz ötlet” – gondolta Ichtiander.

– Segítség! Megfulladok!… – kiáltotta, és lemerült a mélybe.

A víz alól figyelte, hogyan bukik le a rendőr, hogyan keresi őt, s végül reményvesztve hogyan evickél ki a partra. „Mindjárt elmegy” – gondolta a fiú. De a rendőr nem ment el. Úgy döntött, hogy a nyomozó hatóság megérkeztéig a holttest mellett marad. Az, hogy a holttest a tó fenekén fekszik, mit sem változtat a dolgon – a szabály az szabály.

Egy paraszt jött szembe a hídon, zsákokkal felmálházott öszvér hátán. A rendőr megparancsolta, hogy dobja le a zsákokat, és azonnal vigyen el egy cédulát a legközelebbi rendőrőrsre.

Az ügy Ichtiander számára ugyancsak kellemetlen fordulatot vett. Ráadásul a tóban hemzsegtek a piócák. Rátapadtak a testére, alig győzte leszedni őket. S minden mozdulatára vigyáznia kellett, nehogy felkavarja a vizet, és ezzel magára vonja a rendőr figyelmét.

A paraszt egy fél óra múlva visszatért, az út felé mutogatott, felrakta a zsákokat az öszvér hátára, és sietve továbbállt. Öt perc se telt belé, három rendőr ért a tóhoz. Ketten egy könnyű csónakot cipeltek a fejükön, a harmadik csáklyát hozott meg evezőt.

A csónakot vízre bocsátották, s keresni kezdték a vízbefúltat. Ichtiander nem félt, számára inkább játék volt az egész. Egy mozdulat, s máris arrébb siklott. A rendőrök tüzetesen végigkutatták a tó fenekét a híd környékén, de a holttestet nem találták.

A rendőr, aki Ichtiandert őrizetbe vette, értetlenül tárta szét a karját. Ez mulattatta a fiút. De csakhamar odalett a jókedve. A rendőrök csáklyája iszapfelhőket kavart fel a tó medréből. Zavaros lett tőle a víz. Ichtiander karnyújtásnyira se látott, ez pedig már nem veszélytelen. De ami ennél is rosszabb – alig kapott levegőt az oxigénszegény vízben. S most még az iszap is!

Fulladozott, és egyre erősödő, égő fájdalmat érzett a kopoltyújában. Tudta, hogy nem bírja sokáig. Akaratlanul is nyögés szaladt ki a száján, s nyomában levegőbuborékok szálltak a felszínre. Mit tegyen? Ki kell jutni a tóból – nincs más megoldás. Kijutni, akármi történjék. Nyilván azonnal elfogják, lehet, hogy meg is verik, börtönbe csukják. Akkor is. Küszködve ért ki a sekély vízbe, és kidugta a fejét.

– Á-á-á-á! – üvöltött fel eltorzult hangon az egyik rendőr, átvetődött a csónak peremén, be a vízbe, hogy mihamarabb partot érjen.

– Jézus Mária! Ó-ó-ó! – kiáltotta a másik, és a csónak aljára lapult.

A parton maradt két rendőr buzgó imádságba kezdett. Holtsápadtan reszkettek a rémülettől.

Ichtiander nem ezt várta, s nem mindjárt értette riadalmuk okát. Azután eszébe jutott, hogy a spanyolok nagyon vallásosak, és hisznek a babonában. A rendőrök biztosan azt hiszik, hogy kísértetet látnak. Elhatározta hát, hogy még jobban rájuk ijeszt. Kivicsorította a fogát, forgatta a szemét, rettentő hangon felvonított, és lassan haladt a part felé. Szándékolt lassúsággal lépkedett ki az útra, és megfontolt tempóban távolodott.

Senki se moccant, senki se merte feltartóztatni. A babonás félelem még a szolgálati szabályzat előírásainál is erősebbnek bizonyult.