AZ ELHAGYOTT MEDÚZA

Zurita a hajókorlátnál állt, az előárboccal szemben. A kormányos jeladására a matrózok a kapitányra rontottak. Fegyverük nem volt, de sokan voltak. Kiderült azonban, hogy Zuritát legyőzni nem is olyan könnyű. Két matróz hátulról csimpaszkodott belé. Ám Zurita kitört a gyűrűből, néhány lépést hátrált, és teljes erőből hanyatt vetődött.

A matrózok elengedték a kapitányt, és nyögve zuhantak a fedélzetre. Zurita felegyenesedett, és az öklével hárította el az újabb rohamot. Elmaradhatatlan revolvere most is nála volt ugyan, de a támadás teljesen váratlanul érte, nem volt ideje rá, hogy elővegye a tokjából. Lassan hátrált az előárboc felé, és hirtelen lendülettel felugrott az árboctartóra, s majomügyességgel mászni kezdett felfelé.

Egy matróz elkapta a lábát, de Zurita a szabadon maradt lábával úgy rúgta fejbe, hogy kóvályogva hanyatlott vissza a fedélzetre. Amikor a kapitány viszonylag biztonságos magasságba ért, vad szitkozódás közepette elhelyezkedett egy keresztrúdon, és előhúzta revolverét.

– Aki utánam merészkedik, annak szétloccsantom a fejét!

A matrózok odalent zajongva vitatkoztak, mit tegyenek.

– A kapitányi kabinban van fegyver! – kiáltotta a kormányos, igyekezve túlkiabálni a többieket. – Gyerünk, törjük fel az ajtót.

Néhányan a lejáró felé indultak.

„Elvesztem! – gondolta Zurita. – Lelőnek, mint egy kutyát!”

A tengert fürkészte, mintha onnan várna segítséget. Nem akart hinni a szemének, amikor észrevette, hogy egy tengeralattjáró hasítja a vizet nem messze a Medúzától, és nagy sebességgel közeledik feléjük.

„Csak le ne merüljön! – imádkozott Zurita. – A hajóhídon emberek állnak. Lehetetlen, hogy észre ne vegyenek!”

– Segítség! Gyorsan! Megölnek! – kiabált Zurita, ahogy csak a torkán kifért.

A tengeralattjáró utasai bizonyára észrevették. Továbbra is az előbbi sebességgel haladtak, egyenesen a Medúza felé.

A sóner fedélzeti nyílásában megjelentek az első fegyveres matrózok. Kitódultak a fedélzetre, de ott tanácstalanul megtorpantak. Felfegyverzett – nyilván katonai – tengeralattjáró közeledett a Medúzához. Nem ölhetik meg Zuritát a hívatlan tanúk szeme láttára!

Zurita diadalmaskodott. De az öröme nem tartott sokáig. A tengeralattjáró parancsnoki hídján Baltasart és Cristóbalt pillantotta meg, s mellettük egy magas, karvalyorrú férfi állt. Hangosan kiáltotta feléje:

– Pedro Zurita! Haladéktalanul adja ki Ichtiandert, akit elrabolt, és fogságban tart! Vagy itt lesz a fiú öt perc múlva, vagy a tenger fenekére küldöm a hajóját.

„Árulók! – gondolta Zurita, és gyűlölettel pillantott Cristóbal és Baltasar felé. – De inkább Ichtiandertől válok meg, mint a saját fejemtől.”

– Azonnal hozom! – kiáltott vissza, és már mászott is lefelé.

A matrózok megértették, hogy menekülniük kell. Gyorsan lebocsátották a csónakokat, vízbe ugráltak, és kiúsztak a part felé. Ki-ki a maga bőrét mentette.

Zurita lerobogott a kabinjába, előrántotta a gyöngyös zacskót, az inge alá dugta, felkapott egy kendőt meg néhány szíjat. A következő pillanatban feltépte Gutiérrez kabinjának ajtaját, karjára kapta az asszonyt, és a fedélzetre vitte.

– Ichtiander nem érzi jól magát. A kabinjában megtalálják – mondta a kapitány, s továbbra sem engedte el Gutiérrezt. A hajó pereméhez rohant, az asszonyt beültette egy csónakba, a csónakot vízre bocsátotta, s maga is beleugrott.

A tengeralattjáró nem vehette üldözőbe őket, nagyon sekély volt a víz. De Gutiérrez meglátta a tengeralattjáró fedélzetén Baltasart.

– Apám, mentsd meg Ichtiandert! Ott van a… – de nem tudta végigmondani, Zurita a kendővel betömte a száját, s azon igyekezett, hogy összeszíjazza a kezét.

– Engedje el a hölgyet! – kiáltott Salvador a durva erőszak láttán.

– A hölgy a feleségem, és senkinek sincs joga, hogy beleavatkozzon a családi ügyeimbe! – kiáltott vissza Zurita, és megfeszített erővel evezett.

– Senkinek sincs joga, hogy így bánjon egy nővel! – kiáltott felháborodottan Salvador. – Álljon meg, vagy lövök!

De Zurita továbbevezett.

Salvador célzott és lőtt. A golyó a csónak oldalát érte.

Zurita maga elé emelte Gutiérrezt, a nő testével fedezte magát.

– Tessék csak, folytassa – kiáltotta csúfondárosan. Gutiérrez tehetetlenül vergődött a karjában.

– Párját ritkító gazember – mondta Salvador, és leengedte a fegyvert.

Baltasar beugrott a vízbe, úszva próbálta utolérni a csónakot. De Zurita már majdnem a parton volt. Nekifeszült az evezőnek, s a következő hullám már ki is vitte a csónakot a parti homokra. Pedro karjába kapta Gutiérrezt és eltűnt a sziklák mögött.

Amikor látta, hogy Zuritát úgysem éri utol, Baltasar a sóner felé úszott, s a horgonyláncon felkapaszkodott a fedélzetre. Lement a hajólépcsőn, Ichtiandert kereste. Bejárta az egész hajót, mindenhová benézett, még a raktárba is. Senkit sem talált.

– Ichtiander nincs a hajón! – kiáltotta át Salvadornak.

– De él, és itt kell lennie valahol. Gutiérrez azt mondta: „Ichtiander ott van a…” Ha az a haramia be nem tömi a száját, most tudnánk, hol keressük – mondta Cristóbal.

Figyelmesen kutatta a vizet, és észrevette, hogy árbocok csúcsa áll ki belőle. Úgy látszik, valami nemrégiben elsüllyedt hajó. Talán ott van Ichtiander, a hajóroncson.

– Zurita talán leküldte a hajóroncsra kincset keresni – kockáztatta meg. Baltasar egy abroncsban végződő láncot talált a Medúza fedélzetén.

– Zurita minden valószínűség szerint ezen a láncon eresztette le a vízbe Ichtiandert, nehogy megszökjön. Nem, biztos, hogy nincs az elsüllyedt hajón.

– Zuritát legyőztük – mondta a doktor tűnődőn –, de Ichtiandert nem találtuk meg.