DOKTOR SALVADOR

Zurita beváltotta fenyegetését. Drótakadályokat állított az öböl fenekére, hálókat feszített ki, csapdákat állított mindenütt. De munkájának egyelőre csak a halak estek áldozatul, a tengeri ördögöt mintha a föld nyelte volna el. Többé nem mutatkozott, életjelt sem adott magáról. Hiába jelent meg a szokott helyen nap mint nap a szelídített delfin, hiába bukfencezett a vízben prüszkölve, mintha sétára hívná furcsa barátját. Nem jött. A delfin mérgesen horkantott búcsúzóul, aztán kiúszott a nyílt tengerre.

Elromlott az idő. Keleti szél csapkodta az óceán felszínét, az öböl vizét zavarossá tette a felkavarodott homok. A hullámok habtaréja elfedte a vizek mélyét. Nem láthatta senki, mi történik odalenn.

Zurita órák hosszat álldogált a parton, s a vizet nézte. A hatalmas hullámok egymást kergették, zubogó vízesésben buktak alá, a víz alsóbb rétegei pedig sziszegve gördültek tova a nedves homokon, kavics és kagylóáradatot zúdítva a kapitány lába elé.

– Nem, ezzel semmire se megyünk – határozta el végül. – Valami mást kell kitalálni. Az ördög vidáman éldegél a rejtekhelyén, és eszében sincs kijönni. Úgy látszik, nekünk kell odamennünk, ha el akarjuk fogni. Le kell szállnunk a tenger fenekére. Úgy bizony. – És Baltasarhoz fordult, aki éppen egy bonyolult csapdán mesterkedett. – Indulj azonnal Buenos Airesbe, és hozzál két búvárruhát oxigéntartállyal. A szokásos, gumitömlős búvárfelszerelés nem jó. Az ördög elvághatja a csövet. Pedig alighanem hosszabb víz alatti útra kell felkészülnünk. És ne felejtsd el, hogy jó erős lámpák is kellenek!

– Vendégségbe készül az ördöghöz? – kérdezte Baltasar.

– Persze, veled együtt, öreg cimbora.

Baltasar bólintott, és útnak indult.

Nemcsak búvárruhákat és zseblámpákat hozott, hanem két hosszú, hajlított pengéjű bronzkést is.

– Ilyeneket ma már nem tudnak csinálni – mondta. – Régi araukán kések. Ezekkel metszették föl valaha az én dédapáim, tisztesség ne essék szólván, a maga dédapái hasát.

Ez a történelmi eszmefuttatás Zuritának aligha volt ínyére, de azért a késeket elfogadta.

– A bölcs előrelátás hasznos erény, Baltasar! – dicsérte az öreget.

Másnap hajnalban, a hullámverésnek fittyet hányva, a két búvár leereszkedett az öböl fenekére. Nagy nehezen kioldozták a víz alatti barlang szája előtt feszülő hálókat, és bemásztak a keskeny járatba. Teljes sötétség vette őket körül. Lábra álltak, kezükbe fogták a kést, és bekapcsolták az elemlámpájukat. A rémült apró halak eliszkoltak a fénycsóva útjából, aztán visszaszállingóztak, és úgy nyüzsögtek a kékes fénysugárban, mint bogárraj a lámpa körül.

Zurita elhessentette őket, vakította a halpikkely csillogása.

A barlang elég nagy volt, legalább négy méter magas, öthat méter széles. A búvárok jól megnéztek minden sarkot. Üres és lakatlan volt. Csak az apró halacskák kerestek itt menedéket, nyilván a hullámverés meg a ragadozók elől.

Óvatosan lépkedve haladtak előre. A barlang fokozatosan szűkült. Hirtelen megtorpantak a csodálkozástól. Erős vasrács állta el az útjukat.

Zurita nem akart hinni a szemének. Megmarkolta a vastag rácsot, és rázni kezdte, hátha sikerül kinyitni. De a rács nem engedett. A lámpával végigpásztázta, és meggyőződhetett róla, hogy az szilárdan be van építve a barlang simára csiszolt falába, sarokpántok erősítik, és csak belülről nyitható.

Újabb rejtély előtt álltak.

Nemcsak értelmes, hanem különlegesen tehetséges lény lehet ez a tengeri ördög. Tudja, hogyan lehet megszelídíteni a delfint, ért a fémek megmunkálásához, a lakását pedig vasból készült erős kapuval védelmezi. De hát a víz alatt nem lehet vasat kovácsolni! Eszerint nem a vízben él, vagy legalábbis hosszabb időt szokott a szárazföldön tölteni.

Zuritának úgy lüktetett a halántéka, mintha a búvársisakban nem volna elég oxigén, pedig alig néhány percet töltött a víz alatt.

Jelt adott Baltasarnak, s mi mást tehettek volna – elhagyták a barlangot. Fölemelkedtek a felszínre.

Az indiánok türelmetlenül várták őket, s nagyon megörültek, hogy sértetlenül tértek vissza.

A kapitány levette a sisakját, kilihegte magát, aztán megkérdezte:

– Hát ehhez mit szólsz?

Baltasar széttárta a karját.

– annyit, hogy felkopik az állunk, ha addig akarunk itt ülni, amíg az ördög elő nem jön. Kiéheztetni se lehet, biztosan halat eszik, az pedig van ott elég. Fel kell robbantani a vasrácsot, nincs más megoldás.

– És nem gondolod, hogy a barlangnak két bejárata is lehet? Egyik a víz felől, másik a szárazföldről.

– Erre nem gondoltam.

– Pedig gondolni kellett volna rá. Hogy is nem jutott eddig eszünkbe, hogy átvizsgáljuk a környéket?

Végigkutatták az öböl partját. A kapitány hamarosan egy falra bukkant. Magas, fehér kőfal volt, és jókora földdarabot kerített körül, legalább tíz hektárt. Zurita végigkövette a fal vonulatát. Egyetlen kapu volt rajta csupán, vastag acéllemezekből kovácsolva. A nagy kapun kicsiny vasajtó, rajta belülről lefedett kémlelőnyílás.

„Valóságos erődítmény vagy börtön – gondolta Zurita. – Különös. A farmerek nem építenek ilyen vastag, magas falakat. És nincs benne se lyuk, se repedés, amin át be lehetne látni.”

Néptelen, vad környék veszi körül: csupasz, szürke sziklák, csak ittott zöldellt rajtuk valami tüskés bozót vagy kaktuszféle. Alatta pedig az öböl.

A kapitány néhány napig strázsálta a falat, figyelte a vaskaput. De hiába. Egy lélek rajta se be, se ki. Egyetlen hang sem hallatszott át a fal túloldaláról.

Este a Medúza fedélzetén megkérdezte Baltasart:

– Tudod, ki lakik az öböl feletti erődben?

– Tudom, megkérdeztem a közeli farmokon dolgozó indiánoktól. Salvadornak hívják.

– Ki lehet az a Salvador?

– Egy isten – felelte az öreg.

Zurita sűrű, fekete szemöldöke a homlokára szaladt.

– Tréfálsz?

Az indián alig észrevehetően elmosolyodott.

Csak azt mondom, amit hallottam. Az indiánok közül istenségnek tartják. Megmentőjüknek.

– Mitől menti meg őket?

– A haláltól. Azt mondják, hogy mindenható. Csodatévő hatalma van. Hogy élet és halál ura. A sántáknak új lábat ad, jobbat, mint a régi, a vakok új szemet kapnak tőle, éleset, mint a sasé, sőt még a halottakat is feltámasztja.

– Teringettét! – morogta a kapitány, bajszát pödörgetve.

– Az öbölben a tengeri ördög, az öböl felett egy isten. Nem gondolod, hogy ezek egymás kezére játszanak?

– Azt gondolom, hogy sürgősen odébb kéne állnunk, míg föl nem forr az agyunk ettől a sok csodától.

– Te magad láttál valakit, akit ez a Salvador gyógyított meg?

– Láttam. Mutattak egy embert, akinek eltörött a lába. Mióta kijött Salvador keze alól, úgy fut, mint a musztáng. Meg láttam egy feltámasztott indiánt is. Az egész falu a tanú rá, hogy már kihűlt a teste, amikor Salvadorhoz vitték. A koponyája széthasítva, kilátszott az agyveleje. Élve, egészségesen jött vissza Salvadortól. Meg is nősült a halála után. Takaros menyecskét vitt a házhoz. Meg láttam indián gyerekeket is, akik…

– Szóval idegeneket is fogad?

– Csak indiánokat. Jönnek is hozzá mindenhonnan, a Tűzföldről és az Amazonas vidékéről, az Atacamasivatagból és az Asuncion szigetről.

Ezt hallván a kapitány elhatározta, hogy Buenos Airesbe utazik.

Ott megtudta, hogy Salvador indiánokat gyógyít, és csodatevő híre van közöttük. Az orvosok azzal a felvilágosítással szolgáltak, hogy Salvador tehetséges, sőt zseniális sebész, de mint a legtöbb zseninek, neki is furcsa bogarai vannak. A nevét jól ismerik az Ó és Újvilág tudományos köreiben. Amerikában bátor műtétei tették híressé. Amikor a beteg helyzete már reménytelen volt, és az orvosok nem vállalták a műtét kockázatát, olyankor Salvadort hívták. Sosem mondott nemet. Vakmerősége és találékonysága nem ismert határt. Az első világháború idején a francia fronton csaknem kizárólag koponyaműtétekkel foglalkozott. Sok ezer ember tartozik hálával neki. A békekötés után visszatért hazájába, Argentínába. Orvosi gyakorlatával és ügyes földspekulációkkal hatalmas vagyonra tett szert. Terjedelmes birtokot vett nem messze Buenos Airestől, magas fallal vette körül – ez is a furcsaságai közé tartozik –, ott telepedett le, és felhagyott mindenféle orvosi gyakorlattal. Kizárólag tudományos munkát folytat a laboratóriumában. Csak indiánokat gyógyít, akik földre szállt istenként imádják.

Zuritának még egy apróságot sikerült megtudnia. Ott, ahol most Salvador nagy kiterjedésű birtokai fekszenek, a háború előtt egy kis kertes ház állt, azt is kőfal vette körül. Amíg Salvador a fronton volt, egy néger szolga és néhány hatalmas kutya őrizte a házat. Megvesztegethetetlen strázsák voltak. Senkit se engedtek be az udvarra.

Mostanában Salvador még nagyobb titokzatossággal veszi magát körül. Még a volt egyetemi kollégáit sem fogadja.

„Ha Salvador orvos – okoskodott Zurita –, nem tagadhatja meg a segítséget egy betegtől. Miért ne lehetnék én az a beteg? Csak bejussak hozzá, aztán a többit majd meglátjuk.”

Elindult a Salvador birtokát őrző vaskapu felé, s mikor odaért, dörömbölni kezdett rajta. Sokáig makacsul dörömbölt, de senki se nyitott ajtót. Dühében felragadott egy nagy követ, és azzal verte a kaput. Olyan zajt csapott, hogy a halottak is felébredtek volna tőle.

Messze a fal mögül kutyaugatás hallatszott, aztán odabent elfordították a kémlelőnyílás fedelét.

– Mi kell? kérdezte valaki tört spanyolsággal.

– Beteg vagyok, nyissa ki gyorsan! – felelte Zurita.

– Aki beteg, nem így kopog – cáfolt rá ugyanaz a nyugodt hang, és a nyílásban egy szem jelent meg. – A doktor nem fogad.

– Nem tagadhatja meg a segítséget egy betegtől! – kiáltotta Zurita ingerülten.

A kémlelőnyílásra rácsukódott a fedél, a lépések távolodtak. Csak a kutyák ugattak nekivadultan.

A kapitány, miután teljes szitokkészletét kimerítette, visszatért a hajójára.

Menjen panaszra Buenos Airesbe? Mi haszna volna? Majd felrobbant dühében. Tömött fekete bajszát komoly veszély fenyegette, minthogy felindulásában szünet nélkül tépázta.

Lassanlassan lecsillapodott, törni kezdte a fejét, mit tehetne.

Végül fölment a fedélzetre, és mindenki számára váratlanul kiadta a parancsot:

– Horgonyt fel!

És a Medúza elindult Buenos Aires felé.

– Jól van – mondta Baltasar. – Így is mennyi időt vesztegettünk el. Pokolba ezzel az átkozott ördöggel! Meg az istennel is!