HARCBAN A POLIPOKKAL

Amikor bevetette magát a vízbe, Ichtiander minden földi bajról megfeledkezett. A forró és fülledt szárazföldi levegő után a víz hűvöse megnyugtatta, felfrissítette. A szúró fájdalom is elmúlt. Mélyen, egyenletesen lélegzett. Teljes pihenésre volt szüksége, igyekezett, hogy ne gondoljon rá, mi történt a parton.

Mozogni akart, tenni valamit. De mit? Kedves időtöltése volt sötét éjjel a magas sziklákról vízbe ugrálni, úgy, hogy tüstént talajt érjen a lába. De most fényes nappal volt, a tengeren hol itt, hol ott tűnt fel egyegy halászcsónak fekete hasa.

„Megvan, mit csinálok! Rendbe hozom a barlangot” – gondolta Ichtiander.

Az öböl meredek falában volt egy tágas boltozatú barlang, ahonnan szép kilátás nyílt a lejtős tengerfenékre. Ichtiander régóta kiszemelte ezt a helyet. De ahhoz, hogy el tudja foglalni a barlangot, előbb ki kellett telepíteni onnan az őslakókat – a számos polipcsaládot.

Felvette a szemüvegét, és egy hajlott pengéjű, hosszú, éles késsel felfegyverkezve bátran megközelítette a barlangot. Bemenni veszélyes lett volna; Ichtiander úgy döntött, hogy inkább kicsalogatja az ellenséget. Egy elsüllyedt csónak mellett már régen felfedezett egy hosszú szigonyt. Most megkereste, kézbe vette, és a barlang bejáratából befelé szurkált vele. A polipok nem állták a háborgatást, s a bejárati nyílás szélén hamarosan hosszú, kígyózó csápok jelentek meg. Óvatosan közeledtek a szigonyhoz. Ichtiander visszarántotta a szigonyt, még mielőtt a csápok megragadhatták volna. Ez a játék eltartott néhány percig. Most már több tucatnyi polipkar tekergőzött a bejárat előtt, mint egy Gorgó-fej{*} hajfürtjei. Végül egy hatalmas, vén polip kijött a béketűrésből, és elhatározta, hogy leszámol a vakmerő jövevénnyel. Csápjait fenyegetően mozgatva kúszott elő a barlangból. Lassan közeledett Ichtianderhez, közben többször színt változtatott, hogy megrémítse az ellenséget. A fiú kitért előle, eldobta a szigonyt, és felkészült a harcra. Tudta, hogy milyen nehéz dolga van az embernek, ha a maga két rövid karjával fel akarja venni a harcot a nyolclábú polip ellen. Mire az egyik csápot levágná, hét másik fonódna bénítón a nyakára. Azon igyekezett tehát, hogy kése az állat testét érje. Olyan közel engedte magához a polipot, hogy csápjai csaknem megérintették, akkor hirtelen előrelendült, a vonagló karok gomolyagának a kellős közepébe, egyenest az állat fejéhez.

Ez a fordulat váratlanul éri a polipot, legalább négy másodpercbe telik, amíg elrendezi a csápok végét, hogy körülfonja velük az ellenséget. Csakhogy Ichtiander ezalatt egyetlen határozott mozdulattal felhasította az állat testét, átvágta a szívét és a mozgatóidegeket.

És a hatalmas csápok, amelyek mármár körbefonták a fiú testét, most elernyedve lehanyatlanak, és élettelenül csüngnek alá.

– Eggyel végeztem!

Újra megragadta a szigonyt. Most egyszerre két polip kúszott ki a barlangból. Az egyik egyenesen felé tartott, a másik bekerítő hadmozdulatokkal igyekezett a hátába kerülni. Ichtiander vakmerőn rávetődött az elsőre, de mielőtt végezhetett volna vele, a másiknak a karja rátekeredett a nyakára. Egy vágással elmetszette a nyakára fonódó csápot, a kés hegyét egy hajszál választotta bőrétől. Aztán megfordult, hogy szembekerüljön a sebesült polippal, és a többi csápját is levágta. A megcsonkított polip lassan lemerült a vízfenékre. Ichtiander ekkor elbánt a másik támadóval is.

– Három! – folytatta a számlálást.

Igaz, egy időre fel kellett függeszteni a csatát. Egész polipsereg kúszott elő a barlangból, és a kiontott vér zavarossá tette a vizet. Ilyen körülmények között a polipok javára dőlhetett volna el az ütközet, mivel ők tapogatózva is körül tudják cserkészni ellenségüket, Ichtiander pedig nem látja támadóit a vörös félhomályban. Távolabb úszott hát a csata helyétől, oda, ahol tiszta volt a víz, s le is terített még egy polipot, amely – vesztére – előmerészkedett a rózsaszínű vízfelhőből.

Órákon át folyt a harc, rövid szünetekkel.

Amikor végre az utolsó polipnak is vége lett, és megtisztult a víz, Ichtiander körülnézett a csatamezőn. Poliptetemek és levagdalt, vonagló csápok borították a tenger fenekét. Bement a barlangba. Még maradt odabent néhány polipcsemete: öklömnyi a testük, csápjuk ujjnyi vékony. A fiú először meg akarta ölni őket, de aztán megesett a szíve rajtuk. „Megpróbálom felnevelni őket. Jó kis testőrség lenne belőlük!”

Amikor Ichtiander megtisztította a barlangot a nagyobb polipoktól, elhatározta, hogy bebútorozza víz alatti lakosztályát. Odacipelt otthonról egy vaslábakon álló, márványlapú kisasztalt meg két kínai vázát. Az asztalt a barlang közepére állította, a vázákat pedig az asztalra. A vázákba földet szórt, és tengeri növényeket ültetett. Igaz, a földet felkavarta a víz, és egy ideig füstként gomolygott a váza körül, de aztán leülepedett. Csak a virágokat lebegtette az enyhe hullámzás, mintha a szél fújná.

A barlang falánál volt egy kiszögellés, olyan, mint egy természetes kőpadka. A ház új gazdája élvezettel nyúlt végig rajta. Igaz, hogy kőből volt, de a test úgyis könnyebb a ízben, nem érezte keménynek.

Különös víz alatti lakosztály volt ez, asztallal meg kínai vázákkal. Sok kíváncsi halacska bámulta meg a szokatlan lakásavatót. Az asztal lábai közt cikáztak, körülúszkálták a virágokat, mintha szagolgatnák őket, átsiklottak a fiú kezére támasztott feje alatt. Egy márványos kölönte megállt a barlang szájánál, benézett, aztán ijedt farkcsapással továbbúszott. Egy hatalmas rák kúszva vonult be a fehér homokpadlón, felemelte, majd leeresztette ollóit, mintha köszöntené a házigazdát, és kényelmesen elhelyezkedett az asztal alatt.

Ichtiander elábrándozott. „Mivel díszíthetném még a lakásomat? A legszebb víz alatti virágokkal ültetem majd körül a bejáratot, a padlót igazgyönggyel hintem fel, a szegényét meg a fal mentén kagylókkal rakom ki. Ha Gutiérrez láthatná! De hát ő mást szeret. Vagy talán mégsem? Hiszen még nem is volt rá ideje, hogy elmondja az igazat Olsenról.” Ichtiander elszomorodott. Amint befejezte a munkát, rátört a magány, az a kínzó érzés, hogy ő más, mint a többi ember. „Miért nem élhet más ember a víz alatt, csak én? Egyedül vagyok. Legalább apám hazajönne már, hogy megkérdezhessem tőle…”

Szerette volna megmutatni a lakását legalább egy értelmes lénynek. Leader! – jutott eszébe a delfin. Fogta a csavart kagylót, kiúszott a felszínre, és belefújt. Hamarosan felhangzott az ismerős horkantás – a delfin mindig az öböl közelében tartózkodott.

Amikor odaért hozzá, Ichtiander gyengéden átölelte a nyakát, és betessékelte a barlangjába:

– Gyere be, Leader, megmutatom az új szobámat. Úgysem láttál még asztalt meg kínai vázát.

Csakhogy a delfin túlságosan izgága vendégnek bizonyult. Hatalmas teste akkora hullámzást kavart a barlangban, hogy a vázák táncolni kezdtek tőle. Ráadásul az orrával megbökte az asztal lábát, és nagy ügyesen sikerült felborítania. A vázák leestek, még jó, hogy nem törtek össze a víz alatt. Így szerencsésen megúszták a balesetet, csak a megrémült rák menekült szokatlan sietséggel oldalazva az asztal alól a fal felé.

„Milyen ügyetlen vagy” – gondolta a fiú kedves delfinjéről, miközben arrébb tette az asztalt, és felállította a vázákat. De azért átölelte a nyakát, úgy kérlelte:

– Ne menj el, Leader! Maradj velem!

De a delfin hamarosan kapkodni kezdte a fejét, és nyugtalanság látszott rajta. Hiszen nem tud sokáig a víz alatt maradni. Levegőre van szüksége. Egy erős farkcsapással kifordult a barlangból, és felbukott a víz színére.

„Még Leader se bírja ki velem a víz alatt – kesergett Ichtiander, amikor újra egyedül maradt. – Senki más, csak a halak. De hát azok buták és ijedősek…”

Bánatában végighevert a kőpadkán. A barlangban sötét volt. A víz könnyű hullámzása elringatta a fiút.

Az izgalom meg a munka kimerítette. Elszenderedett.