Szoba a
fogadóban.
Falstaff és Fürgéné jőnek.
FALSTAFF.
Kérlek, hagyd már a fecsegést; menj, én állok szavamnak. Ez lesz a
harmadikszor. Reménylem, az egyetlen szám meghozza a szerencsét.
Menj el. Azt tartják, az egyetlen számban gondviselés rejlik, akár
születésre, vagy más esetre vagy halálra nézve. Eredj.
FÜRGÉNÉ.
Majd gondoskodom számodra lánczról, s megteszem, a mi tőlem telik,
hogy szerezzek egy pár szarvat neked.
FALSTAFF.
Azt mondom, menj; az idő eljár; tartsd föl a fejedet s aprózd!
(Fürgéné elmegy.)
Hab jön.
Nos Csermely uram? Csermely uram, a dolog kisül: ez éjjel vagy
soha. Légy éjfél tájt a parkban, Herne tölgyénél, s láss
csodát.
HAB.
Nem mentél el hozzá a minap, mikorra mondtad, hogy kitüztétek?
FALSTAFF.
Elmentem, Csermely uram, a hogy látod, mint szegény vén ember; de
úgy jöttem el tőle, Csermely uram, mint szegény vén asszony. Abban
a kölyökben, Habban, az urában, a féltékenységnek
legmegátalkodottabb ördöge lakik, Csermely uram, mely valaha
kormányzott veszettséget. Már csak megmondom önnek. Kegyetlenül
elbotozott, asszony képében, engem; mert férfi képében, Csermely
uram, nem félek egy szövőszék hevederével fölfegyverkezett
Goliáttól sem, mert jól tudom, az élte csak orsó. – Sietek. Jőjjön
velem, el fogok mondani mindent, Csermely uram. Mióta ludat nem
kopasztottam, az iskolát nem kerültem, csigát nem hajtottam, azóta
a multkorig nem tudtam, mi a verés. Kövess, bámulatos dolgokat
fogok neked mondani e kölyökről, Habról, kinek ez éjjel megfizetek
s kinek feleségét kezedbe adom. Kövess! Bámulatos dolgok vannak
készülőben, Csermely uram. Kövess. (Elmennek.)