II. SZÍN.

Hab házában.

Falstaff és Habné jőnek.

FALSTAFF.
Habné asszonyom, a kegyed bánata felemésztette az én szenvedélyemet. Látom, kegyed szerelmében halálig hű: s én fogadom, hogy egy hajszálig viszonozni fogom; sőt nem csak egyszerü kötelességeiben a szerelemnek, Habné asszonyom, hanem minden ékességében, hozzátartozóságában és modorában. De biztonságban vagyunk most férjétől?

HABNÉ.
Ő madarászaton van, édes John úr.

PÁZSINÉ.
(kün).
Hej, Habné komámasszony! Hej, Hó!

HABNÉ.
Ide a kamrába. John úr!
(Falstaff elmegy.)
Pázsiné jő

PÁZSINÉ.
Nos nos, édesem? ki van itt még kivüled?

HABNÉ.
Hát senki, csak saját házam népe.

PÁZSINÉ.
Igazán?

HABNÉ.
Valóban senki. (Félre.) Beszélj hangosabban.

PÁZSINÉ.
Igazán, ugy örülök, hogy senki sincs itt.

HABNÉ.
Mért?

PÁZSINÉ.
Mert, asszonyom, férjed a régi bolondját járja: ugy vesződik ott len férjemmel; gúnyol minden férfit, átkozza Éva minden unokáját, legyen az bármely szinü is, és ugy öklözi saját homlokát, orditozva: „nőjetek ki, nőjetek ki,” hogy minden düh, mit valaha láttam, a bajhoz képest, mely őt most megszállta, szelidség, szendeség és türelem volt. Örülök, hogy a kövér lovag nincs itt.

HABNÉ.
Hogyan, hát őt emlegeti?

PÁZSINÉ.
Semmit, csak őt, és esküdözik, hogy a multkor, midőn kereste, kosárban vitték innen ki; férjemnek bizonyítgatja, hogy most is ott van, s elvonta őt s a társaság többi tagjait is a mulatságtól, hogy uj kisérletet tegyen gyanujával. De én csak annak örülök, hogy a lovag nincs itt; lássa be most esztelenségét.

HABNÉ.
Mennyire van még innen férjem, Pázsiné?

PÁZSINÉ.
Egészen közel, az utcza végén; azonnal itt lesz.

HABNÉ.
Végem van! A lovag itt van.

PÁZSINÉ.
No, ugy meg is vagy szörnyen gyalázva és ő halál fia. Micsoda asszony vagy te! – El vele, el vele! Inkább gyalázat, mint gyilkosság!

HABNÉ.
Merre menjen? Hova dugjam? Ismét a kosárba bujtassam?
Falstaff visszajő.

FALSTAFF.
Nem, kosárba többé nem akarok jönni. Nem távozhatom, mielőtt ide ér?

PÁZSINÉ.
Jaj, Habnak három testvére áll őrt az ajtón pisztolyokkal, nehogy valaki kimenjen; különben kisuhanhatna, mielőtt ide ér. – De mit csinál ön itt?

FALSTAFF.
Mit tegyek? Felmászok a kéménybe.

HABNÉ.
Oda szokták kilőni madárlövő puskáikat.

PÁZSINÉ.
Bujjék a kályhalyukba.

FALSTAFF.
Hol van?

HABNÉ.
Ott keresni fogja, szavamra mondom. Csak szekrénybe, ládába, bőröndbe, hézagba, fülkébe ne: mert különös lajstroma van az ily helyek emlékezetben tartása végett és jegyzéke szerint járja végig. Nincs rejtekhely a számára a házban.

FALSTAFF.
Akkor hát távozom.

PÁZSINÉ.
Ha saját képében távozik John úr, meghal; ha csak álruhában nem megy.

HABNÉ.
De hogyan öltöztessük fel?

PÁZSINÉ.
Én Istenem, mit tudom én? Nincs oly nőruha, mely elég bő volna rá; ha csak fejkötőt nem tesz fel, nagy kendőt és felöltőt, s igy ki nem suhan.

FALSTAFF.
Édes lelkeim, gondoljatok ki valamit: akármi képtelenséget inkább, mint szerencsétlenséget.

HABNÉ.
Szolgálóm ángyának, a brentdorfi kövér asszonynak van ott fön ruhája.

PÁZSINÉ.
Szavamra, ez jó lesz neki; vastagságuk épen megegyez; s itt van tornyos kalap, ott hozzá nagy kendő. Siess fel, John úr.

HABNÉ.
Menj, menj, édes John uram: Pázsiné és én majd gyolcs után látunk a fejedre.

PÁZSINÉ.
Gyorsan, gyorsan: azonnal megyünk mi is és felöltöztetjük: vegye rá addig is a szoknyát.
(Falstaff elmegy.)

HABNÉ.
Bár férjem találkoznék vele ez alakjában: nem türheti a brentfordi vén asszonyt; esküdözik, hogy boszorkány; kitiltotta a házból és veréssel fenyegette.

PÁZSINÉ.
Vezérelje őt az ég férjed botja alá s azután vezérelje az ördög férjed botját.

HABNÉ.
De hát igazán jön férjem?

PÁZSINÉ.
Persze, komolyan, jő, s még hozzá a kosárról beszél, akárhogy is jutott tudomására.

HABNÉ.
Majd nyomára jőjünk: mert én legényeimre ismét ráparancsolok, hogy vigyék a kosarat s találkozzanak vele az ajtóban, mint a multkor.

PÁZSINÉ.
Jó, hanem ő mindjárt itt lesz; menjünk, öltöztessük őt fel a brentfordi boszorkánynak.

HABNÉ.
Előbb utasitom legényeimet, hogy mit tegyenek a kosárral. Menj fel, azonnal viszek a számára gyolcsot. (Habné elmegy.)

PÁZSINÉ.
Akaszszák fel a becstelen élősdit. Soha sem fogjuk őt eléggé megherczehurczálhatni.
E próbából mindenki tudja meg:
A nő becsűletes s víg is lehet;
Ki víg, pajzán, az nem mindig gonosz,
De lassu víz – mondásként – partot mos.
(Elmegy.)
Habné visszajő két Szolgával.

HABNÉ.
Jertek, fiuk, emeljétek a kosarat vállra; gazdátok már az ajtóban van; ha azt parancsolja, hogy tegyétek le, engedelmeskedjetek. Gyorsan; fogjatok hozzá. (Elmegy.)

1. SZOLGA.
Jer, jer, emeld.

2. SZOLGA.
Kérd istent, hogy ne lovaggal legyen ismét tele.

1. SZOLGA.
Nem reményleném; örömestebb vinnék ugyanannyi ólmot.
Hab, Pázsi, Silány, Cajus és Hugo Evans jőnek.

HAB.
Jó; de ha igaznak bizonyul be, Pázsi uram, van önnek utja módja kieszközölni, hogy ne legyek bolond? Tegyétek le a kosarat, gazemberek. Hivja valaki feleségemet! – Baba a kosárban! – Oh ti keritő gaz kópék! Valami csel, tőr, álnokság készül ellenem: szégyenüljön meg most az ördög. Hej, asszony, mondom! Ki, csak, ki veled! Lám csak, milyen tisztességes ruhát küldesz fehériteni.

PÁZSI.
De már ez sok! Hab uram ön nem járhat tovább szabadon, önt meg kell kötözni.

EVANS.
No, ez már holdkórsák; ez olyan veszett, mint a veszett kutya.

SILÁNY.
Valóban, Hab uram, ez nem jól van, valóban.
Habné jő.

HAB.
Magam is azt mondom, uram. Jer ide, Habné asszonyom; Habné, a tisztességes asszony, a szende feleség, az erényes teremtés, kinek férje az a féltékeny bolond! Ok nélkül gyanakszom, asszonyom, ok nélkül?

HABNÉ.
Az ég tanum, hogy igen, ha engem gyanusitasz becstelenséggel.

HAB.
Helyesen mondtad, rézpofa; csak tovább igy! Ki veled, ficzkó!
(Kiszórja a kosárból a ruhát.)

PÁZSI.
Ez túlság!

HABNÉ.
Nem szégyenled magad’? Hagyj békét a ruhának.

HAB.
Mindjárt meg foglak találni.

EVANS.
Ez oktalanság! Feleségednek a ruháját emelketed. Menjünk.

HAB.
Mondom, boritsátok fel a kosarat!

HABNÉ.
Ej, uram, ej –

HAB.
Pázsi uram, emberségemre mondom, a multkor e kosárban csempésztek valakit ki: mért ne lehetne most ismét benne? Bizonyos vagyok benne, hogy a házban van; tudomásom hiteles, féltékenységem alapos. Szórjátok ki mind azt a ruhát.

HABNÉ.
Ha találsz benne valakit, haljon meg a bolhák halálával.

PÁZSI.
Itt senki sincs.

SILÁNY.
Hitemre, Hab uram, ez nem jó dolog; magadat bántod vele.

EVANS.
Hap uram, ketyednek imátkoznyi kell és nem követnyi saját szivének kébzelményeit: ez féldékenysék.

HAB.
Helyes, itt nincs, a kit keresek.

PÁZSI.
Nincs se itt, se másutt, csak a te agyadban.

HAB.
Csak ez egyszer segitsetek még házamat kikutatnom: ha nem találom, a kit keresek, ne szépitsétek túlságomat, legyek mindörökre gúnytok czéltáblájává; hadd mondják el rólam: „Hab oly féltékeny, hogy felesége kedvesét egy talján dióhéjában is kereste.” Tegyétek meg még egyszer, keressetek velem még egyszer.

HABNÉ.
Hej, hó, Pázsiné asszonyom, jőjön le avval a vén asszonynyal, férjem fel akar menni a szobába.

HAB.
Vén asszony? Miféle vén asszony az?

HABNÉ.
Hát szolgálóm ángya Brentfordból.

HAB.
Boszorkány, szipirtyó, vén alattomos szipirtyó! Nem tiltottam-e ki a házból? Valami üzenetet hozott, ugy-e? Mi együgyü férfiak vagyunk, nem tudjuk, mit árul a szerencsemondás örve alatt: babonát üz, ráolvas, ólmot önt s egyéb ily kuruzslásokkal él: ez körünkön túl van, ehhez mi nem értünk. Gyere csak le, te boszorkány, te vasorru bába, gyere le, mondom.

HABNÉ.
Ne, édes jó férjem. – Jó uraim, ne engedjétek megvernie az öreg asszonyt.
Pázsiné levezeti a nőruhába öltözött Falstaffot.

PÁZSI.
Jer csak, Sámfa anyó, jer, add kezedet.

HAB.
No majd én elsámfázom. Ki a házamból, boszorkány, (Botozza.) rongy, lom, vadmacska, szipirtyó. Ki, ki! majd én megbabonázlak, majd adok én neked szerencse-mondást. (Falstaff el.)

PÁZSINÉ.
Nem szégyenli magát? Azt hiszem, agyon verte a szegény asszonyt.

HABNÉ.
Ki is telik tőle. Ez, hiszem, jó hiredet kelti.

HAB.
Akaszszák fel a boszorkányt.

EVANS.
Szafamra, azt hiszem, az az asszony ikazán poszorgány: nem szeredem, ha a némpereknek szakála fagyon; naty szakálát billantottam meg tagarója alatt.

HAB.
Követtek, uraim? kérlek, kövessetek: nézzétek meg féltékenységem végét. Ha most is csapa nélkül csaholok, soha se higyetek többé ugatásomnak.

PÁZSINÉ.
Engedjünk még egy kicsit hóbortjának: menjünk, uraim.
(Hab, Pázsi, Silány, Evans, Cajus elmennek.)

PÁZSINÉ.
Isten bizony, könyörületesen elbotozta.

HABNÉ.
De nem úgy, a szent misére! azt hiszem, egész könyörtelenül verte el.

PÁZSINÉ.
Meg kellene szenteltetni a botot s oltár fölé akasztani: igen érdemes szolgálatot tett.

HABNÉ.
Mit gondolsz, üldözhetjük-e őt tovább is bosszuval asszonyfejünk sérelme nélkül, s jó lelkiismeretünk biztatása mellett?

PÁZSINÉ.
A bujaság ördöge eddig bizonynyal kiriadt belőle: ha csak minden óvás és kikötés nélkül lelkére nem tábláztatta magát az ördög, akkor, úgy hiszem, nem kisérti meg többször minket ily rossz uton kisértetbe vinni.

HABNÉ.
Ne mondjuk meg férjeinknek, hogyan bántunk el vele?

PÁZSINÉ.
De, minden esetre; ha másért nem, hát csak azért is, hogy férjed fejéből kiriaszszuk bogarát. Ha lesz hozzá lelkök, hogy a szegény fajtalan kövér lovagot tovább is gyötörjük, mi ketten segitségökre legyünk mindig.

HABNÉ.
Fogadni mernék, nyilvánosan fogják megszégyeniteni akarni, s úgy tetszik, csinyünk nem is volna befejezve, ha rá nem piritanánk nyilvánosan.

PÁZSINÉ.
Gyere: a kohóba vele, míg izzik; nem szeretném, hogy kihüljön a dolog.