II. SZÍN.

Velenczei Utcza. 

Lancelot, később az öreg Gobbo.

LANCELOT.
Világos, lelkiismeretem megengedi, hogy gazdámtól, e zsidótól, elszökjem. Az ördög rángatja könyököm, megkisért s így szól: „Gobbo, Lancelot Gobbo, jó Lancelot, vagy jó Gobbo, vagy jó Lancelot Gobbo, használd lábaid, fohászkodjál neki, s vedd illára a dolgot!” Lelki ismeretem így szól: „Vigyázz, becsületes Lancelot, vigyázz, becsületes Gobbo, vagy mint fentebb, becsületes Lancelot Gobbo; el ne fuss, világért el ne illants.” Nos, a ménkü bátor ellenség kotródásra nógat. „Rajta” – szól a gonosz – „el” szól a gonosz – „az ég szerelmiért, tüzeld neki magad, – szól a gonosz – és szökjél meg.” De lelkiismeretem, szivembe csimpajkózva, igen bölcsen így szól hozzám: „Becsületes barátom, Lancelot, becsületes ember fia lévén” vagy inkább becsületes asszony fia; mert köztünk maradjon, atyám egy kicsit oda sült, egy kis mellékize volt neki; nos hát lelkiismeretem azt mondja: „Lancelot, ne mozdulj.” „Mozdulj” – mond a gonosz, – „ne mozdulj” – mond a lelkismeret. Lelkismeret, mondom, tanácsod jó. Gonosz, mondom, tanácsod jó. – Ha lelkismeretemre hagyom magam, zsidó gazdám mellett kellene maradnom, ki (isten ments meg!) olyan ördögfajta; s ha a zsidótól megszököm, a gonosz ellenséget követném, ki pedig – engedelmet kérek – maga az ördög. Bizonyosan a zsidó maga a megtestesült ördög; lelkemre! lelkismeretem némileg irgalmatlan lelkismeret, ha azt tanácsolhatja, hogy zsidónál maradjak. Az ördög nyájasb tanácsot ad; megszököm, ördög, parancsolj inaimmal, megszököm. 
Föllép az öreg Gobbo egy kosárral.

GOBBO.
Uram, ifjú úr, kegyed; kérem, merre van a zsidó úr háza?

LANCELOT.
(félre). 
Oh ég! ez az ég igaz nemző atyám, ki vaknál is vakabb lévén, nem ismer föl. Űzök vele egy kis tréfát.

GOBBO.
Uram, ifjú uram, kérem, melyik út vezet a zsidó úr házához?

LANCELOT.
Térjen ön a legközelebbi szögletnél jobbra; hanem mindjárt a legközelebbi szögletnél balra; érti? s a legközelebbi szögletnél ne térjen egyik oldalra is, hanem csavarodjék ki egyenesen a zsidó háza felé.

GOBBO.
Teringettét! nehéz lesz oda találnom. Nem mondhatná meg az úr, vajjon egy Lancelot nevű, ki nála lakik, nála lakik-e vagy sem?

LANCELOT.
Lancelot ifjú úrról szól maga? – (Félre.) Megálljunk, most zavarom a vizet. – (Fenhangon.) – Lancelot ifjú úrról szól maga?

GOBBO.
Nem ifjú úrról, kérem, hanem egy szegény ember fiáról; atyja – bár én mondom – becsületes, rendkívül szegény ember, s istennek hála, jól birja magát.

LANCELOT.
Nem bánom, legyen apja akármilyen; mi Lancelot ifjú úrról beszélünk.

GOBBO.
Kegyed alázatos szolgája, Lancelotról, uram.

LANCELOT.
De kérem, ergo, öreg férfiú, ergo, kérem, Lancelot ifjú úrról szól ön?

GOBBO.
Lancelotról, ha úgy tetszik uraságodnak.

LANCELOT.
Ergo, Lancelot úrról. Ne szólj, atyám, Lancelot úrról, mert azon úrfi (a végzetek, sors rendelményei, s más ily csodás kifejezések, a három nővér s a tanulság több más hasonló ágaihoz képest) valóban kimult; vagy mint kegyelmed mondaná egyszerű szavakkal, mennybe ment.

GOBBO.
No, attól isten mentsen! a fiú vénségem valódi istápja, igazi támaszom volt.

LANCELOT.
(félre). 
Fütykös, sövénykaró, istáp, vagy támasz kinézésem volna? – (Hozzá.) Ismersz-e, atyám?

GOBBO.
Oh, könyörgöm, nem ismerem az ifjú urat; de kérem, mondja meg ön, fiam (isten nyugtassa lelkét!) él-e vagy meghalt?

LANCELOT.
Nem ismersz, atyám?

GOBBO.
Ah uram, vak vén ember vagyok; nem ismerem önt.

LANCELOT.
No, valóban, ha szemeid épek volnának is, lehet, hogy nem ismernél. Bölcs atya, ki saját gyermekére ráismer. Jó öregem, újságot mondok fiadról. (Letérdel.) Add rám áldásod: az igazság napfényre jő; gyilkosság nem maradhat soká titokban; – az ember fia igen; – de az igazság végre kisül.

GOBBO.
Kérem, uram, álljon fel. Tudom, hogy ön nem Lancelot, az én fiam.

LANCELOT.
Kérem, ne űzzük tovább e bohóságot, hanem add reám áldásod: én vagyok Lancelot, legényfiad, a ki volt; magzatod, a ki van; gyermeked, a ki lesz.

GOBBO.
Nem képzelhetem, hogy az én fiam ön.

LANCELOT.
Nem tudom, mit véljek e felől; de én vagyok Lancelot, a zsidó szolgája; s bizonyosan tudom, hogy Margit – a te nőd – anyám.

GOBBO.
Neve valóban Margit: kész vagyok megesküdni, ha Lancelot vagy, az én saját testem és vérem vagy. Seregeknek királya, mekkora szakállad nőtt: több szőr van álladon, mint az én taligás pejkó lovam farkán.

LANCELOT.
Úgy látszik hát, a pejkó farka visszafelé nő: tisztán emlékszem, mikor utószor láttam, több szőr volt farkán, mint az én arczomon.

GOBBO.
Uram teremtőm! mint elváltozál! Hogy jösz ki gazdáddal? Ajándékot hoztam neki. Mint jöttök ki egymással?

LANCELOT.
Jól, jól; hanem részemről, mivel nincs nyugtom, míg meg nem szököm, nem nyugszom, míg egy jó darab földön át nem szököm. Gazdám igazi zsidó: neki ajándékot? zsineget neki! holtra éhezem szolgálatában: minden újjamat bordáimmal számíthatod meg. Atyám, örvendek jöttödön: add ide ajándékodat egy Bassanio nevű úr számára, ki igazán pompás új libériákat ád. Ha be nem vesz szolgálatába, futok, a meddig isten földe terjed. – Oh ritka szerencse! itt jő épen! Járulj hozzá, atyám! mert zsidó legyek, ha tovább szolgálom a zsidót. 
Bassanio, Leonardo és Kiséret jönnek.

BASSANIO.
Megteheted, de siettesd, hogy az estebéd legfölebb öt órakor készen legyen. Juttasd kézhez e leveleket: rendeld meg a cselédruhákat, s kérd meg Gratianót, jőjön mielőbb szállásomra. (Szolga el.)

LANCELOT.
Rajta, atyám!

GOBBO.
Isten áldja meg nagysádat.

BASSANIO.
Köszönöm. Van valami bajod velem?

GOBBO.
Itt van fiam, nagyságos úr, szegény gyerek –

LANCELOT.
Nem szegény gyerek, uram, hanem a gazdag zsidó szolgája, – ki szeretne, uram, – mint atyám specificálni fogja –

GOBBO.
Nagy infectioja volna, uram, mint szokás mondani, a szolgálatra –

LANCELOT.
Valóban, röviden és egyszerűen, a zsidónál szolgálok, s ohajtanék – mint atyám specificálni fogja, –

GOBBO.
Gazdája és ő (engedelmet kérek nagysádtól) úgy jönnek ki egymással, mint a kutya és macska.

LANCELOT.
Egy szóval, az igazat kimondva, a zsidó méltatlanúl bánván velem, arra indított – mint atyám, ki, mint reménylem, szegény öreg, fructificálni fogja –

GOBBO.
Itt hozok egy tál ételre való galambot, mit nagysádnak szeretnék ajánlani; s kérelmem az, –

LANCELOT.
Röviden, a kérelem rám impertinenskedik, mint uraságod e becsületes öreg embertől meg fogja tudni; a ki – ha én mondom is – öreg ugyan, de szegény ember, édes atyám.

BASSANIO.
Egy szóljon, ne kettő. – Mit akartok?

LANCELOT.
Ön szolgálatába állni, uram!

GOBBO.
Épen ez a tárgy defectusa, uram!

BASSANIO.
Ismerlek és kérelmed megadom. 
Urad, Shylock, ma szólt épen velem, 
S magasztalt, ha ugyan magasztalódás, 
Elhagyva dús zsidód szolgálatát, 
Szegény lovag kiséretébe állni.

LANCELOT.
A régi közmondás jól van fölosztva az én gazdám Shylock és ön között, uram: ön birja isten kegyét, neki pedig van elég.

BASSANIO.
Szavad helyes: távozz’ öreg, fiaddal. 
Búcsúzz’ el agg uradtól, s házamat 
Kérdezd meg. (Kisérőihez.) Adjatok tüstént neki 
A többinél sujtásosabb ruhát.

LANCELOT.
Jer, atyám! Nem kaphatok szolgálatot, – nem; dehogy van nyelvem! No! (Tenyerére néz.) Ha van Olaszhonban valakinek szebb lapja, s mer vele az írásra esküdni, – nekem jó szerencsém lesz. Rajta! itt egy silány életvonal! itt egy kis csekélység menyecskéket illetőleg; – fájdalom! tizenöt menyecske semmi: – tizenegy menyecske, kilencz leány szorultságból megjárja; – aztán vízbefulástól háromszor megmenekedni, s egy dunnás ágy szélén életveszély közt forogni: tűrhető menekülés. No, ha a szerencse asszony, ez egyszer derék személy. – Atyám! jer! egy pillanat alatt elvégzem búcsúmat a zsidónál. (Lancelot és öreg Gobbo el.)

BASSANIO.
Kérlek, jó Leonardo, lásd el ezt! 
S ha mind beszerzed s jól elrendezéd, 
Sietve térj meg; mert barátimat 
Estélyre hívtam mára; – menj, siess.

LEONARDO.
Tőlem kitelhetőleg sietek. 
Gratiano jő.

GRATIANO.
Urad hol van, szólj?

LEONARDO.
Íme itt megyen. 
(Leonardo el.)

GRATIANO.
Signor Bassanio!

BASSANIO.
Gratiano!

GRATIANO.
Egyet kivánnék!

BASSANIO.
Immár megnyeréd.

GRATIANO.
Ne vess meg, elkisérlek Portiához.

BASSANIO.
No jó; tehet’d. De halld meg, Gratiano; 
Nagyon merész szavú, vad s nyersfi vagy; –
Neked nem rosszul állnak e vonások, 
S oly szemben nem hibák, mint az enyém. 
De hol nem ismer senki, egy kicsit 
Nagyon szabadnak látszol. Légy szives 
Néhány hideg csepp illemet vegyítni 
Kedved tüzébe, – mert vad modorod 
Tán rossz világot vetne majd reám, 
S reményt veszítnék.

GRATIANO.
Jól figyelj, öcsém. 
Ha józanul nem viselem magam, 
S nem néha jő csak számból egy szitok; 
Ha imakönyveket nem hordozok 
Zsebemben, és nem nézek komolyan; 
Ha szent fohászkor arczom nem fedem 
Kalappal el, s így nem sohajtok áment; – 
S ha nem lesz a miveltség máza rajtam, 
Mint a ki nagy mamája kedveért 
Szenteskedik: – akármivé legyek!

BASSANIO.
No majd meglássuk, hogy tartod szavad!

GRATIANO.
De a ma estvét vedd ki: azt, mi ma 
Történik, föl ne ródd.

BASSANIO.
Dehogy rovom; 
Sőt kérlek, öltsd vigságod legmerészebb 
Mezét föl; mert mulatni akaró 
Barátaink leendnek. Üdv veled. 
Még sok teendőm van.

GRATIANO.
Megyek Lorenzohoz s a többihez; 
Estvére mind nálad fogunk teremni. (El.)