I. SZÍN.

Belmont. Nyilt tér Portia háza előtt. 

Lorenzo és Jessica.

LORENZO.
Tisztán süt a hold. Egy ily éjjelen, 
Midőn a fákat lágyan csókdozá 
Éles lebel, s nem hallott semmi zaj, – 
Tán ilyen éjjel hágott Troilus 
Ilion falára s lelke szállt sohajban 
Görög sátrak felé, hol Cressida 
Álmát aludta.

JESSICA.
Egy ily éjjelen 
Suhant remegve Thisbe harmaton, – 
Oroszlánnál előbb látá meg árnyát 
S rémülve elfutott.

LORENZO.
Ily éjjelen 
Állt Dido sivatag partok felett, 
Gyászfűz kezében, s inté kedvesét 
Várába vissza.

JESSICA.
Egy ily éjjelen 
Gyüjtötte bűvös fűveit Medéa, 
Ifjítni Aesont.

LORENZO.
Egy ily éjjelen 
Szökött a dús zsidótól Jessica, 
S Velenczéből Belmontig menekült 
Dévaj szerelmesével.

JESSICA.
Egy ily éjjelen 
Esküdt Lorenzo, mint imádja őt, 
S lopá szivét el sok hitfogadással, 
Mely mind csalárd volt.

LORENZO.
Egy ily éjjelen 
Gyalázta kedvesét szép Jessica, 
A kis hamis: de ő elnézte azt.

JESSICA.
Kitennék rajtad éj-jel, csak magunk 
Volnánk: de halld, lépésdobaj közelg. 
Stephano jő.

LORENZO.
Ki jő az éj csendében oly sietve?

STEPHANO.
Egy jó barát.

LORENZO.
Barát? minő barát? kérlek, neved, barátom.

STEPHANO.
Az én nevem Stephano, s hírt hozok: 
Belmontban itt leszen napköltekor 
Urnőm: a szent kereszteknél bolyong 
Köröskörül; ott térdepel s könyörg 
Víg házas életért.

LORENZO.
Ki jő vele?

STEPHANO.
Csak a komorna s egy szent remete. 
De kérem önt, megjött-e már uram?

LORENZO.
Nem jött, s felőle mit sem hallhatnánk. – 
De jer be vélem, kérlek, Jessica; 
S hogy házinőnket ünnepélyesen 
Fogadjuk, némi rendezést tegyünk. 
Lancelot jő.

LANCELOT.
Hahó! hahó! hej! hej! hahó! hahó!

LORENZO.
Ki kiált?

LANCELOT.
Hahó! nem látta valaki Lorenzo urat s Lorenzoné asszonyt? hahó! hahó!

LORENZO.
Hadd a hahózást, ficzkó! erre! erre!

LANCELOT.
Hahó! merre? merre?

LORENZO.
Erre, erre!

LANCELOT.
Mondd meg neki, hogy uramtól egy postalegény jött, kürtje tele jó újságokkal: uram napköltekor itthon lesz. (El.)

LORENZO.
Jer bé, szivem, s ott várjuk jöttüket. 
De hisz mi okból? mért mennénk haza? 
Eredj, barátom Stephano, s jelentsd 
Ott benn, hogy úrnőd rögtön itt leend: 
S hivd a szabadra a zenészeket. – (Stephano el.) 
Mily édesen szenderg e halmon a hold! 
Üljünk le, itt suhanjanak zene 
Hangjai fülünkbe: csend és éjszaka 
Simúl az összhang lágy pengésihez. 
Jer, Jessica! nézd, ím az ég tere 
Kirakva csillogó aranyhimekkel: 
A legkisebb kör, mely fönt látható, 
Angyalszerűen zeng forgásiban 
Gyöngéd szemű cherubok dalkarához. 
Örök lelkekben ily összhangzat él: 
De míg e romlatag por-öltözet 
Durván lezárja, nem hallhatjuk azt. 
Zenészek jönnek. 
Jertek, Diána verje föl dalunk: 
Úrnőnk fülébe hasson el legédesb 
Fogástok: zene vonja őt haza!

JESSICA.
Kedvem borong, ha hallok szép zenét.

LORENZO.
Azért, mert szellemed feszűlve van. 
Csak egy vad és délczeg ménesre nézz, 
Ifjú szilaj csikók seregletére, – 
Miként szökell, fú s hangosan nyerít, 
Mert hajtja a heves vér ösztöne: 
De halljanak zendülni harsonát, 
S hasson fülökbe olvadó zene, 
Meglásd: miként állnak meg egyaránt, 
Szilaj szemök szerénynyé változik 
Az édes hangerőtől. Ép ezért 
Mondá a költő Orpheus felől, 
Hogy fát, folyót, sziklát indíta meg. 
Mert nincsen oly nyers, zord, dühös való, 
Mit át ne alakítna a zene, 
Habár csupán kevés időre is. – 
Ember, kiben nem létezik zene, 
Kit meg nem indít édes hangvegyűlet, 
Csel-, hitszegés- s zsákmányolásra kész, 
Kedélymozgási tompák, mint az éj, 
S pokolsötétek szenvedélyei. 
Ne higy ilyennek! – Halld, szól a zene! 
Portia és Nerissa távolban.

PORTIA.
Ama világ az én termemben ég. 
Mily messze fénylik a kis gyertyaszál! 
E rossz világban jótét így ragyog.

NERISSA.
Nem láttuk a gyertyát, míg a hold sütött.

PORTIA.
Így törli el nagyobb dics a kisebbet. 
Mint a király, ragyog helyettese, 
Míg a király jő: s ekkor úgy vesz el 
Pompája, mint midőn belföldi forrás 
Tengerbe ömlik. De figyelj, zene!

NERISSA.
Ez házi hangád, édes asszonyom. –

PORTIA.
Viszonylag jó csak minden, úgy hiszem; – 
Nappal nem hallik ily édesdeden.

NERISSA.
Csend adja ingerét meg, asszonyom.

PORTIA.
Pacsirtaszépen zeng a varju is, 
Ha nem figyelsz egyikre sem: s tudom, 
A csalogány, ha nappal zengene, 
Míg mindenik lúd gágog, bizonyára 
Ökörszemnél nem lenne jobb zenész. 
Hány dolgot érlel a kellő idő 
Való tökélyre és igaz becsére! – 
De csitt! Endymionnal szunnyad a hold, 
S nincs kedve felköltetni.

LORENZO.
Portiáé 
E hang, ha végkép nem csalatkozom.

PORTIA.
Mint a vak ember a kakukmadárt, 
Silány hangomról ismer ő is engem.

LORENZO.
Légy üdvöz, édes úrnő, hajlokodban.

PORTIA.
Imádkozánk férjeink jólléteért 
S imánk, reméljük, tán üdvökre vált. 
Megjöttek-é már?

LORENZO.
Még nem, asszonyom: 
De megelőzte őket egy követ, 
Jelentve jöttöket.

PORTIA.
Nerissa, menj be: 
Cselédeimnek add ki a parancsot, 
Ne tégyenek szót távolléteelemről, 
Te sem, Lorenzo, Jessica, te sem. (Trombita-hang.)

LORENZO.
Férjed közelg: hallám a harsonát. 
Urnőm, ne félj, fecsegni nem szokásunk.

PORTIA.
Ez éj beteg napfénynek mondható, 
Csak egy kicsit halványabb: oly nap ez, 
Mint mely napot felhők borítnak el. 
Bassanio, Antonio, Gratiano s Kiséretök.

BASSANIO.
Napunk van, mint a földgömb túl felén, 
Ha köztünk jársz, mint nap helyettese.

PORTIA.
Ám járjanak sötétben lépteim, 
Csak tetteim ne rettegjék a fényt. 
Légy üdvöz hajlokodban, édesem.

BASSANIO.
Köszönöm. Fogadd kedves barátomat 
Antonio ez, ő ez, a kinek 
Oly véghetetlenül adós vagyok.

PORTIA.
Adós lehetsz minden módon neki, 
Mert – mint beszélik – ő is javadért 
Töménytelenre kötte le magát.

ANTONIO.
Elég van téve immár mindenért.

PORTIA.
Légy szívből üdvöz nálunk, édes úr; 
Tűnjék ki másban ez, mint csak beszédben, 
Hagyjuk tehát e szóvirágokat.

GRATIANO.
(Nerissához.) 
Tanúm ama hold, vádad helytelen. 
Hidd el, hogy a jogász-irnoknak adtam: 
Törjék ki tőlem inkább a keze, 
Ha oly szívedre vetted ezt, babám.

PORTIA.
Már is viszály? hogyan? mi tárgy miatt?

GRATIANO.
Egy arany abroncs-, egy rossz gyűrüért, 
Mit tőle kaptam: melynek jelszava 
Egész világra szólt, mint késesé 
A késeken: „Szeress és el ne hagyj.”

NERISSA.
Mit emlegetsz jelszót és érteket? 
Megesküvél, mikor tenéked adtam, 
Hogy hordod azt utolsó perczedig, 
S veled megy az le még a sírba is: 
Ha nem is értem, ámde esküdért 
Becsűlnöd és megóvnod kelle azt. 
Egy irnok, ugy-e? isten a tanúm, 
Sohsem lesz annak orczáin szakáll, 
Ki a gyürűt ajándékban kapá.

GRATIANO.
De lesz, hiszem, ha férfikorra jut!

NERISSA.
Igen, ha némber férfivá lehet.

GRATIANO.
Lelkemre, egy ifjúnak adtam azt, 
Egy kis haszontalan gyermekfiúnak, – 
Birói tollnok – nálad nem magasb – 
Locsföcs fiú – jutalmúl kérte el: 
Világért tőle meg nem vonhatám.

PORTIA.
Nyiltan kimondom, tőled hiba volt 
Ily könnyedén megválni nőd legelső 
Ajándokától: oly tárgytól, melyet 
Ujjadra szent eskük között vonál, 
S melyhez hit által lőn forrasztva tested. 
Én kedvesemnek adtam egy gyürűt, 
S esküt vevék, hogy nem vál tőle meg: – 
Itt áll s merem nevében mondani, 
Nem hagyta el; s ujjáról nem voná le, 
Egész világnak minden kincsiért. 
Valóban, a keservre, Gratian, 
Nődnek nagy indokot szolgáltatál, – 
Ha rajtam esnék, tán megtébolyodnám.

BASSANIO.
Jó lenne tán levágni balkarom, 
S esküdni, hogy gyürűmért küzdve, vesztém.

GRATIANO.
Bassanio od’ adta gyűrüjét 
Az érte esdő túdornak; s valóban 
Rá érdemes volt: ekkor a fiú, 
Ki mint segéd érettünk fáradott, 
Enyémet kérte. Mind ő, mind ura 
A két gyürűn kívül semmit se’ vőn el.

PORTIA.
Minő gyürűn adtál túl, édesem? 
Tán csak nem a tőlem nyert zálogon?

BASSANIO.
Ha még, hibámhoz, tudnék színleni, 
Tagadnám: úgyde, látod, ujjamon 
Nincs a gyürű; már a gyürű oda!

PORTIA.
Szintily üres, hűségtől álszived. 
Az égre, míg nem látom gyűrümet, 
Ágyadba nem megyek.

NERISSA.
Sem én tiédbe, 
Míg enyímet nem látom.

BASSANIO.
Édesem, 
Tudnád, kinek nyujtám ama gyürűt, 
Tudnád, kiért adám ama gyürűt, 
Látnád, miért adám ama gyürűt, 
Minő aggálylyal adtam e gyürűt, 
S hogy semmit el nem vőn, csak a gyürűt: 
Enyhűlni fogna tán gyanúd tüze.

PORTIA.
Csak sejtenéd, mi bűvös e gyürű, 
S csak fél becsét, kié volt e gyürű, 
Mint függ hiteddel össze e gyürű: 
Nem megy le tán ujjadról e gyürű. 
Van a világon oly botor, ki ha 
Szives leszesz azt kissé védeni 
Hevesb szavakkal: oly szerénytelen, 
Hogy ily imádott tárgyat kéregessen? 
Mit vélhetek, Nerissa megtanít: 
Vesszek, ha nem nőé lett e gyürű.

BASSANIO.
Becsületem- s lelkemre, asszonyom, 
Nem nő, hanem jogtúdor nyerte el, 
Ki nem vett el háromezer zechint, – 
E gyűrüt kérte, én megtagadám, 
Boszúval hagytam eltávozni őt, 
Őt, a ki hű barátom életét 
Mentette meg. Mit mondjak édesem? 
Utána kényszerűltem küldeni, 
Szégyen s szivesség ostromoltanak: 
Becsűletem hálátlansági szennyet 
Nem tűrt magán. Bocsánat, jó arám! 
Esküm tanúi e szent éji lámpák, – 
Ha ott vagy, még te kérsz meg – azt hiszem – 
Hogy adjam a gyürűt a jogtudornak.

PORTIA.
Ne lépjen hajlokomba e tudor, 
Mert nála lévén szeretett köveim, 
Miknek megőrzésére esküvél, 
Hozzád hasonlag bőkezű leszek. 
Mit sem vonok meg tőle birtokomból, 
Se testemet, se hitveságyamat. 
Szentül tudom, hogy őt felismerem, 
Egy éjt se tölts künn: Argusként vigyázz; 
Csak ezt ne tedd, csak egyszer hagyj magamra: 
Becsűletemre, a mely még enyém, 
Ama tudor lesz ágyam részese.

NERISSA.
S az enyimé az irnok: jól ügyelj hát, 
Mint hagyj saját védtemre engemet.

GRATIANO.
Ám tedd: de ott ne érjem irnokod, 
Mert eltalálnám tollát rontani.

ANTONIO.
Én szültem e boldogtalan vitát.

PORTIA.
Azért jó szívvel látlak: légy nyugodt.

BASSANIO.
Bocsásd meg, édes! kénytelen hibám. 
Barátim hallatára esküszöm 
Előtted és ten bűvös szemeidre, 
Mikben magam’ látom.

PORTIA.
Figyeljetek: 
Kettősen látja meg magát szememben, 
Két szemben kétszer. – Esküdj hát, de csak 
Kettős magadra: majd hiszem.

BASSANIO.
De kérlek, 
Bocsásd meg ezt, s lelkemre fogadom, 
Irántad eskümet sohsem töröm meg.

ANTONIO.
Én testemet kötém egyszer le érte, 
S ez elvesz, hogyha nincsen az, ki gyűrűd 
Elkérte: újra most bátorkodom 
Lekötni lelkem zálogul, hogy ő 
Sohsem törend szándékosan hitet.

PORTIA.
Kezes tehát le lészsz. Add ezt neki, 
S jobban vigyáztasd rá, mint másikára.

ANTONIO.
Vedd át e gyűrüt, s esküdj, hogy megőrzöd.

BASSANIO.
Az égre, a tudornak ezt adám.

PORTIA.
Ő tőle kaptam: megbocsáss szivem, 
E gyűrüért velem hált a tudor.

NERISSA.
S bocsáss meg, édes Gratian, nekem, 
Mert a haszontalan kis irnokocska 
Mult éjjel e bérért velem feküdt.

GRATIANO.
Hisz olyan ez, mint országut-javítás 
Nyárban, midőn elég jó minden út. 
Mit! szarvunk is nő már, még mielőtt 
Megérdemeltük.

PORTIA.
Oh kérlek, ne durván! – 
Mindnyájan, látom, elbámultatok. 
Itt egy levél, később nézzétek át, 
Bellario küldötte Páduából: 
Ebben az áll, hogy Portia a tudor, 
S Nerissa az irnok. Im tanúm Lorenzo, 
Hogy rögtön útazám utánatok, 
S most jöttem épen, s még lakomba sem 
Léptem. Légy üdvöz, oh Antonio! 
Számodra jobb hirrel szolgálhatok, 
Mint várhatád; szakítsd föl e levélt: 
Benn írva áll, hogy három dús hajód 
Véletlen kikötőbe érkezett. 
Nem képzeled, minő csodás eset 
Játszá kezembe.

ANTONIO.
Én megnémulok.

BASSANIO.
Te voltál a tudor, s nem ismerék rád!

GRATIANO.
S te a rám szarvat tűzendő kis irnok?

NERISSA.
Igen, de a ki azt sohsem teszi, 
Ha csak még férfivá nem változik.

BASSANIO.
Édes tudor, te lészsz ágyrészesem, 
S nőmmel feküdj, ha itthon nem vagyok.

ANTONIO.
Tisztelt hölgy, éltet adtál s életeszközt; 
Mert itt az áll, hogy épen érkezett 
A révbe három gályám.

PORTIA.
Nos, Lorenzo? 
Számodra is hoz irnokom vigaszt.

NERISSA.
Igen, s kikaphatd tőlem díjtalan; 
Vedd Jessicával át a dús zsidótól 
Ez oklevélt, mely átruházza rád 
Minden halálakori birtokát.

LORENZO.
Szép nők! ti mannát szórtok mindenütt 
A szenvedőknek.

PORTIA.
Már csaknem virad,
S még is, hiszem, tisztán nem értitek 
Ez eseményeket. Jerünk be hát; 
Tüzzétek ott ki a kérdpontokat, 
S mindenre őszintén választ adunk.

GRATIANO.
Ám legyen úgy; s az első pont, mire 
Esküt teend Nerissa, ebből áll: 
Készebb-e a jövő éjt várni be, 
Vagy ágyba szállni haladéktalan, 
Két óra lévén napfelkölteig? 
S ha jő a nap, legyen koromsetét, 
Míg én az irnok mellett szunnyadok. 
No, életemben semmit annyira 
Nem őrizek, mint hölgyem gyűrüjét!