72 Fontaine

Fontaine egy korsó vízzel és két vöröskeresztes szendviccsel tér vissza a Bryant felől a kormos hídbordákon keresztül. Fura ott kint, tipikus katasztrófa utáni helyzet, nem neki való. A médiák járművei számban felülmúlják a mentőket, pedig azokból is rengeteg jött.

Figyelemre méltóan kevés a holttest, úgy hallja, és ezt a hídi emberek természetének tudja be, a túlélés iránti komolyságuknak meg a szervezetlen együttműködésbe vetett hitüknek. Valószínűleg ő sosem tudja meg, hogy mi volt ez az egész, mármint oksági viszonyból, de azért látott egyet s mást.

Reméli, hogy Chevette és a barátja átvészelte, valahogy úgy érzi, igen, a professzor elment, valami üzleti ügyben, amit az ő fajtája űz, és amiről jobb nem tudni. Martialnak meg kell mondani, hogy a láncvetője odavan, de annyi baj legyen. (A boltjával szemben valaki jó sok Kil'Z-t fújt a láncvető hagyta foltra, ha netán szeropozitívnek bizonyulna bármilyen tekintetben.)

A bolthoz közeledve hallja, valaki a törött üveget söpri, és aztán meglátja, hogy a fiú az, mezítláb az ő nagy fehér cipőjében, és azt is látja, hogy igencsak jó munkát végzett, de tényleg, még a megmaradt polcokat is átrendezte. Az a túlméretezett koktélkeverőhöz hasonló ezüst hardver kiemelt helyet kapott Fontaine üvegtelen pultja mögött, ólomkatonák és a Kaiser ágyukból kovácsolt lövészárok vázák között.

– Hová lett a lány? – kérdezi Fontaine, fölmérve a terepet.

A fiú abbahagyja a söprést, sóhajt, a söprűre támaszkodik, nem szól.

– Elment, mi?

A fiú bólint.

– Szendvics – nyújtja az egyiket a fiúnak. – Egy darabig kemény lesz itt az élet. – Megint az ezüst hengerre téved a tekintete.

Valahonnét tudja, hogy a hologram-lány (bárki és bármi is volt) már nincsen benne. Történelem lett, se több, se kevesebb történelem, mint a szomorkásan kecsességre vágyó, ám durva vázák, amiket egy francia lövészárokban kovácsoltak ágyúlövedékekből. Ím, a dolgok misztériuma.

– Fonten.

Megfordul, és Clarisse-t látja bevásárló szatyorral a karján.

– Clarisse.

Valami van a nő tengerzöld szemében, valami gond, aggodalom.

– Szóval jól vagy?

– Igen – feleli a férfi.

– Azt hittem, meghaltál, Fonten.

– Nem.

– Hoztam ennivalót.

– A gyerekek?

– Megrémültek. Tourmaline vigyáz rájuk.

– Attól én is megrémülnék.

A nő szája sarkában mosoly mocorog. Közelebb lép, a szatyrot leereszti. Ajkával a férfiét súrolja.

– Köszönöm – mondja Fontaine, s elveszi a szatyrot, amiből kellemes illat száll. – Köszönöm, Clarisse.

Könnyeket lát a nő szemében.

– Hol vannak a babáim, te szemét?

– Sajnálom – mondja Fontaine, amilyen komolyan csak tudja –, de szörnyű tűzvész áldozatául estek.

És erre mindketten nevetésben törnek ki.