12 El Primero

Fontaine akkor pillantja meg a fiút, amikor elkezdi kirakni a napi kínálatot a keskeny kirakatba: fekete haj, alatta a vasalt üvegnek nyomott homlok.

Fontaine semmi értékeset nem hagy éjjelre a kirakatban, ugyanakkor viszolyog a gondolattól, hogy teljesen üresen maradjon.

Rosszul esik neki még rágondolni is, hogy valaki arra jár, és ürességet lát. A halál jut eszébe róla. Így aztán minden éjjel kint hagy párat a viszonylag kisebb értékekből, látszólag a bolt kínálatát jelezendő, de valójában engesztelő varázslatként.

Ezen a reggelen a kirakatban három gyengébb minőségű svájci mechanikus óra látható, számlapjukon a kor hozta szeplők; egy IXL

dupla élű zsebkés csontnyéllel és tokkal, elfogadható állapotban; kelet-német katonai tereptelefon, amit ránézésre nem csak úgy terveztek, hogy túléljen egy atomrobbanást, de hogy működjön is közben.

Fontaine aznapi első kávéja közben lepillant az ablakon át az összeragadt, gubancos hajra. Először azt gondolja, egy hulla, és nem is lenne az első, amire így bukkan rá, igaz, egyik se guggolt így, mintha imádkozna. De nem, ez él: lehelete bepárásítja a kirakatüveget.

Fontaine bal kezében: 1947-es Cortebert, három holdfázisú, kézi felhúzós, aranyházas, jószerivel olyan állapotban, ahogy a gyárat elhagyhatta. Jobbjában: megvetemedett, vörös műanyag pohár, benne fekete kubai kávéval. A boltot betölti a kávé illata, pörkölt és csípős, ahogy szereti.

A hideg üvegen lassan pulzáló páralecsapódás: a térdeplő

orrlyukait szürke fényudvar rajzolja meg.

Fontaine visszateszi a Cortebert-t készletének nemesebbjei közé; a tálca fakó zöld velúrkalitkáiban tucatnyi óra. Félreteszi a tálcát a pultra, amely mögött az üzleteket lebonyolítja, a vörös műanyag poharat bal kezébe helyezi át, jobbjával pedig meggyőződik róla, hogy a Smith & Wesson pisztoly a hálóköntöséül szolgáló elnyűtt viharkabát jobb zsebében lapul.

A kis pisztoly, mely még jobbik órái némelyikénél is régebbi, ott van, kopott diófa markolata ismerős és megnyugtató. Valószínűleg arra tervezték, hogy édesvízi halászok a szerszámdobozukban tartsák, vízisiklókat riasztgassanak vele meg üres sörösüvegeket fejezzenek le. Fontaine választása is erre a pisztolyra esett: hatlövetű revolver, négyhüvelykes tárral. Senkit sem akar megölni, bár igaz, ami igaz, már tett ilyet, és nagyon valószínű, hogy megtenné újra. Nem szereti, ha egy kézifegyver visszarúg, vagy túl nagyot durran, és nem bízik a félautomata fegyverekben. Fontaine anakronisztikus, történész: tudja, hogy a Smith & Wesson vázat a 32 kaliberesnek fejlesztették ki, ami rég megszűnt. Valaha az volt az amerikai zsebrevolver szabványa.

Aranyos kis 22-sé alakítva ebben a modellben maradt fenn egész a XX. század közepéig. Kezes jószág, és készlete zöméhez hasonlóan ritkaság.

Kiissza a kávét, az üres csészét a pultra teszi az óratálca mellé.

Jó lövész, Fontaine aztán az. Tizenkét lépésről átlyuggatta a kártyalapon a szíveket, úgy, hogy régimódi párbajpózból lőtt, egy kézzel.

Habozik, mielőtt megkezdené az ajtónyitás bonyolult folyamatát.

A térdeplő talán nincs egyedül. Fontaine-nek kevés ellensége akad a hídon, de ki tudja, mi vetődik ide a híd két végéről, San Franciscóból vagy Oaklandből? És a Kincses Sziget vademberei hagyományosan a vérszomjasabbak közül valók.

De akkor is.

Visszatolja az utolsó hevederpántot, és kihúzza a pisztolyt. A híd hulladék műanyag és hulladék fa burkolatán napfény szűrődik át, akár különös glória. Fontaine sós levegőt szimatol. Ettől a korrózió.

– Maga – mondja –, miszter. – A pisztoly a kezében, a viharkabát redői rejtekében.

Az öv nélküli, nyitott viharkabát alatt Fontaine fakó, skót kockás flanel pizsamaalsót visel és hosszúujjú fehér termálatlétát, a mosás szeszélyei folytán immár elefántcsontszínben. Mezítlábra húzott fekete cipő, befűzetlenül, fénye a mélyebb redőkben mattá tompult.

Sötét szem tekint föl az arcból, amely valahogy nem hajlandó fókuszba kerülni.

– Mit csinálsz itt?

A fiú oldalra billenti a fejét, mintha olyasvalamire fülelne, amit Fontaine nem hallhat.

– El a kirakatomtól!

Az alak fölkel, a kecsesség oly teljes, ijesztő hiányával, amely Fontaine szemében maga a kecsesség egy fajtája. A barna szempár a férfira szegeződik, de mégsem látja, vagy talán nem ismeri föl benne a másik embert.

Fontaine megmutatja a Smith & Wessont, ujja a ravaszon, de nem szegezi egyenest a fiúra. Sosem szegez pisztolyt olyasvalakire, akit nem akar tiszta szívből lepuffantani; ezt az apjától tanulta még réges-rég.

Ez a térdeplő üvegpárásító nem a hídról való. Fontaine aligha tudná elmagyarázni, honnét tudja, de tudja. A hosszú itt eltöltött idő

alakította ki ezt a képességét. Nem ismer mindenkit a hídon, és nem is akar, de teljes bizonyossággal meg tudja különböztetni a hídlakókat az idegenektől.

Ebből itt valami hiányzik. Valami baj van vele; nem drogról árulkodó állapot, a nem-jelenlét egy sokkal folyamatosabb módja. És míg a hídlakók is kiveszik részüket az ilyesmiből, ők valamiképp beépülnek a hely szerkezetébe, és nem bukkannak föl csak így, ilyen váratlanul, hogy megzavarjanak egy mindennapi kereskedői rituálét.

Valahol a magasban az öbölből fújó szél egy meglazult műanyaglemezzel játszik; őrült csapdosás, mint holmi óriási sebzett madár eszeveszett verdesése.

Fontaine belenéz a barna szempárba az arcban, mely továbbra sem hajlandó kitisztulni (mert képtelen rá, gondolja), és megbánja, hogy kinyitotta az ajtót. A sós levegő e pillanatban is zabálja készletének fényes fémszerveit. A pisztolytárral mutatja: tűnés.

A fiú kinyújtja a kezét. Egy óra.

– Mi van? El akarod adni?

A barna szem nem ismeri föl a nyelvet.

Fontaine valami hatására (belső kényszer, ébred rá), tesz egy lépést előre, s közben ujja szorosan ráfonódik a pisztoly kettős ravaszára. A biztonság kedvéért az ütőszeg alatti kamra üres, de egy gyors, erős rántás megoldja.

Rozsdamentes lehet. Fekete számlap.

Fontaine látja a koszos fekete farmert is, az elrongyolódott futócipőt, a fakó vörös pólót, s alatta a pocakot, melyről lerí, hogy csak az alultápláltság okozta duzzanat.

– Meg akarod mutatni?

A fiú lepillant az órára, majd a kirakatban lévő háromra mutat.

– Ja – bólint Fontaine –, órákat is tartok. Mindenfélét. Megnézed?

A fiú rápillant, de még mindig a kirakatra mutat.

– Gyere – mondja Fontaine –, gyere be! Hideg van idekint. –

Visszalép a boltba, kezében a pisztoly, de ujja ellazult a ravaszon. –

Bejössz?

Egy pillanat múlva a fiú követi. Úgy tartja a fekete számlapú órát, akár egy apró állatot.

Csak ne legyen semmi, gondolja Fontaine. Lófasz. Lófasz, már beengedte ezt az idiótát.

A fiú kimeredt szemmel áll az üzlet parányi vevőterének közepén.

Fontaine beteszi az ajtót, rázárja, csak egyre, és visszahúzódik a pult mögé. Mindezt anélkül, hogy leengedné a pisztolyt, túl közel kerülne, vagy levenné szemét a látogatóról.

A fiú szeme elkerekedik, amint megpillantja az órákkal teli tálcát.

– Csak sorban – mondja Fontaine, s szabad kezével eltünteti a tálcát. – Lássuk! – Az órára bök a fiú kezében. – Ide! – utasítja, egy megfakult, aranyozott Rolex-logóra koppintva egy kör alakú, sötétzöld műbőr párnán.

A fiú mintha megértené. Az órát a párnára teszi. Ahogy a kéz visszahúzódik, Fontaine látja a fekete piszkot a repedt körmök alatt.

– A francba! – dörmögi. A szempár megrebben. – Lépj csak hátra egy kicsit – mutatja a Smith & Wesson tusával. A fiú hátralép.

A fiút figyelve Fontaine beletúr viharkabátja bal zsebébe, és egy lupét, ékszerésznagyítót húz elő, amit bal szeméhez szorít.

– Most meg se mozdulj, oké? Ne akard, hogy elsüljön! Fölveszi az órát, és áthunyorít a nagyítón. Akarata ellenére füttyent egyet.

– Jaeger LeCourtre. – Visszapillant a fiúra: meg sem moccant.

Újra az óra, ezúttal a hátulján a véset. – Ausztrál Királyi Légierő, 1953 – fordítja. – Hol loptad?

Semmi.

– Szinte új. – Váratlanul Fontaine tökéletesen elveszettnek érzi magát. – Visszafelé is állítható?

Semmi.

Fontaine áthunyorít a nagyítón.

– Teljesen eredeti?

Akarja ezt az órát.

Leteszi a zöld párnára, egy stilizált aranykorona kopott rajzára, és figyelmét nem kerüli el, hogy a varrt borjúbőr szíj egyedi rendelésre készített. Maga ez a szíj, amit olasznak vagy osztráknak tippel, többe kerülhetett, mint jó pár óra a tálcán. A fiú azonnal felkapja.

Fontaine előhúzza a tálcát.

– Nézd csak! Akarsz üzletet? Ez Gruen Curvex. Tudor 'London', 1948; szép eredeti számlap. Vulcain Cricket, aranyfej, igen tiszta.

De már tudja, hogy lelkiismerete nem engedi, hogy ezt az elveszett lelket megfossza ettől az órától, és ez a tudat fájdalmas. Fontaine egész életében igyekezett eltanulni a becstelenséget, azt, amit apja úgy hívott, „körmönfont praktikák", de mindig-mindig belebukott.

A fiú Fontaine-ről megfeledkezve a tálca fölé hajol.

– Nézd! – mondja a férfi, arrébb csúsztatva a tálcát. Egy kopott notebookot tesz a helyébe. Megkeresi rajta azokat az oldalakat, ahol órákat hirdet meg. – Csak nyomd meg ezt, aztán meg ezt, és megmondja, mi az, amit látsz. – Bemutatja. Egy Jaeger ezüst számlappal.

Lenyomja a második billentyűt.

– 1945-ös Jaeger kronométer, rozsdamentes acél, eredeti számlap, a tok hátán véset – mondja a notebook.

– Tok – mondja a fiú. – Hátán.

– Igen – mutatja Fontaine az arany Tissot dobozának rozsdamentes hátulját. – Ilyen, csak még van rajta valami írás, hogy „Joe Blownak, gratulálunk huszonöt éves Blowcorp tagságához!"

A fiú arca kifejezéstelen. Megnyom egy gombot. Egy másik óra jelenik meg a képernyőn. Megnyomja a második gombot.

– 1960-as Vulcain ugróóra, króm, nagyon jó számlap.

– Nagyon jó – ajánlja Fontaine. – Nem elég jó. Látod ezeket a pöttyöket? – Fekete pontokra mutat a szkennelt képen. –„Nagyon jó", mondhatom.

– Szép – szólal meg a fiú, és fölnéz Fontaine-ra. Lenyomja a gombot, amelyik egy új óra képét hozza elő.

– Hadd nézzem meg azt az órát, oké? – bök Fontaine az órára a fiú kezében. – Semmi gond. Visszaadom.

A fiú az óráról Fontaine-re néz. A férfi visszateszi zsebébe a Smith

& Wessont. Megmutatja üres kezét a fiúnak.

– Visszaadom.

A fiú kinyújtja a kezét. A férfi elveszi az órát.

– Elárulod, honnét szedted?

Üres arc.

– Kérsz kávét?

Fontaine hátrabök a főzőlapon melegedő kannára. Érzi a keserű, erjedő főzet illatát.

A fiú megérti.

Fejét rázza.

Fontaine a szeméhez illeszti a nagyítót, és belemerül az óra tanulmányozásába.

A francba. Akarja ezt az órát.

Később, amikor a kifutófiú meghozza az ebédet, a kincstári Jaeger LeCourtre óra Fontaine szürke, magas derekú és bőven ráncolt tweedpantallójának zsebében lapul, de a férfi tudja, hogy az óra nem az övé. A fiút a bolt végébe helyezte el, abba a rendetlen kis zónába, mely üzleti és magánéletét elválasztja, és Fontaine rádöbbent, hogy igenis érzi látogatója szagát; a reggeli kávé illatába keveredő izzadság és mosatlan ruha határozott, makacs bűzét.

Ahogy a kifutófiú távozik és felül ételhordókkal megpakolt biciklijére, Fontaine kinyitja saját ételhordóját. A mai menü tempura, a szállításhoz nem épp a legjobb, mert hamar kihűl, de még így is éhes. Gőz csap ki a miszóedényből, ahogy lecsavarja a műanyagfedelet. Megtorpan.

– Hé – szól hátra a bolt végébe kérsz miszót? – Semmi. – Hallod, leves?

Fontaine felsóhajt, lekecmereg a faszékről, és a gőzölgő levessel a bolt végébe megy.

A fiú törökülésben a padlón, ölében a nyitott notebook. Egy óriási, igen bonyolult kronométer képe lebeg a képernyőn. Ránézésre valami nyolcvanas évekbeli.

– Kérsz miszót?

– Zenith – mondja a fiú. – El Primero. Rozsdamentes tok, harmincegy drágakő. Nehéz, rozsdamentes karpánt, patentzárral.

Eredeti becsavarható felsőrész. Számlap és óraszerkezet jelzett.

Fontaine csak bámul.

13 Használt fény

Jamazaki visszatér, és antibiotikumokat, előre csomagolt ételeket, hőtartó kannában kávét hoz. Fekete nejlon repülős dzsekit visel, az ételek és notebookja kék hálószatyorban a kezében.

Átlagos sűrűségű tömegben ereszkedik le az állomás belsejébe, jóval csúcsforgalom előtt. Alig-alig aludt, álmát Rei Toei tökéletes arca kísértette, aki bizonyos értelemben a munkaadója, és aki más értelemben nem is létezik.

Milliók Rei Toeije egy hang, egy arc. Rei Toei egy kódtenger, egy szórakoztató szoftver lényegi megjelenése. Közönsége tisztában van vele, hogy Rei Toei nem jár közöttük, hogy színtiszta média. Ez adja vonzerejének nagy részét.

Ha Rei Toei nincs, mereng Jamazaki, Laney most nem lenne itt.

Laney annak idején azért jött Tokióba, hogy megpróbálja megérteni az idorut, kitalálni a motivációit. Rez menedzsercsapata alkalmazta, miután Rez bejelentette abbéli szándékát, hogy feleségül veszi Rei Toeit. És ezt hogy képzeli, kérdezték. Hogy tudna egy ember, még ha oly szoros kapcsolatban állnak is, mint ő meg Rei Toei, elvenni feleségül egy struktúrát, egy szoftverkupacot, egy álmot?

És Rez, a kínai-ír énekes, a popsztár megpróbálta. Jamazaki tudja ezt. Többet tud erről bárki ember fiánál, Rezt is beleértve, mert Rei Toei megbeszélte Jamazakival. Érti, hogy Rez oly mértékig létezik a digitális valóságban, amennyire ember csak létezhet. Ha e szent napon az ember Rez meghalna, az ikon Rez élne tovább. Csakhogy Rez arra vágyott, hogy ott legyen, szó szerint ott legyen, ahol Rei Toei van. Illetve volt, hiszen mostanra az idoru lényegében eltűnt.

Az énekes csatlakozni akart hozzá valamely digitális tartományban vagy még el sem képzelt határterületen, valamely közbeeső

állapotban. De kudarcot vallott.

De akkor Rei Toei most ott van? És miért szökött el Laney is?

Rez jelen pillanatban a Kombinát államokban turnézik. Csak vonattal hajlandó utazni. Állomásról állomásra, a cél Moszkva, a banda nyomában pletykák parázslanak arról, hogy Rez megőrült.

Sötét ügy ez, gondolja Jamazaki, és ahogy a lépcsőn a kartonváros felé igyekszik, eltöpreng, mit is kereshet itt igazából Laney. A történelem csomópontjairól beszél, a dolgok szövetéből elősejlő

mintáról. Hogy minden megváltozik. Laney egy félresikerült ember, mutáns, titkos klinikai gyógyszerkísérlet terméke, mely a tesztalanyok kis százalékában a látnoki képességhez hátborzongatóan hasonlító valamit eredményezett. Viszont Laney nem látnok a szó irracionális értelmében; a gyógyszer, az 5-SB révén annak idején létrehozott organikus elváltozás következtében képes óriási adatáramból felfogni az alakuló változást.

És most Rei Toei eltűnt, állítja a menedzsmentje, márpedig ez hogy lehet? Jamazaki gyanítja, Laney talán tudja, miért vagy hová, ez is közrejátszott abban, hogy visszatért ide Laneyt megkeresni.

Rendkívüli módon ügyel rá, nehogy kövessék, ugyanakkor tisztában van vele, hogy ez szinte semmit nem jelent.

A tokiói földalatti szaga, mely éppoly ismerős, akár anyja lakásáé, nyugtatóan hat rá. Ez a szag egyszerre tökéletesen egyedi és teljességgel leírhatatlan. Ez a japán nemzet szaga, melynek ő maga is szerves része, és amely szag jól érzékelhető ebben a különleges környezetben, a csövek, fehér folyosók és ezüstszín szerelvények világában.

Megtalálja az átjárót a két mozgólépcső, a csempézett oszlopok között. Felkészül rá, hogy a menedékek nem lesznek ott.

De ott vannak, és amikor fölveszi a fehér mikropórus maszkot és bemászik a modellépítő fényesen megvilágított kuckójába, látja, hogy semmi nem változott, kivéve a modellt, amire az öreg most koncentrál: többfejű dinoszaurusz, automata hátsó lábakkal sötétkék és ezüst színekben. Az ecset hegye a hüllő egyik fejének szemén dolgozik. Az öreg nem pillant fel.

– Laney?

A négyzet alakú, dinnyesárga pokróc mögött csönd. Jamazaki biccent az öregnek, majd négykézláb elmászik mellette, maga előtt tolva megpakolt szatyrát.

– Laney?

– Pszt! – szól ki Laney a szűk, büdös sötétből. – Épp beszél.

– Ki beszél? – Áttolja a szatyrot a ferdén lógó habpokróc alatt.

Ahogy az anyag végigsimítja arcát, az óvoda rémlik fel előtte.

Jamazaki bent van, mire Laney bekapcsol egy kivetítőt az otromba vidpánton, s az általa látott kép egyenest Jamazakira ront, elvakítja.

Jamazaki tekereg, hogy kikerüljön a fénynyalábból. Alakokat lát a használt fény udvarában.

– ...talán rendszeresen csinálja? – Kézi kamera, de digitálisan stabilizált kép. – A holdfázisokkal kapcsolatos valami?

Ráközelít az egyik beszélőre, vézna férfialak, mint általában mindig. Szája előtt fekete sál. Magas fehér homlok fölött merev fekete haj.

– Nincs rá bizonyíték. Opportunista. Arra vár, hogy azok menjenek hozzá. Aztán elkapja őket. Ezek – a kamera finoman siklik, a látómezőben egy halott arca és meztelen mellkasa, kidülledt szemek

– drogos hiénák. Ennek volt egy táncos a zsebében. – A halott sápadt mellén egy fekete folt, épp a szegycsont fölött. – A másiknak a torkát szúrta át, de valahogy elvétette az artériát.

– El, mi? – mondja a láthatatlan beszélgetőtárs.

– Csináltattunk jellemrajzot – mondja a sálas férfi a kamera látóterén kívül. A tetem arca Laney kartonfalán, a dinnyepokrócon. –

Teljes törvényszéki pszichológiai jelentést. De magát ez nem érdekli.

– Dehogynem.

– Csak nem akarja elismerni. – Latexkesztyűs kezek ragadják meg a holttestet, és átfordítják. Az egyik lapocka alatt egy másik, kisebb seb: a bőr alatt sötét foltban gyűlt össze a vér. – Magára nézve ugyanolyan valós veszélyt jelent, mint másra.

– De érdekes, nem?

A seb közelről, akár egy apró, mosolytalan száj. A vér feketének hat.

– Szerintem nem.

– És maga sem érdekes, ugye?

– Nem – a kamera fölfelé pásztáz, a fény a sál fölött éles arccsontba akad –, és maga nem is szeretné, hogy az legyek, igaz?

Az adás megszakadását halk csengőszó jelzi. Laney hátrakapja a fejét, a sálas ember képe kimerevítve a kartonplafonon, torz és túl fényes, és Jamazaki észreveszi, hogy a kartont apró, öntapadós matricákkal ragasztották tele, tucatnyi különböző kép ugyanarról a furcsán ismerős, üres tekintetű emberről. Jamazaki pislog, a kontaktlencséje elmozdul. Jobb lenne szemüveg, azzal teljesebbnek érzi magát.

– Ki volt ez a férfi, Laney?

– A segítség – feleli az.

– „Segítség"?

– Manapság nehéz igazi segítséget szerezni. – Laney kikapcsolja a vetítőt, és leveszi a masszív vidpántot. A hirtelen támadt félhomályban arca gyerekrajzzá apad: szeme elkent fekete lyuk a sápadt foltban. – A férfi, aki fogta a hívást...

– Aki beszélt?

– Övé a világ. Ha valakié, akkor az övé.

Jamazaki a szemöldökét ráncolja.

– Hoztam gyógyszereket...

– Ez a hídról volt, Jamazaki.

– San Franciscóból?

– Odáig követték a másik emberemet. Követték a múlt éjjel, de elvesztették. Mindig ez van. Ma reggel pedig megtalálták a holtesteket.

– Kit követtek?

– A férfit, aki nincs ott. Akit úgy próbálok kikövetkeztetni.

– Ez Harwood a képeken? Harwood Levine? – Jamazaki most ismerte fel a matricákon az arcot.

– Az ő kísértetei követték. A legjobbak, akiket pénzért szerezni lehet, de a közelébe se tudnak férkőzni a férfinak, aki nincs ott.

– Milyen férfi?

– Azt hiszem, Harwood úgy... gyűjtötte. Embereket gyűjt. Érdekes embereket. Azt hiszem, Harwoodnak dolgozhatott, megbízásokat teljesített. Nem hagy nyomot, semmi nyomot. Ha valaki az útjába kerül, egyszer csak eltűnik. Ő meg kiradírozza magát.

Jamazaki előbányássza a szatyorból az antibiotikumokat. – Vegye be ezeket, Laney! A köhögése...

– Hol van Rydell, Jamazaki? Mostanra oda kellett érnie. Minden összeáll.

– Mivé?

– Nem tudom – mondja Laney, s előre hajolva beletúr a szatyorba.

Megtalálja a doboz kávét, bekapcsolja, s amíg melegszik, egyik kezéből a másikba dobálja. Jamazaki hallja a pukkanást, majd a sziszegést, ahogy Laney kinyitja. Kávéillat. Laney kortyol a gőzölgő

dobozból.

– Valami történik – mondja Laney, és a tenyerébe köhög, forró kávét loccsantva Jamazaki csuklójára. Jamazaki arca megrándul. –

Minden változik. Vagy nem is. Ahogy én látom, az változik. De mivel másképp láthattam, valami más kezdődött el. Valami kerekedik. Nagy. Nagynál is nagyobb. Hamarosan megtörténik, és a hatása továbbgyűrűzik...

– Mi történik meg?

– Nem tudom. – Az újabb köhögésroham miatt félreteszi a kávét.

Jamazaki kinyitotta az antibiotikumokat, most felé nyújtja. Laney tagadólag int. – Visszament a szigetre? Van valami ötlete, az idoru hol lehet?

Jamazaki pislog.

– Nincs. Egyszerűen nincs jelen.

Laney elmosolyodik, szájának sötétjében hunyorgó fogak.

– Ez jó. Ő is benne van, Jamazaki. – A kávéért nyúl. – Ő is benne van.

14 Készülő reggeli

Rydell egy olyan épületben talált kajáldát, ami nyilvánvalóan bank volt abban az időben, amikor a bankoknak még szükségük volt épületre. Vastag falak. Valaki éjjel-nappali reggelizővé alakította, és Rydellnek most ez kellett. Tulajdonképpen úgy festett, mintha előtte valami diszkont bolt lett volna, azelőtt meg ki tudja, de most tojás- és zsírszag töltötte be, Rydell pedig éhes volt.

Két, fehér téglaporral borított, méretes építőmunkás asztalra várt, de Rydell látta, hogy a pultnál nincs senki, hát oda ült le egy bárszékre. A pincérnő meghatározhatatlan származású, szórakozott nő

volt, arcát pattanáshelyek pöttyözték, és úgy töltötte ki a kávét és vette fel a rendelést, hogy közben nem adta jelét, ért-e egyáltalán angolul. Mintha az egész művelet pusztán fonetikai alapokon nyugodna, gondolta Rydell; a nő megtanulta a „két tojásból rántotta"

meg a hasonlók hangzását, ezt hallja, lefordítja arra, amit leír, azt meg beadja a szakácsnak.

Rydell elővette a brazíliai szemüveget, feltette, és megkereste azt a tokiói számot, amit Jamazaki adott neki. A harmadik csengetés után valaki fölvette, de a szemüveg nem mutatta meg a hívott helyét.

Biztos az is mobiltelefon.

A vonalban csend volt, de jött valami jel.

– Hahó – mondta Rydell. Jamazaki?

– Rydell? Itt Laney... – Erős köhögés, majd csönd, mintha elnémították volna a vonalat.

Amikor Laney újra megszólalt, rekedt volt a hangja.

– Bocs. Hol van?

– San Francisco.

– Azt tudom – mondta Laney.

– Egy kajáldában a... – Rydell a szemüveg menüjét böngészte, igyekezett belemenni, de folyton olyasmit kapott, ami Rió tranzittérképének nézett ki.

– Nem érdekes – mondta Laney. Fáradt volt a hangja. Hány óra lehet ilyenkor Tokióban? A telefonmenüben benne lenne, ha megtalálná. – A lényeg, hogy ott van.

– Jamazaki azt mondta, itt kellek magának.

– Igen – mondta Laney, Rydellnek pedig unokatestvére esküvője jutott eszébe: Clarence igenje is nagyjából ennyire hangzott boldognak.

– Elárulja, mire?

– Nem – mondta Laney –, de meghatalmazást adok magának. Lesz pénz, ameddig ott van.

– Törvényes ez, Laney?

Szünet.

– Nem tudom – felelte Laney. – Van benne olyasmi, amit még talán sose csináltak, úgyhogy nehéz megmondani.

– Hát, azt hiszem, ennél azért kicsit többet kell tudnom, mielőtt belemegyek – mondta Rydell, azon töprengve, hogy a pokolba fog visszakeveredni Los Angelesbe, ha ez nem jön be. Vagy hogy egyáltalán van-e értelme visszamenni.

– Mondhatjuk, hogy egy eltűnt személy – szólalt meg Laney újabb szünet után.

– Neve?

– Nincs. Vagy akár több ezer is, ez a valószínűbb. Nézze, maga szereti a zsarudolgokat, igaz?

– Ez mit jelentsen?

– Nem sértegetni akarom. Maga mesélt zsaru sztorikat, amikor először találkoztunk, emlékszik? Oké, szóval ez az alak, akit keresek, nagyon jó abban, hogy ne hagyjon nyomokat. Semmit se találok, még a legeslegmélyebb kvantitatív elemzéssel sem. – Laney a netbányászatról beszélt, ez volt a munkája. – Ő puszta fizikai jelenlét.

– Honnét tudja, hogy fizikai jelenlét, ha nem hagy nyomot?

– Mert emberek halnak meg – mondta Laney.

És ekkor mindkét oldalról leültek Rydell mellé a pultnál, és erős vodkabűz csapta meg az orrát.

– Visszahívom – mondta, megnyomta az apró billentyűzetet, és lekapta a szemüveget.

Bal felől Creedmore vigyorgott rá.

– Halihó. Ez Marjane.

– Maryalice. – A széken Rydell jobbján egy éltes, nagydarab szőke nő, felsőteste valami csillogó feketébe szíjazva, a szíjazatlan rész meg akkora hasítékot kínált, hogy Creedmore könnyedén beledughatta volna félliteres üvegeit. Rydell megpillantott valamit a fáradt szem mélyén, a félelem, lemondás és valami vak, önkéntelen remény elegyét: a nőnek nem volt jó reggele, jó éve vagy talán jó élete, de volt benne valami, amitől Rydell megkedvelte. Bármi is volt az, megakadályozta Rydellt, hogy kapja táskáját, és kisétáljon, noha tudta, igazából ezt kéne tennie.

– Nem is köszönsz? – Creedmore lehelete szinte mart.

– Üdv, Maryalice – mondta Rydell. – A nevem Rydell. Örülök, hogy találkoztunk.

Maryalice elmosolyodott, s egy másodpercre egy évtizednyi nyűg lebbent el tekintetéből.

– Buell azt mondta, maga Los Angelesből való, Mr. Rydell.

– Valóban? – Rydell Creedmore-ra nézett.

– A médiában dolgozik, Mr. Rydell?

– Nem – felelte Rydell, legkeményebb tekintetét meresztve Creedmore-ra –, a kiskereskedelemben.

– Én magam a zeneiparban vagyok – mondta a nő. – Volt férjemmel az egyik legsikeresebb country klubot üzemeltettük Tokióban. De úgy éreztem, vissza kell térnem a gyökereimhez. Isten országába, Mr. Rydell.

– Sok a szöveg – mondta Creedmore a túloldalon, miközben a pincérnő kihozta Rydellnek a reggelijét.

– Buell – szólalt meg Rydell már-már vidám hangon –, pofa be. –

Elkezdte vágni a rántotta kemény szélét.

– Sört – mondta Creedmore.

– Ó, Buell – mondta Maryalice. A padlóról felvett egy nagy műanyag, cipzáros táskát, afféle reklámajándékot, és beletúrt. Egy hosszú, gyöngyöző dobozt húzott elő, amit a pult alatt, Rydell öle fölött, Creedmore-nak passzolt. A férfi kinyitotta, s füléhez szorította, mintha a szénsav sziszegését élvezné.

– A készülő reggeli hangja – mondta, és ivott.

Rydell csak ült, és rágta a bőrszerű tojást.

– Szóval elmegy ide – mondta épp Laney –, megadja a nevemet,

„Colin-szóköz-Laney", nagy C és nagy L, ennek a telefonszámnak az első négy jegyét és azt, hogy „Berry". Ez a beceneve, nem?

– Tulajdonképpen a nevem – mondta Rydell. – A családnevem anyai ágon. – A néhai bank tágas, de nem túl tiszta vécéjének egyik fülkéjében üldögélt. Azért jött ki, hogy távol legyen Creedmore-tól és a barátnőjétől, és visszahívhassa Laneyt. – Megadom nekik ezt. Mit adnak ők nekem? – A fülke robusztus krómkampóján lógó táskájára pillantott. Nem akarta kint hagyni az étteremben.

– Adnak egy másik számot. Odamegy bármelyik bankautomatához, megmutatja a fényképes igazolványát, begépeli a számot. Hitelcsipet fog kapni. Annak pár napig elégnek kell lenni, de ha mégse, csak hívjon fel.

Valami ebben a helyben a régi tengeralattjárós filmekre emlékeztette Rydellt, arra a részre, amikor lekapcsolják a hajtóműveket, és csak várnak halálos csöndben a mélytengeri mentőexpedícióra, amelyik, biztosan tudják, úton van. Éppilyen csönd volt itt is, valószínűleg mert a bankot ilyen vastag falakkal építették; egyedül a vécétartály zubogása hallatszott, ami Rydell képzeletében még inkább valószerűsítette az illúziót.

– Oké – mondta –, feltéve, hogy minden rendben, kit keressek, és mi az, hogy emberek halnak meg?

– Férfi, európai, az ötvenes évei közepén vagy végén, feltehetőleg katonai múlttal, de az már régen volt.

– Ez nagyjából egy millióra szűkíti le csak itt, É-Kalban.

– Igazából, Rydell, ő fogja megtalálni magát. Megmondom, hová menjen és mit kérdezzen, aztán előbb-utóbb ő fog felfigyelni magára.

– Nem hangzik nehéznek.

– Felkelteni a figyelmét nem nehéz. Azután életben maradni már igen.

Rydell meggondolta.

– Szóval akkor mit csináljak, ha megtalál?

– Kérdezzen tőle.

– Mit?

– Még nem tudom – mondta Laney. – Dolgozom rajta.

– Laney, mi ez az egész?

– Bárcsak tudnám! – mondta Laney, és egyszerre rettentő fáradt lett a hangja. – Akkor nem kéne itt lennem. – Elhallgatott. Bontotta a vonalat.

– Laney?

Rydell hallgatta a vécétartályt. Végül föltápászkodott, levette táskáját az akasztóról, és kilépett a fülkéből. Megmosta a kezét a hideg vízben, mely a fekete, de az ipari szappantól megsárgult, műmárvány mosdóba csorgott, aztán visszament a folyosón, amit szinte elzártak a kartondobozok. Talán a házmester készlete.

Bízott benne, hogy Creedmore és a barátnője már elfelejtették, és elmentek.

De nem. A nő saját rántottáján dolgozott, Creedmore pedig, a sörrel farmeros combja között, baljós tekintettel a két óriási, gipszporos építőmunkást fixírozta.

– Halihó – köszönt, ahogy Rydell táskájával elment mellette. –

Halihó, Bruell – mondta Rydell az utcai ajtó felé tartva.

– Hé, hová mész?

– Dolgozni.

Még hallotta, hogy Creedmore azt mondja, „dolgozni" meg hogy

„szart", de az ajtó becsapódott mögötte, és végre kint volt az utcán.

15 Újra itt

Chevette a furgon mellett állt, ahogy Tessa elengedte Isten Apró Játékszerét. A kamera, akár egy mylarsütemény vagy egy felfújt érem, megcsillant a híg fényben, billegve emelkedett, majd úgy öt méter magasságban hintázva megállt.

A lányt nagyon különös érzés fogta el, hogy itt volt és látta a beton tankcsapdákat, mögöttük pedig a híd lehetetlen alakját. Annak idején ott élt, a legközelebb eső kábeltorony tetején, bár ez most álomnak tűnt, másvalaki életének. Ott fönt aludt a furnérdobozban, amit a szél erős keze lökdösött, csavart és kapart, és hallotta, hogy a híd ínjai titokban felnyögnek, a sodronyok hangja csak hozzá ért el, Chevette-hez, aki fülét a kábel kecses delfinhátára tapasztotta, ami a Buldózeres furnérpadlójába vágott ovális lyukon át bújt be.

Buldózeres halott, tudta. Akkor ment el, amikor ő Los Angelesben igyekezett azzá lenni, amivé (úgy vélte) lennie kell. Nem jött el. A hídlakók nem voltak oda a temetésekért, az itteni jog pedig jobbára a tulajdonon alapult. Chevette nem volt Buldózeres lánya, és még ha az lett is volna és meg akarta volna tartani a helyet a kábeltorony tetején, csak addig lett volna az övé, amíg személyesen lakja. Ezt nem akarta.

Viszont Los Angelesben képtelen volt meggyászolni, most meg visszajött minden, visszajött az egész vele töltött idő. Amikor Buldózeres rátalált, Chevette olyan beteg volt, járni sem tudott, Buldózeres pedig hazavitte, és a koreai árusoktól vett levessel etette, amíg jobban nem lett. Aztán Buldózeres békén hagyta, nem kérdezősködött, elfogadta őt, ahogy az ember elfogad egy madarat a párkányon, majd Chevette megtanult biciklizni a városban és küldönc lett. És a szerepek nemsokára megcserélődtek: az öreg betegeskedni kezdett, segítségre szorult, és most Chevette ment neki levesért, vizet hozott, kávét főzött. És ez így ment, amíg bele nem keveredett abba a zűrbe, aminek eredményeként megismerkedett Rydell-lel.

– A szél el fogja vinni – figyelmeztette Tessát, aki fölvette a szemüveget, amiben követni tudta a lebegő kamera adását. – Van még három a furgonban – felelte Tessa, rongyos, fekete irányítókesztyűt húzva jobbjára. Kipróbálta az érintő-billentyűzetet, felpörgette a miniatűr gömb propellereit, és hatméteres körben megjáratta.

– Fel kell fogadnunk valakit, hogy vigyázzon a furgonra – mondta Chevette –, ha még látni akarod.

– Felfogadni? Kit?

Chevette egy vézna, fekete gyerekre bökött, akinek raszta fürtjei a derekáig értek.

– Te. Hogy hívnak?

– Mit érdekel?

– Fizetünk, hogy vigyázz erre a furgonra. Ötven ruppót, ha visszajövünk. Oké?

A fiú nyugodtan nézte.

– A nevem Bummzilla.

– Bummzilla, vigyázol a furgonra?

– Okés.

– Okés.

– Asszonyom – mondta Bummzilla Isten Apró Játékszerére mutatva –, azt akarom.

– Maradj itt! – mondta Tess. – Kell valaki, aki cipeli a kamerákat.

Ujját fekete kesztyűs tenyeréhez érintette. A kamera még egy kört tett, aztán elvitorlázott a tankcsapdák fölött. Tessa elmosolyodott, amikor látta, amit az látott.

– Gyerünk! – mondta, és a legközelebbi csapda felé indult.

– Ne arra! – szólt Chevette. – Erre! – Az egyik úton akkor megy az ember, ha csak úgy sétál. A másikon menni annyit tesz, hogy vagy új vagy itt, vagy dolgod van.

Mutatta az utat. A betontáblák között vizeletbűz. Chevette megszaporázta lépteit, Tessa követte.

És megint abba a híg fénybe léptek ki, csak most nem emlékárusok pultjára esett, hanem egy előre gyártott elemű éjjelnappali vörös-fehér bejáratára, melyet ide tettek le a híd két szintjének bejáratához: egy Mázlis Sárkány és a márkajelzés gyanánt álló, remegő

videóképernyő-torony.

– Kibaszott élet – nyögte Tessa –, ez aztán az intersticiális kommuna!

Chevette döbbenten torpant meg.

– De hogy a fenébe csinálhatták ezt?

– Mindig ezt csinálják. Elsőrangú hely.

– De olyan... mint a Nissan County vagy mi.

– „Szórakoztató park". A közösség vonzza a turistákat, nemde?

– Sokan nem mennek olyan helyre, ahol nincs rendőrség.

– Az autonóm zónáknak megvan a maguk vonzereje – mondta Tessa. – Ez elég rég áll itt, hogy a város legnépszerűbb képeslapja legyen.

– Iszonyú. Ez... tönkreteszi.

– Szerinted a Mázlis Sárkány Társaság kinek fizet bérleti díjat? –

kérdezte Tessa, a kamerát körbevezetve a bolt körül. – Gőzöm sincs –

felelte Chevette. – Annak idején itt utca volt.

– Rá se ránts! – mondta Tessa, és a hídról le-föl áramló gyalogosok felé indult. – Időben érkeztünk. Dokumentáljuk az életet, mielőtt uniformizálják.

Chevette követte, és maga sem tudta, mit is érez.

A Rühes Isten nevű mexikói helyen ebédeltek.

Chevette nem emlékezett rá, de hát a helyek gyakran cseréltek nevet a hídon. Meg méretet és alakot is. Voltak ezek a fura kapcsolások, hogy egy fodrász és egy osztrigabár egyesült, és egy nagyobb helyen hajat nyírtak meg osztrigát árultak. Néha bevált: a híd San Franciscó-i végén az egyik legrégibb üzemelő hely egy régimódi kézi tetováló szalon volt, ahol reggelit is adtak. Az ember csak ült a szalonnás tojás fölött, és nézhette, ahogy valakit kézi tűvel kipingálnak.

De a Rühes Istenben csak mexikói kaja meg japán zene volt; elég egyértelmű felállás. Tessa huevos rancherost rendelt, Chevette pedig csirke quesadillát. Mindketten Coronát ittak. A lebegő kamerát Tessa a sátorszerű műanyag mennyezet alatt parkolta le, ahol láthatóan senkinek nem szúrt szemet, így filmezhetett, míg ettek.

Tessa sokat evett. Azt mondta, az anyagcseréje miatt: ő is olyan, hogy sose hízik meg, bármennyit eszik, de muszáj sokat ennie, hogy legyen energiája. Bekebelezte a saját adagját, még mielőtt Chevette az övének felét megette volna. Az igazi üvegből kiitta a Coronát, majd a citromszelettel babrált, kipréselte és beletuszkolta az üveg szájába.

– Carson zavar még? – kérdezte.

– Miért?

– Mert egy durva pali, akit dobtál, azért. Az ő kocsija volt ott Malibun, nem?

– Asszem.

– Asszed? Nem vagy biztos benne?

– Nézd, hajnal volt. És minden olyan fura. Nem az én ötletem volt, hogy idejöjjünk, emlékszel? A te ötleted volt. Te akarsz filmet csinálni.

A citromszelet beleesett az üvegbe, és Tessa olyan arcot vágott, mintha egy titkos fogadást vesztett volna el.

– Tudod, mit szeretek benned? Mármint a sok közül?

– Mit?

– Nem vagy középosztálybeli. Alapban nem. Összeállsz ezzel a palival, elkezd verni, te meg mit csinálsz?

– Otthagyom.

– Ez az. Otthagyod. Nemhogy felhívnád az ügyvédedet.

– Nincs ügyvédem.

– Tudom. Így értettem.

– Nem szeretem az ügyvédeket.

– Naná, hogy nem. És meg se fordul a fejedben a pereskedés.

– Pereskedés?

– Megvert. Nyolcvan négyzetméteres, rétegcsempés padlástérben lakik. Van munkája. Megver, te meg nem indítasz azonnal sebészeti ellencsapást. Nem vagy középosztálybeli.

– El akarom felejteni.

– Erre gondolok. Oregoni vagy, ugye?

– Nagyjából.

– Gondoltál már rá, hogy színészkedj? – Tessa fölfordította az üveget. Az összenyomott citrom az üveg nyakába esett. Pár sörcsepp az asztal karcos, fekete műanyag lapjára hullt. Tessa jobb kisujját az üvegbe dugta, megpróbálta kipiszkálni a citromot.

– Nem.

– A kamera szeret. A tested láttán a fiúk a szőnyeget rágják.

– Hagyjál már!

– Ugyan, szerinted miért tették föl a honlapra azokat a bulis képeket rólad Malibun?

– Mert részegek voltak. Mert nem volt jobb dolguk. Mert médiát tanulnak.

Tessa kipecázta az üvegből a citromot, vagy ami maradt belőle.

– Mindhárom igaz, de a fő ok a külsőd.

Mögötte a Rühes Isten egyik újrafelhasznált faliképernyőjén egy rendkívül gyönyörű japán lány tűnt fel.

– Nézd meg őt! – mondta Chevette. – Ez aztán az igazi.

Tessa válla fölött hátrapillantott.

– Az Rei Toei.

– Na, ő gyönyörű. Ő aztán az.

– Chevette – mondta Tessa ő nem létezik. Az nem élő lány. Ő kód.

Szoftver.

– Lehetetlen.

– Nem is tudtad?

– De valakiről csak mintázták nem? Valami mozgásrögzítő

rendszerrel.

– Senkiről. Semmiről. Ő az eredeti. Száz százalékig valótlan.

– Akkor meg az emberek akarják ezt – mondta Chevette, s nézte, ahogy Rei Toei átlibeg valami retro-ázsiai éjjeli klubon –, nem egy ex-biciklis küldöncöt San Franciscóból.

– Nem, épp fordítva van. Az emberek nem tudják, mit akarnak, csak ha már meglátták. Minden vágyott tárgy talált tárgy. Legalábbis hagyományosan.

Chevette a két üres üveg fölött ránézett.

– Mire célzol, Tessa?

– A dokumentumfilmre. Rólad kell hogy szóljon.

– Felejtsd el.

– Nem. Szinte már látom, hogy nagy dolog lehet ebből.

Szükségem van rád, mint fókuszra. Kell az elbeszélő. Kell nekem Chevette Washington.

Chevette tényleg kezdett megijedni. Bedühödött.

– Nem kaptál ösztöndíjat kimondottan arra a programra, amiről beszéltél? Erre az interstricis...

– Nézd – mondta Tessa –, ha ez gond, bár én nem mondanám, akkor is az én gondom. És nem is gond: lehetőség. Kísérlet. Az én kísérletem.

–

Tessa, nincs az az isten, hogy rá tudj venni, játsszak a filmedben. Nincs. Érted?

– Szó sincs „játékról", Chevette. Csak légy önmagad. Azaz találd meg önmagad. Arról csinálok filmet, ahogy megtalálod önmagad.

– Nem fogsz – mondta Chevette, s ahogy fölállt, beleütközött a kamerába, ami fejmagasságig ereszkedett, miközben beszélgettek. –

Elég! – kapott Isten Apró Játékszere felé.

A Rühes Isten négy másik vendége csak bámult rájuk.