41 Transam

A neve Rydell – mondja Harwood. – A képazonosítás azonnal kidobta. Rövid ideig kapcsolatban állt a Zsaruk a pácban-nal.

– Kivel? – A kés tokjával és vállszíjával a központi liftsor melletti félhomályos alkóvban pihent, nagyjából kétszázötven méterrel lennebb.

– Zsaruk a pácban – mondja Harwood. – Kulturális kincsünk.

Nem néz tévét?

– Nem. – A férfi keletnek tekint a város legmagasabb épületének negyvenötödik, legfenső emeletéről, a tönkrement Embarcadero árnyéka felé, a híd cigány-ragyogása, a Kincses Sziget barbár sötétsége felé.

Ahogy közelebb lép az ablakhoz, megérinti az övét. A két fekete borjúbőr réteg között egy igen különleges, igen drága anyag rejtőzik.

Bizonyos körülmények között megszűnik úgy viselkedni, mintha laza szövésű, fátyol vékony anyag lenne, amit véletlenül egy gyerek is elszakíthat, és hatvan centis hajlékony, kétélű és igen éles valamivé válik. Abban az állapotában olajos, áttetsző anyaga a friss szépiahal-csontra emlékezteti.

– Magának tényleg van humorérzéke – mondja mögötte Harwood.

– Tudom.

Közelebb hajol az ablakhoz, lenéz. Le az obeliszk (mondhatni piramis) oldalának megrövidült perspektívájára, és félúton annak a japán anyagnak a sötét dudorára, mely a földrengés kárait ellentételezi. Ez az újítás a korábbi polikarbon peckeket váltja fel, építészeti és esztétikai botrányok tárgya. Egy pillanatig lenyűgözve figyeli, ahogy a környező épületek fényeinek tükörképei enyhén megremegnek, a dolog fényes felszíne megfeszül olyan széláramra válaszul, amit ő nem is érez. A váz él.

Harwood felé fordul, aki fényelnyelő fából készült széles, sötét lap mögött ül, melyen építészeti modellek és papírhegyek képzeletbeli folyók medrét sejtetik: egy topográfia, melyből kiolvasható lenne a kinti világban zajló változás, már ha valaki értené a jelentését, és kellőképpen érdekelné a végeredmény.

Harwoodnak a szeme van leginkább jelen, teste többi része olyan hatást kelt, mintha egy fokkal odébb létezne, egy másik, meghatározatlan dimenzióban. Magasságához képest egész kevés helyet látszik elfoglalni, máshonnét kommunikál, szándékosan leszűkített csatornákon keresztül. Alakja karcsú, az öregedő gazdagok kortalanságával, hosszú arcán semmi feszültség. A régimódi lencséktől megnagyított szeme ritkán pihen.

– Miért tesz úgy, mintha nem érdekelné, hogy ez az egykori rendőr a maga mostani tevékenysége helyén jár? – Csuklóján arany és titán fénylik fel; valami többfunkciós csecsebecse, bonyolult kijelzővel.

–

Nem tettetek. – Az asztaltól balra álló nagy lapos képernyőn négy kamera mutat különböző szögből egy magas, izmos férfit, aki állát leszegve áll, mintha töprengne valamin. A kamerák nem lehetnek nagyobbak egy csótánynál, de a négy kép még az elégtelen világítás ellenére is tökéletes felbontást kínál. – Ki helyezte el a kamerákat?

– Okos ifjoncaim.

– Miért?

– Pontosan ezt a végkimenetelt megelőzendő: hogy valaki odamenjen a két teljesen felejthető halál helyszínére, és ott álljon gondolkodva. Nézzen rá. Gondolkodik.

– Boldogtalannak látszik.

– Megpróbálja elképzelni magát.

– Azt maga csak hiszi.

– Már az a tény, hogy odatalált erre a helyre, jól mutatja tudását és motivációját. Tudja, hogy két férfi halt meg ott.

A Harwood íróasztalán álló modellek közül kitűnik egy: fénylő

vörös és fehér színben, a védjegyoszlopon működő, miniatűr videóképernyőkkel.

– Magáé a cég, amelyik ezt gyártja? – bök a modellre mutatóujjával.

Harwood szemüvege mögött a szem, a maga különleges távolából meglepetést mutat. Majd érdeklődést.

– Nem. Mi adunk tanácsot nekik. Sajtóiroda vagyunk. Azt hiszem, tanácsot adtunk a hatást illetően. A városnak is adtunk már tanácsot.

– Szörnyű.

– Igen, esztétikai értelemben egyetértek. És a városi hatóságok ezt kifejezetten kifogásolták. Viszont felméréseink kimutatták, hogy ha odahelyezzük, azzal bátorítjuk a gyalogos turizmust, márpedig az a normalizáció elengedhetetlen összetevője.

– Normalizáció?

– Ami azt illeti, szűnni nem akaró törekvések történnek az irányba, hogy a hídkommunát visszavezessék a társadalom kebelére.

Csakhogy ez kényes kérdés. Imázs kérdése, és természetesen itt jövünk mi. – Harwood elmosolyodik. – Több nagyvárosban is található ehhez hasonló autonóm zóna, és hogy egy adott város hogyan viszonyul a helyzethez, az drasztikusan befolyásolhatja a városról kialakuló képet. Példának okáért Koppenhága az elsők között volt, és nagyon szépen megoldották. Ellenben Atlanta a klasszikus példa, hogy mit ne tegyünk. – Harwood pislog. – A művészvilág helyett most ez van.

– Mi helyett?

– Művészvilág. Alternatív szubkultúrák. A megelőző két évszázadban az ipari társadalom lényeges részét képezték. Az ipari társadalom oda vonult vissza álmodni. Egyfajta tudatalatti kutatás-fejlesztés, különböző alternatív szociális stratégiák feltárása.

Mindegyiknek megvolt a maga külső kódja, karakterisztikus művészi kifejezésmódja, egy vagy több választott anyaga, és egy szexuális értékrend, mely szöges ellentétben állt a tágabb értelemben vett kultúráéval. És gyakran volt egy terepük, ami hozzájuk kötődött. De kihaltak.

– Kihaltak?

– Elkezdtük lecsipdesni őket, még mielőtt megértek. Ahogy a piac fejlődött és az árucikkek újratermelési mechanizmusa felgyorsult, kapzsibbá vált, úgy egy fontos fejlődési periódus elveszett. Az autentikus szubkultúrák tespedést és időt igényelnek, és a tespedés megszűnt. Általában a földrajz sorsára jutottak. Az autonóm zónák kínálnak bizonyos elszigeteltséget a monokultúrától, de láthatóan nem engedik át magukat az árucikkek újratermelésének, legalábbis nem ugyanúgy. Pontosan nem tudjuk, miért. – Az apró képek villózva váltanak.

– Nem kellett volna odatenni.

Harwood szeme közelebb jön a személyes távolból.

– Nem hinném, hogy valaha is hallottam magát ilyen pontos véleményt mondani.

Nincs válasz.

– Kap még egy esélyt, hogy megtekintse. Azt akarom, hogy tudja meg, min gondolkodik a merengő barátunk.

– Ez kapcsolatban van azzal, amit korábbi beszélgetésünk alatt sugallt, nevezetesen hogy valami hamarosan megtörténik?

– Igen.

– És mi lenne az?

Harwood egy pillanatra elnézi a férfit szemüvege mögötti messzeségből.

– Hisz maga a történelem erőiben?

– Abban hiszek, ami a pillanathoz vezet minket.

– Azt hiszem, én magam is hinni kezdek a pillanatban. Szerintem közeledünk egyhez, különösségének gravitációja húz bennünket magához. Egy pillanat, amelyben minden és semmi sem változik.

Olyan megoldást keresek, amelyben visszanyerem életképességemet.

Olyan megoldást keresek, amelyben a Harwood–Levine nem négy értelmetlen szótag lesz. Ha a világ újjászületése elrendeltetett, én is újjá akarok születni vele, úgy, ahogy ma vagyok.

A férfinak eszébe jutnak a különböző méretű és fajtájú célkeresztek, a rejtett teleirányítású fegyverek, melyek most reá szegeződnek. Ennek ellenére biztos benne, hogy meg tudná ölni Harwoodot, ha a pillanat megkívánná, noha azt is tudja, hogy ő szinte bizonyosan megelőzné a halálban, még ha csupán másodperc töredékével is.

– Azt hiszem, maga komplikáltabb lett, mióta nem láttam.

– Komplexebb – helyesbít mosolyogva Harwood.

42 Az európai idő vörös kísértetei

Fontaine a főzőlapon melegít magának még egy csészényi instant miszót. Ezt issza lefekvés előtt, megnyugtató sós íz, az alján tengerimoszat-darabok. A lányra gondol. Hogy újra látta. Akik elmennek a hídról, általában nem jönnek vissza. Volt valami furcsa az eltűnésében, de nem jut eszébe, mi. Nem tett jót az öregnek, bár az ő

ideje már amúgy is a vége felé járt.

A szótlan fiú a fején a vidpánttal csak kattogtat, órákra vadászik.

Fontaine a miszót egy letört fülű bögrébe önti, beszíva az aromás gőzt. Fáradtan tűnődik, hol aludhatna itt a fiú meg hogy fog-e egyáltalán. Talán egész éjjel ül, és órákra vadászik. Fontaine a fejét rázza. A kattogás elhallgat.

Levesét magával viszi, és megy megnézni, mi állította meg a folytonos vadászatot.

A notebook képernyőjén a fiú ölében egy viharvert Rolex

„Victory" szkennelt képe, a kanadai piacra készült olcsó, háborús évekbeli modell, ma jó ára van ugyan, de nem ilyen állapotban. Az acéltok durva, a számlap egyenetlenül kopott meg. A fekete arab számok élesen látszanak, de az európai időt mutató vörös, belső rész szinte teljesen eltűnt.

Fontaine kortyolja a miszóját, és azon töpreng, mi tarthatja a fogva a fiú figyelmét az európai idő vörös kísérteteiben.

Ekkor a fiú feje a vidpánt súlya alatt megcsuklik, és Fontaine hallja, hogy halkan horkolni kezd.

43 Líbia és Paco

Laney egyszer csak egy szigetre akad abban az elméjét teljesen betöltő adatáramban, melyet folyton vizsgál. Ezt a helyet nem építették, nem a szokványos környezet, mint inkább egy csomó, egy gubanc a legrégebbi kódok alsó rétegeiben gyökerező

információkban. Akár egy ilyen-olyan elemekből esetlegesen összetákolt tutaj, de lehorgonyozva, mozdulatlan. Tudja, hogy nem véletlenül, hogy szándékosan került az útjába.

És az ok, mint hamarosan rájön, hogy Líbia és Paco beszélni akarnak vele.

Kakas társai, az Elkerített Város fiatal honpolgárai egy zéró gravitációban lebegő higanygömb és egy fekete, háromlábú macska alakjában jelennek meg Laney előtt. A higanygömb (Líbia) kellemes lányhangon beszél, míg a háromlábú macska, aminek hiányzik az egyik szeme és füle is (Paco) ügyesen modulált morgást hallat, amire Laney mintha egy mexikói rajzfilmből emlékezne. Ha számolni lehet a földrajzzal, akkor ezek ketten szinte biztos Mexico Cityből vannak, és nagy valószínűséggel a lázadó fiatalok azon frakciójához tartoznak, akik nemrégiben a Federal District lecsapolt tavainak újrafeltöltésére szavaztak, erre a radikális városi újjáalakításra, ami valamely okból Rei Toeit is igencsak foglalkoztatta utolsó Tokióban töltött hónapja alatt. A lány elkezdett érdeklődni úgy általában a nagy lélekszámú emberi települések iránt, és Laney vezette őt az e században várostervezésnek számító, különös infotervek között.

Hát most itt lebeg a régi kódgyökerek csomóinál, egy minden határozott formától és textúrától mentes helyen, és Líbiát meg Pacót hallgatja.

– Kakas szerint úgy érzed, valaki figyeli, ahogy Cody Harwoodot figyeled – mondja a higanygömb, s beszéd közben pulzál, felszínén egy forgalmas utcán elhaladó járművek visszfénye.

– Talán egy művi tárgy – hárítja el Laney, és már nem biztos benne, hogy érdemes volt ezt felhozni Kakas előtt, aki legendásan paranoiás. – Amit az 5-SB hoz létre.

– Szerintünk nem – mondja a macska, egyszemű, koszos fejét egy befogott adathalmazra támasztva. Ásít, feltárva szürkésfehér ínyét (akár a főtt disznóhús színe) és egyetlen szemfogát. Megmaradt szeme sárga, tele gyűlölettel. Nem pislog. – Megállapítottuk, hogy valóban figyelnek a megfigyelésed alatt.

– De nem ebben a pillanatban – jegyzi meg Líbia.

– Mert idevontuk ezt a redőnyt – mondja a macska.

– Tudjátok, ki az? – kérdezi Laney.

– Harwood – feleli Líbia, s a gömb finoman vibrál.

– Harwood? Harwood figyeli, ahogy figyelem?

– Harwood beadta magának az 5-SB-t – mondja a macska. –

Három évvel azután, hogy téged kiengedtek az árvaházból Gainesville-ben.

Laney egyszerre szörnyen tudatában van fizikai lényének, teste állapotának. Tüdeje rakoncátlankodik a kartondobozban a Sindzsuku állomás beleiben.

Harwood. Harwood, akit néha Isten jelenléteként képzelt el.

Harwood, aki...

Olyan, mint ő.

Harwood is látja a csomópontokat, döbben most rá Laney. Látja az alakokat, melyekből a történelem kiemelkedik. És ezért van ő a kibontakozó csúcs szívében, amelyet Laney még alig-alig lát.

Természetes, hogy Harwood ott van.

Mert bizonyos értelemben Harwood indította el.

– Honnét tudjátok? – csúszik ki száján a kérdés. Eltereli figyelmét széteső testéről. – Biztos ez?

– Bejutottunk – csilingeli Líbia, a gömb pedig átalakul, akár egy topografikus taneszköz, a mozgó forgalom visszfényét animált Escher-darabokká alakítva, melyek együtt repülnek, egymás tükörképeként. – Kakas ráállított minket, és bejutottunk.

– És ő tud róla? – kérdezi Laney. – Harwood tudja?

– Szerintünk nem vette észre – morogja a macska, hiányzó fülének helyén bíborbarna var.

– Nézd! –mondja Líbia, meg sem próbálva titkolni büszkeségét. A tükrözött alak finoman redőzött felszíne hullámzani kezd, majd Laney egy igen komoly fiatalember szürke szemébe néz.

– Azt akarja, hogy megöljük – mondja a fiatalember. – Vagy netán félreértettem?

– Nem értett félre – hangzik Harwood ismerős, eltéveszthetetlen, bár kissé fáradt hangja.

– Tudja, szerintem ez kiváló ötlet, de nagyobb biztonsággal tudnánk elvégezni, ha adna felkészülési időt. Ha egy mód van rá, én szeretem megválasztani az időt és a helyet.

– Nincs rá mód. Csinálják, amint lehet.

– Természetesen nem kell megindokolni – mondja a fiatalember –, de tudnia kell, hogy kíváncsivá tett. Azóta javasoljuk az eltávolítását, amióta leszerződött velünk.

– Most van itt az idő – feleli Harwood. – A pillanat.

Szél lebbenti meg a fiatalember sötét sálját. Csapdosása megremegteti a képet.

– Mi legyen a másikkal, a bérzsaruval?

– Ha úgy látszik, hogy el tudna szökni, öljék meg. Amúgy hasznos lenne, ha kikérdezhetnénk. Ő is benne van, de nem látom, pontosan mi a szerepe.

Líbia újra pörgő gömb lesz.

Laney lehunyja a szemét, és az elektromos sötétségben a köhögés elleni kék szirup után tapogat. Érzi magán a gyűlölettel telt sárga szem figyelő tekintetét, és azt képzeli, Harwoodé. Harwood tudja.

Harwood szedte az 5-SB-t.

Harwood olyan, mint ő.

Csakhogy Harwoodnak megvan a maga napirendje, és részben éppen ebből a napirendből bontakozik ki a helyzet. Laney kinyitja a lepecsételt üveget. Nyeli a kék szirupot. Most gondolkodnia kell.

44 Amikor már azt hiszed

Nem fog esni, döntötte el Chevette, vállat vonva Buldózeres súlyos dzsekijében.

Egy padon üldögélt egy rakás üres baromfiláda mögött, és tudta, indulnia kéne, de egyszerűen nem bírt. Arra gondolt, hogy Buldózeres itt halt meg, meg arra, amit Fontaine mondott. Belső zsebében ott lapult a kés, s ahogy meggörnyedt, markolata bal kulcscsontjába mélyedt. Hátát a farostlemeznek támasztva kihúzta magát, megpróbálta összekanalazni erejét.

Meg kellett keresnie Tessát és visszamenni a furgonhoz, mindezt ha egy mód van rá anélkül, hogy belefutna Carsonba. Lehetségesnek tartotta, hogy a férfi nem vette észre őt menekülés közben, ugyanakkor valamiképp azzal is tisztában volt, hogy amint megpillantotta Carsont, tudta, az csakis őt keresi. Viszont ha nem látta meg, és nem találta ott, akkor talán az a bár az utolsó hely, ahol most Carson lehet. És ha meglátta, akkor sem hiheti, hogy még egyszer visszamegy. Vagyis a férfi ez esetben is máshol jár. És az is meglehet, hogy a sörkedvelő Tessa még mindig ott lesz, mert amúgy sem volt oda a furgonban alvásért. Valószínűleg Tessa jócskán intersticiálisnak találja a bárt, úgyhogy Chevette, ha nagyon-nagyon óvatos, besurranhat és Tessával együtt visszamehetnek a furgonhoz.

Carsonból nem nézte ki, hogy a Folsom Street körül szaglásszon, ha meg mégis, könnyen belefuthat olyan alakokba, akiknek ő könnyű

préda.

De nem volt jó itt ülni, ilyen közel a tyúkketrecekhez, mert egykettőre elkaphat valami tetűt, és már a gondolatra is viszketni kezdett a fejbőre. kinyújtózott, orrában érezve a csirkeszar gyenge ammóniáját, majd a fölső szinten elindult a város felé, folyton Carsont keresve.

Nem volt kint valami sok ember, turista meg egy se. Ez az eső

műve, emlékezett. Ismét elfogta az érzés, hogy szereti ezt a helyet, de már nem része többé. Nem egy nagy érzés, de éles és mély, befelé görbülő, akár egy horog. Sóhajtott, ahogy eszébe jutottak a ködös reggelek, amikor vállán a biciklivel lejött a kábeltoronyból, és eltekert az Alliedbe, kíváncsian, Bunny azonnal ad-e neki egy nyerő lapot, király munkát, vagy kap egy trutyi járatot, ahogy a városközponton kívüli fuvarokat nevezték. Chevette hébe-hóba nem bánt egy trutyi járatot, mert ilyenkor a város olyan részeit látta, ahol máskülönben sosem járt. Máskor meg teljesen tiszta volt, vagyis nem kapott semmi kézbesíteni valót, de ez is jó tudott lenni, mert az ember beült az Alcoholocaustba vagy egy másik küldöncbárba, és eszpresszót ivott, míg Bunny rá nem csipogott. Igenis jó volt az Alliednál biciklis küldöncnek lenni. Sose szúrta el, nem karambolozott durván, és a zsaruk se keménykedtek annyira a lányokkal; megúszhattad járdasöpréssel meg ilyesmivel. Nem mintha most el tudta volna képzelni, hogy visszamenjen oda – ami visszahozta az előbbi hangulatot, hiszen fogalma sem volt, mi mást csinálhatna. Akárhogy is, ő nem lesz a főszereplője Tessa dokumentumfilmjének.

Emlékezett arra a sovány technikusnőre, Tara-Mayre, akit a Zsaruk a pácban küldött szegény Rydell nyakára. Rydell nem akart mást, mint bekerülni a show-ba. Nem, javította ki magát, ez nem fair, mert Rydell eredetileg zsaru akart lenni, annak is tanult Tennessee-ben. De nem jött össze, és aztán az epizód sem jött össze, nem is szólva a minisorozatról, amit terveztek. Chevette úgy tippelte, főleg azért, mert Tara-May felvételei meggyőzték a Zsaruk a pácban embereit arról, hogy Rydell kicsit túl nagydarab a képernyőn. Nem mintha lett volna bármi kis zsír rajta – csupa izom volt, hosszú lábakkal –, de a kamera előtt másként látszott. És ettől Rydell kis híján begolyózott; ettől és hogy Tara-May folyton azzal nyaggatta, hogy Chevette-nek beszéd- és színjátszásórákat kéne vennie, megtanulni a harcművészeteket és leszokni a drogokról. Amikor Chevette tisztázta a nővel, hogy nem szed drogokat, Tara-May azt mondta, kissé megnehezíti a tévézést, ha nincs miről leszoknia, de hogy mindenre vannak csoportok, és ez a lehető legjobb módja találkozni emberekkel, akik segíthetnek a karrierépítésben.

Csakhogy Chevette nem akart karriert, vagy nem úgy, ahogy Tara-May értette, és ezt a nő képtelen volt felfogni. Igazából sokan voltak Hollywoodban olyanok, mint Tara-May, sőt a legtöbben olyanok voltak; mindenkinek volt valami „igazi" foglalkozása. A taxisok írtak, a bárpincérek színészkedtek; Chevette egy lányhoz járt masszázsra, aki igazából egy olyan színésznő kaszkadőr-dublőrje volt, akiről sosem hallott – attól eltekintve, hogy a lányt még sosem hívták munkára, de a telefonszámát felírták. Valakinek megvolt mindenki száma, de Chevette úgy látta, a játéké minden szám, és sosem nyer senki, de senki sem akarta ezt hallani, vagy akár beszélni veled, ha nem voltál vevő arra, amit „igazán" csináltak.

Most hogy belegondolt, ez is közrejátszott abban, hogy ő meg Rydell eltávolodtak, mert Rydell mindig vevő volt arra, amit mások meséltek a maguk igazi dolgairól. És aztán Rydell mesélte el nekik, hogy mennyire szeretne szerepelni a Zsaruk a pácban egy epizódjában, és hogy úgy fest, sikerül is, mert most a műsor fizeti a lakbérét. Amit viszont senki sem akart meghallani, mert túlságosan igazinak hangzott, viszont ezt Rydell nem vette észre. És aztán azok elárasztották telefonszámokkal, nevekkel, önéletrajzokkal, lemezeket meg ajánlóleveleket nyomtak a kezébe, remélve, hogy elég ostoba és megmutatja a producereknek. Az is volt, vagy legalábbis elég jószívű, és ez egyáltalán nem segített a stábnál.

És Chevette-et valahogy ez vezette Carson karjaiba. Rydell, ahogy ül a pamlagon, villany lekapcsolva, és egymás után nézi a Zsaruk a pácban epizódjait, magába roskadva, mintha Chevette ezt nem is érthetné. Klassz volt, ha együtt csináltak valamit, de amint arra került a sor, hogy csak együtt legyenek, az nem működött, aztán amikor kezdett derengeni, hogy a show-ból nem lesz semmi, és Rydell megzuhant...

De máris ideért a bárhoz. Kisebb tömeg csoportosult az ajtónál, zenét is hallott, csak eddig nem figyelt rá, s ahogy közeledett, a zene elhallgatott.

A hely dugig volt. Oldalvást elcsusszant egy mexikói páros mellett, akik kamionsofőrök lehettek, fekete cowboy csizmájuk orrán acélvasalás. A parketten tömörülők feje fölött Creedmore-t látta, mikrofonnal a kezében vigyorgott ki a tömegre. Táncos-mosoly volt, tízezer wattnyi rossz elektromosság, és Chevette látta a férfi ínyén a táncos hatását.

Az emberek ráadásért kiabáltak meg fütyültek, és az izzadságtól csöpögő arcú Creedmore láthatóan meg akarta adni nekik.

– Köszönjük, köszönjük szépen – hallatszott Creedmore felerősített hangja. – A következő dalt jómagam írtam, hamarosan megjelenik mint a Buell és az Alsóbb Társaság első kislemeze. A címe: „Amikor már azt hiszed, megfarkaltad..."

Legalábbis Chevette ezt vélte hallani, de aztán a banda belecsapott, hangosan, a gitáros acélos kígyóakkordokat csalt ki a nagy, csillogó, öreg vörös gitárból, és elnyomta az éneket.

Bár el kellett ismernie, úgy hangzott, mintha Creedmore tényleg énekelne.

Az összepréselődött tömegben nem bizonyult könnyűnek Carsont keresni, másrészről viszont kevéssé volt valószínű, hogy az megláthatja őt.

Amennyire tudott, nyomakodott előre, megtalálni Tessát.

45 Zsaruösztön

Még a rendőrakadémián Rydell elvégzett egy kurzust a megfigyelésről, amiből legjobban az emberek követését szerette. Ezt nem egyedül csinálják, hanem legalább ketten, de minél többen, annál jobb. Megtanulod, hogyan add át a célszemélyt másnak, majd hogyan vágj elé és készülj fel, ha neked kell visszavenned. Így az alany mögött sosincs egyvalaki túl sokáig. Volt ebben valami művészet, és ha a belejössz, az olyan, akár a tánc.

Rövidke rendőri karrierje során nemigen jutott hozzá, hogy gyakorlatban alkalmazza, sem később, amikor az IntenSecurenél dolgozott, de úgy gondolta, elég jó volt ebben, és legalább tudta, milyen érzés lehet, ha követik az embert, főként olyasvalaki, aki érti a csínját-bínját.

Ez jutott most az eszébe, ahogy vállára vette a vászonzsákját, benne Rei Toei vetítőjével, és készült elhagyni ezt a tetthelynek alig nevezhető szánalmas placcot. Laney azt akarta, hogy magára vonja valaki figyelmét azzal, hogy itt ácsorog, hát itt ácsorgott. Talán most azért érzi, hogy figyelik, mert Laney szerint biztosan észreveszik, ha idejön.

Lehet hogy csak az idegei. Lehet, bár éppenséggel nem volt ideges, csak fáradt. Múlt éjjel egész éjjel vezetett, azóta pedig csak akkor hunyta le a szemét, amikor Rei Toeit hallgatva elszunyált. Úgy érezte, ideje visszamenni a szobájába, megnézni, az idoru visszatért-e, majd be az ágyba.

Csakhogy viszketett a tarkója. Megfordult, odanézett, de csupán azt látta, ahol Kil'Z-t spricceltek a vérre.

Egy fazon ment Oakland és Rydell szobájának irányába.

Fiatal fazon, sötét, katonásan lenyírt haj, fekete kabát, arca előtt fekete sál. Nem látszott észrevenni Rydellt, csak ment. Rydell besorolt mögé úgy ötméternyire.

Megpróbálta elképzelni, milyen lehetett ez a hely azelőtt, amikor még rendes hídként szolgált. Autók milliói haladtak el itt, e szent helyen, ahol most ő sétált. Akkor még teljesen nyitott volt, csak gerendák meg korlátok meg az út; mostanra alagút lett belőle, mindent limlomokból, használt fadarabokból és műanyagból tákoltak össze, ami csak a kezük ügyébe került, mindezt ránézésre úgy erősítették egymáshoz, hogy épp csak megálljanak, és valahogy meg is álltak, még a szelet is dacolták, amiről tudta, ide is betör. Egyszer még Louisianában járt egy mocsaras mellékfolyónál, és amit itt látott, valamiképp arra emlékeztette: mindenütt cuccok lógtak, csövek meg kábelek meg dolgok, amiknek a rendeltetését nem tudta beazonosítani, és a körvonalak elmosódtak, mintha mindent fátyolmoha ült volna meg. A fény most tompára váltott, akárha a víz alól jönne, csak az újrafelhasznált izzók lógtak hat méterenként, némelyik kiégve, a másik villódzva. Megkerült egy pocsolyát, ahová egy árus vagy öt kiló jégdarát öntött.

Elöl a sálas alak befordult egy kávézóba, sok ilyen apró hely volt itt, két-három asztallal és még négy-öt ülőhellyel a pultnál. Ahogy a sálas bement, egy súlyemelőre emlékeztető, nagydarab szőke fiú bukkant elő a kávézóból, és ez a súlyemelő egy rövidke pillanatra szemkapcsolatba lépett Rydell-lel Ez árulta el.

Bizony azt csinálják vele: követik. Utánfutót kapott, legalább hármat.

A súlyemelő elindult Rydell szállása, a Kincses Sziget, Oakland irányába. Tarkója olyan széles volt, akár Rydell combja. A kávézó mellett elhaladva Rydell bekukkantott, s látta a sálast. Kávét rendelt.

Semmi különös. Úgyhogy nem nézett maga mögé, mert tudta, ha ezt teszi, elárulja magát. Megtudnák. Ahogy ő is megtudta, amikor a súlyemelő lebukott azzal, hogy a szemébe nézett.

Az öv, amire a vászonzsákot akasztotta a nejlondzsekin keresztül a vállába vágott, és eszébe jutott Laney meg Klaus meg Kakas, akik meg voltak győződve a vetítő fontosságáról, értékéről. Ezért követik, vagy Laney titokzatos embere miatt, aki nem is volt ott?

Máskülönben nem jutott eszébe egyetlen komoly, régi ellensége sem itt, bár nem lehetett benne biztos. Ezek különben sem voltak közönséges vagányok, mert úgy látta, nagyon is tudják, mit csinálnak.

Zsebébe nyúlt, megtapogatta a kést. Ott volt, és ennek örült, noha nem fűlött a foga a gondolathoz, hogy tényleg megszúrjon vele valakit. A késekkel az van, hogy akik úgy gondolják, használni akarják mások ellen, általában fogalmuk sincs, milyen trutyival jár.

Nem olyan, mint a moziban: a megszúrt ember vérzik, akár a disznó.

A Sunseten a Mázlis Sárkányban akadt dolga késeléssel. És kényes szokott lenni a dolog, mert ki tudja, hogy ki szeropozitív? Ő meg Durius ugyan kaptak védőszemüveget, amit elvileg viselniük kellett volna, hogy mások vére ne menjen a szemükbe, csakhogy általában az események váratlanul és gyorsan történtek, eszükbe se jutott a szemüveg, amíg már amúgy is mindegy volt.

De a fő dolog a késeknél, még annál is, amelyik úgy hasítja szét az acélszalagos gumit, akár az érett banánt, hogy pisztoly ellen nem sokat érnek.

Egy bezárt bódéra valaki egy régimódi, tolvajok elleni tükröt akasztott ki, és ahogy közeledett, Rydell megpróbálta benne kivenni, ki követheti, de a tekintélyes gyalogosforgalom miatt csupán a mozgó tömegről kapott homályos képet.

Ami pedig igazán zavarta, hogy épp azt csinálta, amire azok számítottak: éjszakai szállása felé tartott (már ha nem tudják amúgy is, hol vett ki szobát). És ha odaér, hogyan tovább? A szobájában csapdába kerül, egyetlen ki-bejárat a létra, nem menekülhet. Arra gondolt, csak sétál tovább, de annak sem látta értelmét.

Olyasmit kell tennie, morfondírozott, amire nem számítanak.

Valamit, amitől megzavarodnak, vagy ami révén lerázhatja őket, bárkik is legyenek. Akkor előkeríthetné Laneyt, és megtudhatná, kik ezek.

Knoxville-ben volt egy oktatója, aki sokat beszélt a laterális gondolkodásról. Ami bizonyos értelemben nem is esett messze attól, amire Durius gondolt, amikor a komoly drogosokról beszélt, akik belőtték magukat a Mázlis előtt. Egyszerűen kikapcsolni. Néha ehhez elég, ha megmozdul benned a zsaruösztön, és megteszed azt a valamit, amire senki, talán még te sem számítasz.

Látta, hogy jobb oldalt most olyan falrész mellett halad el, amely lényegében fakeretre feszített vászon, mint egy vitorla vagy régi sátor, úgy centi vastag a számtalan festékrétegtől, amit rákentek.

Falfestményszerűség volt, de ezt észre sem vette.

A kipattanó rugóskés olyan hangos volt, meg kellett, hogy hallják.

A kerámiapengét lefelé húzta, majd oldalra, vágott magának egy fordított L-alakot. Amin keresztül átbújt, akárha álmában csinálná, s a vásznon közben megreccsent a festék. Meleg, másféle fények és (teljesen váratlanul) emberek asztalok körül, kezükben kártyalapok, előttük gyöngyházszín hitelcsipek halma. Egyikük, egy nő (csupasz mellének bimbója fémmel átszúrva, szája sarkában cigarettacsikk) elkapta Rydell tekintetét:

– Üljön le, osztok.

– Ne is törődjön velem! – hallotta Rydell saját hangját, és látta, hogy egy tetovált fejű férfi, egyik kezében a lapokkal, kihúzza az asztal alól a másik kezét egy revolverrel. Ezzel egy időben ráébredt, hogy még mindig szorongatja a nyitott kést. Furcsa hideg zúgott le gerince mentén, ahogy ment tovább, el az asztal és a férfi mellett, aki rászegezte a pisztoly csövét, azt a mély és valahogy végtelen, kacsintó acélgyűrűvel övezett széles fekete lyukat.

Vastag, régi mozik illatát árasztó barna velúrfüggönyön bújt át.

Nem bántották. Érezte, keze lenyomja a gombot, s a kést a derekának nyomva bezárja – máskülönben eszébe nem jutott volna. Zsebre tette a kést. Előtte fából szögelt létra. Egyenesen oda, és föl rá, amilyen gyorsan csak tud.

Egy négyzet alakú lyukon át szálkás pallóra ért, keskeny gyalogjáró a hámló plakátokból vágott falak közt. Egy nő piszkos, megfakult papírszeme, akárha végtelen messzeségbe bámulna.

Megállni. Lélegezni. Zakatoló szív. Fülelni.

Nevetés. A kártyások?

Elindult a gyalogjárón, bensőjében nőtt a győzedelmes érzés: megcsinálta. Lerázta őket. Akárhova is került most, vissza tud találni, vissza le, aztán majd meglátja. De megvan a vetítő, őket meg lerázta, és nem lőtték szét a seggét, amiért megzavarta a pókerjátszmát.

– Laterális gondolkodás – gratulált magának halkan, miközben elérte a gyalogjáró végét, és befordult a sarkon.

Érezte, megreccsen a bordája a súlyemelő ütése alatt, és tudta, a fekete kesztyűt ólommal bélelték, épp mint amelyikkel Nashville-ben gyakorolt.

A szemközti falnak zuhant, beütötte a fejét is, és egész baloldala mintha megbénult volna.

A súlyemelő hátrahúzta fekete kesztyűs kezét, hogy még egy menetet engedjen Rydell arcára. És mosolygott.

Aztán halvány meglepetés, talán zavar az arcán, szemében. Aztán semmi. A mosoly eltűnt.

A súlyemelő hirtelen nagy robajjal térdre esett, megingott, és oldalvást a pallókra zuhant. Kitakarva a mögötte álló karcsú, ősz hajú férfit, hosszú, sima, mohaszínű kabátban, ami alá éppen visszatett valamit, a hajtókát másik kezével tartva. Aranykeretes szemüvegén át szeme Rydellt méregette. Arcán mély árok húzódott, mintha sokat mosolyogna. A férfi megigazította gyönyörű kabátját, és leeresztette kezét. – Megsérült?

Rydell vett egy szakadozott lélegzetet, arca megrándult, ahogy a csontjai összesúrlódtak.

– A bordám – nyögte.

– Fegyver?

Rydell a tiszta, csillogó, mozdulatlan szembe nézett. – Kés a jobb zsebemben.

– Kérem, tartsa ott! – mondta a férfi. – Tud járni?

– Igen – válaszolta Rydell, tett egy lépést, és majdnem ráesett a súlyemelőre.

– Kövessen, kérem! – mondta a férfi, és sarkon fordult, Rydell pedig követte.

46 Fenyőfadoboz

Creedmore épp a nóta csúcspontjánál tartott, amikor Chevette kiszúrta a fönt köröző Isten Apró Játékszerét. Mint a híd eredeti szintjén álló számos épületnek, a bárnak sem volt saját mennyezete, csak a fölébe emelt akármilyen szint alja, melynek eredményeként a plafon hepehupás volt és szabálytalan alakú. A menedzsment az idők folyamán teljesen lefújatta feketével, és Chevette talán észre sem veszi a röpködő kamerát, ha annak mylarballonja vissza nem veri a színpad fényeit. Kétségtelenül irányította valaki, még pedig láthatóan azért, hogy közelit vegyen fel Creedmore-ról. Aztán Chevette kiszúrt még két ezüst ballont az egyenetlen mennyezet egy árkában.

Ami annyit tesz, gondolta, hogy Tessa valakivel visszavitette magát a furgonhoz a Folsom lábánál. Aztán vagy ő vezetett vissza, vagy hozták. (Biztos volt benne, hogy Tessa nem sétálna, főként nem a kamerákkal.) Chevette a második lehetőségben reménykedett, mert nem különösebben akart még egyszer parkolóhely után vadászni.

Akármit is csinál itt Tessa, később csak szükségük lesz egy helyre, ahol aludhatnak.

Creedmore dala olyan agyatlan, dacos jódlival végződött, amit a közönség vadjenki tagjai rémes üvöltéssé fölerősítve visszhangoztak.

Chevette elámult ezen a lelkesedésen, nem is Creedmore miatt, hanem hogy ilyen zenének szól. Furcsa dolog ez a zenével: úgy látszik, az emberek bármibe belemennek, és ha elég sok összejön egy bárban, egész klassz hangulat kerekedhet.

Átküzdötte magát a tömegen, elhárítva egy-egy marasztaló kezet, Tessát kereste, de közben Carsont is, amikor Creedmore barátja, Maryalice belebotlott. Maryalice blúzának egy-két gombját kigombolta, és igen nagy betekintést engedett méretes kebleibe.

Boldognak látszott, legalábbis olyan boldognak, amennyire az igen részegek azok, mert a nő határozottan és nyilvánvalóan az volt.

– Szivi! – kiáltotta, s vállánál megragadta Chevette-et. – Hol voltál? Mindenféle ingyenes italt tartogatunk szakmai vendégeinknek!

Ezek szerint Maryalice nem emlékezett, hogy Chevette megmondta, ő meg Tessa nem az A&R-től vannak, de úgy vélte, Maryalice általában sok mindenre nem emlékezhet.

– Az klassz – mondta. – Nem látta Tessát? Akivel idejöttem?

Ausztráliai és...

– Ott a világítóbokszban Szent Vitussal, szivi. Buell egész koncertjét fölveszi azokkal a kis ballonokkal! – sugárzott a boldogságtól. Nagy, rúzsbő csókot nyomott Chevette arcára, és azonnal meg is feledkezett róla, üres arccal fordult arra, amerre Chevette sejtése szerint a bár lehetett.

De már látta is a világítóbokszot: túlméretezett, matt fekete rekesz, amit a falnak tapasztottak, szemben a színpaddal, oldalán végig megvetemedett műanyag ablak, melyen át teljesen tisztán látta Tessa arcát és egy kopasz fiúét, keménykedő, csapott, fekete szemüvegben.

Csak a fejük, akár a báboké. Fém létra vezetett föl oda, melyet rozsdás csőbilincsekkel erősítettek a falhoz.

Tessa föltette saját speciális szemüvegét, amiből Chevette tudta, Isten Apró Játékszerének képét látja benne, s fekete kesztyűjével igazít és fókuszál. Creedmore közben belecsapott egy másik, gyorsabb dalba, az emberek lábukkal verték a ritmust, s közben a fejük le-föl bukdácsolt.

Néhány baseballsapkás fazon állt a létránál, dobozból itták a sört, de Chevette átbújt a kezük alatt, és felmászott a létrán, oda se hederítve arra, aki nevetve a fenekére csapott.

Keresztül a lyukon, orra poros, sör áztatta szőnyeggel egy szinten.

– Tessa. Helló!

– Chevette? – Tessa nem fordult meg, a szemüvegben látottakra koncentrált. – Hová tűntél?

– Megláttam Carsont – mondta Chevette, s teljesen fölmászott. –

Leléptem.

– Ez elképesztő felvétel lesz – mondta Tessa. – Ezek az arcok.

Akár Robert Frank. Fekete-fehérben veszem fel, aztán megszínezem...

–

Tessa, szerintem el kéne tűnnünk.

–

Ki a picsa vagy te? – fordult oda hozzá a kopasz. Ujjatlan, testhez álló pólót viselt, felső karja olyan vékony volt, akár Chevette csuklója, meztelen válla madárcsontszerűen törékeny.

– Ő Szent Vitus – mondta Tessa szórakozottan, mintha meg akarta volna előzni az ellenségeskedést, elvonni a figyelmet. – Itt a világítást csinálja, de másik két helyen hangosít is, a Kognitív Disszidensekben és a... – Keze táncot lejtett magával a fekete kesztyűben.

Chevette még azelőttről ismerte a Kognitív Disszidenseket. – Az egy táncos-bár.

– Ezután átmegyünk oda – jelentette ki Tessa. – Azt mondja, ott akkor kezdődik az élet, és jóval érdekesebb ennél.

– Ennél bármi az – mondta Szent Vitus végtelen fáradtsággal.

– Blue Ahmed ott vett fel egy dalt – mondta Tessa. – „Az én háborúm az én háborúm".

– Szar volt – mondta Chevette.

– Te a Chrome Koran verzióra gondolsz – mondta Szent Vitus, s hangjából sütött a lenézés. – Az Ahmedét nem is hallhattad.

– Azt te honnét a faszból tudnád?

– Mert ki se adták – jelentette ki önelégülten Szent Vitus.

– Talán valaki kicsempészte, baszod – mondta Chevette.

Legszívesebben a padlóra küldte volna ezt a narkómajmot. Nem is lenne olyan nehéz, gondolta, bár sose tudhatod, mi történik, ha egy táncossal telt alak begurul. Rengeteg sztorit hallott, amikben tizenkét éves srácok annyira belőttek, hogy a lökhárítónál fogva felborítottak egy rendőrautót, igaz, ezekben a történetekben a srácok izmai általában szétfeszítették a bőrüket, amit viszont már nemigen hitt el.

Nem lehetett igaz; ezt nevezte Carson városi legendának.

Creedmore dala acélos gitárcsörömpöléssel ért véget, ami Chevette figyelmét a színpadra vonta. Úgy látta, Creedmore most már teljesen beállt, győzedelmesen bámult ki, mintha hatalmas stadionban arcok tengerét látná.

A nagydarab gitáros leakasztotta válláról a gitárt, és egy pajeszos, fekete bőrmellényes fiúnak adta, aki fekete, kisebb testű gitárt nyomott a kezébe.

– És most a „Fenyőfadoboz" – mondta Creedmore, ahogy a gitáros játszani kezdett. Chevette megint csak nem értette a szöveget, csak annyit, hogy régies és gyászos, arról, hogy mind a fenyőfadobozban végezzük, ami nyilván koporsót jelentett, amiben régen az embereket eltemették, de ennyi erővel jelenthette volna azt a bokszot amiben most volt Tessával és ezzel a seggfejjel. Körbenézve meglátott egy vén krómszéket, ülőfelületén a kárpit feltépve és leragasztószalagozva, hát letette magát erre, és úgy döntött, befogja a száját, amíg Tessa fel nem vette Creedmore-ról, amit akar. Aztán tesz róla, hogy mindketten lekopjanak innét.

47 Szai Sing út

Líbia és Paco elkísérték Laneyt egy fodrászathoz a Szai Sing úton.

Természetesen nem tudta, milyen útvonalon értek oda; Szai Sing az Elkerített Városban van, ahol ő csak látogató, nem tartozik oda. Az Elkerített Város holléte, a fogalmi mechanizmusok, melyekkel az ott lakók az emberi adatvilágtól visszavonultak, a hely központi, legféltettebben őrzött titka. Az Elkerített Város maga is egy világ, bomlasztó pletyka, legendák tárgya.

Laney már járt itt, noha nem ennél a bizonyos szerkezetnél, ennél a fodrászatnál, és ki nem állhatja. Az Elkerített Város teremtését megalapozó kódban valami metafizikai szédülést okoz, a virtuális megjelenítés fárasztóan agresszív, mintha az ember egy művésziskola végtelenül magas minőségű videobemutatóját látná. Az Elkerített Városban soha semmi nem magától értetődő; semmi sincs megírva, minden fél tucat, gondosan ápolt bit-rothadás szűrőjén látszik át, mintha az itt lakók szándékában állna, hogy megingathatatlan és gyászos világképüket a hely legapróbb fraktáltextúráiban is kifejezésre juttassák. Ahol egy intelligens honlap piszkot, kopást sugallna, ott az Elkerített Város élvezkedik a kendőzetlen pusztulásban, textúramintákban, melyek egyfolytában szétbomlanak, feltárva más, ugyanolyan molyrágta textúrákat.

Például ezt a fodrászatot egymásra lógó textúrákból zsindelyezték össze, amelyek szélei nem passzolnak egymáshoz, ezzel szándékosan elrontva a felület vagy hely illúzióját. És mindent esőtől elkent, kínai neonpalettából színeznek: rózsaszín, kék, sárga, halványzöld és a parancsolóan fakó vörös.

Líbia és Paco azonnal továbbállnak, s a magára maradt Laney azon mereng, ha érdekelné a dolog, milyen, a környezethez illő alakban jelenhetne meg: talán mint egy nagy kartonból kivágott rajzfilmfigura?

A töprengésnek Klaus és Kakas megjelenése vet véget, akik egyszer csak ott teremnek a fodrászat négy székéből kettőben. Úgy néznek ki, ahogy korábban, kivéve, hogy Klaus most fekete bőrből készült kalapot visel, karimája körbe felhajtva, Kakas pedig még inkább hasonlít a néhai festő, Francis Bacon sikoltó pápáira.

– Új a játék – nyit Laney.

– Hogyhogy? – Klaus mintha a fogát szívná.

– Harwood szedte az 5-SB-t. És ti is tudjátok, mert ezek a chilango srácaitok most mondták el nekem. Mióta tudjátok?

– A „muszáj tudás" alapján dolgozunk – kezdi Kakas igazi ellenszenves főpapi stílusban, de Klaus közbevág: – Úgy tíz perccel előtte tudtuk meg. Szeretnénk tudni, mit gondolsz róla.

– Mindent megváltoztat – mondja Laney. – Az összes eddigi sikere: a sajtóbirodalom, a reklámok, a pletykák, hogy központi szerepet játszott Millbank elnök megválasztásában, és hogy ő állt Olaszország megosztása mögött...

– Azt hittem, az a barátnője volt – mondja Kakas morcosan a páduai hercegnő...

– Azt mondod, hogy csak a nyerőkre megy? – kérdezi Klaus. – Azt sugallod, hogy ott van a csomópontoknál, és egyszerűen csak követi a kibontakozó változást? Ha csak ez van, barátom, akkor te miért nem vagy a világ leggazdagabb emberei között?

– Nem így működik – tiltakozik Laney. – Az 5-SB elősegíti a csomópontok, az információ textúrájában keletkező folytonossági hiányok megértését. Ezek jelzik a kibontakozó változást, de azt nem, mi lesz az a változás.

– Igaz – ért egyet Klaus, és ajkát biggyeszti.

– Azt akarom tudni – folytatja Laney –, azt kell tudnom, mégpedig azonnal, hogy miben sántikál Harwood. Eddig sosem látott változási potenciál csúcsán üldögél. Minden jel szerint szerepet játszik benne.

Rei Toei is és Harwood szabadúszó emberradírja meg az a kirúgott bérzsaru... Ezek a személyek az emberi történelem teljesen új irányba történő változtatását eredményezik. 1911 óta nem állt össze ilyen konfiguráció...

– Mi történt 1911-ben? – kérdezi Kakas.

Laney felsóhajt.

– Biztosan nem tudom. Bonyolult, és nem jutott időm igazán tanulmányozni. 1906-ban Párizsban madame Curie férjét elgázolta egy lóval vontatott szekér. Valószínűleg itt kezdődik. Ám ha Harwood most a furcsa vonzóerő, az elengedhetetlen darab, ami köré a dolgoknak nőniük kell, és ennek ő félig a tudatában is van, akkor mit akarhat csinálni, ami képes szó szerint mindent megváltoztatni?

– Száz százalékig biztosak nem vagyunk – kezdi Kakas –, de...

– Nanotechnológia – mondja Klaus. – Harwood nagy szerepet játszott a Napraforgó vállalatban. San Francisco újjáépítésére irányuló tervezet. Igen radikális átszervezés, nanotechnológia alkalmazásával szinte ugyanúgy, ahogy a földrengés után Tokióban. Kútba esett, és bár tényleg nagyon különös, úgy tűnik, hogy a te emberednek, Rydellnek valamiképp tevőleges része volt ebben. De ez várhat. Azt akarom mondani, hogy Harwood folyamatos érdeklődést tanúsított a nanotechnológia iránt, ami legutóbb egy együttműködésben mutatkozott meg a genfi Nanofax AG...

– Teljesen Harwoodé – mondja Kakas –, amit egy kirakatcégen keresztül irányít Antiguából...

– Kuss. A genfi Nanofax AG és a szingapúri Mázlis Sárkány között. Természetesen a Mázlis Sárkány a Harwood–Levine ügyfele.

– Nanofax?

– Minden, amit a név sugall – mondja Klaus –, ugyanakkor jóval kevesebb.

– Ez mit akar jelenteni?

– A Nanofax AG olyan technológiát ajánl, mely digitális úton, távolból reprodukál fizikai tárgyakat. Természetesen bizonyos elég nagy korlátok között. Mondjuk egy játék babát a londoni Mázlis Sárkány Nanofax egységébe teszünk, amely babát a New York-i Mázlis Sárkány Nanofax egysége reprodukál...

– Hogyan?

– Műszerekkel, minden elérhető anyagból. De a rendszert szigorú törvényi megszorítások kötik. Például nem másolhat funkcionális hardvert. És természetesen nem másolhat, semmi körülmények között funkcionális nano-összeszerelőt.

– Azt hittem, ez amúgy sem lehetséges – mondja Laney.

– Ó, pedig az – mondja Kakas –, csak nem akarják.

– Kik?

– A nemzeti államok. Emlékszel?