A holnap tegnapja

Kiberpunk regény

1 Kartonváros

Az ismeretlen, számon nem tartott arcok esti dagályán át, sietősen kopogó fekete cipők, összecsukott esernyők és az állomás levegőtlen szívébe egyetlen organizmusként leereszkedő tömeg közepette jön Sinya Jamazaki, hóna alatt notebookja, akár egy szerény, de mérsékelten sikeres tengeri faj tojáserszénye.

Jamazaki és az ő apró információbatyuja az evolúció révén megbirkózik a lökdösődő könyökökkel, túlméretezett Ginza bevásárlószatyrokkal, könyörtelen aktatáskákkal, és alászáll a neonmélybe. A viszonylagos nyugalom eme mellékága, a párhuzamos mozgólépcsőket összekötő csempézett folyosó felé.

Zöld kerámiába bújtatott oszlopok tartják a porlepte szellőztetőkkel, füstjelzőkkel és hangszórókkal teli mennyezetet. Az oszlopok mögött, a szemközti falnál kiszolgált kartondobozok szedett-vedett sora, a város hajléktalanjainak rögtönzött menedéke.

Jamazaki megtorpan, és küldetésének tudata többé nem elég, hogy kizárja az ingázók lábainak óceánmoraját, mely most rázúdul.

Őszintén, szívből kívánja, hogy bárcsak máshol lenne.

Arca erősen megrándul, ahogy egy mikropórusos Chanelben áztatott arcú, divatos fiatal családanya átgurít a lábujjain egy drága, háromkerekű babakocsit. Jamazaki sziszegve elnézést kér, s miközben az anya elszántan gurítja tovább, a rózsaszín műanyagból készült, hajlékony függönyön át megpillantja a csecsemő utast, videokijelző fénye hunyorog.

Jamazaki sóhajt, nem hallja senki. Tovább biceg a kartonmenedékek felé. Egy pillanatra elképzeli, vajon az arra járó ingázók mit gondolnak, ha meglátják őt belépni balról az ötödik kartondobozba. Alig ér a derekáig, a többinél hosszabb, kissé koporsószerű, bejáratként egy ujjnyomokkal pecsétes fehér hullámpapír szolgál.

Talán észre sem veszik, gondolja. Ahogy ő sem látott soha senkit ki vagy belépni ezekbe a takaros viskókba. Akárha lakóik láthatatlanná válnának a tranzakcióban, mely révén efféle létesítmények az állomás részeként létrejöhetnek. Jamazaki egzisztenciális szociológiát tanul, az ilyen tranzakciókkal külön is foglalkozik.

És most habozik, ellenáll a kísértésnek, hogy levegye a cipőjét, és a mellé az elég pecsétes, sárga műanyag szandál mellé tegye a bejárati hullámpapírnál elhelyezett, gondosan összehajtott Parco díszcsomagoló-papírra. Nem, gondolja Jamazaki, és elképzeli, hogy bent rátámadnak, arctalan ellenségekkel dulakodik a kartonlabirintusban. Akkor már inkább cipőben.

Újfent sóhajt, térdre ereszkedik, két kézzel markolja a notebookot.

Egy pillanatig így marad, hallja a mögötte elhaladók sietős lépteit.

Aztán a notebookot az állomás padlójának kerámiacsempéire helyezi, és előrelöki, át a hullámpapír alatt, majd maga is követi, négykézláb.

Tiszta szívből reméli, hogy a helyes kartondobozt találta meg.

A váratlan fény és meleg mozdulatlanná dermeszti. Az apró teret az árva halogénlámpa sivatagi napfényben füröszti. Szellőztetés híján olyan a hőség, akár egy hüllő odújában.

– Jöjjön beljebb! – mondja az öreg japánul. – Ne hagyja kilógni a seggét! – Az ágyékkötőként viselt, egykor piros pólótól eltekintve meztelen. Törökülésben ül a rongyos, festékfoltos tatamin. Egyik kezében élénk színű játékfigurát, a másikban karcsú ecsetet tart.

Jamazaki úgy látja, valamiféle makett, robot vagy katonai modellcsontváz. Szinte ragyog a tűző fényben: kék és piros és ezüst.

A tatamin apró szerszámok sorakoznak – szike, hornyolókés, dörzspapír.

Az öreg igen sovány, frissen borotvált, de egy hajvágás ráférne.

Arca mindkét oldalán ősz hajfürtök lógnak, szájára pedig mintha ráfagyott volna a rosszalló fintor. Súlyos, fekete műanyag keretes szemüveget visel, divatjamúlt vastag lencsékkel. A lencséken megcsillan a fény.

Jamazaki engedelmesen beljebb mászik, érzi, ahogy mögötte lecsapódik a hullámlemez. Négykézláb áll, úgy kell elfojtania az ingert, hogy meghajoljon.

– Várja magát – mondja az öreg, ecsetének hegye a kezében tartott figura fölött lebeg. – Ott bent. – Csak a feje mozdul.

Jamazaki észreveszi, hogy a kartondobozt postacsövekkel erősítették meg, mely eljárás a hagyományos japán oszlopos-gerendás építészetet visszhangozza. A csöveket hulladék polcszalag-csíkokkal kötötték össze. Túl sok a tárgy itt, ebben a szűk térben. Törülközők, takarók és edények a kartonpolcokon. Könyvek. Egy kisméretű tévé.

– Bent? – biccent Jamazaki arra, amit ajtónak vél; akár egy ketrec bejárata, rajta koszos, dinnyesárga habszivacs takaró, az a fajta, amit a kapszulahotelokban látni. De az ecset hegye a modell felé bukik, az öreg elmerül az ehhez szükséges koncentrációban, így Jamazaki négykézláb átevickél a nevetségesen szűk helyen, és félrehúzza a függönyt. Sötétség.

– Laney-szan?

Ott mintha egy gyűrött hálózsák lenne. Betegség bűze...

– Igen. – Torokköszörülés. – Erre!

Jamazaki mély lélegzetet vesz, és bemászik, notebookját maga előtt tolva. A dinnyesárga takaró visszahull, a vékony szintetikus anyagon átszűrődő fény, akár a trópusi nap egy korallbarlang mélyén.

Az amerikai felnyög. Megfordul vagy feláll. Jamazaki nem látja jól. Valami van Laney szemén. Vörösen kacsint egy dióda. Kábelek.

Az interfész halványan csillan, vékony vonala tükröződik Laney izzadság lepte arcélén.

– Épp bent vagyok, jó mélyen – mondja, és köhög.

– Mélyen miben?

– Nem követték, ugye?

– Nem hiszem.

– Tudnék róla, ha úgy lenne.

Jamazaki mindkét hónaljából izzadságpatak szalad le, végig a bordáin. Kényszeríti magát, hogy levegőt vegyen. A levegő rossz szagú, nehéz. Eszébe jut a gyógyszerellenálló tuberkulózis tizenhét fajtája.

Laney akadozva levegőt vesz.

– De nem engem keresnek, mi?

– Nem – feleli Jamazaki –, a lányt.

– Nem fogják megtalálni – mondja Laney. – Sem itt, sem sehol.

Most nem.

– Maga miért szökött el, Laney?

– A szindróma – válaszol amaz, és újra köhög, Jamazaki pedig érzi az állomás alsóbb szintjére befutó szerelvény okozta sima, mély borzongást; nem mechanikus vibráció, hanem a dugattyúszerűen elmozdított óriási levegőmennyiség. – Végül beütött. Az 5-SB. A cserkésző-effektus.

Jamazaki sietős lépteket hall talán kartávolságra a karton mögött.

– Attól köhög? – pislant, mire új kontaktlencséje kellemetlenül elcsúszik.

– Nem – mondja Laney, és felemelt, sápadt kezébe köhög.

– Valami bogár. Tele van velük minden.

– Aggódtam, amikor eltűnt. Elkezdték keresni, de a lány lelépésével...

– A szar elérte a ventilátort.

– Szar?

Laney felnyúl, és leveszi szeméről az otromba, régimódi vidpántot.

Jamazaki nem látja a kimenetet, de a kijelző vándorló fényében megpillantja a másik üres szemét.

– Minden meg fog változni, Jamazaki. A csomópontok szülőanyjához közeledünk. Most már látom. Minden megváltozik.

– Nem értem.

– Tudja, mi a vicc? Akkor nem változott, amikor azt hitték, meg fog. Az ezredforduló keresztény ünnep volt. Tanulmányoztam a történelmet, Jamazaki. Már látom a csomópontokat benne. Legutóbb 1911-ben volt ilyen.

– Mi történt 1911-ben?

– Minden megváltozott.

– Hogyan?

– Magától. Így működik. Már látom.

– Laney – mondja Jamazaki –, amikor a cserkésző-effektusról beszélt, azt mondta, hogy az áldozatok, a tesztalanyok egy bizonyos médiafigura megszállottjai lettek.

– Igen.

– És maga a lány megszállottja?

Laney rábámul, szemét egy adathalmaz utórezgése gyújtja fel.

– Nem. Nem az övé. Egy Harwood nevű fickóé. Cody Harwood.

Igaz, hogy összetartanak, ők ketten. És még valaki. Negatív nyomot hagy maga után, a hiányából kell kikövetkeztetni mindent...

– Miért hívott ide, Laney? Ez a hely iszonyatos. Segítsek elmenekülni? – Jamazaki a zsebében lapuló svájci katonai késre gondol. Az egyik penge fűrészes, könnyedén utat vághatna magának a kartonfalon át. Azonban a pszichológiai tér erős, nagyon erős, a hatalmába keríti. Rendkívül távol érzi magát Sindzsukutól, Tokiótól, mindentől. Laney izzadságszaga üti meg az orrát. – Maga beteg.

– Rydell – mondja Laney, visszatéve a vidpántot. – Az a bérzsaru a Chateau-ból. Ismeri. Akitől hallottam magáról, még L. A.-ben.

– Igen?

– Szükségem van egy emberre San Franciscóban. Sikerült megmozgatnom kis pénzt. Nem hinném, hogy le tudják nyomozni.

Megfúrtam a DatAmerica bankrészlegét. Keresse meg Rydellt, és mondja meg neki, hogy megkapja letétként!

– Mit kell érte tennie?

Laney a fejét rázza. A vidpánt kábelei kígyókként mozognak a sötétben.

– Csak legyen ott, ennyi. Valami készülődik. Minden változik.

– Laney, maga beteg. Hadd vigyem...

–

Vissza a szigetre? Nincs ott semmi. Most, hogy az idoru elment, már nem is lesz.

És Jamazaki tudja, ez igaz.

– Hol van Rez? – kérdezi Laney.

– Amikor rájött, hogy a lány elment, turnéra indult a Kombinát államokban.

Laney elgondolkodva bólogat, a vidpántok mint imádkozó sáskák bókolnak a sötétben.

– Kerítse elő Rydellt, Jamazaki! Elmondom, hogyan jut hozzá a pénzhez.

– De miért?

– Mert ő is része. Része a csomópontnak.

Később. Jamazaki áll, és a Sindzsuku-tornyokat bámulja, a megelevenedett fényfalakat, ahogy jel és jelölő tekereg föl az égbe a kereskedelem és a vágy véget nem érő rituáléjában. Óriási arcok töltik meg a képernyőt, egy egyszerre szörnyű és banális szépség ikonjai.

Valahol a lába alatt Laney kucorog köhögve a kartonmenedékben, miközben egyfolytában DatAmerica nyomul be a szemén. Laney a barátja, és ez a barátja beteg. Az amerikai különleges képessége egy floridai állami árvaházban az 5-SB nevű anyaggal végrehajtott kísérletsorozat eredménye. Jamazaki látta, mire képes Laney az adatokkal, és hogy az adatok mire képesek vele.

Esze ágában sincs, hogy újra tanúja legyen.

Tekintetét leveszi a fényfalakról, a közvetített képekről, mire kontaktlencséje megmozdul, változik, ahogy fókusztávolságot igazít.

Még mindig nem szokta meg.

Nem messze az állomástól egy mellékutcában, mely mintha nappali fényben fürödne, talál egy olyan kioszkot, ahol névtelen debitkártyát árulnak. Vesz egyet. Egy másik kioszkban ezzel fizet egy eldobható telefonért, amelyik kibír egy harmincperces Tokió–Los Angeles beszélgetést.

Notebookjában megkeresi Rydell számát.

2 Mázlis Sárkány

– Heroin – jelentette ki Durius Walker, Rydell biztonsági őr kollégája a Sunseten lévő Mázlis Sárkányban. – Ez a tömegek kábítószere.

Durius befejezte a felsöprést. Óvatosan fogta a nagy, ipari szemétlapátot, és a beépített tűtartály felé tartott, afelé, amilyet a kórházakban látni, és amelyiken halálfej díszeleg. Abba teszik a talált tűket.

Hetente öt-hatot. Rydell még sosem kapott rajta senkit, hogy a boltban lövi be magát, bár kitelt volna tőlük. Minden jel szerint a használt tűktől szabadultak meg itt, általában hátul, a macskaeledelnél. Akadt más is, ha az ember a Mázlis Sárkányban söprögetett: tabletták, külföldi pénzérmék, kórházi azonosító karkötők, gyűrött papírbankók olyan országokból, ahol ilyesmi még használatos. No nem mintha bárkinek is kedve szottyanna a szemétlapáton guberálni. Amikor Rydell söpört, ugyanolyan kevlárkesztyűt viselt, mint most Durius, alatta pedig latexet.

Mindazonáltal úgy vélte, kollégájának igaza lehet, ami elgondolkodtató: ott az a rengeteg új anyag, hogy ártson, de az emberek nem felejtik el azt, amivel minden kezdődött. Mondjuk betiltják a cigarettát, a dohányosok mégis megtalálják a módját, hogy tovább szívják. A Mázlis Sárkány nem árulhatott cigarettapapírt, de a mexikói hajcsavarópapír fogyott, akár a cukor, és ugyanúgy megtette.

A legnépszerűbb márka a Nagyobbhaj volt, de Rydell nemigen tudta elhinni, hogy valaha is valaki tényleg becsavarta volna vele a haját.

Különben is hogyan lehet kicsi, négyzet alakú selyempapírral hajat csavarni?

– Még tíz perc – szólt hátra Durius a válla fölött. – Megnézed az utcát?

Négy órakor egyiküknek tíz perc szünet volt előírva, hátul. Ha Rydell ellenőrzi az utcát, akkor neki kell először pihennie, aztán jöhet Durius. Az utcai ellenőrzést a Mázlis Sárkány szingapúri anyavállalata vezette be a nekik dolgozó amerikai kultúrantropológus csoport tanácsára. Mr. Park, az éjszakai igazgató magyarázta ezt akkor el Rydellnek, notebookjáról olvasva egyenként az érveket.

Hangsúly gyanánt minden egyes bekezdésre rákoppintott a képernyőn, közben meg a hangján hallatszott, hogy pokolian unja, de Rydell úgy vélte, hozzátartozik a munkájához, márpedig Mr. Park igazi szőrszálhasogató volt.

– „Demonstrálandó, hogy a Mázlis Sárkány törődik a környék biztonságával, a biztonsági őrök minden éjjel őrjáratot tartanak a létesítmény előtti járdaszakaszon." – Rydell biccentett. – Rövid időre hagyni el a boltot – tette hozzá Mr. Park, mintegy magyarázatként. –

Öt perc. Mielőtt szünetet tartanak. – Elhallgatott. Koppintott. – „A Mázlis Sárkány biztonsági jelenléte hangsúlyos lesz, barátságos, tekintettel a helyi kultúrára."

– Ez mit jelent?

– Ha valaki a járdán alszik, elküldi. Barátságosan. Strichel egy kurva, odamegy, köszön, mond neki egy viccet, és odébb paterolja.

– Félek az öreglányoktól – mondta Rydell fapofával. –

Karácsonykor úgy öltöznek, mint a Mikulás manói.

– A Mázlis Sárkány előtt nincs kurva.

– „Tekintettel a helyi kultúrára"?

– Mondjon egy viccet! A kurvák odavannak a viccekért.

– Szingapúrban lehet – mondta Durius, amikor Rydell később elmesélte neki Park utasításait.

– Ő nem szingapúri – felelte Rydell. – Koreai.

– Szóval lényegében azt akarják, hogy megmutassuk magunkat, megtisztítsuk pár lépésnyire a járdát, legyünk barátságosak és érzékenyek?

– És mondjunk vicceket.

Durius hunyorgott.

– Tudod, milyen alakok lógnak egy éjjel-nappali előtt a Sunseten hajnal négykor? Táncost szedő kölykök, akik elcsattogtatták minden buznyákukat, és szörnyfilmektől hallucinálnak. Szerinted kit fognak szörnynek nézni? Aztán ott vannak az érettebb szociopaták: idősebbek, bonyolultabb a lelkiviláguk, polifarmatikusak...

– Hogy mi?

– Keverik az anyagot – magyarázta Durius. – Hogy jobban elszálljanak.

– Meg kell csinálni. A pali mondja.

Durius Rydellre nézett.

– Először te. – Comptonba valósi volt, Rydell egyetlen ismerőse, aki tényleg Los Angelesben született.

– Te nagyobb vagy.

– A méret nem minden.

– Ja – mondta akkor Rydell.

Rydell és Durius egész nyáron éjszakai biztonsági őrként dolgoztak a Mázlis Sárkányban, az e célra épített modulban, melyet helikopterrel emeltek be a korábbi autókölcsönző parkolójába a Stripen. Korábban Rydell pár blokkal odébb, a Chateau-ban volt biztonsági őr, azelőtt pedig az Intersecurenál furgonsofőr. Még korábban Knoxville-ben, Tennessee államban rendőrködött, igaz, rövid ideig, és igyekezett nem sokat gondolni rá. Valahol ott történt, kétszer is, hogy majdnem bekerült a Zsaruk a pácban show-ba, amin felnőtt, és amiről azóta sikerült leszoknia.

A Mázlis Sárkányban az éjszakai műszak több izgalmat tartogatott, mintsem azt Rydell képzelte. Durius szerint azért, mert egymérföldes körzetben ez volt az egyetlen hely, ahol olyasmiket árultak, amikre az embereknek rendszeresen (vagy csakúgy) szükségük lehetett. Mikrós tésztakaját, diagnosztizáló készletet a legtöbb nemi betegségre, fogkrémet, mindenféle eldobható cuccot, nethozzáférést, rágót, palackozott vizet... Volt Mázlis Sárkány szerte Amerikában, sőt szerte a világon, és ezt bizonyítandó előtte ott virított a védjegy: a Mázlis Sárkány Globális Interaktív Videooszlop. Az ember a boltba be- és kilépve is elhaladt mellette, így látta a tucatnyi Mázlis Sárkányt, amelyekkel a sunseti üzlet az adott pillanatban épp kapcsolatban állt: Párizsban, Houstonban vagy Brazzaville-ben vagy bárhol. A képek hárompercenként váltottak, mégpedig azon gyakorlati okból, mivel rájöttek, hogy ennél hosszabb maximális idő estén a világ külvárosaiban élő butább fiatalok azon kezdenek versengni, ki tud szexelni a kamera előtt. Így is előfordult ilyen-olyan magamutogatás.

Még gyakrabban pedig az, ami most is, amikor Rydell kifelé indult ellenőrizni a járdát: egy faszarcú pali Prága belvárosából bemutatott.

– Ugyanez neked – felelte Rydell az ismeretlen csehnek, magára rángatva neonrózsaszín Mázlis Sárkány övtáskáját, melyet a szerződés értelmében szolgálatban viselnie kellett. Nem bánta, bár ramatyul nézett ki: golyóálló volt, felhúzható és a nyaknál megköthető kevlárpartedlivel, ha a móka bedurvul.

Alig két hete állt munkába, amikor egy komolyan elszállt vásárló kerámia rugóskését megpróbálta Rydell ruhájának Mázlis Sárkány emblémájába döfni; azóta megbarátkozott a cuccal.

A rugóskést lakásában tartotta Mrs. Siekevitz garázsa fölött. A mogyoróvajas polc alatt találták meg, miután az LAPD elvitte a fazont. Fekete pengéje mintha homokkal befútt üveg lett volna.

Rydell nem rajongott érte; a kerámiapenge miatt ingadozott a súlypontja, és olyan éles volt, hogy már kétszer megvágta magát.

Nem igazán tudta, mihez kezdjen vele.

Ezen az estén az utca ellenőrzése pofonegyszerűnek látszott. Egy japán lány ácsorgott kint, elképesztően hosszú lába egy még elképesztőbben rövid miniszoknyából futott le és le és le. Vagyis olyan japánféle. Nehezen tudott ilyen dolgokban különbséget tenni L.

A.-ben. Durius szerint a hibrid virgoncság volt napirenden, és Rydell úgy tippelte, igaza van. Ez a lány a kilométernyi lábával majdnem olyan magas volt, mint ő, aki az átlag japánt nem ilyennek vélte. De az is lehet, hogy itt nőtt fel, meg azelőtt az egész családja, és az itteni kajától nőtt meg. Hallott már ilyesmiről. Nem, mégsem, gondolta, ahogy közelebb ért, a helyzet úgy állt, hogy ez nem is volt igazából lány. Érdekes, hogyan jön rá az ember. Általában ez egyáltalán nem nyilvánvaló. Mintha Rydell mindent, amit a másik csinált, egy lánynak akarta volna tulajdonítani, de a másik csontozatából sugárzó tudatalatti üzenet ezt megakadályozná.

– Helló – mondta.

– El akarsz küldeni?

– Hát – mondta Rydell –, ez a dolgom.

– Nekem meg az a dolgom, hogy itt álljak, és próbáljam meggyőzni a kidöglött klienseket, fizessenek be egy furulyázásra. Mi a különbség?

Rydell elgondolkodott.

– Te szabadúszó vagy – érvelt –, én alkalmazott. Ha húsz percre arrébb mégy, senki nem fog kirúgni. – Érezte a nő parfümjét a szennyezett levegőben, még abban a kísérteties narancsillatban is, amit itt kint néha érezni. Narancsfák lehettek a közelben, kellett, hogy legyenek, de Rydell még egyet sem látott.

A nő összevont szemöldökkel nézett rá.

– Szabadúszó.

– Az, az.

Rutinosan hintázott magas sarkújában, miközben egy csomag orosz Marlborót halászott elő rózsaszín retiküljéből. Az elhaladó autók már attól is dudáltak, hogy egy Mázlis Sárkány biztonsági őr egy száznyolcvan magas fiúlánnyal beszélget, ráadásul az most szándékosan törvényszegésre készült. Kinyitotta a cigarettásdobozt, és félreérthetetlenül Rydell felé nyújtotta. A férfi két szálat látott a dobozban, gyári filtereket, de az egyik rövidebb volt és metálkék rúzstól maszatos.

– Nem, kösz.

A nő kivette a már szívott rövidebbet, és a szájába tette.

– Tudod, mit tennék a helyedben? – A barna füstszűrő körül ajkai akár két miniatűr vízágy, csillogó kék cukormázban.

– Mit?

A nő öngyújtót vett elő retiküljéből. Mint amilyent a dohányboltban árulnak. Rydell úgy hallotta, nemsokára azokat is betiltják. A nő rácsapott, és meggyújtotta a cigit. Beszívta a füstöt, bent tartotta, majd kifújta, el Rydelltől.

– Elhúznék a faszba.

Rydell bepillantott a Mázlis Sárkányba, és látta, amint Durius mond valamit Miss Praisegod Satansbane-nek, a műszakfelügyelőnek. Pompás humorérzéke volt, mármint Praisegodnak, és Rydell úgy vélte, ilyen névvel, hogy „Istendicsőítő", ez elengedhetetlen is. Szülei a D-Kal NeoPuritán egyház különösen elmebeteg hívei lehettek, Praisegod születése előtt vették fel a Satansbane, vagyis „Sátánátka" nevet. A pláne, mesélte a nő egyszer Rydellnek, hogy senki nem tudja, a nevét valójában hogyan kell érteni, ezért amikor bemutatkozik, legtöbben azt hiszik, mégiscsak sátánista. Így aztán gyakorta a Proby családnevet használja, ahogy apját hívták, mielőtt belebonyolódott a vallásba.

Durius most megint mondott valamit, mire Praisegod válla hátrarándult, és a nő fölnevetett. Rydell sóhajtott. Azt kívánta, bárcsak Durius kezdte volna a kinti rutint.

– Nézd – mondta –, nem azt mondom, hogy nem állhatsz itt. A járda közterület. Csak ez a társaság politikája.

– Elszívom ezt a cigit – mondta a nő –, aztán hívom az ügyvédemet.

– Muszáj ezt bonyolítani?

– Aha. – Nagy, metálkék, kollagénen hizlalt mosoly. Rydell oldalt pillantott, és látta, hogy Durius neki integet.

Praisegodra mutogatott, aki a telefont lengette. Bízott benne, hogy nem a rendőrséget hívták. Volt egy olyan érzése, hogy ez a lány tényleg saját ügyvédet tart, márpedig Mr. Parknak az nem tetszene.

Ekkor Durius kijött.

– Telefon – mondta. – Tokió.

– Elnézést – mondta Rydell a nőnek, és indult.

– Hé! – szólt utána amaz.

– Mi van? – nézett vissza a férfi.

– Cuki vagy.

3 Mélyen bent

Laney hallja, csobog a húgy a csavaros kupakú műanyag üvegbe.

Rémes itt guggolni a sötétben, és visszatetsző érzés, ahogy a telítődő

üveg melegszik a kezében. Tapogatva rácsavarja a kupakot, és feláll a sarokban, mely legmesszebb esik attól, ahol alvás közben a feje van.

Reggel majd a kabátja alatt kiviszi az üveget a férfivécébe, és kiönti.

Az öreg tudja, hogy most rosszul van, nem tudna kimenni, ide-oda megjárni a folyosót, de megegyeztek ebben. Laney az üvegbe hugyozik, és amikor tudja, kiviszi.

Fogalma sincs, az öreg miért engedi itt lakni. Felajánlotta, hogy fizet, de az öreg csak a modelljeivel pepecsel. Egy napba telik, mire egyet befejez, de az mindig tökéletes. És mi lesz a kész modellekkel?

És honnét kerülnek ide az összerakandók?

Laneynek az az elmélete, hogy az öreg a modellépítés szenszeije, nemzeti kincs, s a műértők a világ minden tájáról küldik ide a modelleket, aztán izgatottan várják, hogy a mester elkészítse azokat a maga páratlan, mégis bizarrul könnyed precizitásával, zen mozdulataival, s netán mindegyikben egyetlen aprócska, ám a maga nemében páratlan hibát hagyjon, mely egyszerre az ő kézjegye és az univerzum természetének tudomásul vétele. Hogy mennyire nem tökéletes semmi. Mennyire befejezhetetlen. Minden mozgásban van, nyugtatja magát Laney, ahogy felhúzza a cipzárt, és visszavackolódik hálózsákjai nyomorúságos ölelésébe.

Csakhogy ez a mozgás sokkalta idegenebb, mint azt valaha is gondolta, tűnődik, és egy összehajtott hálózsákot a feje alá tesz párnának a kartonfalhoz, melyen keresztül érezni a folyosó kemény csempefalát.

Akkor is itt kell lenni, gondolja. Ha létezik olyan hely Tokióban, ahol Rez nem talál rá, ez az. Nem teljesen biztos benne, hogyan került ide; az idő tájt, amikor a szindróma beütött, minden összemosódik.

Valami állapotváltozás, valamiféle általános elmozdulás érzékeinek természetében. Elégtelen memória. Kiestek dolgok.

Most eltöpreng, hogy nem kötött-e mégis valami egyezséget az öreggel. Talán már ki is fizette a lakbért vagy micsodát. Talán az öreg ezért ad neki ételt, szénsavmentes palackozott ásványvizet, és ezért tűri a húgyszagot. Laney úgy véli, talán ez a helyzet, de nem biztos benne.

Sötét van itt, de lát színeket, halovány fénycsíkok, pászmák és foltok mozognak. Mintha immár a DatAmerica áramainak utóképei folyamatosak lennének, beleivódtak volna retinájába. A folyosóról nem hatol be fény – minden tűhegynyi lyukat fekete ragasztószalaggal tapasztott be –, és az öreg halogénlámpája sem ég.

Úgy véli, az öreg alszik odaát, bár ezt sosem látta, sosem hallott semmi neszt, ami jelezte volna a modellépítésből az álomba való átmenetet. Talán ülve, egyenes derékkal alszik, a modell az egyik kezében, ecset a másikban.

Olykor zenét hall a szomszédos kartonokból, de igen halkan, mintha fejhallgatóból szűrődne ki.

Elképzelése sincs, hányan laknak ezen a folyosón. Első pillantásra úgy hat embernek van hely, de többet látott, talán felváltva keresnek itt menedéket. Alig ért valamit japánul, még nyolc hónap után is, de még ha értené is, ezek az emberek mind őrültek, és olyasmikről beszélnek, amikről az őrültek szoktak.

És persze aki látná őt itt és most, a lázzal meg a hálózsákokkal, a vidpánttal meg a sejt-adatportokkal meg hűlő húggyal teli üveggel, őt is őrültnek tartaná.

Pedig ő nem az. Tudja, hogy mindennek dacára nem az. Most a szindrómával küzd, ami utolért minden tesztalanyt a gainesville-i árvaházból, de nem őrült. Csak megszállott. És a fejében ennek a megszállottságnak megvan a maga alakja, anyaga, súlya. El tudja választani önmagától, különbséget tud tenni, így amikor szükségét érzi, visszatér hozzá, és ellenőrzi. Figyelemmel kíséri. Vigyáz rá, hogy az ne legyen ő. Olyan, mint egy fájós fog, vagy mint amikor szerelmes volt, pedig nem akart az lenni. Ahogy nyelve mindig oda-odatévedt a foghoz, vagy ahogy mindig belebotlott abba a fájdalomba, a szeretett lény alakját felöltő hiányba.

Viszont a szindróma nem ilyen. Elkülönült őtőle, nem volt köze senkihez és semmihez, ami őt, Laneyt érdekelhette. Amikor először érezte, biztosra vette, hogy a nőről fog szólni, mármint Rei Toeiről, mert hozzá közel volt, legalábbis olyan közel, amennyire az lehetséges, amikor a másik fizikailag nem is létezik. Jószerével minden nap beszélgettek, az idoru meg ő.

És először, fontolgatja most Laney, talán tényleg az idoruról szólt, de aztán nekiállt követni valamit visszafelé az adatáramban, anélkül, hogy ezt igazán észrevette volna, mint amikor az ember keze rátalál egy kiálló szálra a ruhán, és elkezdi húzni, gombolyítani.

És ahogy gombolyított, rájött, hogyan működik a világ. És mögötte rálelt Harwoodra, aki híres volt ugyan, de valójában a hírneve tette híressé. Harwoodra, aki állítólag az elnököt is megválasztatta. Harwoodra, a reklámgéniuszra, aki megörökölte a Harwood–Levine-t, a világ leghatalmasabb PR-cégét, és valami durván mássá alakította, a befolyás egy teljesen más birodalmába költöztette. De akinek valahogy mindig sikerült elkerülni, hogy a hírnév mechanizmusának prédájává váljék – amely, mint azt Laney oly jól tudta, igen finomra őröl. Harwoodra, aki talán, de csak talán, mindent mozgatott, és valahogy mindig megúszta, hogy őt magát elkapja a gépszíj. Akinek valamiképp sikerült, hogy híres maradjon, mégse látsszon fontosnak; híres anélkül, hogy bármiben központi szerepet játszana. Sőt alig-alig vonta magára a figyelmet, kivéve, amikor szakított Maria Pazzal, de még akkor is a padaniai sztárról szólt minden hír, Cody Harwood csak mosolygott oldalt a beékelt hiperszöveg-rombuszok mellett: a szépség és a szelíd, titokzatos, határozottan nem karizmatikus milliárdos.

– Helló – mondja Laney, s ujjai rátalálnak egy nepáli mechanikus zseblámpa nyelére, otromba szerkentyű, az apró generátort olyan mechanizmus hajtja, mint valami rugós kombinált fogó. Pumpálva életre kelti, felemeli, az enyhén pulzáló fénysugár a plafonon állapodik meg. Ennek minden négyzetcentijét négyszögletes, kicsi matricák borítják, az állomás nyugati bejáratánál álló automatából valók: különböző felvételek a remeteéletű Harwoodról.

Nem emlékszik, hogy elment a géphez, lefuttatott egy egyszerű

képkereső programot Harwood után, majd fizetett, hogy ezeket kinyomtathassa, de úgy látszik, csak megtette. Mert azt tudja, hogy onnét származnak. De arra se emlékszik, hogy mindegyikről leveszi a védőfóliát, és a plafonra ragasztja. Pedig valaki megtette.

– Látlak – mondja Laney, és ellazítja a kezét, hagyja, hogy a tompa fénysugár barnába forduljon, majd kialudjon.

4 Értékes dolgok hiányalakjai

A Market Streeten a névtelen férfi, Laney csomóponti konfigurációjának kísértete épp meglátott egy lányt.

Három évtizede fulladt meg, s most kilép egy ügynökség bronz ajtaján, üdén, akár a hajnal. És a férfiba ebben a pillanatban belevillan, hogy a lány halott, ő meg nem, és hogy ez másik évszázad, és ez egész nyilvánvalóan másik lány, egy később született idegen, akivel ő sosem fog beszélni.

És ahogy a közelgő éj krómos ködén át elhalad mellette, fejét alig láthatóan megbiccenti azon másik, korábbi lány tiszteletére.

Hosszú kabátjában – és a hevederekben az alatt – mélyet sóhajt: egy beszívott és kiengedett lemondó lélegzet a mindenféle munkahelyeikről alászálló kereskedők tömegében; azok egyre csak özönlenek ki az októberi utcára, ital és vacsora reményében, vagy amilyen otthon, amilyen álom éppen vár rájuk.

De most a lány, akivel sosem fog beszélni, az is eltűnt, és a férfira rázuhan egy érzés, nem igazán a veszteségé, hanem igen éles tudata annak, hogy meddig is élhet ő ebben a világban és a világ városaiban, különös tekintettel erre a városra.

Jobb karja alatt a megbízható rejtekben fejjel lefelé alszik egy kés, akár egy vérszívó denevér, a penge olyan élesre fenve, ahogy azt a sebészek elvárják, mikor acéllal dolgoznak.

Egyszerű nikkelezüst markolatba foglalt mágnesek tartják. A fafaragó vésőjéhez hasonlító penge hajlított hegye hónaljának sötét, lüktető artériájára mutat, mintha emlékeztetné a férfit, hogy ő is csak centikre jár attól a helytől, ahová a rég vízbe fúlt lány került, attól az időtlenségtől. Attól a várakozó másik országtól.

A férfi szakmájánál fogva annak az országnak az ajtónállója. A kihúzott penge a kulcs. Ha kezében tartja, a szelet tartja a kezében.

Az ajtó finoman kitárul.

De most nem húzza elő, a kereskedők csak egy ősz hajú férfit látnak, vad kinézetű professzort, szürkészöld kabátban (bizonyos zuzmóknak ilyen a színe), aki apró, kerek szemüvegének finom mívű

aranykerete mögött pislog, és fölemeli kezét, hogy megállítson egy taxit. Mégsem rohannak, hogy maguknak követeljék, pedig megtehetnék, és a férfi ellép mellettük, száját két függőleges, mély zárójel foglalja keretbe, mintha szokása lenne gyakran mosolyogni.

Nem látják mosolyogni.

A Tao, emlékezteti magát a Post Street forgalmának darálójában, vénebb istennél.

Egy ékszerész kirakata alatt koldus üldögél. A kirakatban apró, üres talapzatok, éjszakára elzárt értékes dolgok hiányalakjai. A koldus kezét-lábát barna papírszalagokba burkolta, ami megdöbbentően középkori hatást kelt, akárha valaki részben irodai kellékekből készítette volna el egy lovag szobrát. A díszes boka, a papírba csomagolt lábujjak: színes szalagért kiáltó elegancia. A papírcsíkok fölött a férfi csak egy folt, görcsös irkafirka, lényét elnyűtte a beton és a balszerencse. Bőre átvette a járda színét, származása kétséges.

A taxi billegve furakodik előre. A férfi lódenkabátja alá nyúl, megigazítja bordái fölött a kést. Balkezes. Gyakorta elmereng ezeken a finom ellenpontokon.

A réges-rég megfulladt lány mostanra megállapodott, magukkal sodorták kevésbé fájdalmas emlékek és a tejkaramella haj örvénye, oda, ahol a férfi fiatalsága ringatózik a megszokott árapályon, és ő így sokkal jobban érzi magát.

A múlt elmúlt, a jövő most formálódik.

Csak a pillanat létezik, és ő szeret benne lenni.

Most előrehajol, egyet koppant a sofőr színezett biztonsági üvegén.

Vigye a hídra, kéri.

A taxi esőtől maszatos beton tankcsapdák zűrzavara előtt áll meg; óriási, rozsdától csíkos romboid tömbök, tele elfeledett szerelmesek stilizált monogramjaival.

A hely az itteni románctörténelem kitüntetett pontja, számtalan népszerű ballada szereplője.

– Elnézést, uram – szólal meg a taxis több réteg védőműanyagon és a digitális tolmácsgépen keresztül –, azt kívánja, hogy itt tegyem ki? Ez a környék veszélyes. Nem várhatom meg. – Gépiesen betanult szöveg, törvény írja elő az esetleges perek elkerülése végett.

– Köszönöm. Nem fenyeget veszély. – A férfi angolsága éppoly formális, akár a tolmácsgépé. Dallamos csacsogást hall, ahogy szavai egy ázsiai nyelven szólalnak meg újra, melyet nem ismer fel. A sofőr barna szeme visszanéz rá, szelíden és érzelemmentesen, védőszemüvegen és védőüvegen keresztül; többszörös visszatükröződés.

A sofőr kikapcsolja a mágneses zárat.

A férfi kinyitja az ajtót, kilép a kocsiból, megigazítja a kabátját. A tankcsapdák mögött tornyosulnak fölébe a rendetlen, dülöngélő

teraszok, az összetákolt szuperstruktúra, amelybe a hidat csomagolták. Kicsit megjön a kedve: híres ez a kép, turistáknak szóló képeslap, a város jelképe.

Bezárja az ajtót, és a taxi elhúz, az elégetett gázohol sütőcukorszerű, édeskés illatát hagyva maga után.

A férfi nézi a hidat, a számtalan élettér ezüstös farostlemezeit. Rio nyomornegyedeire emlékezteti, bár a részek aránya valahogy más. A másodlagos építmény egyfajta tündéri jelleget sugároz, szemben az alapstruktúra költői felfüggesztésének szárnyalásával és függőlegességével. Az egyes menedékek – már ha valóban azok –

roppant kicsik, az élettér lévén abszolút ráadás. Emlékszik, látta, hogy az alsó út bejáratát csöpögve égő fáklyák szegélyezték, bár tudja, most az itt lakók többé-kevésbé betartják a város légszennyezési előírásait.

– Táncos?

A betonárnyékban a lány tenyerén apró fiola. Az adásvételt elősegíteni szánt vigyor vadállati. Ettől a drogtól a használó ínye fokozatosan visszahúzódik, s így az a néhány ember, aki túléli a többi mellékhatást, jellegzetes, szörnyű vigyorral kénytelen élni.

A férfi tekintetével felel, pillantása úgy szakítja át a lány akaratát, akár a papírt. Annak szemében pánik fénye villan, majd a lány eltűnik.

A mélyben tejkaramella haj örvénylik.

A férfi a cipője orrára néz. A megtaposott szemét véletlenszerű

mozaikja fölött igen precízen kirajzolódik fekete vonala. Átlép egy üres King Cobra dobozon, és a legközelebbi betontömbök között a híd felé indul.

Csöppet sem szelíd árnyakon vág át, szűk nadrágszárai akár egy mélyebb sötétség pengéi. Ólálkodó hely ez, ahol farkasok lesnek gyenge bárányra. A férfi nem fél a farkasoktól, semmilyen ragadozótól sem fél, melyet a város ráküldhet ezen vagy bármely más éjjelen. Egyszerűen csak megfigyeli ezeket a dolgokat a pillanatban.

Most azonban megelőlegezi magában a látványt, mely az utolsó rombusz mögött rá vár: a híd tébolyodott bendője, az álom és emlékezet kapuja, ahol halas kofák koszos jégszőnyegre terítik áruikat. Folytonos zsibvásár, sürgés-forgás, melyre ő a város pulzusaként tekint.

És kilép. A fényár váratlan, álneon fényözön a szingapúri műanyag sima felszínén.

Az emlékezeten erőszak esik.

Valaki elmegy mellette, nem is látja őt, csak meglöki, és majdnem meghal: a mágnesek kioldanak, de a kattanást a férfi inkább érzi, semmint hallja. Mégsem húzza ki a pengét teljesen, a részeg pedig mit sem sejtve továbbtántorog.

A férfi visszateszi a kést, és zordan mered az új adalékra: Mázlis Sárkány felirat villog kackiásan egy propellerszárny vagy távvezetékoszlop tetején, melynek alapja tucatnyi zsizsegő

videoképernyő.