48 A pillanatban

Rydell figyelte az előtte haladó férfit, és valami bonyolult érzés kerítette a hatalmába, valami, amit nem tudott megragadni, de ami mégis ott volt, érezte sajgó oldalában, a fájdalomban, amely minden rossz lépésnél jelentkezett. Rydell mindig egyfajta különleges kegyelemről álmodott: csak mozogni, a jó irányba, gondolkodás nélkül. Éberség, ellazulás. És most tudta, ezt látja, ezt követi: ezt az ötven körüli férfit, aki, bár látszólag tudatában sem volt, úgy mozgott, hogy minden centi árnyékot kihasznált. Kihúzva magát hosszú gyapjúkabátjában, keze a zsebében csak ment, Rydell pedig követte, begubózva a fájdalomba és a tőle indikált esetlenségbe, és felnőtt szívének fájdalmába is, hiszen önmaga fiú-énje egész életében olyan akart lenni, mint ez a férfi, akárki és akármi is volt.

Gyilkos, emlékeztette magát Rydell, a hátrahagyott súlyemelőre gondolva. Rydell tudta, a gyilkolás nem a moziban látható, heves kézfogás, hanem szörnyűséges, sötét házasság a sírig, sőt talán (bár remélte, ez nem így van) azon túl is, mint ahogy az ő álmait hébe-hóba még mindig meglátogatta Kenneth Turvey, az egyetlen ember, akit valaha is megölt. Noha sosem vonta kétségbe Turvey megölésének szükségességét, hiszen Turvey jól demonstrálta szándékai komolyságát, amikor találomra lyukakat lőtt a szekrényajtóba, ahová barátnője gyerekeit zárta. Rydell úgy tartotta, szörnyű és végeérhetetlen lépés valakit megölni, és tudta azt is, hogy a való világban az erőszakos bűnözőkbe annyi romantika szorult, mint egy ölnyi belsőségbe. És mégis itt volt, igyekezett lépést tartani ezzel az ősz férfival, aki olyan módon ölt embert, amelyet Rydell képtelen volt beazonosítani, de kétségtelenül csöndesen és izzadság nélkül; aki úgy ölt meg egy embert, ahogy más inget vált vagy kinyitja a sört. És valami Rydellben annyira vágyott ilyen lenni, hogy elpirult.

A férfi megtorpant az árnyékban, visszanézett.

– Hogy van?

– Jól – felelte Rydell. Erre a kérdésre szinte mindig ezt válaszolta.

– Nincs „jól". Megsebesült. Lehet, hogy belső vérzése van.

Rydell megállt a férfi előtt, kezét égő oldalára tapasztva. – Mit csinált azzal a fickóval?

Nem állíthatta, hogy a férfi elmosolyodott, de a ránc az arcán mintha kissé kiszélesedett volna... legalábbis úgy tűnt.

– Befejeztem azt a mozdulatot, amit ő kezdett, hogy megüsse magát.

– Leszúrta valamivel – mondta Rydell.

– Igen. A körülményeket tekintetbe véve ez volt a legelegánsabb befejezés. Szokatlan súlypontja lehetővé tette a gerincagy elmetszését maguk a csigolyák érintése nélkül. – Mindezt olyan hangon, amellyel valaki egy új, kényelmes buszjárat felfedezését adná tudtul.

– Mutassa meg.

A férfi feje megbiccent. Madárszerű mozdulat. A kerek, aranykeretes szemüvegen fény kacsintott. Hosszú kabátjának zsebébe nyúlt, és igen különleges, laza kecsességgel egy hajlított, fölfelé ívelő, vésett hegyű pengét varázsolt elő. Rydell tudta, ezt hívják tantónak: a japán kardok rövidebb változata. A szemüveglencsékben megcsillanó fény most egy pillanatra a hajlított él és a szögbe vágott hegy közti hajszál vékony szivárványon esett csapdába, majd a férfi megismételte a mozdulatot, amivel a kést elővette. Úgy tűnt el a kabátban, mint a visszafelé játszott filmen.

Rydellnek eszébe jutott, mit tanult arról, hogyan kell használni valamit, bármit, amikor valaki késsel követ, és te fegyvertelen vagy.

Végső esetben le a kabáttal, tekerd a csuklód és karod köré, hogy azt védd. Most elképzelte, ahogy a zsákjában lévő vetítőt használja pajzsként, elhárítandó az imént látott kést, és az ötlet reménytelenségét viccesnek találta.

– Min mosolygott? – kérdezte a férfi.

Rydell mosolya lehervadt.

– Nem hinném, hogy meg tudom magyarázni. Ki maga?

– Azt nem mondhatom meg.

– Én Berry Rydell vagyok. Megmentette a seggemet ott.

– De nem a torzóját, attól tartok.

– Az a fickó megölt volna.

– Nem – mondta a férfi –, nem ölte volna meg. Csak hogy ne tudjon védekezni, aztán egy titkos helyre viszi, és megkínozza bizonyos információkért. Aztán ölte volna meg.

– Hát – mondta Rydell, a tárgyilagosságtól kissé nyugtalanul –

kösz.

– Szívesen – felelte a férfi nagyon komolyan, és nem minden irónia nélkül.

– Szóval akkor miért csinálta? Miért vágta haza?

– Mert szükséges volt, hogy befejezzem a pillanatot.

– Nem értem.

– Szükséges volt. Jó pár ilyen alak keresi magát ma éjjel. Pontosan nem tudom, hányan. Zsoldosok.

– Megölt másvalakit is ott tegnap éjjel? Ahol azok a vérfoltok és a Kil'Z van?

– Igen.

– És mégis nagyobb biztonságban vagyok magával, mint ezekkel, akikről azt mondja, zsoldosok?

– Úgy vélem, igen – mondta a férfi homlokát ráncolva, mintha nagyon komolyan venné a kérdést.

– Megölt még valakit az elmúlt negyvennyolc órában?

– Nem, nem öltem.

– Hát, azt hiszem, magával tartok. Az biztos, hogy nem próbálok megküzdeni magával.

– Bölcs döntés.

– És nem hiszem, hogy ezzel a bordával elég gyorsan vagy elég messzire tudnék futni.

– Az igaz.

– Tehát mihez kezdünk? – rántotta meg vállát Rydell, s azonnal megbánta, arca fájdalmas grimaszba rándult.

– Itt hagyjuk a hidat – mondta a férfi –, orvosi segítséget keresünk a sebére. Magam alapos anatómiai ismeretekkel bírok, ha erre lenne szükség.

– Ööö, kösz – nyögte Rydell. – Ha vehetek kis ragasztószalagot meg pár érzéstelenítő tapaszt abban a Mázlis Sárkányban, talán kibírom. – Körbenézett, hátha megpillantja a sálast, vagy az őt. Volt egy olyan érzése, hogy igazából a sálassal kell vigyázni; meg nem tudta volna mondani, miért. – Mi van, ha azok a zsoldosok észrevesznek kifelé menet?

– Ez a kimenetel nem valószínű. Várjuk az események kibontakozását. Maradjunk a pillanatban.

És Rydell abban a pillanatban úgy hitte, neki most már biztosan lőttek. Csak úgy egyszerűen lőttek.

49 Rádiumárnyék

Fontaine talál a fiúnak egy régi kempingágyat, biztos a fiai hagyták még itt, arra fekteti rá a még mindig horkoló fiút. A nehéz vidpántot levéve látja, a fiú félig nyitott szemmel alszik, kilátszik a szeme fehérje; szinte látja az ott elvonuló órák képét. Egy régi hálózsákkal takarja be, melynek fakó flanelbélését hegyek és medvék díszítik, majd miszójával a pulthoz vonul gondolkodni.

Enyhe vibrációt érez, de hogy a bolt gyenge anyagából vagy a híd csontjaiból vagy a föld lemezeiből, meg nem tudná mondani: a polcok és vitrinek halk hangokat hallatnak, ahogy a múlt túlélői felfogják ezt az új mozgást. Egy ólomkatona határozott csattanással bukik előre az egyik polcon, és Fontaine megjegyzi magában, hogy vennie kell még múzeumi viaszt, azt a ragadós anyagot, ami ennek megelőzésére szolgál.

A pult mögött a magas széken ülő, forró miszóját óvatosan szürcsölgető Fontaine eltöpreng, vajon pontosan mit is látna, ha a notebook nyomkövető parancsával végigjárná a fiú útját. Az a dolog a lezárt rekeszekkel meg a teljesen felizgult Martial. Hol járhatott még a fiú? Ha csak órákat keresett, akkor semmilyen igazán veszélyes helyen, véli Fontaine. De hogy csinálta, hogy megszerezte azokat a zárolt listákat? Fontaine leteszi a miszót, és zsebéből kihalássza a Jaeger–LeCoultre órát. Elolvassa hátán a katonai szertári jelzést: G6B/346

RA↑AF

172/53

A 6B egy bizonyos mozgásfokozatot jelez, pontossági fokot, ezt tudja, bár a 346 teljes rejtély. A középen fölfelé mutató nyíl a királynő tulajdonát jelenti. 53 a kibocsátás éve, de a 172? Vajon a fiú ki tudna valami értelmeset hozni ezekből a számokból, ha megkérdezné? Fontaine tudja, hogy valahol odakint minden bitnyi információ belekerül az adatáramba. Leteszi az órát a Rolex párnára, és megint felveszi a sós miszót. A pult karcos üvegtetején benézve feltűnik neki egy új, még nem elemzett vétel. Egy 1940-es Helbros, a katonai órák mintájára készítve, de forgalomba nem bocsátva. Egy utcaseprőtől vette az oaklandi dombok között. Benyúl az üveg alá, kiveszi. A G6B után silány jószág.

Csiszolt oldalát nagyon megütötték, ezen a tisztítás sem segít, és a tompa fekete számlapon a foszforeszkáló számok ezüsthamuvá koptak. Másik zsebéből előveszi ékszerésznagyítóját, és szeméhez illeszti, majd tízszeres küklopsztekintetét a Helbrosra szegezi. A hátsó fedelet eltávolították, majd visszanyomták, de nem szorították meg.

Ujjával kipiszkálja, a javítások belegravírozott listáját keresi.

Hunyorogva néz a nagyítón át: a hátsó fedél belsejébe vésett utolsó javítási dátum 1945. augusztus.

Megfordítja az órát, úgy vizsgálgatja. A kristály szintetikus, valami műanyagféle, határozottan régi, nagy valószínűséggel eredeti.

Mert ahogy ebben a bizonyos szögben tartja a fény felé, látja, hogy az eredeti rádiumszámok sugárzása a kristályt megfeketítette, minden egyes szám ráégette magát a kristály adott helyére.

És ettől meg az elrejtett dátumtól Fontaine hátán végigfut a hideg, hát visszateszi a hátsó lapot a helyére, a Helbrost a pultba, ellenőrzi az ajtózárakat, lehajtja miszóját, és lefekvéshez készül.

A hátán fekvő fiú már nem horkol, ami jó.

Fontaine lefekszik keskeny ágyára, a Smith & Wesson Kit pisztoly, mint minden este, most is készenlétben.

50 „Na még ez is”

Rydell rákban haldokló apjától hallott egy történetet. Állítása szerint egy könyvből vette, amiben híres utolsó mondásokat gyűjtöttek össze, vagy ha nem is híreseket, de legalább emlékezeteseket.

A férfit éppen kivégezték, Angliában, még abban az időben, amikor a kivégzést szándékosan a lehető legkegyetlenebb módon hajtották végre, és miután ezt a férfit megégették forró vassal, kerékbe törték és más rémséges büntetésnek vették alá, megmutatták neki a hóhér tönkjét és bárdját. A különböző kínzásokat egykedvűen, hang nélkül tűrte, most is csak ránézett a bárdra, a fatönkre meg a termetes hóhérra, és nem szólt semmit.

Ám ekkor egy másik kínzó érkezett szörnyű kinézetű

szerszámokkal, és a férfival tudatták, hogy a lefejezés előtt kibelezik.

A férfi fölsóhajtott.

– Na még ez is.

– Ha én kellek nekik – mondta Rydell, meg-megránduló arccal a férfi mellett haladva, aki tantót hordott a kabátjában miért nem kapnak csak el egyszerűen?

– Mert velem van.

– Miért nem lövik le magát?

– Mert nekik és nekem ugyanaz a megbízónk. Bizonyos értelemben.

– Nem engedné, hogy lelőjék magát?

– Attól függ – mondta a férfi.

Rydell látta, a névtelen bár felé közelednek, ahol hallotta Buell Creedmore-t énekelni azt a régi dalt. Zajlott az élet: hangos zene, nevetés, tömeg az ajtónál, akik sört ittak és nem is titkoltan cigarettáztak.

Oldala minden lépésnél megsajdult, miközben Rei Toeire gondolt, ahogy a párnáján ült, ragyogva. Vajon mi az idorunak a vállán lógó vetítő? Csupán egy eszköz, melyen keresztül megjelenhet, kapcsolatba léphet az emberekkel? Milyen érzés lehet hologramnak lenni? (Biztos semmilyen.) Vagy az őt generáló programok az ott-lét nagyobb illúzióját keltik? De ha amúgy sem létezel, miért kell az ott-léttel és nem-léttel törődni?

De most igazán zavarta, hogy Laney, na meg Klaus és Kakas is úgy vélte, a vetítő fontos, nagyon fontos, ő meg most itt megy, itt biceg e mellett a gyilkos mellett, aki nyilvánvalóan annak dolgozott, aki az ő seggére pályázott, és valószínűleg a vetítőre is, ő meg semmit se tesz. Megy, mint birka a vágóhídra.

– Ide beugranék egy pillanatra – szólalt meg.

– Miért?

– Itt egy barátom.

– Erre akar szökni?

– Egyedül akarok bemenni.

A férfi szemüvegének vékony kristálya mögül szemlélte.

– Csak bonyolítja a dolgokat.

– Öljön meg! – mondta Rydell, fogcsikorgatva másik lábára helyezte súlyát, és eltántorgott az ajtónál füstölők mellett, be a melegbe, hangzavarba, sörszagba és tömegenergiába.

Creedmore a színpadon játszott Randy Shoatsszal és egy pajeszos basszusossal, és a szám épp akkor érte el végkifejletét, Creedmore nagyot ugorva engedett el egy utolsó üvöltést, körülötte lecsapott a zene, a tömeg meg kiáltozott és dobogott és tapsolt. Creedmore szeme laposan, fényesen csillant a színpadi fényben, akár egy babáé.

– Hahó, Buell! – kiáltotta Rydell. – Creedmore! – Valakit vállal félrelökött, ment tovább. Már csak pár lépésnyire volt a színpadtól. –

Buell! – A színpad nem volt nagy szám, talán harminc centi magas, és előtte a tömeg is ritkább.

Creedmore meglátta. Lelépett a színpadról. Az énekes gyöngygombos inge derékig nyitva volt, homorú mellkasa izzadságtól csillogott. Valaki törülközőt nyomott a kezébe, ő beletörölte az arcát, vigyorgott, sok sárga fogat villantva ki, fogíny nélkül.

– Rydell – mondta. – Szemétláda. Hol jártál?

– Téged kerestelek, Buell.

A késes férfi Rydell vállára tette kezét.

– Ez nem bölcs dolog – mondta.

– Hé, Buell, hívj meg egy sörre, oké?

– Láttál, Rydell? Kibaszott Jézus voltam, öreg. Kibaszott Hank Williams, szemétláda. – Creedmore szinte sugárzott, és Rydell meglátta benne azt a valamit, ami csak arra várt, hogy dühbe csaphasson át. Valaki két magas dobozt adott neki, nyitva. Az egyiket Rydellnek adta. Creedmore a mellére löttyintette a hideg malátalét, és szétdörzsölte. – A francba, de jól érzem magam!

– Itt túl könnyen megszoríthatnak minket – mondta a férfi.

– Haggya már a haveromat – mondta Creedmore, aki csak most vette észre a férfit. – Gyökér – tette hozzá, mintha a férfit szemlélve nehézsége támadt volna valami kellemesebb negatív jelzőt akasztani rá.

– Buell – Rydell felnyúlt, és elkapta a késes férfi csuklóját –, ez itt egy barátom.

– Inkább valami gyökér, akit meg kéne gyepálni ásóval – vélte Creedmore. Szeme elkeskenyedett, dühe nőtt, bekapta a horgot.

– Engedje el a vállamat – mondta Rydell halkan a férfinak. –

Feltűnést kelt.

A férfi megtette.

– Bocs – mondta neki Rydell –, de én itt maradok Buell-lel és a száz közeli barátjával. – A kezében tartott dobozra nézett. Valami King Cobra. Ivott egy kortyot. – Ha menni akar, menjen. Vagy csak öljön meg.

– Az isten verjen meg, Creedmore – mondta Randy Shoats, nehézkesen lekászálódva a színpadról –, te egy kibaszott drogos vagy.

És részeg. Részeg és tökig mákos a táncostól.

Creedmore fölnézett a nagydarab gitárosra, szeme gömb, csak pupilla.

– Jézusom, Randy, tudod, hogy csak kicsit el akartam lazulni...

– Ellazulni? Ellazulni? Jézusom. Elfelejtetted az „Ejtsd azt a seggfejet, és gyere velem" szövegét! Mennyire lazának kell lenni, hogy ilyet csinálj? A kibaszott közönség tudta a szöveget, ember, veled énekelték. Legalábbis próbálták. – Shoats bőrkeményedéses hüvelykujját Creedmore mellébe nyomta hangsúly gyanánt. –

Megmondtam, hogy nem dolgozok drogmajmokkal. Neked véged, érted? Itt. Történelem vagy.

Creedmore lényének mélyére nyúlt le, hogy a pillanatnyi válság ellen még használatlan őszinteséget gyűjtsön. A jelek szerint talált.

Még jobban kihúzta magát.

– Kapd be! – mondta. – Szemétláda – tette hozzá, ahogy Shoats undorodva megfordult és otthagyta.

– Van itt valami neked fenntartott asztal, Buell? – kérdezte Rydell.

– Ahol leülhetnék.

– Maryalice – intett a bár hátsó része felé nagy általánosságban Buell, oda sem figyelve. Azzal elindult, nyilván Shoats után.

Rydell a tantós férfival nem törődve a bár hátsó része felé tartott, ahol megtalálta Maryalice-t, aki egyedül üldögélt egy asztalnál. Egy barna hullámlemezen kézzel, különböző színű filctollal írt felirat:

***BUELL CREEDMORE*** & ALSÓBB TÁRSASÁG, a két O

betű apró, piros, vidám arc. Az asztalt minden oldalról tömör üresség övezte, és Maryalice úgy festett, mintha valaki épp fejbe kólintotta volna valamivel, ami nem hagy nyomot.

– A&R? – kérdezte, mintha álmából keltették volna.

– Berry Rydell vagyok – mondta a férfi, s kihúzott egy széket, levéve válláról a vetítőt. – Már találkoztunk. Maga Maryalice. – Igen

– mosolygott a nő, mint akinek kapóra jön, hogy erre emlékeztetik –, az vagyok. Buell csodás volt, nem?

Rydell igyekezett úgy ülni, hogy bordája meg ne ölje.

– Van itt valahol csatlakozó, Maryalice? – Kicipzárazta a vászonzsákot, s a vetítő körül lehúzta, kibányászva a hálózati kábelt.

– Az A&R-től van – mondta Maryalice örömmel, látva a vetítőt –, tudtam én. Melyik lemezcégnek?

– Bedugná oda, kérem? – mutatott Rydell egy csatlakozóra épp a nő mellett az érdes falon, és kezébe nyomta a kábel csatlakozóját. A nő a szeméhez emelte, rápislogott, majd körbenézve meglátta az aljzatot. Bedugta. Rydellhez fordult, mintha nem értette volna, miért is tette ezt.

A késes férfi odahúzott egy széket az asztalhoz, és leült Maryalice-szel szemben. Mindezt úgy, hogy a lehető legkevesebbet kösse le mások figyelméből.

– Maga meg – mondta neki Maryalice, egy gyors pillantással ellenőrizve felsőrészének állapotát –, maga teljesen nyilvánvalóan egy lemezcég feje, igazam van?

– Lemezcéh?

– Tudtam én – mondta Maryalice.

És akkor ott termett Rei Toei, az asztal mellett állt, és Rydell tudta, hogy egy pillanatra megint látta meztelenül, fehér volt és ragyogott, de immár Maryalice-ével megegyező ruhát viselt.

– Helló, Berry Rydell – mondta, majd lenézett, és meghúzta a fekete valami felső részének fűzőit.

– Hahó – mondta Rydell.

– Szívjanak le csontig egy mellpumpával! – mondta Maryalice a bámulattól meglágyult hangon, ahogy Rei Toeit nézte. – Istenre esküszöm, nem láttam, hogy ott áll...

A késes férfi is Rei Toeit nézte, kerek szemüvegének lencséin tükröződött a vetített fény.

– Éjszakai klubban vagyunk, Berry Rydell?

– Egy bárban – mondta Rydell.

– Rez szereti a bárokat – nézett körbe a tömegen az idoru. –Az a benyomásom, hogy a bárokban az emberek, bár látszólag egymáshoz beszélnek, valójában magukban beszélnek. Azért lehet, mert a magasabb agyfunkciókat kikapcsolódási célból elfojtják?

– Imádom a felsődet – mondta Maryalice.

– A nevem Rei Toei.

– Maryalice – mondta Maryalice, s kezet nyújtott. Az idoru is, s keze átsiklott a nőén.

Maryalice megborzongott.

– Ma estére eleget ittam – mondta, mintegy magának.

– Rei Toei vagyok – fordult az idoru a késes férfihoz.

– Jó estét.

– Tudom a nevét – mondta az idoru szelíden a férfinak. – Sok mindent tudok magáról. Maga lenyűgöző személyiség. A férfi nézte, az arca meg sem rezzent.

– Köszönöm szépen – mondta. – Mr. Rydell, itt szándékozik maradni a barátaival?

– Pillanatnyilag – felelte Rydell. – Föl kell hívnom valakit.

– Ahogy gondolja – mondta a férfi. A bejárat felé nézett, ahol abban a pillanatban jelent meg a sálas, és azonnal észrevette őket.

– Na még ez is, gondolta Rydell.

51 Az Élet Értelme

Laney két kedvenc tokiói bárja, még a Paragon-Asia Dataflow alkalmazásában töltött boldogabb időszakban a Bajbarack volt, egy csöndes üldögélős hely a Simo-kitazawa állomás közelében, és az Élet Értelme, egy művészbár egy irodaépület földszintjén Aoyamában. Laney szemében az Élet Értelme művészbár volt, mégpedig a dekoráció okán: óriási fekete-fehér fényképnyomatok a falakon, rajtuk fiatal nők, akik a lábuk közét fényképezik régimódi tükörreflexes kamerákkal. Olyan szerény képek voltak, már az eltartott egy ideig, mire az ember rájön, mit csinálnak ezek a nők.

Jobbára zsúfolt utcákon állnak, a kamera a járdán a lábuk között, s belemosolyognak a lencsébe, miközben lenyomják a kézi kioldót.

Pulóvert és skótkockás szoknyát viselnek, és érdekes, ártatlan mohósággal mosolyognak ki a képből. Soha senki nem magyarázta el Laneynek, miről szól ez az egész, neki meg eszébe nem jutott volna rákérdezni, viszont felismerte a művészetet, ha meglátta, s most azt látott, méghozzá a Kakas jóvoltából, aki valahonnét tudta, hogy Laney szereti ezt a bárt, hát rögtönözve idemásolta az Elkerített Városba.

Akárhogy is, Laneynek jobban tetszik, mint a fodrászat az összevissza grafikus csempéivel. Csak ránéz ezekre a lányokra a gyapjú, a hús és a városok más anyagainak hideg, fekete-fehér változatában, és megnyugtatónak találja. Azért persze furcsa úgy ülni egy bárban, hogy a tested nincs jelen.

– Szemérmesen hallgatnak róla – mondja éppen Kakas, arról, hogy Líbia és Paco hogyan lehettek képesek betörni Cody Harwood legszemélyesebb kommunikációs csatornáiba. – Akár egy fizikai szerkezetet is elhelyezhettek a HarwoodLevine kommunikációs műholdon. Valami kicsit. Nagyon kicsit. De hogyan tudták irányítani? És mennyi időt vehetett igénybe, amíg fizikai változást hoztak létre a hardverben, persze észrevétlenül?

– Biztos vagyok benne, hogy megtalálták a legelegánsabb megoldást – mondja Klaus –, de a lényeg számomra nem ez. A hozzáférés az hozzáférés. A hozzáférés módja elméleti kérdés.

Rákapcsolódtunk Harwood forró vonalára. A piros telefonra.

– Veregessétek csak a vállatokat, ahogy szoktátok – mondja Laney. – Tudjuk hogy Harwood szedte az 5-SB-t, de azt nem, miért, vagy hogy mihez kezd a csomópontok érzékelésével. A jelek szerint ti úgy vélitek, a Mázlis Sárkányhoz és a félig kész nanofaxhoz van köze.

– Te nem? – kérdezi Klaus. – Nanofax egységeket építenek be a Mázlis Sárkányokba szerte a világon. Ebben a pillanatban. Szó szerint. Legtöbbjüket már installálták, működésre készek.

– Hogy az első tajvani játék mackót Des Moines-ből elrepítse Seattle-be? Mit nyerne ezzel? – Laney a kedvenc lányra koncentrál, elképzeli a lány ujját a hipodermikus stílusú kézi kioldón.

– Gondolkodj hálózatban! – szúrja közbe a Kakas. – A funkció, sőt a látszólagos funkció nem fontos. A mi szempontunkból minden funkció látszólagos. Időleges. Harwood egy működő hálózatot akar.

Aztán kitalálhatja, mihez kezd vele.

– De egyáltalán miért kéne bármihez is kezdenie? – kérdezi Laney.

– Mert csapdába került – feleli Klaus. – Valószínűleg ő a világ leggazdagabb embere, de már látja a készülő változást. Ő maga a változás előidézője, ugyanakkor a legnagyobb mértékben érdekelt a status quo fenntartásában. Paradox álláspontot testesít meg. Túl menő, hogy éljen, túl gazdag, hogy meghaljon. Érted?

– Nem.

– Szerintünk lényegében olyan, mint mi – mondja Klaus.

– Megpróbál betörni a valóságba, de ő csakis nagyban játszik, és közben viszi magával az egész emberi fajt, akárhogy és akármerre.

– Ezt muszáj tisztelni, nemde? – kérdezi a Kakas ál-baconi sikolyának mélyéről.

Laney ebben nem biztos.

Azon mereng, az Élet Értelme Kakas-féle verziójában benne foglaltatik-e a lenti, hat ülőhelyes bárrész, a sötétebb, ahol azok alatt az óriási nyomatok alatt ülhetsz, amiket a fényképeken látható lányok fényképeztek: fénylő, zselatinnyomatos fehér bugyik hatalmas, absztrakt háromszögei.

−

El tudjátok intézni, hogy én is belessek Harwood dolgaiba?

– El. Amíg észre nem vesz.

52 A fiúm háta

Amikor a hídra költözött, Chevette-nek volt egy Lowell nevű fiúja, aki táncost szedett.

Lowellnek volt egy barátja, Kód, aki onnét kapta nevét, hogy feltörte a segélyvonalak és notebookok kódjait. Ez a szent Vitus Kódra emlékeztette Chevette-et. Kód se szerette őt.

Chevette ki nem állhatta a táncost. Ki nem állhatott azok közelében lenni, akik épp beszedték, mert önzőek lettek, önelégültek és idegesek; gyanakvóak, hajlamosak kitalálni mindenfélét, azt hinni, hogy mindenki rájuk pályázik, mindenki hazudik, mindenki összesúg a hátuk mögött. És különösen ki nem állhatta nézni, amikor valaki beveszi a táncost, ahogy az ínyére dörzsöli; rémes volt és olyan durva. Először az ajak zsibbad el, úgyhogy a pali kicsit nyáladzik, és közben azt hiszi, ez olyan vicces. De amit a leginkább ki nem állhatott az egészben, hogy valaha ő is szedte, és bár ezen okokból ki nem állhatta, mégis ahogy most nézte Szent Vitust, aki egy jó adagot masszírozott élénken az ínyére, erős késztetést érzett, hogy kérjen tőle.

Ezt jelenti az addikció, vélte. Hogy épp csak belekóstolt, ahogy a countryénekes a nyelvét a szájába dugta (ha másképp nem lehet hozzájutni, gondolta Chevette, akkor kösz, nem), és most a narkómolekulák az agyi idegvégződéseknél dongtak, azt zümmögve: adjál, adjál. Pedig őt sosem ette a fene igazán a cuccért, nem úgy, ahogy azt az utcán értik.

Carson egyszer levezényelt egy sorozatot a ValóEgynek a stimulánsok történetéről, így Chevette tudta, a táncos a kokainnal vetekszik a puszta ütés szempontjából. Gyakoriság tekintetében az addikciós rend kicsit könyörtelen volt, és Chevette úgy hitte, Lowell-lel mazsolázva épp csak megúszta. Lowell részletesen és hosszasan magyarázta, hogy az általa kidolgozott szedési rend majd az optimális szintre emeli hasznosságát a világban, és mégsem vezet majd azokhoz a ronda szokásokhoz. Csak tisztában kell lenned vele, hogyan csinálod, mikor csinálod, és főként miért csinálod. Az ilyen nagy potenciájú anyagot, magyarázta Lowell, vétek elpocsékolni arra, hogy kiverd magad agyilag. Segítségével csinálhatsz dolgokat. Megerősít, mondta Lowell, hogy csinálhass dolgokat, és ami a legjobb, hogy be is fejezd őket.

Kivéve, hogy a bemákolt Lowell csak szexelni akart, viszont a narkótól képtelen volt befejezni, amit elkezdett. Amit Chevette nem is bánt, mert máskülönben kicsit gyorsan szokta befejezni. A ValóEgyen sugárzott sorozat szerint a táncos lehetővé tette a férfiaknak, hogy a női orgazmushoz hasonló élményt éljenek át, egyfajta elnyújtott gyönyörérzést, igaz kevésbé helyhez köthetőt és igen zavarosat.

Ágyba bújás tekintetében amúgy is halálos cucc volt. Mire a táncost együtt szedő idegenek, ha egyáltalán volt valami vonzódás köztük, eldöntötték, hogy ez alapjában jó ötlet, amit azonnal megvalósítanak, már rég halottak voltak.

És a cucc bizony ölte az embereket: a szív megáll, a tüdő elfelejt lélegezni, az agy létfontosságú apró részei szétpattannak. A táncostól bemákolt emberek legyilkolják egymást, aztán hidegvérrel megölnek másvalakit, hogy szerezzenek még.

Ocsmány egy anyag volt, semmi kétség.

–

Van még? – kérdezte Chevette Szent Vitust, aki nyálazó szája sarkát törülgette egy összehajtott zsebkendővel, amin száradt vérfoltok barnállottak.

Szent Vitus rámeredt vékony szemüvege mögül:

– Te viccelsz.

– Ja – állt fel a székről Chevette. – Viccelek. – Biztosan a késői óra. Egyáltalán hogy juthatott eszébe? Érezte a fiú fémes leheletét a bokszban.

– Megvan – kapta le fejéről a szemüveget Tessa. – Kezd szétszéledni a tömeg, Chevette, segíts összeszedni a kamerákat.

Szent Vitus vigyorgott. Biztos a gondolattól, hogy bárkinek dolgoznia kell, vélte Chevette.

– Nem láttad Carsont igaz? – kérdezte az ablakhoz lépve. Föntről nézve az apadó tömeg mozgására biztos volt egy logaritmus: kavarogtak és szétszóródtak.

– Carsont?

Kiszúrta Buell Creedmore-t épp a színpad előtt, amint egy fekete dzsekis, nagy termetű alakkal beszélgetett, aki háttal állt a hangosító boksznak. Aztán a nagydarab, cowboykalapos gitáros leugrott a színpadról, és minden jel szerint jól letolta Creedmore-t. Az mondani próbált valamit, de letorkolták; végül kinyögött valami rövidet, és az arcát látva nem túl szépet, mire a gitáros sarkon fordult és otthagyta.

Chevette látta, hogy Creedmore mond valamit a másik fickónak, és az ő irányába mutat, az pedig elindult arra, arcát ebből a szögből eltakarta egy feketére festett, poros kábelköteg.

– Itt járt – mondta Chevette. – Ezért adtam nyelvest annak a vadjenkinek és rohantam az ajtóhoz. Nem is tűnt fel?

Tessa ránézett.

– Ami azt illeti, feltűnt. De azt hittem, még nem ismerlek igazán. –

Nevetett. – Biztos, hogy ő volt?

– Ő volt, Tessa.

– Honnét tudná, hogy itt vagyunk?

– Valaki megmondhatta neki a házban. Eleget beszéltél nekik a filmedről.

– Talán – mondta Tessa csökkenő érdeklődéssel. – Kapjuk kötélvégre a ballonokat, oké? – Négy fekete nejlonkötelet nyomott Chevette kezébe, mindegyik végén egy fémcsat.

– Figyu – mondta Chevette –, én nem akarok egy estét a Kognitív Disszidensben tölteni. És szerintem te sem. Épp most néztem végig, a barátod hogyan kap be annyi táncost, amennyitől egy tehervonat is kiakadna.

– Chevette, azért jöttünk, hogy dokumentumfilmet csináljunk, emlékszel? Intersticiálisak leszünk.

Szent Vitus vihogott.

– Szerintem mi most aludni fogunk. Hol a furgon?

– Ahová leparkoltuk.

– Hogy akarod oda visszavinni a ballonokat?

– Elmore – mondta Tessa. – Baseballsapkája van és terepmotorja.

– Próbáld megkeresni mondta Chevette, a létrára nézve. – Elkelne egy fuvar.

Nem tudta, pontosan hogyan tudná lebeszélni Tessát a Kognitív Disszidensekről. A legrosszabb esetben még neki is oda kell mennie, hogy vigyázzon Tessára. Az a klub még akkor is kemény hely volt, ha az ember nem temeti a fejét videoszemüvegbe.

Lement a létrán, és a termen át arra tartott, ahol Tessa távirányítással már eresztette lefelé Isten Apró Játékszerét. Felnyúlt, ráakasztotta a pányvát, majd megfordul, hogy intsen Tessának a hangosító fülkében, hogy eresztheti a következőt.

És azon vette észre magát, hogy Carsonnal néz farkasszemet, ki tudja, hány álomszerű pillanatig. Majd a férfi megütötte.

Keményen, az arcába, mint annak előtte, és Chevette ugyanazokat a színeket látta felvillanni, egyfajta emlékpillanatban: látta önmagát, ahogy elterül a nagy, bézsszínű ágyon Carson tetőtéri lakásában, orrából szétfröccsent a vér, és ő még mindig nem hiszi el, hogy a férfi megütötte.

Kivéve, hogy most Creedmore megmaradt közönségének tántorodott neki, akik elkapták, és nevettek, hogy „Hé! Hóha!", közben Carson már újra támadt, megragadta Buldózeres dzsekijét...

– Hé, haver – mondta az egyik férfi, aki elkapta, két kezét széttárva, akárha blokkolni akarná a készülő ütést, melyet Carson (olyan komoly és nyugodt arccal, amilyennek a ValóEgy vágószobájában látta) neki szánt. És ahogy Carson szemébe nézett, Chevette nem dühöt vagy gyűlöletet látott, csupán valami elvont és valahogy szinte technikai szükségletet. Carson az idegen felemelt keze mellett is ütött, és a védelmező felvonított, ahogy egyik ujja hátracsavarodott. Mindenesetre kivette az ütés erejét, és időt adott Chevette-nek, hogy kiszakítsa magát Carson szorításából.

Két lépést hátrált, és megrázta fejét, hogy magához térjen. Valami történt a szemével.

Carson követte, arcán ugyanaz a kifejezés, és Chevette abban a pillanatban értette meg: fogalma sincs, ki Carson valójában, sem hogy mi baja.

– Nem értetted, mi? – mondta a férfi, vagy legalábbis a lány úgy vélte, ezt hallja, miközben egy könnycsepp indult meg feldagadt szeméből. Füle még mindig csengett.

Lépett egyet hátra. Carson közeledett.

– Egyszerűen nem értetted.

És akkor egy kéz csapott le Carson vállára, aki megpördült. Majd összeesett, valamitől, amit a mögötte lévő férfi tett, és amit Chevette nem látott.

És akkor Chevette meglátta, hogy Rydell az.

Nem.

De igen.

Rydell a fekete nejlon bérzsarus dzsekiben, aki tökéletesen értetlenül nézett rá.

És akkor Chevette megértette, hogy álmodik, amitől hihetetlen megkönnyebbülés fogta el, mert immár bizonyosan olyan világba fog felébredni, aminek van értelme.

Carson odébb gurult a padlón, térdre evickélt, majd felállt, megrázta magát, kabátjának ujjáról lesöpört egy cigarettacsikket, aztán orvul Rydellbe öklözött, aki megérezte és megpróbált elmozdulni, így az első ütés gyomra helyett a bordáit érte.

És Rydell éles állati üvöltésben tört ki, és kétrét görnyedt... És ekkor lépet oda Carsonhoz a fickó a fekete bőr autóskabátban, fekete haja mintha frissen lett volna tüsire nyírva, nyakán fekete sállal; egy fickó, akit Chevette életében nem látott.

– Tévedés – Chevette ezt vélte hallani tőle. A férfi elővett valamit fekete kabátja zsebéből. Majd: – Te nem vagy a menün.

És lelőtte Carsont, közvetlen közelről, le sem pillantva a pisztolyra.

És nem is volt hangos, egyáltalán nem, inkább mint egy nagyobb légpisztoly, mégis végzetes hang és határozott és sárgakék villanás kísérte, és Chevette sosem tudott visszaemlékezni erre pontosan, noha tudta, hogy látta: Carson feje, ahogy hátralökődik, amint a ki tudja, hány ezer négyzetcenti/kiló energia megpróbált kinetikus pihenőt tartani testében egyetlen röpke pillanatra.

De a kép nem ragadt meg a lány emlékezetében, kihullott, és ő

hálás volt ezért.

És azért is, noha más okból, hogy ebben a pillanatban Tessa a fönti bokszban lekapcsolta a fényeket.

53 Nem hagyhatom, hogy kicsússz a kezeim közül Rydell ismerte ezt a hangot: a szubszonikus hajító, hangtompítóval, ami még inkább lelassítja, lecsapolja az indítótöltet gázait, ám attól a kezdősebesség még ott lesz, és a becsapódás, ahol megtörténik...

Tudta mindezt a fájdalom ellenére, amely olyan volt, mintha izzó baltát vágtak volna bordái közé. Tudta ezt a sokk ellenére (szó szerint többféle sokk is érte), hogy rátalált Chevette-re (vagyis erre a változatára, teljesen más frizurával, sokkal inkább úgy, amilyennek ő

mindig is szerette volna látni a lányt). Tudta ezt a sötétben, mely a durranást követte, a sötétben, mely annak a férfinak a halálát (ebben teljesen biztos volt) követte, aki Chevette-re vadászott, akit ő padlóra küldött, aki aztán felkelt és (így érezte) Rydell törött bordáját félig átnyomta a rekeszizmán. Tudta ezt, és csüngött e tudáson, mégpedig azon oknál fogva, mert azt jelentette, hogy a sálas képzett profi volt és nem csupán holmi espontaneo egy bárban.

Rydell a beálló sötétség első pillanatában tudta, hogy itt az esély: ha a sálas profi, akkor van esélye. A részeg, az őrült, a közönséges dilis egy szuroksötét bárban – az gáz. A profi a véletlen szerepének csökkentésére törekszik.

Amely szerep, úgy hallotta, ezúttal jelentős: a maradék tömeg, és talán Chevette is, kiabálva lökdösődött-tolakodott az ajtó felé. Ez rossz, Rydell tudta, és könnyen végezetes is lehet; volt rendező

koncerteken, látta, hogy a korlátokról hogyan kellett lehámozni testeket.

Nem mozdult, igyekezett csillapítani az oldalában a fájdalmat, és várta, hogy a sálas megtegye a következő lépést.

Hol van Rei Toei? A sötétben világítania kellett volna, akár egy mozisztárnak, de nem.

Majd elsuhanva Rydell válla fölött, arra, ahol utoljára a sálas állt, megjelent Rei Toei, inkább üstökös, semmint tündér képében, komoly fényt sugározva. Kétszer körülrepülte a sálas fejét, sebesen, aki pisztolyával kapott utána. Ezüst fénygömb lett, oly gyors, hogy csíkot húzott Rydell retináján. A sálas lebukott, ahogy az idoru egyenest a szemébe röppent, majd megpördült és balra elrohant. Rydell nézte, ahogy az idoru fénye kissé megnő, hideg, halvány gömbként süvített körbe a sötét bárban, s az emberek felnyögtek, lélegzetük elakadt, mások sikoltottak, ahogy elhaladt. El az ajtónál tolongók mellett, ahol jó páran eszméletlenül hevertek a padlón. És Chevette-nek még mindig semmi jele.

De aztán a Rei-gömb közelebb lendült, lefelé, és Rydell megpillantotta a négykézláb az ajtó felé mászó lányt. Odafutott, már amennyire tudott, oldala mintha szét akart volna nyílni; lehajolt, megragadta a lányt, és felhúzta. Az hadonászni kezdett.

– Én vagyok – mondta Rydell, és érezte, mennyire valószínűtlen, hogy újra látja a lányt, itt és így. – Rydell.

– Mi a faszt keresel te itt, Rydell?

– A kijáratot.

A kék villanás és a pisztoly surrogása egyszerre következett be, de Rydell úgy érezte, a feje mellett elsüvítő lövedék megelőzte azt.

Közvetlen válasz gyanánt fehér fénygömbök sorozata zúgott mögötte.

A vetítőből, értette meg, és valószínűleg a sálas szemébe.

Chevette-et a hóna alatt megragadva tolta előre a teremben, fájó bordáját adrenalin öntötte el. A vetített fényben épp látta az ajtótól jobbra lévő falat. Remélve, hogy furnér és nem túl vastag, előrántotta zsebéből a rugóskést, kikattintotta, és szemmagasságban belevágta.

Markolating átcsúszott, aztán oldalra és lefelé rántotta. A széthasadó fa fura, halk sziszegést hallatott. Derékmagasságig húzta le, majd megcsavarta, vissza balra, és háromnegyed részt jutott fel, amikor meghallotta az elpattanó kerámia üvegszerű csilingelését.

– Rúgd meg! Itt – mondta, a körülvágott rész közepébe bökve a törött pengével. – Dőlj csak nekem! Rúgd!

És a lány rúgta. Chevette úgy tudott rúgni, akár a szamár. A furnér a másodszori rúgásra szakadt ki, majd Rydell fölemelte és áttolta a lányt, közben igyekezve magába fojtani a kikívánkozó fájdalomüvöltést. Sosem volt benne biztos, ő maga hogyan mászott át, de átjutott, minden pillanatban várva az újabb szubszonikus lövedéket.

Kint eszméletlen emberek hevertek, fölöttük térdeltek mások, akik segíteni próbáltak.

– Erre! – Rydell elkezdett a rámpa és a Mázlis Sárkány irányába bicegni. De a lány nem tartott vele. Megpördült, és meglátta az ellenkező irányba menni. – Chevette!

Utánaindult, de az nem lassított.

– Chevette!

A lány megfordult. Jobb szeme földagadt, könnyben úszott; a bal tág volt, szürke és vad. Mint aki látja a férfit, de nem ismeri fel.

– Rydell?

És a lány, aki most előtte állt, egészen más volt, mint aki a gondolataiban, emlékeiben élt: hosszú egyenes orra, álla vonala, ajka profilból.

– Semmi baj – mondta. Semmi más nem jutott az eszébe.

– Nem álmodom?

– Nem.

– Lelőtték Carsont. Valaki lelőtte. Láttam, amikor valaki lelőtte.

– Ki volt az a fickó? Miért ütött meg?

– Ő... – A lány elhallgatott, fölső fogsorát alsó ajkára nyomta. –

Vele éltem. L. A.-ben.

– Ejha. – Rydell ennyit tudott kinyögni arról, hogy a sálas lelőtte Chevette új fiúját.

– Mármint nem vele voltam. Már nem. Követett engem, de...

Jézusom, Rydell, az a fickó miért... Csak odament és lelőtte!

Mert engem akart, gondolta Rydell. Mert meg akart kínozni és elvinni. De Rydell nem mondta ki.

– A pisztolyos – mondta ehelyett – engem keres. Nincs egyedül.

Vagyis nem szabad velem lenned, amikor megtalál.

– Miért keres téged?

– Mert van nálam valami... – De nem, nincs; a vetítőt a bárban hagyta.

– Engem kerestél odabent?

Téged kereslek, amióta csak otthagytál. Utánad kutattam át az álmatlan világ minden zugát minden egyes nap egy apró fésűvel. És minden nap üres maradt a kezem, te sehol se voltál. És emlékezetében hallotta a Sunseten a Mázlis Sárkány mögött a polimerbe belecsapódó kövek hangját. Értelmetlen, értelmetlen.

– Nem. Dolgozom. Egy Laney nevű ember felfogadott magánhekusnak.

A lány nem hitte el.

– Carson idáig követett. Nem akartam vele lenni. Most meg te. Mi folyik itt?

Laney szerint vége a világnak.

– Én itt vagyok, Chevette. Te is itt vagy. De most mennem kell...

– Hová?

– Vissza a bárba. Ott felejtettem valamit. Fontos.

– Ne menj oda vissza!

– Muszáj.

– Rydell – kezdte a lány, s elfogta a remegés –, te... te... –Ekkor lepillantott kinyitott kezére, a tenyerén sötétlő valamire. És Rydell tudta, hogy vér, a fiúja vére, azon mászott keresztül. Chevette szipogni kezdett, és tenyerét fekete farmerjába törölte.

– Mr. Rydell?

A tantós férfi, karjában Rydell vászonzsákja, akár egy csecsemő.

– Mr. Rydell, nem tartom tanácsosnak, hogy megkísérelje elhagyni a hidat. Minden bizonnyal őrszemet állítottak, és inkább lelőnék magát, semmint hogy a szökés lehetősége fennálljon. – A felfüggesztett fénycsövek sápadt fénye megcsillant a kerek lencséken; egy sovány, lényegre törő férfi, tökéletes üres, tökéletes kerek hiánnyal a szeme helyén. – Ez a fiatal nő magával van?

– Igen.

– Oakland felé kell indulnunk – mondta, Rydell kezébe nyomva a vetítő súlyától nehéz vászonzsákot. Rydell remélte, a hálózati kábelt sem felejtette ott. – Máskülönben elcsusszannak mellettünk, és leszúrnak.

Rydell odafordult Chevette-hez.

– Talán nem láttak minket együtt. Menj!

– Nem javasolnám – mondta a férfi. – Én láttam magukat.

Valószínűleg ők is.

Chevette fölpillantott Rydellre.

– Valahányszor belépsz az életembe, Rydell, a végén mindig nyakig vagyok... – Grimaszt vágott.

– A szarban – fejezte be helyette Rydell.

54 Ami sosem történik meg

A falra felragasztott Gunsmith Cats ébresztőóra hozza vissza Laneyt az Elkerített Városból. Csengése Öltöny küszöbön álló érkezését jelzi. Öltönynek ugyan nincs saját órája, mégis könyörtelenül pontos, körútjait a metró óráihoz igazítja, melyeket pedig rádió útján a nagoyai atomórához állítanak.

Laney vér ízét érzi szájában. Régóta nem mossa fogait, s most mesterségesnek érzi őket, oda nem illőnek, mintha távollétében egy idegenével cserélték volna ki. Az erre a célra tartott üvegbe köp, majd fontolóra veszi, megkíséreljen-e egy zarándoklatot a vécébe. Rendbe szedné magát, ez fontos. Megtapogatja arcán a borostát, kalkulálja az eltávolításához szükséges erőfeszítést. Megkérhetné Öltönyt, szerezzen egy eldobható elektromos borotvát, de jobban kedveli a pengét. Azok közé a férfiak közé tartozik, akik sosem növesztenek szakállat, még rövid időre sem. (És most egy halk hang, melyet a leghelyesebb figyelmen kívül hagyni, azt sugallja: már soha nem is fog.)

Hallja, hogy a másik dobozban az öreg mond valamit japánul, és ebből tudja, Öltöny megérkezett. Elmereng, vajon milyen modellt épít most éppen az öreg, és lelki szemei előtt a hallucináció kristálytisztán megjelenik: utolsó simítások Colin Laney modelljén.

Ez a Laney készlet egy „garázs" készlet, vagyis a komoly gyűjtőknek kibocsátott korlátozott darabszámú széria, a műanyag modellkészletek otakuja, és mint azokat általában, hányingert keltő

mályvaszín sztirolból öntötték. A garázskészletekben használt műanyag egyöntetűen ocsmány árnyalatú, mivel a lelkes gyártók tudják, hogy az összeszerelt készlet sosem marad festetlen.

Az a Laney, amivel az öreg babrál egy korábbi Laney, még az L.

A.-i napokból, amikor kvantitatív elemzőként dolgozott a Slitscannek, az egészen hihetetlenül gonosz, szenzációhajhász tévéshow-nak: ez a Laney formatervezett ruhát visel és igen drága napszemüveget, melynek keretét éppen most metszi ki ezüstből az öreg legvékonyabb kése, mely alig vastagabb egy hajszálnál.

Ezt az ébren látott álmot most Öltöny előbukkanó feje töri meg, haja akár egy ősi manöken penészes copfja. Laney inkább érzi, semmint látja azt a precizitást, mellyel Öltöny fekete szemüvegének kerete nemrégiben meg lett javítva, és ahogy a dinnyeszín takaró alatt Öltöny bemászik, Laney orrát megüti a ruhájából áradó avas, áporodott szag. Szokatlan, hogy egy meleg testből sugárzó bármilyen illat hideg érzetet kelthet, de Öltönyé valahogy ezt teszi.

Öltöny kék szirupot hoz Laneynek, még több Regaint, szacharózzal és koffeinnel teli több nagy csokoládérudat és két liter kólát. Öltöny ingének festett mellrésze halványan foszforeszkál, mint egy búváróra számlapja mélyen egy sötét kútban, mondjuk egy áldozati kútban, és Laneyt épp csak egy pillanatra elsodorják egy jucatáni nyaralás emléktöredékei.

Valami nincs rendben, gondolja Laney; valami nincs rendben a szemével, mert Öltöny foszforeszkáló inge most ezer nap erejével ragyog fel, minden más sötét, a régi negatívok sötétje. Valahogy mégis oda tudja adni Öltönynek a két újabb, lenyomozhatatlan hitelcsipet, még biccent is válaszul Öltöny feszes tudom-kitől-kapom-a-pénzt meghajlására, melyet térden állva, hálózsákok és csokipapírok közt mutat be, majd Öltöny elmegy, ami ingének fényét illeti, biztosan csak annak a valaminek a kivetülése volt, amivel Laney itt foglalkozik.

Laney felhajtja az egyik üveg köhögés elleni szirup felét, elrágcsálja az egyik csokirúd harmadát, majd ezt egy korty langyos kólával öblíti le.

Amikor behunyja a szemét, noha a vidpánt még csak közelít a fejéhez, máris mintha az adatáramba merülne.

Egyből tudatában van az őt irányító Líbiának és Pacónak. Nem vesződnek beszéddel vagy megjelenéssel, de Laney megismeri őket egy bizonyos szignálról, egy navigációs stílusról. Engedi, hogy magukkal vigyék, és természetesen nem csalódik.

Egy rombusz nyílik meg előtte.

Lepillantva Harwood irodájába lát, San Franciscóban, építészeti modellekkel és nyomatok kazlaival teli hatalmas, sötét íróasztal mögött trónol. Egy telefon-kézikészüléket fog a kezében.

– Abszurd indulás – mondja Harwood –, de hát amúgy is eszement szolgáltatás. Azért működik, mert felesleges, érthető? Túl buta, hogy ne működjön.

Laney nem hallja a választ, amiből arra következtet, hogy Líbia és Paco a Harwood irodájának plafonján lévő biztonsági kamerák egyikébe törtek be. A környező hangot hallja, nem a lehallgatott vonalat.

Harwood most a szemét forgatja.

–Az embereket az értelmetlensége babonázza meg. Ezt szeretik benne. Igen, őrült, de mókás. Akar küldeni unokaöccsének egy játékot Houstonba, és maga Párizsban van, hát megveszi, elviszi a Mázlis Sárkányba, és a houstoni Mázlis Sárkányban molekulánként újrateremtik... Mi? Mi történik a párizsi játékkal? Megtartja.

Elajándékozza. Kizsigereli a fogaival, maga fárasztó, földhöz ragadt agyú ringyó! Mi? Nem, én nem. Nem, sajnálom, Noriko, az a maguk fordítóprogramjának a találmánya. El tudja képzelni, hogy ilyet mondok? – Harwood mereven előre bámul, az unalomtól elcsigázva.

– Persze hogy akarok interjút adni. Végül is ez exkluzív interjú. És magát választottam. – Harwood mosolyogva csitítja le az újságírót, ám a mosoly azonnal eltűnik, amint az újságíró felteszi a következő

kérdést.

– Az embereket megrémíti a nanotechnológia, Noriko. Ezt tudjuk.

Még Tokióban is a maguk technika-imádó populációjának tizenhét egész nyolctized százaléka a mai napig nem hajlandó belépni egy nanotech épületbe. Itt a parton Malibu példáját emelném ki, ahol egy igen komoly biotechnológiai baleset történt, amelynek azonban semmi köze a nanotechnológiához. Igazából három intelligens algafaj kombinációja tisztítja meg, de mindenki meg van győzve, hogy láthatatlan nanorobotok nyüzsögnek a parton, arra várva, hogy felmászhassanak egyenest az undorító pinájukig. Mi? „Barátságtalan macska"? Nem. Valami nincs rendben a szoftverével, Noriko. És nagyon remélem, hogy ezt csak leírja, mert előzetes megbeszélésünk szerint nem rögzítheti az interjút. Ha ebből bármi bármilyen rögzített formában napvilágot lát, többé nem kap tőlem interjút. Mi? Helyes.

Örülök, hogy így gondolja. – Harwood halkan ásít. – Akkor még egy utolsó kérdés.

Harwood ajkát biggyesztve figyel.

– Mert a Mázlis Sárkány éjjel-nappali bolt, a kényelemért van.

Hogy megvehessék, ami kell, ami igazán kell, akkor, amikor kell, heti hét nap huszonnégy órában. Ugyanakkor a Mázlis Sárkányban a móka is fontos. És az emberek jól fognak szórakozni ezekkel az egységekkel. Elég előzetes felmérést végeztünk, hogy tudjuk: pontosan nem tudhatjuk, a Mázlis Sárkányt látogatók mihez fognak kezdeni ezzel a technikával, de ez is része a mókának. – Harwood kisujjának körmével mintát vesz bal orrlyuka tartalmából, megvizsgálja, de nem talál semmi érdekeset. – „Felfúj"? Nem hinném, Noriko, de a maga helyében én ellenőriztetném azt a szoftvert. Viszhall. – Harwood leteszi a kagylót, maga elé bámul.

Telefon cseng. Fölveszi, hallgat. Szemöldökét ráncolja.

– Ez miért nem lep meg? Miért nem lep meg a legkevésbé sem? –

Laney úgy látja, mindjárt kirobban belőle a nevetés. – Nos, megpróbálhatják. Kétségtelenül megpróbálhatják. Kérem, tegyék. De ha nem megy, ő fogja megölni magukat. Mindegyiküket. Kivétel nélkül. De emiatt nem kéne aggódnom, igaz? Hiszen itt a brosúrájuk előttem, egy igazán csodálatos brosúra, Genfben nyomták, költséget nem kímélve a megjelenésben: színes, részletes, és biztosít róla, hogy a legjobbakat béreltem fel, a legeslegjobbakat. És én valóban hiszem, hogy maguk a legjobbak. Mi összehasonlítás után vásárolunk.

Ugyanakkor azt is tudom, hogy ő az, ami. És Isten segítsen magukon.

Harwood leteszi.

Laney érzi, Líbia és Paco noszogatja, máshová hívják. Szeretne még itt maradni Harwooddal. Szeretne leülni vele szembe az íróasztalnál, megosztanák egymással tapasztalataikat a csomópontok előrejelzéséről. Például szeretné hallani, Harwood hogyan értelmezi az 1911-es csomópontot. Szeretné, ha megvitathatná Harwooddal a Mázlis Sárkányokba installált nanofaxokat. Elképzeli, ahogy a Laney-készletből küld egy másolatot – noha a „küld" itt nem helyénvaló szó

–, de hová és kinek?

Líbia és Paco odarángatják, ahol az a dolog nő, és Laney látja, mennyire megváltozott. Kíváncsi, Harwood mostanság ellenőrizte-e: az új világ alakja, már ha nevezhetünk egy világot újnak. És kíváncsi, adódik-e valaha is alkalma beszélni Harwooddal. Kétli.

Van, ami sosem történik meg, emlékezteti magát.

De egyvalami mindig, mondja a halandóság apró hangja. Kapd be, mondja neki Laney.